Egy emberi hang

Hiába, én rádiós ember vagyok. Gyermekkoromban a konyhában mindig szólt a készülék. Hétvégén reggel mesét hallgattunk, délután rádiójátékot. Híreket reggel és délben, zenés összeállítást délután. Fejből fújtuk a csehszlovák, szlovák, magyar, osztrák meg mindenféle tiltott és zavart nyugati adó műsorainak közvetítési idejét, s teendőinket is úgy osztottuk be, hogy a kedvenc adásokat figyelemmel tudjuk kísérni. A televízió akkor még nem volt nagyon érdekes, most meg úgy tűnik, már nemigen az – de lehet, hogy ez csupán amiatt van, hogy mint ahogy vannak kutyás és cicás emberek, én rádiósnak tartom magam.

Emlékszem, amikor először léptem be a Magyar Rádió kapuján és át a Pagoda küszöbén, arra gondoltam, hogy egyszer itt szeretnék dolgozni. Szerencsémre teljesült a kívánságom. Roppant jó volt sok rádiós között végezni a munkámat.

New Yorkban is rádiós ember maradtam. Vasalás, fogmosás, takarítás vagy fürdés közben hallgatom a készüléket. Az itteni média világa kissé más, mint az otthonié, de van egy állomás, amelyet bármikor be lehet kapcsolni, mindig valami tanulságosat, humorosat, értékeset, elgondolkodtatót sugároz. Nagyrészt a hallgatók tartják fenn. Reklámok nincsenek, de néhány szponzor – mint például a magyar kulturális év pár érdekes eseménysorozata – üzenetét bemondja. Nem árul semmit, csak a saját kiváló műsorait.

Én évekig – amikor még gyermekek felügyeletével és más magánügyeinek az intézésével kerestem a kenyerem – a WNYC állomás adását füleltem napközben. Akkor nem volt annyi bevételem, hogy adakozhassak. Most, amikor a viszonylag jól fizetett munkaidőm alatt nincs módom hallgatni, küldök pénzt az adónak. Rendszeresen és örömmel. Mert reggelente, esténként és hétvégenként nálam még mindig szól a rádió.

A korral való haladás jegyében a WNYC műsorai ingyen letölthetők, és egy MP3-as lejátszóról, például a metrón vagy séta közben hallgathatók. A rádió weboldalán az élő adásokba kérdéseket lehet küldeni, kommentálni az elhangzottakat, így a telefonokon kívül a hallgatók hangtalanul, írásban is bekapcsolódhatnak a szerkesztésbe; s teszik is szép számban.

Persze nem volt ez mindig így. A National Public Radio (Nemzeti Nyilvános Rádió), e pénztelen és unalmas állomás a McDonald’s cég tulajdonosának özvegyétől kapott szép summából tudta kifejleszteni a nívós, modern és talán a BBC-hez is hasonlítható adót. De nagy különbség például a BBC-hez képest, hogy az NPR hálózathoz több száz USA-beli helyi állomás tartozik, amelyek fizetség ellenében sugározhatják egymás műsorait és az NPR-éit, amelyeket Washingtonban készítenek.

A WNYC a logójával ellátott ajándékokat ad azoknak, akik anyagilag támogatják. A metrón így gyakran összekacsintanak hallgatói, akiknél ugyanolyan sapka, táska vagy esernyő van.

De nemcsak a rádiós hangok fontosak az életben.

Ha sikerül elérnem a 7.16-os reggeli metrót, négymegállónyi szakaszon egy mély női orgánum hallható a hangszórókon keresztül. Évek óta ismerem és figyelem, hátha a vonatvezető-fülkék egyikéből meglátom kikukucskálni a hölgyet, aki ilyen korai órában is képes mosolyt varázsolni az álmos dolgozó ember arcára. Nyugodt tempóban közli a következő állomást, az átszállási lehetőségeket, figyelmezteti az utazókat, hogy ha elhagyják a szerelvényt, ne felejtsék magukkal vinni személyes holmijukat, aztán szép napot kíván. Semmi különös, és mégis. Ha majd – mint más vonalakon – itt is áttérnek az automata, gépi bemondásra, hiányozni fog, és nem csak nekem. Az élő emberi hangot, főleg ha ilyen megnyugtató és éteri, nem helyettesítheti semmi.

Megjelent a Vasarnap magazinban.