Halogatásban rendkívül jó vagyok – főleg ha valami különösen kellemetlen dologról van szó, például egy orvosi rendelő meglátogatásáról. Amióta a kilencvenes évek elején Pozsonyban rádöbbentem, hogy nem látom rendesen a közeledő busz számát, tudtam, szemüveget kellene hordanom. Ki is váltottam egyet, néhányszor feltettem, de fejfájást okozott, így feladtam. Rövidlátásom mindennapi életemben nem nagyon korlátozott: legfeljebb akkor vettem csak észre ismerőseimet, amikor már egészen közel voltak hozzám, és ha nem felejtettem el, messzelátót vittem magammal a színházba. (Ilyenkor úgy éreztem, egy igen elegáns és régi hagyomány őrzője vagyok. Persze lehet, hogy ez csak jól hangzó kifogás volt.)
Az idei rövidebb autós utazások során azonban, amikor párszor én voltam a „mitfahrer”, tudatosítottam, látásom olyannyira megromlott, hogy a nagy táblák feliratait sem vagyok képes elolvasni. Nincs mese, szemüveg kell! Majd ha lesz valami jó akció megfelelő keretekre… – adtam magamnak újabb haladékot.
Aztán egy reggel a metró bejáratánál felvettem a friss ingyenújságot, amelynek címlapján ott ragyogott az óhajtott kiárusításról szóló hirdetés. Nem akartam megvárni, amíg ismét halogatós kedvemben leszek, így még aznap, ebédszünetem alatt elmentem a megadott címre. A pici boltban egy nagy ázsiai férfi mosolyogva mutatott rá pont arra a keretre, amelyet elképzeltem magamnak. Feltettem, a kedves eladó, Lab megvizsgálta a szemem, átadtam a hitelkártyámat, és másnap – tízegynéhány év múltán – kezemben tartottam új szemüvegem. Lab kikísért a járdára, és buzdított, hogy tegyek pár lépést, majd kérdezgetett, nem szédülök-e. Búcsúzóul hozzátette: feltétlenül jöjjek vissza, ha nem érezném megfelelőnek.
A világ egyszerre élesebb lett. Hazafelé menet nem győztem csodálkozni, milyen messzire ellátok. New York hirtelen tele lett olvasandó feliratokkal, figyelmet követelő apróságokkal. De minden jóban van valami rossz is. Az utcán szembejövő emberek, a metrón velem együtt utazók arca hirtelen élesen közel került, és rájöttem, a rövidlátásnak az volt az egyik nagy előnye, hogy eltompította a nem éppen szép vonásokat, a pattanásokat, a ráncokat, a bőrszín elváltozásait, a foltot az ingujjon, a repedést a drága bőrtáskán és hasonlókat.
Felötlött bennem: visszamehetnék Lab üzletébe azzal, hogy sokkal jobb hasznát venném olyan szemüvegnek, amely segíti a messzi feliratok elolvasását, láttatja a leveleket a fákon, de ugyanúgy elhalványítaná a ráncokat meg a kellemetlen dolgokat, mint az én rövidlátó szemem. Aztán persze az is eszembe jutott, hogy ez vajon mit árul el rólam: hogy nem kívánok szembesülni az arcokon levő pattanásokkal, meg a ráncokkal, meg a foltokkal? Hogy látószervem csak előhívta azt a vonásomat, hogy inkább tudni sem akarok arról, ami kényelmetlen lehet számomra? Hogy én átvitt értelemben is szeretek rövidlátó lenni? A gondolatmenet nem tett jót az egómnak, amely azonnal magyarázni kezdte, miért nincs ez így. Noha nem volt könnyű felülkerekedni a két ellentmondó hangon, sikerült.
Van tehát szemüvegem. Felteszem, ha moziba, színházba megyek, vagy ha úton vagyok. Egyre ritkábban felejtem el magammal vinni, és mind gyakrabban nem észlelem az eleinte zavaró dolgokat. Úgy tűnik, az éleslátást is meg lehet szokni úgy, hogy az ember nem regisztrál mindent valamennyi alkalommal – mintha az agy kikapcsolná azt a részt, amely az elején új volt, és állandóan csak az újra koncentrál.
És ez így van jól. Nem mintha megártott volna azzal szembesülnöm, hogy esetleg agyilag elkényelmesedtem, és nem csupán optikailag lettem rövidlátó. Az új szemüveg nemcsak kifelé, a külvilág felé kényszerített másként látni, hanem befelé fordulva is.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
