Kanyargó utakon: a zene Mindenkiföldjén

Annak ellenére, hogy az USA-ban több mint egymillió roma él, az átlag amerikai semmit sem tud róluk: a roma szót egyáltalán nem ismeri, és ha magyarázatként megemlítjük a Gypsy (cigány) elnevezést, akkor is leginkább az európai utcák kéregetői vagy a tenyérjóslással foglalkozó sztereotípiák jutnak eszébe.

Ezért dicséretre méltó Jasmine Dellal rendező munkája, aki az American Gypsy: a Stranger in Everybody’s Land (Amerikai cigány: egy idegen Mindenkiföldjén) című korábbi dokumentumfilmje után elkészítette a When the Road Bends: Tales of a Gypsy Caravan (Kanyarog az út: egy cigánykaraván meséi) című filmet is, amellyel sorra nyeri a nemzetközi filmfesztiválok díjait.

A World Music Institute rendezésében 1999-ben és 2001-ben került sor a Gypsy Caravan név alatt futó koncertsorozatra, amely során négy ország öt cigány zenekara utazta be Észak-Amerika nagyvárosait és mutatta be művészetét, nagyrészt zsúfolásig telt koncerttermekben. Jasmine Dellal öt évig dolgozott az első filmjén, a másodikkal meg az volt a terve, hogy másfél-két év alatt összeállítja. Ehhez képest csak tavaly készült el vele, és New Yorkban ez év június 15-én mutatták be, a rendezőnő és a stáb több tagja jelenlétében, az egyik legnevesebb artmoziban, ahol több hétig vetítik majd.

Jasmine Dellal és operatőre, az ismert Albert Maysles, elkísérték a Gypsy Caravan zenekarait a 2001-es hathetes turnéra – a film időrendileg a turné egyes heteinek krónikája. Az élő koncertzene az egyik, a zenészek színpadon kívüli interakciója a második, a zenészek otthonainak bemutatása pedig a film harmadik eleme. Míg a zene csodálatos és magával ragadó, a buszon filmezett vagy a szállodai szobákban megélt viccelődések szórakoztatóak, a majdnem kétórás film legértékesebb jelenetei éppen azok, amelyek romániai kis falukban, egy spanyol városban, India sivatagában és Macedónia fővárosában játszódnak.

Régiónkat két romániai és egy macedón banda képviselte. Az egyik román formáció, a Fanfare Ciocarlia egy tizenegy tagú – leginkább fúvós – zenekar Románia Moldáviához közeli részéről. Zenéjükben megtalálhatjuk a román, a cigány, a török és a klezmer zene töredékeit. A csapatot hallhattuk Emir Kusturica filmjeiben is. A másik romániai csapatban, a tizenkét tagú Taraf De Haidouksban a vonósoké a főszerep. A Taraf tagjai sem ismeretlenek a világzene rajongói előtt, hiszen felléptek Yehudi Menuhinnal, a Kromos Quartettel, és szerepeltek a Latcho Drom filmben, valamint Johnny Depp-pel a Man Who Cried (Az ember, aki sírt) című filmben is.

Esma Redzepova ismert macedóniai roma énekes. Az ötvenes éveiben járó művésznő tetemes karriert mondhat magáénak, hiszen több mint negyven éve szerepel különböző színpadokon. Esma asszonynak nem nehéz elhitetnie a nézővel, milyen sikeres volt az egykori Jugoszláviában, ahol rengeteget szerepelt a tévében is, és ahol cigánykirálynőnek tartották. A hatvanas évekbeli – egy nagyon fiatal és nagyon sovány Esmát megörökítő – fekete-fehér filmbejátszások a Gypsy Caravan… egyik csúcspontjai. Sajnos, a film készítői nem járták körül részletesebben Esmának azt a közlését, mely szerint néhai férjével (aki nem volt roma, és sokkal idősebb volt nála) az évek során negyvenhét roma árvát fogadtak örökbe és tanították őket önállóságra. A gyerekek közül ma többen Esma kísérőzenekarának tagjai.

A cigány tangónak is nevezett flamenco csodáit Antonio el Pipa mutatja be zenekarával. Nagynénje, Juana, énekesként szerepel, és rekedt, majdhogynem földöntúli hangja fantasztikus légkört varázsol Antonio kivételes táncához. Juana a konyhájában meséli el, hogy fiatalon ment férjhez, hét gyereket szült (az egyiket látni is a filmben, egy tizenéves fiú, aki nem nagyon örül anyja nagy csókjainak), és drogfüggő férje meg fiai miatt sokat szenvedett az életben. „Lehet, hogy azért sikeresek a szomorú nóták, amiket énekelek, mert az emberek érzik a fájdalmamat a hangomban” – mondja Juana.

A film számomra legegzotikusabb eleme a Maharaja zenekar, Északnyugat-Indiából. Maga a zene is nagyon érdekes, ám az egyik táncos története megragadó: Harish Kumar különlegesen szép arcú fiatalember, aki egy magasabb kasztba született. Szülei nagyon fiatalon meghaltak, és őrá maradt a családfenntartó feladata. Megszakítva egyetemi tanulmányait viszszament szülővárosába, ahol nővéreiről kellett gondoskodnia. Mivel mesterséget nem tanult ki, egy ismerőse felvetésére megpróbálkozott a tánccal, nőnek öltözve. Igaz, az elején meg kellett küzdenie a helyért a többi táncossal, de Harish kitartott, és ma a világot járja (férfiként), hihetetlen térdtáncával óriási sikereket aratva a színpadon (mint nő).

A film által többször is meglátogatunk két romániai falut, az egyik Nicolae Neascu, a hetvennyolc éves hegedűs otthona. Nicolae bemutatja unokáját, egy csinos fiatal hölgyet, aki Bukarestben tanul hegedülni. Nicolae büszke, hogy ő fizeti a tanulás költségeit. Számunkra, közép-európaiaknak talán nem meglepő, hogy mindegyik romániai zenész megjegyezi: az ő koncertdíjaiból él a nagy család, és néha az egész falu is.

Amikor a stáb először jár Nicolae otthonában, az idős hegedűművész elmondja, hogy nincs sok mindenre szüksége, és hiába van most már szép anyagból csinos öltönye, számára ez nem sokat jelent. Ellenben elhunyt felesége még így is, hogy családja körében élhet, nagyon hiányzik neki. A stáb másodszor Nicolae temetésére utazik a kis faluba, ahol hegedűs társa, a hihetetlenül gyors ujjú Caliu húzza a szomorú nótát egész éjszaka Nicolae ablaka alatt. A csendes nézőtéren sokan törölgetik könnyes szemeiket.

A Gypsy Caravan…-ból kiderül, hogy nemcsak a nézők ismerkednek a roma történelemmel, zenével és a zenészek életével, hanem a zenészek is megismerik egymás kultúráját, történelmi hátterét, egymás családi helyzetét és a romák életkörülményeit az egyes országokban. Amikor a macedón zenészek megjegyzik, hogy az indiaiak még a kenyeret is fűszeresen szeretik; amikor Harish parodizálja Esma siratóját, vagy amikor az indiai zenészek flamencóznak a színpadon próba közben, nem lehet nem mosolyogni.

Mint más nemzetek és nemzetiségiek tagjai, a romák is különbözőek, bár összeköti őket anyanyelvük, kultúrájuk és zenéjük. Ezt hangsúlyozza a filmben megszólaló Johnny Depp is. Kár, hogy rajta kívül hozzáértően senki sem beszél a roma holocaustról és a romák mai helyzetéről.

„Ha az út kanyarog, te sem mehetsz egyenesen” – ezzel a roma közmondással indul a film. A Gypsy Caravan… útja is kanyargós volt, de szerencsére a kamera követi ezt az utat, és a benne közreműködők közül senki sem akar az egyszerűség kedvéért egyenesen haladni.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

A Mighty Heart

Ritkán esik meg, ezért az A Mighty Heart (’A nagyszerű szív’) című film kapcsán meg kell jegyeznem, hogy Mariane Pearl és az elhunyt Daniel Pearl inkább látszottak hollywoodi sztároknak, mint az őket alakító Angelina Jolie és Dan Futterman.

A film Mariane Pearl memoárja alapján készült, amelyet 2003-ban írt férjének, a The Wall Street Journal újságírójának brutális kivégzése után. Általa végigkísérhetjük azt az öt hetet, amely Daniel Pearl elrablása és a kivégzéséről szóló videó nyilvánosságra jutása között telt el. Mariane öt hónapos terhes volt ekkor, és fiának később az Adam nevet adta, férje halála előtti kívánsága alapján.

Az afgán háború kitörésekor a Pearl házaspár – mindketten újságírók – Afganisztánban dolgozott, majd a bombázás befejezése után áthelyezte székhelyét Karacsiba, a pakisztáni metropoliszba. Itt Daniel 2002. január 23-án beült egy taxiba – testét több mint egy hónap után találták meg, tíz darabban.

Danielt azért rabolták el és fejezték le a dzsihádisták Pakisztánban, mert amerikai volt, és zsidó. Ahogy a filmből is kiderül, a világnak ezen a részén az antiszemitizmus norma és széles körökben elfogadott tény, s minden erre járó amerikai CIA- és egyúttal Moszad-ügynök is. Daniel nem volt ügynök; „csak” újságíró, aki az igazat akarta megtudni Richard Reidről, a cipőbombás terroristáról, és beleesett Ahmed Omar Szajed sejk csapdájába. A külföldiek elrablásáról elhíresült Szajed hetekkel előtte gondosan kitervelte gaztettét – közvetítők tucatja működött közre abban, hogy Pearl elhiggye, tényleg Mubarak Ali Sah Gilani sejkkel fog találkozni.

Aki nagy hollywoodi drámára számít, csalódni fog az A Mighty Heartben. Michael Winterbottom rendező minimalista stílusban tárja közönsége elé a történteket, leginkább Mariane szemszögéből. A nyomozás eredményeiről is csak néhány részlet erejéig tudhatunk, ami arra elég, hogy lássuk, a pakisztáni titkosszolgálat és az amerikaiak több zsákutcába vezető szálat is követtek. Végül sikerült elfogniuk néhány kulcsfigurát, és egyikükből kínzással kényszerítettek ki fontos információt.

A filmből kiderül az is, hogy Daniel, mielőtt elment volna a végzetes találkozóra, két kompetens személytől is tanácsot kért: az amerikai nagykövetségen a biztonsági szakértő Randall Bennett-től és egy pakisztáni biztonságitól. Mindketten azt mondták neki, hogy ha nyilvános helyen találkozik Gilanival (egy étteremben lett volna a találka), nem fog baja esni. Egyikük sem kérdezett rá, hogy Pearlnek milyen úton-módon sikerült találkozót megbeszélnie Gilanival, aki a film sugallata szerint az adott időszakban nem is tartózkodott Pakisztánban.

Az elrablás utáni napon Mariane körül kialakul egy kis csapat, amely éjjel-nappal dogozik Daniel kiszabadításán. A csapat néhány tagja veszélybe is kerül, mint például Pearlék kollégája, az indiai Asra Nomani, akit a helyi sajtó indiai titkosügynöknek nevez, ő mégis végig kiáll Mariane mellett. A filmet biztonsági okokból nagyrészt nem is Pakisztánban, hanem Indiában készítették, a stábnak, a színészeket beleértve, még így is fenyegetésekkel kellett szembenéznie. Mindez jól tükrözi a térségben uralkodó paranoiát és káoszt.

Angelina Jolie a megtévesztésig hasonlít a kubai és holland származású Mariane-re. Az akcentusát is elsajátította, kivéve néhány fokozott érzelmi mozzanatot, amikor jellegzetes amerikai kiejtése tör felszínre. A hangok a képekkel egyenlő fontosságúak ebben a majdnem kétórás filmben – a karacsi kaotikus forgalomtól a telefoncsengésig minden zaj és zörej túl van hangsúlyozva, valószínűleg az izgalom fokozása végett. Winterbottom nem használ semmiféle bevált könnyfacsaró technikát; az érzelmi manipulációt, egy kisfiú jelenléte kivételével, mellőzi. ĺgy a film higgadtnak, talán kicsit hűvösnek is tűnhet. Mariane Pearl és az újságíró-társadalom életében nagy tragédia történt, és ez a tragédia sajnos azóta sokszor megismétlődött. A film ezt mintha nem tükrözné eléggé.

A június 13-án vetített New York-i bemutatón jelen volt Brad Pitt, a film producere is. A vetítést megelőző beszédükben az Amnesty International és a Reporters Without Broders igazgatója együttesen rámutattak az újságírókat ma is fenyegető veszélyekre, valamint megemlékeztek Alan Johnstonról, a BBC Gázában fogva tartott újságírójáról, kinek hollétéről három hónapja semmi hír.


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Egy aspriráló életművész

Életművészet

Az életművész szónak meglehetősen negatív a konotációja manapság. Pedig szerintem a legnagyobb művészet az, ha az ember olyan életet tud kialakítani saját maga számára, ami boldoggá teszi.

Mert ha az ember boldog, akkor általában a közvetlen környezete is az, főleg, ha az ember nő, anya, nagyanya, dédanya, testvér, stb. És ha a környezet boldog, akkor az kisugároz a közvetlen környezetben élő emberek környezetére, és így tovább. Nem csak a „magas” művészet művészet, hanem minden olyan tett is, amelyben van egy kis „isteni szikra”. Ez lehet egy teljes szívvel megírt levél, egy tepsi finom sütemény, egy megkötött pulóver, egy gyermek rajza, vagy gondosan kiválasztott ajándék.

A nők szerencsére értik, hogy a mindennapi, legtöbbször hálátlan feladatokban is van olyan, aki művészetre fejlesztette ki képességeit. Mert: nem mindegy, hogyan mossuk el a tányérokat és fazekakat (az aljukat és szélüket is); nem mindegy hogyan teregettjük ki a ruhákat (a vasalásnál tudjuk meg); nem midegy hogy rendezzük el a ruhákat a szekrényben (ha helytelenül, összegyűrődnek, mielőtt felvennénk őket); hogyan tároljuk élelmiszereinket, vagy hogy van-e otthon elég WC papír...

A főzést és a takarítást is lehet magas fokon művelni, és azokon az embereken, akik veszik a fáradságot és figyelmet, illetve energiát fektetnek ezen tevékenységekbe, ez rögtön észre is vehető. Már ahogy kezükbe veszik a szeletelni való hagymát, vagy ahogy elkészítik a felmosó vizet, már abból lehet tudni! Persze az ilyesmit csak az veszi észre, aki jó megfigyelő, mondhatnám, a megfigyelés művésze, és a nők gyakran azok, mert nem csak egy háztartás sikeres vezetéséhez, hanem a gyerekneveléshez is feltétlenül szükséges, hogy észrevegyünk minden apró kis árulkodó részletet.

Az írok is, az újságírók is jó megfigyelők szoktak lenni, és ha műveszetre fejlesztik képességeiket, nem csak informálnak, hanem megérintik az emberek szívét, talán még sorsukat is, és ez számukra a legnagyobb jutalom.

Minden igazán nagy „művész”, aki nem -- mint ahogy ezt a magyar szó sugallja --, mű (nem természetes) vészeket (katasztrófakat) alkottak, hanem az emberiség számára értékes műveket – szóval ezek a művészek mind azt nyilatkozták, hogy nem is ők alkottak, hanem valami emberfeletti erőnek lettek a csatornái. És ez így is lehet. Nem csak a festészetben, hanem minden másban, amit csinálunk, lehetünk egy magasabb szintű csatorna eszközei. Ettől lesz finomabb az étel, káprázatosan tiszta a ház, élvezetes a könyv, szerető a gyermek, vagy agyonhordott a pulóver.

Nem kell sikeres „műalkotásokat” gyártanunk ahhoz, hogy műveszek legyünk. Elég, ha az életünk tele van igazi, szeretettelljes alkotásokkal.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Furdozo novenyek??

Uton munkaba ma reggel - Hudson Street, Tribeca, Manhattan.

Angelina Jolie es Brad Pitt is ott voltak!

Ian McEwan: Saturday

Ian McEwan két évet töltött el egy londoni klinikán, ahol egy agysebészt figyelt munka közben. Az eredmény ideális orvosportré, amely a Saturday (Szombat) című regényben jelent meg 2005-ben. Henry Perowne sebész, egy kórházi klinika vezetője, a munkájának él, házas, két felnőtt gyermek apja, és már túl van a változókor kezdetén – garázsában ott áll egy kis csinos sport Mercedes. A műben a sebészi munka minden apró részletét végigkísérhetjük, és McEwan több érdekes neurológiai esetet is befon a regény vásznába.

Noha a Saturday izgalmas, mesterien összeállított könyv, nem ér fel Virginia Woolf Mrs. Dalloway című remekművéhez, sem Tom Wolfe The Bonfire of the Vanities című regényéhez, amelyekre vonásaiban erősen emlékeztet.

Perowne doktor központi figurája a kortárs regények ötvenes éveit közelítő férfi szereplőihez képest felüdülés. Ő ugyanis nem akar minden körülötte megjelenő nővel lefeküdni, tudatában van teste öregedésének, de nem siránkozik minduntalan, ehelyett szereti a feleségét, frusztrációját fallabdában éli ki, és tudja, hogy negyvennyolc évesen már csak kevésszer fogja végigfutni a londoni maratont. Ezenkívül olyan orvos, amilyet minden páciens – bármilyen panasza legyen is – szeretne maga mellett tudni: lelkiismeretes, hétvégén is rákérdez betegei hogylétére, az élet minden területén úgy gondolkodik, mint egy orvos, és az orvosi etika fontosabb számára, mint saját vagy családja érdekei.

Azon a februári szombati napon, 2003-ban, amikor a regény több mint huszonnégy órája játszódik, Henry hajnalban ébred, kinéz a sötét londoni éjszakába, és meghökken, amikor egy égő repülőgépet lát a Heathrow repülőtér felé szállni. Természetesen rögtön egy terrortámadás lehetősége jut az eszébe, már nem is tud visszaaludni, de feleségét, akit nehéz nap vár a munkájában, nem akarja felébreszteni. A konyhában fiát találja, a tizennyolc éves Theót, aki blueszenész, és éppen lefeküdni készül. Együtt megnézik a négyórai híreket a tévében, és politikáról beszélgetnek.

A későbbi hírekből kiderül, hogy egy orosz teherszállító gép kapott lángra, és kétfős személyzete nem terroristák.

A hajnali ablak előtti jelenet szép jelképe a Perowne-ra váró napot illetően. Ő azt hiszi, nagyon kellemes, nyugodt szabadnapja lesz: reggel elmegy fallabdázni, utána bevásárol az aznapi vacsorához, meglátogatja anyját az öregotthonban, megnézi fiát abban a klubban, ahol gyakorol, otthon megfőzi a halászlét, örömmel fogadja lánya és apósa látogatását, az estét pedig szerettei körében tölti finom bort kortyolgatva.

Ha ez a szombat nem lett volna éppen az iraki háború elleni legnagyobb londoni demonstráció dátuma, Henry napja is valószínűleg a terv szerint alakult volna, de mivel vagy kétmillió embert vártak London belvárosába, ahol Perowne doktor lakott, több utcát lezártak, és így kerülő úton volt kénytelen kis Mercedesével a sportklub felé autózni. Váratlanul egy BMW szalad ki elé. A Mercedes nem, a BMW viszont kissé megsérül. Három utasáról már futó pillantásra is látszik, hogy nehézfiúk, és miután Henry kiszáll az autójából, érzi, szerencsés lesz, ha épp bőrrel megússza ezt a találkozást. Orvosi hivatása menti meg a nagyobb veréstől, mert észreveszi, hogy a bandavezér egy huntington nevű degeneratív betegségben szenved.

A doktor tehát egérutat nyer, és bár többször eszébe jut az incidens, a nap végén oldott hangulatban otthon találjuk lányával a konyhában. Oldottsága addig tart, amíg a banda két tagja ott nem áll az ajtóban, késsel felesége nyakán.

McEwan mestere a hirtelen fordulatoknak, a drámai jeleneteknek, melyekben karakterei gyávaságukkal avagy érzelemmentességükkel kénytelenek szembenézni. A Saturday főhősének sincsenek felesleges érzelmei, és nem képes hőstettekre sem. Ahogy végigkísérjük egy hosszúra sikeredett napján, kirajzolódik kapcsolata a felségével, gyerekeivel, anyjával, apósával, kollégáival, betegeivel és a világgal is. Perowne akkor a legboldogabb, ha a sebészasztal mellett állhat, és egy robot precizitásával végezheti munkáját. Más problémákkal nem igazán szeret foglalkozni. Költő lánya unszolására végigolvas néhány világirodalmi remekművet, de ezek csak megerősítik abban, hogy a regények világának számára nincs sok mondanivalójuk.

Henry jól megvan a felsőbb rétegek kényelmes életstílusában, és nem kér a képzelt világ műdrámáiból. A huszonegyedik század elején mutatkozó globális erőszak elég drámai szemtől szemben, mint az égő repülő látványa London felett, és messzebbről is, mint a terroristatámadásokról szóló képsorok a tévéhíradóban. Az élet által kínált izgalmakhoz szükségtelen hozzáadni a regények szenvedését – vallja a magas színvonalú kortárs regény főszereplője.



Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Egy boldog het jelkepe...