Milyen apropóból jöttél New Yorkba?
Kutatás céljából. Az itteni New York University vendége voltam, a Művészeti Tanszéken a saját programomra koncentráltam, ami a köztéri művészettel foglakozó doktori disszertációmat egészítette ki.
Hogy értékeled az itt eltöltött időszakot?
A kutatással kapcsolatban nagyon jók voltak a tapasztalataim, annál is inkább, mert amivel én otthon foglalkoztam, annak amerikai gyökerei vannak. Az installáció irodalma nálunk szinte hozzáférhetetlen. Ehhez hozzátartozik, hogy az itteni könyvtárakban fellelhető anyag máshol nem található, és csak a könyvtáron belül kutatható, tehát ez is nagyon fontos volt a munkám számára. Számos olyan könyvet fedeztem fel egyébként, amit nagyon jó lett volna, ha tizenöt évvel ezelőtt olvastam volna el. Mentségemre, ezek közül több akkor még meg sem jelent. Rengeteget jegyzeteltem, és a tanításnál ezt nagyon jól fogom tudni használni.
Úgy tudom, ittléted alatt Providence-ben is készítettél egy kiállítást.
A providence-i meghívás érdekes módon egy volt nagyszombati galériaigazgató barátnőm, Viera Levitt által sikeredett, aki Providence-be ment férjhez. Az ő ötlete alapján jött létre tavaly novemberben a 27 m című interaktív hanginstallációm. Az előző évek során többször is jártam Providence-ben, és ismertem az AS220 non-profit szervezetet, ahol az installáció otthonra talált. Maga az, hogy láttam, ahogy ez a művészeti intézmény működik – az önkéntesek, a galériájuk –, nagyon hasznos volt, de leginkább az a része, hogy a fiatal, iskolából kikerülő művészek az AS220-ban olcsón hozzájutnak műtermekhez annak fejében, hogy egy meghatározó óraszámot ledolgoznak az intézmény számára. A galéria, amelyben mindenki sorra kerül, ha hónapokat vagy éveket kell is várnia, cenzúramentes, mivel azt vallják, ami rossz, az ellen a közönség úgyis tiltakozik.
Milyen volt a providence-i tárlatod közönsége?
A közönséget nagyon nyitottnak tapasztaltam, sokan személyesen is érdeklődtek. Volt olyan, aki azt mondta: tegnap hallotta, hogy egy érdekes kiállítás van, ezért eljött megnézni. A közönségtalálkozón elhangzottak után úgy néz ki, hogy lesz egy táblakiállításom is Providence-ben, a dunaszerdahelyihez és a budapestihez hasonlóan.
A New York-i művészeti közösségbe mennyire volt egyszerű beleolvadni?
Elég nehéz volt ismerősöket szerezni, mivel nem tanítottam az egyetemen, és az a fajta struktúra nem állt rendelkezésemre. Kihasználtam minden lehetőséget, és végül sikerült értékes kapcsolatokat kiépítenem, de az öt hónap ebben a tekintetben nem volt túl hosszú. Egy brooklyni galériával, a Space on Dobbinnal például nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, és biztos, hogy ide visszatérek kiállítani.
Itt volt januárban egy közönségtalálkozód, igaz?
Igen. Tizenkét projektemről tartottam egy rövid bemutatót és utána kérdésekre válaszoltam. Vagy ötven ember jött el. Egyrészt olyanok, akiket Közép-Európa valamiért érdekelte, de sok képzőművész is volt, akik szakkérdéseket tettek fel, főleg az alkotás folyamatáról. Az egyik kérdéskör például arról szólt, hogy a beltéri kiállításaim nagyban a magánszférába tartoznak, a köztériek pedig politikával foglalkoznak. Ebből adódott később az a nyilvánvaló téma, hogy van-e politika például a többfunkciós nő című installációban ugyanúgy, mint a táblákban. Szó esett a mai politikai helyzetről is és arról, az hogyan befolyásolja a kortárs művészetet.
Mint viszonylag kívülálló, az amerikai – pontosabban New York-i – társadalmat hogy élted meg magánemberként és mint művész?
Az esztelen fogyasztást és a művészeti élet elpiacosodását is megtapasztaltuk itt, de ez nálunk is jelen van már, sajnos. Itt azonban sokkal nagyobb az a réteg, amely művészetfogyasztó, amely hasonló a nyugat-európai fogyasztókhoz. Egyrészt a nagy tömegben az ember könnyebben megtalálja a közönségét, de érezhető, hogy az emberek máshogy vannak szocializálva arra, hogy a kultúra és a művészet milyen szerepet tölt be az életükben. A művészeti intézmények támogatási rendszere lenyűgöző – az emberek érdekeltté válnak, mert tagjai valaminek. Az is tag, aki húsz dollárt fizet és az is, aki ötezret, és az intézmény mindkettőt értékeli. Szerintem ez kiváló stratégia. Az átlag kultúrember néhány intézményt támogat, ez az élet része, ez sajnos nálunk még hiányzik.
Ha a New York-i életmódot kellene összehasonlítanod az otthonival, mi jut az eszedbe?
Viszonylag nehéz az összehasonlítás, mert öt hónapig éltem itt, ami elég ahhoz, hogy ne legyek turista, de itt nem volt más dolgom, mint hogy kutatóművész legyek, annak ellenére, hogy két fiam is velem volt. Sokkal inkább tudtam egyvalamire összpontosítani, mert távol voltam azoktól a dolgoktól, amelyekre otthon kénytelen az ember figyelni: például nem kellett tanítanom. Nagyon nagy szükségem volt rá, hogy úgy tudjak olvasni és gondolkodni és visszanézni, hogy nem kellett ezt a folyamatot állandóan megszakítani más tevékenységgel. Azt is tudtam, hogy New York annyi impulzust ad, amennyit semmilyen más város nem adhat. Abban a tekintetben is szerencsések voltunk, hogy pont a választási kampány és a választások alatt is itt voltunk, és végig tudtuk nézni mint kívülállók. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a gazdasági válság és az Obama által gerjesztett remény milyen módon fogják egymás irányítani. Az Obama-éra nagyon sokat segíthet az egész világon, nem csak az Egyesült Államokon. Tipikusan egyébként csak Obama-választókkal találkoztunk, így nem tudjuk, milyen a másik oldal. Magánemberként sokkal jobb volt, mint ahogy reméltem. Amire nem számítottam, az a mindennapi élet minősége, ami itt összehasonlíthatatlanul jobb és nagyon jól szervezett. A mindennapi konfliktusforrásokat az itteni emberek megtanulták kezelni. Az emberi kapcsolatoknak az a része, amely az életünket vagy gördülékennyé, vagy kínszenvedéssé tudja tenni – egy üzletben vagy egy hivatalban –, itt jobb, mert az utcán az emberek bocsánatot kérnek egymástól, ha rálépnek a lábadra, az eladó kedves, még akkor is, ha rosszkedve van. A napi élet itt konfliktusmentesebb, mint nálunk. Tudatában vagyok annak, hogy a tapasztalatom nem teljesen reális, mert például nem volt itt állásom, nem kellett pénzt keresnem, és nem kellett kollégákkal mindennapi interakcióba lépnem.
Kisebbik fiad középiskolába járt Brooklynban, méghozzá nem egy elit-, hanem egy városi iskolába. Ezt a tapasztalatot hogy értékeled?
Noha szidják az amerikai iskolarendszert , nekem Jonathán iskolájával kiváló tapasztalataim voltak, mert a mi elsődleges célunk az volt, hogy megtanuljon angolul és hogy megismerkedjen más kultúrákkal. De még az iskola-szülők közti kommunikáció is nagyon szimpatikus volt, mint az is, ahogy az itteni tanárok nyíltan beszélnek olyan dolgokról a gyerekekkel, amelyekről nálunk még nem. A kulturális, vallási, szexuális, étkezési és minden más különbözőségről szó van. A tanítás struktúrája is más, mivel öt tantárgykör van, amelyen belül több összefüggő tantárgyat tanítanak. A környezettanban például benne van a kémia, a fizika, a biológia és a földrajz. Ez globálisabb áttekintést ad az egyes problémakörről, és úgy érzem, hogy sokkal használhatóbb tudást ad a diákoknak.
És milyen volt Brooklynban élni?
New York nagyon jól működő város. A közlekedés és a kulturális lehetőségek szempontjából is. Így utólag nagyon örülök annak, hogy Brooklynban, nem pedig Manhattanben laktunk, mert így nem lettem Manhattan-soviniszta. A multikulturalitásnak ez a fajta megélése, ami nálunk egyáltalán nincsen, az, ahogy a város a kis környékekből épül fel – nagyon érdekes tapasztalat volt.
A gyerekek hogy élték meg ezt a merően másfajta kultúrát?
A sokat emlegetett kulturális sokkot nem tapasztaltuk meg, mert nem kellett hirtelen, rövid időbe besűrítve tapasztalnunk a várost. Természetes módon tudtunk belefiltrálódni az itteni struktúrákba azáltal, hogy hosszabb ideig voltunk itt. Szerencsénk volt abban is, hogy a Brooklyni Zeneakadémia közelében laktunk, és meg tudtunk nézni egy egész sorozat olyan remek előadást, amely a világ minden részéről jött Brooklynba. Unikum egyébként, ahogy ez az intézmény működik, nemcsak a közönsége, hanem a programok minősége is nagyon magas.
Az eltervezett munkáddal hogy haladtál?
Négy hónap után tudtam igazán elkezdeni dolgozni. Addig csak olvastam, de nem rajzoltam vagy terveztem. Azt hiszem, kell, hogy az ember otthon érezze magát valamennyire egy helyen ahhoz, hogy a kreatív energiái fel tudjanak szabadulni. Azt látom most egyébként, hogy erre otthon is jobban oda kell majd figyelnem, hogy a mindennapi élet kis problémái ne emésszék fel a kreatív energiámat. Az élet fontossági sorrendjét újra fel kell állítanom, újra kell gondolnom és annak megfelelően élni, mert különben el lehet veszni a részletekben.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
