Mokus, Columbia Egyetem
Sunday, April 22, 2007
Thursday, April 19, 2007
Monday, April 16, 2007
Sunday, April 15, 2007
Mások élete
Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.
A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.
Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.
Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.
Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.
Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.
A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.
Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.
Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.
A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.
A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.
A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.
Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.
Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.
Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.
Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.
A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.
Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.
Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.
A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.
A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tuesday, April 10, 2007
EASCFA
Március végén a Brooklyn-i Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a világ talán első feminista művészeti központja. A központ hivatalos neve: EASCFA.Vagyis: Elizabeth A. Sackler Center for Feminist Art (EASCFA), és nevét kigondolója és alapítója, az ismert Sackler család egyik leszármazottjáról kapta.
Elizabeth A. Sackler apja, Arthur M. Sackler, orvos és tudós volt, lánya szerint zseni, aki orvosi találmányai által gazdagodott meg és pénzét többek között műalkotások gyűjtésére, valamint múzeumok és galériák alapítására használta fel. Lányának nem csak anyagi gazdagságot hagyott örökségül, hanem a hitet is, hogy ő is, mint apja, bármit elérhet, amit akar.
Még édesanyja halála előtt, a múlt században támadt Elizabeth Sacklernek azt az ötlete, hogy egy női művészek alkotásait bemutató múzeumot alapít. Az ötletet megtárgyalta anyjával és nővérével is, akik nemcsak hogy támogatták és éveken át szívesen beszéltek is róla vele, hanem anyja azon nyomban félre is tett egy tetemes összeget a múzeum létrehozására. Az összeg az évek alatt gyarapodott és az eredeti ötlet átalakult.
„-- Nem akartam még egy gyereket – mondta egy interjúban az idén 59 éves Elizabeth Sackler, akinek felnőtt lánya és fia van. -- Ha múzeumot alapítottam volna, azzal halálomig kellett volna törődnöm, mint egy gyerekkel. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam, hogy egy múzeumon belül olyan helyet keresek, ahol interaktív módon lehet bemutatni a művészetet.”
Az eredeti terv szerint a múzeum Új-Mexikó állam sivatagában állt volna. Sackler már a telket is kinézte magának, és elképzelte, hogy a látogatók, akik este jönnek el, az üvegtetőn át látni fogják a csillagos eget. Elképzelte azt is, hogy múzeuma központi részét Judy Chicago The Dinner Party (A vacsora) című, 1979-ből való feminista kompozíciója fogja képezni.
Judy Chicago egy háromszög alakú, megterített vacsoraasztalt alkotott. A teríték mindegyike (összesen 39) egy-egy híres nőnek készült, személyre szabva és történelmi sorrendben. Az első a termékenység istennőjéé, az utolsó pedig Virginia Woolfé. Ahogy fokozatosan előtörtek a nők a történelem során, úgy emelkednek a porcelántányérok is (amelyek tevékenységüket jelképezik), és kétdimenziósból, háromdimenzióssá válnak.
Judy Chicago nagyméretű remekműve évekig állt egy hangárban és várta, hogy méltó otthonra találjon. Elizabeth, aki előzőleg az amerikai indiánok rituális tárgyainak visszavásárlásával és azok indián törzsekhez való visszaszolgáltatásával szerzett magának hírnevet a művészvilágban, végül a Brooklyn-i Múzeum mellett döntött.
„-- Én Brooklyn-ban nőttem fel, nagyon jól ismerem ezt a múzeumot -- mondta. -- Tudtam, hogy a feminista művészeti központot olyan intézménybe akarom elhelyezni, amely intergrált része a körülötte élő közösségnek, és a Brooklyn-i Múzeum pont ilyen.”
Attól a perctől kezdve, hogy a múzeum igazgatója beleegyezett a központ kialakításába, az idei márciusi megnyitóig több év telt el. Ez alatt az idő alatt beszélték rá barátai Sacklert, hogy adja nevét a központhoz.
„-- Először úgy gondoltam, hogy feminista művészeti központnak fogják hívni, de barátaim meggyőztek, hogy ha egy kislány bejön a múzeumba, és ott Elizabeth központját látja, Judy és más nők műveinek kiállításával, ő is úgy fogja érezni, hogy bármit elérhet az életben. Amikor én voltam kislány, nem láttam női művészeket a múzeumokban. Judy Chicago sem. Ezen akartam változtatni.”
A központ első átfogó kiállítása a Global Feminisms nevet viseli, vagyis Globális feminizmusok, amivel a kurátorok azt szerették volna jelezni, hogy a nők problémái világszerte különböznek. Több mint száz fotó, videó és performance művésznő alkotásait láthatja a közönség, a világ minden sarkából.
A mi tájainkat Milena Dopitová cseh fotós Tánc című munkája képviseli. Rég nem látott tömegeket vonzott a megnyitó hétvégéjén A vacsora. Belépőket csak konkrét időpontra lehetett kapni, a túlzsúfoltság elkerülése miatt. Olyanok is eljöttek, akik 1980-ban és 2003-ban ugyanitt már látták A vacsorát.
A tér, ahol végre megtalálta méltó otthonát Judy Chicago életműve, háromszög alakú, sötétített üveggel van körülvéve, és a lámpák apró fénye tükröződik a mennyezeten, mintha csillagokat látnánk a brooklyni égen...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Március végén a Brooklyn-i Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a világ talán első feminista művészeti központja. A központ hivatalos neve: EASCFA.Vagyis: Elizabeth A. Sackler Center for Feminist Art (EASCFA), és nevét kigondolója és alapítója, az ismert Sackler család egyik leszármazottjáról kapta.
Elizabeth A. Sackler apja, Arthur M. Sackler, orvos és tudós volt, lánya szerint zseni, aki orvosi találmányai által gazdagodott meg és pénzét többek között műalkotások gyűjtésére, valamint múzeumok és galériák alapítására használta fel. Lányának nem csak anyagi gazdagságot hagyott örökségül, hanem a hitet is, hogy ő is, mint apja, bármit elérhet, amit akar.
Még édesanyja halála előtt, a múlt században támadt Elizabeth Sacklernek azt az ötlete, hogy egy női művészek alkotásait bemutató múzeumot alapít. Az ötletet megtárgyalta anyjával és nővérével is, akik nemcsak hogy támogatták és éveken át szívesen beszéltek is róla vele, hanem anyja azon nyomban félre is tett egy tetemes összeget a múzeum létrehozására. Az összeg az évek alatt gyarapodott és az eredeti ötlet átalakult.
„-- Nem akartam még egy gyereket – mondta egy interjúban az idén 59 éves Elizabeth Sackler, akinek felnőtt lánya és fia van. -- Ha múzeumot alapítottam volna, azzal halálomig kellett volna törődnöm, mint egy gyerekkel. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam, hogy egy múzeumon belül olyan helyet keresek, ahol interaktív módon lehet bemutatni a művészetet.”
Az eredeti terv szerint a múzeum Új-Mexikó állam sivatagában állt volna. Sackler már a telket is kinézte magának, és elképzelte, hogy a látogatók, akik este jönnek el, az üvegtetőn át látni fogják a csillagos eget. Elképzelte azt is, hogy múzeuma központi részét Judy Chicago The Dinner Party (A vacsora) című, 1979-ből való feminista kompozíciója fogja képezni.
Judy Chicago egy háromszög alakú, megterített vacsoraasztalt alkotott. A teríték mindegyike (összesen 39) egy-egy híres nőnek készült, személyre szabva és történelmi sorrendben. Az első a termékenység istennőjéé, az utolsó pedig Virginia Woolfé. Ahogy fokozatosan előtörtek a nők a történelem során, úgy emelkednek a porcelántányérok is (amelyek tevékenységüket jelképezik), és kétdimenziósból, háromdimenzióssá válnak.
Judy Chicago nagyméretű remekműve évekig állt egy hangárban és várta, hogy méltó otthonra találjon. Elizabeth, aki előzőleg az amerikai indiánok rituális tárgyainak visszavásárlásával és azok indián törzsekhez való visszaszolgáltatásával szerzett magának hírnevet a művészvilágban, végül a Brooklyn-i Múzeum mellett döntött.
„-- Én Brooklyn-ban nőttem fel, nagyon jól ismerem ezt a múzeumot -- mondta. -- Tudtam, hogy a feminista művészeti központot olyan intézménybe akarom elhelyezni, amely intergrált része a körülötte élő közösségnek, és a Brooklyn-i Múzeum pont ilyen.”
Attól a perctől kezdve, hogy a múzeum igazgatója beleegyezett a központ kialakításába, az idei márciusi megnyitóig több év telt el. Ez alatt az idő alatt beszélték rá barátai Sacklert, hogy adja nevét a központhoz.
„-- Először úgy gondoltam, hogy feminista művészeti központnak fogják hívni, de barátaim meggyőztek, hogy ha egy kislány bejön a múzeumba, és ott Elizabeth központját látja, Judy és más nők műveinek kiállításával, ő is úgy fogja érezni, hogy bármit elérhet az életben. Amikor én voltam kislány, nem láttam női művészeket a múzeumokban. Judy Chicago sem. Ezen akartam változtatni.”
A központ első átfogó kiállítása a Global Feminisms nevet viseli, vagyis Globális feminizmusok, amivel a kurátorok azt szerették volna jelezni, hogy a nők problémái világszerte különböznek. Több mint száz fotó, videó és performance művésznő alkotásait láthatja a közönség, a világ minden sarkából.
A mi tájainkat Milena Dopitová cseh fotós Tánc című munkája képviseli. Rég nem látott tömegeket vonzott a megnyitó hétvégéjén A vacsora. Belépőket csak konkrét időpontra lehetett kapni, a túlzsúfoltság elkerülése miatt. Olyanok is eljöttek, akik 1980-ban és 2003-ban ugyanitt már látták A vacsorát.
A tér, ahol végre megtalálta méltó otthonát Judy Chicago életműve, háromszög alakú, sötétített üveggel van körülvéve, és a lámpák apró fénye tükröződik a mennyezeten, mintha csillagokat látnánk a brooklyni égen...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, April 08, 2007
Magány vagy egyedüllét?
A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.
De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.
Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.
Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.
És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.
Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.
Megjelent a www.baratno.com magazinban.
A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.
De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.
Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.
Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.
És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.
Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.
Megjelent a www.baratno.com magazinban.
Subscribe to:
Posts (Atom)