Thursday, July 31, 2008
Wednesday, July 30, 2008
Tony Judt: Reappraisals
Tony Judt, a neves angol történész, a New York University professzora, eredetileg modern francia történelemmel foglalkozott, de mint azt a 2005-ben megjelent Postwar: A History of Europe Since 1945 (Háború után: Európa története 1945 után) könyve jelezte, gondolkodása nem korlátozódik a franciákra.
Közép-európai szempontból nagyon kellemes, ha valaki olyan szinten ismeri Európa, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet- és Közép-Európa történelmét is, mint Judt. Ha ráadásul Amerikában gondolkodik és ír Európa történelméről, az még inkább szívmelengető. Míg a Postwar hatalmas, nehéz munka (a könyv maga több mint 800 oldal, apró betűkkel, jó minőségű papírra nyomtatva), és megérdemelten keltett nagy érdeklődést az USA-ban és Britanniában egyaránt, Judt új könyve, Reappraisals: Reflections on the Forgotten Twentieth Century (Újraértékelés: Az elfelejtett XX. századról) esszégyűjtemény. Ezek az esszék és könyvkritikák amerikai és brit hetilapokban és más, leginkább szűk intellektuális körökben olvasott folyóiratokban jelentek meg 1994 és 2006 között.
A szerző alaptézise, melyet a könyv bevezetőjében (A világ, amelyet elveszítettünk) fejt ki részletesen: nemcsak hogy nem ismerjük történelmünket, és nem tanultunk belőle, hanem azt állítjuk, hogy a múlt nem tanít bennünket semmi érdekesre és értékesre. A XX. század alig múlt el, panaszkodik Judt, máris feledésbe merültek mind ideáljai, mind félelmei, és nem értjük jelenlegi világunk dilemmáinak kontextusát, mert nem hallgatunk az elmúlt évszázadok bölcseire. Hogy kik ezek a kivételes „bölcsek”? Judt szerint többek között Arthur Koestler, Primo Levi, Manes Sperber és Hannah Arendt.
E fent említett gondolkodókat a mai közép-európai művelt olvasónak talán még nem kell bemutatni. Judt a magyar származású Koestlert „példás entellektüelnek” titulálja, Levi alapvető igazságairól szól, Sperber zsidóságáról elmélkedik, Arendtet pedig azért dicséri, mert a politikai gonoszról és a zsidók modern világbeli helyéről való elmélkedés tekintetében megelőzte korát és kortársait, bár ő sem volt tökéletes.
A könyv további fejezeteiben, amelyek aktuális új könyvek kritikáinak apropóján jöttek létre, Judt szól Albert Camus-ről („Franciaország legjobb embere”); Louis Althusserról, aki marxista volt, Eric Hobsbawm románcáról a kommunizmussal; a lengyel katolikus Leszek Kolakowskiról, aki a marxizmus történelmével foglalkozott; II. János Pál pápa modern világgal való kapcsolatáról és a gyökértelen kozmopolita Edward Saidról.
Az alapvető tények és a lényeg összefoglalása mellett Judt révén, aki komplex és komplikált fogalmakról is olvashatóan és érthetően ír (történészeknél ez nem éppen szokványos), megismerhetünk több érdekes és az egyes személyek gondolkodására mélyen kiható tényt, eseményt is. Kolakowski például írásba foglalta a nyugati marxisták egyértelmű megvetését, mert azok szerinte azért vonzódtak a marxista ideákhoz, mint azt Sartre is észrevette, mert egyszerűek, és a marxisták lusták: „A marxizmus az az eszköz, amellyel úgy lehet elsajátítani a történelem és a gazdaságtan alapjait, hogy egyiket sem kell tanulmányozni.” Judt később azt a következtetést vonja le, hogy mivel Közép-Európában a harmincöt éven aluliaknak nincs felnőtt emlékük a kommunizmus-szocializmusról, a marxizmus valamilyen formája újból érdekessé és vonzóvá válhat. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy 2005-ben a BBC hallgatói Karl Marxot választották „minden idők legnagyobb filozófusának”, valamint, ha ilyen párhuzamot akarunk vonni, a mai közép-európai kormányokban is exkommunisták és neonácik ülnek (a nácizmusról sincs a kontinens lakossága többségének felnőtt emléke).
A történelmi személyek után Judt néhány történelmi eseményt is vizsgálat alá vesz, méghozzá Franciaország 1940-es elesését, az ország sokféle múltját, Tony Blair brit hagyatékát, Belgium jelentőségét, Románia két világháború közötti történelmét, Izrael hatnapos háborúját és annak következményeit.
Franciaország 1940-ben politikailag megosztott, katonailag felkészületlen volt, a Vichy-kormány pedig leginkább egy kommunista puccstól tartott, nem a németeket tartotta legnagyobb veszélynek. Nem csoda tehát, hogy az ország a németek könnyű prédája lett.
Románia nyugaton kevésbé ismert történelméről Judt az európai kontextus keretein belül néhány – a románok önmaguk számára létrehozott és életben tartott – mítoszt forgat ki, mint például, hogy Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt a romániai zsidók nagy részének nem esett bántódásuk. Igaz, mondja Judt, hogy az 1942 áprilisában számlált 441 ezer zsidó nagy többsége életben maradt annak köszönhetően, hogy Antonescu rájött: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és visszavonta a deportálási terveket. Amivel viszont a románok nem szoktak büszkélkedni: 1941 után a román és német fennhatóság alatt álló besszarábiai és bukovinai zsidókat terrorizálták és gyilkolták, és ebben a románok túltettek a németeken. Román katonák égettek el elevenen 19 ezer zsidót Odesszában 1941 októberében, majd további 16 ezret árkokba lőttek a közeli Dalnickban, és ugyanezek a román katonák olyan brutális módon bántak a transzportokban elhurcolt zsidókkal, hogy ez ellen a németek panaszt emeltek. A háború végéig a román fennhatóság alatti területen lévő zsidók fele életét vesztette vagy koncentrációs táborokban találta magát. Ez Antonescu részéről kinyilvánított politikai cél volt, ahogy 1943-ban elhangzott beszédében leszögezte: „El kell érnünk a teljes romanizálást. Mégpedig a háború végéig”.
Az USA-ban Judt kötetének Izraelről szóló része volt a könyvről írók számára a legérdekesebb. Az említett két cikk, Judt izraeli témájú többi írásával egyetemben, általában nagy port kavart, mert a szerző – két zsidó menekült, egy orosz és egy belga fia – cionistából Izrael kritikusává vált. Szerinte az 1967-es háborút Izrael megnyerte, de hosszú távon veszített vele. Judt olyan államnak tartja Izraelt, amely nem akar felnőni, és továbbra is függ az USA-tól.
A kötet vége Amerikával és Európával mint két különböző életfelfogással és életstílussal foglakozik. Judt szerint a különbséget könnyen be lehet mutatni a kávé példáján. Az amerikai kávé mindenhol hozzáférhető, olcsó, nagy csészékben, ingyen utántöltéssel árulják, íze viszont nincs. Az olasz eszpresszó előállítása jó gépet igényel, ám a végeredmény túl drága ahhoz képest, mennyi koffeint kínál egy pici csészében, így inkább mestermű, mint áru. A világ amerikanizálódását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ez a drága, elitnek számító ital, az olasz eszpresszó, átjut az Atlanti-óceán másik partjára, ott elit italból népszerű itallá válik, majd feljavított és átcsomagolt változatban egy amerikai multicég által megjelenik az európai piacon, ahol azonnali „újdonság” lesz.
Persze, az amerikaiaknak több koffeinre van szükségük, mint az európaiaknak, mert míg egy olasz 2000-ben átlagban 1562 órát dolgozott, egy amerikai 1877 órát. Ennek ellenére minden ötödik amerikai felnőtt a szegénység küszöbén él, ugyanakkor csak minden tizenötödik olasz.
Tony Judt szerint a történelmet, a történelemről gondolkodó kimagasló elmék írásait minden generációnak tanulmányoznia kellene. Elszomorítja őt, hogy ma nem ezt tesszük. Hisz abban, hogy a történelmet konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg, mint Marshall (Marshall-terv), Gorbacsov vagy Milosevics egyes intézkedései. Ha ignoráns, a világtörténelmet és sajátjukat nem ismerő emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy nemzet, egy állam sorsáról döntenek, az, mint nagyon jól tudjuk, tragédiához vezethet. A hatvanéves Judt elvégzi a munka tőle telhető részét: gondolkodik történelmünkről, és gondolatait leírja, megosztja mindazokkal, akik hajlandóak elolvasni és együtt- meg tovább gondolkodni. Kérdés, hány ilyen ember akad a XXI. század elején.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Közép-európai szempontból nagyon kellemes, ha valaki olyan szinten ismeri Európa, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet- és Közép-Európa történelmét is, mint Judt. Ha ráadásul Amerikában gondolkodik és ír Európa történelméről, az még inkább szívmelengető. Míg a Postwar hatalmas, nehéz munka (a könyv maga több mint 800 oldal, apró betűkkel, jó minőségű papírra nyomtatva), és megérdemelten keltett nagy érdeklődést az USA-ban és Britanniában egyaránt, Judt új könyve, Reappraisals: Reflections on the Forgotten Twentieth Century (Újraértékelés: Az elfelejtett XX. századról) esszégyűjtemény. Ezek az esszék és könyvkritikák amerikai és brit hetilapokban és más, leginkább szűk intellektuális körökben olvasott folyóiratokban jelentek meg 1994 és 2006 között.
A szerző alaptézise, melyet a könyv bevezetőjében (A világ, amelyet elveszítettünk) fejt ki részletesen: nemcsak hogy nem ismerjük történelmünket, és nem tanultunk belőle, hanem azt állítjuk, hogy a múlt nem tanít bennünket semmi érdekesre és értékesre. A XX. század alig múlt el, panaszkodik Judt, máris feledésbe merültek mind ideáljai, mind félelmei, és nem értjük jelenlegi világunk dilemmáinak kontextusát, mert nem hallgatunk az elmúlt évszázadok bölcseire. Hogy kik ezek a kivételes „bölcsek”? Judt szerint többek között Arthur Koestler, Primo Levi, Manes Sperber és Hannah Arendt.
E fent említett gondolkodókat a mai közép-európai művelt olvasónak talán még nem kell bemutatni. Judt a magyar származású Koestlert „példás entellektüelnek” titulálja, Levi alapvető igazságairól szól, Sperber zsidóságáról elmélkedik, Arendtet pedig azért dicséri, mert a politikai gonoszról és a zsidók modern világbeli helyéről való elmélkedés tekintetében megelőzte korát és kortársait, bár ő sem volt tökéletes.
A könyv további fejezeteiben, amelyek aktuális új könyvek kritikáinak apropóján jöttek létre, Judt szól Albert Camus-ről („Franciaország legjobb embere”); Louis Althusserról, aki marxista volt, Eric Hobsbawm románcáról a kommunizmussal; a lengyel katolikus Leszek Kolakowskiról, aki a marxizmus történelmével foglalkozott; II. János Pál pápa modern világgal való kapcsolatáról és a gyökértelen kozmopolita Edward Saidról.
Az alapvető tények és a lényeg összefoglalása mellett Judt révén, aki komplex és komplikált fogalmakról is olvashatóan és érthetően ír (történészeknél ez nem éppen szokványos), megismerhetünk több érdekes és az egyes személyek gondolkodására mélyen kiható tényt, eseményt is. Kolakowski például írásba foglalta a nyugati marxisták egyértelmű megvetését, mert azok szerinte azért vonzódtak a marxista ideákhoz, mint azt Sartre is észrevette, mert egyszerűek, és a marxisták lusták: „A marxizmus az az eszköz, amellyel úgy lehet elsajátítani a történelem és a gazdaságtan alapjait, hogy egyiket sem kell tanulmányozni.” Judt később azt a következtetést vonja le, hogy mivel Közép-Európában a harmincöt éven aluliaknak nincs felnőtt emlékük a kommunizmus-szocializmusról, a marxizmus valamilyen formája újból érdekessé és vonzóvá válhat. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy 2005-ben a BBC hallgatói Karl Marxot választották „minden idők legnagyobb filozófusának”, valamint, ha ilyen párhuzamot akarunk vonni, a mai közép-európai kormányokban is exkommunisták és neonácik ülnek (a nácizmusról sincs a kontinens lakossága többségének felnőtt emléke).
A történelmi személyek után Judt néhány történelmi eseményt is vizsgálat alá vesz, méghozzá Franciaország 1940-es elesését, az ország sokféle múltját, Tony Blair brit hagyatékát, Belgium jelentőségét, Románia két világháború közötti történelmét, Izrael hatnapos háborúját és annak következményeit.
Franciaország 1940-ben politikailag megosztott, katonailag felkészületlen volt, a Vichy-kormány pedig leginkább egy kommunista puccstól tartott, nem a németeket tartotta legnagyobb veszélynek. Nem csoda tehát, hogy az ország a németek könnyű prédája lett.
Románia nyugaton kevésbé ismert történelméről Judt az európai kontextus keretein belül néhány – a románok önmaguk számára létrehozott és életben tartott – mítoszt forgat ki, mint például, hogy Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt a romániai zsidók nagy részének nem esett bántódásuk. Igaz, mondja Judt, hogy az 1942 áprilisában számlált 441 ezer zsidó nagy többsége életben maradt annak köszönhetően, hogy Antonescu rájött: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és visszavonta a deportálási terveket. Amivel viszont a románok nem szoktak büszkélkedni: 1941 után a román és német fennhatóság alatt álló besszarábiai és bukovinai zsidókat terrorizálták és gyilkolták, és ebben a románok túltettek a németeken. Román katonák égettek el elevenen 19 ezer zsidót Odesszában 1941 októberében, majd további 16 ezret árkokba lőttek a közeli Dalnickban, és ugyanezek a román katonák olyan brutális módon bántak a transzportokban elhurcolt zsidókkal, hogy ez ellen a németek panaszt emeltek. A háború végéig a román fennhatóság alatti területen lévő zsidók fele életét vesztette vagy koncentrációs táborokban találta magát. Ez Antonescu részéről kinyilvánított politikai cél volt, ahogy 1943-ban elhangzott beszédében leszögezte: „El kell érnünk a teljes romanizálást. Mégpedig a háború végéig”.
Az USA-ban Judt kötetének Izraelről szóló része volt a könyvről írók számára a legérdekesebb. Az említett két cikk, Judt izraeli témájú többi írásával egyetemben, általában nagy port kavart, mert a szerző – két zsidó menekült, egy orosz és egy belga fia – cionistából Izrael kritikusává vált. Szerinte az 1967-es háborút Izrael megnyerte, de hosszú távon veszített vele. Judt olyan államnak tartja Izraelt, amely nem akar felnőni, és továbbra is függ az USA-tól.
A kötet vége Amerikával és Európával mint két különböző életfelfogással és életstílussal foglakozik. Judt szerint a különbséget könnyen be lehet mutatni a kávé példáján. Az amerikai kávé mindenhol hozzáférhető, olcsó, nagy csészékben, ingyen utántöltéssel árulják, íze viszont nincs. Az olasz eszpresszó előállítása jó gépet igényel, ám a végeredmény túl drága ahhoz képest, mennyi koffeint kínál egy pici csészében, így inkább mestermű, mint áru. A világ amerikanizálódását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ez a drága, elitnek számító ital, az olasz eszpresszó, átjut az Atlanti-óceán másik partjára, ott elit italból népszerű itallá válik, majd feljavított és átcsomagolt változatban egy amerikai multicég által megjelenik az európai piacon, ahol azonnali „újdonság” lesz.
Persze, az amerikaiaknak több koffeinre van szükségük, mint az európaiaknak, mert míg egy olasz 2000-ben átlagban 1562 órát dolgozott, egy amerikai 1877 órát. Ennek ellenére minden ötödik amerikai felnőtt a szegénység küszöbén él, ugyanakkor csak minden tizenötödik olasz.
Tony Judt szerint a történelmet, a történelemről gondolkodó kimagasló elmék írásait minden generációnak tanulmányoznia kellene. Elszomorítja őt, hogy ma nem ezt tesszük. Hisz abban, hogy a történelmet konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg, mint Marshall (Marshall-terv), Gorbacsov vagy Milosevics egyes intézkedései. Ha ignoráns, a világtörténelmet és sajátjukat nem ismerő emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy nemzet, egy állam sorsáról döntenek, az, mint nagyon jól tudjuk, tragédiához vezethet. A hatvanéves Judt elvégzi a munka tőle telhető részét: gondolkodik történelmünkről, és gondolatait leírja, megosztja mindazokkal, akik hajlandóak elolvasni és együtt- meg tovább gondolkodni. Kérdés, hány ilyen ember akad a XXI. század elején.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Thursday, July 03, 2008
Subscribe to:
Posts (Atom)