A WC-papír esete az elvtársakkal és Amerikával
Gyermekkorom egyik traumatikus élményének könyvelem el azt az időszakot, amikor nem lehetett WC-papírt kapni. Ha jól emlékszem, leégett a papírgyár, de az is lehet, hogy pompásan tervezett gazdaságunk keretében egyszerűen tévesen saccolták meg az elvtársak a többi elvtárs WC-papír-használatát, és kifogytunk. Mindenesetre nem volt kellemes a Pravda napilap oldalaival helyettesíteni az egyébként rendkívül rossz minőségű, vékony és durva papírt, amelyhez, mint ahogy az egyik szomszédaszszonyom mondta egyszer, gumikesztyűt is osztogathatnának.
Valaki azt is mesélte, ha emlékezetem nem csal, hogy még a születésem előtti időben az elvtársak azt is gondolták, minek a szocialista embernek az ilyen burzsoá luxus, mint a WC-papír, használják csak újra az újságokat. Nem számoltak viszont azzal, hogy emiatt eldugulnak a csatornák, és a lakosság nagy többsége ólomallergiától fog szenvedni éveken át. A nyomdafesték mégsem való kényes helyek törölgetésére.
Ma már válogatni lehet a szürke és durva, sárga és vékony, fehér és puha, vagy akár illatosított papírok között, igaz, az áruk sem egy csehszlovák korona már, mint anno.
Az USA-ban, mint ahogy a kis üdítősüveg is hat decinél is nagyobb, egy WC-papírtekercs, amit ott csak toalettpapírnak hívnak, kétszer akkora, mint nálunk. A legpuhább és legkellemesebb és legdrágább termék reklámja egy maci – ha egy nagy medvének megfelel, hát talán az embereknek is. És igaz, hogy lehetne, én mégsem spórolok ezen a téren, nálam mindig van két hétre való tartalék a spájzban. Az amerikai nyilvános helyeken viszont, mint például a múzeumok, könyvtárak, egyetemek, éttermek vagy mozik, a toalettre a papír egy nagy sajtra emlékeztető óriás kerék formájában kerül a vendéghez. Csak látszólagos viszont a spórolás, mert ez a papír vékonyka, így normális ember, aki nem hord magával gumikesztyűt, sokkal többet használ el belőle, mint ha az én macis márkámat venné igénybe. Hiába, semmi sem tökéletes. Még Amerikában sem.
Megjelent az Uj Szo julius 22-i szamaban.
Monday, July 24, 2006
Wednesday, July 19, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. június
Az újságoktól a rádióig mindenfajta média napokkal a megnyitás előtt beharangozta a legújabb, Brooklynban az első Fairway érkezését. Red Hook nevű városnegyedben, a Hudson folyó és az Atlanti-óceán partján egy volt gyárépületben helyezkedik el az 52 ezer négyzetláb méretű szupermarket, amely ambíciói egyenlőek méreteivel. Szombatra tervbe vettük tehát, hogy mi is elautózunk a Fairwaybe, kíváncsiak voltunk, mitől olyan különleges.
Reggel a Times átfutása után lázasan készítettem a kis listámat, amelyen élelmiszerek, tisztítószerek és más háztartási cikkek szerepeltek, miközben buzgón nyitogattam a hűtő és a konyhai kisszekrények ajtóit. Délben megérkeztek barátnőm szülei, és velük együtt indultunk el, hogy egy étteremben megebédeljünk. Amíg asztalra várakoztunk, kiderült, hogy az épület valamikor bank volt. A hodályszerű óriási belső tér több száz embert fogadott ezen a szombaton, nagyrészt gyerekeket. Hely volt bőven a babakocsiknak, a különféle babafelszerelésnek és maguknak a csöppségeknek is, akik futkostak, kiabáltak, ugrabugráltak, kergetőztek és bújócskát játszottak, amíg megérkezett az ételük, vagy amíg a szüleik ebédelni próbáltak. Ennek megfelelően időnként roppant hangzavar támadt. A pincérünk egy nagy darab színes bőrű férfi, kikérdeztük, nem zavarja-e őt a sok gyerek. Nem, állította széles mosollyal, már megszokta, és vigyáz, nehogy belebotoljon valamelyikbe kiszolgálás közben. Gyorsan felvette a rendelésünket és elsietett. Mi közben nemcsak a boldog gyermekeket, hanem a pompás kilátást is élveztük, hiszen az étterem óriási ablakaiból a brooklyni és a manhattani hídra is rálátni. Az ebéd megérkezett, gyorsan elfogyasztottuk, kifizettük a számlát, és némi megkönnyebbüléssel sétáltunk ki a ragyogó napsütésbe, ahol azonnal megszűnt a gyermekzsivaj, csak a város hangjai hallatszottak, de hétvége lévén, azok is csökkent mértékben.
A Fairway parkolója háromszáz autót képes egyszerre befogadni, és mire délután három óra körül odaértünk, majdnem annyi is állt a még mindig gyárszerű épület előtt. Szerencsénk volt, mert egy vásárló pont előttünk indult hazafelé az első sorból, így megkaptuk a bevásárlókocsiját és a parkolóhelyét is. Maga az üzlet tényleg hihetetlen méretű. Egy óra alatt csak a felét sikerült megtekintenünk, de így is szépen gyülemlettek az árucikkek a bevásárlókocsiban. A listákról megfeledkeztünk, csak ámultunk-bámultunk, hogy még macedón csoki-vanília krém is van, és hatfajta biocukor, szójatejjel készített tejcsoki és még ezernyi más érdekes, bizonyára finom étel, ital. A zöldség-gyümölcs részleg esztétikailag és anyagilag is kielégítő volt, bár számomra a sajtos pultok a leginkább csábítóak. Barátnőm és szülei a friss halak és tengeri herkentyűk előtt időztek a legtöbbet – nyilvánvaló volt, hogy itt minden friss, és az lesz holnap s holnapután is, hiszen mire megöregedne az áru, addigra elfogy. Az árakkal nagyon meg voltunk elégedve. A Fairway a nagy bioélelmiszerek és tisztítószerek választékával felvette a versenyt a mi kis élelmiszer-szövetkezetünkkel és a többi környékbéli biobolttal – megjegyzem, ha árait később is ilyen szinten tudja tartani, sikeresen. Ezeken morfondírozva, elégedetten vittük zsákmányunkat az autóhoz, a kijáratnál kis mágneseket kaptunk az üzlet telefonszámaival: éjjel-nappal nyitva, mindent a kedves vásárlóért.
Mire otthon elpakoltuk táskáink tartalmát, vacsoraidő lett, így a tévé előtt falatozgattunk egy darabig, és örömmel nyugtáztuk, hogy a vasárnapot olvasással, sétálással és mozizással töltjük el.
Megjelent az Uj Szo 2006. julius 15-i szamaban
Brooklyn, 2006. június
Az újságoktól a rádióig mindenfajta média napokkal a megnyitás előtt beharangozta a legújabb, Brooklynban az első Fairway érkezését. Red Hook nevű városnegyedben, a Hudson folyó és az Atlanti-óceán partján egy volt gyárépületben helyezkedik el az 52 ezer négyzetláb méretű szupermarket, amely ambíciói egyenlőek méreteivel. Szombatra tervbe vettük tehát, hogy mi is elautózunk a Fairwaybe, kíváncsiak voltunk, mitől olyan különleges.
Reggel a Times átfutása után lázasan készítettem a kis listámat, amelyen élelmiszerek, tisztítószerek és más háztartási cikkek szerepeltek, miközben buzgón nyitogattam a hűtő és a konyhai kisszekrények ajtóit. Délben megérkeztek barátnőm szülei, és velük együtt indultunk el, hogy egy étteremben megebédeljünk. Amíg asztalra várakoztunk, kiderült, hogy az épület valamikor bank volt. A hodályszerű óriási belső tér több száz embert fogadott ezen a szombaton, nagyrészt gyerekeket. Hely volt bőven a babakocsiknak, a különféle babafelszerelésnek és maguknak a csöppségeknek is, akik futkostak, kiabáltak, ugrabugráltak, kergetőztek és bújócskát játszottak, amíg megérkezett az ételük, vagy amíg a szüleik ebédelni próbáltak. Ennek megfelelően időnként roppant hangzavar támadt. A pincérünk egy nagy darab színes bőrű férfi, kikérdeztük, nem zavarja-e őt a sok gyerek. Nem, állította széles mosollyal, már megszokta, és vigyáz, nehogy belebotoljon valamelyikbe kiszolgálás közben. Gyorsan felvette a rendelésünket és elsietett. Mi közben nemcsak a boldog gyermekeket, hanem a pompás kilátást is élveztük, hiszen az étterem óriási ablakaiból a brooklyni és a manhattani hídra is rálátni. Az ebéd megérkezett, gyorsan elfogyasztottuk, kifizettük a számlát, és némi megkönnyebbüléssel sétáltunk ki a ragyogó napsütésbe, ahol azonnal megszűnt a gyermekzsivaj, csak a város hangjai hallatszottak, de hétvége lévén, azok is csökkent mértékben.
A Fairway parkolója háromszáz autót képes egyszerre befogadni, és mire délután három óra körül odaértünk, majdnem annyi is állt a még mindig gyárszerű épület előtt. Szerencsénk volt, mert egy vásárló pont előttünk indult hazafelé az első sorból, így megkaptuk a bevásárlókocsiját és a parkolóhelyét is. Maga az üzlet tényleg hihetetlen méretű. Egy óra alatt csak a felét sikerült megtekintenünk, de így is szépen gyülemlettek az árucikkek a bevásárlókocsiban. A listákról megfeledkeztünk, csak ámultunk-bámultunk, hogy még macedón csoki-vanília krém is van, és hatfajta biocukor, szójatejjel készített tejcsoki és még ezernyi más érdekes, bizonyára finom étel, ital. A zöldség-gyümölcs részleg esztétikailag és anyagilag is kielégítő volt, bár számomra a sajtos pultok a leginkább csábítóak. Barátnőm és szülei a friss halak és tengeri herkentyűk előtt időztek a legtöbbet – nyilvánvaló volt, hogy itt minden friss, és az lesz holnap s holnapután is, hiszen mire megöregedne az áru, addigra elfogy. Az árakkal nagyon meg voltunk elégedve. A Fairway a nagy bioélelmiszerek és tisztítószerek választékával felvette a versenyt a mi kis élelmiszer-szövetkezetünkkel és a többi környékbéli biobolttal – megjegyzem, ha árait később is ilyen szinten tudja tartani, sikeresen. Ezeken morfondírozva, elégedetten vittük zsákmányunkat az autóhoz, a kijáratnál kis mágneseket kaptunk az üzlet telefonszámaival: éjjel-nappal nyitva, mindent a kedves vásárlóért.
Mire otthon elpakoltuk táskáink tartalmát, vacsoraidő lett, így a tévé előtt falatozgattunk egy darabig, és örömmel nyugtáztuk, hogy a vasárnapot olvasással, sétálással és mozizással töltjük el.
Megjelent az Uj Szo 2006. julius 15-i szamaban
Friday, July 14, 2006
Norbi-hét egy családias vendéglőben
Budapest után könnyű volt belemerülni a New York-i étkezési szokások kényelmes világába. Brooklynban mindenki gyakran étkezik étteremben. A családok hétvégenként találkoznak egy nagyobb kerek éttermi asztal körül, baráti társaságok a hét bármely napján, és kollégák gyakran tartanak munkaebédeket kellemes, előkelő éttermi környezetben.
Tavaly nyári szlovákiai tartózkodásom alatt kellemesen lepődtem meg azon, hogy már nem csak Pozsonyban, hanem Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren is lehetséges kellemes környezetben enni, valamint régi és új barátokkal csevegni.
Az idén sem csalódtam, sőt. Nagyon kellemesen meglepődtem, amikor az egyik kisvárosi étterem Shubert Norbi recepttárából kínált egy héten át leveseket, salátákat, elő- és főételeket, és természetesen desszertet is. Húgommal nyomban el is látogattunk ide, s a kerthelyiségben foglaltunk helyet egy napernyő alatt. Aznap mi voltunk az első ebédvendégek, így a pincér zavartalan figyelmét élveztük. A kiszolgálásra, az ételek prezentációjára, az alapanyagok minőségére és a fűszerezésre – amely errefelé gyakran túlzottnak bizonyul – sem lehetett semmi panaszunk. Ásványvizünkbe és üdítőnkbe kaptunk citromkarikát. Remek koktélunkat egy szelet narancs és egy narancssárga zsiráf díszítette. A presszókávéhoz egy kis cukorka is járt.
Főételnek Norbi receptjei közül a pulykamell vagdalt zöldségekkel nevűt rendeltünk. A nagy hőségre való tekintettel másodiknak pedig egy olasz sajtsalátát kértünk. A két darab pulykamell grillezett cukkinival, póréhagymával, valamint három fajta paprikával volt töltve. A sajttál menüben feltüntetett öszszetétele csak mozzarella és parmezán sajtot jelzett, de amikor megérkezett, egy nagyon finom, kissé sós jellegű kemény sajtot is kaptunk. Mindkét főétel céklával és petrezselyem zöldjével volt mesterien díszítve. A sajtokhoz paradicsomkarikák, egy kis bazsalikomos olívaolaj és néhány szelet friss barna kenyér is járt.
Desszertnek húgom almás rétest rendelt, amely reszelt almából és szilvaszeletekből állt, egy gombóc rendkívül finom vaníliafagylalt, eperlekvár és fahéj kíséretében. Én a túrós palacsintánál döntöttem, és nem is bántam meg, hiszen a két nagy, négyszög alakba hajtogatott palacsinta vaníliás túróval volt töltve, tejszínhabbal, eperlekvárral leöntve, fahéjjal meghintve és egy nagy eperlevéllel díszítve.
A New York-i árakhoz szokva, még a számla is elviselhető volt.
Egy nagykanizsai fiatal sportolókkal teli busz állt meg mellettünk, amikor a kiszemelt étterem felé tartottunk. Makovecz-épületeket kerestek és a bősi erőmű felől érdeklődtek. Ha ebéd után találkozunk velük, Norbi konyháját is őszintén ajánlottunk volna az ifjaknak, akik, biztos vagyok benne, mind tudják, ki Norbi, és miről híres.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. július 14-én.
Budapest után könnyű volt belemerülni a New York-i étkezési szokások kényelmes világába. Brooklynban mindenki gyakran étkezik étteremben. A családok hétvégenként találkoznak egy nagyobb kerek éttermi asztal körül, baráti társaságok a hét bármely napján, és kollégák gyakran tartanak munkaebédeket kellemes, előkelő éttermi környezetben.
Tavaly nyári szlovákiai tartózkodásom alatt kellemesen lepődtem meg azon, hogy már nem csak Pozsonyban, hanem Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren is lehetséges kellemes környezetben enni, valamint régi és új barátokkal csevegni.
Az idén sem csalódtam, sőt. Nagyon kellemesen meglepődtem, amikor az egyik kisvárosi étterem Shubert Norbi recepttárából kínált egy héten át leveseket, salátákat, elő- és főételeket, és természetesen desszertet is. Húgommal nyomban el is látogattunk ide, s a kerthelyiségben foglaltunk helyet egy napernyő alatt. Aznap mi voltunk az első ebédvendégek, így a pincér zavartalan figyelmét élveztük. A kiszolgálásra, az ételek prezentációjára, az alapanyagok minőségére és a fűszerezésre – amely errefelé gyakran túlzottnak bizonyul – sem lehetett semmi panaszunk. Ásványvizünkbe és üdítőnkbe kaptunk citromkarikát. Remek koktélunkat egy szelet narancs és egy narancssárga zsiráf díszítette. A presszókávéhoz egy kis cukorka is járt.
Főételnek Norbi receptjei közül a pulykamell vagdalt zöldségekkel nevűt rendeltünk. A nagy hőségre való tekintettel másodiknak pedig egy olasz sajtsalátát kértünk. A két darab pulykamell grillezett cukkinival, póréhagymával, valamint három fajta paprikával volt töltve. A sajttál menüben feltüntetett öszszetétele csak mozzarella és parmezán sajtot jelzett, de amikor megérkezett, egy nagyon finom, kissé sós jellegű kemény sajtot is kaptunk. Mindkét főétel céklával és petrezselyem zöldjével volt mesterien díszítve. A sajtokhoz paradicsomkarikák, egy kis bazsalikomos olívaolaj és néhány szelet friss barna kenyér is járt.
Desszertnek húgom almás rétest rendelt, amely reszelt almából és szilvaszeletekből állt, egy gombóc rendkívül finom vaníliafagylalt, eperlekvár és fahéj kíséretében. Én a túrós palacsintánál döntöttem, és nem is bántam meg, hiszen a két nagy, négyszög alakba hajtogatott palacsinta vaníliás túróval volt töltve, tejszínhabbal, eperlekvárral leöntve, fahéjjal meghintve és egy nagy eperlevéllel díszítve.
A New York-i árakhoz szokva, még a számla is elviselhető volt.
Egy nagykanizsai fiatal sportolókkal teli busz állt meg mellettünk, amikor a kiszemelt étterem felé tartottunk. Makovecz-épületeket kerestek és a bősi erőmű felől érdeklődtek. Ha ebéd után találkozunk velük, Norbi konyháját is őszintén ajánlottunk volna az ifjaknak, akik, biztos vagyok benne, mind tudják, ki Norbi, és miről híres.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. július 14-én.
Thursday, July 13, 2006
Relaxálunk, lazítunk, kikapcsolódunk, tehát vagyunk
Otthoni ismerőseim, akik tehetősebbek vagy arra vágynak, hogy tehetősek legyenek, és úgy tesznek, mintha megengedhetnék maguknak a luxust, színházba járnak, operába és koncertekre, utána meg késő esti vacsorákra drága manhattani éttermekbe. Vagy ugyancsak drága klubokba járnak, ahol koktélokat fogyasztanak, darabját legolcsóbban öt, legdrágábban elképzelni sem tudom, milyen áron (ugyan a Timesban egyszer olvastam egy százdolláros koktélról), és legalább egydollárnyi borravalót is adnak italonként a bárpultosnak. A klubokban hangos zene szól, beszélgetni nem nagyon lehet, igaz, dohányozni sem, így azok, akik mégis füstölögni szeretnének, kivonulnak az étterem elé, s ott, az utcán pöfögnek és beszélgetnek.
Pihentető kultúra
Anyagi okokból én ritkán jutok el színházba. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az olcsóbb, nem a Broadway-n játszott darabokra itt-ott elmehetnék, csakhogy nem egészen értem, a többiek hogyan iktatják be normál dolgozó életükbe a színházat, amely után éjfél előtt nem nagyon ér haza a kedves néző. Múzeumokba, kiállításokra szívesen elmegyek, hiszen ezek anyagilag nem megterhelők, oda viszont társaság nélkül nem szeretek járni, így korlátozom saját magam. Pedig a múzeumi környezet kimondottan megnyugtató és pihentető számomra. Csak hallomásból tudok a klubokról, és a tévéből egy keveset, de ennek az információnak nem nagyon adok hitelt, mert Hollywood mindent elferdít saját érdekeit szem előtt tartva. Néha viszont késő este, éjfél körül, elmegyek egy-egy felkapott étterem vagy klub előtt, látom a fiatal és középkorú relaxálókat. Nekik nyilván megfelel ez a fajta közeg, és biztos jól érzik magukat, engem leginkább irritálna a hangzavar s a részeg vendégek. Legtöbbször az jut egyébként ilyen alkalmakkor az eszembe, hála az égnek, hogy nem lakom ilyen klub közelében, mert a füst és a zaj, főleg nyári meleg éjszakákon nagyon zavarna.
Különleges alkalmakkor megrendezett fogadásokra el szoktam menni, ha nem nekem kell fizetnem a belépőt – vannak még jó emberek, akik meghívnak másokat is egy-egy jótékony estére. Bár számomra az ilyen alkalom sem igazán relaxáció, mert beszélgetni kell, networkelni úgy, hogy egyik kézben a pohár, a másikban a kis papírtányérka, rajta sok finomság. A finomságokat gyorsan el kell fogyasztani, hisz mások is gyors tempóval esznek, és pillanatok alatt elfogy a kínálat, másrészt meg kell is a másik kéz kézrázogatásra, gesztikulálásra, papírszalvéta használatára stb.
Vendégfogadás
Barátnőm unszolására évi több alkalommal fogadunk brunch- vagy vacsoravendégeket. Ezek az alkalmak a vendég számára remélhetőleg kikapcsolódást és kellemes élményt nyújtanak, én leginkább arra asszociálok, hogy ki kell gondolni, mit fogunk főzni, a hozzávalókat meg kell vásárolni és haza kell cipelni. A vendégfogadás napján a lakást ki kell takarítani, az alapanyagokat el kell készíteni, és mire a vendég megérkezik, sok esetben én készen állok az elalvásra. Persze, előfordul, hogy nagyon kellemes délután vagy este kerekedik a vendéglátásból, és ilyenkor úgy érzem, bőven megtérül a befektetett energia. Ha viszont én megyek vacsoravendégnek valahová, azon tűnődöm már előre, mi olyat fognak tálalni, amit én nem szeretek és nem eszem vagy iszom, s hogy ezen majd megsértődnek-e a vendéglátók. Szerencsére az amerikaiak tisztában vannak az emberek eltérő étkezési szokásaival, és előre tisztázni szokták a menüt.
Séta, mozi
Sétálni szeretek. Az az igazi relaxáció, amikor nem kell sehová sem sietni, és csak azért sétál az ember, hogy kint legyen a zöldben. A séta akkor is nagyon jó, ha jó beszélgetőtársra bukkanok, ilyenkor, érdekes módon, nem fáradok el, még ha órákig sétálgatok sem. A jó beszélgetés energiát ad, nem csak az agynak, a fizikai testnek is, főleg, ha egy parkban sétálgatunk közben.
A mozi is ellazít. Csak arra kell figyelnem, hogy ne felejtsek el valami nassolni- és innivalót tenni a hátizsákba egy nagy pulóver kíséretében, ha nyár van, mert a mozis kukorica-kóla kombináció nemcsak, hogy megfizethetetlen, hanem műízű is, így csempészek. A pulcsi azért kell, mert a légkondit ilyenkor már bekapcsolják, s én pár perc alatt fázom. Egyébként a film után szeretek sorban állni a női mosdó előtt, mert ott a filmmel kapcsolatban sok érdekes megjegyzést lehet hallani. Egy New Yorkban létesített internetes oldalra bárki beküldhet vicces, érdekes vagy abszurd bemondásokat, amelyeket valahol véletlenül hallott a metrón, az utcán, esetleg valaki mobiltelefonozása közben. Én is beküldhetnék párat minden mozizás után, ha nem szenvednék időhiányban.
Otthon, édes otthon
Mostanában, a nagy hajtások közepette, leginkább csak otthon szeretek leheveredni a kanapén, lehetőleg két macskával valamely testrészemen, és olvasni egész nap. Le se venni a pizsamát, csak olvasgatni, esetleg megnézni egy jó filmet, és gondolkodni. A gondolkodást serkenti egy kis csokoládé, amit ilyenkor majszolgatni szoktam, vagy legalábbis én ezt szoktam magyarázatként elmondani magamnak. Nem bánom, ha ezen a napon nem szólok máshoz, csak a cicákhoz. És ha sikerül elolvasnom egy könyvet, kicsit rendet raknom és átnéznem a felhalmozódott újságokat, akkor nagyon elégedett vagyok a napommal. Néha csak ez tud relaxációt, ellazulást nyújtani: az irodalommal, jó írásokkal teli magányos nap, és nem számít, hogy New Yorkban vagy Nagymegyeren vagyok-e éppen otthon.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. julius 8-an.
Otthoni ismerőseim, akik tehetősebbek vagy arra vágynak, hogy tehetősek legyenek, és úgy tesznek, mintha megengedhetnék maguknak a luxust, színházba járnak, operába és koncertekre, utána meg késő esti vacsorákra drága manhattani éttermekbe. Vagy ugyancsak drága klubokba járnak, ahol koktélokat fogyasztanak, darabját legolcsóbban öt, legdrágábban elképzelni sem tudom, milyen áron (ugyan a Timesban egyszer olvastam egy százdolláros koktélról), és legalább egydollárnyi borravalót is adnak italonként a bárpultosnak. A klubokban hangos zene szól, beszélgetni nem nagyon lehet, igaz, dohányozni sem, így azok, akik mégis füstölögni szeretnének, kivonulnak az étterem elé, s ott, az utcán pöfögnek és beszélgetnek.
Pihentető kultúra
Anyagi okokból én ritkán jutok el színházba. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az olcsóbb, nem a Broadway-n játszott darabokra itt-ott elmehetnék, csakhogy nem egészen értem, a többiek hogyan iktatják be normál dolgozó életükbe a színházat, amely után éjfél előtt nem nagyon ér haza a kedves néző. Múzeumokba, kiállításokra szívesen elmegyek, hiszen ezek anyagilag nem megterhelők, oda viszont társaság nélkül nem szeretek járni, így korlátozom saját magam. Pedig a múzeumi környezet kimondottan megnyugtató és pihentető számomra. Csak hallomásból tudok a klubokról, és a tévéből egy keveset, de ennek az információnak nem nagyon adok hitelt, mert Hollywood mindent elferdít saját érdekeit szem előtt tartva. Néha viszont késő este, éjfél körül, elmegyek egy-egy felkapott étterem vagy klub előtt, látom a fiatal és középkorú relaxálókat. Nekik nyilván megfelel ez a fajta közeg, és biztos jól érzik magukat, engem leginkább irritálna a hangzavar s a részeg vendégek. Legtöbbször az jut egyébként ilyen alkalmakkor az eszembe, hála az égnek, hogy nem lakom ilyen klub közelében, mert a füst és a zaj, főleg nyári meleg éjszakákon nagyon zavarna.
Különleges alkalmakkor megrendezett fogadásokra el szoktam menni, ha nem nekem kell fizetnem a belépőt – vannak még jó emberek, akik meghívnak másokat is egy-egy jótékony estére. Bár számomra az ilyen alkalom sem igazán relaxáció, mert beszélgetni kell, networkelni úgy, hogy egyik kézben a pohár, a másikban a kis papírtányérka, rajta sok finomság. A finomságokat gyorsan el kell fogyasztani, hisz mások is gyors tempóval esznek, és pillanatok alatt elfogy a kínálat, másrészt meg kell is a másik kéz kézrázogatásra, gesztikulálásra, papírszalvéta használatára stb.
Vendégfogadás
Barátnőm unszolására évi több alkalommal fogadunk brunch- vagy vacsoravendégeket. Ezek az alkalmak a vendég számára remélhetőleg kikapcsolódást és kellemes élményt nyújtanak, én leginkább arra asszociálok, hogy ki kell gondolni, mit fogunk főzni, a hozzávalókat meg kell vásárolni és haza kell cipelni. A vendégfogadás napján a lakást ki kell takarítani, az alapanyagokat el kell készíteni, és mire a vendég megérkezik, sok esetben én készen állok az elalvásra. Persze, előfordul, hogy nagyon kellemes délután vagy este kerekedik a vendéglátásból, és ilyenkor úgy érzem, bőven megtérül a befektetett energia. Ha viszont én megyek vacsoravendégnek valahová, azon tűnődöm már előre, mi olyat fognak tálalni, amit én nem szeretek és nem eszem vagy iszom, s hogy ezen majd megsértődnek-e a vendéglátók. Szerencsére az amerikaiak tisztában vannak az emberek eltérő étkezési szokásaival, és előre tisztázni szokták a menüt.
Séta, mozi
Sétálni szeretek. Az az igazi relaxáció, amikor nem kell sehová sem sietni, és csak azért sétál az ember, hogy kint legyen a zöldben. A séta akkor is nagyon jó, ha jó beszélgetőtársra bukkanok, ilyenkor, érdekes módon, nem fáradok el, még ha órákig sétálgatok sem. A jó beszélgetés energiát ad, nem csak az agynak, a fizikai testnek is, főleg, ha egy parkban sétálgatunk közben.
A mozi is ellazít. Csak arra kell figyelnem, hogy ne felejtsek el valami nassolni- és innivalót tenni a hátizsákba egy nagy pulóver kíséretében, ha nyár van, mert a mozis kukorica-kóla kombináció nemcsak, hogy megfizethetetlen, hanem műízű is, így csempészek. A pulcsi azért kell, mert a légkondit ilyenkor már bekapcsolják, s én pár perc alatt fázom. Egyébként a film után szeretek sorban állni a női mosdó előtt, mert ott a filmmel kapcsolatban sok érdekes megjegyzést lehet hallani. Egy New Yorkban létesített internetes oldalra bárki beküldhet vicces, érdekes vagy abszurd bemondásokat, amelyeket valahol véletlenül hallott a metrón, az utcán, esetleg valaki mobiltelefonozása közben. Én is beküldhetnék párat minden mozizás után, ha nem szenvednék időhiányban.
Otthon, édes otthon
Mostanában, a nagy hajtások közepette, leginkább csak otthon szeretek leheveredni a kanapén, lehetőleg két macskával valamely testrészemen, és olvasni egész nap. Le se venni a pizsamát, csak olvasgatni, esetleg megnézni egy jó filmet, és gondolkodni. A gondolkodást serkenti egy kis csokoládé, amit ilyenkor majszolgatni szoktam, vagy legalábbis én ezt szoktam magyarázatként elmondani magamnak. Nem bánom, ha ezen a napon nem szólok máshoz, csak a cicákhoz. És ha sikerül elolvasnom egy könyvet, kicsit rendet raknom és átnéznem a felhalmozódott újságokat, akkor nagyon elégedett vagyok a napommal. Néha csak ez tud relaxációt, ellazulást nyújtani: az irodalommal, jó írásokkal teli magányos nap, és nem számít, hogy New Yorkban vagy Nagymegyeren vagyok-e éppen otthon.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. julius 8-an.
Eszenyi estje
Eszenyi Enikő művésznő Dunaszerdahelyen járt, előadásán a New York-ból hazalátogató kolléganőnk is részt vett.
Vannak emberek, akik osztogathatnák az élet energiájukat, mert többlettel rendelkeznek. Eszenyi Enikő, Kossuth-díjas színművész, nem csak rengeteg energiával, hanem roppant sok kreativitással is rendelkezik, mint ahogy arról mindazok meggyőződhettek, akik a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház estjeinek évadzáró rendezvényén részt vettek.
A művésznő egy átsanzonozott éjszaka után vezetett le Prágából (ahol a Kertész Kutyája című darabot rendezi) Dunaszerdahelyre újságíró kollégájával. Hogy onnan rövid szereplése után tovább autózzon Trencséntyeplicbe, egy fesztiválra. Szabó G. László újságíró szerint Enikő egyetlen ellensége az autópályán a sebességkorlátozás, amit az is illusztrált, hogy idejövet ötszáz koronára meg is büntették gyorshajtásért…
A zenés produkció előtti beszélgetésből kiderült, hogy Eszenyi Enikő, ez az apró, közvetlen ember, nem csak sanzonokat tud énekelni. Prágában és a Vígszínházban rendezi a Kertész Kutyáját; és a Nő című dalos, táncos műsort -- amely a női lélek kérdéseit boncolgatja --, próbálja a nyáron napi hat órában; hanem ráadásul még Török Ferenc filmrendezővel egy brókerekről szóló filmet is forgat; az első saját filmje rendezésére készül; egy Lars Von Trier film adaptációt rendez a Pesti Színházban; és Shiller Stuart Mária darabjában játssza a főszerepet.
--Kelet-Európában könnyű színházat rendezni -- mondja a sokoldalú művész --, hiszen a történelmünk hasonló, nemzeteink sorsai összefonódtak.
Az USA-ban, történetesen Washingtonban, egészen más tapasztalatai voltak e téren, bár azokat nem részletezte. Első filmje színházi rendezése filozófiájának is megfelel, hiszen a történet Somorja környékén játszódik – itt is fogják forgatni – ahol a szlovákiai magyarok, magyarországi magyarok és csehek sorsa és nyelve keveredik. Igaz, ez lesz első játékfilmje, de a kamera mögött kipróbálta már magát, amikor reklámfilmeket forgatott. Saját bevallása szerint ezzel azért hagyta abba, mert nem volt türelme a kliensekkel hosszasan tárgyalni. Török Ferenc Overnight című filmjében, amely három ország tőzsde világáról szól, egy brókernőt fog alakítani. A szerepre úgy próbált felkészülni, hogy egy munkanapot töltött egy budapesti brókercégnél, ahol sajnos nem talált női alkalmazottat. Eszenyi Enikő szerint nagyon kevés a női rendező a színház és a film világában, de úgy látja, hogy a helyzet változik és a fiatal nők már önállósodnak a művészetekben -- „verseket írnak, és azokat ki is adják”. Igaz, ő még nem dolgozott női rendezővel, de ahogy mondta, „jönnek a fiatalok, hála istennek, többen leszünk”.
Azt már én teszem hozzá, hogy ezeknek a fiatal nőknek éppen Eszenyi Enikő és a hasonlóan tehetséges, erős és talpraesett nők törték az utat éveken át, sikert sikerre halmozva.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Eszenyi Enikő művésznő Dunaszerdahelyen járt, előadásán a New York-ból hazalátogató kolléganőnk is részt vett.
Vannak emberek, akik osztogathatnák az élet energiájukat, mert többlettel rendelkeznek. Eszenyi Enikő, Kossuth-díjas színművész, nem csak rengeteg energiával, hanem roppant sok kreativitással is rendelkezik, mint ahogy arról mindazok meggyőződhettek, akik a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház estjeinek évadzáró rendezvényén részt vettek.
A művésznő egy átsanzonozott éjszaka után vezetett le Prágából (ahol a Kertész Kutyája című darabot rendezi) Dunaszerdahelyre újságíró kollégájával. Hogy onnan rövid szereplése után tovább autózzon Trencséntyeplicbe, egy fesztiválra. Szabó G. László újságíró szerint Enikő egyetlen ellensége az autópályán a sebességkorlátozás, amit az is illusztrált, hogy idejövet ötszáz koronára meg is büntették gyorshajtásért…
A zenés produkció előtti beszélgetésből kiderült, hogy Eszenyi Enikő, ez az apró, közvetlen ember, nem csak sanzonokat tud énekelni. Prágában és a Vígszínházban rendezi a Kertész Kutyáját; és a Nő című dalos, táncos műsort -- amely a női lélek kérdéseit boncolgatja --, próbálja a nyáron napi hat órában; hanem ráadásul még Török Ferenc filmrendezővel egy brókerekről szóló filmet is forgat; az első saját filmje rendezésére készül; egy Lars Von Trier film adaptációt rendez a Pesti Színházban; és Shiller Stuart Mária darabjában játssza a főszerepet.
--Kelet-Európában könnyű színházat rendezni -- mondja a sokoldalú művész --, hiszen a történelmünk hasonló, nemzeteink sorsai összefonódtak.
Az USA-ban, történetesen Washingtonban, egészen más tapasztalatai voltak e téren, bár azokat nem részletezte. Első filmje színházi rendezése filozófiájának is megfelel, hiszen a történet Somorja környékén játszódik – itt is fogják forgatni – ahol a szlovákiai magyarok, magyarországi magyarok és csehek sorsa és nyelve keveredik. Igaz, ez lesz első játékfilmje, de a kamera mögött kipróbálta már magát, amikor reklámfilmeket forgatott. Saját bevallása szerint ezzel azért hagyta abba, mert nem volt türelme a kliensekkel hosszasan tárgyalni. Török Ferenc Overnight című filmjében, amely három ország tőzsde világáról szól, egy brókernőt fog alakítani. A szerepre úgy próbált felkészülni, hogy egy munkanapot töltött egy budapesti brókercégnél, ahol sajnos nem talált női alkalmazottat. Eszenyi Enikő szerint nagyon kevés a női rendező a színház és a film világában, de úgy látja, hogy a helyzet változik és a fiatal nők már önállósodnak a művészetekben -- „verseket írnak, és azokat ki is adják”. Igaz, ő még nem dolgozott női rendezővel, de ahogy mondta, „jönnek a fiatalok, hála istennek, többen leszünk”.
Azt már én teszem hozzá, hogy ezeknek a fiatal nőknek éppen Eszenyi Enikő és a hasonlóan tehetséges, erős és talpraesett nők törték az utat éveken át, sikert sikerre halmozva.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Subscribe to:
Posts (Atom)