Új Év Santa Fe-ben

Egy hónapon belül másodszor volt hóvihar Coloradóban és Új-Mexikóban, amit a globális felmelegedésnek tulajdonítanak az itt élő emberek.

Az első – amikor én még a tavaszias Brooklynban tartózkodtam – több ezer embert zárt el a külvilágtól, s utasok ezreit kényszerítette a környék repülőterein letáborozni. Coloradóban áram és fűtés nélkül maradtak a lakosok. Több száz szarvasmarha pusztult el a nagy hidegben és a magas hóban.

Noha a havazás télidőben nem ritkaság errefelé, Új-Mexikó fővárosa, Santa Fe is megszenvedte a rövid idő alatt lehullott nagy csapadékmennyiséget. Ottlétünk harmadnapján kezdett esni a hó, s három napon és éjszakán át abba sem hagyta. Autóval nem lehetett lejutni a hegyről, a város pedig állítólag nem szándékozott túlórát fizetni a munkásoknak. Így maradt a hó, a jég és a séta. A síelők örültek a legjobban. Az emberek sítalpakon és mindenféle más eszközön – például kutyával húzott szánon – közlekedtek. Egy hölgy megkért, hogy fényképezzem le garázsának bejárata előtt, hogy a felvételt e-mailben elküldhesse gyermekeinek. „Már évtizedek óta itt élek, de ehhez foghatót még nem láttam” – mesélte.

Santa Fét, Amerika legöregebb fővárosát spanyol gyarmatosítók alapították 1607-ben. A Sziklás-hegység úgynevezett magas sivatagában elterülő város ma a „furcsa” emberek – mint például az állatok nyelvén beszélők, a különleges képességű gyógyítók, álomfejtők, spirituális mesterek – és a gazdagok menedéke. Ahogy New Yorkban minden pincér színész, táncos vagy énekes egyben, Santa Fében festő, író vagy gyógyító. A művészembereken kívül a keleti tanok rajongóit is vonzza a város. Egy sikeres helyi üzletember például a Tibetből érkező buddhista szerzetesek rendelkezésére bocsátotta egyik villáját, s azok ott-tartózkodásuk alatt olyannyira megkedvelték a szíves vendéglátást, hogy csak nehezen tudnak visszaszokni a nepáli nomád környezetbe.

A tagállam fővárosában sok New York-i él. Az albuquerque-i repülőtéren, amely Új-Mexikó legnagyobb, központi repülőtere, például egy rokonszenves idősebb úr ült az információs pult mögött. Brooklynban nőtt fel, sokáig Manhattanben dolgozott: bárokat és éttermeket menedzselt, majd miután elege lett a nagyvárosból, Albuquerque-ben telepedett le. Jelenleg ingatlanügynök, és nagyon elégedett.

A spanyolok bejövetele előtt több amerikai indián törzs élt ezen a vidéken. Ma is látogathatók olyan „puebló”-k (falvak), ahol az indiánok régi szokásaik szerint próbálnak élni. Hasonlóan a tibeti szerzetesekhez azonban nekik sem könnyű ellenállniuk az elektromosság vagy a központi csatornarendszer kényelmének: petróleumot, fertőtlenítő oldatot használnak. A hagyományos törzsi nyelvek – amelyek közül mára több majdnem kihalt – újraélednek a gyermekek által. A fiatalabb nemzedék tagjai nem hagyják el falujukat, nem költöznek el a jobb megélhetés reményében városokba. Az iskolázott, egyetemet végzett sikeres diplomások is visszatérnek a pueblóba, s ha nem laknak is helyben, vállalkoznak, tanítanak, turistákat vezetnek körbe, előadásokat tartanak, s ezzel falujuk fejlődését segítik.

Az állam és a törzsek közötti megegyezés szerint az indiánok területükön adómentesen kaszinókat üzemeltethetnek (ez némi kárpótlás az állam részéről, amiért a gyarmatosítók a helyi bennszülöttek nagy részét kiirtották, elvették földjeiket, és rezervátumokba zárták őket). Jó üzletnek bizonyult a szerencsejáték, mint ahogy a dohánytermesztés is, bár mindkettő komoly morális kérdéseket vet fel.

Az indián törzsek által birtokolt földeken békésen legelnek a tehenek és a bölények, szabadon vágtatnak a lovak. Az ősi hagyományok szerint a modern indiánok is megpróbálnak összhangban élni a természettel – noha autókat és mobiltelefonokat használnak.

A térség legjellegzetesebb – az idelátogatónak rögtön szembetűnő – vonása az épületek színe és alakja. Egy állami rendelet előírja, hogy csak hagyományos stílusúakat szabad építeni – faluk vályogból, téglából vagy fából egyaránt készülhet, de be kell illeszkedniük a városképbe. Így tehát nemcsak a lakóházak, hanem a bankok és a szállodák is földszínűek, a falak sima felületűek, sehol sincs éles kiszögellés.

A várost ez idő tájt a téli sportok kedvelői látogatják, nyáron vadvízi és hegyi túrákon érdemes részt venni, de golfpályák (ez utóbbiak, sajnos, nagymértékben hozzájárulnak az állandóan csökkenő talajvíztartalékok kimerüléséhez), légballonos kirándulás, lovaglóiskolák és még sok más hasonló érdekesség fogadja a sportolni vágyókat.

A híres csilipaprikán kívül a térséget jellemző termények közé tartozik a több – fehér, sárga, kék, piros – színben pompázó kukorica. A hagyományos mexikói és amerikai ízeket ötvöző ételek többségét erős csilimártással tálalják. Ha a pincér egy specialitásra azt mondja, hogy csípős, biztosak lehetünk benne, hogy ízlelőbimbóinkon órákig fogjuk érezni a paprika hatását.

Santa Fe utcáin a kézművesüzletek változatos portékáikkal csalogatják be a turistákat. Fonott, szőtt, kovácsoltvas, barkácsolt, égetett és festett műalkotások várják a vastag pénztárcájúakat vagy csak jó ízlésűeket. A belvárosban és a sok kis utcácskában egymást érik a galériák, melyekben edények, ékszerek és festmények vannak többségben.

Több híresség is alkotott Új-Mexikóban. Georgia O’Keeffe Abiquiu ranchán festette remekműveit, amelyek hűen adják vissza az itteni természetet. D. H. Lawrence Új-Mexikó című esszéjében fejezte ki e táj iránti szeretetét. Az állam jelenlegi kormányzója, a spanyol ajkú demokrata, Bill Richardson nemrég jelentette be, hogy indul a 2008-as elnökválasztáson.

Igaz, hogy a fővároson kívül szembetűnő a szegénység Új-Mexikóban, de az itteni emberek mégis nagyon kedvesek, és elégedettnek látszanak. A bioélelmiszer-boltban a pénztárnál ülő hippi hölgy vidáman mosolygott vissza rám, s miközben a vásárolt termékeink vonalkódjait olvasta be, beszélgetésbe elegyedett velünk. Megelégedését fejezte ki, amiért ilyen jó élelmiszereket választottunk, s már csomagolta is a természetbarát papírtáskába áruinkat. Ilyen New Yorkban nem történt még meg velem…


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Cukorfalatok


A Columbia Egyetemtől néhány utcányira levő Magyar cukrászdában, az igazi krémesek és képviselőfánkok társaságában találkoztam egy csoporttársammal, Deena Guzderrel egy hideg januári délutánon, hogy elmesélje nekem egyik cikkének történetét.

Néhány hónappal korábban véletlenül látta meg egy internetes oldal reklámját, és ez indította el a „cukrosbácsik” felkutatásában. Pontosabban az angol sugar daddy (magyarul: cukros papa) nem pedofilt jelent, hanem olyan idősebb urat, aki fiatal, gyönyörű barátnőket tart. Néha többet, van úgy, hogy egyet. Ezek a férfi rendelkezésére állnak, drága éttermekben vacsorázgatnak vele, elkísérik az operába, ajándékokat és pénzt kapnak a társaságukért és az alkalmankénti szexért.

A kapcsolat jellegéből következően a két fél semmire sem kötelezi el magát egy-egy randevún túl. A honlap, ahol a cukorfalatok és támogatóik találkoznak, 2006 júniusában jött létre Nevadában. Ma már az oldalnak 28 ezer regisztrált tagja van. A tagság a nők számára ingyenes. A férfiak korlátozott ideig ingyen próbálhatják ki, utána havi 15 dollárért kapják meg az alapszolgáltatást. Mivel a fizető kliensek nagy része nős, a számlán egészen más, kevésbé feltűnő néven jelenik meg a tagsági díj.Hétezer férfi mellett 200 nő is keres fiatal férfiakat kitartás céljából. A legtöbb kapcsolat azonban idősebb férfiak és fiatal nők között jön létre. Az USA-ban a prostitúció illegális, így sem hivalkodó képeket, sem más törvénytelen tevékenységre való utalást vagy ajánlatot nem lehet az oldalon hirdetni. Minden jelentkezőlapot elolvasnak, minden fényképet megnéznek, és utána hagyják jóvá a cég munkatársai.


Az említett internetes oldalon, amely „kölcsönösen kedvezményes kapcsolatok” létrehozását ígérte, Deena kitöltött egy adatlapot, feltett egy napszemüveges, hajpántos fényképet, és várt. Nemsokára több érdeklődőtől kapott e-mailt. Annak ellenére, hogy nagyon világosan megírta, hogy újságírást tanul, és csak interjúkat szeretne készíteni, a férfiak többsége ajánlatot tett neki, kivéve egyet, aki később Markként mutatkozott be.

Mark 48 éves, banki befektetőként dolgozik, nős, gyermekei is vannak. Évi jövedelme meghaladja az egymillió dollárt, és saját bevallása szerint nettó vagyona harmincötmillió dollár körül mozog. Felesége, aki ügyvéd, de már nem dolgozik, régi, gazdag családból származik, ő viszont munkáscsaládba született. Vagyonáért saját maga dolgozott meg. „Nem fogok hazudni, elég okos pasi vagyok – mondta. – De az igazság az, hogy szerencsém is volt, mert a megfelelő időben a megfelelő helyen voltam.”

Hat hónapja fedezte fel a weboldalt, és az első hetekben Londonból és Sydney-ből is ajánlkoztak neki nők. Jelenleg három szeretője van, nemsokára egy állandót fog választani közülük. A két döntős: egy feltörekvő színésznő és egy divatszakmában dolgozó nő. Mark azt mondja, hogy viszonylag boldog, és a házassága ha nem remek is, de jó. Amit a fiatal nőkben keres, az inkább egyfajta intimitás, kedvesség és az, hogy segíteni tudjon nekik. A nők külsejéről nagyon pontos elképzelései vannak, és aki ezeknek nem felel meg, azt az első randi után ejti. Azzal, hogy drága ajándékokat vesz (bőrtáskákat, szőrméket), és alkalmanként 600–1500 dollárt is ad a fiatal nőknek, saját magának szerez örömöt, és persze így vásárolja meg az idejüket, figyelmüket és kedvességüket.

Felesége és barátai előtt természetesen titkolja kis románcait. Külön bankszámlát nyitott, az utóbbi időben lefogyott, és a felesége érdeklődött is, hogy miért jár olyan gyakran sportolni.Deenának szerencséje volt abban is, hogy talált egy fiatal hölgyet (nem Mark valamelyik barátnője), egy egyetemi hallgatót, aki hajlandó volt elmesélni tapasztalatait.


Sheena 23 éves, konzervatív szülők gyermeke. Rengeteg plüssállatkát tart diákotthoni szobájában. Jelenleg öt idősebb úrral tart kapcsolatot ez a „cukorfalat” – nem mintha rá volna szorulva, szülei fizetik a tanulással kapcsolatos költségeit. Az urakkal havonta kétszer-háromszor találkozik, és a találkák nem végződnek feltétlenül szexszel.

Sheena tudatában van annak, mennyire csábító a könnyen keresett pénz, és bevallotta, hogy unalmas előadások alatt bizony eszébe jut, hogy akár egy múzeumban is lehetne, és 250 dollárt is kaphatna érte. „Nem is értem, hogy a férfiak miért adnak drága ajándékokat és készpénzt azért, hogy velük töltöm az időmet. Szex csak akkor van, ha nekem is tetszik az illető” – tette hozzá Sheena, aki csak ázsiai férfiakkal randevúzik, mert azok vonzzák őt leginkább. 2006 márciusában csatlakozott a weboldal klienseihez, és azóta 1245 ajánlatot kapott, 21–54 éves férfiaktól, akik közül harminccal találkozott. Az első, akivel randevúzott, egy 30 éves koreai vállalkozó volt, aki Koreában hagyta barátnőjét.

Deena hirdetését a weboldal tulajdonosai hamar levették, azzal az indoklással, hogy a kliensek panaszkodtak, zaklatja őket. Zaklatásról az ő részéről nyilvánvalóan nem volt szó, a kliensek viszont elég merész ajánlatokat tettek neki e-mailben. Mark több mint négy órán át volt hajlandó mesélni titkos életéről Deenának egy méregdrága bárban. Sheena is ennyi időt töltött el a fiatal újságíró-gyakornokkal, és még ideiglenes lakhe-lyét is megmutatta neki. Igaz lehet tehát, hogy ezek az emberek leginkább figyelemre és kedvességre vágynak, és e vágy kielégítésének egyik módja ez a kitartott nő-férfi, férfi-nő kapcsolat, amely egyidős a civilizációnkkal.

A lényeg nem, csak a forma változott. Manapság a világháló tágas és anonim berkeiben találkoznak.

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Jegcseppek egy Brooklyni lakohazon. Ma reggel -16C fok volt.

Női szolidaritás


A történet három nőről szól és az ő barátnőikről, valamint arról, hogy az igaz barátság sok mindenen átsegít, sok mindent képes legyőzni: akár még a rákot is.Nem a mellrákról szeretnék most írni. Remélem, a netBarátnő ezzel a témával is fog foglalkozni a közeljövőben, így meghagyom erre vonatkozó gondolataimat későbbre. Amiről viszont szólni szeretnék, sokban összefügg a mellrákkal és a nőket érintő rákbetegségekkel.

Az USA-ban járványként terjed a mellrák. Fiatal és középkörű nők szenvednek és halnak meg e betegségben. Közvetlen környezetemben is több olyan nő van, aki a múltban megbirkózott a mellrákkal, és olyan is, aki most próbálja túlélni.

A jelenség, amelyről írni szeretnék a női szolidaritás, és a mellrákkal, vagy más rákbetegséggel diagnosztizált nők között jelenik meg itt, New York/ban. Három nő történetét szeretném röviden elmesélni.

Az első nő, Karen, Brooklynban él családjával. Férje dolgozik, két gyermeke pedig alapiskolás. Negyvenes évei közepén, idén nyáron diagnosztizálták nála a mellrákot. Túl van a műtéteken, és most kezdte el a kemoterápiát. Karen barátnői, akiket főleg gyermekein keresztül ismert meg (terhes nők klubja, csecsemő klubok, óvodás barátok anyukái, stb.), már Karen műtétje előtt elkezdtek emailezni és szervezkedni, ki miben tudna segíteni. Kineveztek egy koordinátort, aki összeállított egy email-listát és többször is leült beszélgetni Karennel arról, mire lenne szüksége. A koordinátor többek között értesítette a többi résztvevőt, a tucatnyi nőt, amikor valami új információ látott napvilágot Karen betegségével kapcsolatban, hogy Karennek ne kelljen tizenkétszer elmondania ugyan azt. A beteg embert néha a beszéd is kimeríti, főleg, ha negatív dolgokról kell minduntalan mesélnie.

Több, mint egy félév telt el Karen diagnosztizálása óta és a kis segítő csapat már modernizálódott is. A Google internetes oldalon létrehoztak egy naptárt, amelyhez csak a csapat tagjainak és Karennek van hozzáférése. Ide írják be a barátnők azokat a napokat, amikor főzni, bevásárolni tudnak, vagy el tudnak menni gyermekeiért az iskolába. A naptár állandóan hozzáférhető, így a feladatok megosztódnak, nincsenek félreértések vagy dupla vacsorák és Karen is látja, mikor és mi várható. Úgy gondolom, hogy a kis csapat tagjai nagyon jól tudják, ha velük is valami hasonló történne, ők is ilyen segítségben részesülnének. A tizenkét felé szétosztott feladatok hatékonyan és maradéktalanul elvégezhetőek, nem úgy, mintha csupán egy-két emberre hárulnának hónapokon át.

A másik nő, Rachel, aki méhrákban szenved, jóval ötven felett jár. Nemzetközi jogász és a jogtudomány professzora. Saját döntése alapján nincs családja – a munkájának szentelte egész életét, és munkája által sok ezer ember életét mentette meg és tette jobbá. Amikor Rachel megkapta a rossz hírt, tanítványai és régi barátai fogtak össze, hogy segítsék. Őt azonnal műtötték és annyi ideje sem volt, hogy körbetelefonálja a legközelebbi barátait. A műtétje miatt hónapokig nem tudott vezetni sem, így az autóval és/vagy jogosítvánnyal rendelkező segítők hetekre előre elkészítették az időbeosztást – ki viszi Rachelt és melyik kontroll vizsgálatra, vagy kemoterápiás kezelésre, stb. Bevásárlási, mosási, főzési időbeosztást készítettek. Minden nap volt valaki mellette és minden nap többen telefonáltak is neki.

Rachel mára jobban van, bár az ő betegsége sokkal súlyosabb, mint Karené. Már vezet is, és egy indiai tisztító kúrán vesz részt a közeljövőben, mivel korábbi munkája által elég sok időt töltött Indiában és ismeri az ottani gyógymódokat. Tanítói állását egy indiai hölgy vette át átmenetileg, aki felajánlotta Rachelnek Mumbai lakását ott-tartózkodása idejére.

A harmadik nő a nyugdíjas korához közelít. Jackie az ENSZ egyik óvodájában tanított évek hosszú során, amikor 2006 elején mellrákkal diagnosztizálták. Egyedül él, elvált, gyerekei nincsenek. A betegség váratlanul érte, önálló és önellátó volt egész életében, amelyet mások gyermekeinek nevelésének, szeretésének szentelt. Amikor napokig otthon kellett maradnia egyedül a lakásában rájött, hogy nincs tévéje sem, ami szórakoztatná.

Egyik barátnője, anélkül, hogy Jackie megkérte volna, vett neki egy tévékészüléket és be is szereltette, antennával, miegymással. Jackie lassan épül fel. Dolgozik ugyan, de hamar elfárad, és néha elfogja a bús hangulat. Ilyenkor felhívja valamelyik barátnőjét, aki rábeszéli, jöjjön el hozzá, főz valami jót ebédre, délután lepihenhet, és este még moziba is elmehetnek. Jackie ilyenkor el szokta fogadni az ajánlatot – nem csak azért, mert nincs ereje főzni, hanem azért is, mert néha sokkal jobb úgy sírni, ha valaki átöleli a vállunkat.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.