Tuesday, January 29, 2008
Saturday, January 26, 2008
Tuesday, January 22, 2008
I’m Not There – Hat Dylan egy filmben
Ha az idei Oscar-díjak egyikét nem Cate Blanchett kapja az I’m Not There című filmben nyújtott alakításáért, akkor nincs igazság a földön.
De mivel tudjuk jól, hogy a világ igazságtalan, előfordulhat, hogy mégsem Cate Blanchett kapja az Oscart, ráadásul az sem eldönthető, vajon a legjobb férfi- vagy a legjobb női főszerepért kapná-e a díjat, mivel a filmben Bob Dylant alakítja.
Bevallom, csak azért mentem el megnézni a Dylan életéről szóló alkotást, mert a kritika azt írta, hogy filmművészetileg érdekes próbálkozás, és sikeres. Dylan zenéjét és főleg szövegeit csodálom, természetét, személyiségét viszont nem állhatom. Gőgös, kiállhatatlan embernek gondolom, és ebben a film is megerősít. Blanchett elképesztő alakításáért azonban érdemes volt elszenvedni az igazi Dylant is.
Todd Haynes rendező Bob Dylan nélkül csinált filmet Bob Dylan életéről. Dylan hatalmas személyiségét, életútját hét darabra szedte, és hat színésszel játszatta el. A figurák egyikét sem hívják Dylannek vagy Bobnak, mint ahogy Bob Dylant sem hívták így, mert Robert Allen Zimmermanként született 1941 májusában Minnesotában. A Bob a Robert becézése, a Dylant pedig Dylan Thomas költő tiszteletére vette fel a fiatal Zimmerman a hatvanas évek elején.
Marcus Carl Franklin, a 14 éves fekete bőrű fiatal ember játssza a tizenegy éves Dylant, amikor az énekes gitárjával magányosan utazgatott tehervonatokban Amerika-szerte, majd felnőttként meglátogatta egyik eszményképét, Woody Guthrie folkénekest a halálos ágyán egy New Jersey-i korházban.
Ben Whishaw fiatal költőt alakít, aki a költészettel kapcsolatos kérdésekre válaszol.
Christian Bale két Dylan-változatot testesít meg. Az egyik egy fiatal folkpoéta, aki a mezőkön egy szál gitárral énekel az igazságról, leginkább fekete bőrű és szegény közönségének. A másik egy egyházi próféta, mert Dylan egy evangélikus szakaszon is átesett élete során, az úgynevezett újra született keresztények egyik szektájához szegődött egy időre.
Heath Ledger Robbie-t alakítja, az ismert színészt, aki egy Dylan-féle alakot játszik egy nagy sikerű filmben, és akinek a fejébe szállt a hírnév. Robbie feleségül vesz egy francia származású festőművészt (Charlotte Gainsbourg), hogy később elváljon tőle.
Első felségével négy gyereke volt Dylannek, illetve öt, mert felesége első gyermekét örökbe fogadta. Második feleségével egy gyermeke volt. Robbie hímsoviniszta megjegyzéseinek és sztárallűrjeinek ábrázolása a hozzáértők szerint nagyban megfelel a valóságnak.
Richard Gere szerepe a legbizarrabb. A magányos, az erdő közepén lovával és kutyájával elő Billy the Kidet alakítja, aki a motorbalesete után a világtól elzárkózó Dylant próbálja a vászonra varázsolni. Ez a film talán legsikertelenebb mozzanata.
Cate Blanchett zoknit húzott az egyébként szoros nadrágszárába („Segített úgy menni, mint ahogy egy férfi megy.”), és pontosan lekopírozta nemcsak Dylan korai hajkoronáját, gesztikulációját, testtartását, a napszemüveg mögötti bujkálását, vagy a producerek egyre nagyobb nyomása alatt meghajló zenészt, hanem Dylan vékony, androgün lényét is. Blanchett hangja és hanghordozása is megdöbbentően hasonlít Dylanére, akit a film e részében fekete-fehérben látunk Londonban, egy koncertturné alatt.
Az egyik fellépés alatt Dylant Júdásnak titulálja az egyik rajongó, jelezve, mennyire fel voltak háborodva a hallgatók, amikor a zenész egy szál gitárról elektromos hangzásra váltott. A szállodai szobájában késsel támadja meg egy másik csalódott rajongó. Egy brit újságíró egy fekete londoni taxiban provokáló és kellemetlen kérdéseket tesz fel Dylannek, melyekre ő félvállról, agresszívan válaszol, illetve nem válaszol. Mindenki úgy érzi, joga van szólni, beleszólni Dylan életébe, és számon kérni tőle művészetét.
Közben Dylan a Beatles tagjaival hempereg a londoni park füvében, és a hajnal magányában dalszövegeket ír. Napokig nem alszik, állandóan emberekkel van körülvéve. Egy másik jelentben Allen Ginsberg költővel felmászik egy hegy tetejére, ahol egy Krisztus-szobortól Dylan azt kérdezi: „Miért nem a régi számaidat játszod?”
Blanchett Dylanje az a Dylan, akit mi is ismerünk – a zenész, akitől nehezen érteni, amit mond/énekel, a sztár, akit bárki felismer New Yorkban vagy Londonban. A többi Dylan leginkább ismeretlen a tömegek számára. Haynes igyekezett pontosan rekonstruálni egyes kulcseseményeket – ezek a jelenetek, mint a film más, elképzelt részei is, nagyon „igaziknak” tűnnek, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, nem pedig játékfilmet.
Ennek ellenére attól tartok, a zenész rajongói számára ez a film nagyon kevés újat nyújt, azok számára viszont, akik nem ismernek minden Dylan-számot és nincsenek tisztában életének minden mozzanatával, kicsit rébusszerű a film, mert az életrajzi adatok ismerete nélkül érthetetlen.
Egyébként nemcsak Dylan nincs benne a filmben (az angol cím fordítása „Nem vagyok ott”), dalait is más előadók szolgáltatják, kivéve egyet, amelynek címe I’m not there (Nem vagyok ott). Haynes rendezőnek jó a humorérzéke.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellékletében.
De mivel tudjuk jól, hogy a világ igazságtalan, előfordulhat, hogy mégsem Cate Blanchett kapja az Oscart, ráadásul az sem eldönthető, vajon a legjobb férfi- vagy a legjobb női főszerepért kapná-e a díjat, mivel a filmben Bob Dylant alakítja.
Bevallom, csak azért mentem el megnézni a Dylan életéről szóló alkotást, mert a kritika azt írta, hogy filmművészetileg érdekes próbálkozás, és sikeres. Dylan zenéjét és főleg szövegeit csodálom, természetét, személyiségét viszont nem állhatom. Gőgös, kiállhatatlan embernek gondolom, és ebben a film is megerősít. Blanchett elképesztő alakításáért azonban érdemes volt elszenvedni az igazi Dylant is.
Todd Haynes rendező Bob Dylan nélkül csinált filmet Bob Dylan életéről. Dylan hatalmas személyiségét, életútját hét darabra szedte, és hat színésszel játszatta el. A figurák egyikét sem hívják Dylannek vagy Bobnak, mint ahogy Bob Dylant sem hívták így, mert Robert Allen Zimmermanként született 1941 májusában Minnesotában. A Bob a Robert becézése, a Dylant pedig Dylan Thomas költő tiszteletére vette fel a fiatal Zimmerman a hatvanas évek elején.
Marcus Carl Franklin, a 14 éves fekete bőrű fiatal ember játssza a tizenegy éves Dylant, amikor az énekes gitárjával magányosan utazgatott tehervonatokban Amerika-szerte, majd felnőttként meglátogatta egyik eszményképét, Woody Guthrie folkénekest a halálos ágyán egy New Jersey-i korházban.
Ben Whishaw fiatal költőt alakít, aki a költészettel kapcsolatos kérdésekre válaszol.
Christian Bale két Dylan-változatot testesít meg. Az egyik egy fiatal folkpoéta, aki a mezőkön egy szál gitárral énekel az igazságról, leginkább fekete bőrű és szegény közönségének. A másik egy egyházi próféta, mert Dylan egy evangélikus szakaszon is átesett élete során, az úgynevezett újra született keresztények egyik szektájához szegődött egy időre.
Heath Ledger Robbie-t alakítja, az ismert színészt, aki egy Dylan-féle alakot játszik egy nagy sikerű filmben, és akinek a fejébe szállt a hírnév. Robbie feleségül vesz egy francia származású festőművészt (Charlotte Gainsbourg), hogy később elváljon tőle.
Első felségével négy gyereke volt Dylannek, illetve öt, mert felesége első gyermekét örökbe fogadta. Második feleségével egy gyermeke volt. Robbie hímsoviniszta megjegyzéseinek és sztárallűrjeinek ábrázolása a hozzáértők szerint nagyban megfelel a valóságnak.
Richard Gere szerepe a legbizarrabb. A magányos, az erdő közepén lovával és kutyájával elő Billy the Kidet alakítja, aki a motorbalesete után a világtól elzárkózó Dylant próbálja a vászonra varázsolni. Ez a film talán legsikertelenebb mozzanata.
Cate Blanchett zoknit húzott az egyébként szoros nadrágszárába („Segített úgy menni, mint ahogy egy férfi megy.”), és pontosan lekopírozta nemcsak Dylan korai hajkoronáját, gesztikulációját, testtartását, a napszemüveg mögötti bujkálását, vagy a producerek egyre nagyobb nyomása alatt meghajló zenészt, hanem Dylan vékony, androgün lényét is. Blanchett hangja és hanghordozása is megdöbbentően hasonlít Dylanére, akit a film e részében fekete-fehérben látunk Londonban, egy koncertturné alatt.
Az egyik fellépés alatt Dylant Júdásnak titulálja az egyik rajongó, jelezve, mennyire fel voltak háborodva a hallgatók, amikor a zenész egy szál gitárról elektromos hangzásra váltott. A szállodai szobájában késsel támadja meg egy másik csalódott rajongó. Egy brit újságíró egy fekete londoni taxiban provokáló és kellemetlen kérdéseket tesz fel Dylannek, melyekre ő félvállról, agresszívan válaszol, illetve nem válaszol. Mindenki úgy érzi, joga van szólni, beleszólni Dylan életébe, és számon kérni tőle művészetét.
Közben Dylan a Beatles tagjaival hempereg a londoni park füvében, és a hajnal magányában dalszövegeket ír. Napokig nem alszik, állandóan emberekkel van körülvéve. Egy másik jelentben Allen Ginsberg költővel felmászik egy hegy tetejére, ahol egy Krisztus-szobortól Dylan azt kérdezi: „Miért nem a régi számaidat játszod?”
Blanchett Dylanje az a Dylan, akit mi is ismerünk – a zenész, akitől nehezen érteni, amit mond/énekel, a sztár, akit bárki felismer New Yorkban vagy Londonban. A többi Dylan leginkább ismeretlen a tömegek számára. Haynes igyekezett pontosan rekonstruálni egyes kulcseseményeket – ezek a jelenetek, mint a film más, elképzelt részei is, nagyon „igaziknak” tűnnek, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, nem pedig játékfilmet.
Ennek ellenére attól tartok, a zenész rajongói számára ez a film nagyon kevés újat nyújt, azok számára viszont, akik nem ismernek minden Dylan-számot és nincsenek tisztában életének minden mozzanatával, kicsit rébusszerű a film, mert az életrajzi adatok ismerete nélkül érthetetlen.
Egyébként nemcsak Dylan nincs benne a filmben (az angol cím fordítása „Nem vagyok ott”), dalait is más előadók szolgáltatják, kivéve egyet, amelynek címe I’m not there (Nem vagyok ott). Haynes rendezőnek jó a humorérzéke.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellékletében.
Sunday, January 13, 2008
Philip Roth: Exit Ghost
Minden jel arra mutat, hogy hosszú évtizedek után Philip Roth olvasói kénytelenek szembenézni egyik kedvenc hősük, Nathan Zuckerman halálával. Roth eddig utolsó, 2007 őszén megjelent vékonyka regénye ebben a sorozatban a kilencedik és egyben az utolsó Zuckerman-regény.
A regény címét Roth Shakespeare Macbeth drámájából kölcsönözte. Tavalyelőtt a Macbeth egyik amerikai produkciója megtekintésére készülve Roth újraolvasta a darabot, és amikor az egyik szellemjelenthez ért, ezt a színpadi instrukciót olvasta: „A szellem lemegy a színpadról” – és ez a mondat megihlette. Tekintve, hogy a Zuckerman-sorozat első részét The Ghost Writernek (A szellem árnyékában) titulálta, nem csoda, hogy a végét jelző könyv címe is ilyen „szellemesre” sikerült.
Majd harminc évvel ezelőtt egy fiatal, naiv és ambiciózus Nathannel ismerkedhettünk meg. Most 2004-ben járunk, New Yorkban. Zuckerman, az ismert író tizenegy éve nem járt a városban; a regényből kiderül, tizenegy évvel korábban fenyegető levelek sorozata után döntött úgy, egy időre elköltözik New Englandbe. Vett egy kis házat a semmi közepén, egy kis település környékén, ahol senki sem ismerte, és ahol nem is kereste őt senki. Itt naphoszszat olvasott és írt. Telefonja, számítógépe, de még tévéje sem volt, és tulajdonképpen csak a házát takarító, annak környékét rendben tartó házaspárral állt kapcsolatban. Sok napja úgy telt, hogy nem beszélt senkivel, és nem is hiányolt senkit. Itt, ebben a házban épült fel a prosztatarákból, mely kór nemcsak impotenssé, hanem inkontinenssé is tette az öregedő írót. Már a közeli egyetem medencéjében sem úszhatott, hanem csak saját kis kerti tavában lubickolt, amíg a levegő le nem hűlt, mert szégyellte a gumibugyit, amit inkontinenciája miatt hordiania kellett.
Zuckerman most azért tér vissza New Yorkba, mert egy olyan új orvosi eljárásról értesült, amely segíthet akaratlan vizeletveszésén. Roth kegyetlenül, minden részletében pontosan írja le, mivel jár egy inkontinens ember napja: a pelenkaszerű alsónemű beszerzésén túl, annak gyakori cseréjén át az állandó mosakodásig, a kellemetlen szagok kiváltotta szégyenéig. Ahogy azt Rothtól megszokhattuk, mindez nem gátolja meg hősét és alteregóját abban, hogy romantikus érzéseket tápláljon egy nála negyven évvel fiatalabb hölgy iránt, és hogy gyengébb pillanataiban ne gondolja komolyan úgy, hogy egy románc a valóságban is létrejöhet egy fiatal hölgy és egy hetvenéves férfi között.
A fiatal hölgyet Jamie-nek hívják. Jamie és férje, Billy egy hirdetést adtak fel a New York Review of Books nevű magazinban, mert egy évre el szeretnék cserélni manhattani lakásukat egy vidéki házra, ahol mindketten saját irodalmi tevékenységükre koncentrálnának. Zuckerman véletlenül meglátja a hirdetést, felhívja a megadott számot, és hirtelen Jamie és Billy lakásán találja magát, ahol rájön, hogy Jamie-vel találkozott már korábban, egy író-olvasó találkozón, és már akkor nagyon vonzónak találta.
Zuckerman és a házaspár megegyeznek a lakhelycserében, miután hősünk a szállodájába siet, ott tisztába teszi magát, lezuhanyozik, és elkezdi írni a He and She című drámát, amely igazából Jamie-vel való virtuális beszélgetése, flörtölése. A darabot a regény során részletekben olvashatjuk, ahogy Zuckerman többet és többet tud meg csodálata tárgyáról.
Közben Jamie által egy Harvard Egyetemet végzett fiatalember, Richard is megkeresi Zuckermant. Ő Zuckerman egyik írói ideáljáról és mesteréről, E. I. Lonoffról szeretne életrajzot írni, mert úgy gondolja, Lonoff élete legnagyobb titkának birtokába jutott. Zuckermanban a fiatalember utálatot és szánalmat vált ki, és elhatározza, hogy minden erejével megpróbálja meggátolni Richard könyvének kiadását.
Az egyik kórházi látogatását követően – mert rendszeresen eljár az orvosa által javasolt procedúrákra – Zuckerman egy közeli étteremben felfedezi Lonoff feleségét, Amyt. Először nem szólítja meg, de Richarddal való találkozása után felkeresi Amyt, aki agydaganattal küszködik. Zuckerman megpróbálja megtudni, igaz lehet-e Richard állítása Lonoffot illetően.
Zuckerman maga is súlyos szklerózisban szenved, és csak úgy tud a világban tájékozódni, hogy minden este egy füzetbe leírja, pontosan mi történt vele aznap, és listát készít magának a következő nap teendőiről. Amy viszont, akit már egyszer megoperáltak, még komolyabb emlékezési problémákkal küzd, és amikor Zuckerman elmegy otthonába, látja, hogy Amy rendszeresen kommunikál halott férjével, és gyakran előveszi annak volt lábbelijét, az egyetlen tárgyat, amit emlékül megőrzött. Vajon lehet-e hinni abban, amit Amy mond Lonoffról? Vagy inkább az az igazság, amit Richard, a siker- és szenzációhajhász állít?
Ráadásul az amerikai elnökválasztás is pont ekkor zajlik, és Zuckerman nem tud ellenállni Jamie meghívásának – jövőbeli lakhelyén tölti az éjszaka nagy részét, pedig fogalma sincs, ki John Kerry, és miért lesz, mint ahogy azt Jamie állítja, katasztrófa az, ha George Busht újraválasztják. (Mi már tudjuk a választ erre a kérdésre.)
De mi lett Zuckermannal és Jamie-vel? Mi lett Richard könyvével, és mi lehet Lonoff titka? Aki kíváncsi a válaszokra, olvassa el az Exit Ghostot, ezt a tipikus Roth-regényt, amely ugyan nem ér fel az American Pastoral vagy a Plot Against America nagyszerűségével, mégis szórakoztató és elgondolkoztató irodalmi mű.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
A regény címét Roth Shakespeare Macbeth drámájából kölcsönözte. Tavalyelőtt a Macbeth egyik amerikai produkciója megtekintésére készülve Roth újraolvasta a darabot, és amikor az egyik szellemjelenthez ért, ezt a színpadi instrukciót olvasta: „A szellem lemegy a színpadról” – és ez a mondat megihlette. Tekintve, hogy a Zuckerman-sorozat első részét The Ghost Writernek (A szellem árnyékában) titulálta, nem csoda, hogy a végét jelző könyv címe is ilyen „szellemesre” sikerült.
Majd harminc évvel ezelőtt egy fiatal, naiv és ambiciózus Nathannel ismerkedhettünk meg. Most 2004-ben járunk, New Yorkban. Zuckerman, az ismert író tizenegy éve nem járt a városban; a regényből kiderül, tizenegy évvel korábban fenyegető levelek sorozata után döntött úgy, egy időre elköltözik New Englandbe. Vett egy kis házat a semmi közepén, egy kis település környékén, ahol senki sem ismerte, és ahol nem is kereste őt senki. Itt naphoszszat olvasott és írt. Telefonja, számítógépe, de még tévéje sem volt, és tulajdonképpen csak a házát takarító, annak környékét rendben tartó házaspárral állt kapcsolatban. Sok napja úgy telt, hogy nem beszélt senkivel, és nem is hiányolt senkit. Itt, ebben a házban épült fel a prosztatarákból, mely kór nemcsak impotenssé, hanem inkontinenssé is tette az öregedő írót. Már a közeli egyetem medencéjében sem úszhatott, hanem csak saját kis kerti tavában lubickolt, amíg a levegő le nem hűlt, mert szégyellte a gumibugyit, amit inkontinenciája miatt hordiania kellett.
Zuckerman most azért tér vissza New Yorkba, mert egy olyan új orvosi eljárásról értesült, amely segíthet akaratlan vizeletveszésén. Roth kegyetlenül, minden részletében pontosan írja le, mivel jár egy inkontinens ember napja: a pelenkaszerű alsónemű beszerzésén túl, annak gyakori cseréjén át az állandó mosakodásig, a kellemetlen szagok kiváltotta szégyenéig. Ahogy azt Rothtól megszokhattuk, mindez nem gátolja meg hősét és alteregóját abban, hogy romantikus érzéseket tápláljon egy nála negyven évvel fiatalabb hölgy iránt, és hogy gyengébb pillanataiban ne gondolja komolyan úgy, hogy egy románc a valóságban is létrejöhet egy fiatal hölgy és egy hetvenéves férfi között.
A fiatal hölgyet Jamie-nek hívják. Jamie és férje, Billy egy hirdetést adtak fel a New York Review of Books nevű magazinban, mert egy évre el szeretnék cserélni manhattani lakásukat egy vidéki házra, ahol mindketten saját irodalmi tevékenységükre koncentrálnának. Zuckerman véletlenül meglátja a hirdetést, felhívja a megadott számot, és hirtelen Jamie és Billy lakásán találja magát, ahol rájön, hogy Jamie-vel találkozott már korábban, egy író-olvasó találkozón, és már akkor nagyon vonzónak találta.
Zuckerman és a házaspár megegyeznek a lakhelycserében, miután hősünk a szállodájába siet, ott tisztába teszi magát, lezuhanyozik, és elkezdi írni a He and She című drámát, amely igazából Jamie-vel való virtuális beszélgetése, flörtölése. A darabot a regény során részletekben olvashatjuk, ahogy Zuckerman többet és többet tud meg csodálata tárgyáról.
Közben Jamie által egy Harvard Egyetemet végzett fiatalember, Richard is megkeresi Zuckermant. Ő Zuckerman egyik írói ideáljáról és mesteréről, E. I. Lonoffról szeretne életrajzot írni, mert úgy gondolja, Lonoff élete legnagyobb titkának birtokába jutott. Zuckermanban a fiatalember utálatot és szánalmat vált ki, és elhatározza, hogy minden erejével megpróbálja meggátolni Richard könyvének kiadását.
Az egyik kórházi látogatását követően – mert rendszeresen eljár az orvosa által javasolt procedúrákra – Zuckerman egy közeli étteremben felfedezi Lonoff feleségét, Amyt. Először nem szólítja meg, de Richarddal való találkozása után felkeresi Amyt, aki agydaganattal küszködik. Zuckerman megpróbálja megtudni, igaz lehet-e Richard állítása Lonoffot illetően.
Zuckerman maga is súlyos szklerózisban szenved, és csak úgy tud a világban tájékozódni, hogy minden este egy füzetbe leírja, pontosan mi történt vele aznap, és listát készít magának a következő nap teendőiről. Amy viszont, akit már egyszer megoperáltak, még komolyabb emlékezési problémákkal küzd, és amikor Zuckerman elmegy otthonába, látja, hogy Amy rendszeresen kommunikál halott férjével, és gyakran előveszi annak volt lábbelijét, az egyetlen tárgyat, amit emlékül megőrzött. Vajon lehet-e hinni abban, amit Amy mond Lonoffról? Vagy inkább az az igazság, amit Richard, a siker- és szenzációhajhász állít?
Ráadásul az amerikai elnökválasztás is pont ekkor zajlik, és Zuckerman nem tud ellenállni Jamie meghívásának – jövőbeli lakhelyén tölti az éjszaka nagy részét, pedig fogalma sincs, ki John Kerry, és miért lesz, mint ahogy azt Jamie állítja, katasztrófa az, ha George Busht újraválasztják. (Mi már tudjuk a választ erre a kérdésre.)
De mi lett Zuckermannal és Jamie-vel? Mi lett Richard könyvével, és mi lehet Lonoff titka? Aki kíváncsi a válaszokra, olvassa el az Exit Ghostot, ezt a tipikus Roth-regényt, amely ugyan nem ér fel az American Pastoral vagy a Plot Against America nagyszerűségével, mégis szórakoztató és elgondolkoztató irodalmi mű.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Thursday, January 03, 2008
Subscribe to:
Posts (Atom)