Annyi minden lehetnék New Yorkban! – néha eszembe jut, és elgondolkodom, milyen volna az életem, ha nem az volnék, ami.

Lehetnék például taxis. Naponta hosszú órákon át ülnék a sárga Fordomban, és úgy érezném, hogy enyém a város. Minden kuncsaftommal elbeszélgetnék, így rengeteg jó kis sztorit szednék össze az évek során. Ezekből a történetekből írnám meg az első és utolsó könyvem, amit sosem adnék ki. A hátam és térdem ugyan fájna kissé, de az emberek közelsége kárpótolna érte.

Lehetnék tanár is. Fekete, latin-amerikai és ázsiai gyerekeket oktatnék aprópénzért, de még így is megvenném az irkát és a ceruzát azoknak, akiknek nincs. Mindig két szendvicset csomagolnék ebédre, hátha valamelyik gyerkőc nem hozna magával. Diákjaimat nagyon szeretném, még azokat is, akik rosszalkodnának, és nem tanulnának. Azokat pedig, akik elaludnának az óráimon, megsajnálnám, és megkérdezném tőlük, hogy miért nem tudnak otthon, a saját ágyukban aludni. Talán hamar kiégnék, vagy fiatalon öregednék meg, de kedvenc diákjaim az évek múltán is viszszajárnának hozzám.

Lehetnék Wall Street-i bankár is, akinek nem kell télikabátot vennie, mert otthonából a taxiba, a taxiból a munkahelyére megy, és nem kell fagyoskodnia sehol. Manhattanben laknék, egy toronyházban magasan. Minden reggel és este gyönyörködnék a kilátásban és partikat rendeznék. Két tucat márkás öltöny és még több ing lógna a szekrényemben, s időbe telne, amíg megjegyezném spanyol ajkú bejárónőm gyerekeinek a nevét. Rengeteg pénzem volna, de egyedül érezném magam a csillogásban.

Lehetnék modell is, aki nem hagyja magát kihasználni. Csakis komoly munkákat vállalnék, megismerném a divatvilág nagyjait, és sosem futnék be igazán, mert nem lennék hajlandó megalkudni. Gyorsan kiöregednék, fiatalon férjhez mennék egy ismeretlen, de gazdag úrhoz. Később gyerekeket szülnék, és élvezném az anya szerepét a nagyváros dzsungelében.

Egyetemi tanár is lehetnék, persze mindegy, melyik egyetemen, mert New Yorkban mind jó. Csodálkoznék, milyen okos diákok nőnek fel manapság, és néha féltékeny is lennék arra, hogy egy huszonéves többet tud, mint én. Persze ezt nem árulnám el, és nagyon igyekeznék műveltnek és bölcsnek látszani. Évekig szenvednék, hogy végre befejezzem első vagy második könyvem írását, s imádkoznék, hogy állandó munkaviszonyba vegyenek fel, mert a szellemi munka évek múltán is örömet tudna szerezni.

Akár illegális bevándorló is lehetnék. Egy előkelő étteremben dolgoznék, ahol jól keresnék, de állandóan attól félnék, hogy valahogy kiderül a státusom, és kitoloncolnak, s akkor soha többé nem láthatnám Manhattant. Sok híres ember ismerné a nevem, törzsvendégek beszélgetnének velem mindennapi dolgaikról. Udvarolnának is, de én nem viszonoznám közeledésüket, mert az illegalitásból legtöbbször nincs kiút. Inkább a szabadnapokon is dolgoznék, és hazaküldeném a pénzt, hogy mások is örülhessenek neki.

Metrókocsi-vezető is lehetnék, és a napom nagy részét a föld alatt tölteném. Mérgelődnék azokkal, akik feltartják a forgalmat, késleltetik a szerelvényem. Úgy ismerném a New York alatti alagutakat, mint a tenyerem. A munkanap végén örömmel tudatosítanám, mennyi embert szállítottam haza biztonságosan, és nem mindig zavarna, hogy csak nyáron látnám a napsütést.
Persze nem vagyok a fentiek egyike sem. Maradok csak saját magam, a kis szürke figura a milliók között, a megfigyelő.

Megejelent a Vasarnap magazinban