Annyi minden lehetnék New Yorkban! – néha eszembe jut, és elgondolkodom, milyen volna az életem, ha nem az volnék, ami.

Lehetnék például taxis. Naponta hosszú órákon át ülnék a sárga Fordomban, és úgy érezném, hogy enyém a város. Minden kuncsaftommal elbeszélgetnék, így rengeteg jó kis sztorit szednék össze az évek során. Ezekből a történetekből írnám meg az első és utolsó könyvem, amit sosem adnék ki. A hátam és térdem ugyan fájna kissé, de az emberek közelsége kárpótolna érte.

Lehetnék tanár is. Fekete, latin-amerikai és ázsiai gyerekeket oktatnék aprópénzért, de még így is megvenném az irkát és a ceruzát azoknak, akiknek nincs. Mindig két szendvicset csomagolnék ebédre, hátha valamelyik gyerkőc nem hozna magával. Diákjaimat nagyon szeretném, még azokat is, akik rosszalkodnának, és nem tanulnának. Azokat pedig, akik elaludnának az óráimon, megsajnálnám, és megkérdezném tőlük, hogy miért nem tudnak otthon, a saját ágyukban aludni. Talán hamar kiégnék, vagy fiatalon öregednék meg, de kedvenc diákjaim az évek múltán is viszszajárnának hozzám.

Lehetnék Wall Street-i bankár is, akinek nem kell télikabátot vennie, mert otthonából a taxiba, a taxiból a munkahelyére megy, és nem kell fagyoskodnia sehol. Manhattanben laknék, egy toronyházban magasan. Minden reggel és este gyönyörködnék a kilátásban és partikat rendeznék. Két tucat márkás öltöny és még több ing lógna a szekrényemben, s időbe telne, amíg megjegyezném spanyol ajkú bejárónőm gyerekeinek a nevét. Rengeteg pénzem volna, de egyedül érezném magam a csillogásban.

Lehetnék modell is, aki nem hagyja magát kihasználni. Csakis komoly munkákat vállalnék, megismerném a divatvilág nagyjait, és sosem futnék be igazán, mert nem lennék hajlandó megalkudni. Gyorsan kiöregednék, fiatalon férjhez mennék egy ismeretlen, de gazdag úrhoz. Később gyerekeket szülnék, és élvezném az anya szerepét a nagyváros dzsungelében.

Egyetemi tanár is lehetnék, persze mindegy, melyik egyetemen, mert New Yorkban mind jó. Csodálkoznék, milyen okos diákok nőnek fel manapság, és néha féltékeny is lennék arra, hogy egy huszonéves többet tud, mint én. Persze ezt nem árulnám el, és nagyon igyekeznék műveltnek és bölcsnek látszani. Évekig szenvednék, hogy végre befejezzem első vagy második könyvem írását, s imádkoznék, hogy állandó munkaviszonyba vegyenek fel, mert a szellemi munka évek múltán is örömet tudna szerezni.

Akár illegális bevándorló is lehetnék. Egy előkelő étteremben dolgoznék, ahol jól keresnék, de állandóan attól félnék, hogy valahogy kiderül a státusom, és kitoloncolnak, s akkor soha többé nem láthatnám Manhattant. Sok híres ember ismerné a nevem, törzsvendégek beszélgetnének velem mindennapi dolgaikról. Udvarolnának is, de én nem viszonoznám közeledésüket, mert az illegalitásból legtöbbször nincs kiút. Inkább a szabadnapokon is dolgoznék, és hazaküldeném a pénzt, hogy mások is örülhessenek neki.

Metrókocsi-vezető is lehetnék, és a napom nagy részét a föld alatt tölteném. Mérgelődnék azokkal, akik feltartják a forgalmat, késleltetik a szerelvényem. Úgy ismerném a New York alatti alagutakat, mint a tenyerem. A munkanap végén örömmel tudatosítanám, mennyi embert szállítottam haza biztonságosan, és nem mindig zavarna, hogy csak nyáron látnám a napsütést.
Persze nem vagyok a fentiek egyike sem. Maradok csak saját magam, a kis szürke figura a milliók között, a megfigyelő.

Megejelent a Vasarnap magazinban

Magyar cukraszda Manhattanben

Teahaz Santa Fe-ben

Egy érzékeny férfi

Santa Fe-ben, az USA délnyugati részén 2006 végén három napig és három éjjel esett a hó. Nem szakadt, hanem szépen lassan esett, ráérősen, nem sietve, mint aki tudja mi a dolga a világon.

A behavazott város egyik teaházában ültem, amikor a következő beszélgetés véletlen és önkéntelen tanúja lettem.

Egy ötvenes férfi, aki később Patrick-ként mutatkozott be, egy heverőn ült, kabátja és hátizsákja a bal oldalán, laptopja pedig előtte az asztalon. Szorgalmasan pötyögött. Egy idő után felnevetett. Hangosan, hogy mindenki hallja. Később újra felnevetett.

A vele szembeni kerek asztalnál ülő nő, negyvenes évei közepén járhatott, csendben írogatott, valószínűleg naplót. Hívjuk Karen-nek. Nem tudta nem észrevenni Patrick hahotáit.

-- Nem akarja megosztani velem, min mulat ilyen jól? -- kérdezte Karen.

-- Egy pillanat, rögtön befejezem -- válaszolta Patrick.

Tíz perc múlva Patrick felolvasta, amit olyan szorgalmasan gépelt. Egy párbeszéd volt két középkorú férfi között. A férfiak azt vitatták meg, mit akarnak a mai nők a mai férfiaktól. Valószínűleg mindkét férfi Patrick alteregói voltak.

Az egyik, Nathan, egyre csak bizonyítgatta barátjának, Ed-nek, hogy a mai nők bizony az érzékeny, és nem a macho és erőszakos férfiak után vágynak.

„-- Akkor neked, mint ilyen férfinak miért nincs szerencséd a nőkkel? -- kérdezte Ed. -- Mert én önpusztító tendenciákkal is bírok -- válaszolta Nathan.”

Patrick írása nem volt sem kitűnő, sem vicces, ő mégis nagy megelégedéssel beszélt róla. Kiderült, hogy Patrick épp egy hosszú kapcsolat végét gyászolja és keresi az okokat, illetve az után kutat, ő mit szeretne a partnernőjében, és vajon a nők mit szeretnének cserébe.

-- Én egy okos, független gondolkodású, érzékeny férfi vagyok -- mondta Patrick. -- Nők között nőttem fel. Ismerem őket, nagyon jól érzem magam közöttük. A mai nők azt mondják, hogy ilyen férfit akarnak, és amikor megkapják, mégsem felel meg nekik. A nők emancipálódtak, megtalálták helyüket a társadalomban és most a férfiak azok, akik nem tudják, mi a szerepük.

Karen ezzel nem értett egyet. Szerinte vannak olyan férfiak, akik helyzetüknél fogva nem találják a helyüket és vannak olyan nők is, akik nagyon kényelmesen érzik magukat a társadalomban, ezt mégsem lehet általánosítani. Még mindig sok nőt bántalmaz a férje vagy barátja, a nők kevesebb pénzt kapnak azonos munkáért, még mindig rájuk hárul a házimunka nagy része, amit a társadalom nem becsül meg, nem is értékel, és még mindig nem juthatnak a politika és a biznisz élvonalába.

Az emancipációval több felelősség és új kihívások, problémák keletkeztek a nők számára és ezekkel társadalmi szinten is meg kell majd birkóznunk, magyarázta Karen. És ne higgye azt sem, hogy nincsenek olyan egyedülálló nők, akik érzékeny férfi partnerre vágynak,monda Karen. Én egyre több ilyen nők ismerek a környezetemben, tette hozzá.

A beszélgetés innen a hagyományokra, a politikára és a kultúrára terelődött. Végül, már kabátjában ülve a heverő karfáján, Patrick megkérte Karen-t, hogy küldje hozzá egyedülálló barátnőit.

-- Küldöm -- mondta Karen, és amerikai szokás szerint megölelte az okos, érzékeny férfit.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Párbeszéd

A buszon hallottam a következő párbeszédet, Brooklyn-ban, 2007. január elején.

Nő 1.:

-- Ha egy napig nem hallok felőle, már nem bírok elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, és ahogy van egy szabad percem, máris csurognak a könnyeim. Imádkozok, mást nem tudok tenni. Próbáltam elengedni. Felajánlani, hogy ne kínozzon a félelem, de nem megy. Aztán kapok tőle egy sms-t, vagy felhív, és máris minden rendben van. Persze, csak egy napig.

Nő 2.:

-- Én ugyanígy vagyok ezzel. Ha nem hív egy napig, vagy én hívom a mobiljára és csak a rögzítő jelentkezik be, vagy hiába hagyok üzenetet, nem hív vissza egy órán belül, elfog a rettegés. Már látom is lelki szemeimmel, ahogy valahol elhagyatottan fekszik, lehet, hogy holtan. És én nem tudok rajta segíteni, mert azt sem tudom, hol van. Csakhogy az én fiam nem Irakban van, hanem itt, New York-ban. Heroinfüggő.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Canyon Road, Santa Fe, New Mexico

Munkahelyi szerepek


Számos munkahelyem egyikén sem volt olyan főnököm, vagy kollégám-kolléganőm, aki bármilyen módon is zaklatott volna.

Szexista és a nőket lekicsinyítő megjegyzéseket a munkahelyen akkor tapasztaltam, amikor a 80-as évek közepén, középiskolásként gyakorlaton vettem részt kisvárosom különböző üzemeiben. Az ottani főnökök mind férfiak voltak, még akkor is, ha a női alkalmazottak okosabbak, műveltebbek voltak és a vezetői munkakör ellátására jobb képességekkel bírtak.

Később, a rendszerváltás után, a pozsonyi politikai körökben hasonlókat tapasztaltam. Nagy kiábrándulás és komoly életlecke volt számomra azt látni, hogy még a legliberálisabb férfiak sem tudták elfogadni, nem respektálták az ügyes női politikusokat.

Budapesten egészen más tapasztalatok birtokába kerültem hét évnyi ottlétem alatt. Volt férfi és női főnököm is. Volt köztük magyar, amerikai, cseh és szlovákiai magyar is, és egyikkel sem volt semmi problémám. Korrektek, egyenesek voltak, megkövetelték a jó minőségű munkát, és azt jól meg is fizették. Meggyőződésem, hogy az előbbieket csakis a szerencsének köszönhetem. Bizonyára Budapesten is akadnak szexista főnökök bőségesen.

Amióta itt élek az Egyesült Államokban, nem dolgoztam formális munkahelyen, így saját bőrömön nem tapasztaltam az itteni főnökök modorát és szokásait. Annyi biztos, hogy itt számos női főnök akad. Nők irányítanak kis és közepes bizniszeket, de a nagyok között -- például a Wall Street-en, ahol a munkakörnyezet megköveteli, hogy a nők mindig harisnyában és zárt cipőben, a férfiak pedig csak hosszú ujjú ingben jelenjenek meg -- még mindig nem rúghatnak labdába.

Több nagy céget pereltek be női alkalmazottak bizonyított diszkriminációért, és dollárok milliói cseréltek gazdát a perek eredményeképpen, a nők helyzete a nagybiznisz világában mégsem változott. Még.

A nemi szerepek változóban vannak, a munkahelyeken és a családon belül is, ennyit leszögezhetünk. Hogy ez mikor és milyen hatással lesz a munkahelyi zaklatásra, a nők munkahelyi szerepére, azt majd lányaink és unokáink fogják elmesélni.

Megjelent a www.baratno.com oldalon

Ma Brooklynban 22 fok Celsius volt a homerseklet delutan. Gyonyoruen sutott a napocska. Nem csak az emberek orultek!

2007. januar 6., Brooklyn

Santa Fe, 2006 December 29.

Santa Moose

Karácsony New Yorkban

Hálaadás utáni napon az emberek megőrülnek New Yorkban (és a hírek szerint az Egyesült Államok más részeiben is). Mivel ez az ünnep mindig csütörtökre esik, fekete pénteknek hívják a következő napot, mert az üzletesek számára ilyenkor kezdődik a karácsonyi vásár. A Rockefeller Center elé odakerül az óriási fenyőfa, a sugárutakon esténként nagy neon hópelyhek fénylenek, és a kirakatokból is mosolyog a karácsony.

A hálaadás napja utáni pénteken amint elütötte az éjfélt, sőt néha korábban is, az emberek beállnak a sorba a legnagyobb kedvezményeket ígérő üzletek és üzletközpontok előtt, hogy nyitás után azonnal elcsípjék a kinézett laptopot vagy plazmatévét. Össze is verekednek a kedves vásárlók, néha rendőröknek kell közbelépniük.Hogy mi veszi rá őket ilyen viselkedésre?

Az átmenetileg olcsóbban kapható áruért mindenre képesek. Aki nem engedheti meg magának az ezerdolláros számítógépet, s csak négyszáz dollárja van, az tudja, hogy évente csak ez az egy alkalom adódik, amikor ilyen olcsón megvásárolhatja. (A tévhittel ellentétben az USA-ban rengeteg a szegény család, és még több az egy vagy több állásban minimálbérért dolgozó ember, aki a szegénység küszöbén él.)

A másik mozgatórugó pedig a vadászösztön. „Bárki tud kétszáz dollárért divatos, márkás farmert venni – mondta az egyik ismerősöm nemrég –, de negyvenért megszerezni ugyanezt, az már valami. És itt van a kutya elásva: Ott, ahol mindig minden rendelkezésre áll, ahol az interneten, telefonon, személyesen éjjel-nappal lehet vásárolni, és nincs lehetetlen, ott elvész a vásárlás öröme. Új örömöt az jelent, ha árengedménnyel árusított holmi után kutatnak, és némi szerencsével sikerül hozzájutniuk. Így jobban megbecsüljük, és jobban is örülünk neki.”A CNN novemberi közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 69 százaléka úgy vélekedik, hogy nem lesz elégedett a karácsonyi ajándékával. Ebből érthető, hogy december 26-án, amikor újból kinyitnak a nagy áruházak, ellepik őket a vásárlók, mintha újból fekete péntek lenne. Csak éppen most nem vesznek, hanem cserélnek. A nem tetsző ajándékokat viszik vissza – másra cserélik, vagy későbbi vásárlásra jogosító ajándékutalványra.

Brooklynban, azon a környéken, ahol lakom, nincsenek nagy áruházak, és az ünnepeket ki-ki a maga módján éli meg. A zsidók a hanukát, a keresztények a karácsonyt, az afroamerikaiak a kvanzát, a kínaiak pedig azt ünneplik, hogy egy hétig mindenki otthon marad. Mivel a kínai ünnepek más időpontra esnek, általában tőlük rendelik az ebédet, vacsorát. Sokan síelni vagy a karibi szigetek egyikére menekülnek a New York-i télből, a karácsony és újév közötti turistaáradatból. Manhattanbe nem is ajánlatos elindulni ebben az időszakban, mert mindenhol – a múzeumokban, éttermekben, az Ötödik sugárúton, az üzletekben, a metrón – tolonganak a látogatók. Fényképeznek, esznek-isznak, pénzt költenek, és ez jó a városnak.

Január másodikán megint visszaáll a rend. Kinyitnak a boltok, a turisták hazamennek, a helybeliek újra felveszik mindennapi munkatempójukat. A kirakatokból eltűnik a karácsonyi díszítés, és a sok kicserélt áru újra a polcokra kerül. S hogy ne unatkozzanak azok, akik árengedményre vadásznak, elkezdődik a karácsony utáni kiárusítás. Hiába, fogyasztói társadalom a miénk...

A gyerekek is örülnek ennek az időszaknak, mert nem kell iskolába járniuk, és ha szerencséjük van, még hóembert is építhetnek az udvaron vagy a ház előtt. Az amerikai gyerekekhez nem jár a Mikulás december elején, így csak egy ünnep marad az év végére, kinek-kinek vallása szerint.

Ismerek egy családot, ahol az anyuka zsidó származású, az apuka pedig ír katolikus. Egyik szülő sem vallásos, de két lányuk kedvéért mindkét vallás hagyományait követik. Így ők járnak a legjobban: először megkapják a hanukai ajándékokat, utána pedig felöltöztetik a karácsonyfát, hogy december 25-e reggelén új ajándékokat találjanak alatta.December 24-e itt nem ünnep. Igaz, hogy a karácsonyfát ilyenkor vagy még korábban díszítik, és a zoknikat is ilyenkor aggatják a kandalló párkányára, de az ajándékozásra még nem kerül sor. Este, mielőtt a gyerekek aludni mennének, kikészítenek egy pohár tejet és pár kekszet Santa Claus számára, aki a legenda szerint az égen robogó szánnal 25-ére virradóra – egy éjszaka alatt – járja végig a sok-sok amerikai otthont (a kandalló kéményén keresztül jön be), és a nagy munkában bizony meg is éhezhet. Reggel, amikor a gyerekek felébrednek, ott találják a fa alatt az ajándékokat, a kandallón pedig a teli zoknikat. Ezekbe a kisebb ajándékok kerülnek.

Egyik osztálytársam, Kate, aki az USA közép-nyugati részén nőtt fel, azt mesélte, hogy gyermekkorában nemcsak a keksz és a tej tűnt el reggelre a kandalló mellől, hanem az éjszakai vendég hamus csizmája, és a rénszarvas nyomokat is hagyott a nappaliban. Ebben a családban úgy kötöttek kompromisszumot a legenda és a realitás között, hogy néhány csomagon az állt: Anyától, Apától, másokon pedig: Santa Claustól, Santa Clausnétől. Kate nagyon meg volt elégedve azzal a karácsonyi szokással, amikor a család újból pulykát evett, és tojásos likőrrel koccintott.

December 26-ára véget ér az ünnep, de a vásárlási láz folytatódik. Aki ráér ilyenkor, igencsak jól jár. Nem így a karácsonyfák: ezek a hideg betonon végzik, néhai pompájuktól megfosztva. A házak előtti díszek még sokáig megmaradnak, néhol tündéri hangulatot kölcsönözve a hideg, sötét téli éjszakáknak.

Megjelent a Vasarnap magazinban

Repter, Albuquerque, Uj Mexico