Thursday, March 26, 2009
Wednesday, March 11, 2009
Monday, February 16, 2009
Brooklyni Beszélgetés Németh Ilonával
Milyen apropóból jöttél New Yorkba?
Kutatás céljából. Az itteni New York University vendége voltam, a Művészeti Tanszéken a saját programomra koncentráltam, ami a köztéri művészettel foglakozó doktori disszertációmat egészítette ki.
Hogy értékeled az itt eltöltött időszakot?
A kutatással kapcsolatban nagyon jók voltak a tapasztalataim, annál is inkább, mert amivel én otthon foglalkoztam, annak amerikai gyökerei vannak. Az installáció irodalma nálunk szinte hozzáférhetetlen. Ehhez hozzátartozik, hogy az itteni könyvtárakban fellelhető anyag máshol nem található, és csak a könyvtáron belül kutatható, tehát ez is nagyon fontos volt a munkám számára. Számos olyan könyvet fedeztem fel egyébként, amit nagyon jó lett volna, ha tizenöt évvel ezelőtt olvastam volna el. Mentségemre, ezek közül több akkor még meg sem jelent. Rengeteget jegyzeteltem, és a tanításnál ezt nagyon jól fogom tudni használni.
Úgy tudom, ittléted alatt Providence-ben is készítettél egy kiállítást.
A providence-i meghívás érdekes módon egy volt nagyszombati galériaigazgató barátnőm, Viera Levitt által sikeredett, aki Providence-be ment férjhez. Az ő ötlete alapján jött létre tavaly novemberben a 27 m című interaktív hanginstallációm. Az előző évek során többször is jártam Providence-ben, és ismertem az AS220 non-profit szervezetet, ahol az installáció otthonra talált. Maga az, hogy láttam, ahogy ez a művészeti intézmény működik – az önkéntesek, a galériájuk –, nagyon hasznos volt, de leginkább az a része, hogy a fiatal, iskolából kikerülő művészek az AS220-ban olcsón hozzájutnak műtermekhez annak fejében, hogy egy meghatározó óraszámot ledolgoznak az intézmény számára. A galéria, amelyben mindenki sorra kerül, ha hónapokat vagy éveket kell is várnia, cenzúramentes, mivel azt vallják, ami rossz, az ellen a közönség úgyis tiltakozik.
Milyen volt a providence-i tárlatod közönsége?
A közönséget nagyon nyitottnak tapasztaltam, sokan személyesen is érdeklődtek. Volt olyan, aki azt mondta: tegnap hallotta, hogy egy érdekes kiállítás van, ezért eljött megnézni. A közönségtalálkozón elhangzottak után úgy néz ki, hogy lesz egy táblakiállításom is Providence-ben, a dunaszerdahelyihez és a budapestihez hasonlóan.
A New York-i művészeti közösségbe mennyire volt egyszerű beleolvadni?
Elég nehéz volt ismerősöket szerezni, mivel nem tanítottam az egyetemen, és az a fajta struktúra nem állt rendelkezésemre. Kihasználtam minden lehetőséget, és végül sikerült értékes kapcsolatokat kiépítenem, de az öt hónap ebben a tekintetben nem volt túl hosszú. Egy brooklyni galériával, a Space on Dobbinnal például nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, és biztos, hogy ide visszatérek kiállítani.
Itt volt januárban egy közönségtalálkozód, igaz?
Igen. Tizenkét projektemről tartottam egy rövid bemutatót és utána kérdésekre válaszoltam. Vagy ötven ember jött el. Egyrészt olyanok, akiket Közép-Európa valamiért érdekelte, de sok képzőművész is volt, akik szakkérdéseket tettek fel, főleg az alkotás folyamatáról. Az egyik kérdéskör például arról szólt, hogy a beltéri kiállításaim nagyban a magánszférába tartoznak, a köztériek pedig politikával foglalkoznak. Ebből adódott később az a nyilvánvaló téma, hogy van-e politika például a többfunkciós nő című installációban ugyanúgy, mint a táblákban. Szó esett a mai politikai helyzetről is és arról, az hogyan befolyásolja a kortárs művészetet.
Mint viszonylag kívülálló, az amerikai – pontosabban New York-i – társadalmat hogy élted meg magánemberként és mint művész?
Az esztelen fogyasztást és a művészeti élet elpiacosodását is megtapasztaltuk itt, de ez nálunk is jelen van már, sajnos. Itt azonban sokkal nagyobb az a réteg, amely művészetfogyasztó, amely hasonló a nyugat-európai fogyasztókhoz. Egyrészt a nagy tömegben az ember könnyebben megtalálja a közönségét, de érezhető, hogy az emberek máshogy vannak szocializálva arra, hogy a kultúra és a művészet milyen szerepet tölt be az életükben. A művészeti intézmények támogatási rendszere lenyűgöző – az emberek érdekeltté válnak, mert tagjai valaminek. Az is tag, aki húsz dollárt fizet és az is, aki ötezret, és az intézmény mindkettőt értékeli. Szerintem ez kiváló stratégia. Az átlag kultúrember néhány intézményt támogat, ez az élet része, ez sajnos nálunk még hiányzik.
Ha a New York-i életmódot kellene összehasonlítanod az otthonival, mi jut az eszedbe?
Viszonylag nehéz az összehasonlítás, mert öt hónapig éltem itt, ami elég ahhoz, hogy ne legyek turista, de itt nem volt más dolgom, mint hogy kutatóművész legyek, annak ellenére, hogy két fiam is velem volt. Sokkal inkább tudtam egyvalamire összpontosítani, mert távol voltam azoktól a dolgoktól, amelyekre otthon kénytelen az ember figyelni: például nem kellett tanítanom. Nagyon nagy szükségem volt rá, hogy úgy tudjak olvasni és gondolkodni és visszanézni, hogy nem kellett ezt a folyamatot állandóan megszakítani más tevékenységgel. Azt is tudtam, hogy New York annyi impulzust ad, amennyit semmilyen más város nem adhat. Abban a tekintetben is szerencsések voltunk, hogy pont a választási kampány és a választások alatt is itt voltunk, és végig tudtuk nézni mint kívülállók. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a gazdasági válság és az Obama által gerjesztett remény milyen módon fogják egymás irányítani. Az Obama-éra nagyon sokat segíthet az egész világon, nem csak az Egyesült Államokon. Tipikusan egyébként csak Obama-választókkal találkoztunk, így nem tudjuk, milyen a másik oldal. Magánemberként sokkal jobb volt, mint ahogy reméltem. Amire nem számítottam, az a mindennapi élet minősége, ami itt összehasonlíthatatlanul jobb és nagyon jól szervezett. A mindennapi konfliktusforrásokat az itteni emberek megtanulták kezelni. Az emberi kapcsolatoknak az a része, amely az életünket vagy gördülékennyé, vagy kínszenvedéssé tudja tenni – egy üzletben vagy egy hivatalban –, itt jobb, mert az utcán az emberek bocsánatot kérnek egymástól, ha rálépnek a lábadra, az eladó kedves, még akkor is, ha rosszkedve van. A napi élet itt konfliktusmentesebb, mint nálunk. Tudatában vagyok annak, hogy a tapasztalatom nem teljesen reális, mert például nem volt itt állásom, nem kellett pénzt keresnem, és nem kellett kollégákkal mindennapi interakcióba lépnem.
Kisebbik fiad középiskolába járt Brooklynban, méghozzá nem egy elit-, hanem egy városi iskolába. Ezt a tapasztalatot hogy értékeled?
Noha szidják az amerikai iskolarendszert , nekem Jonathán iskolájával kiváló tapasztalataim voltak, mert a mi elsődleges célunk az volt, hogy megtanuljon angolul és hogy megismerkedjen más kultúrákkal. De még az iskola-szülők közti kommunikáció is nagyon szimpatikus volt, mint az is, ahogy az itteni tanárok nyíltan beszélnek olyan dolgokról a gyerekekkel, amelyekről nálunk még nem. A kulturális, vallási, szexuális, étkezési és minden más különbözőségről szó van. A tanítás struktúrája is más, mivel öt tantárgykör van, amelyen belül több összefüggő tantárgyat tanítanak. A környezettanban például benne van a kémia, a fizika, a biológia és a földrajz. Ez globálisabb áttekintést ad az egyes problémakörről, és úgy érzem, hogy sokkal használhatóbb tudást ad a diákoknak.
És milyen volt Brooklynban élni?
New York nagyon jól működő város. A közlekedés és a kulturális lehetőségek szempontjából is. Így utólag nagyon örülök annak, hogy Brooklynban, nem pedig Manhattanben laktunk, mert így nem lettem Manhattan-soviniszta. A multikulturalitásnak ez a fajta megélése, ami nálunk egyáltalán nincsen, az, ahogy a város a kis környékekből épül fel – nagyon érdekes tapasztalat volt.
A gyerekek hogy élték meg ezt a merően másfajta kultúrát?
A sokat emlegetett kulturális sokkot nem tapasztaltuk meg, mert nem kellett hirtelen, rövid időbe besűrítve tapasztalnunk a várost. Természetes módon tudtunk belefiltrálódni az itteni struktúrákba azáltal, hogy hosszabb ideig voltunk itt. Szerencsénk volt abban is, hogy a Brooklyni Zeneakadémia közelében laktunk, és meg tudtunk nézni egy egész sorozat olyan remek előadást, amely a világ minden részéről jött Brooklynba. Unikum egyébként, ahogy ez az intézmény működik, nemcsak a közönsége, hanem a programok minősége is nagyon magas.
Az eltervezett munkáddal hogy haladtál?
Négy hónap után tudtam igazán elkezdeni dolgozni. Addig csak olvastam, de nem rajzoltam vagy terveztem. Azt hiszem, kell, hogy az ember otthon érezze magát valamennyire egy helyen ahhoz, hogy a kreatív energiái fel tudjanak szabadulni. Azt látom most egyébként, hogy erre otthon is jobban oda kell majd figyelnem, hogy a mindennapi élet kis problémái ne emésszék fel a kreatív energiámat. Az élet fontossági sorrendjét újra fel kell állítanom, újra kell gondolnom és annak megfelelően élni, mert különben el lehet veszni a részletekben.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Kutatás céljából. Az itteni New York University vendége voltam, a Művészeti Tanszéken a saját programomra koncentráltam, ami a köztéri művészettel foglakozó doktori disszertációmat egészítette ki.
Hogy értékeled az itt eltöltött időszakot?
A kutatással kapcsolatban nagyon jók voltak a tapasztalataim, annál is inkább, mert amivel én otthon foglalkoztam, annak amerikai gyökerei vannak. Az installáció irodalma nálunk szinte hozzáférhetetlen. Ehhez hozzátartozik, hogy az itteni könyvtárakban fellelhető anyag máshol nem található, és csak a könyvtáron belül kutatható, tehát ez is nagyon fontos volt a munkám számára. Számos olyan könyvet fedeztem fel egyébként, amit nagyon jó lett volna, ha tizenöt évvel ezelőtt olvastam volna el. Mentségemre, ezek közül több akkor még meg sem jelent. Rengeteget jegyzeteltem, és a tanításnál ezt nagyon jól fogom tudni használni.
Úgy tudom, ittléted alatt Providence-ben is készítettél egy kiállítást.
A providence-i meghívás érdekes módon egy volt nagyszombati galériaigazgató barátnőm, Viera Levitt által sikeredett, aki Providence-be ment férjhez. Az ő ötlete alapján jött létre tavaly novemberben a 27 m című interaktív hanginstallációm. Az előző évek során többször is jártam Providence-ben, és ismertem az AS220 non-profit szervezetet, ahol az installáció otthonra talált. Maga az, hogy láttam, ahogy ez a művészeti intézmény működik – az önkéntesek, a galériájuk –, nagyon hasznos volt, de leginkább az a része, hogy a fiatal, iskolából kikerülő művészek az AS220-ban olcsón hozzájutnak műtermekhez annak fejében, hogy egy meghatározó óraszámot ledolgoznak az intézmény számára. A galéria, amelyben mindenki sorra kerül, ha hónapokat vagy éveket kell is várnia, cenzúramentes, mivel azt vallják, ami rossz, az ellen a közönség úgyis tiltakozik.
Milyen volt a providence-i tárlatod közönsége?
A közönséget nagyon nyitottnak tapasztaltam, sokan személyesen is érdeklődtek. Volt olyan, aki azt mondta: tegnap hallotta, hogy egy érdekes kiállítás van, ezért eljött megnézni. A közönségtalálkozón elhangzottak után úgy néz ki, hogy lesz egy táblakiállításom is Providence-ben, a dunaszerdahelyihez és a budapestihez hasonlóan.
A New York-i művészeti közösségbe mennyire volt egyszerű beleolvadni?
Elég nehéz volt ismerősöket szerezni, mivel nem tanítottam az egyetemen, és az a fajta struktúra nem állt rendelkezésemre. Kihasználtam minden lehetőséget, és végül sikerült értékes kapcsolatokat kiépítenem, de az öt hónap ebben a tekintetben nem volt túl hosszú. Egy brooklyni galériával, a Space on Dobbinnal például nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, és biztos, hogy ide visszatérek kiállítani.
Itt volt januárban egy közönségtalálkozód, igaz?
Igen. Tizenkét projektemről tartottam egy rövid bemutatót és utána kérdésekre válaszoltam. Vagy ötven ember jött el. Egyrészt olyanok, akiket Közép-Európa valamiért érdekelte, de sok képzőművész is volt, akik szakkérdéseket tettek fel, főleg az alkotás folyamatáról. Az egyik kérdéskör például arról szólt, hogy a beltéri kiállításaim nagyban a magánszférába tartoznak, a köztériek pedig politikával foglalkoznak. Ebből adódott később az a nyilvánvaló téma, hogy van-e politika például a többfunkciós nő című installációban ugyanúgy, mint a táblákban. Szó esett a mai politikai helyzetről is és arról, az hogyan befolyásolja a kortárs művészetet.
Mint viszonylag kívülálló, az amerikai – pontosabban New York-i – társadalmat hogy élted meg magánemberként és mint művész?
Az esztelen fogyasztást és a művészeti élet elpiacosodását is megtapasztaltuk itt, de ez nálunk is jelen van már, sajnos. Itt azonban sokkal nagyobb az a réteg, amely művészetfogyasztó, amely hasonló a nyugat-európai fogyasztókhoz. Egyrészt a nagy tömegben az ember könnyebben megtalálja a közönségét, de érezhető, hogy az emberek máshogy vannak szocializálva arra, hogy a kultúra és a művészet milyen szerepet tölt be az életükben. A művészeti intézmények támogatási rendszere lenyűgöző – az emberek érdekeltté válnak, mert tagjai valaminek. Az is tag, aki húsz dollárt fizet és az is, aki ötezret, és az intézmény mindkettőt értékeli. Szerintem ez kiváló stratégia. Az átlag kultúrember néhány intézményt támogat, ez az élet része, ez sajnos nálunk még hiányzik.
Ha a New York-i életmódot kellene összehasonlítanod az otthonival, mi jut az eszedbe?
Viszonylag nehéz az összehasonlítás, mert öt hónapig éltem itt, ami elég ahhoz, hogy ne legyek turista, de itt nem volt más dolgom, mint hogy kutatóművész legyek, annak ellenére, hogy két fiam is velem volt. Sokkal inkább tudtam egyvalamire összpontosítani, mert távol voltam azoktól a dolgoktól, amelyekre otthon kénytelen az ember figyelni: például nem kellett tanítanom. Nagyon nagy szükségem volt rá, hogy úgy tudjak olvasni és gondolkodni és visszanézni, hogy nem kellett ezt a folyamatot állandóan megszakítani más tevékenységgel. Azt is tudtam, hogy New York annyi impulzust ad, amennyit semmilyen más város nem adhat. Abban a tekintetben is szerencsések voltunk, hogy pont a választási kampány és a választások alatt is itt voltunk, és végig tudtuk nézni mint kívülállók. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a gazdasági válság és az Obama által gerjesztett remény milyen módon fogják egymás irányítani. Az Obama-éra nagyon sokat segíthet az egész világon, nem csak az Egyesült Államokon. Tipikusan egyébként csak Obama-választókkal találkoztunk, így nem tudjuk, milyen a másik oldal. Magánemberként sokkal jobb volt, mint ahogy reméltem. Amire nem számítottam, az a mindennapi élet minősége, ami itt összehasonlíthatatlanul jobb és nagyon jól szervezett. A mindennapi konfliktusforrásokat az itteni emberek megtanulták kezelni. Az emberi kapcsolatoknak az a része, amely az életünket vagy gördülékennyé, vagy kínszenvedéssé tudja tenni – egy üzletben vagy egy hivatalban –, itt jobb, mert az utcán az emberek bocsánatot kérnek egymástól, ha rálépnek a lábadra, az eladó kedves, még akkor is, ha rosszkedve van. A napi élet itt konfliktusmentesebb, mint nálunk. Tudatában vagyok annak, hogy a tapasztalatom nem teljesen reális, mert például nem volt itt állásom, nem kellett pénzt keresnem, és nem kellett kollégákkal mindennapi interakcióba lépnem.
Kisebbik fiad középiskolába járt Brooklynban, méghozzá nem egy elit-, hanem egy városi iskolába. Ezt a tapasztalatot hogy értékeled?
Noha szidják az amerikai iskolarendszert , nekem Jonathán iskolájával kiváló tapasztalataim voltak, mert a mi elsődleges célunk az volt, hogy megtanuljon angolul és hogy megismerkedjen más kultúrákkal. De még az iskola-szülők közti kommunikáció is nagyon szimpatikus volt, mint az is, ahogy az itteni tanárok nyíltan beszélnek olyan dolgokról a gyerekekkel, amelyekről nálunk még nem. A kulturális, vallási, szexuális, étkezési és minden más különbözőségről szó van. A tanítás struktúrája is más, mivel öt tantárgykör van, amelyen belül több összefüggő tantárgyat tanítanak. A környezettanban például benne van a kémia, a fizika, a biológia és a földrajz. Ez globálisabb áttekintést ad az egyes problémakörről, és úgy érzem, hogy sokkal használhatóbb tudást ad a diákoknak.
És milyen volt Brooklynban élni?
New York nagyon jól működő város. A közlekedés és a kulturális lehetőségek szempontjából is. Így utólag nagyon örülök annak, hogy Brooklynban, nem pedig Manhattanben laktunk, mert így nem lettem Manhattan-soviniszta. A multikulturalitásnak ez a fajta megélése, ami nálunk egyáltalán nincsen, az, ahogy a város a kis környékekből épül fel – nagyon érdekes tapasztalat volt.
A gyerekek hogy élték meg ezt a merően másfajta kultúrát?
A sokat emlegetett kulturális sokkot nem tapasztaltuk meg, mert nem kellett hirtelen, rövid időbe besűrítve tapasztalnunk a várost. Természetes módon tudtunk belefiltrálódni az itteni struktúrákba azáltal, hogy hosszabb ideig voltunk itt. Szerencsénk volt abban is, hogy a Brooklyni Zeneakadémia közelében laktunk, és meg tudtunk nézni egy egész sorozat olyan remek előadást, amely a világ minden részéről jött Brooklynba. Unikum egyébként, ahogy ez az intézmény működik, nemcsak a közönsége, hanem a programok minősége is nagyon magas.
Az eltervezett munkáddal hogy haladtál?
Négy hónap után tudtam igazán elkezdeni dolgozni. Addig csak olvastam, de nem rajzoltam vagy terveztem. Azt hiszem, kell, hogy az ember otthon érezze magát valamennyire egy helyen ahhoz, hogy a kreatív energiái fel tudjanak szabadulni. Azt látom most egyébként, hogy erre otthon is jobban oda kell majd figyelnem, hogy a mindennapi élet kis problémái ne emésszék fel a kreatív energiámat. Az élet fontossági sorrendjét újra fel kell állítanom, újra kell gondolnom és annak megfelelően élni, mert különben el lehet veszni a részletekben.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, January 24, 2009
Víz
Barátnőm anyukája átélt néhány nehéz gazdasági időszakot itt, az USA-ban, és soha nem vesz vizet. Vízért fizetni számára olyan, mintha a lélegzetvételért fizetne…
A hasonlatom sántít kissé, hiszen ahol jobban tud az ember lélegezni, ott sokkal drágábbak a lakások, házak, mint a szennyezett városrészekben. New Yorkban minden étteremben természetes, hogy a kedves vendég elé egy nagy pohár vizet tesznek. Csapvizet. Akinek ez nem elég jó, rendelhet olcsó amerikai vagy drága külföldi vizeket is. Van Perrier zöld üvegben, és Evian is műanyag palackban. Mint Európában, ahol az éttermek nem hagynak a vendégnek más lehetőséget, mint hogy ételéhez megvásárolja a vizet. Itt is sokan hajlandóak sok pénzt kiadni érte. Másnak miért természetes, hogy fi zet az ivóvízért, amely egyébként viszonylag olcsón folyik a konyhacsapból? A válasz elég egyszerű: marketing.
Üvegmánia
Elizabeth Royte Bottlemania (Üvegmánia) című könyvéből kiderül, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen vizet fogyasztunk. Annak, hogy mit iszunk, politikai, környezetvédelmi és nem utolsósorban egészségi következményei vannak. A brooklyni újságírónő előző könyvét arról írta, mi történik az emberiség által termelt tömérdek szeméttel. Ezért érthető, hogy amikor környezetében felfi gyelt az eldobált műanyag vizesfl akonokra, elkezdte őt érdekelni, hogy miért lett divatos a palackozott ivóvíz. A marketing az első, ami automatikusan helyes válaszként adható: hiszen mióta a sztárok a nyilvánosság előtt vizesüveggel mutatkoztak, és amióta a vizet palackozó társaságok elterjesztették azt a téves információt, hogy naponta legalább 8 pohár (kb. 2 liter) vizet kellene fogyasztanunk, az emberek mintha gondolkodás nélkül elfogadták volna azt a tényt, hogy jó minőségű ivóvízhez csak drágán lehet hozzájutni. Ezenfelül tapasztalatból elmondhatjuk, hogy van valami vonzó a tiszta, makulátlannak tetsző műanyag fl akon felbontásában.
Vízfetisizmus
A nyolcvanas évek során megszületett tehát a hiperindividualista vízfetisizmus: a sztárokat követve az emberek elkezdtek egyre több pénzt költeni olyan árucikkre, amely addig majdhogynem ingyen volt. Profi tot szimatolva beszálltak a nagyágyúk is: a Coca-Cola, a Pepsi, de a Nestlé is piacra dobta palackozott ivóvizét. Hirtelen nem a félliteres kólásüveg lett a menő a gyorséttermekben, hanem a saláta mellett a vizespalack.
Gyerekkoromban ha szomjasak voltunk, a csapból ittunk. Ma minden gyereknek kis műanyag fl akonja van (jobb esetben újratöltős), amelyben nem csapvíz, hanem általában drágán vett ásványvíz található. Minél tehetősebb, annál drágább vizet kezdett el vásárolni a fogyasztó: a Madonna által kedvelt Kabbalah víztől az oxigénnel dúsítotton keresztül a narancsízűig.
Ma az ivóvíz előállítása, palackozása, szállítása és árusítása sok-sok ember megélhetését biztosítja. Royle, aki az én lakhelyemtől nem messze lakik, vette a fáradságot, és száz dollárért egy laboratóriummal megvizsgáltatta a brooklyni csapvizet. Az eredmény több mint jó volt: az USA-ban található 89% városi ivóvízhez hasonlóan ez is megfelel az előírt egészségügyi követelményeknek.
New York városának ivóvize, Bécséhez hasonlóan, a közeli hegyekből érkezik. Royte megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy több palackozott víz rosszabb minőségű, mint ami otthonában a csapból folyik. A hatóságok ugyanis szigorúan szabályozzák a vezetékes víz minőségét, hiszen ezzel látják el a lakosságot. Másrészt azon is megdöbbent, hogy a zuhanyból vagy a vécétartályból folyó víz is ivóvíz-minőségű – micsoda pocsékolás!
Mit és mennyit?
2006-ban egy amerikai átlagban 96 liter palackozott vizet vásárolt, ötször annyit, mint 1997- ben. A legnépszerűbb márka, a Nestlé által forgalmazott Polland Spring műanyag palackjaiból évente 30–40 milliárdot dobnak a szemétbe.
A Polland Spring víz egy Maine állambeli falu, Freyburg mellől származik. Az ott élők már évek óta viaskodnak a Nestlével, a nagy multicéggel, amely a nap huszonnégy órájában szivattyúzza a vizet a város melletti kutakból nagy tartálykocsijaiba. „Kié a talajvíz? – kérdezik –, és ha egy városé vagy államé, az eladhatja-e egy cégnek, hogy a cég dollárok milliárdjait keresse rajta, miközben a térség kútjai kiszáradnak?”
Ezenkívül – jegyzi meg Royte – egy műanyag palack ivóvíz előállítása, szállítása és feldolgozása annyi nyersolajat követel, mintha az adott palackot negyedéig töltenénk olajjal. A könyv végére Royte kikutatja, hogy nem kell nyolc pohár vizet innunk naponta. Vizet inni akkor kell, amikor szomjasak vagyunk; a többit megkapjuk ételeinkből (ez csak az egészséges emberekre vonatkozik).
A tiszta, egyszerű kútvíz sokkal jobb az emberi szervezet számára, mint a cukrozott italok, a tej vagy más folyadékok, amelyeket a test az emésztés során egyébként is vízre és mindenféle más anyagra bont. A legjobb csapvizet inni – ajánlja Royte –, úgy, hogy átfolyatjuk egy szűrőrendszeren, vagy kancsóban hagyjuk, hogy a klór kipárologjon belőle. Az amerikai csapra szerelhető szűrőkhöz hasonlók Szlovákiában is kaphatók. Az ilyen egyszerű és olcsó rendszerrel – mondja Royte – a legolcsóbban jutunk jó minőségű ivóvízhez úgy, hogy közben nem támogatjuk a palackozott, márkás vizek pocsékoló divatját.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
A hasonlatom sántít kissé, hiszen ahol jobban tud az ember lélegezni, ott sokkal drágábbak a lakások, házak, mint a szennyezett városrészekben. New Yorkban minden étteremben természetes, hogy a kedves vendég elé egy nagy pohár vizet tesznek. Csapvizet. Akinek ez nem elég jó, rendelhet olcsó amerikai vagy drága külföldi vizeket is. Van Perrier zöld üvegben, és Evian is műanyag palackban. Mint Európában, ahol az éttermek nem hagynak a vendégnek más lehetőséget, mint hogy ételéhez megvásárolja a vizet. Itt is sokan hajlandóak sok pénzt kiadni érte. Másnak miért természetes, hogy fi zet az ivóvízért, amely egyébként viszonylag olcsón folyik a konyhacsapból? A válasz elég egyszerű: marketing.
Üvegmánia
Elizabeth Royte Bottlemania (Üvegmánia) című könyvéből kiderül, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen vizet fogyasztunk. Annak, hogy mit iszunk, politikai, környezetvédelmi és nem utolsósorban egészségi következményei vannak. A brooklyni újságírónő előző könyvét arról írta, mi történik az emberiség által termelt tömérdek szeméttel. Ezért érthető, hogy amikor környezetében felfi gyelt az eldobált műanyag vizesfl akonokra, elkezdte őt érdekelni, hogy miért lett divatos a palackozott ivóvíz. A marketing az első, ami automatikusan helyes válaszként adható: hiszen mióta a sztárok a nyilvánosság előtt vizesüveggel mutatkoztak, és amióta a vizet palackozó társaságok elterjesztették azt a téves információt, hogy naponta legalább 8 pohár (kb. 2 liter) vizet kellene fogyasztanunk, az emberek mintha gondolkodás nélkül elfogadták volna azt a tényt, hogy jó minőségű ivóvízhez csak drágán lehet hozzájutni. Ezenfelül tapasztalatból elmondhatjuk, hogy van valami vonzó a tiszta, makulátlannak tetsző műanyag fl akon felbontásában.
Vízfetisizmus
A nyolcvanas évek során megszületett tehát a hiperindividualista vízfetisizmus: a sztárokat követve az emberek elkezdtek egyre több pénzt költeni olyan árucikkre, amely addig majdhogynem ingyen volt. Profi tot szimatolva beszálltak a nagyágyúk is: a Coca-Cola, a Pepsi, de a Nestlé is piacra dobta palackozott ivóvizét. Hirtelen nem a félliteres kólásüveg lett a menő a gyorséttermekben, hanem a saláta mellett a vizespalack.
Gyerekkoromban ha szomjasak voltunk, a csapból ittunk. Ma minden gyereknek kis műanyag fl akonja van (jobb esetben újratöltős), amelyben nem csapvíz, hanem általában drágán vett ásványvíz található. Minél tehetősebb, annál drágább vizet kezdett el vásárolni a fogyasztó: a Madonna által kedvelt Kabbalah víztől az oxigénnel dúsítotton keresztül a narancsízűig.
Ma az ivóvíz előállítása, palackozása, szállítása és árusítása sok-sok ember megélhetését biztosítja. Royle, aki az én lakhelyemtől nem messze lakik, vette a fáradságot, és száz dollárért egy laboratóriummal megvizsgáltatta a brooklyni csapvizet. Az eredmény több mint jó volt: az USA-ban található 89% városi ivóvízhez hasonlóan ez is megfelel az előírt egészségügyi követelményeknek.
New York városának ivóvize, Bécséhez hasonlóan, a közeli hegyekből érkezik. Royte megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy több palackozott víz rosszabb minőségű, mint ami otthonában a csapból folyik. A hatóságok ugyanis szigorúan szabályozzák a vezetékes víz minőségét, hiszen ezzel látják el a lakosságot. Másrészt azon is megdöbbent, hogy a zuhanyból vagy a vécétartályból folyó víz is ivóvíz-minőségű – micsoda pocsékolás!
Mit és mennyit?
2006-ban egy amerikai átlagban 96 liter palackozott vizet vásárolt, ötször annyit, mint 1997- ben. A legnépszerűbb márka, a Nestlé által forgalmazott Polland Spring műanyag palackjaiból évente 30–40 milliárdot dobnak a szemétbe.
A Polland Spring víz egy Maine állambeli falu, Freyburg mellől származik. Az ott élők már évek óta viaskodnak a Nestlével, a nagy multicéggel, amely a nap huszonnégy órájában szivattyúzza a vizet a város melletti kutakból nagy tartálykocsijaiba. „Kié a talajvíz? – kérdezik –, és ha egy városé vagy államé, az eladhatja-e egy cégnek, hogy a cég dollárok milliárdjait keresse rajta, miközben a térség kútjai kiszáradnak?”
Ezenkívül – jegyzi meg Royte – egy műanyag palack ivóvíz előállítása, szállítása és feldolgozása annyi nyersolajat követel, mintha az adott palackot negyedéig töltenénk olajjal. A könyv végére Royte kikutatja, hogy nem kell nyolc pohár vizet innunk naponta. Vizet inni akkor kell, amikor szomjasak vagyunk; a többit megkapjuk ételeinkből (ez csak az egészséges emberekre vonatkozik).
A tiszta, egyszerű kútvíz sokkal jobb az emberi szervezet számára, mint a cukrozott italok, a tej vagy más folyadékok, amelyeket a test az emésztés során egyébként is vízre és mindenféle más anyagra bont. A legjobb csapvizet inni – ajánlja Royte –, úgy, hogy átfolyatjuk egy szűrőrendszeren, vagy kancsóban hagyjuk, hogy a klór kipárologjon belőle. Az amerikai csapra szerelhető szűrőkhöz hasonlók Szlovákiában is kaphatók. Az ilyen egyszerű és olcsó rendszerrel – mondja Royte – a legolcsóbban jutunk jó minőségű ivóvízhez úgy, hogy közben nem támogatjuk a palackozott, márkás vizek pocsékoló divatját.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Második SZÜLETÉS
Amikor a vele egyidős kolléga hirtelen meghalt, kezdett el az életéről töprengeni. Negyven felett egyedül lakott, messze a családjától – a többiek az Államok területén szétszóródtak –, viszonylag jól keresett, de napi tíz-tizenkét órát dolgozott. A hétvégeken barátaival sportot nézett a tévében vagy moziba járt, néha azonban szombaton is bement az irodájába. Ez töltötte ki a mindennapjait.
Mi volna, ha holnap ő is meghalna? A gondolat nem hagyta aludni. Hány hónapja nincs kapcsolata? Mióta nem nevetett olyan jót, hogy a könnye is kicsordult? Mit tart igazán fontosnak? Kik azok, akikkel a hétvégéit tölti? Mikor volt utoljára szerelmes, mint egy tizenéves? Mi hiányozna neki az életből, ha már nem volna? Melyik kollégája? A munkájának melyik része? A pénz, a megbecsülés?
Rájött, hogy semmi után sem vágyakozna. Ha nem ebben a városban lakna, sokkal kevesebb pénzből is megélne. Szép ruhái, elegáns otthona, benne a sok ketyere, nem tette boldoggá. Luxusra nem áhítozik. A cégen belül csak egy a robotolók közül, különösebben nem éreztették vele, hogy fontos volna. Vajon ő hiányozna-e valakinek, ha holnap eltűnne?
Beadta a felmondását, és egy hét alatt túladott bútorain, könyvein meg minden máson. Vett egy drága kerékpárt, felszerelte két nagy táskával, és útitervet készített. Ehatározta: hogy három hónap alatt végiglátogatja a legfontosabb embereket az életében, és úgy fog élni, mintha három hónap múlva meghalna. Esőben és hőségben kerekezett hosszú napokon át. Ahová nem ért volna el idejében, oda részben vonattal utazott. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Néha beszédbe elegyedett ismeretlen útitársakkal, máskor a napja szótlanul telt el. Rokonai, barátai úgy vélték, hogy biztosan a középkor krízise jött ki rajta, azért határozott el ilyen hirtelen radikális változásokat. „Majd átvészeli, és keres magának jobb állást” – gondolták. Azért sokkal jobb, hogy hónapokig biciklizik, nem pedig egy piros Porschét vásárolt, vagy motorkerékpárt, esetleg egy húszévessel randizik, mint sok korabeli férfi teszi.
Amerre megfordult, örömmel fogadták. Hosszú, kényelmes hétvégéket töltött el rokonaival, jó ismerőseivel. Sok olyasmit megtudott róluk, amit az évek során, amikor csak telefonon és e-mailben érintkeztek, időhiány miatt nem tudtak megbeszélni. Köztük jót és rosszat is. Többször rácsodálkozott, milyen furcsa teremtmény az ember. Mint ő hetekkel ezelőtt, barátai is boldogtalanul, valamiféle kómában töltötték életük legjobb éveit. A rengeteg kompromisszummal szem elől veszítették, amit igazán akartak. Talán már nem is voltak tisztában azzal, hogy mire vágynak igazán.
Két héttel a saját maga által felállított határidő előtt megérkezett anyja házába, ahol felnőtt. Apja rég elköltözött, még szülei válása előtt, amikor a csemeték már nem laktak otthon. Végiglátogatta ifjúkora kedves helyeit. Fagylaltot evett, hamburgert vacsorázott, benézett régi iskolájába, kiment a stadionba egy meccsre. Nem érzett semmi különöset. Sem nosztalgiát, sem önsajnálatot. Talán másképp kellett volna döntenie felnőttkorában, talán nem.
Anyja konyhaasztalán szétterítette bankszámlakivonatait, és eladta az összes részvényét. Végiggondolta eddigi bicikliútját, és a feladó megjelölése nélkül szétküldte pénzét azoknak, akiknek megítélése szerint nálánál nagyobb szükségük lehet rá. Az egyiknek azt írta: „Ön egy névtelen adakozó ösztöndíjában részesül azzal a feltétellel, hogy két éven belül befejezi doktori disszertációját.” Másnak készpénzt küldött egy kézbesítőszolgálattal, mert tudta, hogy az illetőnek nincs bankszámlája.
Egy nappal a határidő előtt megszüntette a folyószámláját, és egy vastag borítékot adott át anyjának. „A szülinapodra” – mondta neki. Este nagy lélegzetet vett, hosszan átölelte anyját, és lefeküdt aludni. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt. Nem mozdult fi atalkori paplana alatt, csukott szemmel hallgatózott. Amikor leért a konyhába, anyja feléje fordult a tűzhely mellől, és rámosolygott. „Kérsz szalonnát a rántottádhoz?” – kérdezte. Válaszolni nem tudott. Mint az elsőt, második születését is sírással kezdte.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Mi volna, ha holnap ő is meghalna? A gondolat nem hagyta aludni. Hány hónapja nincs kapcsolata? Mióta nem nevetett olyan jót, hogy a könnye is kicsordult? Mit tart igazán fontosnak? Kik azok, akikkel a hétvégéit tölti? Mikor volt utoljára szerelmes, mint egy tizenéves? Mi hiányozna neki az életből, ha már nem volna? Melyik kollégája? A munkájának melyik része? A pénz, a megbecsülés?
Rájött, hogy semmi után sem vágyakozna. Ha nem ebben a városban lakna, sokkal kevesebb pénzből is megélne. Szép ruhái, elegáns otthona, benne a sok ketyere, nem tette boldoggá. Luxusra nem áhítozik. A cégen belül csak egy a robotolók közül, különösebben nem éreztették vele, hogy fontos volna. Vajon ő hiányozna-e valakinek, ha holnap eltűnne?
Beadta a felmondását, és egy hét alatt túladott bútorain, könyvein meg minden máson. Vett egy drága kerékpárt, felszerelte két nagy táskával, és útitervet készített. Ehatározta: hogy három hónap alatt végiglátogatja a legfontosabb embereket az életében, és úgy fog élni, mintha három hónap múlva meghalna. Esőben és hőségben kerekezett hosszú napokon át. Ahová nem ért volna el idejében, oda részben vonattal utazott. Csak azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Néha beszédbe elegyedett ismeretlen útitársakkal, máskor a napja szótlanul telt el. Rokonai, barátai úgy vélték, hogy biztosan a középkor krízise jött ki rajta, azért határozott el ilyen hirtelen radikális változásokat. „Majd átvészeli, és keres magának jobb állást” – gondolták. Azért sokkal jobb, hogy hónapokig biciklizik, nem pedig egy piros Porschét vásárolt, vagy motorkerékpárt, esetleg egy húszévessel randizik, mint sok korabeli férfi teszi.
Amerre megfordult, örömmel fogadták. Hosszú, kényelmes hétvégéket töltött el rokonaival, jó ismerőseivel. Sok olyasmit megtudott róluk, amit az évek során, amikor csak telefonon és e-mailben érintkeztek, időhiány miatt nem tudtak megbeszélni. Köztük jót és rosszat is. Többször rácsodálkozott, milyen furcsa teremtmény az ember. Mint ő hetekkel ezelőtt, barátai is boldogtalanul, valamiféle kómában töltötték életük legjobb éveit. A rengeteg kompromisszummal szem elől veszítették, amit igazán akartak. Talán már nem is voltak tisztában azzal, hogy mire vágynak igazán.
Két héttel a saját maga által felállított határidő előtt megérkezett anyja házába, ahol felnőtt. Apja rég elköltözött, még szülei válása előtt, amikor a csemeték már nem laktak otthon. Végiglátogatta ifjúkora kedves helyeit. Fagylaltot evett, hamburgert vacsorázott, benézett régi iskolájába, kiment a stadionba egy meccsre. Nem érzett semmi különöset. Sem nosztalgiát, sem önsajnálatot. Talán másképp kellett volna döntenie felnőttkorában, talán nem.
Anyja konyhaasztalán szétterítette bankszámlakivonatait, és eladta az összes részvényét. Végiggondolta eddigi bicikliútját, és a feladó megjelölése nélkül szétküldte pénzét azoknak, akiknek megítélése szerint nálánál nagyobb szükségük lehet rá. Az egyiknek azt írta: „Ön egy névtelen adakozó ösztöndíjában részesül azzal a feltétellel, hogy két éven belül befejezi doktori disszertációját.” Másnak készpénzt küldött egy kézbesítőszolgálattal, mert tudta, hogy az illetőnek nincs bankszámlája.
Egy nappal a határidő előtt megszüntette a folyószámláját, és egy vastag borítékot adott át anyjának. „A szülinapodra” – mondta neki. Este nagy lélegzetet vett, hosszan átölelte anyját, és lefeküdt aludni. Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt. Nem mozdult fi atalkori paplana alatt, csukott szemmel hallgatózott. Amikor leért a konyhába, anyja feléje fordult a tűzhely mellől, és rámosolygott. „Kérsz szalonnát a rántottádhoz?” – kérdezte. Válaszolni nem tudott. Mint az elsőt, második születését is sírással kezdte.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Sunday, January 04, 2009
Cseh Filmek Brooklynban
Aki december elején vette a fáradságot és ellátogatott a BAM Rose Cinemába, nyolc remek cseh filmet láthatott. Annak ellenére, hogy a sorozat címe azt sugallta, ezek vadonatúj cseh filmek, volt köztük egy 2005-ös, három 2007-es és egy 1967-es film is. Ezt nem panaszként jegyezzük meg, ellenkezőleg – csak helyeselhető, hogy egy közép-európai film kétszer, esetleg késéssel jut el Brooklynba, főleg ha olyan színvonalas, mint az idei kínálat filmjei voltak.
Bohdan Sláma rendező két filmmel érkezett és néző-rendező találkozót is tartott. Az elsőnek, a Venkovský učitel címűnek (The Country Teacher; ’Vidéki tanító’) a története egyszerű, bár a vége felé kicsit kusza, kiszámítható és egyben rejtélyes akciók és reakciók sorozata. Főhősünk egy gimnáziumi tanár, aki vidékre költözik, hogy ott, egy elhagyatott falusi iskolában tanítson biológiát. Miért menne egy fővárosi gimnáziumi tanár önként az isten háta mögé, ahol még saját lakása sincs? Pavel Liška alakításából viszonylag könnyen kitalálható, a szofisztikáltabb New York-i közönség számára talán inkább nyilvánvaló, mint a cseh nézők számára. Ez nem vesz el semmit a film lírikus, lassú, de érzelmekkel és remekebbnél remekebb színészi teljesítményekkel hemzsegő hangulatából. Kicsit hollywoodi happy ending a vége, de nem baj – talán az életben is van ilyen.
Sláma második bemutatott filmje a Štěstí (Something Like Happiness; Valami boldogság). Itt is, mint a Vidéki tanítóban, Pavel Liška és Zuzana Kronerová együtt szerepel, a rendező nyilvánvalóan kedveli ezt a színészpárost, és a nézőtéren helyet foglaló szlovákiai látogatók örömmel nyugtázhatták, hogy szlovák színészeket is alkalmaznak manapság a cseh filmiparban. A Valami boldogságban vajmi kevés a boldogság, mivel a történet egy tragikusan alakuló mentális beteg kétgyermekes anya sorsát mutatja be. Igaz, nem egyetlen főhősre, hanem inkább több egyenrangú szereplő történetére épül a film, amely lemezteleníti a mentális beteg embert a maga alattomos tragédiájában. A közeli jó barátoknak, akik komoly személyes áldozatot hoznak barátnőjükért, nem jár köszönet, ellenben az, aki kihasználja a kiszolgáltatott helyzetét, az lesz a nap hőse.
Vladimír Michálek O rodičích a dětech (Of Parents and Children; ’Szülőkről és gyerekekről’) című filmjét inkább javasolnám USA-beli bemutatásra, mint a Vidéki tanítót. Sokkal inkább cseh film ez, amely egy nagysikerű cseh regény alapján készült, és nem követ sablonszerűen semmiféle elképzelhető történetszálat. Apa és fia sétálnak Prágában, olyan helyeken, ahol turista nem jár, beszélgetnek, sört iszogatnak és beszélgetnek, néha esznek és beszélgetnek, cigarettát szívnak és beszélgetnek, fasírtot készítenek és beszélgetnek. Az ember lényege, az emberi élet, pontosabban, a cseh kisemberi élet lényege mutatkozik meg a mozivásznon. Néha fáj, néha megnevettet, néha felbosszant, de magával ragadó.
Hasonló érzésekkel távoztunk Jan Svěráknak, a híres Kolja rendezőjének Vratné lahve (Empties; Csereüvegek) című remek tragikomédiája vetítéséről. A rendező apja, Zdeněk Svěrák írta a forgatókönyvet és ő játssza a főszerepet – egy idős tanárt, aki, miután egyik pimasz diákja fejére csavarja az osztályban használt törlőrongyot, nyugdíjba vonul. Semmittevéssel telnek a napjai, amíg be nem áll biciklifutárnak. A jeges prágai utakon elesik és eltöri a lábát. Ezután meglát egy hirdetést a helyi csemegében, ahol üvegvisszaváltó munkást keresnek félállásban. Tkaloun úr a kis ablakocska mögött örömmel végzi munkáját, és még nagyobb örömmel fantáziál a boltban megforduló szexis nőkről. A kegyes önirónia egyik fontos jellemzője a jó cseh történeteknek. A Csereüvegekben egy élet öröme és tragédiája látható, és a néző a végén bánja, hogy vége lett ennek a remekműnek, amelyben, nem mellékesen, idősebb cseh színészek krémje látható.
Kimondottan New York-i, és nem igazán cseh tónusokban zajlik a Medvídek (Teddy Bear; ’Mézesmackó’, ’Medvebocs’, ’Plüssmaci’) című film, amelyben hét barát érzelmi és szerelmi életének egy részét figyelhetjük. A világ bármelyik nagyvárosába beültethetnénk a történetet. A film könnyen emészthető, okosan nem kioktató, és a végén a legkevésbé szimpatikus figuráról derül ki, hogy a legmegértőbb. Jiří Menzel is feltűnik egy szeretőt tartó sármos nős férfi morcos apjaként. Anna Geislerová, mint a Valami boldogságban, itt is kiemelkedő színészi teljesítményt nyújt.
A mezőny gyengébb produkciói közé soroljuk a Děti noci (Night Owles; ’Az éjszaka gyermekei’) című játék- és a Ztracená dovolená (Lost Holiday; ’Az elvesztett vakáció’) című dokumentumfilmet. Mindkét alkotásra, bár érdekesek és tartalmasak, ráfért volna egy utólagos komoly vágási folyamat, amely legalább fél órával megrövidíthette volna őket. Míg Az éjszaka gyermekei klasszikus tinédzserkori szenvedésről számol be fájó részletekben, Az elveszett vakáció egy egészen új kihívás megoldásáról szól. Egy ázsiai férfiakból álló csoport csomagját ellopják. A koffert Svédországban megtalálja egy cseh fiatalember. A benne lévő 22 tekercs negatívot elviszi Prágába, és ott filmes diákok egy csoportja elhatározza, hogy kideríti, kik a fotókon látható férfiak. Végül a kínai televízió egyik csatornájának köszönhetően tényleg rátalálnak a fényképeken látható férfiakra, és megbizonyosodhatnak arról, igazak-e azok a találgatások, amelyeket Prágában eszközöltek róluk. A filmesek Kínába is eljutnak, és a dokumentumfilm e része a legérdekesebb, hiszen olyan, mintha időutazásban volna részünk: az emberek úgy élnek, öltözködnek és beszélnek ott, mint a mi szocialista társadalmainkban harminc évvel ezelőtt.
Időutazásról szólva: egy különleges bónusszal kedveskedett a cseh filmek kedvelőinek az idei fesztivál. Milos Forman Tűz van, babám! című, 1967-es remekművének felújított kópiáját vetítették egy héten át. Az egyik előadás után maga a híres rendező válaszolt a nézők kérdéseire, amelyekből kiderült, hogy a jelenlevők többsége először látta a filmet. A teremben cseh, szlovák és magyar nyelvet az angollal keverve lehetett hallani, és minden generáció képviseltette magát nemcsak itt, hanem a kevésbé látogatott kortárs filmeken is. A Tűz van, babám! (Firemen’s Ball) mai szemmel nézve is frissnek tűnik. A kor szellemén kívül, amely groteszknek és tragikusnak tűnik, az univerzális emberi butaság jelenik meg leggyakrabban a vásznon. A jóhiszemű, buta emberek tévedései, a balekok nevetséges viselkedése, a balekok feleségeinek kommandírozása és a sok sör és cigarettafüst svejkes, de a mondanivaló univerzális. A film után többekben felmerült, mennyire időszerű lenne egy Milos Forman retrospektív sorozat, a Hair, az Amadeus, a Ragtime, a Valmont, az Ember a Holdon, a Száll a kakukk fészkére vagy a Larry Flynt, a provokátor című alkotásokkal, illetve Forman régi, csehországi filmjeivel.
A sör, a cigarettafüst, a száguldó vonatok, a passzív életszemlélet és a kegyetlen önirónia alapeleme a cseh létnek. Brooklynban több mint egy hétig bárki részesülhetett benne...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Bohdan Sláma rendező két filmmel érkezett és néző-rendező találkozót is tartott. Az elsőnek, a Venkovský učitel címűnek (The Country Teacher; ’Vidéki tanító’) a története egyszerű, bár a vége felé kicsit kusza, kiszámítható és egyben rejtélyes akciók és reakciók sorozata. Főhősünk egy gimnáziumi tanár, aki vidékre költözik, hogy ott, egy elhagyatott falusi iskolában tanítson biológiát. Miért menne egy fővárosi gimnáziumi tanár önként az isten háta mögé, ahol még saját lakása sincs? Pavel Liška alakításából viszonylag könnyen kitalálható, a szofisztikáltabb New York-i közönség számára talán inkább nyilvánvaló, mint a cseh nézők számára. Ez nem vesz el semmit a film lírikus, lassú, de érzelmekkel és remekebbnél remekebb színészi teljesítményekkel hemzsegő hangulatából. Kicsit hollywoodi happy ending a vége, de nem baj – talán az életben is van ilyen.
Sláma második bemutatott filmje a Štěstí (Something Like Happiness; Valami boldogság). Itt is, mint a Vidéki tanítóban, Pavel Liška és Zuzana Kronerová együtt szerepel, a rendező nyilvánvalóan kedveli ezt a színészpárost, és a nézőtéren helyet foglaló szlovákiai látogatók örömmel nyugtázhatták, hogy szlovák színészeket is alkalmaznak manapság a cseh filmiparban. A Valami boldogságban vajmi kevés a boldogság, mivel a történet egy tragikusan alakuló mentális beteg kétgyermekes anya sorsát mutatja be. Igaz, nem egyetlen főhősre, hanem inkább több egyenrangú szereplő történetére épül a film, amely lemezteleníti a mentális beteg embert a maga alattomos tragédiájában. A közeli jó barátoknak, akik komoly személyes áldozatot hoznak barátnőjükért, nem jár köszönet, ellenben az, aki kihasználja a kiszolgáltatott helyzetét, az lesz a nap hőse.
Vladimír Michálek O rodičích a dětech (Of Parents and Children; ’Szülőkről és gyerekekről’) című filmjét inkább javasolnám USA-beli bemutatásra, mint a Vidéki tanítót. Sokkal inkább cseh film ez, amely egy nagysikerű cseh regény alapján készült, és nem követ sablonszerűen semmiféle elképzelhető történetszálat. Apa és fia sétálnak Prágában, olyan helyeken, ahol turista nem jár, beszélgetnek, sört iszogatnak és beszélgetnek, néha esznek és beszélgetnek, cigarettát szívnak és beszélgetnek, fasírtot készítenek és beszélgetnek. Az ember lényege, az emberi élet, pontosabban, a cseh kisemberi élet lényege mutatkozik meg a mozivásznon. Néha fáj, néha megnevettet, néha felbosszant, de magával ragadó.
Hasonló érzésekkel távoztunk Jan Svěráknak, a híres Kolja rendezőjének Vratné lahve (Empties; Csereüvegek) című remek tragikomédiája vetítéséről. A rendező apja, Zdeněk Svěrák írta a forgatókönyvet és ő játssza a főszerepet – egy idős tanárt, aki, miután egyik pimasz diákja fejére csavarja az osztályban használt törlőrongyot, nyugdíjba vonul. Semmittevéssel telnek a napjai, amíg be nem áll biciklifutárnak. A jeges prágai utakon elesik és eltöri a lábát. Ezután meglát egy hirdetést a helyi csemegében, ahol üvegvisszaváltó munkást keresnek félállásban. Tkaloun úr a kis ablakocska mögött örömmel végzi munkáját, és még nagyobb örömmel fantáziál a boltban megforduló szexis nőkről. A kegyes önirónia egyik fontos jellemzője a jó cseh történeteknek. A Csereüvegekben egy élet öröme és tragédiája látható, és a néző a végén bánja, hogy vége lett ennek a remekműnek, amelyben, nem mellékesen, idősebb cseh színészek krémje látható.
Kimondottan New York-i, és nem igazán cseh tónusokban zajlik a Medvídek (Teddy Bear; ’Mézesmackó’, ’Medvebocs’, ’Plüssmaci’) című film, amelyben hét barát érzelmi és szerelmi életének egy részét figyelhetjük. A világ bármelyik nagyvárosába beültethetnénk a történetet. A film könnyen emészthető, okosan nem kioktató, és a végén a legkevésbé szimpatikus figuráról derül ki, hogy a legmegértőbb. Jiří Menzel is feltűnik egy szeretőt tartó sármos nős férfi morcos apjaként. Anna Geislerová, mint a Valami boldogságban, itt is kiemelkedő színészi teljesítményt nyújt.
A mezőny gyengébb produkciói közé soroljuk a Děti noci (Night Owles; ’Az éjszaka gyermekei’) című játék- és a Ztracená dovolená (Lost Holiday; ’Az elvesztett vakáció’) című dokumentumfilmet. Mindkét alkotásra, bár érdekesek és tartalmasak, ráfért volna egy utólagos komoly vágási folyamat, amely legalább fél órával megrövidíthette volna őket. Míg Az éjszaka gyermekei klasszikus tinédzserkori szenvedésről számol be fájó részletekben, Az elveszett vakáció egy egészen új kihívás megoldásáról szól. Egy ázsiai férfiakból álló csoport csomagját ellopják. A koffert Svédországban megtalálja egy cseh fiatalember. A benne lévő 22 tekercs negatívot elviszi Prágába, és ott filmes diákok egy csoportja elhatározza, hogy kideríti, kik a fotókon látható férfiak. Végül a kínai televízió egyik csatornájának köszönhetően tényleg rátalálnak a fényképeken látható férfiakra, és megbizonyosodhatnak arról, igazak-e azok a találgatások, amelyeket Prágában eszközöltek róluk. A filmesek Kínába is eljutnak, és a dokumentumfilm e része a legérdekesebb, hiszen olyan, mintha időutazásban volna részünk: az emberek úgy élnek, öltözködnek és beszélnek ott, mint a mi szocialista társadalmainkban harminc évvel ezelőtt.
Időutazásról szólva: egy különleges bónusszal kedveskedett a cseh filmek kedvelőinek az idei fesztivál. Milos Forman Tűz van, babám! című, 1967-es remekművének felújított kópiáját vetítették egy héten át. Az egyik előadás után maga a híres rendező válaszolt a nézők kérdéseire, amelyekből kiderült, hogy a jelenlevők többsége először látta a filmet. A teremben cseh, szlovák és magyar nyelvet az angollal keverve lehetett hallani, és minden generáció képviseltette magát nemcsak itt, hanem a kevésbé látogatott kortárs filmeken is. A Tűz van, babám! (Firemen’s Ball) mai szemmel nézve is frissnek tűnik. A kor szellemén kívül, amely groteszknek és tragikusnak tűnik, az univerzális emberi butaság jelenik meg leggyakrabban a vásznon. A jóhiszemű, buta emberek tévedései, a balekok nevetséges viselkedése, a balekok feleségeinek kommandírozása és a sok sör és cigarettafüst svejkes, de a mondanivaló univerzális. A film után többekben felmerült, mennyire időszerű lenne egy Milos Forman retrospektív sorozat, a Hair, az Amadeus, a Ragtime, a Valmont, az Ember a Holdon, a Száll a kakukk fészkére vagy a Larry Flynt, a provokátor című alkotásokkal, illetve Forman régi, csehországi filmjeivel.
A sör, a cigarettafüst, a száguldó vonatok, a passzív életszemlélet és a kegyetlen önirónia alapeleme a cseh létnek. Brooklynban több mint egy hétig bárki részesülhetett benne...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tuesday, December 30, 2008
Karacsony New York City-ben
Egy majdnem nyolcvanéves kedves ismerősöm mesélte, hogy zsidó származása ellenére gyermekkorában úgy érezte: karácsonykor ő is ünnepel.
Akkoriban, a harmincasnegyvenes években a karácsony lényege nem az ajándékozás volt. Utcájukban két betlehemet is felállítottak a szomszédok, és az egyik ablakban az új esztendő évszáma világított. December 25- én, amikor kevesen járnak kinn, családjával elsétált a Rockefeller Center karácsonyfájához, megnézték a szép áruházi kirakatokat, és sötétedés után apja Brooklyn olyan részein is végigkocsikáztatta a társasággal, ahol leginkább keresztények laktak, hogy megcsodálják a díszítést. Gyönyörködtek a villanykörtékkel ékesített fákban, a rénszarvasokban, hóemberekben, Santa Clausokban és szánkókban. Mint az én gyermekkoromban a Csallóközben, a brooklyni ablakokon át is kiszűrődnek az ünnepi fények.
Aki teheti, menekül
Karácsonykor a hangyaboly először kiürül. Így nagyon kellemes metrón utazni és várost nézni, ha ehhez van kedve a hangyatársaknak. Az idill összesen egy napig tart, az USA-ban ugyanis csak december 25-e ünnep. Másnap megérkeznek az idegen városokból, falvakból vagy országokból az átutazó, úgynevezett turista hangyák. Ez a furcsa, roppant kíváncsi típus meglehetősen irritálja a New York-iakat, mert az utcán lassan sétál és nézelődik, mosoly ül az arcán, mutogat, meg örömmel magyaráz valamit társainak, a boltokban válogat, cseveg az eladókkal – mindez teljes ellentétben áll a lehető leggyorsabban lépegető, mindig siető, mogorva, ellentmondást nem tűrő bennszülött hangyák viselkedésével, akik vagy munkába/-ból sietnek, vagy szórakozni mennek. 2007-ben New Yorknak 8 274 527 lakosa volt, ezen belül Brooklynnak 2 528 086. Hozzájuk számíthatunk még néhány ezer illegális hangyát, akik nemigen szeretnek hivatalos kimutatásokban szerepelni. Elég nagy hangyaboly tehát. A helyiek imádják városukat, de amikor tudják, hogy Manhattant ellepi a turistaözön, menekülnek. Aki teheti, szabadságot vesz ki, és elindul rokonaihoz melegebb éghajlatra, vagy barátaival a hegyekbe síelni. Akinek nincs módja rá, az megpróbálja kikerülni a leglátogatottabb turistaattrakciókat: a Rockefeller Center óriási karácsonyfáját, a Macy’s, Saks, Bloomingdales és más nagy áruházak kirakatait, a SoHo remek boltjait, az Empire State Building kilátóját, a múzeumokat meg a híres éttermeket. A metropolis lakosainak csupán negyven százaléka tartozik valamilyen keresztény valláshoz, így a többségnek december 24-e vagy 25-e nem ünnep. A kínai éttermek betévedőkre várnak, és örömmel szállítanak házhoz. A koreai tisztítók és sarki vegyesboltok szünet nélkül nyitva tartanak, a hindu vagy pakisztáni taxisok éjjel-nappal furikáznak sárga autójukban – ez a város, lakói származási sokféleségének köszönhetően, tényleg sosem áll le.
Ünnepi csillogás-villogás
A lényeget tekintve azonban igazából senki sem tudja magát kivonni az ünnepi hangulat alól, hiszen november közepétől az áruházak díszekben pompáznak, az éterben karácsonyi zene szól (a rádiót az üzletközpontokban, éttermekben és taxikban is hallgatják), megkezdődik a karácsonyi vásár, és a korai sötétedés után csillog-villog a város. Az irodákba naponta érkeznek képeslapok meg december közepétől ajándékkosarak, és sok helyen meglepetéssel kedveskednek egymásnak a munkatársak. Két nagy csoport létezik, amelynek külön haszna származik abból, hogy New Yorkban a sokféle származású lakos eltérően, más időpontokban ünnepel. Az egyik az autótulajdonosoké, mert minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu stb. ünnepnapon felfüggesztik azt a szabályt, hogy az út szélén leparkolt gépjárműveket néhány órára el kell mozdítani (hetente egyszer ugyanis takarítógép tisztítja az utcákat). A másikat pedig azok a gyerekek képezik, akik vegyes családban nőnek fel – például az egyik szülő keresztény, a másik zsidó vallású, s így telente kétszer ünnepelnek (hanukakor és karácsonykor), kétszer kapnak ajándékot, menórát is gyújtanak, fát is díszítenek, és december 25-én reggel Santa is hoz nekik valamit. A családom és gyermek hiányában idén én is csatlakozom azokhoz a hangyatársaimhoz, akik december 24-én dolgoznak, 25-én kínai étterembe mennek ebédelni, és délután beülnek az ilyenkor valamivel kevesebb nézőt vonzó mozitermek egyikébe. 26-án reggel pedig újból munkába indulok, és az ebédszünet alatt talán elszaladok valamelyik kedvenc boltomba, hogy kihasználjam a karácsony utáni kiárusítást. Közben megpróbálom majd kikerülni a boldog turistaáradatot, és ha megkérnek, útbaigazítom az eltévedt idegeneket.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Akkoriban, a harmincasnegyvenes években a karácsony lényege nem az ajándékozás volt. Utcájukban két betlehemet is felállítottak a szomszédok, és az egyik ablakban az új esztendő évszáma világított. December 25- én, amikor kevesen járnak kinn, családjával elsétált a Rockefeller Center karácsonyfájához, megnézték a szép áruházi kirakatokat, és sötétedés után apja Brooklyn olyan részein is végigkocsikáztatta a társasággal, ahol leginkább keresztények laktak, hogy megcsodálják a díszítést. Gyönyörködtek a villanykörtékkel ékesített fákban, a rénszarvasokban, hóemberekben, Santa Clausokban és szánkókban. Mint az én gyermekkoromban a Csallóközben, a brooklyni ablakokon át is kiszűrődnek az ünnepi fények.
Aki teheti, menekül
Karácsonykor a hangyaboly először kiürül. Így nagyon kellemes metrón utazni és várost nézni, ha ehhez van kedve a hangyatársaknak. Az idill összesen egy napig tart, az USA-ban ugyanis csak december 25-e ünnep. Másnap megérkeznek az idegen városokból, falvakból vagy országokból az átutazó, úgynevezett turista hangyák. Ez a furcsa, roppant kíváncsi típus meglehetősen irritálja a New York-iakat, mert az utcán lassan sétál és nézelődik, mosoly ül az arcán, mutogat, meg örömmel magyaráz valamit társainak, a boltokban válogat, cseveg az eladókkal – mindez teljes ellentétben áll a lehető leggyorsabban lépegető, mindig siető, mogorva, ellentmondást nem tűrő bennszülött hangyák viselkedésével, akik vagy munkába/-ból sietnek, vagy szórakozni mennek. 2007-ben New Yorknak 8 274 527 lakosa volt, ezen belül Brooklynnak 2 528 086. Hozzájuk számíthatunk még néhány ezer illegális hangyát, akik nemigen szeretnek hivatalos kimutatásokban szerepelni. Elég nagy hangyaboly tehát. A helyiek imádják városukat, de amikor tudják, hogy Manhattant ellepi a turistaözön, menekülnek. Aki teheti, szabadságot vesz ki, és elindul rokonaihoz melegebb éghajlatra, vagy barátaival a hegyekbe síelni. Akinek nincs módja rá, az megpróbálja kikerülni a leglátogatottabb turistaattrakciókat: a Rockefeller Center óriási karácsonyfáját, a Macy’s, Saks, Bloomingdales és más nagy áruházak kirakatait, a SoHo remek boltjait, az Empire State Building kilátóját, a múzeumokat meg a híres éttermeket. A metropolis lakosainak csupán negyven százaléka tartozik valamilyen keresztény valláshoz, így a többségnek december 24-e vagy 25-e nem ünnep. A kínai éttermek betévedőkre várnak, és örömmel szállítanak házhoz. A koreai tisztítók és sarki vegyesboltok szünet nélkül nyitva tartanak, a hindu vagy pakisztáni taxisok éjjel-nappal furikáznak sárga autójukban – ez a város, lakói származási sokféleségének köszönhetően, tényleg sosem áll le.
Ünnepi csillogás-villogás
A lényeget tekintve azonban igazából senki sem tudja magát kivonni az ünnepi hangulat alól, hiszen november közepétől az áruházak díszekben pompáznak, az éterben karácsonyi zene szól (a rádiót az üzletközpontokban, éttermekben és taxikban is hallgatják), megkezdődik a karácsonyi vásár, és a korai sötétedés után csillog-villog a város. Az irodákba naponta érkeznek képeslapok meg december közepétől ajándékkosarak, és sok helyen meglepetéssel kedveskednek egymásnak a munkatársak. Két nagy csoport létezik, amelynek külön haszna származik abból, hogy New Yorkban a sokféle származású lakos eltérően, más időpontokban ünnepel. Az egyik az autótulajdonosoké, mert minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu stb. ünnepnapon felfüggesztik azt a szabályt, hogy az út szélén leparkolt gépjárműveket néhány órára el kell mozdítani (hetente egyszer ugyanis takarítógép tisztítja az utcákat). A másikat pedig azok a gyerekek képezik, akik vegyes családban nőnek fel – például az egyik szülő keresztény, a másik zsidó vallású, s így telente kétszer ünnepelnek (hanukakor és karácsonykor), kétszer kapnak ajándékot, menórát is gyújtanak, fát is díszítenek, és december 25-én reggel Santa is hoz nekik valamit. A családom és gyermek hiányában idén én is csatlakozom azokhoz a hangyatársaimhoz, akik december 24-én dolgoznak, 25-én kínai étterembe mennek ebédelni, és délután beülnek az ilyenkor valamivel kevesebb nézőt vonzó mozitermek egyikébe. 26-án reggel pedig újból munkába indulok, és az ebédszünet alatt talán elszaladok valamelyik kedvenc boltomba, hogy kihasználjam a karácsony utáni kiárusítást. Közben megpróbálom majd kikerülni a boldog turistaáradatot, és ha megkérnek, útbaigazítom az eltévedt idegeneket.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Sunday, December 28, 2008
Friday, December 19, 2008
Thursday, December 18, 2008
Wednesday, December 17, 2008
Sunday, December 14, 2008
Beszélgetés Spiró György íroval
Azt vallja, sikeres műveit azért nem fordítják le németre (és így angolra sem), mert a német kiadók között elterjedt: KGB-ügynök volt (az állítást tagadja).
Az írókat két csoportra osztja: akik mindig saját magukról írnak és a színésztípusú írók; magát ez utóbbi fajtának tartja. Egyébként magyar író, és kész. Spiró György a kortárs irodalom egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb egyénisége: írt regényt, drámát, verset, irodalomtörténetet; volt színházigazgató, rádiós, dramaturg, műfordító; folyékonyan beszél többek között lengyelül, oroszul és angolul. Több neves díj és kitüntetés tulajdonosa. Hatvankét éves. Legolvasottabb művei közé tartozik Az Ikszek (regény), Álmodtam neked (elbeszélések) a nagy sikerű Fogság (regény) és a Messiások (regény). New York-i látogatása alkalmával szólítottuk meg. Mikor megtudta, hogy a szlovákiai Új Szó számára készül a beszélgetés, szlovákul megkérdezte, hogy beszélgetésünket ezen a nyelven kívánjuk-e lefolytatni. Maradtunk a számunkra közelebbi magyarnál.
Minek köszönhető, hogy december elején New Yorkba látogatott?
Az itteni Magyar Kulturális Intézettől kaptam egy meghívót, és ha az embert New Yorkba meghívják, akkor rohan. Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem New Yorkot, már hetedszer vagyok itt. Először 1984-ben voltam öt hónapig a Columbia Egyetemen Soros-ösztöndíjjal. Nagyon sokat profitáltam a könyvtárakból. Ez az öt hónap elég volt arra, hogy ne turista legyek, hanem úgy éljek, mint az itteniek.
A Fogság című regényéhez az egyik alapihletet egy New York-i étteremben merítette, ugye?
A 72. utcán, Manhattan nyugati oldalán van egy kis vegyes spanyol–ázsiai vendéglő. A mai napig ott áll, mert az idén visszamentünk megnézni, le is fényképeztük. 2002-ben jártunk benne először, már ettünk, amikor a szomszéd asztalhoz beviharzott négy hatalmas termetű postás. Az egyik fehér, a többi színes bőrű volt. Nagyon jókedvűen egy nagy ív papírt terítettek ki az asztalukra, valószínűleg a beosztásukat, és étlap nélkül rendeltek. Ez az élmény döntő lökést adott ahhoz, hogy a Fogságot meg tudjam írni, mert addig nem tudtam, hogy mi lesz azzal tömérdek anyaggal, amit összegyűjtöttem, és ekkor jöttem rá, hogy a mindennapi élet lesz a regény közege. Nagyon hálás vagyok ennek a négy New York-i postásnak. Az is biztos, hogy a Fogság egyik fejezetét, Alexandriát, nem tudtam volna megírni, ha nem ismerem egy kicsikét New Yorkot. Tőlem függetlenül mások is leírták, hogy ez a város korunk Alexandriája. Minden ilyen nagyvárosban van valami megkapó. Az anyagokat részben itt gyűjtöttem össze, és innen kértem könyvtárközi kölcsönzésre is, amikor Budapesten dolgoztam a regényen.
Uri, a regény hőse egy igazi szemlélődő, akinek nincsenek közeli barátai, és szerelmei sem. Válhatott volna belőle is egy Krisztus-féle figura?
Nem, Urit nem olyannak írtam meg. Az irdatlan mennyiségű anyagot, amit a regényhez felhalmoztam, rendszerezni kellett, mert az ember hajlamos elveszni az anyagban. Egy szkeptikus főhőssel sikerült megoldanom ezt a feladatot. Uri ott áll két korszak határán. Az egyikre visszafelé néz, a másikra rálát, és egyikkel sem azonosul.
A Fogság angol fordítása készül-e már?
Nem. Sanders Iván lefordított harminc oldalt, de nem kellett senkinek. Sehol a világon nem kellett senkinek, és nem is fog kelleni. Az angol nyelvű kiadáshoz a döntő az, hogy először kiadják-e németül, nekem pedig soha egy soromat sem adták ki németül, tehát akkor angolul sem fognak kiadni soha. Esetleg majd egyszer írnak belőle egy forgatókönyvet, és iszonyú sok pénzért csinálnak belőle egy nagyon vacak hollywoodi kalandfilmet, de azt én már nem érem meg. Jó regényt egyébként is csak elrontani lehet filmen.
Magyarországról nézve Amerika most milyennek látszik?
Nem tudom. Én nem Magyarországról nézem a világot otthon sem. Magyarországot sem Magyarországról nézem. Részben alulról szagolom, részben messziről nézem, történelmi perspektívából: onnan pedig ugyanolyan, mint volt. Nyilván ha itt él az ember, és a bőrére megy a dolog, akkor mást érez, mint aki néha ide látogat és jól érzi magát. Nekem Magyarország megy a bőrömre, de ez más ügy. A látogatónak nem tűnik fel, hogy mekkora válság van Amerikában.
Azt mondta, hogy az emberek a nagyvárosokban egy idő után megőrülnek és igazán csak kis közösségekben érzik jól magukat. New York elég nagy város, mégsem tűnik úgy, mintha az emberek megőrülnének itt.
Az emberek az ilyen nagy városokban is próbálnak a saját kicsi közösségükben élni. Jól hangzó jelszó, hogy Amerika melting pot, olvasztótégely, de én azt tapasztalom, hogy nem az. Mindenki él a kicsi közegében, és nemigen lép ki belőle. Vannak olyan közösségek, ahova nem is lehet bekerülni, ha az ember nem születik bele. Ez minden korban, minden nagy városban így volt. Másrészt itt van erre a megoldás – a vallás. Egy nagyszerű amerikai vallásszociológus, Rodney Stark a 90-es években egy vallásszociológiai forradalmat hajtott végre, amelyről csak Magyarországon nem tudnak a mai napig. Stark, aki először a mormonokkal kezdett foglalkozni, később az új szektákkal, majd a kereszténység kezdeteivel, a belépésük évében megkérdezte az újonnan belépett tagokat, miért csatlakoztak a szektához. Olyasmiket válaszoltak, hogy magányosak voltak, társaságra vágytak, nem volt családjuk stb. Ugyanezeket az embereket tíz év múlva is megkérdezte, és akkor azt válaszolták, hogy Istenben való hitük miatt és vallási okokból csatlakoztak. Az emberek utólag átfestik vallási okra azt, ami eredendően egyéni vagy társadalmi ok. Ez valószínűleg mindig így volt. Többek között ez a vallások és a törzsi társadalmak funkciója. Szerintem semmilyen társadalmi formáció, amely eddig létezett, nem veszett el a világból. Minden megvan: az ősközösség, a rabszolgatartó, a törzsi nagy család, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Ezek mind egyszerre vannak jelen a világban, időnként ugyanazon a városon belül. Például Budapest is ilyen. A modernitás mindenütt egyforma. Mi annak idején tévedtünk, amikor félig-meddig ellenállókként azt gondoltuk, hogy a szocializmusnak ilyen-olyan bűnei vannak. A szocializmus elmúlt, de a bűnök továbbra is velünk vannak. Ezek a modernitás bűnei, nem pedig a rendszerekéi. Kellemetlen tapasztalat, de mit csináljunk?
Születhet-e manapság a korai radikális kereszténységhez hasonló forradalmi vallás?
Fogalmam sincs; előre nem lehet megjósolni. A kereszténység volt a legforradalmibb vallás, amit az emberiség az elmúlt kétezer évben ismer. A mai emberek nincsenek tisztában azzal, micsoda hatalmas forradalom volt ez, mert ezen a paradigmán belül gondolkodnak és nem látnak rá. Ha mást nem, legalább a nők egyenjogúsítását említsük, hiszen a mai feminista mozgalmaknál sokkal radikálisabb volt a korai kereszténység. Nők is lehettek papok. Aztán az történt, ami a nagy vallásokkal szokott: minden és mindennek az ellentéte is beleszivárgott.
A Messiásra viszont továbbra is várunk.
Igen, a Messiás-várás Obamára ugyanúgy igaz, mint Magyarországon bizonyos körökben Orbán Viktorra, és igaz volt Miloševićre Jugoszláviában, Sztálinra a Szovjetunióban és Hitlerre Németországban. Nem mintha az előbbieket össze akarnám hasonlítani, de ez a Messiás-várás szintén hozzátartozik a modernitáshoz. Van, amikor jobban sül el, van, amikor nagyon rosszul. Nyilván a társadalom berendezkedésétől is nagyon sok függ. Ugyanaz a Messiás-várás egészen más következményekkel járt a fasiszta Olaszországban és a náci Németországban, mert a nép mentalitása más volt. Ezért gondolom, hogy Amerikában nem lehet diktatúra – igaz, hogy volt egy csúnya korszak az ötvenes évek elején, a McCarthy-korszak, amiről remek drámákat írtak, de mégiscsak átmeneti volt, és Amerikában a mindennapi élet szempontjából majdnem mindegy, hogy hívják az elnököt. Ez Európában nem így van, Kelet-Európában pedig különösen nem. A Messiás-várás közös, de a következményei nagyon eltérőek.
Nem titkolja azon véleményét, hogy a mai fiatalok és az emberek általában nem tudnak olvasni. Milyen egy jó olvasó az Ön szempontjából?
Az emberek ma nem élvezik úgy az olvasást, mint mi, akik már a felső tagozat elején nagyon könnyen olvastunk felnőtteknek írott regényeket. Középiskolában már nem lehet megtanítani az embereket olvasni, egyetemen pláne nem. Az általános iskola felső tagozata a döntő, és a felső tagozat katasztrofális, nemcsak Magyarországon, hanem valószínűleg az egész világon. Ma az olvasás nehézséget okoz az embereknek. Nem ők tehetnek erről, így vannak szocializálva. Ez összefügg a modern képi világgal és sok minden mással is, de nem lenne muszáj ennyire nehezen olvasni, mert meg lehet tanítani a gyerekeket, csak például meg kellene fizetni a tanárokat.
Rendkívül elfoglalt embernek tűnik, nem annak a fajtának, aki napi nyolc órát ül az íróasztala mellett és főállásban ír.
Világéletemben önfinanszírozó író voltam, írásra sosem kaptam ösztöndíjat. Amikor egy hosszabb regényre készültem, előtte összegyűjtöttem a pénzt, hogy írás közben ne kelljen annyi minden munkát vállalnom. Abból indultam ki, hogy nem szabad megélni az irodalomból, mert akkor az ember publikálási kényszerbe kerül, és az egészségtelen. Mindig volt két-három polgári foglalkozásom, és csak a szabad időmben írtam. Ez rengeteg időt és energiát felemésztett, de a szabadságom megmaradt.
Íróként mire törekszik?
Nekem az a szakmám, hogy az emberi hülyeséget ábrázoljam. Rájöttem, hogy minél bölcsebb egy író, annál mélyebben ismeri az emberi hülyeséget. Nekem mint írónak az okos emberben is a hülyét kell ábrázolnom, mert az a közös kincsünk, a közös nevezőnk. Annak szoktam örülni, ha magamban a nagy emberi idiotizmusig le tudok ásni. Nagyon jó okos emberek társaságában csevegni, én is ilyen közegben érzem kevésbé gátlásosnak magam, de hogy ők igazából többet tudnának-e bármiről, mint a leghülyébbek, azt kétlem. Az okosoknak jól működik az agyuk, szórakoztatóak, de ez nem jelenti azt, hogy jobban is értik a világot. Ipari tanuló korom óta meggyőződésem, hogy a segédmunkások között feltehetőleg ugyanolyan az értelmes emberek aránya, mint az akadémikusok között. Most így, érettebb fejjel azt mondom, lehet, hogy magasabb. Az intelligencia nem függ össze a műveltséggel meg az okossággal – vagy intelligensnek születik az ember, vagy nem. A hülyeség viszont közös kincsünk. A hülyeséget megérteni és a struktúráját felmutatni nagyon nagy dolog, igazi írói feladat. Az okosságot nem becsülöm sokra.
A karácsonyt hogyan fogja tölteni?
Utálom, hogy fát kell venni, mert vackokat adnak el az embereknek jó drágán, garantáltan hullatja a leveleit, amit aztán fel kell takarítani, rémes. De hát a gyerekek miatt muszáj. Így aztán minden évben megveszem, és belefarigcsálom a tartóba.
Az embernek ilyenkor több ideje jut az olvasásra is. Mit szokott olvasni?
Többnyire hülyeségeket. Az ember rendszeresen kap könyveket, általában rosszakat, de illik őket elolvasni. Nagy öröm, ha véletlenül mégis akad jó közöttük; szerencsére előfordul. Legszívesebben természettudományt olvasok, most például Csermely Péter könyvét olvasgatom a stresszfehérjékről. Szívesen olvasok a fizikáról is, egykor fizikus szerettem volna lenni, csak aztán másként alakult.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az írókat két csoportra osztja: akik mindig saját magukról írnak és a színésztípusú írók; magát ez utóbbi fajtának tartja. Egyébként magyar író, és kész. Spiró György a kortárs irodalom egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb egyénisége: írt regényt, drámát, verset, irodalomtörténetet; volt színházigazgató, rádiós, dramaturg, műfordító; folyékonyan beszél többek között lengyelül, oroszul és angolul. Több neves díj és kitüntetés tulajdonosa. Hatvankét éves. Legolvasottabb művei közé tartozik Az Ikszek (regény), Álmodtam neked (elbeszélések) a nagy sikerű Fogság (regény) és a Messiások (regény). New York-i látogatása alkalmával szólítottuk meg. Mikor megtudta, hogy a szlovákiai Új Szó számára készül a beszélgetés, szlovákul megkérdezte, hogy beszélgetésünket ezen a nyelven kívánjuk-e lefolytatni. Maradtunk a számunkra közelebbi magyarnál.
Minek köszönhető, hogy december elején New Yorkba látogatott?
Az itteni Magyar Kulturális Intézettől kaptam egy meghívót, és ha az embert New Yorkba meghívják, akkor rohan. Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem New Yorkot, már hetedszer vagyok itt. Először 1984-ben voltam öt hónapig a Columbia Egyetemen Soros-ösztöndíjjal. Nagyon sokat profitáltam a könyvtárakból. Ez az öt hónap elég volt arra, hogy ne turista legyek, hanem úgy éljek, mint az itteniek.
A Fogság című regényéhez az egyik alapihletet egy New York-i étteremben merítette, ugye?
A 72. utcán, Manhattan nyugati oldalán van egy kis vegyes spanyol–ázsiai vendéglő. A mai napig ott áll, mert az idén visszamentünk megnézni, le is fényképeztük. 2002-ben jártunk benne először, már ettünk, amikor a szomszéd asztalhoz beviharzott négy hatalmas termetű postás. Az egyik fehér, a többi színes bőrű volt. Nagyon jókedvűen egy nagy ív papírt terítettek ki az asztalukra, valószínűleg a beosztásukat, és étlap nélkül rendeltek. Ez az élmény döntő lökést adott ahhoz, hogy a Fogságot meg tudjam írni, mert addig nem tudtam, hogy mi lesz azzal tömérdek anyaggal, amit összegyűjtöttem, és ekkor jöttem rá, hogy a mindennapi élet lesz a regény közege. Nagyon hálás vagyok ennek a négy New York-i postásnak. Az is biztos, hogy a Fogság egyik fejezetét, Alexandriát, nem tudtam volna megírni, ha nem ismerem egy kicsikét New Yorkot. Tőlem függetlenül mások is leírták, hogy ez a város korunk Alexandriája. Minden ilyen nagyvárosban van valami megkapó. Az anyagokat részben itt gyűjtöttem össze, és innen kértem könyvtárközi kölcsönzésre is, amikor Budapesten dolgoztam a regényen.
Uri, a regény hőse egy igazi szemlélődő, akinek nincsenek közeli barátai, és szerelmei sem. Válhatott volna belőle is egy Krisztus-féle figura?
Nem, Urit nem olyannak írtam meg. Az irdatlan mennyiségű anyagot, amit a regényhez felhalmoztam, rendszerezni kellett, mert az ember hajlamos elveszni az anyagban. Egy szkeptikus főhőssel sikerült megoldanom ezt a feladatot. Uri ott áll két korszak határán. Az egyikre visszafelé néz, a másikra rálát, és egyikkel sem azonosul.
A Fogság angol fordítása készül-e már?
Nem. Sanders Iván lefordított harminc oldalt, de nem kellett senkinek. Sehol a világon nem kellett senkinek, és nem is fog kelleni. Az angol nyelvű kiadáshoz a döntő az, hogy először kiadják-e németül, nekem pedig soha egy soromat sem adták ki németül, tehát akkor angolul sem fognak kiadni soha. Esetleg majd egyszer írnak belőle egy forgatókönyvet, és iszonyú sok pénzért csinálnak belőle egy nagyon vacak hollywoodi kalandfilmet, de azt én már nem érem meg. Jó regényt egyébként is csak elrontani lehet filmen.
Magyarországról nézve Amerika most milyennek látszik?
Nem tudom. Én nem Magyarországról nézem a világot otthon sem. Magyarországot sem Magyarországról nézem. Részben alulról szagolom, részben messziről nézem, történelmi perspektívából: onnan pedig ugyanolyan, mint volt. Nyilván ha itt él az ember, és a bőrére megy a dolog, akkor mást érez, mint aki néha ide látogat és jól érzi magát. Nekem Magyarország megy a bőrömre, de ez más ügy. A látogatónak nem tűnik fel, hogy mekkora válság van Amerikában.
Azt mondta, hogy az emberek a nagyvárosokban egy idő után megőrülnek és igazán csak kis közösségekben érzik jól magukat. New York elég nagy város, mégsem tűnik úgy, mintha az emberek megőrülnének itt.
Az emberek az ilyen nagy városokban is próbálnak a saját kicsi közösségükben élni. Jól hangzó jelszó, hogy Amerika melting pot, olvasztótégely, de én azt tapasztalom, hogy nem az. Mindenki él a kicsi közegében, és nemigen lép ki belőle. Vannak olyan közösségek, ahova nem is lehet bekerülni, ha az ember nem születik bele. Ez minden korban, minden nagy városban így volt. Másrészt itt van erre a megoldás – a vallás. Egy nagyszerű amerikai vallásszociológus, Rodney Stark a 90-es években egy vallásszociológiai forradalmat hajtott végre, amelyről csak Magyarországon nem tudnak a mai napig. Stark, aki először a mormonokkal kezdett foglalkozni, később az új szektákkal, majd a kereszténység kezdeteivel, a belépésük évében megkérdezte az újonnan belépett tagokat, miért csatlakoztak a szektához. Olyasmiket válaszoltak, hogy magányosak voltak, társaságra vágytak, nem volt családjuk stb. Ugyanezeket az embereket tíz év múlva is megkérdezte, és akkor azt válaszolták, hogy Istenben való hitük miatt és vallási okokból csatlakoztak. Az emberek utólag átfestik vallási okra azt, ami eredendően egyéni vagy társadalmi ok. Ez valószínűleg mindig így volt. Többek között ez a vallások és a törzsi társadalmak funkciója. Szerintem semmilyen társadalmi formáció, amely eddig létezett, nem veszett el a világból. Minden megvan: az ősközösség, a rabszolgatartó, a törzsi nagy család, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Ezek mind egyszerre vannak jelen a világban, időnként ugyanazon a városon belül. Például Budapest is ilyen. A modernitás mindenütt egyforma. Mi annak idején tévedtünk, amikor félig-meddig ellenállókként azt gondoltuk, hogy a szocializmusnak ilyen-olyan bűnei vannak. A szocializmus elmúlt, de a bűnök továbbra is velünk vannak. Ezek a modernitás bűnei, nem pedig a rendszerekéi. Kellemetlen tapasztalat, de mit csináljunk?
Születhet-e manapság a korai radikális kereszténységhez hasonló forradalmi vallás?
Fogalmam sincs; előre nem lehet megjósolni. A kereszténység volt a legforradalmibb vallás, amit az emberiség az elmúlt kétezer évben ismer. A mai emberek nincsenek tisztában azzal, micsoda hatalmas forradalom volt ez, mert ezen a paradigmán belül gondolkodnak és nem látnak rá. Ha mást nem, legalább a nők egyenjogúsítását említsük, hiszen a mai feminista mozgalmaknál sokkal radikálisabb volt a korai kereszténység. Nők is lehettek papok. Aztán az történt, ami a nagy vallásokkal szokott: minden és mindennek az ellentéte is beleszivárgott.
A Messiásra viszont továbbra is várunk.
Igen, a Messiás-várás Obamára ugyanúgy igaz, mint Magyarországon bizonyos körökben Orbán Viktorra, és igaz volt Miloševićre Jugoszláviában, Sztálinra a Szovjetunióban és Hitlerre Németországban. Nem mintha az előbbieket össze akarnám hasonlítani, de ez a Messiás-várás szintén hozzátartozik a modernitáshoz. Van, amikor jobban sül el, van, amikor nagyon rosszul. Nyilván a társadalom berendezkedésétől is nagyon sok függ. Ugyanaz a Messiás-várás egészen más következményekkel járt a fasiszta Olaszországban és a náci Németországban, mert a nép mentalitása más volt. Ezért gondolom, hogy Amerikában nem lehet diktatúra – igaz, hogy volt egy csúnya korszak az ötvenes évek elején, a McCarthy-korszak, amiről remek drámákat írtak, de mégiscsak átmeneti volt, és Amerikában a mindennapi élet szempontjából majdnem mindegy, hogy hívják az elnököt. Ez Európában nem így van, Kelet-Európában pedig különösen nem. A Messiás-várás közös, de a következményei nagyon eltérőek.
Nem titkolja azon véleményét, hogy a mai fiatalok és az emberek általában nem tudnak olvasni. Milyen egy jó olvasó az Ön szempontjából?
Az emberek ma nem élvezik úgy az olvasást, mint mi, akik már a felső tagozat elején nagyon könnyen olvastunk felnőtteknek írott regényeket. Középiskolában már nem lehet megtanítani az embereket olvasni, egyetemen pláne nem. Az általános iskola felső tagozata a döntő, és a felső tagozat katasztrofális, nemcsak Magyarországon, hanem valószínűleg az egész világon. Ma az olvasás nehézséget okoz az embereknek. Nem ők tehetnek erről, így vannak szocializálva. Ez összefügg a modern képi világgal és sok minden mással is, de nem lenne muszáj ennyire nehezen olvasni, mert meg lehet tanítani a gyerekeket, csak például meg kellene fizetni a tanárokat.
Rendkívül elfoglalt embernek tűnik, nem annak a fajtának, aki napi nyolc órát ül az íróasztala mellett és főállásban ír.
Világéletemben önfinanszírozó író voltam, írásra sosem kaptam ösztöndíjat. Amikor egy hosszabb regényre készültem, előtte összegyűjtöttem a pénzt, hogy írás közben ne kelljen annyi minden munkát vállalnom. Abból indultam ki, hogy nem szabad megélni az irodalomból, mert akkor az ember publikálási kényszerbe kerül, és az egészségtelen. Mindig volt két-három polgári foglalkozásom, és csak a szabad időmben írtam. Ez rengeteg időt és energiát felemésztett, de a szabadságom megmaradt.
Íróként mire törekszik?
Nekem az a szakmám, hogy az emberi hülyeséget ábrázoljam. Rájöttem, hogy minél bölcsebb egy író, annál mélyebben ismeri az emberi hülyeséget. Nekem mint írónak az okos emberben is a hülyét kell ábrázolnom, mert az a közös kincsünk, a közös nevezőnk. Annak szoktam örülni, ha magamban a nagy emberi idiotizmusig le tudok ásni. Nagyon jó okos emberek társaságában csevegni, én is ilyen közegben érzem kevésbé gátlásosnak magam, de hogy ők igazából többet tudnának-e bármiről, mint a leghülyébbek, azt kétlem. Az okosoknak jól működik az agyuk, szórakoztatóak, de ez nem jelenti azt, hogy jobban is értik a világot. Ipari tanuló korom óta meggyőződésem, hogy a segédmunkások között feltehetőleg ugyanolyan az értelmes emberek aránya, mint az akadémikusok között. Most így, érettebb fejjel azt mondom, lehet, hogy magasabb. Az intelligencia nem függ össze a műveltséggel meg az okossággal – vagy intelligensnek születik az ember, vagy nem. A hülyeség viszont közös kincsünk. A hülyeséget megérteni és a struktúráját felmutatni nagyon nagy dolog, igazi írói feladat. Az okosságot nem becsülöm sokra.
A karácsonyt hogyan fogja tölteni?
Utálom, hogy fát kell venni, mert vackokat adnak el az embereknek jó drágán, garantáltan hullatja a leveleit, amit aztán fel kell takarítani, rémes. De hát a gyerekek miatt muszáj. Így aztán minden évben megveszem, és belefarigcsálom a tartóba.
Az embernek ilyenkor több ideje jut az olvasásra is. Mit szokott olvasni?
Többnyire hülyeségeket. Az ember rendszeresen kap könyveket, általában rosszakat, de illik őket elolvasni. Nagy öröm, ha véletlenül mégis akad jó közöttük; szerencsére előfordul. Legszívesebben természettudományt olvasok, most például Csermely Péter könyvét olvasgatom a stresszfehérjékről. Szívesen olvasok a fizikáról is, egykor fizikus szerettem volna lenni, csak aztán másként alakult.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tuesday, December 02, 2008
Tuesday, November 25, 2008
A rózsaszínű BICIKLI
Egy férfi beszélt a rádióban. Előrebocsátotta, hogy zavarban van, és nagyon szégyelli magát, de muszáj elmondania, mert úgy érzi, mások is tanulhatnának az esetéből. Van egy kisfia. Amikor ötéves lett, felvetette, hogy szeretne egy biciklit. A család Brooklynban él; a gyerekek itt sokat kerekeznek, főleg a parkban, így az apuka nagyon megörült, hogy a hétvégeken jókat kerékpározhatnak majd együtt. Megbeszélték, hogy tavasszal elmennek, és megveszik a járművet.
Apa és fia egész télen nézegették a bicikliket az utcán. Több tetszetőset találtak, de a kicsi mindig hozzátette, hogy bár neki tetszik, rózsaszínben sokkal szebb volna. Az édesapa először elengedte füle mellett e megjegyzéseket, később azonban felfigyelt rájuk, mert csemetéje továbbra is a rózsaszínű, lányok által hajtott kerékpárok látványától lett felettébb lelkes.
Lassan a tél is elmúlt, de az apuka azon kapta magát, hogy egyre csak halogatja a kerékpárboltbeli látogatást. Fia már többször is rákérdezett, mikor mennek már végre bringát venni, de ő mindig talált valami jó kifogást, hogy a vásárlást a következő hétvégére halassza, utána az azt követőre, aztán megint csak a következőre... Míg egy nap kénytelen volt szembenézni saját magával meg a feleségével, akit ugyancsak kíváncsivá tett, mi folyik itt. És végre nejének és önmagának is bevallotta az okot: elképzelte, ahogy együtt bicikliznek a környéken, és az emberek megszólják fia rózsaszínű járművét.
Azért nem akarta, hogy gyerekének „lányos” biciklije legyen, mert tudta, hogy szégyellni fogja ismerősei előtt. Kínos számára fia atipikus kívánsága, és kellemetlenül érezné magát, ha csemetéjét ilyen kerékpáron látnák, mert az rossz fényt vetne rá, az apára is. „Feminin kisfiú, hát az apja is biztosan feminin, nem is férfi igazán” – súgnának össze mögöttük. Azt óhajtotta, hogy kisfia fekete vagy kék biciklire vágyjon.
Később nagyon restellette, amiért ilyen gondolatai támadtak. Felesége megkérdezte: „Ha nem venné észre senki, téged zavarna fiunk rózsaszínű biciklije?” „Nem” – felelte a férj. „És ha a szomszéd kisfiának volna ugyanilyen?” „Az sem” – mondta. „Hát akkor miért izgat, hogy mások mit szólnának hozzá?” Erre a kérdésre az apa nem tudott válaszolni, mondatai üres frázisoknak hangzottak volna: Mert egy fiúnak nem való a rózsaszín! Miért nem való?
Apa és fia a következő hétvégén elmentek a bicikliboltba. A gyerek rámutatott az egyik rózsaszínű kerékpárra. Az apa, kompromisszumképpen, meg akarta győzni, hogy a piros sokkal jobb, könnyebb lesz hajtani, kényelmesebb az ülése, szebben szól a csengője. A kisfiúnak sírásra állt a szája, érezte, hogy édesapja nem olyan biciklit szeretne venni, amilyet ő elképzelt. „Barátaid ki fognak nevetni” – szólt az atyai tanács. „Jó – nyugodott bele a csemete –, vegyük meg a pirosat.” Szeme mégis szomorú volt.
Az apa így vett egy nagy lélegzetet, és kifizette a rózsaszínűnek az árát. Hazafelé menet az apuka leste a szembejövők tekintetét. Senkinek nem tűnt fel a rózsaszínű bringa. Másnap kimentek kerekezni, akkor sem bámulta meg őket senki. A kisfiú barátnői között a bicikli nagy érdeklődésre talált.
„Bolond voltam – ismerte be az édesapa a rádióban. – Saját előítéleteim, bizonytalanságom miatt meg akartam vonni gyerekemtől az örömöt. Attól, hogy a fiam rózsaszínű biciklin kerekezik mellettem, nem lettem kevésbé férfi. Imádja a bringáját, sokat járunk ki vele; ha kéket vettünk volna, talán nem töltenénk együtt ennyi boldog pillanatot. Ezennel minden apát és anyát figyelmeztetni szeretnék: ne hagyjátok, hogy előítéleteitekkel megfosszátok csemetéiteket a boldogságtól. Vegyetek fiatoknak rózsaszínű biciklit, és tegyétek túl magatokat saját korlátaitokon. Hihetetlen, hogy 2008-ban itt, a modern Brooklyn kellős közepén én, egy felvilágosult férfi ilyen érzelmi válságon kell, hogy átmenjek egy lényegtelen dolog miatt csak azért, mert belém nevelték, hogy a fiúknak nem való a rózsaszín. Remélem, gyerekeimnek ilyesmi eszükbe se jut majd, ha egyszer hasonló helyzetbe kerülnek.”
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Apa és fia egész télen nézegették a bicikliket az utcán. Több tetszetőset találtak, de a kicsi mindig hozzátette, hogy bár neki tetszik, rózsaszínben sokkal szebb volna. Az édesapa először elengedte füle mellett e megjegyzéseket, később azonban felfigyelt rájuk, mert csemetéje továbbra is a rózsaszínű, lányok által hajtott kerékpárok látványától lett felettébb lelkes.
Lassan a tél is elmúlt, de az apuka azon kapta magát, hogy egyre csak halogatja a kerékpárboltbeli látogatást. Fia már többször is rákérdezett, mikor mennek már végre bringát venni, de ő mindig talált valami jó kifogást, hogy a vásárlást a következő hétvégére halassza, utána az azt követőre, aztán megint csak a következőre... Míg egy nap kénytelen volt szembenézni saját magával meg a feleségével, akit ugyancsak kíváncsivá tett, mi folyik itt. És végre nejének és önmagának is bevallotta az okot: elképzelte, ahogy együtt bicikliznek a környéken, és az emberek megszólják fia rózsaszínű járművét.
Azért nem akarta, hogy gyerekének „lányos” biciklije legyen, mert tudta, hogy szégyellni fogja ismerősei előtt. Kínos számára fia atipikus kívánsága, és kellemetlenül érezné magát, ha csemetéjét ilyen kerékpáron látnák, mert az rossz fényt vetne rá, az apára is. „Feminin kisfiú, hát az apja is biztosan feminin, nem is férfi igazán” – súgnának össze mögöttük. Azt óhajtotta, hogy kisfia fekete vagy kék biciklire vágyjon.
Később nagyon restellette, amiért ilyen gondolatai támadtak. Felesége megkérdezte: „Ha nem venné észre senki, téged zavarna fiunk rózsaszínű biciklije?” „Nem” – felelte a férj. „És ha a szomszéd kisfiának volna ugyanilyen?” „Az sem” – mondta. „Hát akkor miért izgat, hogy mások mit szólnának hozzá?” Erre a kérdésre az apa nem tudott válaszolni, mondatai üres frázisoknak hangzottak volna: Mert egy fiúnak nem való a rózsaszín! Miért nem való?
Apa és fia a következő hétvégén elmentek a bicikliboltba. A gyerek rámutatott az egyik rózsaszínű kerékpárra. Az apa, kompromisszumképpen, meg akarta győzni, hogy a piros sokkal jobb, könnyebb lesz hajtani, kényelmesebb az ülése, szebben szól a csengője. A kisfiúnak sírásra állt a szája, érezte, hogy édesapja nem olyan biciklit szeretne venni, amilyet ő elképzelt. „Barátaid ki fognak nevetni” – szólt az atyai tanács. „Jó – nyugodott bele a csemete –, vegyük meg a pirosat.” Szeme mégis szomorú volt.
Az apa így vett egy nagy lélegzetet, és kifizette a rózsaszínűnek az árát. Hazafelé menet az apuka leste a szembejövők tekintetét. Senkinek nem tűnt fel a rózsaszínű bringa. Másnap kimentek kerekezni, akkor sem bámulta meg őket senki. A kisfiú barátnői között a bicikli nagy érdeklődésre talált.
„Bolond voltam – ismerte be az édesapa a rádióban. – Saját előítéleteim, bizonytalanságom miatt meg akartam vonni gyerekemtől az örömöt. Attól, hogy a fiam rózsaszínű biciklin kerekezik mellettem, nem lettem kevésbé férfi. Imádja a bringáját, sokat járunk ki vele; ha kéket vettünk volna, talán nem töltenénk együtt ennyi boldog pillanatot. Ezennel minden apát és anyát figyelmeztetni szeretnék: ne hagyjátok, hogy előítéleteitekkel megfosszátok csemetéiteket a boldogságtól. Vegyetek fiatoknak rózsaszínű biciklit, és tegyétek túl magatokat saját korlátaitokon. Hihetetlen, hogy 2008-ban itt, a modern Brooklyn kellős közepén én, egy felvilágosult férfi ilyen érzelmi válságon kell, hogy átmenjek egy lényegtelen dolog miatt csak azért, mert belém nevelték, hogy a fiúknak nem való a rózsaszín. Remélem, gyerekeimnek ilyesmi eszükbe se jut majd, ha egyszer hasonló helyzetbe kerülnek.”
Megjelent a Vasarnap magazinban.
OBAMA, aki miatt végre nem kell szégyenkezniük az amerikaiaknak
Egy budapesti vacsora alkalmával egy középkorú amerikai hölgy a kelet-európai politikai helyzetről faggatott 1998-ban. A Fidesz akkortájt vette a szélsőjobb felé az irányt, így volt miről beszélgetni. Vajon az USA-ban először egy fehér bőrű nőt vagy egy színes bőrű férfi t látunk majd az elnöki poszton? – kérdeztem. Tíz évvel később, sokkal előbb, mint ott akkor, a vacsoraasztalnál gondoltuk volna, az amerikai választópolgárok választ adtak a kérdésre.
A kenyai apától és szőke kansasi anyától származó negyvenhét éves, a világ egyik leghíresebb jogi egyetemén végzett, a világpolitikában tapasztalatlan férfi lett több mint 65 millió szavazattal az USA 44. elnöke. Ellenfele, a fehér bőrű vietnami veterán – több évtizedes politikai karrierrel a háta mögött –, a hetvenkét éves John McCain több mint 57 millió szavazatot kapott. Az amerikai választási rendszerben azonban az egyes államok elektori szavazatai a mérvadók. Itt sokkal inkább érezhető Obama győzelmének egyértelműsége, hiszen 365 voksot gyűjtött össze, miközben McCain csupán 162-t. A győzelemhez 270 elektor szavazata szükséges.
20 hónapos kampány
A pártok előválasztásával az idei kampány kerek húsz hónapon át tartott, és rekordmennyiségű dollárt költöttek rá: Obama 650 milliót, amely több mint hárommillió, nagyrészt internetes adományozótól származott; McCain – mivel az állami fi nanszírozást választotta – 85 milliót.
Mindezek ellenére még 2008. november 4-én este is csak kevesen merték biztosra mondani, hogy 2008-ban Obama lesz az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke. A demokraták egy része a mai napig meg van győződve arról, hogy a 2000-es, valamint a 2004-es elnökválasztást a republikánusok csalással nyerték meg, így nagy részük szkeptikusan fi gyelte az eseményeket, és nem bízott a rendszerben.
Aggodalmuknak volt alapja, hiszen például a manhattani illetőségű Tim Robbins színész (Susan Sarandon férje), aki már tizenöt éve ugyanazon a helyen lakik és szavaz, november 4-én reggel kiállta a sort a szavazóhelyiség előtt, csak hogy azt hallja: neve nincs rajta a választópolgárok listáján. Öt óra elteltével, a rendőrség és egy bíró közbenjárásával Robbins és legalább harminc hasonlóan járt amerikai végül leadhatta szavazatát. (Manhattanben a voksok 85 százaléka lett Obamáé.)
Ha a fent említett eset történetesen olyan választóval fordul elő, aki nem tölthet el hat órát azzal, hogy a szavazatáért harcol (mert munkába kell mennie, nem ismeri jogait, stb.), szavazata elveszik. New York államban, amely rendszeresen nagy többséggel a demokrata elnökjelöltre szavaz, mint ahogy például Texas a republikánusra, néhány be nem számított szavazat nem sokat változtat az eredményen. Azokban az államokban viszont, ahol a végeredmény szoros, mindegyik fontos – nemcsak az elnök-, hanem a kongresszus két házába való és helyi választáson is. 2000-ben Floridában, ahol akkor George W. Bush bátyja volt a kormányzó, több rendkívül komoly rendellenességet jelentettek, és Bush a legfelsőbb bíróság határozatával lett elnök, amikor az megállíttatta a szavazatok újraszámlálását.
Hiába kapott tehát Al Gore összességében több mint félmillióval több voksot, Florida elektori szavazatainak köszönhetően, az érvényes szavazatok végleges összeszámlálása nélkül Bush lett az elnök.
El kell menni szavazni!
Már az idei választások előtt híre ment annak, hogy a többségében színes bőrűek, munkások (demokrata szavazók) lakta területeken téves információk keringenek a szavazók között. Több államban a republikánusok úgy próbálták megakadályozni az Obama-hívek részvételét, hogy új igazolványkövetelményeket állítottak fel. Az USA-ban nincs egységes személyi, így a személyazonosság igazolására leginkább a gépjármű-vezetői jogosítvány szolgál, amely azonban a szegényebb rétegben ritka, hiszen az ide tartozóknak nincs autójuk.
Ráadásul nem minden állampolgár választópolgár is automatikusan: a választások előtt regisztráltatnia kell magát a szavazókörzetében, és aki lekési a határidőt, nem szavazhat. Obama hívei hangoztatták, hogy csak úgy lehet ezt a választást egyértelműen megnyerni, ha nagyon sok ember megy el szavazni. Igaz, az 1960-as rekord nem dőlt meg, de így is a választók 61 százaléka vett részt, ráadásul Obama nagy számban mozgósította a fi atalokat, az először szavazókat.
A választás napján már a szavazóhelyiségek megnyitása előtt országszerte sorok kígyóztak. A presszók tálcákon vittek ki kávéval töltött papírpoharakat a sorban állóknak. Nagy kávéés jégkrémforgalmazó láncok ingyenkávét és -fagylaltot osztottak mindenkinek, aki azt mondta a pénztárnál, hogy szavazott. Egyik kolléganőm több mint másfél órát állt sorban reggel a szavazókör előtt, és majdnem egy órát késett munkahelyéről. Sokan biztos, ami biztos alapon szabadnapot vettek ki. Az egész napos ideges várakozás végén hatalmas örömujjongás tört ki, amikor éjfél előtt egyértelművé vált, hogy Obamaé a győzelem. New Yorktól Kaliforniáig feketék, fehérek, ázsiaiak és spanyol ajkúak ölelgették egymást, özönlöttek az utcákra, hogy együtt örömtáncot járjanak.
Másnap reggel is idegenek gratuláltak egymásnak, és a fehérek örömmel kérdezték a színes bőrűektől az utcán, metrón és éttermekben, hogy mint jelent számukra ez a történelmi pillanat. Győzelmének okai Az Obama-forradalmat vissza lehet vezetni néhány kulcsjelenségre. Sokat emlegetik a jelölt karizmatikus egyéniségét, továbbá George W. Bush katasztrofális nyolcéves kormányzásának vége felé azok az emberek is késztetést éreztek a szavazásra, akik egyébként nem sokat törődnek a politikával. A demokrata előválasztás alatt a sajtó nem győzte hangsúlyozni, hogy történelmi pillanatnak vagyunk tanúi, hiszen ha Hillary Clinton nyer, ő lesz az első női elnökjelölt, ha pedig Obama, akkor az első afroamerikai jelöltre szavazhatnak; a választók tehát tudták, hogy nagy a tét.
Az utóbbi fél évszázad legkomolyabb pénzügyi válsága egy hónappal az elnökválasztás előtt robbant ki, s még jobban rávilágított Bush kormányának melléfogásaira, McCain pedig nem határolta el magát kellőképpen a jelenlegi elnök gazdasági politikájától. A neokonzervatív, ultrajobboldali alaszkai kormányzónak, Sarah Palinnak az első női alelnökjelöltté való választása végeredményben rossz fényt vetett McCain ítélőképességére. A kampány utolsó hónapjának talán legérdekesebb fejleménye Sarah Palin kiválasztása volt. Palin eleinte briliáns húzásnak tűnt, hiszen nő, vonzó külsejű és fi atal. Később azonban kiderült, hogy műveletlen, tapasztalatlan, de annál magabiztosabb, és rendkívül ambiciózus.
Több alkalommal rajtakapták azon, hogy beszédeiben hazugságokat állít tényként Obamáról. A McCain-kampány tömeggyűlésein a tömegből jövő „Öljük meg!” (Obamát) és a hasonló kiáltásokat nem ítélte el, s nem kérte a tömeget, hogy tartózkodjon ilyenfajta megnyilvánulásoktól. Palin választásával megingott az emberek McCainbe vetett hite annak ellenére, hogy McCainről az előző évek során centrista politikája, a Bush-kormányzat bírálata folytán megbízható, igazi amerikai politikus imázsa alakult ki. Palint viszont senki sem akarhatta komolyan az elnöki székben, s tekintettel McCain korára és egészségi állapotára, helyettese könnyen az ovális irodában találhatta volna magát. (Az elnök elhalálozása esetén automatikusan az alelnök veszi át a posztját.) Az alaszkai kormányzó jelölését követően egyre több véleményformáló republikánus nyilatkozott úgy, hogy az ország érdekében inkább Obamára szavaz.
Nehéz négy év következik
Mindezek közrejátszásával egy fekete bőrű család fog január 20-án beköltözni abba a Fehér Házba, amelyet fekete rabszolgák is építettek, és ahová fekete bőrűek évszázadokig csak akkor tehették be a lábukat (a hátsó, szolgálati bejáraton át), ha a személyzet tagjaként dolgoztak ott. Barack Hussain Obama első neve arabul áldást jelent. Hasonlóan, mint amikor John Fitzgerald Kennedy lett az USA elnöke, ezt a fi atalembert is sokan áldásként kívánják az országnak, és ugyanúgy féltik attól, hogy valaki merényletet követ el ellene.
Obama nagyon nehéz négy év elé néz. Az a gazdasági válság, amely hozzásegítette az elnökséghez, januárig nem fog megszűnni. Az amerikaiak még nagyobb számban lesznek munka és egészségbiztosítás nélkül. A hitelválság következményeképpen még többen veszítik majd el a fedelet a fejük fölül. Az iraki és az afganisztáni háború s az izraeli–palesztin konfl iktus is megoldásra vár. Oroszország pedig már most újabb hidegháborúval fenyegetőzik. A progresszív választók mégis örülnek, hogy nyolc év után újra egy entellektüel házaspár lakik majd a Fehér Házban.
Olyan elnökük lesz ismét, aki miatt nem kell szégyenkezniük, akiben bízhatnak, és aki nemcsak szónokolni tud, hanem saját maga írja beszédeit. Az afroamerikai férfi ak 1869-től voltak jogosultak szavazni az Amerikai Egyesült Államokban. A nők (fehérek és színes bőrűek egyaránt) csak 1920-ban váltak teljes jogú polgárokká. Remélhetőleg most, hogy a faji korlát végre megtört, nem kell majd ötven évet várni arra, hogy – megfelelő jelölt esetén – az ország lakosai akár egy nőt bízzanak meg államuk vezetésével.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
A kenyai apától és szőke kansasi anyától származó negyvenhét éves, a világ egyik leghíresebb jogi egyetemén végzett, a világpolitikában tapasztalatlan férfi lett több mint 65 millió szavazattal az USA 44. elnöke. Ellenfele, a fehér bőrű vietnami veterán – több évtizedes politikai karrierrel a háta mögött –, a hetvenkét éves John McCain több mint 57 millió szavazatot kapott. Az amerikai választási rendszerben azonban az egyes államok elektori szavazatai a mérvadók. Itt sokkal inkább érezhető Obama győzelmének egyértelműsége, hiszen 365 voksot gyűjtött össze, miközben McCain csupán 162-t. A győzelemhez 270 elektor szavazata szükséges.
20 hónapos kampány
A pártok előválasztásával az idei kampány kerek húsz hónapon át tartott, és rekordmennyiségű dollárt költöttek rá: Obama 650 milliót, amely több mint hárommillió, nagyrészt internetes adományozótól származott; McCain – mivel az állami fi nanszírozást választotta – 85 milliót.
Mindezek ellenére még 2008. november 4-én este is csak kevesen merték biztosra mondani, hogy 2008-ban Obama lesz az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke. A demokraták egy része a mai napig meg van győződve arról, hogy a 2000-es, valamint a 2004-es elnökválasztást a republikánusok csalással nyerték meg, így nagy részük szkeptikusan fi gyelte az eseményeket, és nem bízott a rendszerben.
Aggodalmuknak volt alapja, hiszen például a manhattani illetőségű Tim Robbins színész (Susan Sarandon férje), aki már tizenöt éve ugyanazon a helyen lakik és szavaz, november 4-én reggel kiállta a sort a szavazóhelyiség előtt, csak hogy azt hallja: neve nincs rajta a választópolgárok listáján. Öt óra elteltével, a rendőrség és egy bíró közbenjárásával Robbins és legalább harminc hasonlóan járt amerikai végül leadhatta szavazatát. (Manhattanben a voksok 85 százaléka lett Obamáé.)
Ha a fent említett eset történetesen olyan választóval fordul elő, aki nem tölthet el hat órát azzal, hogy a szavazatáért harcol (mert munkába kell mennie, nem ismeri jogait, stb.), szavazata elveszik. New York államban, amely rendszeresen nagy többséggel a demokrata elnökjelöltre szavaz, mint ahogy például Texas a republikánusra, néhány be nem számított szavazat nem sokat változtat az eredményen. Azokban az államokban viszont, ahol a végeredmény szoros, mindegyik fontos – nemcsak az elnök-, hanem a kongresszus két házába való és helyi választáson is. 2000-ben Floridában, ahol akkor George W. Bush bátyja volt a kormányzó, több rendkívül komoly rendellenességet jelentettek, és Bush a legfelsőbb bíróság határozatával lett elnök, amikor az megállíttatta a szavazatok újraszámlálását.
Hiába kapott tehát Al Gore összességében több mint félmillióval több voksot, Florida elektori szavazatainak köszönhetően, az érvényes szavazatok végleges összeszámlálása nélkül Bush lett az elnök.
El kell menni szavazni!
Már az idei választások előtt híre ment annak, hogy a többségében színes bőrűek, munkások (demokrata szavazók) lakta területeken téves információk keringenek a szavazók között. Több államban a republikánusok úgy próbálták megakadályozni az Obama-hívek részvételét, hogy új igazolványkövetelményeket állítottak fel. Az USA-ban nincs egységes személyi, így a személyazonosság igazolására leginkább a gépjármű-vezetői jogosítvány szolgál, amely azonban a szegényebb rétegben ritka, hiszen az ide tartozóknak nincs autójuk.
Ráadásul nem minden állampolgár választópolgár is automatikusan: a választások előtt regisztráltatnia kell magát a szavazókörzetében, és aki lekési a határidőt, nem szavazhat. Obama hívei hangoztatták, hogy csak úgy lehet ezt a választást egyértelműen megnyerni, ha nagyon sok ember megy el szavazni. Igaz, az 1960-as rekord nem dőlt meg, de így is a választók 61 százaléka vett részt, ráadásul Obama nagy számban mozgósította a fi atalokat, az először szavazókat.
A választás napján már a szavazóhelyiségek megnyitása előtt országszerte sorok kígyóztak. A presszók tálcákon vittek ki kávéval töltött papírpoharakat a sorban állóknak. Nagy kávéés jégkrémforgalmazó láncok ingyenkávét és -fagylaltot osztottak mindenkinek, aki azt mondta a pénztárnál, hogy szavazott. Egyik kolléganőm több mint másfél órát állt sorban reggel a szavazókör előtt, és majdnem egy órát késett munkahelyéről. Sokan biztos, ami biztos alapon szabadnapot vettek ki. Az egész napos ideges várakozás végén hatalmas örömujjongás tört ki, amikor éjfél előtt egyértelművé vált, hogy Obamaé a győzelem. New Yorktól Kaliforniáig feketék, fehérek, ázsiaiak és spanyol ajkúak ölelgették egymást, özönlöttek az utcákra, hogy együtt örömtáncot járjanak.
Másnap reggel is idegenek gratuláltak egymásnak, és a fehérek örömmel kérdezték a színes bőrűektől az utcán, metrón és éttermekben, hogy mint jelent számukra ez a történelmi pillanat. Győzelmének okai Az Obama-forradalmat vissza lehet vezetni néhány kulcsjelenségre. Sokat emlegetik a jelölt karizmatikus egyéniségét, továbbá George W. Bush katasztrofális nyolcéves kormányzásának vége felé azok az emberek is késztetést éreztek a szavazásra, akik egyébként nem sokat törődnek a politikával. A demokrata előválasztás alatt a sajtó nem győzte hangsúlyozni, hogy történelmi pillanatnak vagyunk tanúi, hiszen ha Hillary Clinton nyer, ő lesz az első női elnökjelölt, ha pedig Obama, akkor az első afroamerikai jelöltre szavazhatnak; a választók tehát tudták, hogy nagy a tét.
Az utóbbi fél évszázad legkomolyabb pénzügyi válsága egy hónappal az elnökválasztás előtt robbant ki, s még jobban rávilágított Bush kormányának melléfogásaira, McCain pedig nem határolta el magát kellőképpen a jelenlegi elnök gazdasági politikájától. A neokonzervatív, ultrajobboldali alaszkai kormányzónak, Sarah Palinnak az első női alelnökjelöltté való választása végeredményben rossz fényt vetett McCain ítélőképességére. A kampány utolsó hónapjának talán legérdekesebb fejleménye Sarah Palin kiválasztása volt. Palin eleinte briliáns húzásnak tűnt, hiszen nő, vonzó külsejű és fi atal. Később azonban kiderült, hogy műveletlen, tapasztalatlan, de annál magabiztosabb, és rendkívül ambiciózus.
Több alkalommal rajtakapták azon, hogy beszédeiben hazugságokat állít tényként Obamáról. A McCain-kampány tömeggyűlésein a tömegből jövő „Öljük meg!” (Obamát) és a hasonló kiáltásokat nem ítélte el, s nem kérte a tömeget, hogy tartózkodjon ilyenfajta megnyilvánulásoktól. Palin választásával megingott az emberek McCainbe vetett hite annak ellenére, hogy McCainről az előző évek során centrista politikája, a Bush-kormányzat bírálata folytán megbízható, igazi amerikai politikus imázsa alakult ki. Palint viszont senki sem akarhatta komolyan az elnöki székben, s tekintettel McCain korára és egészségi állapotára, helyettese könnyen az ovális irodában találhatta volna magát. (Az elnök elhalálozása esetén automatikusan az alelnök veszi át a posztját.) Az alaszkai kormányzó jelölését követően egyre több véleményformáló republikánus nyilatkozott úgy, hogy az ország érdekében inkább Obamára szavaz.
Nehéz négy év következik
Mindezek közrejátszásával egy fekete bőrű család fog január 20-án beköltözni abba a Fehér Házba, amelyet fekete rabszolgák is építettek, és ahová fekete bőrűek évszázadokig csak akkor tehették be a lábukat (a hátsó, szolgálati bejáraton át), ha a személyzet tagjaként dolgoztak ott. Barack Hussain Obama első neve arabul áldást jelent. Hasonlóan, mint amikor John Fitzgerald Kennedy lett az USA elnöke, ezt a fi atalembert is sokan áldásként kívánják az országnak, és ugyanúgy féltik attól, hogy valaki merényletet követ el ellene.
Obama nagyon nehéz négy év elé néz. Az a gazdasági válság, amely hozzásegítette az elnökséghez, januárig nem fog megszűnni. Az amerikaiak még nagyobb számban lesznek munka és egészségbiztosítás nélkül. A hitelválság következményeképpen még többen veszítik majd el a fedelet a fejük fölül. Az iraki és az afganisztáni háború s az izraeli–palesztin konfl iktus is megoldásra vár. Oroszország pedig már most újabb hidegháborúval fenyegetőzik. A progresszív választók mégis örülnek, hogy nyolc év után újra egy entellektüel házaspár lakik majd a Fehér Házban.
Olyan elnökük lesz ismét, aki miatt nem kell szégyenkezniük, akiben bízhatnak, és aki nemcsak szónokolni tud, hanem saját maga írja beszédeit. Az afroamerikai férfi ak 1869-től voltak jogosultak szavazni az Amerikai Egyesült Államokban. A nők (fehérek és színes bőrűek egyaránt) csak 1920-ban váltak teljes jogú polgárokká. Remélhetőleg most, hogy a faji korlát végre megtört, nem kell majd ötven évet várni arra, hogy – megfelelő jelölt esetén – az ország lakosai akár egy nőt bízzanak meg államuk vezetésével.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Thursday, November 20, 2008
Michelle Obama
Egy fekete nő a Fehér Házban: Michelle Obama.
A fénykép, amely megörökítette Michelle és Barack Obama első hivatalos látogatását a Fehér házba, ahová január 20-án költöznek majd, bejárta az egész világot. Egy idős házaspár és egy fiatal házaspár látható a képen; az egyik fehér, a másik fekete. Szemléletváltás Washingtonban – végre.
Hillary Clinton után Michelle Obama lesz egy olyan női lakója az USA leghíresebb épületének, aki egyenrangú partnere (esetleg annál több) férjének, az elnöknek.
Michelle Obama a Hardvard egyetemen végzett jogot. Egy jól menő chicagói ügyvédi irodánál lett ügyvéd, és karrierje nagy része alatt többet keresett férjénél. Amikor 1998-ban megszületett első lányuk, Michelle nem volt túl boldog, hogy az anyaság terhe egyedül rá nehezedik, hiszen férje akkor már állami szenátor volt, és nem kellhetett fel éjszaka a síró gyermekhez.
A sikeres, ambiciózus nők csapdája Michelle-t sem kerülte el – ő is minden szeretett volna: saját sikert, férje sikerét, boldog családot gyerekekkel, otthont és személyes fejlődést. Amikor Barack bejutott az állami szenátusba, Michelle tudta, hogy el kell döntenie, mit helyez előnybe: saját karrierjét vagy férjéjét. Ma már tudjuk, hogy döntött.
Atipikusan, Howard Dean felesége a 2004-es kampány alatt nem utazott férjével. Judith Steinberg orvos létére azt mondta, amikor férje kampányolni indult, hogy a betegei fontosabbak, mint hogy férje mellett pózoljon és mosolyogjon. Meg vagyok győződve arról, hogy Howard Dean (aki kitalálta és megvalósította azt a fajta internetes összeköttetés és adománygyűjtő rendszert, amit később Barack Obama saját kampányában felhasznált), ezért sem lehetett volna az USA elnöke.
Az USA elnökeinek hinniük kell Istenben, és mintás családi életet kell felmutatni. Elvált, esetleg „öreglegény” elnök megválasztása még mindig elképzelhetetlen. (Pedig egy agglegény ugyanolyan jó elnök lehetne, mint egy családos ember. Sőt, egy agglegénynek több ideje lenne a munkájára koncentrálni, hiszen senki sem várná a vacsoraasztalnál, és nem lehetne családjával zsarolni őt.) Az elnöki feleségnek pedig a konyhában, a gyereknevelésben kell sikereket elérnie, nem a szakmai életben.
Michelle Obama magasabb a férjénél és nem türtőzteti magát, amikor férjéről nyilatkozik, szabadon kritizálja. Biztos, hogy roppant büszke volt, amikor Bushék mellett pózoltak a Fehér ház lépcsőjén, hiszen nem kis dolog, amit Barack elért. Mégis úgy érzem – és ez lehet csak saját érzéseim kivetítése –, hogy valahol bánja is a nagy sikert. Mostantól kezdve ugyanis szimbolikusan a konyhában lesz a helye (igazából persze nem ő fog főzni, csak megbeszéli az étrendet a szakáccsal). Gyerekneveléssel, vacsorameghívásokkal és lakberendezéssel foglakozhat, illetve kiélheti magát jótékonysági tevékenységben. Olyan fontos és felelősségteljes munkát, mint amit Chicagóban végzett, a következő négy évben nem fog.
Milyen nagy kár...!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
A fénykép, amely megörökítette Michelle és Barack Obama első hivatalos látogatását a Fehér házba, ahová január 20-án költöznek majd, bejárta az egész világot. Egy idős házaspár és egy fiatal házaspár látható a képen; az egyik fehér, a másik fekete. Szemléletváltás Washingtonban – végre.
Hillary Clinton után Michelle Obama lesz egy olyan női lakója az USA leghíresebb épületének, aki egyenrangú partnere (esetleg annál több) férjének, az elnöknek.
Michelle Obama a Hardvard egyetemen végzett jogot. Egy jól menő chicagói ügyvédi irodánál lett ügyvéd, és karrierje nagy része alatt többet keresett férjénél. Amikor 1998-ban megszületett első lányuk, Michelle nem volt túl boldog, hogy az anyaság terhe egyedül rá nehezedik, hiszen férje akkor már állami szenátor volt, és nem kellhetett fel éjszaka a síró gyermekhez.
A sikeres, ambiciózus nők csapdája Michelle-t sem kerülte el – ő is minden szeretett volna: saját sikert, férje sikerét, boldog családot gyerekekkel, otthont és személyes fejlődést. Amikor Barack bejutott az állami szenátusba, Michelle tudta, hogy el kell döntenie, mit helyez előnybe: saját karrierjét vagy férjéjét. Ma már tudjuk, hogy döntött.
Atipikusan, Howard Dean felesége a 2004-es kampány alatt nem utazott férjével. Judith Steinberg orvos létére azt mondta, amikor férje kampányolni indult, hogy a betegei fontosabbak, mint hogy férje mellett pózoljon és mosolyogjon. Meg vagyok győződve arról, hogy Howard Dean (aki kitalálta és megvalósította azt a fajta internetes összeköttetés és adománygyűjtő rendszert, amit később Barack Obama saját kampányában felhasznált), ezért sem lehetett volna az USA elnöke.
Az USA elnökeinek hinniük kell Istenben, és mintás családi életet kell felmutatni. Elvált, esetleg „öreglegény” elnök megválasztása még mindig elképzelhetetlen. (Pedig egy agglegény ugyanolyan jó elnök lehetne, mint egy családos ember. Sőt, egy agglegénynek több ideje lenne a munkájára koncentrálni, hiszen senki sem várná a vacsoraasztalnál, és nem lehetne családjával zsarolni őt.) Az elnöki feleségnek pedig a konyhában, a gyereknevelésben kell sikereket elérnie, nem a szakmai életben.
Michelle Obama magasabb a férjénél és nem türtőzteti magát, amikor férjéről nyilatkozik, szabadon kritizálja. Biztos, hogy roppant büszke volt, amikor Bushék mellett pózoltak a Fehér ház lépcsőjén, hiszen nem kis dolog, amit Barack elért. Mégis úgy érzem – és ez lehet csak saját érzéseim kivetítése –, hogy valahol bánja is a nagy sikert. Mostantól kezdve ugyanis szimbolikusan a konyhában lesz a helye (igazából persze nem ő fog főzni, csak megbeszéli az étrendet a szakáccsal). Gyerekneveléssel, vacsorameghívásokkal és lakberendezéssel foglakozhat, illetve kiélheti magát jótékonysági tevékenységben. Olyan fontos és felelősségteljes munkát, mint amit Chicagóban végzett, a következő négy évben nem fog.
Milyen nagy kár...!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Subscribe to:
Posts (Atom)