Az idős amerikaiak pontosan emlékeznek arra, hol tartózkodtak, mit csináltak, amikor John F. Kennedy meggyilkolásáról értesültek. 2001. szeptember 11-éről is bárkivel el lehet beszélgetni New Yorkban: az emberek megosztják egymással történeteiket, érzéseiket.
Egyik – már tizenöt éve a Világkereskedelmi Központ közvetlen közelében dolgozó – ismerősöm a terrortámadás óta minden szeptember 10-én elhagyja a metropolist néhány napra. Az emlékek még túl elevenek, mély a seb. Én brooklyni házunk tetejéről néztem a tornyok összeomlását. Becsuktam az ablakokat, amikor a fehér porfelhő átért a folyón. Az üveg előtt órákig égett fehér papírlapok szállingóztak. Elviselhetetlen szag terjengett.
Néha a tragédiák alkalmával derül ki, milyen kicsi a világ.
A barátnőm unokatestvérének harmadik férje tipikus emigráns volt. Takarítóként kezdte, kijárta a számítógépes iskolát, megházasodott, jól fizető munkát kapott, és valóra válhatott volna amerikai álma, ha cége nem a Világkereskedelmi Központba küldi ki 2001. szeptember 11-én. Mindig pontosan érkezett, így azon a reggelen sem késett. Az első gép találata után még felhívta a feleségét, hogy elhagyják az épületet, és ha kijutott, jelentkezik. A neje hónapokkal később, miután hajszálakat és egyéb személyes tárgyakat adott a hatóságoknak DNS-vizsgálatra, kapott értesítést arról, hogy maradványai tényleg a Ground Zerón találhatók. Addigra már jelképesen (titokban és illegálisan) „eltemette” egy hajnalon a Central Parkban.
Egyik kolléganőm kedvesének bátyja is az Ikreket ért támadáskor halt meg. Ő ugyancsak telefonált, sőt e-mailt is írt, hogy szalad felfelé a lépcsőn. A tetőre igyekezett, az ottani ajtó elől még megnyugtatta feleségét, de az épületből nem sikerült kijutnia. Özvegye bánatában nem hagyta annyiban a dolgokat: folyamatosan körmére nézett a terrorista merényletet vizsgáló kormánybizottságnak. Bárhol szívesen nyilatkozott, interjút adott, lobbizott, és nem szégyellte a könnyeit, sem a haragját. Férjével még a középiskolában, tizenhat évesen kezdtek el járni, és ötvenedik születésnapjukat utazással ünnepelték 2001-ben. 34 éves házasok voltak, amikor a tragédia történt. Neki sem jutott holttest, amelytől méltó búcsút vehetett volna. Férje emlékére ösztöndíjat alapított egykori középiskolájukban. Néhány hete még Obama elnökkel tárgyalt a Fehér Házban.
Amikor február 12-én este New Yorkból szülővárosába, Buffalóba repült, hogy részt vegyen elhunyt férje születésnapi megemlékezésén, a leszállás előtt néhány perccel gépe a repülőtér közelében egy házra zuhant. A fedélzeten mindenki, az épületben egy ember halt meg. A szerencsétlenség másnapján a döbbent összegyűltek azon tanakodtak, hogy ki fogja átvenni az özvegy helyét. Ki vezeti le az ünnepséget, és hogyan fog megbirkózni a család – amely őt ugyanúgy szerette, mint a férjét – még egy idő előtt véget ért élet elvesztésével?
Furcsának találom, hogy első kézből, nem pedig a médiából ismerem ezeket a történeteket. A világ – még az ilyen nagyvárosban is, mint New York – néha roppant kicsinek tűnik. Vannak családok, amelyeket hasonló csapások érnek sorozatban.
Hogy egyesek a nehéz percekben is meg tudják őrizni humorérzéküket, illusztrálja az a kérdés, amelyet a kolléganőm kedvesének munkatársa szegezett neki a gép lezuhanásának másnapján: „Mi vagy te, valami Kennedy?”
Mosoly ült az arcokra.
