Max

Januari naplemente, Brooklyn

Hikikomorik

A The New York Times Magazine múlt heti kiadása többek között olyan fiatal japán fiúkról is beszámol, akik évekre bezárjak magukat jelenlegi, vagy volt gyermekkori szobájukba, és onnan nem mennek ki, csak esetleg éjszakánként egy éjjel-nappali üzletbe. A hikikomorik, vagyis a „visszahúzódók” akár egy millióan is lehetnek Japánban, bár konzervatívabb becslések szerint számuk száz- és háromszázezer között mozog, és általában (80 százalékban) fiúk.

A jelenséget, amely nagy számban a nyolcvanas évek közepén kezdett megjelenni, először depresszióhoz vagy skizofréniához kapcsolták, de manapság már világossá vált, hogy több (legfőképpen társadalmi) oka is van. Egyrészt, a japán családokban a fiúkra, és elsősorban az elsőszülöttekre, nagy nyomás nehezedik. Már óvodás koruktól kitűnően kell teljesíteniük, be kell jutniuk valamelyik elit egyetemre, ahol jeleskedniük kell, ha jó munkahelyhez akarnak jutni. Ha pedig nem teljesítenek a családjuk és a szűkebb környezetük elvárásai szerint, a fiú kudarcot vallott, és ez bénítóan hat rá.

Másrészt, a japán szülők nem nyilvánítják ki érzelmeiket gyermekeiknek. Mindennel ellátják őket, főleg anyagiakkal, de mivel maguk is izoláltan élnek, nem tudják megtanítani gyermekeiket a kommunikációra és a társadalmi élet alapszabályaira. Elég egy rosszul sikerült prezentáció, vagy egy nem tökéletes teszteredmény és a tinédzser úgy érzi, vége az életének, már sosem lehet belőle sikeres ember. Jobb, ha bezárja magát kis szobájába, minthogy szembesüljön a kudarccal, ami odakint várja.

Harmadrészt pedig a japán gazdaság a második világháború óta jelentős változásokon ment keresztül. Régen elég volt egy jó álláshoz annyi, hogy a férfiak bejutottak a Tokiói Egyetemre és elvégezték tanulmányaikat. S ha már egyszer jól állásuk volt, a munkáltató cég mindenről gondoskodott egészen a nyugdíjig. Ma már a gazdasági változások miatt nincsenek garantált munkahelyek. Nagyobb a versenyhelyzet, és a cégek már nem érzik kötelezettségüknek életük végéig ellátni az alkalmazottaikat.

Egy japán pszichológus szerint minden társadalomban vannak olyanok, akik nem tudnak, vagy csak nagy nehézségek árán tudnak beilleszkedni. Nyugaton ezek a fiatalok bandákba verődnek, drogoznak, vagy goth-ok lesznek, és feketében járnak. Japánban viszont, ahol az uniformitás, az ember jó híre, és a külsőségek nagyon fontosak a siker szempontjából, ez a fajta néma tiltakozás a jellemző a fiatal generáció tagjaira. A hikikomorik szobáinak falán gyakran ököl nagyságú mélyedések találhatóak – a fiúk a mentális fájdalmat fizikaival próbálják elnyomni -- épp úgy, mint a karjukat felsebző lányok.

Egy egész iparág bontakozott ki az elmúlt évtizedben a hikikomorik körül. Könyvek jelentek meg róluk, a szülők szemináriumokon vehetnek részt, melyeken a témát elemzik, pszichológusok specializálódtak erre a szindrómára. Különböző szervezetek alakultak, amelyek úgynevezett „kölcsön testvéreket”, főleg lányokat, küldenek a hikikomorikhoz. Ezek a fiatal lányok kéthetente látogatják néma klienseiket, de elég gyakran (az esetek 30 százalékában) vallanak kudarcot. Az esetek többségében viszont egy idő múlva (a leggyakrabban hónapok elteltével), a hikikomori mégiscsak kijön a búvóhelyéből, és ellátogat a „testvérével” egy moziba, vagy egy bevásárlóközpontba, és idővel akár valamelyik segítőközpontba is, ahol szállást kaphat, és részt vehet egy munkaterápián.

Az ilyen szolgáltatás ára évente akár nyolcezer dollárba is belekerül. Hogy mi lesz azokkal a hikikomorikkal, akik szegényebb családba születtek -- nem tudni. A japán társadalomkutatók sürgetik a megoldás megtalálását. Hiszen komoly kérdés, hogy vajon ki fog törődni ezekkel a szerencsétlen fiatalemberekkel, ha szüleik meghalnak és nem lesz, aki törődjön velük, figyeljen rájuk.

Megjelent a www.baratno.com oldalon

Karacsony a Rockefeller Centerben, Manhattan

Bizonytalan unnepi fenyek

Karácsony

Talán a karácsony az egyetlen olyan időszak, amikor érzem – nem otthon vagyok. New Yorkban olyan sokféle ember lakik, akik olyan sokféle földrészről és országból költöztek ide, hogy semmi sem eleve adott, így a karácsony sem. A mozlimok, a hinduk, a buddhisták, a zsidók és más vallásokhoz tartozók nem ünnepelik a karácsonyt, sem a keresztény újévet. Igaz, majdnem mindegyik vallásnak vannak a karácsonyhoz hasonló ünnepei, ezek viszont általában nem december végére esnek. Az élet nem áll meg úgy, mint otthon. 24-én este tele vannak a mozik termei és 25-ére is tervezhetünk bármilyen programot.

Brooklynban, azon a részen, ahol én lakom, viszont már december elején megjelennek a fenyőfák és a fenyőfaágak, adventi koszorúk az utcasarkokon, ahol általában koreaiak és latin-amerikaiak árusítják őket. Amikor este jövök haza, a fenyő illata áthatja az utca légterét, és mindig azok a kellemes iskolaszüneti napok jutnak az eszembe, amikor hasonló illat áradt a nappalinkban. A házak ablakait, balkonjait, néha pedig a tűzlépcsőket is apró fényekkel díszítik ki a lakók. Ahol sok és színes a díszítés, valószínűleg gyerekek is laknak.

Egyvalami viszont összeköti New York város összes lakóját így december vége felé. És ez a vásárlási láz. Mindegy, milyen valláshoz tartozik az ember, a hirdetéseket nem lehet elkerülni, mert mindenhol ott vannak – az újságok és magazinok hasábjain, a TV képernyőjén, a rádióban és a katalógusokban. Fogalmam sincs, honnan tudják azok, akik a katalógusokat küldözgetik, hogy én egyáltalán létezem. Valaki sok pénzt kereshet azzal, hogy adatbázisokat készít és ad el. Tízesével jönnek a katalógusok naponta. Garantálják, hogy minden időben érkezik, és sokszor még a szállítási díjat is elengedik.

Azok, akik karácsonyoznak, itteni szokás szerint 25-én reggel adják át ajándékaikat szeretteiknek. Ennek megfelelően 26-a az a nap, amikor az emberek ezrei lepik meg az üzleteket és bevásárlóközpontokat, hogy kicseréljék azokat az ajándékokat, amelyeket nem szeretnének megtartani. Itt a vásárló az úr – nem kell megindokolni, miért nem kell, bármit, ami eredeti állapotban van, ki lehet cserélni akármi másra, amit az áruház forgalmaz.
December 26-a az a nap, amikor elkezdődik az év legnagyobb kiárusítása. Hihetetlen kedvezményekre talál rá az ember, ha van energiája, ideje és kedve végigjárni az üzleteket. Tavaly volt, hogy az eredeti ár negyedéért vásároltam, főleg ruhaféléket, ilymód olyasmire is szert tehettem, amit egyébként nem engedhetnék meg magamnak. Mert Amerikában így működik a gazdaság. A múlt szezonbeli árunak mennie kell, és minden dollárért verseny folyik.

Persze, a nagy kiárusításoknak főleg azok örülnek és azok spórolnak a legtöbbet, akik nem ünnepelik a karácsonyt, és akiknek ezáltal nem kell 24-ig megvenniük az ajándékokat. A hangulatból viszont mindenki profitál. Az egész város fel van díszítve: a sugárutakon nagy hópelyhek világítanak a póznákról, nagyobb irodaházak és üzletházak óriási karácsonyfákat állítanak fel, vagy nagy adventi koszorúkat és karácsonyfadíszeket helyeznek a bejáratuk elé. Minden templom belseje ünnepi díszbe borul. Sok ezernyi gyermek megy el meglátogatni a Télapót a Macy’s áruházban, aki hosszas várakozás után végül az ölébe ülteti őket, nevén szólítja mindegyiket és megkérdezi, mit szeretnének tőle kapni ajándékba. Az apró, zöld kosztümbe öltözött tündék ezekután elintézik, hogy némi készpénzért egy képet is kapjon a gyermek, amely tanúsítja, tényleg találkozott Santa Clausszal, ahogy itt emlegetik a mi Mikulásunkat.

Molnár Miriam

Megjelent az Új Szóban, 2006 január 7-én

Brooklyn Bridge

Különös Szilveszter

A hóember nem táncolt nekem tavaly Szilveszterkor – mint az ismert dalban –, mert hó nem hullott, és hideg sem volt. Viszont különösen alakult, bár meg kell vallanom, nem szeretem a Szilvesztert. Nem szeretek szilveszteri bulikba járni, nem szeretem a durrogást, a petárdázást, a dudálást és a sípolást és nem értem, miért kell ekkora felhajtást csapni csupán egy naptári forduló miatt.

Mindesetre, mivel mások szeretik a Szilvesztert és szeretnek ünnepelni is, csatlakoztam barátnőm ötletéhez, hogy hívjuk meg a szüleit -- akik idősek ugyan, de több energiájuk van, mint sok fiatalnak --, egy különleges vacsorára. Egy olyan helyet kerestünk e célra, ahol még nem jártunk, és ami valami miatt emlékezetes maradhatna. Az emlékezetességgel nem is volt baj, a többivel annál inkább.

Barátnőm és szülei évtizedeken át rendszeresen, évente akár többször is meglátogatták New Orleans-t. A szülők legjobb barátai is ott laktak, és ez lett, úgymond, a második otthonuk, vagy ahogy az amerikaiak mondják: „home away from home”. Amikor felfedeztük, hogy Brooklyn-ban van egy Restaurant New Orleans nevű étterem, nem is volt kétséges, hogy Szilveszter napján csakis oda mehetünk. Két nappal előbb telefonon foglaltunk egy négyszemélyes asztalt és december 31-én, este fél nyolc előtt meg is érkeztünk az étterem elé. Jó jelnek vettük, hogy pont az étterem közelében sikerült parkolóhelyet találnunk, ami Brooklyn forgalmasabb részein nem könnyű feladat.

Egy rendkívül kedves, középkorú, alacsony de terebélyes, színes bőrű hölgy fogadott bennünket. Amolyan királyi fogadtatásnak vettük, mert mindenkivel kedves volt. Megvárta, amíg helyet foglalunk, megkérdezte, kényelmesen ülünk-e és felkínálta, hogy mivel az étterem nem árul alkoholt, hozat számunkra valamit a közeli italboltból. Ajánlatát elutasítottuk, mire ő felsorolta az előételeket és ismét felajánlotta a közeli italboltot, ha esetleg meggondolnánk magunkat.

Az étterem egészen pici alapterületű. Mellettünk két hölgy éppen befejezte a vacsoráját. Meg is kérdeztük tőlük, hogy ízlett-e, és ők szorgalmasan dicsérték a főszakácsot, aki, mint kiderült, a minket köszöntő hölgy volt. Tíz perccel utánunk érkezett egy négyfős társaság, és később egy fiatal pár is. Ezáltal majdnem meg is telt a vendéglő. A menüket egy fiatal pincérnő szolgálta fel, aki nem nagyon tudott semmilyen, az ételekkel kapcsolatos kérdésre érdemlegesen válaszolni, és minduntalan hátraszaladt a konyhába -- onnan hozta a válaszokat. Kezdő, gondoltuk, és jót mulattunk a fehér csizmáján, amelyről egy rövid madzagon kis fehér pomponok lógtak kétoldalt, és vidáman ugrándoztak, amikor ment. Végre rendeltünk. A pincérnőnk minden esetben a menüből másolta ki az ételek nevét, amiből arra következtettünk, hogy egyrészt nem nagyon ismeri a menüt és a rajta szereplő ételeket, másrészt pedig, hogy ez lehet az első estéje pincérnőként.

Fél óra eltelte, és két sürgetés után kaptunk egy kosárka kukoricakenyeret. A négy darab muffin-formájú csemegét még melegen elfogyasztottuk -- rendkívül finomak voltak. Ezek után evőeszközt és vizet is kaptunk. Egy óra elteltével megérkezett az egy adag gumbo-leves, amely tele van mindenféle tengeri herkentyűvel. �llítólag az is finom volt. Ahogy ültünk az asztalnál és beszélgettünk és viccelődtünk, barátnőm és szülei, a New Orleans-i élményeiket mesélték nekem és egymásnak is nagy élvezettel. Megfigyeltük, hogy a falon kinagyított fényképeken a főszakácsasszony volt látható. Kellemes jazz-zene szólt. A szomszédos asztalra, ahol korábban rendeltek, mint mi, eddig csak egy előétel került, ami nem volt túlságosan biztató jel. Már nagyon éhesek voltunk és kezdtünk türelmetlenkedni is.

Másfél óra elteltével megkértük a pincérnőt, nézzen utána a rendelésünknek, mert ha hamarosan nem készül el az étel, nem várunk tovább. A pincérnő tíz percen belül sem érkezett vissza, így felálltunk, hátrahagytunk tíz dollárt, ami elegendő volt a kukoricakenyér, valamint a leves árának fedezésére, és kisétáltunk a Restaurant New Orleans-ból.

Humorérzékünk azért megmaradt, így jót nevettünk magunkon, és azon, hogy milyen egészségesen, de főleg kalóriaszegényen vacsoráztunk. Valamint hangot adtunk reményünknek, hogy ez az eset nem tekinthető valamiféle előrejelzésnek a jövő évre, Hogy éhesen ne maradjunk, megpróbáltunk egy általunk jól ismert környéken parkolni, ahol rengeteg étterem található. Mivel tizenöt perces keringés után sem volt szerencsénk, végül hazamentünk, és telefonon kínai ételt rendeltünk.

Tíz óra is elmúlt már, mire az első falatot a szánkba tehettük, de így legalább ébren maradtunk éjfélig, és a tévében megnézhettük a gömb leszállását a Time Square-on. Hogy a New Orleans Étterem konyhájában mi történt, és miért nem szolgálták ki az éhes vendégeket, máig sem tudom, de az biztos, hogy emlékezetes marad ez az este, mert ilyesmi még sosem fordult elő velem New York-ban!

Megljent a www.baratno.com oldalon.

Lola, az igazi