Saturday, August 29, 2009
Saturday, August 01, 2009
Brüno meztelen igazságai
A filmben Brúnónak ejtik, a plakátokon viszont Brünónak írják, és ha kiejtem, úgy hangzik, mint amikor magyar barátaim a cseh városról beszélnek. A film elején a Universal filmstúdió logóját is umlauttal írják ki: Üniversal...
Brüno – egyszerű 19 éves osztrák meleg férfi egy átlag osztrák ambíciójával: találni egy jó munkát, egy megfelelő pincebörtönt és ott felnevelni a családot. De mégsem: Brüno a leghíresebb osztrák akar lenni, rögtön Hitler után, s ezzel a filmmel a Terminátor óta számított legnagyobb osztrák meleg filmsztárrá akar válni. Persze ennek a fele sem igaz, mert Brüno nem létezik, mint ahogy az umlautos név sem. Sacha Baron Cohen, a Borat című, ugyancsak nagy port felvert film készítője mindkét figurát a Da Ali G Show című műsorában találta ki és alakította, mielőtt filmet csinált volna róluk.
Sajnos Brüno egyszerűen lekoppintotta Borat forgatókönyvének alapját, pedig tekintve, milyen remek humorista Cohen és mennyire nem fél a szó szoros értelmében a saját bőrét vinni a vásárra, a Brüno akár kiemelkedően jó film is lehetetett volna. Így csak óriási provokáció, amely helyenként hihetetlenül vicces, máshol pedig hihetetlenül sokkoló. Viszont unalmasnak nem mondható, és mivel a piacon nem sok (e sorok írója szerint jó értelemben vett) sokkoló, provokáló és szórakoztató film van, hála az égnek, hogy van egy ilyen Sacha Baron Cohenünk.
Borat mindig átölelte interjúalanyait (áldozatait), nem azért, mert Kazahsztánban ez a szokás (persze lehet, hogy ez a szokás), hanem hogy érezzék mosatlan teste bűzét, mert ez szervesen hozzátartozott figurájához. Cohen Brünója is a végletekig provokálja filmbeli alanyait mezítelen vállaival, lábaival és teste más, szigorúan szőrtelen részével, s akárcsak Borat, ő is bugyutának tetszik, és a modern, fiatal, nagyvárosi meleg férfi sztereotípiáját ölti magára. A sekély celebrity-kultuszra áhítozó kortárs aspirációk megtestesítője. Csinos megtestesítője, tegyük hozzá.
Kosztümjei félelmetesen jók annak ellenére, hogy több esetben karikatúrák. Cohen képes volt lefogyni és dolgozni teste tónusain, hogy élethűen alakíthassa a figurát, hiszen bizonyos meleg férfiak számára a háj és szőr nélküli, kisportolt (de nem túlzottan) férfitest az imádat középpontja, és Brüno imádja is magát rendesen, remekül villogtatja karjait, lábait és szexis szőrcsíkkal ékesített lapos hasát.
Hősünk egy divattal foglalkozó híres osztrák tévéműsor vezetője mindaddig, amíg a tépőzáras ruhának köszönhetően el nem veszíti állását és, ahogy mondja, schwarzlistára kerül. Pygmy, a szeretője – mivel Brüno már nem híres és nem sztár – elhagyja, így nincs más hátra, mint előre: irány az USA. Majd megmutatja ő ezeknek az osztrákoknak! Híres filmsztár lesz Amerikában!
Először extraként próbálkozik egy tévésorozatnál, de minduntalan magára tereli a figyelmet. RuPaul helyett „véletlenül” Ron Paul politikussal készít interjút és – gondolja Brüno – szexvideót is, mert azzal már elég sokan híresek lettek (lásd: Paris Hilton). Ron Paul, aki a republikánusok oldalán indult a legutóbbi elnökválasztáson, nem díjazza a viccet. Bono és Sting mintájára Brüno két iszonyúan alacsony intellektusú hollywoodi PR-hölgytől azt szeretné megtudni, mit tehetne jótékonyság színe alatt, ami hírnevet hozna számára. Az afrikai éhezők, az AIDS és az amazonasi őserdő megmentése már foglalt, így nem marad más, mint a közel-keleti probléma megoldása.
Brüno megérkezik Izraelbe, ahol az utcán az ortodox zsidók jól megkergetik (Brüno öltözéke az ortodox kosztüm kicsinosított változata). Valahogy sikerül egy asztalhoz ültetnie egy izraeli és egy palesztin képviselőt, akiktől először is azt kérdezi, mi bajuk van a hummusszal (csicseriborsóból készült közép-keleti pástétom). Nem a pita (kenyérfajta) az igazi ellenség? Miután helyreigazítják, hogy a hummusz nem azonos a Hamasszal, Brüno egy békítő dalt énekel, és a két ellenséges fél a dal végén egymás kezét simogatja.
A béketerv füstbe ment, viszont valaki azt javasolja Brünónak, raboltassa el magát terroristákkal – az elfogott nyugatiak mindig nagy nyilvánosságot kapnak. Brüno leül beszélgetni egy igazi terroristával, az al-Aksza Mártírok Brigádjának vezetőjével, akivel az elején közli, hogy olyat fog neki mondani, ami miatt le fogja lőni. A terrorista, Ayman Abu Aita csak néz. Brüno ezt mondja: „A ti Oszama királyotok úgy néz ki, mint egy koszos varázsló, vagy egy hajléktalan Santa Claus.” A tolmács szó szerint lefordítja a mondatot. A terrorista azonnali sürgős távozásra szólítja fel Brünót, de nem lövi le, és nem is ejti túszul.
Brüno visszatér Amerikába, de útközben örökbe fogad egy afrikai kisfiút. (A nagy sztárok is így csinálják.) Egy talkshow-ban bemutatja fiát, akinek „autentikus afrikai nevet” adott: O. J., és akit állítása szerint egy ipodért szerzett cserébe. A kisfiú pólóján ez áll: Gayby (az angol gay és baby szóból: gejbi). A tóksó közönségében található afroamerikai nők majdnem meglincselik Brünót, akitől a műsor végén az állami hatóság elveszi fiát. Erre fel hősünknek nem támad jobb ötlete, mint hogy – mivel évek óta nem élt velük – nagy bánatában halálra egye magát „mérgező szénhidrátokkal” (a filmbeli carbicide – az angol carbohydrates és suicide, öngyilkosság szókból ered). A szörnyű sorstól csak egy igazi lovag menti meg Brünót, persze abban sincs sok köszönet.
De hogyan lehet Brünóból mégis híres filmsztár? – töri a fejét hősünk, miközben egy képernyőn Tom Cruise, John Travolta és Kevin Spacey látható, feleségestül. Hát heterónak kell látszani! – csapja magát homlokon Brünó és azonnal nekilát, hogy magát igazi hollywoodi heteróvá alakítsa.
Először jó tanácsért egy keresztény szervezethez fordul, amely azt állítja magáról, hogy meleg férfiakat a vallás erejével heteroszexuálisokká képes változtatni. Bármennyire abszurdnak tűnik, ez nem vicc, ilyesmi is létezik Amerikában. „Olyan nők társaságát kell keresnünk, akik a lehető legkevésbé irritálnak bennünket” – hangzik el az egyik javaslat. De Brüno konkrét tanácsokat is kap, és ezeket meg is fogadja.
Három igazi férfi társaságában vadászattal összekötött kempingelésre adja a fejét. A tábortűznél azt mondja a többieknek: Olyanok vagyunk, mint a négy Sex and the City-lány, ugye? Nem! – hangzik a válasz. Megpróbál katonai kiképzésben részt venni, de a katonák nem díjazzák a Dolce&Gabbana-övet az egyenruháján. Egy önvédelmi edzőtől azt szeretné megtanulni, hogyan védje meg magát a „meleg férfiak támadásai ellen”. Az edző komolyan: „A meleg férfiak valószínűleg hátulról fognak támadni, és nehéz őket felismerni, mert leginkább úgy néznek ki, mint te meg én.” Naná – röhög a közönség. Brüno még egy hetero szving-szexhétvégére is vállalkozik, de a végén egy dominatrix jól elnáspángolja, és hősünk a csukott ablakon keresztül menekül.
Brüno mindenből karikatúrát csinál, a meleg férfiak szexuális szokásaiból is, a heteroközönségnek a meztelen férfitesttől való borzongásából is. De ennél sokkal fontosabb, hogy a hollywoodi életstílust reálisan ábrázolja: egy meghallgatáson a szülők bármibe – olyasmibe is, ami nyilvánvalóan káros lett volna – beleegyeztek, csak hogy gyerekük megkapja a filmszerepet. Egy másik példa, hogy a latin-amerikai bevándorlókat bútordarabnak, vagy még annak sem nézik (Paula Abdul csodálkozik ugyan, de azért leül egy mexikói férfi hátára, mintha széken ülne, és elveszi egy másik mexikói férfi hátáról a vizespoharat, miközben a harmadik mexikói hátán ülő Brüno interjút készít vele). Azt már csak utólag tudtuk meg, hogy La Toya Jackson is bedőlt ugyanennek a trükknek, de ezt a részt Michael Jackson halálára való tekintettel kivágták a filmből. Kár, hogy Sacha Baron Cohen és Larry Charles, a film rendezője ezeket a témákat nem vitték tovább.
Hogy hetero filmsztár lett-e Brünóból, megtudja az, aki végignézi a filmet. Akit megbotránkoztat, ami természetes (vagy legalábbis ami valamikor az volt): az emberi szexualitás és a mezítelen emberi test, annak nem ajánlatos a Brüno megtekintése. Mások jól fognak szórakozni, és nagyokat nevetni, saját magükon is.
Megjelent az Új Szó Szalon mellékletében.
Brüno – egyszerű 19 éves osztrák meleg férfi egy átlag osztrák ambíciójával: találni egy jó munkát, egy megfelelő pincebörtönt és ott felnevelni a családot. De mégsem: Brüno a leghíresebb osztrák akar lenni, rögtön Hitler után, s ezzel a filmmel a Terminátor óta számított legnagyobb osztrák meleg filmsztárrá akar válni. Persze ennek a fele sem igaz, mert Brüno nem létezik, mint ahogy az umlautos név sem. Sacha Baron Cohen, a Borat című, ugyancsak nagy port felvert film készítője mindkét figurát a Da Ali G Show című műsorában találta ki és alakította, mielőtt filmet csinált volna róluk.
Sajnos Brüno egyszerűen lekoppintotta Borat forgatókönyvének alapját, pedig tekintve, milyen remek humorista Cohen és mennyire nem fél a szó szoros értelmében a saját bőrét vinni a vásárra, a Brüno akár kiemelkedően jó film is lehetetett volna. Így csak óriási provokáció, amely helyenként hihetetlenül vicces, máshol pedig hihetetlenül sokkoló. Viszont unalmasnak nem mondható, és mivel a piacon nem sok (e sorok írója szerint jó értelemben vett) sokkoló, provokáló és szórakoztató film van, hála az égnek, hogy van egy ilyen Sacha Baron Cohenünk.
Borat mindig átölelte interjúalanyait (áldozatait), nem azért, mert Kazahsztánban ez a szokás (persze lehet, hogy ez a szokás), hanem hogy érezzék mosatlan teste bűzét, mert ez szervesen hozzátartozott figurájához. Cohen Brünója is a végletekig provokálja filmbeli alanyait mezítelen vállaival, lábaival és teste más, szigorúan szőrtelen részével, s akárcsak Borat, ő is bugyutának tetszik, és a modern, fiatal, nagyvárosi meleg férfi sztereotípiáját ölti magára. A sekély celebrity-kultuszra áhítozó kortárs aspirációk megtestesítője. Csinos megtestesítője, tegyük hozzá.
Kosztümjei félelmetesen jók annak ellenére, hogy több esetben karikatúrák. Cohen képes volt lefogyni és dolgozni teste tónusain, hogy élethűen alakíthassa a figurát, hiszen bizonyos meleg férfiak számára a háj és szőr nélküli, kisportolt (de nem túlzottan) férfitest az imádat középpontja, és Brüno imádja is magát rendesen, remekül villogtatja karjait, lábait és szexis szőrcsíkkal ékesített lapos hasát.
Hősünk egy divattal foglalkozó híres osztrák tévéműsor vezetője mindaddig, amíg a tépőzáras ruhának köszönhetően el nem veszíti állását és, ahogy mondja, schwarzlistára kerül. Pygmy, a szeretője – mivel Brüno már nem híres és nem sztár – elhagyja, így nincs más hátra, mint előre: irány az USA. Majd megmutatja ő ezeknek az osztrákoknak! Híres filmsztár lesz Amerikában!
Először extraként próbálkozik egy tévésorozatnál, de minduntalan magára tereli a figyelmet. RuPaul helyett „véletlenül” Ron Paul politikussal készít interjút és – gondolja Brüno – szexvideót is, mert azzal már elég sokan híresek lettek (lásd: Paris Hilton). Ron Paul, aki a republikánusok oldalán indult a legutóbbi elnökválasztáson, nem díjazza a viccet. Bono és Sting mintájára Brüno két iszonyúan alacsony intellektusú hollywoodi PR-hölgytől azt szeretné megtudni, mit tehetne jótékonyság színe alatt, ami hírnevet hozna számára. Az afrikai éhezők, az AIDS és az amazonasi őserdő megmentése már foglalt, így nem marad más, mint a közel-keleti probléma megoldása.
Brüno megérkezik Izraelbe, ahol az utcán az ortodox zsidók jól megkergetik (Brüno öltözéke az ortodox kosztüm kicsinosított változata). Valahogy sikerül egy asztalhoz ültetnie egy izraeli és egy palesztin képviselőt, akiktől először is azt kérdezi, mi bajuk van a hummusszal (csicseriborsóból készült közép-keleti pástétom). Nem a pita (kenyérfajta) az igazi ellenség? Miután helyreigazítják, hogy a hummusz nem azonos a Hamasszal, Brüno egy békítő dalt énekel, és a két ellenséges fél a dal végén egymás kezét simogatja.
A béketerv füstbe ment, viszont valaki azt javasolja Brünónak, raboltassa el magát terroristákkal – az elfogott nyugatiak mindig nagy nyilvánosságot kapnak. Brüno leül beszélgetni egy igazi terroristával, az al-Aksza Mártírok Brigádjának vezetőjével, akivel az elején közli, hogy olyat fog neki mondani, ami miatt le fogja lőni. A terrorista, Ayman Abu Aita csak néz. Brüno ezt mondja: „A ti Oszama királyotok úgy néz ki, mint egy koszos varázsló, vagy egy hajléktalan Santa Claus.” A tolmács szó szerint lefordítja a mondatot. A terrorista azonnali sürgős távozásra szólítja fel Brünót, de nem lövi le, és nem is ejti túszul.
Brüno visszatér Amerikába, de útközben örökbe fogad egy afrikai kisfiút. (A nagy sztárok is így csinálják.) Egy talkshow-ban bemutatja fiát, akinek „autentikus afrikai nevet” adott: O. J., és akit állítása szerint egy ipodért szerzett cserébe. A kisfiú pólóján ez áll: Gayby (az angol gay és baby szóból: gejbi). A tóksó közönségében található afroamerikai nők majdnem meglincselik Brünót, akitől a műsor végén az állami hatóság elveszi fiát. Erre fel hősünknek nem támad jobb ötlete, mint hogy – mivel évek óta nem élt velük – nagy bánatában halálra egye magát „mérgező szénhidrátokkal” (a filmbeli carbicide – az angol carbohydrates és suicide, öngyilkosság szókból ered). A szörnyű sorstól csak egy igazi lovag menti meg Brünót, persze abban sincs sok köszönet.
De hogyan lehet Brünóból mégis híres filmsztár? – töri a fejét hősünk, miközben egy képernyőn Tom Cruise, John Travolta és Kevin Spacey látható, feleségestül. Hát heterónak kell látszani! – csapja magát homlokon Brünó és azonnal nekilát, hogy magát igazi hollywoodi heteróvá alakítsa.
Először jó tanácsért egy keresztény szervezethez fordul, amely azt állítja magáról, hogy meleg férfiakat a vallás erejével heteroszexuálisokká képes változtatni. Bármennyire abszurdnak tűnik, ez nem vicc, ilyesmi is létezik Amerikában. „Olyan nők társaságát kell keresnünk, akik a lehető legkevésbé irritálnak bennünket” – hangzik el az egyik javaslat. De Brüno konkrét tanácsokat is kap, és ezeket meg is fogadja.
Három igazi férfi társaságában vadászattal összekötött kempingelésre adja a fejét. A tábortűznél azt mondja a többieknek: Olyanok vagyunk, mint a négy Sex and the City-lány, ugye? Nem! – hangzik a válasz. Megpróbál katonai kiképzésben részt venni, de a katonák nem díjazzák a Dolce&Gabbana-övet az egyenruháján. Egy önvédelmi edzőtől azt szeretné megtanulni, hogyan védje meg magát a „meleg férfiak támadásai ellen”. Az edző komolyan: „A meleg férfiak valószínűleg hátulról fognak támadni, és nehéz őket felismerni, mert leginkább úgy néznek ki, mint te meg én.” Naná – röhög a közönség. Brüno még egy hetero szving-szexhétvégére is vállalkozik, de a végén egy dominatrix jól elnáspángolja, és hősünk a csukott ablakon keresztül menekül.
Brüno mindenből karikatúrát csinál, a meleg férfiak szexuális szokásaiból is, a heteroközönségnek a meztelen férfitesttől való borzongásából is. De ennél sokkal fontosabb, hogy a hollywoodi életstílust reálisan ábrázolja: egy meghallgatáson a szülők bármibe – olyasmibe is, ami nyilvánvalóan káros lett volna – beleegyeztek, csak hogy gyerekük megkapja a filmszerepet. Egy másik példa, hogy a latin-amerikai bevándorlókat bútordarabnak, vagy még annak sem nézik (Paula Abdul csodálkozik ugyan, de azért leül egy mexikói férfi hátára, mintha széken ülne, és elveszi egy másik mexikói férfi hátáról a vizespoharat, miközben a harmadik mexikói hátán ülő Brüno interjút készít vele). Azt már csak utólag tudtuk meg, hogy La Toya Jackson is bedőlt ugyanennek a trükknek, de ezt a részt Michael Jackson halálára való tekintettel kivágták a filmből. Kár, hogy Sacha Baron Cohen és Larry Charles, a film rendezője ezeket a témákat nem vitték tovább.
Hogy hetero filmsztár lett-e Brünóból, megtudja az, aki végignézi a filmet. Akit megbotránkoztat, ami természetes (vagy legalábbis ami valamikor az volt): az emberi szexualitás és a mezítelen emberi test, annak nem ajánlatos a Brüno megtekintése. Mások jól fognak szórakozni, és nagyokat nevetni, saját magükon is.
Megjelent az Új Szó Szalon mellékletében.
Monday, July 06, 2009
Egy emberi hang
Hiába, én rádiós ember vagyok. Gyermekkoromban a konyhában mindig szólt a készülék. Hétvégén reggel mesét hallgattunk, délután rádiójátékot. Híreket reggel és délben, zenés összeállítást délután. Fejből fújtuk a csehszlovák, szlovák, magyar, osztrák meg mindenféle tiltott és zavart nyugati adó műsorainak közvetítési idejét, s teendőinket is úgy osztottuk be, hogy a kedvenc adásokat figyelemmel tudjuk kísérni. A televízió akkor még nem volt nagyon érdekes, most meg úgy tűnik, már nemigen az – de lehet, hogy ez csupán amiatt van, hogy mint ahogy vannak kutyás és cicás emberek, én rádiósnak tartom magam.
Emlékszem, amikor először léptem be a Magyar Rádió kapuján és át a Pagoda küszöbén, arra gondoltam, hogy egyszer itt szeretnék dolgozni. Szerencsémre teljesült a kívánságom. Roppant jó volt sok rádiós között végezni a munkámat.
New Yorkban is rádiós ember maradtam. Vasalás, fogmosás, takarítás vagy fürdés közben hallgatom a készüléket. Az itteni média világa kissé más, mint az otthonié, de van egy állomás, amelyet bármikor be lehet kapcsolni, mindig valami tanulságosat, humorosat, értékeset, elgondolkodtatót sugároz. Nagyrészt a hallgatók tartják fenn. Reklámok nincsenek, de néhány szponzor – mint például a magyar kulturális év pár érdekes eseménysorozata – üzenetét bemondja. Nem árul semmit, csak a saját kiváló műsorait.
Én évekig – amikor még gyermekek felügyeletével és más magánügyeinek az intézésével kerestem a kenyerem – a WNYC állomás adását füleltem napközben. Akkor nem volt annyi bevételem, hogy adakozhassak. Most, amikor a viszonylag jól fizetett munkaidőm alatt nincs módom hallgatni, küldök pénzt az adónak. Rendszeresen és örömmel. Mert reggelente, esténként és hétvégenként nálam még mindig szól a rádió.
A korral való haladás jegyében a WNYC műsorai ingyen letölthetők, és egy MP3-as lejátszóról, például a metrón vagy séta közben hallgathatók. A rádió weboldalán az élő adásokba kérdéseket lehet küldeni, kommentálni az elhangzottakat, így a telefonokon kívül a hallgatók hangtalanul, írásban is bekapcsolódhatnak a szerkesztésbe; s teszik is szép számban.
Persze nem volt ez mindig így. A National Public Radio (Nemzeti Nyilvános Rádió), e pénztelen és unalmas állomás a McDonald’s cég tulajdonosának özvegyétől kapott szép summából tudta kifejleszteni a nívós, modern és talán a BBC-hez is hasonlítható adót. De nagy különbség például a BBC-hez képest, hogy az NPR hálózathoz több száz USA-beli helyi állomás tartozik, amelyek fizetség ellenében sugározhatják egymás műsorait és az NPR-éit, amelyeket Washingtonban készítenek.
A WNYC a logójával ellátott ajándékokat ad azoknak, akik anyagilag támogatják. A metrón így gyakran összekacsintanak hallgatói, akiknél ugyanolyan sapka, táska vagy esernyő van.
De nemcsak a rádiós hangok fontosak az életben.
Ha sikerül elérnem a 7.16-os reggeli metrót, négymegállónyi szakaszon egy mély női orgánum hallható a hangszórókon keresztül. Évek óta ismerem és figyelem, hátha a vonatvezető-fülkék egyikéből meglátom kikukucskálni a hölgyet, aki ilyen korai órában is képes mosolyt varázsolni az álmos dolgozó ember arcára. Nyugodt tempóban közli a következő állomást, az átszállási lehetőségeket, figyelmezteti az utazókat, hogy ha elhagyják a szerelvényt, ne felejtsék magukkal vinni személyes holmijukat, aztán szép napot kíván. Semmi különös, és mégis. Ha majd – mint más vonalakon – itt is áttérnek az automata, gépi bemondásra, hiányozni fog, és nem csak nekem. Az élő emberi hangot, főleg ha ilyen megnyugtató és éteri, nem helyettesítheti semmi.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Emlékszem, amikor először léptem be a Magyar Rádió kapuján és át a Pagoda küszöbén, arra gondoltam, hogy egyszer itt szeretnék dolgozni. Szerencsémre teljesült a kívánságom. Roppant jó volt sok rádiós között végezni a munkámat.
New Yorkban is rádiós ember maradtam. Vasalás, fogmosás, takarítás vagy fürdés közben hallgatom a készüléket. Az itteni média világa kissé más, mint az otthonié, de van egy állomás, amelyet bármikor be lehet kapcsolni, mindig valami tanulságosat, humorosat, értékeset, elgondolkodtatót sugároz. Nagyrészt a hallgatók tartják fenn. Reklámok nincsenek, de néhány szponzor – mint például a magyar kulturális év pár érdekes eseménysorozata – üzenetét bemondja. Nem árul semmit, csak a saját kiváló műsorait.
Én évekig – amikor még gyermekek felügyeletével és más magánügyeinek az intézésével kerestem a kenyerem – a WNYC állomás adását füleltem napközben. Akkor nem volt annyi bevételem, hogy adakozhassak. Most, amikor a viszonylag jól fizetett munkaidőm alatt nincs módom hallgatni, küldök pénzt az adónak. Rendszeresen és örömmel. Mert reggelente, esténként és hétvégenként nálam még mindig szól a rádió.
A korral való haladás jegyében a WNYC műsorai ingyen letölthetők, és egy MP3-as lejátszóról, például a metrón vagy séta közben hallgathatók. A rádió weboldalán az élő adásokba kérdéseket lehet küldeni, kommentálni az elhangzottakat, így a telefonokon kívül a hallgatók hangtalanul, írásban is bekapcsolódhatnak a szerkesztésbe; s teszik is szép számban.
Persze nem volt ez mindig így. A National Public Radio (Nemzeti Nyilvános Rádió), e pénztelen és unalmas állomás a McDonald’s cég tulajdonosának özvegyétől kapott szép summából tudta kifejleszteni a nívós, modern és talán a BBC-hez is hasonlítható adót. De nagy különbség például a BBC-hez képest, hogy az NPR hálózathoz több száz USA-beli helyi állomás tartozik, amelyek fizetség ellenében sugározhatják egymás műsorait és az NPR-éit, amelyeket Washingtonban készítenek.
A WNYC a logójával ellátott ajándékokat ad azoknak, akik anyagilag támogatják. A metrón így gyakran összekacsintanak hallgatói, akiknél ugyanolyan sapka, táska vagy esernyő van.
De nemcsak a rádiós hangok fontosak az életben.
Ha sikerül elérnem a 7.16-os reggeli metrót, négymegállónyi szakaszon egy mély női orgánum hallható a hangszórókon keresztül. Évek óta ismerem és figyelem, hátha a vonatvezető-fülkék egyikéből meglátom kikukucskálni a hölgyet, aki ilyen korai órában is képes mosolyt varázsolni az álmos dolgozó ember arcára. Nyugodt tempóban közli a következő állomást, az átszállási lehetőségeket, figyelmezteti az utazókat, hogy ha elhagyják a szerelvényt, ne felejtsék magukkal vinni személyes holmijukat, aztán szép napot kíván. Semmi különös, és mégis. Ha majd – mint más vonalakon – itt is áttérnek az automata, gépi bemondásra, hiányozni fog, és nem csak nekem. Az élő emberi hangot, főleg ha ilyen megnyugtató és éteri, nem helyettesítheti semmi.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Friday, June 26, 2009
Egy kis zöld Toronto
Annak, aki ellátogat Kanada legnagyobb városába, bizonyára feltűnik, milyen sok biciklizőt lát az utcákon. Fiatalok, idősebbek, elegánsan és sportosan öltözöttek – minden korosztály és minden szociális réteg jelen van két keréken.
Engem a látvány gyermekkoromra emlékeztetett, hiszen a szoci világban csak keveseknek volt autójuk, és ha volt is, nem használták naponta, hiszen erre volt a kerékpár. Én is, a tanáraim is, a bolti eladók is, a szakács nénik is és az osztálytársaim is ezt használták. Nagymegyeren, a főtéri Centrum előtt valamikor növények virágoztak és bicikliállványok álltak, és rengeteg hozzájuk zárt bicikli. Ma a virágágyások helyett parkoló áll az üzletház előtt.
Nem így Torontóban.
A városközpontban, de azon kívül is, ahol sok ember megfordul (munka, bevásárlás vagy szórakozás végett), a város emblémájával ellátott bicikliállványok sorakoznak a járdán. A városi fejlesztési terv szerint 2012-re ezer kilométernyi bicikliút lesz Torontóban, azaz minden torontói lakos ötpercnyi távolságra fog lakni tőle. Már most több biciklikölcsönző működik a városban, és a kerékpártúrás térképek a könnyű, néhány órástól a több napos Ontario állambeli túrákig különböző nehézségi fokú kirándulásokat kínálnak.
De nem csak ettől remek „zöld” város Toronto. Azon az itt már természetesnek vett újrafelhasználói magatartáson kívül, hogy az üveget, a papírt és a fémhulladékot külön gyűjtik, 2005 óta a háztartásokat komposztgyűjtésre is ösztönözik. Ma félmillió háztartás vesz részt ebben a komposztálóprogramban. A háztartási hulladék egyharmada organikus, komposztálható, és ezt a „zöld szemetesládát” a város hetente üríti, míg a szeméttelepre szánt fel nem használható szemetet kéthetente. A városi hulladék egyharmadát tehát ingyen komposzttá változtatják, ezt aztán a városi parkokban használják fel.
Egy átlagos turistának is feltűnik, milyen sok park, fa és egyéb zöldterület van ebben a nagyvárosban. Azt viszont kevesen tudják, hogy e zöldterületek ráadásul 2004 óta permetmentesek. A város betiltotta a gyomirtók használatát a parkokban és gyepeken, mert arra a megállapításra jutottak, hogy ami megöli a bogarakat és növényeket, ráadásul rákkeltő, az árt a madaraknak és az embereknek is. Ha egy magánembert, golfpályamenedzsert vagy kertészt azon kapnak, hogy gyomirtó szert használ, ötezer dolláros büntetésnek néz elébe.
A turistának az is feltűnhet, hogy amikor a belvárosban el szeretné dobni az üres vizespalackját vagy a hot dogos papírtálcáját, egy háromrészes szemetesládával találja szembe magát. Komposztálható, újrafelhasználható, vagy szemétdobra való-e a kidobandó tárgy? A döntés meghozatala után az ember rálép a kis pedálra, mely felnyitja a láda tetejét, és civilizáltan, anélkül, hogy bepiszkolná a kezét, a megfelelő kukába helyezi a tárgyat.
Egyrészt tehát ösztönözni kell az embert arra, hogy szétválogassa a háztartási és irodai szemetet (például azzal, hogy a komposztálható, büdös szemétládákat hetente ürítik, míg a többit kéthetente), másrészt olyan feltételeket kell teremteni, hogy a hulladék szétválasztása könnyű legyen.
Budapesttel szemben, ahol mesterséges forgalmi dugókat terveznek a már létező, maguktól keletkező állandó forgalmi dugók mellé, Torontóban azt tervezik, hogy minél több biciklisúttal, évi tíz kilométernyi új járdával, valamint a gyalogosátkelők – visszaszámlálási kijelzőkkel és hangjelzéssel – biztonságosabbá tételével elősegítsék azt, hogy aki teheti, ne autóval járjon a városba. A tömegközlekedés kényelmes, tiszta, bárki számára megfizethető. A taxikat lassan hibridekre cserélik, és megjelentek az Eco Cabok, vagyis az ökológiai taxik, amelyeket egy erős lábú ember üzemeltet, kivéve ha dombnak felfelé kell menni, amikor is üzembe lép a feltölthető elem.
Természetesen Toronto sem tökéletes, hiszen itt is emberek laknak. Tavaly nyáron adták hírül a helyi újságok, hogy meglett a nagyarányú és egyre növekedő biciklilopás okozója. Egy Igor Kenk nevű szlovén állampolgárnál 2865 lopott kerékpárt találtak. A biciklibolt-tulajdonos Kenk egy biciklitolvaj bandát irányított, és amikor a rendőrök jól körülnéztek a város egyik legdrágább negyedében található lakásában, némi drogot is találtak. Hogy mit tervezett tenni a sok biciklivel? Arról nem szól a fáma. Lehet, hogy össze akarta gyűjteni és törmelékfémként leadni a városnak újrafelhasználásra.
Megjelent az Új Szó Szalon mellélketében.
Engem a látvány gyermekkoromra emlékeztetett, hiszen a szoci világban csak keveseknek volt autójuk, és ha volt is, nem használták naponta, hiszen erre volt a kerékpár. Én is, a tanáraim is, a bolti eladók is, a szakács nénik is és az osztálytársaim is ezt használták. Nagymegyeren, a főtéri Centrum előtt valamikor növények virágoztak és bicikliállványok álltak, és rengeteg hozzájuk zárt bicikli. Ma a virágágyások helyett parkoló áll az üzletház előtt.
Nem így Torontóban.
A városközpontban, de azon kívül is, ahol sok ember megfordul (munka, bevásárlás vagy szórakozás végett), a város emblémájával ellátott bicikliállványok sorakoznak a járdán. A városi fejlesztési terv szerint 2012-re ezer kilométernyi bicikliút lesz Torontóban, azaz minden torontói lakos ötpercnyi távolságra fog lakni tőle. Már most több biciklikölcsönző működik a városban, és a kerékpártúrás térképek a könnyű, néhány órástól a több napos Ontario állambeli túrákig különböző nehézségi fokú kirándulásokat kínálnak.
De nem csak ettől remek „zöld” város Toronto. Azon az itt már természetesnek vett újrafelhasználói magatartáson kívül, hogy az üveget, a papírt és a fémhulladékot külön gyűjtik, 2005 óta a háztartásokat komposztgyűjtésre is ösztönözik. Ma félmillió háztartás vesz részt ebben a komposztálóprogramban. A háztartási hulladék egyharmada organikus, komposztálható, és ezt a „zöld szemetesládát” a város hetente üríti, míg a szeméttelepre szánt fel nem használható szemetet kéthetente. A városi hulladék egyharmadát tehát ingyen komposzttá változtatják, ezt aztán a városi parkokban használják fel.
Egy átlagos turistának is feltűnik, milyen sok park, fa és egyéb zöldterület van ebben a nagyvárosban. Azt viszont kevesen tudják, hogy e zöldterületek ráadásul 2004 óta permetmentesek. A város betiltotta a gyomirtók használatát a parkokban és gyepeken, mert arra a megállapításra jutottak, hogy ami megöli a bogarakat és növényeket, ráadásul rákkeltő, az árt a madaraknak és az embereknek is. Ha egy magánembert, golfpályamenedzsert vagy kertészt azon kapnak, hogy gyomirtó szert használ, ötezer dolláros büntetésnek néz elébe.
A turistának az is feltűnhet, hogy amikor a belvárosban el szeretné dobni az üres vizespalackját vagy a hot dogos papírtálcáját, egy háromrészes szemetesládával találja szembe magát. Komposztálható, újrafelhasználható, vagy szemétdobra való-e a kidobandó tárgy? A döntés meghozatala után az ember rálép a kis pedálra, mely felnyitja a láda tetejét, és civilizáltan, anélkül, hogy bepiszkolná a kezét, a megfelelő kukába helyezi a tárgyat.
Egyrészt tehát ösztönözni kell az embert arra, hogy szétválogassa a háztartási és irodai szemetet (például azzal, hogy a komposztálható, büdös szemétládákat hetente ürítik, míg a többit kéthetente), másrészt olyan feltételeket kell teremteni, hogy a hulladék szétválasztása könnyű legyen.
Budapesttel szemben, ahol mesterséges forgalmi dugókat terveznek a már létező, maguktól keletkező állandó forgalmi dugók mellé, Torontóban azt tervezik, hogy minél több biciklisúttal, évi tíz kilométernyi új járdával, valamint a gyalogosátkelők – visszaszámlálási kijelzőkkel és hangjelzéssel – biztonságosabbá tételével elősegítsék azt, hogy aki teheti, ne autóval járjon a városba. A tömegközlekedés kényelmes, tiszta, bárki számára megfizethető. A taxikat lassan hibridekre cserélik, és megjelentek az Eco Cabok, vagyis az ökológiai taxik, amelyeket egy erős lábú ember üzemeltet, kivéve ha dombnak felfelé kell menni, amikor is üzembe lép a feltölthető elem.
Természetesen Toronto sem tökéletes, hiszen itt is emberek laknak. Tavaly nyáron adták hírül a helyi újságok, hogy meglett a nagyarányú és egyre növekedő biciklilopás okozója. Egy Igor Kenk nevű szlovén állampolgárnál 2865 lopott kerékpárt találtak. A biciklibolt-tulajdonos Kenk egy biciklitolvaj bandát irányított, és amikor a rendőrök jól körülnéztek a város egyik legdrágább negyedében található lakásában, némi drogot is találtak. Hogy mit tervezett tenni a sok biciklivel? Arról nem szól a fáma. Lehet, hogy össze akarta gyűjteni és törmelékfémként leadni a városnak újrafelhasználásra.
Megjelent az Új Szó Szalon mellélketében.
Saturday, June 20, 2009
Monday, May 18, 2009
Megszepült nagyváros
A japán cseresznyefák észrevétlenül ugyan, de idejében virágoztak ki a brooklyni botanikus kertben – április végén végre rövid ujjúban lehetett sétálni az utcán. A rózsaszínű virágokban pompázó fák alatt hirtelen százak sétáltak gyerekestül, kézen fogva, újsággal vagy fényképezőgéppel a kezükben, fejüket tekergették felfelé, hogy megbizonyosodjanak: idén is megjött a tavasz.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Saturday, May 16, 2009
Amikor ingyen lesz a gördeszka
Amikor Said Sayrafiezadeh kisfiú volt, gördeszkára vágyott. A sportboltban, ahol a 11 dolláros gördeszkákat árulták, az anyja kézen fogta őt, és a boltból kifelé menet azt mondta neki, hogy majd ha a kommunista forradalom győz, neki is lesz gördeszkája, mert akkor minden ingyen lesz. Addig sajnos az ilyen luxuscikkekre nem költhetnek.
Said Brooklynban, majd Pittsburghban nőtt fel. Apja, Mahmoud iráni születésű matematikatanár volt, aki diákként jött az USA-ba, majd miután megismerte Marthát, Said leendő anyját, családot alapított. Első gyermekük születése után a házaspár egy parkban sétálva az amerikai kommunista párt aktivistáitól vett egy The Militant (A Militáns) című újságot (mely a párt orgánuma volt). Ezt követően Mahmoud és Martha egy életre elkötelezték magukat a szocialista és kommunista eszmének. Az apa olyannyira, hogy harmadik gyermeke, Said születése után kilenc hónappal elköltözik a családtól, hogy minden erejével a forradalomnak – és számtalan szeretőjének – élhessen. Mivel tartásdíjat nem fizetett, egy idő elteltével Martha az apjuk után küldi két idősebb gyermekét.
Said anyjával nagy szegénységben, a The Militant több száz példányával, állandó költözködések közepette élt rosszabbnál rosszabb körülmények között. Anyja titkárnőként tartotta fenn csonka családját, esténként pártgyűlésekre járt és ingyen dolgozott az éppen lakhelyükhöz közel eső pártcsoportban. Said sokat volt egyedül, tévét nem nézhetett (anyja magával vitte az áramzsinórt), barátai nemigen akadtak. Az elvtársi szolidaritás nevében anyja gyakran ajánlott szállást vidékről érkező elvtársaknak, majd amikor az egyik ilyen vendég elvtárs molesztálta fiát, a párt képviselői azzal nyugtatták, hogy a kapitalizmusban mindenkinek vannak problémái.
1981-ben anyja befizette a tizenéves Saidot egy kubai kirándulásra. Said nem értette, az elvtársaknak miért tetszenek a koszos helyiségek, vagy hogy a rossz körülmények között dolgozó gyári munkásokat mért kell isteníteni. Mikor a delegáció végre visszaérkezik a miami repülőtérre, Said nagyon örül, hogy a reptéri illemhelyen van vécépapír és hogy a kubai körülményekhez képest patyolattiszta reptér légkondicionált.
A magányban felnövő Said csak ritkán látta apját és két idősebb testvérét. Néha látogatóba ment hozzájuk, néha nyári kommunista táborokban voltak együtt, de kapcsolatuk sosem vált szorossá. Said anyja Mahmoudról távollétében is pozitív képet akart kialakítani, így a fiú egészen addig istenítette apját, amíg fiatal felnőttként rá nem jött, hogy az apja nem az a szent, a szegények és a dolgozó nép jogaiért küzdő ember, akinek vallja magát. Igaz, hogy egyszer indult az iráni elnökválasztáson, de családjával sosem törődött.
Az anya, miután az életét a pártnak szentelte, Said tizenhatodik születésnapja előtt végül kilép az elvtársak közül, és mint testvére, aki sikeres író, az írásnak szenteli esténkénti szabad idejét. De az írás nem ment nagyon jól. Said egy napon kénytelen elmegyógyintézetbe vinni édesanyját, aki akkor már napok óta nem bírt felkelni az ágyból és aki a kórházban zokogásban tört ki, mert a pszichoterapeutája elköltözni készült. Anyja idegösszeomlása váratlanul éri Saidot, majdnem olyan váratlanul, mint amikor a lány, akivel járt, és aki semmit sem tudott a szocialista vagy kommunista eszmékről, faggatni kezdte, és ő nem volt képes világos magyarázatot adni annak ellenére, hogy magát ez eszmék követőjének tartotta.
Said Sayrafiezadeh ma sikeres író, aki örömmel dolgozott a kapitalista életmód és értékek megtestesítőjének is mondható híres amerikai háziasszonyok nagyasszonya, Martha Steward cégében. Önéletrajzi könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, anekdotákkal. Kár, hogy néhány szálat nem követ – például azt, hogyan érintette őt az a szexuális molesztálási epizód, vagy hogy miért és mióta jár anyja pszichoterapeutához, és hogy az ideg-összeroppanása összefügg-e a pártból való kilépésével avagy az idealista eszmék elveszítésével.
Közép-európai szemmel nehéz elhinni, hogy az USA-ban voltak olyanok, akik önként szenvedtek a kommunizmus eszméjéért, és hogy vannak olyanok, akik emiatt teljesen feleslegesen traumatikus gyerekkort éltek meg – szegénységben, arra várva, mikor jön a mindent megoldó, felszabadító forradalom. Amikor a szőlőbojkott idején a kis Said egyre csak kérdezgette anyját, hogy mikor jön már végre el a forradalom, hogy szőlőt ehessen, mint a többi gyerek, anyja végre beadta a derekát, és kijelentette, hogy majd ha Said 18 éves lesz. A szocialista forradalom azonban az Egyesült Államokban ma is épp olyan messze van, mint amilyennek a kis Saidnak akkor az ő 18 éves születésnapja tűnt.
(Said Sayrafiezadeh: When Skateboards Will Be Free. Dial Press Book, New York, 2009, 288 oldal)
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Said Brooklynban, majd Pittsburghban nőtt fel. Apja, Mahmoud iráni születésű matematikatanár volt, aki diákként jött az USA-ba, majd miután megismerte Marthát, Said leendő anyját, családot alapított. Első gyermekük születése után a házaspár egy parkban sétálva az amerikai kommunista párt aktivistáitól vett egy The Militant (A Militáns) című újságot (mely a párt orgánuma volt). Ezt követően Mahmoud és Martha egy életre elkötelezték magukat a szocialista és kommunista eszmének. Az apa olyannyira, hogy harmadik gyermeke, Said születése után kilenc hónappal elköltözik a családtól, hogy minden erejével a forradalomnak – és számtalan szeretőjének – élhessen. Mivel tartásdíjat nem fizetett, egy idő elteltével Martha az apjuk után küldi két idősebb gyermekét.
Said anyjával nagy szegénységben, a The Militant több száz példányával, állandó költözködések közepette élt rosszabbnál rosszabb körülmények között. Anyja titkárnőként tartotta fenn csonka családját, esténként pártgyűlésekre járt és ingyen dolgozott az éppen lakhelyükhöz közel eső pártcsoportban. Said sokat volt egyedül, tévét nem nézhetett (anyja magával vitte az áramzsinórt), barátai nemigen akadtak. Az elvtársi szolidaritás nevében anyja gyakran ajánlott szállást vidékről érkező elvtársaknak, majd amikor az egyik ilyen vendég elvtárs molesztálta fiát, a párt képviselői azzal nyugtatták, hogy a kapitalizmusban mindenkinek vannak problémái.
1981-ben anyja befizette a tizenéves Saidot egy kubai kirándulásra. Said nem értette, az elvtársaknak miért tetszenek a koszos helyiségek, vagy hogy a rossz körülmények között dolgozó gyári munkásokat mért kell isteníteni. Mikor a delegáció végre visszaérkezik a miami repülőtérre, Said nagyon örül, hogy a reptéri illemhelyen van vécépapír és hogy a kubai körülményekhez képest patyolattiszta reptér légkondicionált.
A magányban felnövő Said csak ritkán látta apját és két idősebb testvérét. Néha látogatóba ment hozzájuk, néha nyári kommunista táborokban voltak együtt, de kapcsolatuk sosem vált szorossá. Said anyja Mahmoudról távollétében is pozitív képet akart kialakítani, így a fiú egészen addig istenítette apját, amíg fiatal felnőttként rá nem jött, hogy az apja nem az a szent, a szegények és a dolgozó nép jogaiért küzdő ember, akinek vallja magát. Igaz, hogy egyszer indult az iráni elnökválasztáson, de családjával sosem törődött.
Az anya, miután az életét a pártnak szentelte, Said tizenhatodik születésnapja előtt végül kilép az elvtársak közül, és mint testvére, aki sikeres író, az írásnak szenteli esténkénti szabad idejét. De az írás nem ment nagyon jól. Said egy napon kénytelen elmegyógyintézetbe vinni édesanyját, aki akkor már napok óta nem bírt felkelni az ágyból és aki a kórházban zokogásban tört ki, mert a pszichoterapeutája elköltözni készült. Anyja idegösszeomlása váratlanul éri Saidot, majdnem olyan váratlanul, mint amikor a lány, akivel járt, és aki semmit sem tudott a szocialista vagy kommunista eszmékről, faggatni kezdte, és ő nem volt képes világos magyarázatot adni annak ellenére, hogy magát ez eszmék követőjének tartotta.
Said Sayrafiezadeh ma sikeres író, aki örömmel dolgozott a kapitalista életmód és értékek megtestesítőjének is mondható híres amerikai háziasszonyok nagyasszonya, Martha Steward cégében. Önéletrajzi könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, anekdotákkal. Kár, hogy néhány szálat nem követ – például azt, hogyan érintette őt az a szexuális molesztálási epizód, vagy hogy miért és mióta jár anyja pszichoterapeutához, és hogy az ideg-összeroppanása összefügg-e a pártból való kilépésével avagy az idealista eszmék elveszítésével.
Közép-európai szemmel nehéz elhinni, hogy az USA-ban voltak olyanok, akik önként szenvedtek a kommunizmus eszméjéért, és hogy vannak olyanok, akik emiatt teljesen feleslegesen traumatikus gyerekkort éltek meg – szegénységben, arra várva, mikor jön a mindent megoldó, felszabadító forradalom. Amikor a szőlőbojkott idején a kis Said egyre csak kérdezgette anyját, hogy mikor jön már végre el a forradalom, hogy szőlőt ehessen, mint a többi gyerek, anyja végre beadta a derekát, és kijelentette, hogy majd ha Said 18 éves lesz. A szocialista forradalom azonban az Egyesült Államokban ma is épp olyan messze van, mint amilyennek a kis Saidnak akkor az ő 18 éves születésnapja tűnt.
(Said Sayrafiezadeh: When Skateboards Will Be Free. Dial Press Book, New York, 2009, 288 oldal)
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Wednesday, May 06, 2009
Tavaszodik
A japán cseresznyefák észrevétlenül ugyan, de idejében virágoztak ki a brooklyni botanikus kertben – április végén végre rövid ujjúban lehetett sétálni az utcán. A rózsaszínű virágokban pompázó fák alatt hirtelen százak sétáltak gyerekestül, kézen fogva, újsággal vagy fényképezőgéppel a kezükben, fejüket tekergették felfelé, hogy megbizonyosodjanak: idén is megjött a tavasz.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
A hangyaboly lakói egyik napról a másikra rövidnadrágra és ujjatlan pólóra vetkőztek, s váratlanul úgy tűnt, hogy minden második ember biciklitulajdonos lett, annyi bringázó süvített végig az utcákon és a parkokban, ahol a téli ruhadaraboktól megszabadult New York-iak tömegesen jelentek meg, meglepő mosollyal az arcukon.
Kora reggel már nem csak itt-ott látni kutyájukat boldogan sétáltató rövidnadrágos férfiakat – tucatjával fordulnak elő, és a kocogók ennél is kevesebb ruhát öltenek magukra, s még nagyobb vizespalackokat cipelnek.
A metropolisiak április elejétől cserepes virágokat, palántákat meg magokat vásároltak, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor feltúrhatják kis darab földjüket, kitehetik az ablakpárkányra a beültetett cserépedényeket, ládákat, kitakaríthatják az udvart, lakást, és amikor hétvégi délutánokon végre mindenki sétálni indul, a házak eleje megtelik felesleges holmival, amelyeket a tulajdonosok néhány dollár ellenében örömmel adnak át új gazdájuknak. Az itteniek ráérősen leállnak beszélgetni egymással, a ház eleji lépcsőkről figyelik, ahogy a szomszéd csemete járni vagy éppen biciklizni tanul, avagy kutyát fürdet.
A parkokba is kivonulnak a hangyatársak. Nagy a sürgés-forgás, nagytakarítás. A hét közben nagymenő menedzserek önkétes tiniket irányítanak, akik utcánként haladva szeméttelenítik a környéket. A rang, a vagyon vagy annak hiánya nem számít, a bőr színe sem, csak a közös cél, amelynek elérése után a kamaszok naponta látják munkájuk eredményét, s amellett, hogy kétszer is meggondolják a szemetelést, jövőre újra bekapcsolódnak, évek múlva, sikeres menedzserekként pedig majd ők felügyelik a tiniket.
A botanikus kertekben kisiskolás gyerekek ültetnek magokat meg palántákat. Egész nyáron gondozni fogják növényeiket, ősszel pedig betakarítják és elfogyasztják a terményeket. Ezek a kis emberek saját tapasztalatukból fogják tudni, hogy a krumpli a földben terem, hogy a kukoricát le kell morzsolni, és hogy az uborka, az bizony kúszik. Az ennivaló megbecsülését is tanulják, hiszen nem kis erőfeszítésbe kerül – az időjárás közreműködéséről nem is beszélve –, hogy aratáskor jutalom koronázza a befektetett pénzt, időt és munkát. Az ilyen élmények által formálódnak azok a városlakók, akik saját kertre vágynak, s akik minden alkalmat megragadnak majd, hogy egy kis földben legalább bazsalikomot és borsmentát termeljenek a konyhaablak párkányán.
A lakosok naponta újabb helyeken fedeznek fel a tulipánokon kívül nárciszokat, facsemetéket és örökzöld növényeket, valamint új kerékpárállványokat a metróbejáratoknál, mert a város vezetősége így is segíteni akarja azokat, akik nem a gépkocsit tekintik az egyetlen lehetséges közlekedési ezköznek.
A világ, a nagyvárosi is, kiszínesedett, megszépült.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Friday, April 10, 2009
A tragédiák kicsi világa
Az idős amerikaiak pontosan emlékeznek arra, hol tartózkodtak, mit csináltak, amikor John F. Kennedy meggyilkolásáról értesültek. 2001. szeptember 11-éről is bárkivel el lehet beszélgetni New Yorkban: az emberek megosztják egymással történeteiket, érzéseiket.
Egyik – már tizenöt éve a Világkereskedelmi Központ közvetlen közelében dolgozó – ismerősöm a terrortámadás óta minden szeptember 10-én elhagyja a metropolist néhány napra. Az emlékek még túl elevenek, mély a seb. Én brooklyni házunk tetejéről néztem a tornyok összeomlását. Becsuktam az ablakokat, amikor a fehér porfelhő átért a folyón. Az üveg előtt órákig égett fehér papírlapok szállingóztak. Elviselhetetlen szag terjengett.
Néha a tragédiák alkalmával derül ki, milyen kicsi a világ.
A barátnőm unokatestvérének harmadik férje tipikus emigráns volt. Takarítóként kezdte, kijárta a számítógépes iskolát, megházasodott, jól fizető munkát kapott, és valóra válhatott volna amerikai álma, ha cége nem a Világkereskedelmi Központba küldi ki 2001. szeptember 11-én. Mindig pontosan érkezett, így azon a reggelen sem késett. Az első gép találata után még felhívta a feleségét, hogy elhagyják az épületet, és ha kijutott, jelentkezik. A neje hónapokkal később, miután hajszálakat és egyéb személyes tárgyakat adott a hatóságoknak DNS-vizsgálatra, kapott értesítést arról, hogy maradványai tényleg a Ground Zerón találhatók. Addigra már jelképesen (titokban és illegálisan) „eltemette” egy hajnalon a Central Parkban.
Egyik kolléganőm kedvesének bátyja is az Ikreket ért támadáskor halt meg. Ő ugyancsak telefonált, sőt e-mailt is írt, hogy szalad felfelé a lépcsőn. A tetőre igyekezett, az ottani ajtó elől még megnyugtatta feleségét, de az épületből nem sikerült kijutnia. Özvegye bánatában nem hagyta annyiban a dolgokat: folyamatosan körmére nézett a terrorista merényletet vizsgáló kormánybizottságnak. Bárhol szívesen nyilatkozott, interjút adott, lobbizott, és nem szégyellte a könnyeit, sem a haragját. Férjével még a középiskolában, tizenhat évesen kezdtek el járni, és ötvenedik születésnapjukat utazással ünnepelték 2001-ben. 34 éves házasok voltak, amikor a tragédia történt. Neki sem jutott holttest, amelytől méltó búcsút vehetett volna. Férje emlékére ösztöndíjat alapított egykori középiskolájukban. Néhány hete még Obama elnökkel tárgyalt a Fehér Házban.
Amikor február 12-én este New Yorkból szülővárosába, Buffalóba repült, hogy részt vegyen elhunyt férje születésnapi megemlékezésén, a leszállás előtt néhány perccel gépe a repülőtér közelében egy házra zuhant. A fedélzeten mindenki, az épületben egy ember halt meg. A szerencsétlenség másnapján a döbbent összegyűltek azon tanakodtak, hogy ki fogja átvenni az özvegy helyét. Ki vezeti le az ünnepséget, és hogyan fog megbirkózni a család – amely őt ugyanúgy szerette, mint a férjét – még egy idő előtt véget ért élet elvesztésével?
Furcsának találom, hogy első kézből, nem pedig a médiából ismerem ezeket a történeteket. A világ – még az ilyen nagyvárosban is, mint New York – néha roppant kicsinek tűnik. Vannak családok, amelyeket hasonló csapások érnek sorozatban.
Hogy egyesek a nehéz percekben is meg tudják őrizni humorérzéküket, illusztrálja az a kérdés, amelyet a kolléganőm kedvesének munkatársa szegezett neki a gép lezuhanásának másnapján: „Mi vagy te, valami Kennedy?”
Mosoly ült az arcokra.
Egyik – már tizenöt éve a Világkereskedelmi Központ közvetlen közelében dolgozó – ismerősöm a terrortámadás óta minden szeptember 10-én elhagyja a metropolist néhány napra. Az emlékek még túl elevenek, mély a seb. Én brooklyni házunk tetejéről néztem a tornyok összeomlását. Becsuktam az ablakokat, amikor a fehér porfelhő átért a folyón. Az üveg előtt órákig égett fehér papírlapok szállingóztak. Elviselhetetlen szag terjengett.
Néha a tragédiák alkalmával derül ki, milyen kicsi a világ.
A barátnőm unokatestvérének harmadik férje tipikus emigráns volt. Takarítóként kezdte, kijárta a számítógépes iskolát, megházasodott, jól fizető munkát kapott, és valóra válhatott volna amerikai álma, ha cége nem a Világkereskedelmi Központba küldi ki 2001. szeptember 11-én. Mindig pontosan érkezett, így azon a reggelen sem késett. Az első gép találata után még felhívta a feleségét, hogy elhagyják az épületet, és ha kijutott, jelentkezik. A neje hónapokkal később, miután hajszálakat és egyéb személyes tárgyakat adott a hatóságoknak DNS-vizsgálatra, kapott értesítést arról, hogy maradványai tényleg a Ground Zerón találhatók. Addigra már jelképesen (titokban és illegálisan) „eltemette” egy hajnalon a Central Parkban.
Egyik kolléganőm kedvesének bátyja is az Ikreket ért támadáskor halt meg. Ő ugyancsak telefonált, sőt e-mailt is írt, hogy szalad felfelé a lépcsőn. A tetőre igyekezett, az ottani ajtó elől még megnyugtatta feleségét, de az épületből nem sikerült kijutnia. Özvegye bánatában nem hagyta annyiban a dolgokat: folyamatosan körmére nézett a terrorista merényletet vizsgáló kormánybizottságnak. Bárhol szívesen nyilatkozott, interjút adott, lobbizott, és nem szégyellte a könnyeit, sem a haragját. Férjével még a középiskolában, tizenhat évesen kezdtek el járni, és ötvenedik születésnapjukat utazással ünnepelték 2001-ben. 34 éves házasok voltak, amikor a tragédia történt. Neki sem jutott holttest, amelytől méltó búcsút vehetett volna. Férje emlékére ösztöndíjat alapított egykori középiskolájukban. Néhány hete még Obama elnökkel tárgyalt a Fehér Házban.
Amikor február 12-én este New Yorkból szülővárosába, Buffalóba repült, hogy részt vegyen elhunyt férje születésnapi megemlékezésén, a leszállás előtt néhány perccel gépe a repülőtér közelében egy házra zuhant. A fedélzeten mindenki, az épületben egy ember halt meg. A szerencsétlenség másnapján a döbbent összegyűltek azon tanakodtak, hogy ki fogja átvenni az özvegy helyét. Ki vezeti le az ünnepséget, és hogyan fog megbirkózni a család – amely őt ugyanúgy szerette, mint a férjét – még egy idő előtt véget ért élet elvesztésével?
Furcsának találom, hogy első kézből, nem pedig a médiából ismerem ezeket a történeteket. A világ – még az ilyen nagyvárosban is, mint New York – néha roppant kicsinek tűnik. Vannak családok, amelyeket hasonló csapások érnek sorozatban.
Hogy egyesek a nehéz percekben is meg tudják őrizni humorérzéküket, illusztrálja az a kérdés, amelyet a kolléganőm kedvesének munkatársa szegezett neki a gép lezuhanásának másnapján: „Mi vagy te, valami Kennedy?”
Mosoly ült az arcokra.
Thursday, March 26, 2009
Wednesday, March 11, 2009
Monday, February 16, 2009
Brooklyni Beszélgetés Németh Ilonával
Milyen apropóból jöttél New Yorkba?
Kutatás céljából. Az itteni New York University vendége voltam, a Művészeti Tanszéken a saját programomra koncentráltam, ami a köztéri művészettel foglakozó doktori disszertációmat egészítette ki.
Hogy értékeled az itt eltöltött időszakot?
A kutatással kapcsolatban nagyon jók voltak a tapasztalataim, annál is inkább, mert amivel én otthon foglalkoztam, annak amerikai gyökerei vannak. Az installáció irodalma nálunk szinte hozzáférhetetlen. Ehhez hozzátartozik, hogy az itteni könyvtárakban fellelhető anyag máshol nem található, és csak a könyvtáron belül kutatható, tehát ez is nagyon fontos volt a munkám számára. Számos olyan könyvet fedeztem fel egyébként, amit nagyon jó lett volna, ha tizenöt évvel ezelőtt olvastam volna el. Mentségemre, ezek közül több akkor még meg sem jelent. Rengeteget jegyzeteltem, és a tanításnál ezt nagyon jól fogom tudni használni.
Úgy tudom, ittléted alatt Providence-ben is készítettél egy kiállítást.
A providence-i meghívás érdekes módon egy volt nagyszombati galériaigazgató barátnőm, Viera Levitt által sikeredett, aki Providence-be ment férjhez. Az ő ötlete alapján jött létre tavaly novemberben a 27 m című interaktív hanginstallációm. Az előző évek során többször is jártam Providence-ben, és ismertem az AS220 non-profit szervezetet, ahol az installáció otthonra talált. Maga az, hogy láttam, ahogy ez a művészeti intézmény működik – az önkéntesek, a galériájuk –, nagyon hasznos volt, de leginkább az a része, hogy a fiatal, iskolából kikerülő művészek az AS220-ban olcsón hozzájutnak műtermekhez annak fejében, hogy egy meghatározó óraszámot ledolgoznak az intézmény számára. A galéria, amelyben mindenki sorra kerül, ha hónapokat vagy éveket kell is várnia, cenzúramentes, mivel azt vallják, ami rossz, az ellen a közönség úgyis tiltakozik.
Milyen volt a providence-i tárlatod közönsége?
A közönséget nagyon nyitottnak tapasztaltam, sokan személyesen is érdeklődtek. Volt olyan, aki azt mondta: tegnap hallotta, hogy egy érdekes kiállítás van, ezért eljött megnézni. A közönségtalálkozón elhangzottak után úgy néz ki, hogy lesz egy táblakiállításom is Providence-ben, a dunaszerdahelyihez és a budapestihez hasonlóan.
A New York-i művészeti közösségbe mennyire volt egyszerű beleolvadni?
Elég nehéz volt ismerősöket szerezni, mivel nem tanítottam az egyetemen, és az a fajta struktúra nem állt rendelkezésemre. Kihasználtam minden lehetőséget, és végül sikerült értékes kapcsolatokat kiépítenem, de az öt hónap ebben a tekintetben nem volt túl hosszú. Egy brooklyni galériával, a Space on Dobbinnal például nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, és biztos, hogy ide visszatérek kiállítani.
Itt volt januárban egy közönségtalálkozód, igaz?
Igen. Tizenkét projektemről tartottam egy rövid bemutatót és utána kérdésekre válaszoltam. Vagy ötven ember jött el. Egyrészt olyanok, akiket Közép-Európa valamiért érdekelte, de sok képzőművész is volt, akik szakkérdéseket tettek fel, főleg az alkotás folyamatáról. Az egyik kérdéskör például arról szólt, hogy a beltéri kiállításaim nagyban a magánszférába tartoznak, a köztériek pedig politikával foglalkoznak. Ebből adódott később az a nyilvánvaló téma, hogy van-e politika például a többfunkciós nő című installációban ugyanúgy, mint a táblákban. Szó esett a mai politikai helyzetről is és arról, az hogyan befolyásolja a kortárs művészetet.
Mint viszonylag kívülálló, az amerikai – pontosabban New York-i – társadalmat hogy élted meg magánemberként és mint művész?
Az esztelen fogyasztást és a művészeti élet elpiacosodását is megtapasztaltuk itt, de ez nálunk is jelen van már, sajnos. Itt azonban sokkal nagyobb az a réteg, amely művészetfogyasztó, amely hasonló a nyugat-európai fogyasztókhoz. Egyrészt a nagy tömegben az ember könnyebben megtalálja a közönségét, de érezhető, hogy az emberek máshogy vannak szocializálva arra, hogy a kultúra és a művészet milyen szerepet tölt be az életükben. A művészeti intézmények támogatási rendszere lenyűgöző – az emberek érdekeltté válnak, mert tagjai valaminek. Az is tag, aki húsz dollárt fizet és az is, aki ötezret, és az intézmény mindkettőt értékeli. Szerintem ez kiváló stratégia. Az átlag kultúrember néhány intézményt támogat, ez az élet része, ez sajnos nálunk még hiányzik.
Ha a New York-i életmódot kellene összehasonlítanod az otthonival, mi jut az eszedbe?
Viszonylag nehéz az összehasonlítás, mert öt hónapig éltem itt, ami elég ahhoz, hogy ne legyek turista, de itt nem volt más dolgom, mint hogy kutatóművész legyek, annak ellenére, hogy két fiam is velem volt. Sokkal inkább tudtam egyvalamire összpontosítani, mert távol voltam azoktól a dolgoktól, amelyekre otthon kénytelen az ember figyelni: például nem kellett tanítanom. Nagyon nagy szükségem volt rá, hogy úgy tudjak olvasni és gondolkodni és visszanézni, hogy nem kellett ezt a folyamatot állandóan megszakítani más tevékenységgel. Azt is tudtam, hogy New York annyi impulzust ad, amennyit semmilyen más város nem adhat. Abban a tekintetben is szerencsések voltunk, hogy pont a választási kampány és a választások alatt is itt voltunk, és végig tudtuk nézni mint kívülállók. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a gazdasági válság és az Obama által gerjesztett remény milyen módon fogják egymás irányítani. Az Obama-éra nagyon sokat segíthet az egész világon, nem csak az Egyesült Államokon. Tipikusan egyébként csak Obama-választókkal találkoztunk, így nem tudjuk, milyen a másik oldal. Magánemberként sokkal jobb volt, mint ahogy reméltem. Amire nem számítottam, az a mindennapi élet minősége, ami itt összehasonlíthatatlanul jobb és nagyon jól szervezett. A mindennapi konfliktusforrásokat az itteni emberek megtanulták kezelni. Az emberi kapcsolatoknak az a része, amely az életünket vagy gördülékennyé, vagy kínszenvedéssé tudja tenni – egy üzletben vagy egy hivatalban –, itt jobb, mert az utcán az emberek bocsánatot kérnek egymástól, ha rálépnek a lábadra, az eladó kedves, még akkor is, ha rosszkedve van. A napi élet itt konfliktusmentesebb, mint nálunk. Tudatában vagyok annak, hogy a tapasztalatom nem teljesen reális, mert például nem volt itt állásom, nem kellett pénzt keresnem, és nem kellett kollégákkal mindennapi interakcióba lépnem.
Kisebbik fiad középiskolába járt Brooklynban, méghozzá nem egy elit-, hanem egy városi iskolába. Ezt a tapasztalatot hogy értékeled?
Noha szidják az amerikai iskolarendszert , nekem Jonathán iskolájával kiváló tapasztalataim voltak, mert a mi elsődleges célunk az volt, hogy megtanuljon angolul és hogy megismerkedjen más kultúrákkal. De még az iskola-szülők közti kommunikáció is nagyon szimpatikus volt, mint az is, ahogy az itteni tanárok nyíltan beszélnek olyan dolgokról a gyerekekkel, amelyekről nálunk még nem. A kulturális, vallási, szexuális, étkezési és minden más különbözőségről szó van. A tanítás struktúrája is más, mivel öt tantárgykör van, amelyen belül több összefüggő tantárgyat tanítanak. A környezettanban például benne van a kémia, a fizika, a biológia és a földrajz. Ez globálisabb áttekintést ad az egyes problémakörről, és úgy érzem, hogy sokkal használhatóbb tudást ad a diákoknak.
És milyen volt Brooklynban élni?
New York nagyon jól működő város. A közlekedés és a kulturális lehetőségek szempontjából is. Így utólag nagyon örülök annak, hogy Brooklynban, nem pedig Manhattanben laktunk, mert így nem lettem Manhattan-soviniszta. A multikulturalitásnak ez a fajta megélése, ami nálunk egyáltalán nincsen, az, ahogy a város a kis környékekből épül fel – nagyon érdekes tapasztalat volt.
A gyerekek hogy élték meg ezt a merően másfajta kultúrát?
A sokat emlegetett kulturális sokkot nem tapasztaltuk meg, mert nem kellett hirtelen, rövid időbe besűrítve tapasztalnunk a várost. Természetes módon tudtunk belefiltrálódni az itteni struktúrákba azáltal, hogy hosszabb ideig voltunk itt. Szerencsénk volt abban is, hogy a Brooklyni Zeneakadémia közelében laktunk, és meg tudtunk nézni egy egész sorozat olyan remek előadást, amely a világ minden részéről jött Brooklynba. Unikum egyébként, ahogy ez az intézmény működik, nemcsak a közönsége, hanem a programok minősége is nagyon magas.
Az eltervezett munkáddal hogy haladtál?
Négy hónap után tudtam igazán elkezdeni dolgozni. Addig csak olvastam, de nem rajzoltam vagy terveztem. Azt hiszem, kell, hogy az ember otthon érezze magát valamennyire egy helyen ahhoz, hogy a kreatív energiái fel tudjanak szabadulni. Azt látom most egyébként, hogy erre otthon is jobban oda kell majd figyelnem, hogy a mindennapi élet kis problémái ne emésszék fel a kreatív energiámat. Az élet fontossági sorrendjét újra fel kell állítanom, újra kell gondolnom és annak megfelelően élni, mert különben el lehet veszni a részletekben.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Kutatás céljából. Az itteni New York University vendége voltam, a Művészeti Tanszéken a saját programomra koncentráltam, ami a köztéri művészettel foglakozó doktori disszertációmat egészítette ki.
Hogy értékeled az itt eltöltött időszakot?
A kutatással kapcsolatban nagyon jók voltak a tapasztalataim, annál is inkább, mert amivel én otthon foglalkoztam, annak amerikai gyökerei vannak. Az installáció irodalma nálunk szinte hozzáférhetetlen. Ehhez hozzátartozik, hogy az itteni könyvtárakban fellelhető anyag máshol nem található, és csak a könyvtáron belül kutatható, tehát ez is nagyon fontos volt a munkám számára. Számos olyan könyvet fedeztem fel egyébként, amit nagyon jó lett volna, ha tizenöt évvel ezelőtt olvastam volna el. Mentségemre, ezek közül több akkor még meg sem jelent. Rengeteget jegyzeteltem, és a tanításnál ezt nagyon jól fogom tudni használni.
Úgy tudom, ittléted alatt Providence-ben is készítettél egy kiállítást.
A providence-i meghívás érdekes módon egy volt nagyszombati galériaigazgató barátnőm, Viera Levitt által sikeredett, aki Providence-be ment férjhez. Az ő ötlete alapján jött létre tavaly novemberben a 27 m című interaktív hanginstallációm. Az előző évek során többször is jártam Providence-ben, és ismertem az AS220 non-profit szervezetet, ahol az installáció otthonra talált. Maga az, hogy láttam, ahogy ez a művészeti intézmény működik – az önkéntesek, a galériájuk –, nagyon hasznos volt, de leginkább az a része, hogy a fiatal, iskolából kikerülő művészek az AS220-ban olcsón hozzájutnak műtermekhez annak fejében, hogy egy meghatározó óraszámot ledolgoznak az intézmény számára. A galéria, amelyben mindenki sorra kerül, ha hónapokat vagy éveket kell is várnia, cenzúramentes, mivel azt vallják, ami rossz, az ellen a közönség úgyis tiltakozik.
Milyen volt a providence-i tárlatod közönsége?
A közönséget nagyon nyitottnak tapasztaltam, sokan személyesen is érdeklődtek. Volt olyan, aki azt mondta: tegnap hallotta, hogy egy érdekes kiállítás van, ezért eljött megnézni. A közönségtalálkozón elhangzottak után úgy néz ki, hogy lesz egy táblakiállításom is Providence-ben, a dunaszerdahelyihez és a budapestihez hasonlóan.
A New York-i művészeti közösségbe mennyire volt egyszerű beleolvadni?
Elég nehéz volt ismerősöket szerezni, mivel nem tanítottam az egyetemen, és az a fajta struktúra nem állt rendelkezésemre. Kihasználtam minden lehetőséget, és végül sikerült értékes kapcsolatokat kiépítenem, de az öt hónap ebben a tekintetben nem volt túl hosszú. Egy brooklyni galériával, a Space on Dobbinnal például nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, és biztos, hogy ide visszatérek kiállítani.
Itt volt januárban egy közönségtalálkozód, igaz?
Igen. Tizenkét projektemről tartottam egy rövid bemutatót és utána kérdésekre válaszoltam. Vagy ötven ember jött el. Egyrészt olyanok, akiket Közép-Európa valamiért érdekelte, de sok képzőművész is volt, akik szakkérdéseket tettek fel, főleg az alkotás folyamatáról. Az egyik kérdéskör például arról szólt, hogy a beltéri kiállításaim nagyban a magánszférába tartoznak, a köztériek pedig politikával foglalkoznak. Ebből adódott később az a nyilvánvaló téma, hogy van-e politika például a többfunkciós nő című installációban ugyanúgy, mint a táblákban. Szó esett a mai politikai helyzetről is és arról, az hogyan befolyásolja a kortárs művészetet.
Mint viszonylag kívülálló, az amerikai – pontosabban New York-i – társadalmat hogy élted meg magánemberként és mint művész?
Az esztelen fogyasztást és a művészeti élet elpiacosodását is megtapasztaltuk itt, de ez nálunk is jelen van már, sajnos. Itt azonban sokkal nagyobb az a réteg, amely művészetfogyasztó, amely hasonló a nyugat-európai fogyasztókhoz. Egyrészt a nagy tömegben az ember könnyebben megtalálja a közönségét, de érezhető, hogy az emberek máshogy vannak szocializálva arra, hogy a kultúra és a művészet milyen szerepet tölt be az életükben. A művészeti intézmények támogatási rendszere lenyűgöző – az emberek érdekeltté válnak, mert tagjai valaminek. Az is tag, aki húsz dollárt fizet és az is, aki ötezret, és az intézmény mindkettőt értékeli. Szerintem ez kiváló stratégia. Az átlag kultúrember néhány intézményt támogat, ez az élet része, ez sajnos nálunk még hiányzik.
Ha a New York-i életmódot kellene összehasonlítanod az otthonival, mi jut az eszedbe?
Viszonylag nehéz az összehasonlítás, mert öt hónapig éltem itt, ami elég ahhoz, hogy ne legyek turista, de itt nem volt más dolgom, mint hogy kutatóművész legyek, annak ellenére, hogy két fiam is velem volt. Sokkal inkább tudtam egyvalamire összpontosítani, mert távol voltam azoktól a dolgoktól, amelyekre otthon kénytelen az ember figyelni: például nem kellett tanítanom. Nagyon nagy szükségem volt rá, hogy úgy tudjak olvasni és gondolkodni és visszanézni, hogy nem kellett ezt a folyamatot állandóan megszakítani más tevékenységgel. Azt is tudtam, hogy New York annyi impulzust ad, amennyit semmilyen más város nem adhat. Abban a tekintetben is szerencsések voltunk, hogy pont a választási kampány és a választások alatt is itt voltunk, és végig tudtuk nézni mint kívülállók. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a gazdasági válság és az Obama által gerjesztett remény milyen módon fogják egymás irányítani. Az Obama-éra nagyon sokat segíthet az egész világon, nem csak az Egyesült Államokon. Tipikusan egyébként csak Obama-választókkal találkoztunk, így nem tudjuk, milyen a másik oldal. Magánemberként sokkal jobb volt, mint ahogy reméltem. Amire nem számítottam, az a mindennapi élet minősége, ami itt összehasonlíthatatlanul jobb és nagyon jól szervezett. A mindennapi konfliktusforrásokat az itteni emberek megtanulták kezelni. Az emberi kapcsolatoknak az a része, amely az életünket vagy gördülékennyé, vagy kínszenvedéssé tudja tenni – egy üzletben vagy egy hivatalban –, itt jobb, mert az utcán az emberek bocsánatot kérnek egymástól, ha rálépnek a lábadra, az eladó kedves, még akkor is, ha rosszkedve van. A napi élet itt konfliktusmentesebb, mint nálunk. Tudatában vagyok annak, hogy a tapasztalatom nem teljesen reális, mert például nem volt itt állásom, nem kellett pénzt keresnem, és nem kellett kollégákkal mindennapi interakcióba lépnem.
Kisebbik fiad középiskolába járt Brooklynban, méghozzá nem egy elit-, hanem egy városi iskolába. Ezt a tapasztalatot hogy értékeled?
Noha szidják az amerikai iskolarendszert , nekem Jonathán iskolájával kiváló tapasztalataim voltak, mert a mi elsődleges célunk az volt, hogy megtanuljon angolul és hogy megismerkedjen más kultúrákkal. De még az iskola-szülők közti kommunikáció is nagyon szimpatikus volt, mint az is, ahogy az itteni tanárok nyíltan beszélnek olyan dolgokról a gyerekekkel, amelyekről nálunk még nem. A kulturális, vallási, szexuális, étkezési és minden más különbözőségről szó van. A tanítás struktúrája is más, mivel öt tantárgykör van, amelyen belül több összefüggő tantárgyat tanítanak. A környezettanban például benne van a kémia, a fizika, a biológia és a földrajz. Ez globálisabb áttekintést ad az egyes problémakörről, és úgy érzem, hogy sokkal használhatóbb tudást ad a diákoknak.
És milyen volt Brooklynban élni?
New York nagyon jól működő város. A közlekedés és a kulturális lehetőségek szempontjából is. Így utólag nagyon örülök annak, hogy Brooklynban, nem pedig Manhattanben laktunk, mert így nem lettem Manhattan-soviniszta. A multikulturalitásnak ez a fajta megélése, ami nálunk egyáltalán nincsen, az, ahogy a város a kis környékekből épül fel – nagyon érdekes tapasztalat volt.
A gyerekek hogy élték meg ezt a merően másfajta kultúrát?
A sokat emlegetett kulturális sokkot nem tapasztaltuk meg, mert nem kellett hirtelen, rövid időbe besűrítve tapasztalnunk a várost. Természetes módon tudtunk belefiltrálódni az itteni struktúrákba azáltal, hogy hosszabb ideig voltunk itt. Szerencsénk volt abban is, hogy a Brooklyni Zeneakadémia közelében laktunk, és meg tudtunk nézni egy egész sorozat olyan remek előadást, amely a világ minden részéről jött Brooklynba. Unikum egyébként, ahogy ez az intézmény működik, nemcsak a közönsége, hanem a programok minősége is nagyon magas.
Az eltervezett munkáddal hogy haladtál?
Négy hónap után tudtam igazán elkezdeni dolgozni. Addig csak olvastam, de nem rajzoltam vagy terveztem. Azt hiszem, kell, hogy az ember otthon érezze magát valamennyire egy helyen ahhoz, hogy a kreatív energiái fel tudjanak szabadulni. Azt látom most egyébként, hogy erre otthon is jobban oda kell majd figyelnem, hogy a mindennapi élet kis problémái ne emésszék fel a kreatív energiámat. Az élet fontossági sorrendjét újra fel kell állítanom, újra kell gondolnom és annak megfelelően élni, mert különben el lehet veszni a részletekben.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, January 24, 2009
Víz
Barátnőm anyukája átélt néhány nehéz gazdasági időszakot itt, az USA-ban, és soha nem vesz vizet. Vízért fizetni számára olyan, mintha a lélegzetvételért fizetne…
A hasonlatom sántít kissé, hiszen ahol jobban tud az ember lélegezni, ott sokkal drágábbak a lakások, házak, mint a szennyezett városrészekben. New Yorkban minden étteremben természetes, hogy a kedves vendég elé egy nagy pohár vizet tesznek. Csapvizet. Akinek ez nem elég jó, rendelhet olcsó amerikai vagy drága külföldi vizeket is. Van Perrier zöld üvegben, és Evian is műanyag palackban. Mint Európában, ahol az éttermek nem hagynak a vendégnek más lehetőséget, mint hogy ételéhez megvásárolja a vizet. Itt is sokan hajlandóak sok pénzt kiadni érte. Másnak miért természetes, hogy fi zet az ivóvízért, amely egyébként viszonylag olcsón folyik a konyhacsapból? A válasz elég egyszerű: marketing.
Üvegmánia
Elizabeth Royte Bottlemania (Üvegmánia) című könyvéből kiderül, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen vizet fogyasztunk. Annak, hogy mit iszunk, politikai, környezetvédelmi és nem utolsósorban egészségi következményei vannak. A brooklyni újságírónő előző könyvét arról írta, mi történik az emberiség által termelt tömérdek szeméttel. Ezért érthető, hogy amikor környezetében felfi gyelt az eldobált műanyag vizesfl akonokra, elkezdte őt érdekelni, hogy miért lett divatos a palackozott ivóvíz. A marketing az első, ami automatikusan helyes válaszként adható: hiszen mióta a sztárok a nyilvánosság előtt vizesüveggel mutatkoztak, és amióta a vizet palackozó társaságok elterjesztették azt a téves információt, hogy naponta legalább 8 pohár (kb. 2 liter) vizet kellene fogyasztanunk, az emberek mintha gondolkodás nélkül elfogadták volna azt a tényt, hogy jó minőségű ivóvízhez csak drágán lehet hozzájutni. Ezenfelül tapasztalatból elmondhatjuk, hogy van valami vonzó a tiszta, makulátlannak tetsző műanyag fl akon felbontásában.
Vízfetisizmus
A nyolcvanas évek során megszületett tehát a hiperindividualista vízfetisizmus: a sztárokat követve az emberek elkezdtek egyre több pénzt költeni olyan árucikkre, amely addig majdhogynem ingyen volt. Profi tot szimatolva beszálltak a nagyágyúk is: a Coca-Cola, a Pepsi, de a Nestlé is piacra dobta palackozott ivóvizét. Hirtelen nem a félliteres kólásüveg lett a menő a gyorséttermekben, hanem a saláta mellett a vizespalack.
Gyerekkoromban ha szomjasak voltunk, a csapból ittunk. Ma minden gyereknek kis műanyag fl akonja van (jobb esetben újratöltős), amelyben nem csapvíz, hanem általában drágán vett ásványvíz található. Minél tehetősebb, annál drágább vizet kezdett el vásárolni a fogyasztó: a Madonna által kedvelt Kabbalah víztől az oxigénnel dúsítotton keresztül a narancsízűig.
Ma az ivóvíz előállítása, palackozása, szállítása és árusítása sok-sok ember megélhetését biztosítja. Royle, aki az én lakhelyemtől nem messze lakik, vette a fáradságot, és száz dollárért egy laboratóriummal megvizsgáltatta a brooklyni csapvizet. Az eredmény több mint jó volt: az USA-ban található 89% városi ivóvízhez hasonlóan ez is megfelel az előírt egészségügyi követelményeknek.
New York városának ivóvize, Bécséhez hasonlóan, a közeli hegyekből érkezik. Royte megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy több palackozott víz rosszabb minőségű, mint ami otthonában a csapból folyik. A hatóságok ugyanis szigorúan szabályozzák a vezetékes víz minőségét, hiszen ezzel látják el a lakosságot. Másrészt azon is megdöbbent, hogy a zuhanyból vagy a vécétartályból folyó víz is ivóvíz-minőségű – micsoda pocsékolás!
Mit és mennyit?
2006-ban egy amerikai átlagban 96 liter palackozott vizet vásárolt, ötször annyit, mint 1997- ben. A legnépszerűbb márka, a Nestlé által forgalmazott Polland Spring műanyag palackjaiból évente 30–40 milliárdot dobnak a szemétbe.
A Polland Spring víz egy Maine állambeli falu, Freyburg mellől származik. Az ott élők már évek óta viaskodnak a Nestlével, a nagy multicéggel, amely a nap huszonnégy órájában szivattyúzza a vizet a város melletti kutakból nagy tartálykocsijaiba. „Kié a talajvíz? – kérdezik –, és ha egy városé vagy államé, az eladhatja-e egy cégnek, hogy a cég dollárok milliárdjait keresse rajta, miközben a térség kútjai kiszáradnak?”
Ezenkívül – jegyzi meg Royte – egy műanyag palack ivóvíz előállítása, szállítása és feldolgozása annyi nyersolajat követel, mintha az adott palackot negyedéig töltenénk olajjal. A könyv végére Royte kikutatja, hogy nem kell nyolc pohár vizet innunk naponta. Vizet inni akkor kell, amikor szomjasak vagyunk; a többit megkapjuk ételeinkből (ez csak az egészséges emberekre vonatkozik).
A tiszta, egyszerű kútvíz sokkal jobb az emberi szervezet számára, mint a cukrozott italok, a tej vagy más folyadékok, amelyeket a test az emésztés során egyébként is vízre és mindenféle más anyagra bont. A legjobb csapvizet inni – ajánlja Royte –, úgy, hogy átfolyatjuk egy szűrőrendszeren, vagy kancsóban hagyjuk, hogy a klór kipárologjon belőle. Az amerikai csapra szerelhető szűrőkhöz hasonlók Szlovákiában is kaphatók. Az ilyen egyszerű és olcsó rendszerrel – mondja Royte – a legolcsóbban jutunk jó minőségű ivóvízhez úgy, hogy közben nem támogatjuk a palackozott, márkás vizek pocsékoló divatját.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
A hasonlatom sántít kissé, hiszen ahol jobban tud az ember lélegezni, ott sokkal drágábbak a lakások, házak, mint a szennyezett városrészekben. New Yorkban minden étteremben természetes, hogy a kedves vendég elé egy nagy pohár vizet tesznek. Csapvizet. Akinek ez nem elég jó, rendelhet olcsó amerikai vagy drága külföldi vizeket is. Van Perrier zöld üvegben, és Evian is műanyag palackban. Mint Európában, ahol az éttermek nem hagynak a vendégnek más lehetőséget, mint hogy ételéhez megvásárolja a vizet. Itt is sokan hajlandóak sok pénzt kiadni érte. Másnak miért természetes, hogy fi zet az ivóvízért, amely egyébként viszonylag olcsón folyik a konyhacsapból? A válasz elég egyszerű: marketing.
Üvegmánia
Elizabeth Royte Bottlemania (Üvegmánia) című könyvéből kiderül, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen vizet fogyasztunk. Annak, hogy mit iszunk, politikai, környezetvédelmi és nem utolsósorban egészségi következményei vannak. A brooklyni újságírónő előző könyvét arról írta, mi történik az emberiség által termelt tömérdek szeméttel. Ezért érthető, hogy amikor környezetében felfi gyelt az eldobált műanyag vizesfl akonokra, elkezdte őt érdekelni, hogy miért lett divatos a palackozott ivóvíz. A marketing az első, ami automatikusan helyes válaszként adható: hiszen mióta a sztárok a nyilvánosság előtt vizesüveggel mutatkoztak, és amióta a vizet palackozó társaságok elterjesztették azt a téves információt, hogy naponta legalább 8 pohár (kb. 2 liter) vizet kellene fogyasztanunk, az emberek mintha gondolkodás nélkül elfogadták volna azt a tényt, hogy jó minőségű ivóvízhez csak drágán lehet hozzájutni. Ezenfelül tapasztalatból elmondhatjuk, hogy van valami vonzó a tiszta, makulátlannak tetsző műanyag fl akon felbontásában.
Vízfetisizmus
A nyolcvanas évek során megszületett tehát a hiperindividualista vízfetisizmus: a sztárokat követve az emberek elkezdtek egyre több pénzt költeni olyan árucikkre, amely addig majdhogynem ingyen volt. Profi tot szimatolva beszálltak a nagyágyúk is: a Coca-Cola, a Pepsi, de a Nestlé is piacra dobta palackozott ivóvizét. Hirtelen nem a félliteres kólásüveg lett a menő a gyorséttermekben, hanem a saláta mellett a vizespalack.
Gyerekkoromban ha szomjasak voltunk, a csapból ittunk. Ma minden gyereknek kis műanyag fl akonja van (jobb esetben újratöltős), amelyben nem csapvíz, hanem általában drágán vett ásványvíz található. Minél tehetősebb, annál drágább vizet kezdett el vásárolni a fogyasztó: a Madonna által kedvelt Kabbalah víztől az oxigénnel dúsítotton keresztül a narancsízűig.
Ma az ivóvíz előállítása, palackozása, szállítása és árusítása sok-sok ember megélhetését biztosítja. Royle, aki az én lakhelyemtől nem messze lakik, vette a fáradságot, és száz dollárért egy laboratóriummal megvizsgáltatta a brooklyni csapvizet. Az eredmény több mint jó volt: az USA-ban található 89% városi ivóvízhez hasonlóan ez is megfelel az előírt egészségügyi követelményeknek.
New York városának ivóvize, Bécséhez hasonlóan, a közeli hegyekből érkezik. Royte megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy több palackozott víz rosszabb minőségű, mint ami otthonában a csapból folyik. A hatóságok ugyanis szigorúan szabályozzák a vezetékes víz minőségét, hiszen ezzel látják el a lakosságot. Másrészt azon is megdöbbent, hogy a zuhanyból vagy a vécétartályból folyó víz is ivóvíz-minőségű – micsoda pocsékolás!
Mit és mennyit?
2006-ban egy amerikai átlagban 96 liter palackozott vizet vásárolt, ötször annyit, mint 1997- ben. A legnépszerűbb márka, a Nestlé által forgalmazott Polland Spring műanyag palackjaiból évente 30–40 milliárdot dobnak a szemétbe.
A Polland Spring víz egy Maine állambeli falu, Freyburg mellől származik. Az ott élők már évek óta viaskodnak a Nestlével, a nagy multicéggel, amely a nap huszonnégy órájában szivattyúzza a vizet a város melletti kutakból nagy tartálykocsijaiba. „Kié a talajvíz? – kérdezik –, és ha egy városé vagy államé, az eladhatja-e egy cégnek, hogy a cég dollárok milliárdjait keresse rajta, miközben a térség kútjai kiszáradnak?”
Ezenkívül – jegyzi meg Royte – egy műanyag palack ivóvíz előállítása, szállítása és feldolgozása annyi nyersolajat követel, mintha az adott palackot negyedéig töltenénk olajjal. A könyv végére Royte kikutatja, hogy nem kell nyolc pohár vizet innunk naponta. Vizet inni akkor kell, amikor szomjasak vagyunk; a többit megkapjuk ételeinkből (ez csak az egészséges emberekre vonatkozik).
A tiszta, egyszerű kútvíz sokkal jobb az emberi szervezet számára, mint a cukrozott italok, a tej vagy más folyadékok, amelyeket a test az emésztés során egyébként is vízre és mindenféle más anyagra bont. A legjobb csapvizet inni – ajánlja Royte –, úgy, hogy átfolyatjuk egy szűrőrendszeren, vagy kancsóban hagyjuk, hogy a klór kipárologjon belőle. Az amerikai csapra szerelhető szűrőkhöz hasonlók Szlovákiában is kaphatók. Az ilyen egyszerű és olcsó rendszerrel – mondja Royte – a legolcsóbban jutunk jó minőségű ivóvízhez úgy, hogy közben nem támogatjuk a palackozott, márkás vizek pocsékoló divatját.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Második SZÜLETÉS
Amikor a vele egyidős kolléga hirtelen meghalt, kezdett el az életéről töprengeni. Negyven felett egyedül lakott, messze a családjától – a többiek az Államok területén szétszóródtak –, viszonylag jól keresett, de napi tíz-tizenkét órát dolgozott. A hétvégeken barátaival sportot nézett a tévében vagy moziba járt, néha azonban szombaton is bement az irodájába. Ez töltötte ki a mindennapjait.
Mi volna, ha holnap ő is meghalna? A gondolat nem hagyta aludni. Hány hónapja nincs kapcsolata? Mióta nem nevetett olyan jót, hogy a könnye is kicsordult? Mit tart igazán fontosnak? Kik azok, akikkel a hétvégéit tölti? Mikor volt utoljára szerelmes, mint egy tizenéves? Mi hiányozna neki az életből, ha már nem volna? Melyik kollégája? A munkájának melyik része? A pénz, a megbecsülés?
Rájött, hogy semmi után sem vágyakozna. Ha nem ebben a városban lakna, sokkal kevesebb pénzből is megélne. Szép ruhái, elegáns otthona, benne a sok ketyere, nem tette boldoggá. Luxusra nem áhítozik. A cégen belül csak egy a robotolók közül, különösebben nem éreztették vele, hogy fontos volna. Vajon ő hiányozna-e valakinek, ha holnap eltűnne?
Beadta a felmondását, és egy hét alatt túladott bútorain, könyvein meg minden máson. Vett egy drága kerékpárt, felszerelte két nagy táskával, és útitervet készített. Ehatározta: hogy három hónap alatt végiglátogatja a legfontosabb embereket az életében, és úgy fog élni, mintha három hónap múlva meghalna. Esőben és hőségben kerekezett hosszú napokon át. Ahová nem ért volna el idejében, oda részben vonattal utazott. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Néha beszédbe elegyedett ismeretlen útitársakkal, máskor a napja szótlanul telt el. Rokonai, barátai úgy vélték, hogy biztosan a középkor krízise jött ki rajta, azért határozott el ilyen hirtelen radikális változásokat. „Majd átvészeli, és keres magának jobb állást” – gondolták. Azért sokkal jobb, hogy hónapokig biciklizik, nem pedig egy piros Porschét vásárolt, vagy motorkerékpárt, esetleg egy húszévessel randizik, mint sok korabeli férfi teszi.
Amerre megfordult, örömmel fogadták. Hosszú, kényelmes hétvégéket töltött el rokonaival, jó ismerőseivel. Sok olyasmit megtudott róluk, amit az évek során, amikor csak telefonon és e-mailben érintkeztek, időhiány miatt nem tudtak megbeszélni. Köztük jót és rosszat is. Többször rácsodálkozott, milyen furcsa teremtmény az ember. Mint ő hetekkel ezelőtt, barátai is boldogtalanul, valamiféle kómában töltötték életük legjobb éveit. A rengeteg kompromisszummal szem elől veszítették, amit igazán akartak. Talán már nem is voltak tisztában azzal, hogy mire vágynak igazán.
Két héttel a saját maga által felállított határidő előtt megérkezett anyja házába, ahol felnőtt. Apja rég elköltözött, még szülei válása előtt, amikor a csemeték már nem laktak otthon. Végiglátogatta ifjúkora kedves helyeit. Fagylaltot evett, hamburgert vacsorázott, benézett régi iskolájába, kiment a stadionba egy meccsre. Nem érzett semmi különöset. Sem nosztalgiát, sem önsajnálatot. Talán másképp kellett volna döntenie felnőttkorában, talán nem.
Anyja konyhaasztalán szétterítette bankszámlakivonatait, és eladta az összes részvényét. Végiggondolta eddigi bicikliútját, és a feladó megjelölése nélkül szétküldte pénzét azoknak, akiknek megítélése szerint nálánál nagyobb szükségük lehet rá. Az egyiknek azt írta: „Ön egy névtelen adakozó ösztöndíjában részesül azzal a feltétellel, hogy két éven belül befejezi doktori disszertációját.” Másnak készpénzt küldött egy kézbesítőszolgálattal, mert tudta, hogy az illetőnek nincs bankszámlája.
Egy nappal a határidő előtt megszüntette a folyószámláját, és egy vastag borítékot adott át anyjának. „A szülinapodra” – mondta neki. Este nagy lélegzetet vett, hosszan átölelte anyját, és lefeküdt aludni. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt. Nem mozdult fi atalkori paplana alatt, csukott szemmel hallgatózott. Amikor leért a konyhába, anyja feléje fordult a tűzhely mellől, és rámosolygott. „Kérsz szalonnát a rántottádhoz?” – kérdezte. Válaszolni nem tudott. Mint az elsőt, második születését is sírással kezdte.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Mi volna, ha holnap ő is meghalna? A gondolat nem hagyta aludni. Hány hónapja nincs kapcsolata? Mióta nem nevetett olyan jót, hogy a könnye is kicsordult? Mit tart igazán fontosnak? Kik azok, akikkel a hétvégéit tölti? Mikor volt utoljára szerelmes, mint egy tizenéves? Mi hiányozna neki az életből, ha már nem volna? Melyik kollégája? A munkájának melyik része? A pénz, a megbecsülés?
Rájött, hogy semmi után sem vágyakozna. Ha nem ebben a városban lakna, sokkal kevesebb pénzből is megélne. Szép ruhái, elegáns otthona, benne a sok ketyere, nem tette boldoggá. Luxusra nem áhítozik. A cégen belül csak egy a robotolók közül, különösebben nem éreztették vele, hogy fontos volna. Vajon ő hiányozna-e valakinek, ha holnap eltűnne?
Beadta a felmondását, és egy hét alatt túladott bútorain, könyvein meg minden máson. Vett egy drága kerékpárt, felszerelte két nagy táskával, és útitervet készített. Ehatározta: hogy három hónap alatt végiglátogatja a legfontosabb embereket az életében, és úgy fog élni, mintha három hónap múlva meghalna. Esőben és hőségben kerekezett hosszú napokon át. Ahová nem ért volna el idejében, oda részben vonattal utazott. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Néha beszédbe elegyedett ismeretlen útitársakkal, máskor a napja szótlanul telt el. Rokonai, barátai úgy vélték, hogy biztosan a középkor krízise jött ki rajta, azért határozott el ilyen hirtelen radikális változásokat. „Majd átvészeli, és keres magának jobb állást” – gondolták. Azért sokkal jobb, hogy hónapokig biciklizik, nem pedig egy piros Porschét vásárolt, vagy motorkerékpárt, esetleg egy húszévessel randizik, mint sok korabeli férfi teszi.
Amerre megfordult, örömmel fogadták. Hosszú, kényelmes hétvégéket töltött el rokonaival, jó ismerőseivel. Sok olyasmit megtudott róluk, amit az évek során, amikor csak telefonon és e-mailben érintkeztek, időhiány miatt nem tudtak megbeszélni. Köztük jót és rosszat is. Többször rácsodálkozott, milyen furcsa teremtmény az ember. Mint ő hetekkel ezelőtt, barátai is boldogtalanul, valamiféle kómában töltötték életük legjobb éveit. A rengeteg kompromisszummal szem elől veszítették, amit igazán akartak. Talán már nem is voltak tisztában azzal, hogy mire vágynak igazán.
Két héttel a saját maga által felállított határidő előtt megérkezett anyja házába, ahol felnőtt. Apja rég elköltözött, még szülei válása előtt, amikor a csemeték már nem laktak otthon. Végiglátogatta ifjúkora kedves helyeit. Fagylaltot evett, hamburgert vacsorázott, benézett régi iskolájába, kiment a stadionba egy meccsre. Nem érzett semmi különöset. Sem nosztalgiát, sem önsajnálatot. Talán másképp kellett volna döntenie felnőttkorában, talán nem.
Anyja konyhaasztalán szétterítette bankszámlakivonatait, és eladta az összes részvényét. Végiggondolta eddigi bicikliútját, és a feladó megjelölése nélkül szétküldte pénzét azoknak, akiknek megítélése szerint nálánál nagyobb szükségük lehet rá. Az egyiknek azt írta: „Ön egy névtelen adakozó ösztöndíjában részesül azzal a feltétellel, hogy két éven belül befejezi doktori disszertációját.” Másnak készpénzt küldött egy kézbesítőszolgálattal, mert tudta, hogy az illetőnek nincs bankszámlája.
Egy nappal a határidő előtt megszüntette a folyószámláját, és egy vastag borítékot adott át anyjának. „A szülinapodra” – mondta neki. Este nagy lélegzetet vett, hosszan átölelte anyját, és lefeküdt aludni. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt. Nem mozdult fi atalkori paplana alatt, csukott szemmel hallgatózott. Amikor leért a konyhába, anyja feléje fordult a tűzhely mellől, és rámosolygott. „Kérsz szalonnát a rántottádhoz?” – kérdezte. Válaszolni nem tudott. Mint az elsőt, második születését is sírással kezdte.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Sunday, January 04, 2009
Cseh Filmek Brooklynban
Aki december elején vette a fáradságot és ellátogatott a BAM Rose Cinemába, nyolc remek cseh filmet láthatott. Annak ellenére, hogy a sorozat címe azt sugallta, ezek vadonatúj cseh filmek, volt köztük egy 2005-ös, három 2007-es és egy 1967-es film is. Ezt nem panaszként jegyezzük meg, ellenkezőleg – csak helyeselhető, hogy egy közép-európai film kétszer, esetleg késéssel jut el Brooklynba, főleg ha olyan színvonalas, mint az idei kínálat filmjei voltak.
Bohdan Sláma rendező két filmmel érkezett és néző-rendező találkozót is tartott. Az elsőnek, a Venkovský učitel címűnek (The Country Teacher; ’Vidéki tanító’) a története egyszerű, bár a vége felé kicsit kusza, kiszámítható és egyben rejtélyes akciók és reakciók sorozata. Főhősünk egy gimnáziumi tanár, aki vidékre költözik, hogy ott, egy elhagyatott falusi iskolában tanítson biológiát. Miért menne egy fővárosi gimnáziumi tanár önként az isten háta mögé, ahol még saját lakása sincs? Pavel Liška alakításából viszonylag könnyen kitalálható, a szofisztikáltabb New York-i közönség számára talán inkább nyilvánvaló, mint a cseh nézők számára. Ez nem vesz el semmit a film lírikus, lassú, de érzelmekkel és remekebbnél remekebb színészi teljesítményekkel hemzsegő hangulatából. Kicsit hollywoodi happy ending a vége, de nem baj – talán az életben is van ilyen.
Sláma második bemutatott filmje a Štěstí (Something Like Happiness; Valami boldogság). Itt is, mint a Vidéki tanítóban, Pavel Liška és Zuzana Kronerová együtt szerepel, a rendező nyilvánvalóan kedveli ezt a színészpárost, és a nézőtéren helyet foglaló szlovákiai látogatók örömmel nyugtázhatták, hogy szlovák színészeket is alkalmaznak manapság a cseh filmiparban. A Valami boldogságban vajmi kevés a boldogság, mivel a történet egy tragikusan alakuló mentális beteg kétgyermekes anya sorsát mutatja be. Igaz, nem egyetlen főhősre, hanem inkább több egyenrangú szereplő történetére épül a film, amely lemezteleníti a mentális beteg embert a maga alattomos tragédiájában. A közeli jó barátoknak, akik komoly személyes áldozatot hoznak barátnőjükért, nem jár köszönet, ellenben az, aki kihasználja a kiszolgáltatott helyzetét, az lesz a nap hőse.
Vladimír Michálek O rodičích a dětech (Of Parents and Children; ’Szülőkről és gyerekekről’) című filmjét inkább javasolnám USA-beli bemutatásra, mint a Vidéki tanítót. Sokkal inkább cseh film ez, amely egy nagysikerű cseh regény alapján készült, és nem követ sablonszerűen semmiféle elképzelhető történetszálat. Apa és fia sétálnak Prágában, olyan helyeken, ahol turista nem jár, beszélgetnek, sört iszogatnak és beszélgetnek, néha esznek és beszélgetnek, cigarettát szívnak és beszélgetnek, fasírtot készítenek és beszélgetnek. Az ember lényege, az emberi élet, pontosabban, a cseh kisemberi élet lényege mutatkozik meg a mozivásznon. Néha fáj, néha megnevettet, néha felbosszant, de magával ragadó.
Hasonló érzésekkel távoztunk Jan Svěráknak, a híres Kolja rendezőjének Vratné lahve (Empties; Csereüvegek) című remek tragikomédiája vetítéséről. A rendező apja, Zdeněk Svěrák írta a forgatókönyvet és ő játssza a főszerepet – egy idős tanárt, aki, miután egyik pimasz diákja fejére csavarja az osztályban használt törlőrongyot, nyugdíjba vonul. Semmittevéssel telnek a napjai, amíg be nem áll biciklifutárnak. A jeges prágai utakon elesik és eltöri a lábát. Ezután meglát egy hirdetést a helyi csemegében, ahol üvegvisszaváltó munkást keresnek félállásban. Tkaloun úr a kis ablakocska mögött örömmel végzi munkáját, és még nagyobb örömmel fantáziál a boltban megforduló szexis nőkről. A kegyes önirónia egyik fontos jellemzője a jó cseh történeteknek. A Csereüvegekben egy élet öröme és tragédiája látható, és a néző a végén bánja, hogy vége lett ennek a remekműnek, amelyben, nem mellékesen, idősebb cseh színészek krémje látható.
Kimondottan New York-i, és nem igazán cseh tónusokban zajlik a Medvídek (Teddy Bear; ’Mézesmackó’, ’Medvebocs’, ’Plüssmaci’) című film, amelyben hét barát érzelmi és szerelmi életének egy részét figyelhetjük. A világ bármelyik nagyvárosába beültethetnénk a történetet. A film könnyen emészthető, okosan nem kioktató, és a végén a legkevésbé szimpatikus figuráról derül ki, hogy a legmegértőbb. Jiří Menzel is feltűnik egy szeretőt tartó sármos nős férfi morcos apjaként. Anna Geislerová, mint a Valami boldogságban, itt is kiemelkedő színészi teljesítményt nyújt.
A mezőny gyengébb produkciói közé soroljuk a Děti noci (Night Owles; ’Az éjszaka gyermekei’) című játék- és a Ztracená dovolená (Lost Holiday; ’Az elvesztett vakáció’) című dokumentumfilmet. Mindkét alkotásra, bár érdekesek és tartalmasak, ráfért volna egy utólagos komoly vágási folyamat, amely legalább fél órával megrövidíthette volna őket. Míg Az éjszaka gyermekei klasszikus tinédzserkori szenvedésről számol be fájó részletekben, Az elveszett vakáció egy egészen új kihívás megoldásáról szól. Egy ázsiai férfiakból álló csoport csomagját ellopják. A koffert Svédországban megtalálja egy cseh fiatalember. A benne lévő 22 tekercs negatívot elviszi Prágába, és ott filmes diákok egy csoportja elhatározza, hogy kideríti, kik a fotókon látható férfiak. Végül a kínai televízió egyik csatornájának köszönhetően tényleg rátalálnak a fényképeken látható férfiakra, és megbizonyosodhatnak arról, igazak-e azok a találgatások, amelyeket Prágában eszközöltek róluk. A filmesek Kínába is eljutnak, és a dokumentumfilm e része a legérdekesebb, hiszen olyan, mintha időutazásban volna részünk: az emberek úgy élnek, öltözködnek és beszélnek ott, mint a mi szocialista társadalmainkban harminc évvel ezelőtt.
Időutazásról szólva: egy különleges bónusszal kedveskedett a cseh filmek kedvelőinek az idei fesztivál. Milos Forman Tűz van, babám! című, 1967-es remekművének felújított kópiáját vetítették egy héten át. Az egyik előadás után maga a híres rendező válaszolt a nézők kérdéseire, amelyekből kiderült, hogy a jelenlevők többsége először látta a filmet. A teremben cseh, szlovák és magyar nyelvet az angollal keverve lehetett hallani, és minden generáció képviseltette magát nemcsak itt, hanem a kevésbé látogatott kortárs filmeken is. A Tűz van, babám! (Firemen’s Ball) mai szemmel nézve is frissnek tűnik. A kor szellemén kívül, amely groteszknek és tragikusnak tűnik, az univerzális emberi butaság jelenik meg leggyakrabban a vásznon. A jóhiszemű, buta emberek tévedései, a balekok nevetséges viselkedése, a balekok feleségeinek kommandírozása és a sok sör és cigarettafüst svejkes, de a mondanivaló univerzális. A film után többekben felmerült, mennyire időszerű lenne egy Milos Forman retrospektív sorozat, a Hair, az Amadeus, a Ragtime, a Valmont, az Ember a Holdon, a Száll a kakukk fészkére vagy a Larry Flynt, a provokátor című alkotásokkal, illetve Forman régi, csehországi filmjeivel.
A sör, a cigarettafüst, a száguldó vonatok, a passzív életszemlélet és a kegyetlen önirónia alapeleme a cseh létnek. Brooklynban több mint egy hétig bárki részesülhetett benne...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Bohdan Sláma rendező két filmmel érkezett és néző-rendező találkozót is tartott. Az elsőnek, a Venkovský učitel címűnek (The Country Teacher; ’Vidéki tanító’) a története egyszerű, bár a vége felé kicsit kusza, kiszámítható és egyben rejtélyes akciók és reakciók sorozata. Főhősünk egy gimnáziumi tanár, aki vidékre költözik, hogy ott, egy elhagyatott falusi iskolában tanítson biológiát. Miért menne egy fővárosi gimnáziumi tanár önként az isten háta mögé, ahol még saját lakása sincs? Pavel Liška alakításából viszonylag könnyen kitalálható, a szofisztikáltabb New York-i közönség számára talán inkább nyilvánvaló, mint a cseh nézők számára. Ez nem vesz el semmit a film lírikus, lassú, de érzelmekkel és remekebbnél remekebb színészi teljesítményekkel hemzsegő hangulatából. Kicsit hollywoodi happy ending a vége, de nem baj – talán az életben is van ilyen.
Sláma második bemutatott filmje a Štěstí (Something Like Happiness; Valami boldogság). Itt is, mint a Vidéki tanítóban, Pavel Liška és Zuzana Kronerová együtt szerepel, a rendező nyilvánvalóan kedveli ezt a színészpárost, és a nézőtéren helyet foglaló szlovákiai látogatók örömmel nyugtázhatták, hogy szlovák színészeket is alkalmaznak manapság a cseh filmiparban. A Valami boldogságban vajmi kevés a boldogság, mivel a történet egy tragikusan alakuló mentális beteg kétgyermekes anya sorsát mutatja be. Igaz, nem egyetlen főhősre, hanem inkább több egyenrangú szereplő történetére épül a film, amely lemezteleníti a mentális beteg embert a maga alattomos tragédiájában. A közeli jó barátoknak, akik komoly személyes áldozatot hoznak barátnőjükért, nem jár köszönet, ellenben az, aki kihasználja a kiszolgáltatott helyzetét, az lesz a nap hőse.
Vladimír Michálek O rodičích a dětech (Of Parents and Children; ’Szülőkről és gyerekekről’) című filmjét inkább javasolnám USA-beli bemutatásra, mint a Vidéki tanítót. Sokkal inkább cseh film ez, amely egy nagysikerű cseh regény alapján készült, és nem követ sablonszerűen semmiféle elképzelhető történetszálat. Apa és fia sétálnak Prágában, olyan helyeken, ahol turista nem jár, beszélgetnek, sört iszogatnak és beszélgetnek, néha esznek és beszélgetnek, cigarettát szívnak és beszélgetnek, fasírtot készítenek és beszélgetnek. Az ember lényege, az emberi élet, pontosabban, a cseh kisemberi élet lényege mutatkozik meg a mozivásznon. Néha fáj, néha megnevettet, néha felbosszant, de magával ragadó.
Hasonló érzésekkel távoztunk Jan Svěráknak, a híres Kolja rendezőjének Vratné lahve (Empties; Csereüvegek) című remek tragikomédiája vetítéséről. A rendező apja, Zdeněk Svěrák írta a forgatókönyvet és ő játssza a főszerepet – egy idős tanárt, aki, miután egyik pimasz diákja fejére csavarja az osztályban használt törlőrongyot, nyugdíjba vonul. Semmittevéssel telnek a napjai, amíg be nem áll biciklifutárnak. A jeges prágai utakon elesik és eltöri a lábát. Ezután meglát egy hirdetést a helyi csemegében, ahol üvegvisszaváltó munkást keresnek félállásban. Tkaloun úr a kis ablakocska mögött örömmel végzi munkáját, és még nagyobb örömmel fantáziál a boltban megforduló szexis nőkről. A kegyes önirónia egyik fontos jellemzője a jó cseh történeteknek. A Csereüvegekben egy élet öröme és tragédiája látható, és a néző a végén bánja, hogy vége lett ennek a remekműnek, amelyben, nem mellékesen, idősebb cseh színészek krémje látható.
Kimondottan New York-i, és nem igazán cseh tónusokban zajlik a Medvídek (Teddy Bear; ’Mézesmackó’, ’Medvebocs’, ’Plüssmaci’) című film, amelyben hét barát érzelmi és szerelmi életének egy részét figyelhetjük. A világ bármelyik nagyvárosába beültethetnénk a történetet. A film könnyen emészthető, okosan nem kioktató, és a végén a legkevésbé szimpatikus figuráról derül ki, hogy a legmegértőbb. Jiří Menzel is feltűnik egy szeretőt tartó sármos nős férfi morcos apjaként. Anna Geislerová, mint a Valami boldogságban, itt is kiemelkedő színészi teljesítményt nyújt.
A mezőny gyengébb produkciói közé soroljuk a Děti noci (Night Owles; ’Az éjszaka gyermekei’) című játék- és a Ztracená dovolená (Lost Holiday; ’Az elvesztett vakáció’) című dokumentumfilmet. Mindkét alkotásra, bár érdekesek és tartalmasak, ráfért volna egy utólagos komoly vágási folyamat, amely legalább fél órával megrövidíthette volna őket. Míg Az éjszaka gyermekei klasszikus tinédzserkori szenvedésről számol be fájó részletekben, Az elveszett vakáció egy egészen új kihívás megoldásáról szól. Egy ázsiai férfiakból álló csoport csomagját ellopják. A koffert Svédországban megtalálja egy cseh fiatalember. A benne lévő 22 tekercs negatívot elviszi Prágába, és ott filmes diákok egy csoportja elhatározza, hogy kideríti, kik a fotókon látható férfiak. Végül a kínai televízió egyik csatornájának köszönhetően tényleg rátalálnak a fényképeken látható férfiakra, és megbizonyosodhatnak arról, igazak-e azok a találgatások, amelyeket Prágában eszközöltek róluk. A filmesek Kínába is eljutnak, és a dokumentumfilm e része a legérdekesebb, hiszen olyan, mintha időutazásban volna részünk: az emberek úgy élnek, öltözködnek és beszélnek ott, mint a mi szocialista társadalmainkban harminc évvel ezelőtt.
Időutazásról szólva: egy különleges bónusszal kedveskedett a cseh filmek kedvelőinek az idei fesztivál. Milos Forman Tűz van, babám! című, 1967-es remekművének felújított kópiáját vetítették egy héten át. Az egyik előadás után maga a híres rendező válaszolt a nézők kérdéseire, amelyekből kiderült, hogy a jelenlevők többsége először látta a filmet. A teremben cseh, szlovák és magyar nyelvet az angollal keverve lehetett hallani, és minden generáció képviseltette magát nemcsak itt, hanem a kevésbé látogatott kortárs filmeken is. A Tűz van, babám! (Firemen’s Ball) mai szemmel nézve is frissnek tűnik. A kor szellemén kívül, amely groteszknek és tragikusnak tűnik, az univerzális emberi butaság jelenik meg leggyakrabban a vásznon. A jóhiszemű, buta emberek tévedései, a balekok nevetséges viselkedése, a balekok feleségeinek kommandírozása és a sok sör és cigarettafüst svejkes, de a mondanivaló univerzális. A film után többekben felmerült, mennyire időszerű lenne egy Milos Forman retrospektív sorozat, a Hair, az Amadeus, a Ragtime, a Valmont, az Ember a Holdon, a Száll a kakukk fészkére vagy a Larry Flynt, a provokátor című alkotásokkal, illetve Forman régi, csehországi filmjeivel.
A sör, a cigarettafüst, a száguldó vonatok, a passzív életszemlélet és a kegyetlen önirónia alapeleme a cseh létnek. Brooklynban több mint egy hétig bárki részesülhetett benne...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tuesday, December 30, 2008
Karacsony New York City-ben
Egy majdnem nyolcvanéves kedves ismerősöm mesélte, hogy zsidó származása ellenére gyermekkorában úgy érezte: karácsonykor ő is ünnepel.
Akkoriban, a harmincasnegyvenes években a karácsony lényege nem az ajándékozás volt. Utcájukban két betlehemet is felállítottak a szomszédok, és az egyik ablakban az új esztendő évszáma világított. December 25- én, amikor kevesen járnak kinn, családjával elsétált a Rockefeller Center karácsonyfájához, megnézték a szép áruházi kirakatokat, és sötétedés után apja Brooklyn olyan részein is végigkocsikáztatta a társasággal, ahol leginkább keresztények laktak, hogy megcsodálják a díszítést. Gyönyörködtek a villanykörtékkel ékesített fákban, a rénszarvasokban, hóemberekben, Santa Clausokban és szánkókban. Mint az én gyermekkoromban a Csallóközben, a brooklyni ablakokon át is kiszűrődnek az ünnepi fények.
Aki teheti, menekül
Karácsonykor a hangyaboly először kiürül. Így nagyon kellemes metrón utazni és várost nézni, ha ehhez van kedve a hangyatársaknak. Az idill összesen egy napig tart, az USA-ban ugyanis csak december 25-e ünnep. Másnap megérkeznek az idegen városokból, falvakból vagy országokból az átutazó, úgynevezett turista hangyák. Ez a furcsa, roppant kíváncsi típus meglehetősen irritálja a New York-iakat, mert az utcán lassan sétál és nézelődik, mosoly ül az arcán, mutogat, meg örömmel magyaráz valamit társainak, a boltokban válogat, cseveg az eladókkal – mindez teljes ellentétben áll a lehető leggyorsabban lépegető, mindig siető, mogorva, ellentmondást nem tűrő bennszülött hangyák viselkedésével, akik vagy munkába/-ból sietnek, vagy szórakozni mennek. 2007-ben New Yorknak 8 274 527 lakosa volt, ezen belül Brooklynnak 2 528 086. Hozzájuk számíthatunk még néhány ezer illegális hangyát, akik nemigen szeretnek hivatalos kimutatásokban szerepelni. Elég nagy hangyaboly tehát. A helyiek imádják városukat, de amikor tudják, hogy Manhattant ellepi a turistaözön, menekülnek. Aki teheti, szabadságot vesz ki, és elindul rokonaihoz melegebb éghajlatra, vagy barátaival a hegyekbe síelni. Akinek nincs módja rá, az megpróbálja kikerülni a leglátogatottabb turistaattrakciókat: a Rockefeller Center óriási karácsonyfáját, a Macy’s, Saks, Bloomingdales és más nagy áruházak kirakatait, a SoHo remek boltjait, az Empire State Building kilátóját, a múzeumokat meg a híres éttermeket. A metropolis lakosainak csupán negyven százaléka tartozik valamilyen keresztény valláshoz, így a többségnek december 24-e vagy 25-e nem ünnep. A kínai éttermek betévedőkre várnak, és örömmel szállítanak házhoz. A koreai tisztítók és sarki vegyesboltok szünet nélkül nyitva tartanak, a hindu vagy pakisztáni taxisok éjjel-nappal furikáznak sárga autójukban – ez a város, lakói származási sokféleségének köszönhetően, tényleg sosem áll le.
Ünnepi csillogás-villogás
A lényeget tekintve azonban igazából senki sem tudja magát kivonni az ünnepi hangulat alól, hiszen november közepétől az áruházak díszekben pompáznak, az éterben karácsonyi zene szól (a rádiót az üzletközpontokban, éttermekben és taxikban is hallgatják), megkezdődik a karácsonyi vásár, és a korai sötétedés után csillog-villog a város. Az irodákba naponta érkeznek képeslapok meg december közepétől ajándékkosarak, és sok helyen meglepetéssel kedveskednek egymásnak a munkatársak. Két nagy csoport létezik, amelynek külön haszna származik abból, hogy New Yorkban a sokféle származású lakos eltérően, más időpontokban ünnepel. Az egyik az autótulajdonosoké, mert minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu stb. ünnepnapon felfüggesztik azt a szabályt, hogy az út szélén leparkolt gépjárműveket néhány órára el kell mozdítani (hetente egyszer ugyanis takarítógép tisztítja az utcákat). A másikat pedig azok a gyerekek képezik, akik vegyes családban nőnek fel – például az egyik szülő keresztény, a másik zsidó vallású, s így telente kétszer ünnepelnek (hanukakor és karácsonykor), kétszer kapnak ajándékot, menórát is gyújtanak, fát is díszítenek, és december 25-én reggel Santa is hoz nekik valamit. A családom és gyermek hiányában idén én is csatlakozom azokhoz a hangyatársaimhoz, akik december 24-én dolgoznak, 25-én kínai étterembe mennek ebédelni, és délután beülnek az ilyenkor valamivel kevesebb nézőt vonzó mozitermek egyikébe. 26-án reggel pedig újból munkába indulok, és az ebédszünet alatt talán elszaladok valamelyik kedvenc boltomba, hogy kihasználjam a karácsony utáni kiárusítást. Közben megpróbálom majd kikerülni a boldog turistaáradatot, és ha megkérnek, útbaigazítom az eltévedt idegeneket.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Akkoriban, a harmincasnegyvenes években a karácsony lényege nem az ajándékozás volt. Utcájukban két betlehemet is felállítottak a szomszédok, és az egyik ablakban az új esztendő évszáma világított. December 25- én, amikor kevesen járnak kinn, családjával elsétált a Rockefeller Center karácsonyfájához, megnézték a szép áruházi kirakatokat, és sötétedés után apja Brooklyn olyan részein is végigkocsikáztatta a társasággal, ahol leginkább keresztények laktak, hogy megcsodálják a díszítést. Gyönyörködtek a villanykörtékkel ékesített fákban, a rénszarvasokban, hóemberekben, Santa Clausokban és szánkókban. Mint az én gyermekkoromban a Csallóközben, a brooklyni ablakokon át is kiszűrődnek az ünnepi fények.
Aki teheti, menekül
Karácsonykor a hangyaboly először kiürül. Így nagyon kellemes metrón utazni és várost nézni, ha ehhez van kedve a hangyatársaknak. Az idill összesen egy napig tart, az USA-ban ugyanis csak december 25-e ünnep. Másnap megérkeznek az idegen városokból, falvakból vagy országokból az átutazó, úgynevezett turista hangyák. Ez a furcsa, roppant kíváncsi típus meglehetősen irritálja a New York-iakat, mert az utcán lassan sétál és nézelődik, mosoly ül az arcán, mutogat, meg örömmel magyaráz valamit társainak, a boltokban válogat, cseveg az eladókkal – mindez teljes ellentétben áll a lehető leggyorsabban lépegető, mindig siető, mogorva, ellentmondást nem tűrő bennszülött hangyák viselkedésével, akik vagy munkába/-ból sietnek, vagy szórakozni mennek. 2007-ben New Yorknak 8 274 527 lakosa volt, ezen belül Brooklynnak 2 528 086. Hozzájuk számíthatunk még néhány ezer illegális hangyát, akik nemigen szeretnek hivatalos kimutatásokban szerepelni. Elég nagy hangyaboly tehát. A helyiek imádják városukat, de amikor tudják, hogy Manhattant ellepi a turistaözön, menekülnek. Aki teheti, szabadságot vesz ki, és elindul rokonaihoz melegebb éghajlatra, vagy barátaival a hegyekbe síelni. Akinek nincs módja rá, az megpróbálja kikerülni a leglátogatottabb turistaattrakciókat: a Rockefeller Center óriási karácsonyfáját, a Macy’s, Saks, Bloomingdales és más nagy áruházak kirakatait, a SoHo remek boltjait, az Empire State Building kilátóját, a múzeumokat meg a híres éttermeket. A metropolis lakosainak csupán negyven százaléka tartozik valamilyen keresztény valláshoz, így a többségnek december 24-e vagy 25-e nem ünnep. A kínai éttermek betévedőkre várnak, és örömmel szállítanak házhoz. A koreai tisztítók és sarki vegyesboltok szünet nélkül nyitva tartanak, a hindu vagy pakisztáni taxisok éjjel-nappal furikáznak sárga autójukban – ez a város, lakói származási sokféleségének köszönhetően, tényleg sosem áll le.
Ünnepi csillogás-villogás
A lényeget tekintve azonban igazából senki sem tudja magát kivonni az ünnepi hangulat alól, hiszen november közepétől az áruházak díszekben pompáznak, az éterben karácsonyi zene szól (a rádiót az üzletközpontokban, éttermekben és taxikban is hallgatják), megkezdődik a karácsonyi vásár, és a korai sötétedés után csillog-villog a város. Az irodákba naponta érkeznek képeslapok meg december közepétől ajándékkosarak, és sok helyen meglepetéssel kedveskednek egymásnak a munkatársak. Két nagy csoport létezik, amelynek külön haszna származik abból, hogy New Yorkban a sokféle származású lakos eltérően, más időpontokban ünnepel. Az egyik az autótulajdonosoké, mert minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu stb. ünnepnapon felfüggesztik azt a szabályt, hogy az út szélén leparkolt gépjárműveket néhány órára el kell mozdítani (hetente egyszer ugyanis takarítógép tisztítja az utcákat). A másikat pedig azok a gyerekek képezik, akik vegyes családban nőnek fel – például az egyik szülő keresztény, a másik zsidó vallású, s így telente kétszer ünnepelnek (hanukakor és karácsonykor), kétszer kapnak ajándékot, menórát is gyújtanak, fát is díszítenek, és december 25-én reggel Santa is hoz nekik valamit. A családom és gyermek hiányában idén én is csatlakozom azokhoz a hangyatársaimhoz, akik december 24-én dolgoznak, 25-én kínai étterembe mennek ebédelni, és délután beülnek az ilyenkor valamivel kevesebb nézőt vonzó mozitermek egyikébe. 26-án reggel pedig újból munkába indulok, és az ebédszünet alatt talán elszaladok valamelyik kedvenc boltomba, hogy kihasználjam a karácsony utáni kiárusítást. Közben megpróbálom majd kikerülni a boldog turistaáradatot, és ha megkérnek, útbaigazítom az eltévedt idegeneket.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Subscribe to:
Comments (Atom)