„Kis művem hézagot óhajt pótolni. Mint gyakorló szegény, régen kutatok már olyan kézikönyv után, mely használati utasítást nyújtana a szegénységhez, megmagyarázná, hogyan lehet ezt az állapotot méltósággal és ideg-összeroppanás nélkül elviselni, s az élet válságos és kínos pillanataiban tanácsokkal látná el a mérsékelt jövedelmű embereket.” Írja Márai Sándor A szegények iskolája című rövid remeke bevezetőjében, amelyet maga kézikönyvnek nevez.
A kis mű a Helikon Kiadó jóvoltából szerencsére a XXI. században megjelent, hogy a mostani szegények, kikből bőven akad tájainkon is, végre egy kis útmutatást kapjanak. Kérdés persze, hogy az, aki igazán szegény, rászánna-e 1990 forintot. (Az még a XX. században megvette az első új kiadását 320-ért – a szerk. megj.)
A szegények iskolája humoros, önsanyargató, az entellektüel kényelemre és szépségre való hajlamát kigúnyoló remek olvasmány. Ha konkrét, kézzelfogható tanácsokat természetesen nem kapunk is Márai által a tekintetben, hogy mit csináljunk, ha nem jövünk ki havi jövedelmünkből, vagy hogy miként szerezzünk annyi pénzt, hogy azt munkával keresni ne kényszerüljünk, az emberi természetről, a világról és az életről annál többet tanulhatunk.
Megtudhatjuk például, hogy a szegénység és az élet maga sem jó, boldogító dolgok, de hiszen „már Rilke is megírta, hogy a boldogság nem tartozik a létezés céljai közé, hiszen a létezésnek semmilyen célja nincsen”. Valamint, hogy „a gyermekek, a nők és a költők nem tekinthetők szegényeknek; állandóan a gazdagok és a szegények között élnek, s egyik törzs életében sem vesznek bensőséges részt; a gazdagokkal mindössze eltartatják magukat, s a szegénységet megnemesítik a költészettel, mely lényükből árad”.
Továbbá, hogy a szegények tömegekben szeretnek élni, és „a nagy, híres szegények, akik a világot a magány állapotában viselik el, s a jelenségeket átköltik a valóságra, az illúziókat átköltik az igazságra, ritkán jelentkeznek, s mindig rendkívüli ellenszenvet váltanak ki kortársaikból, a tömegben tengődő szegényekből”. Schopenhauer, Kant és Nietzsche jól viselték a magányt, Szókratész, aki Márai szerint „komoly szegény volt”, nem viselte jól, és csúfos sorsra is jutott.
Hogyan tud a szegény ember utazni? Hát úgy, hogy beteg lesz. „A beteg, mint az utazó, társadalmon kívüli lény, nem tartozik felelősséggel a szűkebb közösségnek, melyet otthon hagyott, félig álomban, felfokozott és egyben kellemesen zsibbadt érzékekkel halad át az idegen légkörön, ahol semmiről nem tehet, semmire nem kötelezhetik, s még udvariasak is hozzá, mert a beteg a családban egyszerre az előkelő idegen szerepkörét tölti be.”
Márai azt is tudja, hogy a szegény igazából csak az evésben tudja kiélni magát, és nem is az számít, mit eszik, hanem örül, hogy egyáltalán ehet valamit. Csak az asztalnál igazán jó a szegény ember, mert egyébként, a társadalomban, sokkal nehezebb jónak lenni. „A szegény csak az étkezés pillanatában él igazán emberhez méltó életet. Aki ezt nem tudja, nem érdemli meg az életet, vagy rossz a gyomra.” Az író azt is megjegyzi, hogy a szegény ember is változtathat hozzáállásán néhány, a szegénységből adódóan eltűrt étellel kapcsolatban, hiszen ő maga gyermekkorában utálta a kelkáposztát, de miután egyik nagybátyja felvilágosította, hogy ez a kínai császár kedvenc, mindennapos csemegéje, ha nem is élvezettel, de bizonyos merengéssel nyúlt a kelkáposzta-főzelékhez. Ami a társas étkezést illeti, Márainak az a véleménye, hogy „étkezni csaknem olyan intim dolog, mint szeretkezni: egy ember kevés hozzá és három sok.”
A jó ételhez fogyasztott italról is van véleménye kedvenc írónknak. „Általában megállapíthatjuk – mondja –, hogy azok a népek, melyeknek szegény tömegei jelentős és nagy műveket alkottak a történelemben, állandóan és sokat ittak. (...) A franciák legfőként bort isznak, s jórészt jeles, egészséges hajlamuknak köszönhetjük, hogy végül is megajándékozták a világot az emberi jogokkal és a civilizációval; teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nép, amely bor helyett évszázadokon át aludttejet vagy narancsszörpöt iszik, hasonló teljesítményekre legyen képes, mint a francia forradalom.”
A szegény minden apró vágyával Istenhez fordul, mert megtanulta, hogy e világban hiába fordul bárkihez is, állapítja meg Márai Sándor, mert szerinte a szegény embernek más úgysem segít. Mi, szegények tényleg megtanultuk ezt és tudjuk: akkor is szegények maradunk, ha van, aki kiszolgál bennünket, ha szép autóban utazunk, ha pénzünk van a bankban és tágas palotában lakunk. Mert a szegénységet nem lehet kinőni, csak elmaszkírozni. Szerencsére, Márai kolléga a szellemiek tekintetében nem volt szegény, és gazdagságát boldogan osztotta és osztja meg velünk, még most, halála után is.
Márai Sándor: A szegények iskolája. Budapest, Akadémiai Kiadó –Helikon Kiadó,1992, 132 old.
Megjelent az Uj Szó Szalon mellékletében.
Monday, September 29, 2008
Saturday, September 20, 2008
Teljes csőd
Íróember nem tehet egyebet: ír – ha jó történik vele, de még inkább, ha rossz. Tereza Boučkovával sok jó nem történt élete során, így volt miről írnia, és tehetséges író lévén a szerencsétlenségéből legalább jó irodalmat tudott kreálni.
A már első prózáival kitűnt és díjakkal kitüntetett szerző híres apjának árnyékában és annak hiányában nőtt fel, mert az elvált apa, Pavel Kohout író és disszidens nem tartotta régi családjával a kapcsolatot. Ez nem akadályozta meg Tereza Boučkovát abban, hogy húszéves korában aláírja a Charta ’77 című kiáltványt. Ennek következtében a titkosrendőrség kihallgatta, évekig figyelte, és az elvtársak arról is gondoskodtak, hogy csak takarítói állást sikerüljön találnia, annál jobbat sosem. (Talán emlékezünk még arra: a csodás kommunizmushoz vezető úton haladó szocialista hazánkban a teljes foglalkoztatottság volt az ideál, mi több, aki nem „tudott” munkát találni, az nyilvánvalóan munkakerülő volt, ezért büntetendő. A rendszer ellen nyíltan állást foglalókat úgy tudták csapdába csalni, hogy a feketelistán levőket senki sem merte foglalkoztatni, viszont ha munka nélkül voltak, törvénysértést követtek el. Így lett sok értelmiségiből fűtő, Boučkovából takarítónő, hiszen más választásuk nem volt.)
És hogy a baj csőstül szokott jönni, azt az is bizonyítja, hogy amikor Tereza Boučková anya szeretett volna lenni, az sem sikerült. Több elvetélés után ezért férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak két gyermeket. Az elszigetelt Prága melletti vidéki falu határában élő családról már Boučková előző prózáiban is olvashattunk, az idén kiadott könyve, A kakas éve az örökbefogadó szülők teljes csődjéről számol be.
A regény elején azonnal világossá válik, hogy az írónő beemelte a fikcióba életének fontos történéseit, hiszen leírja a Csehországban mára már legendává vált interjújának – amely után rasszistának s rosszabbnak is nevezték – visszhangját, valamint két örökbe fogadott roma fia elzüllését. Az idősebb fiú, Patrik ekkorra már elérte a nagykorúságot, így nem gátolhatta meg senki abban, hogy az utcán éljen. A fiatalabbik, Lukáš pedig tizenhét évesen nevelőintézetbe került, miután bátyja példáját követve ő is lopott, drogozott, és nem járt haza.
A regény narrátora, az anya, nem tudja, mit kezdjen kudarcával. Az írás nem megy neki, úgy érzi, szülőként kudarcot vallott, kapcsolata férjével hol megerősödik, hol gyengül, és állandó rettegésben él. Barátja tanácsára jegyzi napi történéseit, és próbál harmadik fiával foglalkozni, aki, mintha csak a sors rossz vicceként akkor született, amikor már letett arról, hogy szülni fog, és amikor mindkét roma fiút örökbe fogadta. Ezzel a kisfiúval, aki nem lop és jól tanul, anyjának nincs ideje foglalkozni, hiszen a két bátyja által okozott folyamatos rendőrségi és ügyészségi ügyeket kell intéznie.
Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor a szülő pénteken nem vásárolhat be élelmiszerből egy hétvégére sem, mert másnap reggelre a spájzból és a hűtőből minden eltűnik. Amikor nem sütheti meg előre a karácsonyi aprósüteményt, mert az is egy nap alatt eltűnik. Amikor zárni kell a szobák ajtaját, és dugdosni kell mindent, mert minden értékes tárgy azonnal eltűnik. Amikor a szülő a pénztárcájával a hóna alatt mozog a lakásban is, azzal megy vécére is, mert ha csak egy pillanatra is levenné róla a szemét, nem maradna benne egy fillér sem. Amikor a gyermek elviszi szülője vagy öccse cipőjét, születésnapi ajándékát és tönkretéve hozza vissza, vagy vissza se hozza. A következmény pedig düh, tehetetlenség és az újabb gaztettektől való rettegés.
Mindezt az a gyermek kényszeríti szüleire, akinek otthont, szeretetet és családi életre való esélyt adtak az adoptáló szülők. Ez a két gyerek, sajnos, nem tudta kihasználni a számukra kínálkozó esélyt, nem akartak tisztességes ember módjára élni, nem kértek a gondoskodó szeretetből sem, és nem érdekelte őket a szüleik által állított jó példa sem. A két fiú, annak ellenére, hogy nem vérbeli rokonok, egyforma életformát választ magának.
Boučková a fent említett interjúban őszintén beszél arról, mi történt családjával, és óva int mindenkit, aki romantikus elképzelések alapján akar gyermeket örökbe fogadni, mondván, jól gondolja meg, hiszen ami vele történt, másokkal is megtörtént már, és megtörténhet a jövőben is. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy ha ma újra hasonló döntés előtt állna, újra az örökbefogadás mellett döntene. Figyelmeztet viszont arra, hogy a más etnikumból származó gyerekek, akik az árvaházakban csecsemőkorukban nem részesültek semmilyen szeretetben, később genetikai adottságaik és a szeretetnélküliség miatt nehezebben szocializálódnak a társadalom által elfogadott családmodellbe. (Egyébként ez a mondat keltett felhördülést a cseh sajtóban, és emiatt bélyegezték Boučkovát rasszistának, s őt okolják amiatt, hogy csökkent a csehországi roma gyerekek örökbefogadása.)
Az idén az egyik csehországi tévécsatorna félórás beszélgetést sugározott Tereza Boučkovával A kakas éve kapcsán. Az írónő újból elmesélte családja történetét, megválaszolva a legkellemetlenebb kérdéseket is. Két nevelt fiuk által nem akármilyen poklon ment át férjével.
A kakas éve remek irodalom, ezenfelül pedig pontos szociológiai esettanulmány, mert az író a saját tragédiája alatt is elsősorban megfigyelő. És Tereza Boučková remek megfigyelő, aki nem szégyelli leírni a kudarc, a kétségbeesés és a kilátástalanság érzéseit sem. Ha más nem, a világnak legalább ilyen haszna lett a szerző személyes tragédiájából.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
A már első prózáival kitűnt és díjakkal kitüntetett szerző híres apjának árnyékában és annak hiányában nőtt fel, mert az elvált apa, Pavel Kohout író és disszidens nem tartotta régi családjával a kapcsolatot. Ez nem akadályozta meg Tereza Boučkovát abban, hogy húszéves korában aláírja a Charta ’77 című kiáltványt. Ennek következtében a titkosrendőrség kihallgatta, évekig figyelte, és az elvtársak arról is gondoskodtak, hogy csak takarítói állást sikerüljön találnia, annál jobbat sosem. (Talán emlékezünk még arra: a csodás kommunizmushoz vezető úton haladó szocialista hazánkban a teljes foglalkoztatottság volt az ideál, mi több, aki nem „tudott” munkát találni, az nyilvánvalóan munkakerülő volt, ezért büntetendő. A rendszer ellen nyíltan állást foglalókat úgy tudták csapdába csalni, hogy a feketelistán levőket senki sem merte foglalkoztatni, viszont ha munka nélkül voltak, törvénysértést követtek el. Így lett sok értelmiségiből fűtő, Boučkovából takarítónő, hiszen más választásuk nem volt.)
És hogy a baj csőstül szokott jönni, azt az is bizonyítja, hogy amikor Tereza Boučková anya szeretett volna lenni, az sem sikerült. Több elvetélés után ezért férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak két gyermeket. Az elszigetelt Prága melletti vidéki falu határában élő családról már Boučková előző prózáiban is olvashattunk, az idén kiadott könyve, A kakas éve az örökbefogadó szülők teljes csődjéről számol be.
A regény elején azonnal világossá válik, hogy az írónő beemelte a fikcióba életének fontos történéseit, hiszen leírja a Csehországban mára már legendává vált interjújának – amely után rasszistának s rosszabbnak is nevezték – visszhangját, valamint két örökbe fogadott roma fia elzüllését. Az idősebb fiú, Patrik ekkorra már elérte a nagykorúságot, így nem gátolhatta meg senki abban, hogy az utcán éljen. A fiatalabbik, Lukáš pedig tizenhét évesen nevelőintézetbe került, miután bátyja példáját követve ő is lopott, drogozott, és nem járt haza.
A regény narrátora, az anya, nem tudja, mit kezdjen kudarcával. Az írás nem megy neki, úgy érzi, szülőként kudarcot vallott, kapcsolata férjével hol megerősödik, hol gyengül, és állandó rettegésben él. Barátja tanácsára jegyzi napi történéseit, és próbál harmadik fiával foglalkozni, aki, mintha csak a sors rossz vicceként akkor született, amikor már letett arról, hogy szülni fog, és amikor mindkét roma fiút örökbe fogadta. Ezzel a kisfiúval, aki nem lop és jól tanul, anyjának nincs ideje foglalkozni, hiszen a két bátyja által okozott folyamatos rendőrségi és ügyészségi ügyeket kell intéznie.
Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor a szülő pénteken nem vásárolhat be élelmiszerből egy hétvégére sem, mert másnap reggelre a spájzból és a hűtőből minden eltűnik. Amikor nem sütheti meg előre a karácsonyi aprósüteményt, mert az is egy nap alatt eltűnik. Amikor zárni kell a szobák ajtaját, és dugdosni kell mindent, mert minden értékes tárgy azonnal eltűnik. Amikor a szülő a pénztárcájával a hóna alatt mozog a lakásban is, azzal megy vécére is, mert ha csak egy pillanatra is levenné róla a szemét, nem maradna benne egy fillér sem. Amikor a gyermek elviszi szülője vagy öccse cipőjét, születésnapi ajándékát és tönkretéve hozza vissza, vagy vissza se hozza. A következmény pedig düh, tehetetlenség és az újabb gaztettektől való rettegés.
Mindezt az a gyermek kényszeríti szüleire, akinek otthont, szeretetet és családi életre való esélyt adtak az adoptáló szülők. Ez a két gyerek, sajnos, nem tudta kihasználni a számukra kínálkozó esélyt, nem akartak tisztességes ember módjára élni, nem kértek a gondoskodó szeretetből sem, és nem érdekelte őket a szüleik által állított jó példa sem. A két fiú, annak ellenére, hogy nem vérbeli rokonok, egyforma életformát választ magának.
Boučková a fent említett interjúban őszintén beszél arról, mi történt családjával, és óva int mindenkit, aki romantikus elképzelések alapján akar gyermeket örökbe fogadni, mondván, jól gondolja meg, hiszen ami vele történt, másokkal is megtörtént már, és megtörténhet a jövőben is. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy ha ma újra hasonló döntés előtt állna, újra az örökbefogadás mellett döntene. Figyelmeztet viszont arra, hogy a más etnikumból származó gyerekek, akik az árvaházakban csecsemőkorukban nem részesültek semmilyen szeretetben, később genetikai adottságaik és a szeretetnélküliség miatt nehezebben szocializálódnak a társadalom által elfogadott családmodellbe. (Egyébként ez a mondat keltett felhördülést a cseh sajtóban, és emiatt bélyegezték Boučkovát rasszistának, s őt okolják amiatt, hogy csökkent a csehországi roma gyerekek örökbefogadása.)
Az idén az egyik csehországi tévécsatorna félórás beszélgetést sugározott Tereza Boučkovával A kakas éve kapcsán. Az írónő újból elmesélte családja történetét, megválaszolva a legkellemetlenebb kérdéseket is. Két nevelt fiuk által nem akármilyen poklon ment át férjével.
A kakas éve remek irodalom, ezenfelül pedig pontos szociológiai esettanulmány, mert az író a saját tragédiája alatt is elsősorban megfigyelő. És Tereza Boučková remek megfigyelő, aki nem szégyelli leírni a kudarc, a kétségbeesés és a kilátástalanság érzéseit sem. Ha más nem, a világnak legalább ilyen haszna lett a szerző személyes tragédiájából.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Monday, September 08, 2008
„A naiv egyenlőség pártján állok”
Augusztus 20-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tíz határon túli magyar közszereplőnek és szervezetnek adta át a 2008. évi Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatának kitüntetéseit Budapesten. Két szlovákiai személyiség is volt köztük. Egyikük Németh Ilona dunaszerdahelyi képzőművész, illusztrátor.
A kitüntetettek listáján szembetűnik a neved. Nemcsak azért, mert a tíz közül te vagy az egyetlen nő, hanem mert a legfi atalabb is.
Valóban. Ha nem én vagyok is a legifjabb, aki ezt az elismerést valaha megkapta, a fi atalabbak közé tartozom. Úgy látom, hogy ebből az alkalomból inkább életműdíjakat szoktak adni. A kitüntetettek zöme saját hazájában és Magyarországon is aktívan tevékenykedik, a két kultúrának az összekapcsolásával foglalkozik. Én egyébként javítottam a rólam szóló indokló-ismertető szövegen, mert nem szerettem volna, ha úgy jelenik meg, hogy a szlovákiai és a magyar kultúrában betöltött meghatározó szerepvállalásért kapom. A »meghatározó« szót aktívra változtattam, az indoklás mégis helytelenül került be a sajtóba.
Milyen volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?
Az az igazság, hogy töprengtem rajta, átvegyem-e. Úgy éreztem, a tevékenységem másról szól. A kisebbségi létet én nem élem meg, a szlovák és a magyar kultúrában egyaránt dolgoztam. Attól, hogy valaki bizonyos csoportba tartozik egy országban, még nem kell hátrányosnak tekinteni a helyzetét. A kisebbségi lét egy kiindulási alap, mint ahogy az is, hogy valaki férfi nek vagy nőnek születik. Innen nézzük a többi dolgot is, amivel foglalkozunk. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem látom a nemzeti vagy más kisebbségi létből adódó problémákat.
Végül is miért döntöttél az átvétel mellett?
Mert azt gondoltam, a hagyományhoz képest elmozdulás, hogy az én műfajomban aktív szereplő kap ilyen jellegű elismerést.
Milyen élmény marad a díjátadás?
Az ünnepség számomra idegen elemekkel is társult. Egy lezárt utcán vonultunk be a Várszínházba, ahol a ceremóniát tartották, s befejeztével is elkülönített helyről fi gyelhettük a tűzijátékot, miközben csüngtek körülöttünk az emberek a korlátról. Szociális érzékenységem az ilyesmit nehezen viseli. Gyurcsány Ferenc beszédében megfogott egy fontos üzenet, mégpedig hogy a határon túliakat segíteni kell, de nem szabad Magyarországról tendenciózus befolyásokat bevinni a külhoni közösségi életbe.
Késztet téged ez a kitüntetés mérlegelésre, visszatekintésre?
Nem igazán. Én inkább a jövőben élő ember vagyok. Az elismerésekkel – azzal együtt, hogy nagyon jólesnek – nem tudok mit kezdeni. Nincs hiányérzetem, lehet, hogy pont azért, mert fi atalkoromban kezdtem kapni őket. A Munkácsy-díjat is mint határon túli képzőművésznek elsőként nekem ítélték oda 2001-ben. Egyszerűen nem volt időm vágyakozni ilyenfajta kitüntetés után, mert korán értek.
Pályakezdőként tudtad, merre szeretnél haladni? Volt konkrét elképzelésed arról, hogy mint képzőművész mit akarsz elérni?
Nem, nem volt. Inkább csak kitaláltam, hogy mihez szeretnék kezdeni, megvalósí tottam, és ez vitt előre. Egészen kicsi koromtól nagyon aktív voltam, éreztem magamban a késztetést arra, hogy kifejezzek valamit, véleményt mondjak. Ennek a módját találtam meg a képzőművészetben. Mostanában viszont húszéves koromhoz viszonyítva kevesebb a belső ösztönzés bennem, nincs már meg a régi hév. Lehet, hogy ez a korral is jár, vagy csak pihennem kellene.
Sokan a feminizmussal és a posztfeminizmussal hoznak kapcsolatba. Te is az irányzathoz sorolod magad, s posztfeministának tartod műveidet?
Értelmezés kérdése. Sok esetben nem is tudom, mi a feminizmus igazából. Én alapvetően a naiv egyenlőség pártján állok, mert ha egy családon vagy társadalmon belül a férfi nak és a nőnek azonos jogai vannak – és miért ne volnának? –, akkor ugye minek a feminizmus. Nem kell. Tehát ha az egyformán járó jogok követelése engem és minden más nőt is feministává tesz, akkor az vagyok. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy normális. Szerintem egyszerűen egyenlő jogokat és a szabad választás lehetőségét kell adni az embereknek. Ha ezt megtesszük, az ilyenfajta kisebbségi vagy feminista megjelöléseknek nem lesz értelmük. Ami a műveket illeti, azok interpretálása természetesen lehet posztfeminista – művészettörténeti szempontból.
A családodban – mivel van egy majdnem felnőtt és egy nagykorú fi ad – ez miképp vetítődik le?
A családom három férfi tagja gyakran szokott feministának nevezni, én pedig vissza szoktam kérdezni, hogy mitől vagyok számukra az. Talán genetikailag kódolva is lehet, hogy az erősebb neműek számára az a természetes, hogy ők az »egyenrangúbbak«. Én a fi aimat egyenjogúságra neveltem, a famíliában minden feladat azonosan oszlik meg, mégis előbukik ez a problémakör.
Milyen a viszonyod a nőmozgalomhoz?
Nem igazán veszek részt a nőmozgalomban, nem éreztem eddig szükségét. A közéletben szerepet vállalok, kifejtem a véleményemet, de a politikában nem vagyok aktív, mert a klasszikus értelmiségi, kisebbségi beállítottságommal nem tudnám képviselni a többségi nézetet csupán azért, mert azt megszavazta a bizottság. Akkor lehetek önmagam, ha a saját álláspontomat közvetítem – még ha kisebbségben maradok is vele –, és ezért nem vagyok alkalmas a pártokban meg mozgalmakban való tevékenykedésre.
Munkáiddal viszont többször váltottál ki heves politikai és társadalmi párbeszédet…
Természetesen fi gyelem, mi zajlik körülöttünk. Például az utóbbi budapesti melegfelvonulás szégyenteljes megtámadásáról több társaságban is vitatkoztunk. Rettentően felháborodtam a történteken, és kijelentettem, hogy jövőre én is kivonulok. Érdekes ilyenkor végighallgatni, ki miként nyilatkozik, mert hasonló témákról – mint például a homoszexuálisok jogai – egyébként nem szoktunk beszélgetni. Többen azzal kezdték mondandójukat, hogy: »Van meleg barátom, de...«. És a lehetőség, hogy ezek a nézetek szóba kerüljenek, kidolgozódjanak, jó. Ugyanez volt annak idején a feminizmussal is, mint most a melegek jogaival. Nagyon lényeges, hogy az álláspontok tisztázódjanak. A durvaság és a felfokozott érzelmi állapot természetesen nem a legmegfelelőbb módja ennek, de egyértelmű, hogy beszélni kell róla. Ami a munkáimat illeti, én például kifejezetten kerestem a párbeszéd lehetőségét, amikor ez ideig egyetlen dunaszerdahelyi kiállításomra magam szerveztem tárlatvezetéseket, és hihetetlen nagy volt az érdeklődés. A legjobban annak örültem, amikor a diák, aki az osztályával megnézte a kiállítást, hétvégén behozta a szüleit is. Ez igazi siker volt számomra.
A képzőművész mit tanul az ilyen testközeli élményekből, amikor látja és hallja, hogyan reagálnak mások a műveire?
A kortárs képzőművészet is megérthető. Egy műalkotást mindenki a saját tapasztalata szerint fog fel, pontosabban annak egy részét értelmezi. Egy jó mű mindenképpen hat valahogy a nézőre, a tárlat látogatójára, ha az szabadon és nyitottan szemléli. Amikor pedig a befogadó a műről ennek a létrehozójával beszélget, lehetőség nyílik rá, hogy az alkotás több szegmensét is felismerjék, és átadják egymásnak észrevételeiket. 1997-ben például, mikor a nőgyógyászati asztalok installációját állítottam ki Budapesten, meglepődtem a férfi látogatók nyilatkozatain, akik még sosem láttak ilyet. Ez az aspektus eredendően fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy az akkori férfi ak többségének fogalma sincs, hogy a nőket milyen körülmények között vizsgálják, miközben általában ilyen asztalon jöttek a világra. Munkáim sosem a botránykeltés szándékával készülnek, mindig a dialógus létrehozására törekszem.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
A kitüntetettek listáján szembetűnik a neved. Nemcsak azért, mert a tíz közül te vagy az egyetlen nő, hanem mert a legfi atalabb is.
Valóban. Ha nem én vagyok is a legifjabb, aki ezt az elismerést valaha megkapta, a fi atalabbak közé tartozom. Úgy látom, hogy ebből az alkalomból inkább életműdíjakat szoktak adni. A kitüntetettek zöme saját hazájában és Magyarországon is aktívan tevékenykedik, a két kultúrának az összekapcsolásával foglalkozik. Én egyébként javítottam a rólam szóló indokló-ismertető szövegen, mert nem szerettem volna, ha úgy jelenik meg, hogy a szlovákiai és a magyar kultúrában betöltött meghatározó szerepvállalásért kapom. A »meghatározó« szót aktívra változtattam, az indoklás mégis helytelenül került be a sajtóba.
Milyen volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy díjat kapsz?
Az az igazság, hogy töprengtem rajta, átvegyem-e. Úgy éreztem, a tevékenységem másról szól. A kisebbségi létet én nem élem meg, a szlovák és a magyar kultúrában egyaránt dolgoztam. Attól, hogy valaki bizonyos csoportba tartozik egy országban, még nem kell hátrányosnak tekinteni a helyzetét. A kisebbségi lét egy kiindulási alap, mint ahogy az is, hogy valaki férfi nek vagy nőnek születik. Innen nézzük a többi dolgot is, amivel foglalkozunk. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem látom a nemzeti vagy más kisebbségi létből adódó problémákat.
Végül is miért döntöttél az átvétel mellett?
Mert azt gondoltam, a hagyományhoz képest elmozdulás, hogy az én műfajomban aktív szereplő kap ilyen jellegű elismerést.
Milyen élmény marad a díjátadás?
Az ünnepség számomra idegen elemekkel is társult. Egy lezárt utcán vonultunk be a Várszínházba, ahol a ceremóniát tartották, s befejeztével is elkülönített helyről fi gyelhettük a tűzijátékot, miközben csüngtek körülöttünk az emberek a korlátról. Szociális érzékenységem az ilyesmit nehezen viseli. Gyurcsány Ferenc beszédében megfogott egy fontos üzenet, mégpedig hogy a határon túliakat segíteni kell, de nem szabad Magyarországról tendenciózus befolyásokat bevinni a külhoni közösségi életbe.
Késztet téged ez a kitüntetés mérlegelésre, visszatekintésre?
Nem igazán. Én inkább a jövőben élő ember vagyok. Az elismerésekkel – azzal együtt, hogy nagyon jólesnek – nem tudok mit kezdeni. Nincs hiányérzetem, lehet, hogy pont azért, mert fi atalkoromban kezdtem kapni őket. A Munkácsy-díjat is mint határon túli képzőművésznek elsőként nekem ítélték oda 2001-ben. Egyszerűen nem volt időm vágyakozni ilyenfajta kitüntetés után, mert korán értek.
Pályakezdőként tudtad, merre szeretnél haladni? Volt konkrét elképzelésed arról, hogy mint képzőművész mit akarsz elérni?
Nem, nem volt. Inkább csak kitaláltam, hogy mihez szeretnék kezdeni, megvalósí tottam, és ez vitt előre. Egészen kicsi koromtól nagyon aktív voltam, éreztem magamban a késztetést arra, hogy kifejezzek valamit, véleményt mondjak. Ennek a módját találtam meg a képzőművészetben. Mostanában viszont húszéves koromhoz viszonyítva kevesebb a belső ösztönzés bennem, nincs már meg a régi hév. Lehet, hogy ez a korral is jár, vagy csak pihennem kellene.
Sokan a feminizmussal és a posztfeminizmussal hoznak kapcsolatba. Te is az irányzathoz sorolod magad, s posztfeministának tartod műveidet?
Értelmezés kérdése. Sok esetben nem is tudom, mi a feminizmus igazából. Én alapvetően a naiv egyenlőség pártján állok, mert ha egy családon vagy társadalmon belül a férfi nak és a nőnek azonos jogai vannak – és miért ne volnának? –, akkor ugye minek a feminizmus. Nem kell. Tehát ha az egyformán járó jogok követelése engem és minden más nőt is feministává tesz, akkor az vagyok. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy normális. Szerintem egyszerűen egyenlő jogokat és a szabad választás lehetőségét kell adni az embereknek. Ha ezt megtesszük, az ilyenfajta kisebbségi vagy feminista megjelöléseknek nem lesz értelmük. Ami a műveket illeti, azok interpretálása természetesen lehet posztfeminista – művészettörténeti szempontból.
A családodban – mivel van egy majdnem felnőtt és egy nagykorú fi ad – ez miképp vetítődik le?
A családom három férfi tagja gyakran szokott feministának nevezni, én pedig vissza szoktam kérdezni, hogy mitől vagyok számukra az. Talán genetikailag kódolva is lehet, hogy az erősebb neműek számára az a természetes, hogy ők az »egyenrangúbbak«. Én a fi aimat egyenjogúságra neveltem, a famíliában minden feladat azonosan oszlik meg, mégis előbukik ez a problémakör.
Milyen a viszonyod a nőmozgalomhoz?
Nem igazán veszek részt a nőmozgalomban, nem éreztem eddig szükségét. A közéletben szerepet vállalok, kifejtem a véleményemet, de a politikában nem vagyok aktív, mert a klasszikus értelmiségi, kisebbségi beállítottságommal nem tudnám képviselni a többségi nézetet csupán azért, mert azt megszavazta a bizottság. Akkor lehetek önmagam, ha a saját álláspontomat közvetítem – még ha kisebbségben maradok is vele –, és ezért nem vagyok alkalmas a pártokban meg mozgalmakban való tevékenykedésre.
Munkáiddal viszont többször váltottál ki heves politikai és társadalmi párbeszédet…
Természetesen fi gyelem, mi zajlik körülöttünk. Például az utóbbi budapesti melegfelvonulás szégyenteljes megtámadásáról több társaságban is vitatkoztunk. Rettentően felháborodtam a történteken, és kijelentettem, hogy jövőre én is kivonulok. Érdekes ilyenkor végighallgatni, ki miként nyilatkozik, mert hasonló témákról – mint például a homoszexuálisok jogai – egyébként nem szoktunk beszélgetni. Többen azzal kezdték mondandójukat, hogy: »Van meleg barátom, de...«. És a lehetőség, hogy ezek a nézetek szóba kerüljenek, kidolgozódjanak, jó. Ugyanez volt annak idején a feminizmussal is, mint most a melegek jogaival. Nagyon lényeges, hogy az álláspontok tisztázódjanak. A durvaság és a felfokozott érzelmi állapot természetesen nem a legmegfelelőbb módja ennek, de egyértelmű, hogy beszélni kell róla. Ami a munkáimat illeti, én például kifejezetten kerestem a párbeszéd lehetőségét, amikor ez ideig egyetlen dunaszerdahelyi kiállításomra magam szerveztem tárlatvezetéseket, és hihetetlen nagy volt az érdeklődés. A legjobban annak örültem, amikor a diák, aki az osztályával megnézte a kiállítást, hétvégén behozta a szüleit is. Ez igazi siker volt számomra.
A képzőművész mit tanul az ilyen testközeli élményekből, amikor látja és hallja, hogyan reagálnak mások a műveire?
A kortárs képzőművészet is megérthető. Egy műalkotást mindenki a saját tapasztalata szerint fog fel, pontosabban annak egy részét értelmezi. Egy jó mű mindenképpen hat valahogy a nézőre, a tárlat látogatójára, ha az szabadon és nyitottan szemléli. Amikor pedig a befogadó a műről ennek a létrehozójával beszélget, lehetőség nyílik rá, hogy az alkotás több szegmensét is felismerjék, és átadják egymásnak észrevételeiket. 1997-ben például, mikor a nőgyógyászati asztalok installációját állítottam ki Budapesten, meglepődtem a férfi látogatók nyilatkozatain, akik még sosem láttak ilyet. Ez az aspektus eredendően fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy az akkori férfi ak többségének fogalma sincs, hogy a nőket milyen körülmények között vizsgálják, miközben általában ilyen asztalon jöttek a világra. Munkáim sosem a botránykeltés szándékával készülnek, mindig a dialógus létrehozására törekszem.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Thursday, July 31, 2008
Wednesday, July 30, 2008
Tony Judt: Reappraisals
Tony Judt, a neves angol történész, a New York University professzora, eredetileg modern francia történelemmel foglalkozott, de mint azt a 2005-ben megjelent Postwar: A History of Europe Since 1945 (Háború után: Európa története 1945 után) könyve jelezte, gondolkodása nem korlátozódik a franciákra.
Közép-európai szempontból nagyon kellemes, ha valaki olyan szinten ismeri Európa, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet- és Közép-Európa történelmét is, mint Judt. Ha ráadásul Amerikában gondolkodik és ír Európa történelméről, az még inkább szívmelengető. Míg a Postwar hatalmas, nehéz munka (a könyv maga több mint 800 oldal, apró betűkkel, jó minőségű papírra nyomtatva), és megérdemelten keltett nagy érdeklődést az USA-ban és Britanniában egyaránt, Judt új könyve, Reappraisals: Reflections on the Forgotten Twentieth Century (Újraértékelés: Az elfelejtett XX. századról) esszégyűjtemény. Ezek az esszék és könyvkritikák amerikai és brit hetilapokban és más, leginkább szűk intellektuális körökben olvasott folyóiratokban jelentek meg 1994 és 2006 között.
A szerző alaptézise, melyet a könyv bevezetőjében (A világ, amelyet elveszítettünk) fejt ki részletesen: nemcsak hogy nem ismerjük történelmünket, és nem tanultunk belőle, hanem azt állítjuk, hogy a múlt nem tanít bennünket semmi érdekesre és értékesre. A XX. század alig múlt el, panaszkodik Judt, máris feledésbe merültek mind ideáljai, mind félelmei, és nem értjük jelenlegi világunk dilemmáinak kontextusát, mert nem hallgatunk az elmúlt évszázadok bölcseire. Hogy kik ezek a kivételes „bölcsek”? Judt szerint többek között Arthur Koestler, Primo Levi, Manes Sperber és Hannah Arendt.
E fent említett gondolkodókat a mai közép-európai művelt olvasónak talán még nem kell bemutatni. Judt a magyar származású Koestlert „példás entellektüelnek” titulálja, Levi alapvető igazságairól szól, Sperber zsidóságáról elmélkedik, Arendtet pedig azért dicséri, mert a politikai gonoszról és a zsidók modern világbeli helyéről való elmélkedés tekintetében megelőzte korát és kortársait, bár ő sem volt tökéletes.
A könyv további fejezeteiben, amelyek aktuális új könyvek kritikáinak apropóján jöttek létre, Judt szól Albert Camus-ről („Franciaország legjobb embere”); Louis Althusserról, aki marxista volt, Eric Hobsbawm románcáról a kommunizmussal; a lengyel katolikus Leszek Kolakowskiról, aki a marxizmus történelmével foglalkozott; II. János Pál pápa modern világgal való kapcsolatáról és a gyökértelen kozmopolita Edward Saidról.
Az alapvető tények és a lényeg összefoglalása mellett Judt révén, aki komplex és komplikált fogalmakról is olvashatóan és érthetően ír (történészeknél ez nem éppen szokványos), megismerhetünk több érdekes és az egyes személyek gondolkodására mélyen kiható tényt, eseményt is. Kolakowski például írásba foglalta a nyugati marxisták egyértelmű megvetését, mert azok szerinte azért vonzódtak a marxista ideákhoz, mint azt Sartre is észrevette, mert egyszerűek, és a marxisták lusták: „A marxizmus az az eszköz, amellyel úgy lehet elsajátítani a történelem és a gazdaságtan alapjait, hogy egyiket sem kell tanulmányozni.” Judt később azt a következtetést vonja le, hogy mivel Közép-Európában a harmincöt éven aluliaknak nincs felnőtt emlékük a kommunizmus-szocializmusról, a marxizmus valamilyen formája újból érdekessé és vonzóvá válhat. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy 2005-ben a BBC hallgatói Karl Marxot választották „minden idők legnagyobb filozófusának”, valamint, ha ilyen párhuzamot akarunk vonni, a mai közép-európai kormányokban is exkommunisták és neonácik ülnek (a nácizmusról sincs a kontinens lakossága többségének felnőtt emléke).
A történelmi személyek után Judt néhány történelmi eseményt is vizsgálat alá vesz, méghozzá Franciaország 1940-es elesését, az ország sokféle múltját, Tony Blair brit hagyatékát, Belgium jelentőségét, Románia két világháború közötti történelmét, Izrael hatnapos háborúját és annak következményeit.
Franciaország 1940-ben politikailag megosztott, katonailag felkészületlen volt, a Vichy-kormány pedig leginkább egy kommunista puccstól tartott, nem a németeket tartotta legnagyobb veszélynek. Nem csoda tehát, hogy az ország a németek könnyű prédája lett.
Románia nyugaton kevésbé ismert történelméről Judt az európai kontextus keretein belül néhány – a románok önmaguk számára létrehozott és életben tartott – mítoszt forgat ki, mint például, hogy Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt a romániai zsidók nagy részének nem esett bántódásuk. Igaz, mondja Judt, hogy az 1942 áprilisában számlált 441 ezer zsidó nagy többsége életben maradt annak köszönhetően, hogy Antonescu rájött: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és visszavonta a deportálási terveket. Amivel viszont a románok nem szoktak büszkélkedni: 1941 után a román és német fennhatóság alatt álló besszarábiai és bukovinai zsidókat terrorizálták és gyilkolták, és ebben a románok túltettek a németeken. Román katonák égettek el elevenen 19 ezer zsidót Odesszában 1941 októberében, majd további 16 ezret árkokba lőttek a közeli Dalnickban, és ugyanezek a román katonák olyan brutális módon bántak a transzportokban elhurcolt zsidókkal, hogy ez ellen a németek panaszt emeltek. A háború végéig a román fennhatóság alatti területen lévő zsidók fele életét vesztette vagy koncentrációs táborokban találta magát. Ez Antonescu részéről kinyilvánított politikai cél volt, ahogy 1943-ban elhangzott beszédében leszögezte: „El kell érnünk a teljes romanizálást. Mégpedig a háború végéig”.
Az USA-ban Judt kötetének Izraelről szóló része volt a könyvről írók számára a legérdekesebb. Az említett két cikk, Judt izraeli témájú többi írásával egyetemben, általában nagy port kavart, mert a szerző – két zsidó menekült, egy orosz és egy belga fia – cionistából Izrael kritikusává vált. Szerinte az 1967-es háborút Izrael megnyerte, de hosszú távon veszített vele. Judt olyan államnak tartja Izraelt, amely nem akar felnőni, és továbbra is függ az USA-tól.
A kötet vége Amerikával és Európával mint két különböző életfelfogással és életstílussal foglakozik. Judt szerint a különbséget könnyen be lehet mutatni a kávé példáján. Az amerikai kávé mindenhol hozzáférhető, olcsó, nagy csészékben, ingyen utántöltéssel árulják, íze viszont nincs. Az olasz eszpresszó előállítása jó gépet igényel, ám a végeredmény túl drága ahhoz képest, mennyi koffeint kínál egy pici csészében, így inkább mestermű, mint áru. A világ amerikanizálódását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ez a drága, elitnek számító ital, az olasz eszpresszó, átjut az Atlanti-óceán másik partjára, ott elit italból népszerű itallá válik, majd feljavított és átcsomagolt változatban egy amerikai multicég által megjelenik az európai piacon, ahol azonnali „újdonság” lesz.
Persze, az amerikaiaknak több koffeinre van szükségük, mint az európaiaknak, mert míg egy olasz 2000-ben átlagban 1562 órát dolgozott, egy amerikai 1877 órát. Ennek ellenére minden ötödik amerikai felnőtt a szegénység küszöbén él, ugyanakkor csak minden tizenötödik olasz.
Tony Judt szerint a történelmet, a történelemről gondolkodó kimagasló elmék írásait minden generációnak tanulmányoznia kellene. Elszomorítja őt, hogy ma nem ezt tesszük. Hisz abban, hogy a történelmet konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg, mint Marshall (Marshall-terv), Gorbacsov vagy Milosevics egyes intézkedései. Ha ignoráns, a világtörténelmet és sajátjukat nem ismerő emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy nemzet, egy állam sorsáról döntenek, az, mint nagyon jól tudjuk, tragédiához vezethet. A hatvanéves Judt elvégzi a munka tőle telhető részét: gondolkodik történelmünkről, és gondolatait leírja, megosztja mindazokkal, akik hajlandóak elolvasni és együtt- meg tovább gondolkodni. Kérdés, hány ilyen ember akad a XXI. század elején.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Közép-európai szempontból nagyon kellemes, ha valaki olyan szinten ismeri Európa, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet- és Közép-Európa történelmét is, mint Judt. Ha ráadásul Amerikában gondolkodik és ír Európa történelméről, az még inkább szívmelengető. Míg a Postwar hatalmas, nehéz munka (a könyv maga több mint 800 oldal, apró betűkkel, jó minőségű papírra nyomtatva), és megérdemelten keltett nagy érdeklődést az USA-ban és Britanniában egyaránt, Judt új könyve, Reappraisals: Reflections on the Forgotten Twentieth Century (Újraértékelés: Az elfelejtett XX. századról) esszégyűjtemény. Ezek az esszék és könyvkritikák amerikai és brit hetilapokban és más, leginkább szűk intellektuális körökben olvasott folyóiratokban jelentek meg 1994 és 2006 között.
A szerző alaptézise, melyet a könyv bevezetőjében (A világ, amelyet elveszítettünk) fejt ki részletesen: nemcsak hogy nem ismerjük történelmünket, és nem tanultunk belőle, hanem azt állítjuk, hogy a múlt nem tanít bennünket semmi érdekesre és értékesre. A XX. század alig múlt el, panaszkodik Judt, máris feledésbe merültek mind ideáljai, mind félelmei, és nem értjük jelenlegi világunk dilemmáinak kontextusát, mert nem hallgatunk az elmúlt évszázadok bölcseire. Hogy kik ezek a kivételes „bölcsek”? Judt szerint többek között Arthur Koestler, Primo Levi, Manes Sperber és Hannah Arendt.
E fent említett gondolkodókat a mai közép-európai művelt olvasónak talán még nem kell bemutatni. Judt a magyar származású Koestlert „példás entellektüelnek” titulálja, Levi alapvető igazságairól szól, Sperber zsidóságáról elmélkedik, Arendtet pedig azért dicséri, mert a politikai gonoszról és a zsidók modern világbeli helyéről való elmélkedés tekintetében megelőzte korát és kortársait, bár ő sem volt tökéletes.
A könyv további fejezeteiben, amelyek aktuális új könyvek kritikáinak apropóján jöttek létre, Judt szól Albert Camus-ről („Franciaország legjobb embere”); Louis Althusserról, aki marxista volt, Eric Hobsbawm románcáról a kommunizmussal; a lengyel katolikus Leszek Kolakowskiról, aki a marxizmus történelmével foglalkozott; II. János Pál pápa modern világgal való kapcsolatáról és a gyökértelen kozmopolita Edward Saidról.
Az alapvető tények és a lényeg összefoglalása mellett Judt révén, aki komplex és komplikált fogalmakról is olvashatóan és érthetően ír (történészeknél ez nem éppen szokványos), megismerhetünk több érdekes és az egyes személyek gondolkodására mélyen kiható tényt, eseményt is. Kolakowski például írásba foglalta a nyugati marxisták egyértelmű megvetését, mert azok szerinte azért vonzódtak a marxista ideákhoz, mint azt Sartre is észrevette, mert egyszerűek, és a marxisták lusták: „A marxizmus az az eszköz, amellyel úgy lehet elsajátítani a történelem és a gazdaságtan alapjait, hogy egyiket sem kell tanulmányozni.” Judt később azt a következtetést vonja le, hogy mivel Közép-Európában a harmincöt éven aluliaknak nincs felnőtt emlékük a kommunizmus-szocializmusról, a marxizmus valamilyen formája újból érdekessé és vonzóvá válhat. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy 2005-ben a BBC hallgatói Karl Marxot választották „minden idők legnagyobb filozófusának”, valamint, ha ilyen párhuzamot akarunk vonni, a mai közép-európai kormányokban is exkommunisták és neonácik ülnek (a nácizmusról sincs a kontinens lakossága többségének felnőtt emléke).
A történelmi személyek után Judt néhány történelmi eseményt is vizsgálat alá vesz, méghozzá Franciaország 1940-es elesését, az ország sokféle múltját, Tony Blair brit hagyatékát, Belgium jelentőségét, Románia két világháború közötti történelmét, Izrael hatnapos háborúját és annak következményeit.
Franciaország 1940-ben politikailag megosztott, katonailag felkészületlen volt, a Vichy-kormány pedig leginkább egy kommunista puccstól tartott, nem a németeket tartotta legnagyobb veszélynek. Nem csoda tehát, hogy az ország a németek könnyű prédája lett.
Románia nyugaton kevésbé ismert történelméről Judt az európai kontextus keretein belül néhány – a románok önmaguk számára létrehozott és életben tartott – mítoszt forgat ki, mint például, hogy Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt a romániai zsidók nagy részének nem esett bántódásuk. Igaz, mondja Judt, hogy az 1942 áprilisában számlált 441 ezer zsidó nagy többsége életben maradt annak köszönhetően, hogy Antonescu rájött: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és visszavonta a deportálási terveket. Amivel viszont a románok nem szoktak büszkélkedni: 1941 után a román és német fennhatóság alatt álló besszarábiai és bukovinai zsidókat terrorizálták és gyilkolták, és ebben a románok túltettek a németeken. Román katonák égettek el elevenen 19 ezer zsidót Odesszában 1941 októberében, majd további 16 ezret árkokba lőttek a közeli Dalnickban, és ugyanezek a román katonák olyan brutális módon bántak a transzportokban elhurcolt zsidókkal, hogy ez ellen a németek panaszt emeltek. A háború végéig a román fennhatóság alatti területen lévő zsidók fele életét vesztette vagy koncentrációs táborokban találta magát. Ez Antonescu részéről kinyilvánított politikai cél volt, ahogy 1943-ban elhangzott beszédében leszögezte: „El kell érnünk a teljes romanizálást. Mégpedig a háború végéig”.
Az USA-ban Judt kötetének Izraelről szóló része volt a könyvről írók számára a legérdekesebb. Az említett két cikk, Judt izraeli témájú többi írásával egyetemben, általában nagy port kavart, mert a szerző – két zsidó menekült, egy orosz és egy belga fia – cionistából Izrael kritikusává vált. Szerinte az 1967-es háborút Izrael megnyerte, de hosszú távon veszített vele. Judt olyan államnak tartja Izraelt, amely nem akar felnőni, és továbbra is függ az USA-tól.
A kötet vége Amerikával és Európával mint két különböző életfelfogással és életstílussal foglakozik. Judt szerint a különbséget könnyen be lehet mutatni a kávé példáján. Az amerikai kávé mindenhol hozzáférhető, olcsó, nagy csészékben, ingyen utántöltéssel árulják, íze viszont nincs. Az olasz eszpresszó előállítása jó gépet igényel, ám a végeredmény túl drága ahhoz képest, mennyi koffeint kínál egy pici csészében, így inkább mestermű, mint áru. A világ amerikanizálódását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ez a drága, elitnek számító ital, az olasz eszpresszó, átjut az Atlanti-óceán másik partjára, ott elit italból népszerű itallá válik, majd feljavított és átcsomagolt változatban egy amerikai multicég által megjelenik az európai piacon, ahol azonnali „újdonság” lesz.
Persze, az amerikaiaknak több koffeinre van szükségük, mint az európaiaknak, mert míg egy olasz 2000-ben átlagban 1562 órát dolgozott, egy amerikai 1877 órát. Ennek ellenére minden ötödik amerikai felnőtt a szegénység küszöbén él, ugyanakkor csak minden tizenötödik olasz.
Tony Judt szerint a történelmet, a történelemről gondolkodó kimagasló elmék írásait minden generációnak tanulmányoznia kellene. Elszomorítja őt, hogy ma nem ezt tesszük. Hisz abban, hogy a történelmet konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg, mint Marshall (Marshall-terv), Gorbacsov vagy Milosevics egyes intézkedései. Ha ignoráns, a világtörténelmet és sajátjukat nem ismerő emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy nemzet, egy állam sorsáról döntenek, az, mint nagyon jól tudjuk, tragédiához vezethet. A hatvanéves Judt elvégzi a munka tőle telhető részét: gondolkodik történelmünkről, és gondolatait leírja, megosztja mindazokkal, akik hajlandóak elolvasni és együtt- meg tovább gondolkodni. Kérdés, hány ilyen ember akad a XXI. század elején.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Thursday, July 03, 2008
Friday, June 20, 2008
Wednesday, June 18, 2008
Tuesday, June 17, 2008
Friday, June 06, 2008
Michael Jackson – Thriller 25
Aki a 80-as és 90-es években nőtt fel, ismeri Michael Jackson nevét, de legfőképpen zenéjét. Igaz, hogy a vasfüggönyön innen menő nyugati zenéhez jutni nem volt könnyű, hacsak nem rögzítettük a dalokat a magyar vagy osztrák rádióállomásokból.
Tini koromban – hogy, hogy nem – a birtokomba jutott egy gyönyörű vinillemez, rajta egy gyönyörű, a mama szerint őzikeszemű Michael Jacksonnal. A zene fantasztikus volt, tele energiával, tánccal és életörömmel, ami annak idején nem volt jellemző a szoci blokkra és a helyi sztárokra (Gott, Vondráčková, Edda, Vikidál). Emlékszem, hogy az egyik rokonomat, aki a család szerint „perfektül beszélt angolul”, azzal kínoztam egy szombati délutánon, hogy újra és újra leforgattam neki a Beat It című dalt, és kértem, hogy mondja meg, Jackson miről énekel. Nem tudta, nem értette. Most, hogy már én beszélem jól az amerikai angolt, nem csodálom, mert nem könnyű megérteni Jackson hadarását.
Bármennyire nehéz elhinni, hogy egy negyedszázad telt el közben, az év elején megjelent a Thriller 25 éves különkiadása az eredeti anyaggal, egy előtte nem megjelent dallal, és öt remixszel. Maga az album így, az én esetemben, több mint 20 év után is ugyanolyan jól szól, mint tinifüleimnek annak idején.
Húsz év alatt a zenehordozók elképesztő gyorsasággal változtak meg, hiszen a vinillemez után a kazettákon és a cédéken keresztül én most egy a magnókazettánál kisebb szerkezeten – amely a telefonom, az e-mail postaládám, internetkeresőm és alacsony felbontású fényképezőgépem – hallgatom Jackson leghíresebb albumát, nyolc gigabájtnyi más zenével egyetemben. A technika fejlődésének köszönhetően viszont sokkal inkább élvezhetőbb ez a „régi” popzene, mint a korong volt. Nemcsak a hangzás nagyszerű, hanem azok az apró részletek is, amelyeket csak sztereó hangzásban, fülhallgatón keresztül lehet hallani. Ki tudta, hogy a Wanna Be Startin’ Somethin’ elején Jackson a basszusgitárral dúdolja a ritmust?
Megérdemelten ez minden idők legnagyobb számban eladott albuma.
A remixekkel viszont bajban vagyok. Olyanoknak találom őket, mintha egy kétezer dolláros bordóit (Jackson eredeti dalai) fröccs készítésére használnánk. A remixeket azért szereti az ember, mert a jó feldolgozás elemeire szedi az eredeti, az ember által imádott nótát, majd úgy rakja össze, hogy közben játszadozva hol hozzáad, hol elvesz valamit, hogy tizenkét perccel később még jobban imádhassa az ember az adott zeneszámot. Előfordul, hogy egy remix új alapokra teszi a dal vokáljait vagy a refrént, esetleg csak egy-két sort használ az eredeti műből, és még így is remek lehet a végeredmény: lásd a Buddha Bar-lemezek world music mixeit, Madonna Ray of Light lemezének remek remix EP-it, vagy az Everything But The Girl csapat egyes remekeit.
A Thriller több dala egyenesen adja magát a world musichoz, ezt sajnos nem használta ki egyik remixelő sem.
A The Girl is Mine dalból will.i.am kivette Paul McCartneyt, hozzáadta saját rapelő anyagát, siralmas végeredménnyel. Amikor azt „énekli” hogy „she like the way I rock”, az egy amerikai fülnek úgy hangzik, mintha azt mondaná (hibás nyelvtannal), hogy „she like the way Iraq”, tehát mintha Irakot szeretné a lány… A P.Y.T. (Pretty Young Thing) alá ugyancsak will.i.am rakott néhány unalmas szintetizátorelemet, majd írt két rapsort, és a végén egy kis közönségénekeltetést szimulál. Akon a Wanna Be Startin’ Somethin’-gel próbálkozott – sajnos sem a hangja, sem az, hogy egy versszakot hozzáírt a nótához, nem változtat azon, hogy a végeredmény kevésbé élvezhető, mint az eredeti. Persze, egy ilyen fenomenális számot nehéz elrontani. A mostani Jackson hangja hallható ebben a remixben, de talán jobb lett volna nem megszólaltatni a popkirályt. A Beat It remixe egyszerűen hallgathatatlan – Fergie erőtlen énekhangja egyáltalán nem illik ehhez az erőteljes dalhoz, egyébként pedig az „átdolgozás” majdnem azonos az eredetivel. Kanye West sem járt jobban Billie Jeannel – a rapelők által kedvelt „oh, yeah” és hasonló „adalékok” zavaróak, butítják ezt az érzelmes számot. West erős basszusvonalat rakott a dal alá, amitől Jackson énekhangja gyengül, és ettől az egész remix összeomlik.
Az eddig meg nem jelent dal ezen a különkiadáson a For All Time, egy egyszerű, kellemes ballada. Emiatt viszont nem érdemes megvenni a különkiadást. A DVD-n található videók miatt viszont igen. Nehéz elhinni, hogy ezek voltak az első „videók”, amikor még ez a szó nem is létezett. Az MTV állomáson a Thriller volt az első színes bőrű énekest bemutató zenét kísérő videofilm. Jackson itt még színes bőrű szupersztár, kimagasló tehetséggel, fantasztikus tánc-, zenei és video?ötletekkel. Mára sajnos nemcsak a bőrszíne fakult ki, hanem magánéletével együtt zenei karrierje is. Az eredeti Thriller számait hallgatva: nagy kár.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tini koromban – hogy, hogy nem – a birtokomba jutott egy gyönyörű vinillemez, rajta egy gyönyörű, a mama szerint őzikeszemű Michael Jacksonnal. A zene fantasztikus volt, tele energiával, tánccal és életörömmel, ami annak idején nem volt jellemző a szoci blokkra és a helyi sztárokra (Gott, Vondráčková, Edda, Vikidál). Emlékszem, hogy az egyik rokonomat, aki a család szerint „perfektül beszélt angolul”, azzal kínoztam egy szombati délutánon, hogy újra és újra leforgattam neki a Beat It című dalt, és kértem, hogy mondja meg, Jackson miről énekel. Nem tudta, nem értette. Most, hogy már én beszélem jól az amerikai angolt, nem csodálom, mert nem könnyű megérteni Jackson hadarását.
Bármennyire nehéz elhinni, hogy egy negyedszázad telt el közben, az év elején megjelent a Thriller 25 éves különkiadása az eredeti anyaggal, egy előtte nem megjelent dallal, és öt remixszel. Maga az album így, az én esetemben, több mint 20 év után is ugyanolyan jól szól, mint tinifüleimnek annak idején.
Húsz év alatt a zenehordozók elképesztő gyorsasággal változtak meg, hiszen a vinillemez után a kazettákon és a cédéken keresztül én most egy a magnókazettánál kisebb szerkezeten – amely a telefonom, az e-mail postaládám, internetkeresőm és alacsony felbontású fényképezőgépem – hallgatom Jackson leghíresebb albumát, nyolc gigabájtnyi más zenével egyetemben. A technika fejlődésének köszönhetően viszont sokkal inkább élvezhetőbb ez a „régi” popzene, mint a korong volt. Nemcsak a hangzás nagyszerű, hanem azok az apró részletek is, amelyeket csak sztereó hangzásban, fülhallgatón keresztül lehet hallani. Ki tudta, hogy a Wanna Be Startin’ Somethin’ elején Jackson a basszusgitárral dúdolja a ritmust?
Megérdemelten ez minden idők legnagyobb számban eladott albuma.
A remixekkel viszont bajban vagyok. Olyanoknak találom őket, mintha egy kétezer dolláros bordóit (Jackson eredeti dalai) fröccs készítésére használnánk. A remixeket azért szereti az ember, mert a jó feldolgozás elemeire szedi az eredeti, az ember által imádott nótát, majd úgy rakja össze, hogy közben játszadozva hol hozzáad, hol elvesz valamit, hogy tizenkét perccel később még jobban imádhassa az ember az adott zeneszámot. Előfordul, hogy egy remix új alapokra teszi a dal vokáljait vagy a refrént, esetleg csak egy-két sort használ az eredeti műből, és még így is remek lehet a végeredmény: lásd a Buddha Bar-lemezek world music mixeit, Madonna Ray of Light lemezének remek remix EP-it, vagy az Everything But The Girl csapat egyes remekeit.
A Thriller több dala egyenesen adja magát a world musichoz, ezt sajnos nem használta ki egyik remixelő sem.
A The Girl is Mine dalból will.i.am kivette Paul McCartneyt, hozzáadta saját rapelő anyagát, siralmas végeredménnyel. Amikor azt „énekli” hogy „she like the way I rock”, az egy amerikai fülnek úgy hangzik, mintha azt mondaná (hibás nyelvtannal), hogy „she like the way Iraq”, tehát mintha Irakot szeretné a lány… A P.Y.T. (Pretty Young Thing) alá ugyancsak will.i.am rakott néhány unalmas szintetizátorelemet, majd írt két rapsort, és a végén egy kis közönségénekeltetést szimulál. Akon a Wanna Be Startin’ Somethin’-gel próbálkozott – sajnos sem a hangja, sem az, hogy egy versszakot hozzáírt a nótához, nem változtat azon, hogy a végeredmény kevésbé élvezhető, mint az eredeti. Persze, egy ilyen fenomenális számot nehéz elrontani. A mostani Jackson hangja hallható ebben a remixben, de talán jobb lett volna nem megszólaltatni a popkirályt. A Beat It remixe egyszerűen hallgathatatlan – Fergie erőtlen énekhangja egyáltalán nem illik ehhez az erőteljes dalhoz, egyébként pedig az „átdolgozás” majdnem azonos az eredetivel. Kanye West sem járt jobban Billie Jeannel – a rapelők által kedvelt „oh, yeah” és hasonló „adalékok” zavaróak, butítják ezt az érzelmes számot. West erős basszusvonalat rakott a dal alá, amitől Jackson énekhangja gyengül, és ettől az egész remix összeomlik.
Az eddig meg nem jelent dal ezen a különkiadáson a For All Time, egy egyszerű, kellemes ballada. Emiatt viszont nem érdemes megvenni a különkiadást. A DVD-n található videók miatt viszont igen. Nehéz elhinni, hogy ezek voltak az első „videók”, amikor még ez a szó nem is létezett. Az MTV állomáson a Thriller volt az első színes bőrű énekest bemutató zenét kísérő videofilm. Jackson itt még színes bőrű szupersztár, kimagasló tehetséggel, fantasztikus tánc-, zenei és video?ötletekkel. Mára sajnos nemcsak a bőrszíne fakult ki, hanem magánéletével együtt zenei karrierje is. Az eredeti Thriller számait hallgatva: nagy kár.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, May 30, 2008
ESTERHÁZY PETER New Yorkban
MM: Mi hozta mifelénk?
EP: Az amerikai PEN-fesztivál vendégeként érkeztem. Április 30-án este többek között Michael Ondaatje, Annie Proulx, Ian McEwan és Francine Prose társaságában felolvasóesten vettem részt a manhattani Town Hallban. Másnap a Joe’s Pubban író és állam kapcsolatáról beszélgettünk, majd május 4-én, vasárnap, a New York Public Libraryben Wayne Koestenbaum vezetett egy író-olvasó találkozót. Ezek mind, hogy úgy mondjam, magasan kvalifi kált rendezvények. Az már külön ráadás volt, hogy a nagy nyitófelolvasás rendkívül jól sikerült, szóval mindenki boldog volt tőle. Még én is. Készül-e valamelyik új könyvének angol fordítása, amerikai megjelenése? Nem, nem készül. A Harmonia Caelestis volt az utolsó, ami angolul megjelent. Majd ez az új, a Semmi művészet, esetleg. Konkrét tervek azonban még nincsenek.
MM: Az ön megítélése szerint milyen volt a Harmonia Caelestis tengerentúli fogadtatása?
EP: Hát, én ezt nem tudom pontosan. Kaptam egy csomag kritikát, amik elég jók voltak, de hát Amerika messze van Európától. Úgy gondolom, egy magyar könyv megjelenése itt nem okoz nagy izgalmakat, kisebb léptékben veszik észre. Ha az ember a tengerentúlon bemegy egy könyvesboltba, látja, hogy mások az arányok, mint Európában. Szerénységre intő áttételek ezek.
MM: Februárban Oroszországban járt. Moszkvában és Szentpétervárott tartott könyvbemutatókat. Milyen érzésekkel tért vissza?
EP: Oroszország fantasztikus volt. Különleges érzés egy magyar szerzőnek, hogy a könyve megjelenik azon a nyelven, amelyen a számára fontos nagy regények íródtak. Az orosz ebből a szempontból kiemelt, különleges helyzetben lévő nyelv.
MM: Oroszországi útjával kapcsolatban azt nyilatkozta: »Ha volna másik életem, orosz író szeretnék lenni.«
EP: Olyan nyelven alkotni, amelynek nagyon jelentős regényírói hagyományai vannak, egészen más. Ha megnézzük a magyar tradíciókat, azok nem túl erősek . Természetesen születtek a 19. századi magyar irodalomban is szép művek, amelyeket szerethetünk, mégsem hasonlíthatók össze a hatalmas orosz irodalmi hegyekkel. Érdekes kísérlet volna egy másik életben ilyen nagy hegyek között élni, ezeket kerülgetni, esetleg felmászni rájuk. A nagyság is számít, s itt most nem arra gondolok, hogy az írónak kapásból van kétszázmillió potenciális olvasója, hanem – ez az angolra is igaz – arra, hogy az alkotó ilyen nagy nyelvet birtokolva más viszonyban van a világgal is. Ha magyarul beszél, akkor egy másodperc alatt idegen nyelvi közegben találja magát: felülök egy vonatra, és bármilyen irányban indulok el, három órán belül egy nem fi nnugor nyelvkörnyezetben találom magam. Míg Oroszországban vagy Amerikában hosszan lehet utazni, sokféle irányban, mégis ugyanúgy szólnak hozzá. Ennek az a következménye, hogy az embernek a világhoz való viszonya más lesz. Ez érdekes kísérlet volna, igaz, de bennfentes információim szerint az embernek csak egy élete van.
MM: Bizonyára vannak pozitív oldalai is a viszonylag kis országbeli regényíróságnak.
EP: Persze. Nem sértett szerelmesként mondtam az előbbieket, csak leírólag. Én jól megvagyok a magyar nyelvvel. Sőt, kizárólag azzal vagyok meg. Egy kiterjedt országnak ugye igen fontosnak kell gondolnia magát, egy nagy államnak nincsen öniróniája – nem is lehet, mert tényleg fontos. Ez a kis országok sajátja. Azt például nagyon sajnálnám, ha az öniróniának nem volna tere az írásaimban.
MM: Jaroszlav Szudzilovszkij orosz zeneszerző külön komolyzenei művet komponált a Harmonia Caelestisnek...
EP: Ez különösen jó dolog, abban az értelemben, hogy valóságossá teszi a külföldi megjelenésemet. Azt jelenti, hogy a könyvem belépett az orosz kulturális térbe, annak mintegy elemévé vált, s hogy van ott egy fi atalember, aki a saját kultúrájából válogat, amelyhez immáron ez a könyv is hozzátartozik. A kultúra tulajdonképpen ilyen párbeszédekben működik, ezer és ezer dialógusban; emiatt aztán ennek a zenének, ennek a munkának nagyon örültem.
MM: A Putyin-féle – főleg a médiára és kultúrára gyakorolt – nyomás érzékelhető volt látogatása alatt?
EP: Hétnapos ottlét alatt az ilyesmit nem lehet érzékelni, azt viszont igen, hogy megváltozott az ország. 2001-ben jártam ott legutóbb, s most magabiztosabb, gazdagabb képet láttam. Hét évvel ezelőtt még voltak harmincéves Ladák, amik azért érdekes teremtményei az Istennek. Ma már hatalmas terepjárók vannak helyettük. A gazdasági fejlődés szemmel látható. Igaz, a demokráciának speciális formája alakult ki Oroszországban, de erről leginkább csak a nyugati újságokból lehet tudni – mert ha gazdaságilag jól megy egy országnak, akkor azzal ritkán szokott törődni, legfeljebb az értelmiségiek. Az értelmiségiekre viszont ilyenkor fütyülnek.
MM: Véleménye szerint mivel magyarázható a volt szovjet blokk országainak a diktatórikus elemek iránti lassú, de erős vonzódása?
EP: Azt nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek mihez vonzódnak. Minden közép-európai országra érvényes, hogy kicsit súlyosabbak a diktatúra következményei, mint gondoltuk. Ennek feldolgozása államonként más, ugyanakkor mindenütt sok erőt igényelne, amelynek híján vagyunk. A politikai elit az átlagnál gyengébben teljesít, ezért nem jó, ami van, s akkor sem lesz kedvezőbb, ha új kormány jön, mert egy elitünk van. Nyilván akkor teljesítene eredményesebben, ha kényszerítve lenne rá, ehhez azonban az kellene, hogy a társadalom jobban artikulálja magát.
MM: Semmi művészet című új regénye a születésnapján, április 14-én jelent meg, s ezzel egy időben került piacra hangoskönyv-változata is. Figyelembe véve, hogy itt, az USAban nagy hagyományuk van a hangoskönyveknek, érdekelne a véleménye: olvasásnak tekinthető egy kötet CD-n való meghallgatása?
EP: Nem tekinthető olvasásnak. De szerintem ez nem úgy működik, hogy ha valaki megveszi a CD-t, akkor nem vásárolja meg a könyvet. Persze, ha csak a CD-re van szüksége, még az is jobb, mint ha egyik iránt sem érdeklődik. Azt gondolom, az kevésszer fordul elő, hogy valaki azért nem olvassa el a regényt, mert már meghallgatta. A kettő inkább együtt működik. Igazából nem tudom, hogy Magyarországon az emberek mikor hallgatnak hangoskönyveket, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú autóutakon-e, vagy inkább más formában. Mindenesetre nagyon örülök, hogy megjelent így is, mert szívesen olvasok föl, s ez jó munka volt.
MM: Ön szokott hangoskönyveket hallgatni?
EP: Köztünk szólva, nem szoktam. Van egy-kettő, amiről elhatároztam, hogy meghallgatom, de hosszabb autóutakra nem nagyon indulok, és ha megyek, akkor nem egyedül, a hangoskönyvet pedig úgy jó hallgatni. Mi inkább Janis Joplint, mint Thomas Mannt viszünk magunkkal hosszabb utakra.
MM: Az új könyvét amolyan »anyakönyvként« kezeli a média, néhány »apakönyv« után.
EP: Nekem ezek nem sokat mondanak, hogy »anyakönyv« meg »apakönyv«. Bár ezek olyan stemplik, amelyekben van igazság, tehát nem véletlenül stemplizik így; engem azonban ez így nem érdekel. Én nem azért írok olyan könyveket, amelyekben az apa és az anya megjelenik, hogy saját viszonyomat tisztázzam apámmal és anyámmal. Én viszonylag kis jelentőséget tulajdonítok egy könyv témájának. Ebben ugyan nincs egészen igazam, de akkor is kis jelentőséget tulajdonítok neki.
MM: És milyen jelentőséget tulajdonít a vasárnapnak?
EP: Régebben kitüntetett szerepe volt a vasárnapnak. Például akkor voltak a futballmeccsek. Később, amikor jó foci már nem volt, futballozás viszont még igen, bár az Úr napját nem szenteltem meg, de vasárnap nem dolgoztam. Ma már ez nem igaz. A vasárnap is majdnem ugyanolyan nap, mint a többi. Majdnem, mert azért annyi megmaradt, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap jönnek a gyerekeink, hiszen egyikük sem lakik már velünk. A gyerekekkel pedig mindenféle unokák is megjelennek, meg férjek és feleségek, és ha mind a négy gyerek jön, akkor az már sok ember, amolyan sáskajárás, de nagyon jó.
Megjelent a Vasarnap Magazinban
EP: Az amerikai PEN-fesztivál vendégeként érkeztem. Április 30-án este többek között Michael Ondaatje, Annie Proulx, Ian McEwan és Francine Prose társaságában felolvasóesten vettem részt a manhattani Town Hallban. Másnap a Joe’s Pubban író és állam kapcsolatáról beszélgettünk, majd május 4-én, vasárnap, a New York Public Libraryben Wayne Koestenbaum vezetett egy író-olvasó találkozót. Ezek mind, hogy úgy mondjam, magasan kvalifi kált rendezvények. Az már külön ráadás volt, hogy a nagy nyitófelolvasás rendkívül jól sikerült, szóval mindenki boldog volt tőle. Még én is. Készül-e valamelyik új könyvének angol fordítása, amerikai megjelenése? Nem, nem készül. A Harmonia Caelestis volt az utolsó, ami angolul megjelent. Majd ez az új, a Semmi művészet, esetleg. Konkrét tervek azonban még nincsenek.
MM: Az ön megítélése szerint milyen volt a Harmonia Caelestis tengerentúli fogadtatása?
EP: Hát, én ezt nem tudom pontosan. Kaptam egy csomag kritikát, amik elég jók voltak, de hát Amerika messze van Európától. Úgy gondolom, egy magyar könyv megjelenése itt nem okoz nagy izgalmakat, kisebb léptékben veszik észre. Ha az ember a tengerentúlon bemegy egy könyvesboltba, látja, hogy mások az arányok, mint Európában. Szerénységre intő áttételek ezek.
MM: Februárban Oroszországban járt. Moszkvában és Szentpétervárott tartott könyvbemutatókat. Milyen érzésekkel tért vissza?
EP: Oroszország fantasztikus volt. Különleges érzés egy magyar szerzőnek, hogy a könyve megjelenik azon a nyelven, amelyen a számára fontos nagy regények íródtak. Az orosz ebből a szempontból kiemelt, különleges helyzetben lévő nyelv.
MM: Oroszországi útjával kapcsolatban azt nyilatkozta: »Ha volna másik életem, orosz író szeretnék lenni.«
EP: Olyan nyelven alkotni, amelynek nagyon jelentős regényírói hagyományai vannak, egészen más. Ha megnézzük a magyar tradíciókat, azok nem túl erősek . Természetesen születtek a 19. századi magyar irodalomban is szép művek, amelyeket szerethetünk, mégsem hasonlíthatók össze a hatalmas orosz irodalmi hegyekkel. Érdekes kísérlet volna egy másik életben ilyen nagy hegyek között élni, ezeket kerülgetni, esetleg felmászni rájuk. A nagyság is számít, s itt most nem arra gondolok, hogy az írónak kapásból van kétszázmillió potenciális olvasója, hanem – ez az angolra is igaz – arra, hogy az alkotó ilyen nagy nyelvet birtokolva más viszonyban van a világgal is. Ha magyarul beszél, akkor egy másodperc alatt idegen nyelvi közegben találja magát: felülök egy vonatra, és bármilyen irányban indulok el, három órán belül egy nem fi nnugor nyelvkörnyezetben találom magam. Míg Oroszországban vagy Amerikában hosszan lehet utazni, sokféle irányban, mégis ugyanúgy szólnak hozzá. Ennek az a következménye, hogy az embernek a világhoz való viszonya más lesz. Ez érdekes kísérlet volna, igaz, de bennfentes információim szerint az embernek csak egy élete van.
MM: Bizonyára vannak pozitív oldalai is a viszonylag kis országbeli regényíróságnak.
EP: Persze. Nem sértett szerelmesként mondtam az előbbieket, csak leírólag. Én jól megvagyok a magyar nyelvvel. Sőt, kizárólag azzal vagyok meg. Egy kiterjedt országnak ugye igen fontosnak kell gondolnia magát, egy nagy államnak nincsen öniróniája – nem is lehet, mert tényleg fontos. Ez a kis országok sajátja. Azt például nagyon sajnálnám, ha az öniróniának nem volna tere az írásaimban.
MM: Jaroszlav Szudzilovszkij orosz zeneszerző külön komolyzenei művet komponált a Harmonia Caelestisnek...
EP: Ez különösen jó dolog, abban az értelemben, hogy valóságossá teszi a külföldi megjelenésemet. Azt jelenti, hogy a könyvem belépett az orosz kulturális térbe, annak mintegy elemévé vált, s hogy van ott egy fi atalember, aki a saját kultúrájából válogat, amelyhez immáron ez a könyv is hozzátartozik. A kultúra tulajdonképpen ilyen párbeszédekben működik, ezer és ezer dialógusban; emiatt aztán ennek a zenének, ennek a munkának nagyon örültem.
MM: A Putyin-féle – főleg a médiára és kultúrára gyakorolt – nyomás érzékelhető volt látogatása alatt?
EP: Hétnapos ottlét alatt az ilyesmit nem lehet érzékelni, azt viszont igen, hogy megváltozott az ország. 2001-ben jártam ott legutóbb, s most magabiztosabb, gazdagabb képet láttam. Hét évvel ezelőtt még voltak harmincéves Ladák, amik azért érdekes teremtményei az Istennek. Ma már hatalmas terepjárók vannak helyettük. A gazdasági fejlődés szemmel látható. Igaz, a demokráciának speciális formája alakult ki Oroszországban, de erről leginkább csak a nyugati újságokból lehet tudni – mert ha gazdaságilag jól megy egy országnak, akkor azzal ritkán szokott törődni, legfeljebb az értelmiségiek. Az értelmiségiekre viszont ilyenkor fütyülnek.
MM: Véleménye szerint mivel magyarázható a volt szovjet blokk országainak a diktatórikus elemek iránti lassú, de erős vonzódása?
EP: Azt nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek mihez vonzódnak. Minden közép-európai országra érvényes, hogy kicsit súlyosabbak a diktatúra következményei, mint gondoltuk. Ennek feldolgozása államonként más, ugyanakkor mindenütt sok erőt igényelne, amelynek híján vagyunk. A politikai elit az átlagnál gyengébben teljesít, ezért nem jó, ami van, s akkor sem lesz kedvezőbb, ha új kormány jön, mert egy elitünk van. Nyilván akkor teljesítene eredményesebben, ha kényszerítve lenne rá, ehhez azonban az kellene, hogy a társadalom jobban artikulálja magát.
MM: Semmi művészet című új regénye a születésnapján, április 14-én jelent meg, s ezzel egy időben került piacra hangoskönyv-változata is. Figyelembe véve, hogy itt, az USAban nagy hagyományuk van a hangoskönyveknek, érdekelne a véleménye: olvasásnak tekinthető egy kötet CD-n való meghallgatása?
EP: Nem tekinthető olvasásnak. De szerintem ez nem úgy működik, hogy ha valaki megveszi a CD-t, akkor nem vásárolja meg a könyvet. Persze, ha csak a CD-re van szüksége, még az is jobb, mint ha egyik iránt sem érdeklődik. Azt gondolom, az kevésszer fordul elő, hogy valaki azért nem olvassa el a regényt, mert már meghallgatta. A kettő inkább együtt működik. Igazából nem tudom, hogy Magyarországon az emberek mikor hallgatnak hangoskönyveket, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú autóutakon-e, vagy inkább más formában. Mindenesetre nagyon örülök, hogy megjelent így is, mert szívesen olvasok föl, s ez jó munka volt.
MM: Ön szokott hangoskönyveket hallgatni?
EP: Köztünk szólva, nem szoktam. Van egy-kettő, amiről elhatároztam, hogy meghallgatom, de hosszabb autóutakra nem nagyon indulok, és ha megyek, akkor nem egyedül, a hangoskönyvet pedig úgy jó hallgatni. Mi inkább Janis Joplint, mint Thomas Mannt viszünk magunkkal hosszabb utakra.
MM: Az új könyvét amolyan »anyakönyvként« kezeli a média, néhány »apakönyv« után.
EP: Nekem ezek nem sokat mondanak, hogy »anyakönyv« meg »apakönyv«. Bár ezek olyan stemplik, amelyekben van igazság, tehát nem véletlenül stemplizik így; engem azonban ez így nem érdekel. Én nem azért írok olyan könyveket, amelyekben az apa és az anya megjelenik, hogy saját viszonyomat tisztázzam apámmal és anyámmal. Én viszonylag kis jelentőséget tulajdonítok egy könyv témájának. Ebben ugyan nincs egészen igazam, de akkor is kis jelentőséget tulajdonítok neki.
MM: És milyen jelentőséget tulajdonít a vasárnapnak?
EP: Régebben kitüntetett szerepe volt a vasárnapnak. Például akkor voltak a futballmeccsek. Később, amikor jó foci már nem volt, futballozás viszont még igen, bár az Úr napját nem szenteltem meg, de vasárnap nem dolgoztam. Ma már ez nem igaz. A vasárnap is majdnem ugyanolyan nap, mint a többi. Majdnem, mert azért annyi megmaradt, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap jönnek a gyerekeink, hiszen egyikük sem lakik már velünk. A gyerekekkel pedig mindenféle unokák is megjelennek, meg férjek és feleségek, és ha mind a négy gyerek jön, akkor az már sok ember, amolyan sáskajárás, de nagyon jó.
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Sunday, May 25, 2008
A Sitka Szövetségi Körzet: amikor az olvasó hangosan felnevet
Hatvan évvel Izrael állam létrejötte után nem kevesen gondolkodnak el azon, vajon mi lett volna, ha a zsidó állam nem jön létre. Míg a történészek és politológusok erre vonatkozó eszmefuttatásait csak egy szűk körű olvasótábor tartja számon, Michael Chabon tavaly tavasszal megjelent regénye jelentős olvasóközönségre talált.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Subscribe to:
Posts (Atom)