Thursday, July 31, 2008
Wednesday, July 30, 2008
Tony Judt: Reappraisals
Tony Judt, a neves angol történész, a New York University professzora, eredetileg modern francia történelemmel foglalkozott, de mint azt a 2005-ben megjelent Postwar: A History of Europe Since 1945 (Háború után: Európa története 1945 után) könyve jelezte, gondolkodása nem korlátozódik a franciákra.
Közép-európai szempontból nagyon kellemes, ha valaki olyan szinten ismeri Európa, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet- és Közép-Európa történelmét is, mint Judt. Ha ráadásul Amerikában gondolkodik és ír Európa történelméről, az még inkább szívmelengető. Míg a Postwar hatalmas, nehéz munka (a könyv maga több mint 800 oldal, apró betűkkel, jó minőségű papírra nyomtatva), és megérdemelten keltett nagy érdeklődést az USA-ban és Britanniában egyaránt, Judt új könyve, Reappraisals: Reflections on the Forgotten Twentieth Century (Újraértékelés: Az elfelejtett XX. századról) esszégyűjtemény. Ezek az esszék és könyvkritikák amerikai és brit hetilapokban és más, leginkább szűk intellektuális körökben olvasott folyóiratokban jelentek meg 1994 és 2006 között.
A szerző alaptézise, melyet a könyv bevezetőjében (A világ, amelyet elveszítettünk) fejt ki részletesen: nemcsak hogy nem ismerjük történelmünket, és nem tanultunk belőle, hanem azt állítjuk, hogy a múlt nem tanít bennünket semmi érdekesre és értékesre. A XX. század alig múlt el, panaszkodik Judt, máris feledésbe merültek mind ideáljai, mind félelmei, és nem értjük jelenlegi világunk dilemmáinak kontextusát, mert nem hallgatunk az elmúlt évszázadok bölcseire. Hogy kik ezek a kivételes „bölcsek”? Judt szerint többek között Arthur Koestler, Primo Levi, Manes Sperber és Hannah Arendt.
E fent említett gondolkodókat a mai közép-európai művelt olvasónak talán még nem kell bemutatni. Judt a magyar származású Koestlert „példás entellektüelnek” titulálja, Levi alapvető igazságairól szól, Sperber zsidóságáról elmélkedik, Arendtet pedig azért dicséri, mert a politikai gonoszról és a zsidók modern világbeli helyéről való elmélkedés tekintetében megelőzte korát és kortársait, bár ő sem volt tökéletes.
A könyv további fejezeteiben, amelyek aktuális új könyvek kritikáinak apropóján jöttek létre, Judt szól Albert Camus-ről („Franciaország legjobb embere”); Louis Althusserról, aki marxista volt, Eric Hobsbawm románcáról a kommunizmussal; a lengyel katolikus Leszek Kolakowskiról, aki a marxizmus történelmével foglalkozott; II. János Pál pápa modern világgal való kapcsolatáról és a gyökértelen kozmopolita Edward Saidról.
Az alapvető tények és a lényeg összefoglalása mellett Judt révén, aki komplex és komplikált fogalmakról is olvashatóan és érthetően ír (történészeknél ez nem éppen szokványos), megismerhetünk több érdekes és az egyes személyek gondolkodására mélyen kiható tényt, eseményt is. Kolakowski például írásba foglalta a nyugati marxisták egyértelmű megvetését, mert azok szerinte azért vonzódtak a marxista ideákhoz, mint azt Sartre is észrevette, mert egyszerűek, és a marxisták lusták: „A marxizmus az az eszköz, amellyel úgy lehet elsajátítani a történelem és a gazdaságtan alapjait, hogy egyiket sem kell tanulmányozni.” Judt később azt a következtetést vonja le, hogy mivel Közép-Európában a harmincöt éven aluliaknak nincs felnőtt emlékük a kommunizmus-szocializmusról, a marxizmus valamilyen formája újból érdekessé és vonzóvá válhat. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy 2005-ben a BBC hallgatói Karl Marxot választották „minden idők legnagyobb filozófusának”, valamint, ha ilyen párhuzamot akarunk vonni, a mai közép-európai kormányokban is exkommunisták és neonácik ülnek (a nácizmusról sincs a kontinens lakossága többségének felnőtt emléke).
A történelmi személyek után Judt néhány történelmi eseményt is vizsgálat alá vesz, méghozzá Franciaország 1940-es elesését, az ország sokféle múltját, Tony Blair brit hagyatékát, Belgium jelentőségét, Románia két világháború közötti történelmét, Izrael hatnapos háborúját és annak következményeit.
Franciaország 1940-ben politikailag megosztott, katonailag felkészületlen volt, a Vichy-kormány pedig leginkább egy kommunista puccstól tartott, nem a németeket tartotta legnagyobb veszélynek. Nem csoda tehát, hogy az ország a németek könnyű prédája lett.
Románia nyugaton kevésbé ismert történelméről Judt az európai kontextus keretein belül néhány – a románok önmaguk számára létrehozott és életben tartott – mítoszt forgat ki, mint például, hogy Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt a romániai zsidók nagy részének nem esett bántódásuk. Igaz, mondja Judt, hogy az 1942 áprilisában számlált 441 ezer zsidó nagy többsége életben maradt annak köszönhetően, hogy Antonescu rájött: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és visszavonta a deportálási terveket. Amivel viszont a románok nem szoktak büszkélkedni: 1941 után a román és német fennhatóság alatt álló besszarábiai és bukovinai zsidókat terrorizálták és gyilkolták, és ebben a románok túltettek a németeken. Román katonák égettek el elevenen 19 ezer zsidót Odesszában 1941 októberében, majd további 16 ezret árkokba lőttek a közeli Dalnickban, és ugyanezek a román katonák olyan brutális módon bántak a transzportokban elhurcolt zsidókkal, hogy ez ellen a németek panaszt emeltek. A háború végéig a román fennhatóság alatti területen lévő zsidók fele életét vesztette vagy koncentrációs táborokban találta magát. Ez Antonescu részéről kinyilvánított politikai cél volt, ahogy 1943-ban elhangzott beszédében leszögezte: „El kell érnünk a teljes romanizálást. Mégpedig a háború végéig”.
Az USA-ban Judt kötetének Izraelről szóló része volt a könyvről írók számára a legérdekesebb. Az említett két cikk, Judt izraeli témájú többi írásával egyetemben, általában nagy port kavart, mert a szerző – két zsidó menekült, egy orosz és egy belga fia – cionistából Izrael kritikusává vált. Szerinte az 1967-es háborút Izrael megnyerte, de hosszú távon veszített vele. Judt olyan államnak tartja Izraelt, amely nem akar felnőni, és továbbra is függ az USA-tól.
A kötet vége Amerikával és Európával mint két különböző életfelfogással és életstílussal foglakozik. Judt szerint a különbséget könnyen be lehet mutatni a kávé példáján. Az amerikai kávé mindenhol hozzáférhető, olcsó, nagy csészékben, ingyen utántöltéssel árulják, íze viszont nincs. Az olasz eszpresszó előállítása jó gépet igényel, ám a végeredmény túl drága ahhoz képest, mennyi koffeint kínál egy pici csészében, így inkább mestermű, mint áru. A világ amerikanizálódását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ez a drága, elitnek számító ital, az olasz eszpresszó, átjut az Atlanti-óceán másik partjára, ott elit italból népszerű itallá válik, majd feljavított és átcsomagolt változatban egy amerikai multicég által megjelenik az európai piacon, ahol azonnali „újdonság” lesz.
Persze, az amerikaiaknak több koffeinre van szükségük, mint az európaiaknak, mert míg egy olasz 2000-ben átlagban 1562 órát dolgozott, egy amerikai 1877 órát. Ennek ellenére minden ötödik amerikai felnőtt a szegénység küszöbén él, ugyanakkor csak minden tizenötödik olasz.
Tony Judt szerint a történelmet, a történelemről gondolkodó kimagasló elmék írásait minden generációnak tanulmányoznia kellene. Elszomorítja őt, hogy ma nem ezt tesszük. Hisz abban, hogy a történelmet konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg, mint Marshall (Marshall-terv), Gorbacsov vagy Milosevics egyes intézkedései. Ha ignoráns, a világtörténelmet és sajátjukat nem ismerő emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy nemzet, egy állam sorsáról döntenek, az, mint nagyon jól tudjuk, tragédiához vezethet. A hatvanéves Judt elvégzi a munka tőle telhető részét: gondolkodik történelmünkről, és gondolatait leírja, megosztja mindazokkal, akik hajlandóak elolvasni és együtt- meg tovább gondolkodni. Kérdés, hány ilyen ember akad a XXI. század elején.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Közép-európai szempontból nagyon kellemes, ha valaki olyan szinten ismeri Európa, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet- és Közép-Európa történelmét is, mint Judt. Ha ráadásul Amerikában gondolkodik és ír Európa történelméről, az még inkább szívmelengető. Míg a Postwar hatalmas, nehéz munka (a könyv maga több mint 800 oldal, apró betűkkel, jó minőségű papírra nyomtatva), és megérdemelten keltett nagy érdeklődést az USA-ban és Britanniában egyaránt, Judt új könyve, Reappraisals: Reflections on the Forgotten Twentieth Century (Újraértékelés: Az elfelejtett XX. századról) esszégyűjtemény. Ezek az esszék és könyvkritikák amerikai és brit hetilapokban és más, leginkább szűk intellektuális körökben olvasott folyóiratokban jelentek meg 1994 és 2006 között.
A szerző alaptézise, melyet a könyv bevezetőjében (A világ, amelyet elveszítettünk) fejt ki részletesen: nemcsak hogy nem ismerjük történelmünket, és nem tanultunk belőle, hanem azt állítjuk, hogy a múlt nem tanít bennünket semmi érdekesre és értékesre. A XX. század alig múlt el, panaszkodik Judt, máris feledésbe merültek mind ideáljai, mind félelmei, és nem értjük jelenlegi világunk dilemmáinak kontextusát, mert nem hallgatunk az elmúlt évszázadok bölcseire. Hogy kik ezek a kivételes „bölcsek”? Judt szerint többek között Arthur Koestler, Primo Levi, Manes Sperber és Hannah Arendt.
E fent említett gondolkodókat a mai közép-európai művelt olvasónak talán még nem kell bemutatni. Judt a magyar származású Koestlert „példás entellektüelnek” titulálja, Levi alapvető igazságairól szól, Sperber zsidóságáról elmélkedik, Arendtet pedig azért dicséri, mert a politikai gonoszról és a zsidók modern világbeli helyéről való elmélkedés tekintetében megelőzte korát és kortársait, bár ő sem volt tökéletes.
A könyv további fejezeteiben, amelyek aktuális új könyvek kritikáinak apropóján jöttek létre, Judt szól Albert Camus-ről („Franciaország legjobb embere”); Louis Althusserról, aki marxista volt, Eric Hobsbawm románcáról a kommunizmussal; a lengyel katolikus Leszek Kolakowskiról, aki a marxizmus történelmével foglalkozott; II. János Pál pápa modern világgal való kapcsolatáról és a gyökértelen kozmopolita Edward Saidról.
Az alapvető tények és a lényeg összefoglalása mellett Judt révén, aki komplex és komplikált fogalmakról is olvashatóan és érthetően ír (történészeknél ez nem éppen szokványos), megismerhetünk több érdekes és az egyes személyek gondolkodására mélyen kiható tényt, eseményt is. Kolakowski például írásba foglalta a nyugati marxisták egyértelmű megvetését, mert azok szerinte azért vonzódtak a marxista ideákhoz, mint azt Sartre is észrevette, mert egyszerűek, és a marxisták lusták: „A marxizmus az az eszköz, amellyel úgy lehet elsajátítani a történelem és a gazdaságtan alapjait, hogy egyiket sem kell tanulmányozni.” Judt később azt a következtetést vonja le, hogy mivel Közép-Európában a harmincöt éven aluliaknak nincs felnőtt emlékük a kommunizmus-szocializmusról, a marxizmus valamilyen formája újból érdekessé és vonzóvá válhat. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy 2005-ben a BBC hallgatói Karl Marxot választották „minden idők legnagyobb filozófusának”, valamint, ha ilyen párhuzamot akarunk vonni, a mai közép-európai kormányokban is exkommunisták és neonácik ülnek (a nácizmusról sincs a kontinens lakossága többségének felnőtt emléke).
A történelmi személyek után Judt néhány történelmi eseményt is vizsgálat alá vesz, méghozzá Franciaország 1940-es elesését, az ország sokféle múltját, Tony Blair brit hagyatékát, Belgium jelentőségét, Románia két világháború közötti történelmét, Izrael hatnapos háborúját és annak következményeit.
Franciaország 1940-ben politikailag megosztott, katonailag felkészületlen volt, a Vichy-kormány pedig leginkább egy kommunista puccstól tartott, nem a németeket tartotta legnagyobb veszélynek. Nem csoda tehát, hogy az ország a németek könnyű prédája lett.
Románia nyugaton kevésbé ismert történelméről Judt az európai kontextus keretein belül néhány – a románok önmaguk számára létrehozott és életben tartott – mítoszt forgat ki, mint például, hogy Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt a romániai zsidók nagy részének nem esett bántódásuk. Igaz, mondja Judt, hogy az 1942 áprilisában számlált 441 ezer zsidó nagy többsége életben maradt annak köszönhetően, hogy Antonescu rájött: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és visszavonta a deportálási terveket. Amivel viszont a románok nem szoktak büszkélkedni: 1941 után a román és német fennhatóság alatt álló besszarábiai és bukovinai zsidókat terrorizálták és gyilkolták, és ebben a románok túltettek a németeken. Román katonák égettek el elevenen 19 ezer zsidót Odesszában 1941 októberében, majd további 16 ezret árkokba lőttek a közeli Dalnickban, és ugyanezek a román katonák olyan brutális módon bántak a transzportokban elhurcolt zsidókkal, hogy ez ellen a németek panaszt emeltek. A háború végéig a román fennhatóság alatti területen lévő zsidók fele életét vesztette vagy koncentrációs táborokban találta magát. Ez Antonescu részéről kinyilvánított politikai cél volt, ahogy 1943-ban elhangzott beszédében leszögezte: „El kell érnünk a teljes romanizálást. Mégpedig a háború végéig”.
Az USA-ban Judt kötetének Izraelről szóló része volt a könyvről írók számára a legérdekesebb. Az említett két cikk, Judt izraeli témájú többi írásával egyetemben, általában nagy port kavart, mert a szerző – két zsidó menekült, egy orosz és egy belga fia – cionistából Izrael kritikusává vált. Szerinte az 1967-es háborút Izrael megnyerte, de hosszú távon veszített vele. Judt olyan államnak tartja Izraelt, amely nem akar felnőni, és továbbra is függ az USA-tól.
A kötet vége Amerikával és Európával mint két különböző életfelfogással és életstílussal foglakozik. Judt szerint a különbséget könnyen be lehet mutatni a kávé példáján. Az amerikai kávé mindenhol hozzáférhető, olcsó, nagy csészékben, ingyen utántöltéssel árulják, íze viszont nincs. Az olasz eszpresszó előállítása jó gépet igényel, ám a végeredmény túl drága ahhoz képest, mennyi koffeint kínál egy pici csészében, így inkább mestermű, mint áru. A világ amerikanizálódását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ez a drága, elitnek számító ital, az olasz eszpresszó, átjut az Atlanti-óceán másik partjára, ott elit italból népszerű itallá válik, majd feljavított és átcsomagolt változatban egy amerikai multicég által megjelenik az európai piacon, ahol azonnali „újdonság” lesz.
Persze, az amerikaiaknak több koffeinre van szükségük, mint az európaiaknak, mert míg egy olasz 2000-ben átlagban 1562 órát dolgozott, egy amerikai 1877 órát. Ennek ellenére minden ötödik amerikai felnőtt a szegénység küszöbén él, ugyanakkor csak minden tizenötödik olasz.
Tony Judt szerint a történelmet, a történelemről gondolkodó kimagasló elmék írásait minden generációnak tanulmányoznia kellene. Elszomorítja őt, hogy ma nem ezt tesszük. Hisz abban, hogy a történelmet konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg, mint Marshall (Marshall-terv), Gorbacsov vagy Milosevics egyes intézkedései. Ha ignoráns, a világtörténelmet és sajátjukat nem ismerő emberek kerülnek olyan helyzetbe, hogy egy nemzet, egy állam sorsáról döntenek, az, mint nagyon jól tudjuk, tragédiához vezethet. A hatvanéves Judt elvégzi a munka tőle telhető részét: gondolkodik történelmünkről, és gondolatait leírja, megosztja mindazokkal, akik hajlandóak elolvasni és együtt- meg tovább gondolkodni. Kérdés, hány ilyen ember akad a XXI. század elején.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Thursday, July 03, 2008
Friday, June 20, 2008
Wednesday, June 18, 2008
Tuesday, June 17, 2008
Friday, June 06, 2008
Michael Jackson – Thriller 25
Aki a 80-as és 90-es években nőtt fel, ismeri Michael Jackson nevét, de legfőképpen zenéjét. Igaz, hogy a vasfüggönyön innen menő nyugati zenéhez jutni nem volt könnyű, hacsak nem rögzítettük a dalokat a magyar vagy osztrák rádióállomásokból.
Tini koromban – hogy, hogy nem – a birtokomba jutott egy gyönyörű vinillemez, rajta egy gyönyörű, a mama szerint őzikeszemű Michael Jacksonnal. A zene fantasztikus volt, tele energiával, tánccal és életörömmel, ami annak idején nem volt jellemző a szoci blokkra és a helyi sztárokra (Gott, Vondráčková, Edda, Vikidál). Emlékszem, hogy az egyik rokonomat, aki a család szerint „perfektül beszélt angolul”, azzal kínoztam egy szombati délutánon, hogy újra és újra leforgattam neki a Beat It című dalt, és kértem, hogy mondja meg, Jackson miről énekel. Nem tudta, nem értette. Most, hogy már én beszélem jól az amerikai angolt, nem csodálom, mert nem könnyű megérteni Jackson hadarását.
Bármennyire nehéz elhinni, hogy egy negyedszázad telt el közben, az év elején megjelent a Thriller 25 éves különkiadása az eredeti anyaggal, egy előtte nem megjelent dallal, és öt remixszel. Maga az album így, az én esetemben, több mint 20 év után is ugyanolyan jól szól, mint tinifüleimnek annak idején.
Húsz év alatt a zenehordozók elképesztő gyorsasággal változtak meg, hiszen a vinillemez után a kazettákon és a cédéken keresztül én most egy a magnókazettánál kisebb szerkezeten – amely a telefonom, az e-mail postaládám, internetkeresőm és alacsony felbontású fényképezőgépem – hallgatom Jackson leghíresebb albumát, nyolc gigabájtnyi más zenével egyetemben. A technika fejlődésének köszönhetően viszont sokkal inkább élvezhetőbb ez a „régi” popzene, mint a korong volt. Nemcsak a hangzás nagyszerű, hanem azok az apró részletek is, amelyeket csak sztereó hangzásban, fülhallgatón keresztül lehet hallani. Ki tudta, hogy a Wanna Be Startin’ Somethin’ elején Jackson a basszusgitárral dúdolja a ritmust?
Megérdemelten ez minden idők legnagyobb számban eladott albuma.
A remixekkel viszont bajban vagyok. Olyanoknak találom őket, mintha egy kétezer dolláros bordóit (Jackson eredeti dalai) fröccs készítésére használnánk. A remixeket azért szereti az ember, mert a jó feldolgozás elemeire szedi az eredeti, az ember által imádott nótát, majd úgy rakja össze, hogy közben játszadozva hol hozzáad, hol elvesz valamit, hogy tizenkét perccel később még jobban imádhassa az ember az adott zeneszámot. Előfordul, hogy egy remix új alapokra teszi a dal vokáljait vagy a refrént, esetleg csak egy-két sort használ az eredeti műből, és még így is remek lehet a végeredmény: lásd a Buddha Bar-lemezek world music mixeit, Madonna Ray of Light lemezének remek remix EP-it, vagy az Everything But The Girl csapat egyes remekeit.
A Thriller több dala egyenesen adja magát a world musichoz, ezt sajnos nem használta ki egyik remixelő sem.
A The Girl is Mine dalból will.i.am kivette Paul McCartneyt, hozzáadta saját rapelő anyagát, siralmas végeredménnyel. Amikor azt „énekli” hogy „she like the way I rock”, az egy amerikai fülnek úgy hangzik, mintha azt mondaná (hibás nyelvtannal), hogy „she like the way Iraq”, tehát mintha Irakot szeretné a lány… A P.Y.T. (Pretty Young Thing) alá ugyancsak will.i.am rakott néhány unalmas szintetizátorelemet, majd írt két rapsort, és a végén egy kis közönségénekeltetést szimulál. Akon a Wanna Be Startin’ Somethin’-gel próbálkozott – sajnos sem a hangja, sem az, hogy egy versszakot hozzáírt a nótához, nem változtat azon, hogy a végeredmény kevésbé élvezhető, mint az eredeti. Persze, egy ilyen fenomenális számot nehéz elrontani. A mostani Jackson hangja hallható ebben a remixben, de talán jobb lett volna nem megszólaltatni a popkirályt. A Beat It remixe egyszerűen hallgathatatlan – Fergie erőtlen énekhangja egyáltalán nem illik ehhez az erőteljes dalhoz, egyébként pedig az „átdolgozás” majdnem azonos az eredetivel. Kanye West sem járt jobban Billie Jeannel – a rapelők által kedvelt „oh, yeah” és hasonló „adalékok” zavaróak, butítják ezt az érzelmes számot. West erős basszusvonalat rakott a dal alá, amitől Jackson énekhangja gyengül, és ettől az egész remix összeomlik.
Az eddig meg nem jelent dal ezen a különkiadáson a For All Time, egy egyszerű, kellemes ballada. Emiatt viszont nem érdemes megvenni a különkiadást. A DVD-n található videók miatt viszont igen. Nehéz elhinni, hogy ezek voltak az első „videók”, amikor még ez a szó nem is létezett. Az MTV állomáson a Thriller volt az első színes bőrű énekest bemutató zenét kísérő videofilm. Jackson itt még színes bőrű szupersztár, kimagasló tehetséggel, fantasztikus tánc-, zenei és video?ötletekkel. Mára sajnos nemcsak a bőrszíne fakult ki, hanem magánéletével együtt zenei karrierje is. Az eredeti Thriller számait hallgatva: nagy kár.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tini koromban – hogy, hogy nem – a birtokomba jutott egy gyönyörű vinillemez, rajta egy gyönyörű, a mama szerint őzikeszemű Michael Jacksonnal. A zene fantasztikus volt, tele energiával, tánccal és életörömmel, ami annak idején nem volt jellemző a szoci blokkra és a helyi sztárokra (Gott, Vondráčková, Edda, Vikidál). Emlékszem, hogy az egyik rokonomat, aki a család szerint „perfektül beszélt angolul”, azzal kínoztam egy szombati délutánon, hogy újra és újra leforgattam neki a Beat It című dalt, és kértem, hogy mondja meg, Jackson miről énekel. Nem tudta, nem értette. Most, hogy már én beszélem jól az amerikai angolt, nem csodálom, mert nem könnyű megérteni Jackson hadarását.
Bármennyire nehéz elhinni, hogy egy negyedszázad telt el közben, az év elején megjelent a Thriller 25 éves különkiadása az eredeti anyaggal, egy előtte nem megjelent dallal, és öt remixszel. Maga az album így, az én esetemben, több mint 20 év után is ugyanolyan jól szól, mint tinifüleimnek annak idején.
Húsz év alatt a zenehordozók elképesztő gyorsasággal változtak meg, hiszen a vinillemez után a kazettákon és a cédéken keresztül én most egy a magnókazettánál kisebb szerkezeten – amely a telefonom, az e-mail postaládám, internetkeresőm és alacsony felbontású fényképezőgépem – hallgatom Jackson leghíresebb albumát, nyolc gigabájtnyi más zenével egyetemben. A technika fejlődésének köszönhetően viszont sokkal inkább élvezhetőbb ez a „régi” popzene, mint a korong volt. Nemcsak a hangzás nagyszerű, hanem azok az apró részletek is, amelyeket csak sztereó hangzásban, fülhallgatón keresztül lehet hallani. Ki tudta, hogy a Wanna Be Startin’ Somethin’ elején Jackson a basszusgitárral dúdolja a ritmust?
Megérdemelten ez minden idők legnagyobb számban eladott albuma.
A remixekkel viszont bajban vagyok. Olyanoknak találom őket, mintha egy kétezer dolláros bordóit (Jackson eredeti dalai) fröccs készítésére használnánk. A remixeket azért szereti az ember, mert a jó feldolgozás elemeire szedi az eredeti, az ember által imádott nótát, majd úgy rakja össze, hogy közben játszadozva hol hozzáad, hol elvesz valamit, hogy tizenkét perccel később még jobban imádhassa az ember az adott zeneszámot. Előfordul, hogy egy remix új alapokra teszi a dal vokáljait vagy a refrént, esetleg csak egy-két sort használ az eredeti műből, és még így is remek lehet a végeredmény: lásd a Buddha Bar-lemezek world music mixeit, Madonna Ray of Light lemezének remek remix EP-it, vagy az Everything But The Girl csapat egyes remekeit.
A Thriller több dala egyenesen adja magát a world musichoz, ezt sajnos nem használta ki egyik remixelő sem.
A The Girl is Mine dalból will.i.am kivette Paul McCartneyt, hozzáadta saját rapelő anyagát, siralmas végeredménnyel. Amikor azt „énekli” hogy „she like the way I rock”, az egy amerikai fülnek úgy hangzik, mintha azt mondaná (hibás nyelvtannal), hogy „she like the way Iraq”, tehát mintha Irakot szeretné a lány… A P.Y.T. (Pretty Young Thing) alá ugyancsak will.i.am rakott néhány unalmas szintetizátorelemet, majd írt két rapsort, és a végén egy kis közönségénekeltetést szimulál. Akon a Wanna Be Startin’ Somethin’-gel próbálkozott – sajnos sem a hangja, sem az, hogy egy versszakot hozzáírt a nótához, nem változtat azon, hogy a végeredmény kevésbé élvezhető, mint az eredeti. Persze, egy ilyen fenomenális számot nehéz elrontani. A mostani Jackson hangja hallható ebben a remixben, de talán jobb lett volna nem megszólaltatni a popkirályt. A Beat It remixe egyszerűen hallgathatatlan – Fergie erőtlen énekhangja egyáltalán nem illik ehhez az erőteljes dalhoz, egyébként pedig az „átdolgozás” majdnem azonos az eredetivel. Kanye West sem járt jobban Billie Jeannel – a rapelők által kedvelt „oh, yeah” és hasonló „adalékok” zavaróak, butítják ezt az érzelmes számot. West erős basszusvonalat rakott a dal alá, amitől Jackson énekhangja gyengül, és ettől az egész remix összeomlik.
Az eddig meg nem jelent dal ezen a különkiadáson a For All Time, egy egyszerű, kellemes ballada. Emiatt viszont nem érdemes megvenni a különkiadást. A DVD-n található videók miatt viszont igen. Nehéz elhinni, hogy ezek voltak az első „videók”, amikor még ez a szó nem is létezett. Az MTV állomáson a Thriller volt az első színes bőrű énekest bemutató zenét kísérő videofilm. Jackson itt még színes bőrű szupersztár, kimagasló tehetséggel, fantasztikus tánc-, zenei és video?ötletekkel. Mára sajnos nemcsak a bőrszíne fakult ki, hanem magánéletével együtt zenei karrierje is. Az eredeti Thriller számait hallgatva: nagy kár.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, May 30, 2008
ESTERHÁZY PETER New Yorkban
MM: Mi hozta mifelénk?
EP: Az amerikai PEN-fesztivál vendégeként érkeztem. Április 30-án este többek között Michael Ondaatje, Annie Proulx, Ian McEwan és Francine Prose társaságában felolvasóesten vettem részt a manhattani Town Hallban. Másnap a Joe’s Pubban író és állam kapcsolatáról beszélgettünk, majd május 4-én, vasárnap, a New York Public Libraryben Wayne Koestenbaum vezetett egy író-olvasó találkozót. Ezek mind, hogy úgy mondjam, magasan kvalifi kált rendezvények. Az már külön ráadás volt, hogy a nagy nyitófelolvasás rendkívül jól sikerült, szóval mindenki boldog volt tőle. Még én is. Készül-e valamelyik új könyvének angol fordítása, amerikai megjelenése? Nem, nem készül. A Harmonia Caelestis volt az utolsó, ami angolul megjelent. Majd ez az új, a Semmi művészet, esetleg. Konkrét tervek azonban még nincsenek.
MM: Az ön megítélése szerint milyen volt a Harmonia Caelestis tengerentúli fogadtatása?
EP: Hát, én ezt nem tudom pontosan. Kaptam egy csomag kritikát, amik elég jók voltak, de hát Amerika messze van Európától. Úgy gondolom, egy magyar könyv megjelenése itt nem okoz nagy izgalmakat, kisebb léptékben veszik észre. Ha az ember a tengerentúlon bemegy egy könyvesboltba, látja, hogy mások az arányok, mint Európában. Szerénységre intő áttételek ezek.
MM: Februárban Oroszországban járt. Moszkvában és Szentpétervárott tartott könyvbemutatókat. Milyen érzésekkel tért vissza?
EP: Oroszország fantasztikus volt. Különleges érzés egy magyar szerzőnek, hogy a könyve megjelenik azon a nyelven, amelyen a számára fontos nagy regények íródtak. Az orosz ebből a szempontból kiemelt, különleges helyzetben lévő nyelv.
MM: Oroszországi útjával kapcsolatban azt nyilatkozta: »Ha volna másik életem, orosz író szeretnék lenni.«
EP: Olyan nyelven alkotni, amelynek nagyon jelentős regényírói hagyományai vannak, egészen más. Ha megnézzük a magyar tradíciókat, azok nem túl erősek . Természetesen születtek a 19. századi magyar irodalomban is szép művek, amelyeket szerethetünk, mégsem hasonlíthatók össze a hatalmas orosz irodalmi hegyekkel. Érdekes kísérlet volna egy másik életben ilyen nagy hegyek között élni, ezeket kerülgetni, esetleg felmászni rájuk. A nagyság is számít, s itt most nem arra gondolok, hogy az írónak kapásból van kétszázmillió potenciális olvasója, hanem – ez az angolra is igaz – arra, hogy az alkotó ilyen nagy nyelvet birtokolva más viszonyban van a világgal is. Ha magyarul beszél, akkor egy másodperc alatt idegen nyelvi közegben találja magát: felülök egy vonatra, és bármilyen irányban indulok el, három órán belül egy nem fi nnugor nyelvkörnyezetben találom magam. Míg Oroszországban vagy Amerikában hosszan lehet utazni, sokféle irányban, mégis ugyanúgy szólnak hozzá. Ennek az a következménye, hogy az embernek a világhoz való viszonya más lesz. Ez érdekes kísérlet volna, igaz, de bennfentes információim szerint az embernek csak egy élete van.
MM: Bizonyára vannak pozitív oldalai is a viszonylag kis országbeli regényíróságnak.
EP: Persze. Nem sértett szerelmesként mondtam az előbbieket, csak leírólag. Én jól megvagyok a magyar nyelvvel. Sőt, kizárólag azzal vagyok meg. Egy kiterjedt országnak ugye igen fontosnak kell gondolnia magát, egy nagy államnak nincsen öniróniája – nem is lehet, mert tényleg fontos. Ez a kis országok sajátja. Azt például nagyon sajnálnám, ha az öniróniának nem volna tere az írásaimban.
MM: Jaroszlav Szudzilovszkij orosz zeneszerző külön komolyzenei művet komponált a Harmonia Caelestisnek...
EP: Ez különösen jó dolog, abban az értelemben, hogy valóságossá teszi a külföldi megjelenésemet. Azt jelenti, hogy a könyvem belépett az orosz kulturális térbe, annak mintegy elemévé vált, s hogy van ott egy fi atalember, aki a saját kultúrájából válogat, amelyhez immáron ez a könyv is hozzátartozik. A kultúra tulajdonképpen ilyen párbeszédekben működik, ezer és ezer dialógusban; emiatt aztán ennek a zenének, ennek a munkának nagyon örültem.
MM: A Putyin-féle – főleg a médiára és kultúrára gyakorolt – nyomás érzékelhető volt látogatása alatt?
EP: Hétnapos ottlét alatt az ilyesmit nem lehet érzékelni, azt viszont igen, hogy megváltozott az ország. 2001-ben jártam ott legutóbb, s most magabiztosabb, gazdagabb képet láttam. Hét évvel ezelőtt még voltak harmincéves Ladák, amik azért érdekes teremtményei az Istennek. Ma már hatalmas terepjárók vannak helyettük. A gazdasági fejlődés szemmel látható. Igaz, a demokráciának speciális formája alakult ki Oroszországban, de erről leginkább csak a nyugati újságokból lehet tudni – mert ha gazdaságilag jól megy egy országnak, akkor azzal ritkán szokott törődni, legfeljebb az értelmiségiek. Az értelmiségiekre viszont ilyenkor fütyülnek.
MM: Véleménye szerint mivel magyarázható a volt szovjet blokk országainak a diktatórikus elemek iránti lassú, de erős vonzódása?
EP: Azt nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek mihez vonzódnak. Minden közép-európai országra érvényes, hogy kicsit súlyosabbak a diktatúra következményei, mint gondoltuk. Ennek feldolgozása államonként más, ugyanakkor mindenütt sok erőt igényelne, amelynek híján vagyunk. A politikai elit az átlagnál gyengébben teljesít, ezért nem jó, ami van, s akkor sem lesz kedvezőbb, ha új kormány jön, mert egy elitünk van. Nyilván akkor teljesítene eredményesebben, ha kényszerítve lenne rá, ehhez azonban az kellene, hogy a társadalom jobban artikulálja magát.
MM: Semmi művészet című új regénye a születésnapján, április 14-én jelent meg, s ezzel egy időben került piacra hangoskönyv-változata is. Figyelembe véve, hogy itt, az USAban nagy hagyományuk van a hangoskönyveknek, érdekelne a véleménye: olvasásnak tekinthető egy kötet CD-n való meghallgatása?
EP: Nem tekinthető olvasásnak. De szerintem ez nem úgy működik, hogy ha valaki megveszi a CD-t, akkor nem vásárolja meg a könyvet. Persze, ha csak a CD-re van szüksége, még az is jobb, mint ha egyik iránt sem érdeklődik. Azt gondolom, az kevésszer fordul elő, hogy valaki azért nem olvassa el a regényt, mert már meghallgatta. A kettő inkább együtt működik. Igazából nem tudom, hogy Magyarországon az emberek mikor hallgatnak hangoskönyveket, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú autóutakon-e, vagy inkább más formában. Mindenesetre nagyon örülök, hogy megjelent így is, mert szívesen olvasok föl, s ez jó munka volt.
MM: Ön szokott hangoskönyveket hallgatni?
EP: Köztünk szólva, nem szoktam. Van egy-kettő, amiről elhatároztam, hogy meghallgatom, de hosszabb autóutakra nem nagyon indulok, és ha megyek, akkor nem egyedül, a hangoskönyvet pedig úgy jó hallgatni. Mi inkább Janis Joplint, mint Thomas Mannt viszünk magunkkal hosszabb utakra.
MM: Az új könyvét amolyan »anyakönyvként« kezeli a média, néhány »apakönyv« után.
EP: Nekem ezek nem sokat mondanak, hogy »anyakönyv« meg »apakönyv«. Bár ezek olyan stemplik, amelyekben van igazság, tehát nem véletlenül stemplizik így; engem azonban ez így nem érdekel. Én nem azért írok olyan könyveket, amelyekben az apa és az anya megjelenik, hogy saját viszonyomat tisztázzam apámmal és anyámmal. Én viszonylag kis jelentőséget tulajdonítok egy könyv témájának. Ebben ugyan nincs egészen igazam, de akkor is kis jelentőséget tulajdonítok neki.
MM: És milyen jelentőséget tulajdonít a vasárnapnak?
EP: Régebben kitüntetett szerepe volt a vasárnapnak. Például akkor voltak a futballmeccsek. Később, amikor jó foci már nem volt, futballozás viszont még igen, bár az Úr napját nem szenteltem meg, de vasárnap nem dolgoztam. Ma már ez nem igaz. A vasárnap is majdnem ugyanolyan nap, mint a többi. Majdnem, mert azért annyi megmaradt, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap jönnek a gyerekeink, hiszen egyikük sem lakik már velünk. A gyerekekkel pedig mindenféle unokák is megjelennek, meg férjek és feleségek, és ha mind a négy gyerek jön, akkor az már sok ember, amolyan sáskajárás, de nagyon jó.
Megjelent a Vasarnap Magazinban
EP: Az amerikai PEN-fesztivál vendégeként érkeztem. Április 30-án este többek között Michael Ondaatje, Annie Proulx, Ian McEwan és Francine Prose társaságában felolvasóesten vettem részt a manhattani Town Hallban. Másnap a Joe’s Pubban író és állam kapcsolatáról beszélgettünk, majd május 4-én, vasárnap, a New York Public Libraryben Wayne Koestenbaum vezetett egy író-olvasó találkozót. Ezek mind, hogy úgy mondjam, magasan kvalifi kált rendezvények. Az már külön ráadás volt, hogy a nagy nyitófelolvasás rendkívül jól sikerült, szóval mindenki boldog volt tőle. Még én is. Készül-e valamelyik új könyvének angol fordítása, amerikai megjelenése? Nem, nem készül. A Harmonia Caelestis volt az utolsó, ami angolul megjelent. Majd ez az új, a Semmi művészet, esetleg. Konkrét tervek azonban még nincsenek.
MM: Az ön megítélése szerint milyen volt a Harmonia Caelestis tengerentúli fogadtatása?
EP: Hát, én ezt nem tudom pontosan. Kaptam egy csomag kritikát, amik elég jók voltak, de hát Amerika messze van Európától. Úgy gondolom, egy magyar könyv megjelenése itt nem okoz nagy izgalmakat, kisebb léptékben veszik észre. Ha az ember a tengerentúlon bemegy egy könyvesboltba, látja, hogy mások az arányok, mint Európában. Szerénységre intő áttételek ezek.
MM: Februárban Oroszországban járt. Moszkvában és Szentpétervárott tartott könyvbemutatókat. Milyen érzésekkel tért vissza?
EP: Oroszország fantasztikus volt. Különleges érzés egy magyar szerzőnek, hogy a könyve megjelenik azon a nyelven, amelyen a számára fontos nagy regények íródtak. Az orosz ebből a szempontból kiemelt, különleges helyzetben lévő nyelv.
MM: Oroszországi útjával kapcsolatban azt nyilatkozta: »Ha volna másik életem, orosz író szeretnék lenni.«
EP: Olyan nyelven alkotni, amelynek nagyon jelentős regényírói hagyományai vannak, egészen más. Ha megnézzük a magyar tradíciókat, azok nem túl erősek . Természetesen születtek a 19. századi magyar irodalomban is szép művek, amelyeket szerethetünk, mégsem hasonlíthatók össze a hatalmas orosz irodalmi hegyekkel. Érdekes kísérlet volna egy másik életben ilyen nagy hegyek között élni, ezeket kerülgetni, esetleg felmászni rájuk. A nagyság is számít, s itt most nem arra gondolok, hogy az írónak kapásból van kétszázmillió potenciális olvasója, hanem – ez az angolra is igaz – arra, hogy az alkotó ilyen nagy nyelvet birtokolva más viszonyban van a világgal is. Ha magyarul beszél, akkor egy másodperc alatt idegen nyelvi közegben találja magát: felülök egy vonatra, és bármilyen irányban indulok el, három órán belül egy nem fi nnugor nyelvkörnyezetben találom magam. Míg Oroszországban vagy Amerikában hosszan lehet utazni, sokféle irányban, mégis ugyanúgy szólnak hozzá. Ennek az a következménye, hogy az embernek a világhoz való viszonya más lesz. Ez érdekes kísérlet volna, igaz, de bennfentes információim szerint az embernek csak egy élete van.
MM: Bizonyára vannak pozitív oldalai is a viszonylag kis országbeli regényíróságnak.
EP: Persze. Nem sértett szerelmesként mondtam az előbbieket, csak leírólag. Én jól megvagyok a magyar nyelvvel. Sőt, kizárólag azzal vagyok meg. Egy kiterjedt országnak ugye igen fontosnak kell gondolnia magát, egy nagy államnak nincsen öniróniája – nem is lehet, mert tényleg fontos. Ez a kis országok sajátja. Azt például nagyon sajnálnám, ha az öniróniának nem volna tere az írásaimban.
MM: Jaroszlav Szudzilovszkij orosz zeneszerző külön komolyzenei művet komponált a Harmonia Caelestisnek...
EP: Ez különösen jó dolog, abban az értelemben, hogy valóságossá teszi a külföldi megjelenésemet. Azt jelenti, hogy a könyvem belépett az orosz kulturális térbe, annak mintegy elemévé vált, s hogy van ott egy fi atalember, aki a saját kultúrájából válogat, amelyhez immáron ez a könyv is hozzátartozik. A kultúra tulajdonképpen ilyen párbeszédekben működik, ezer és ezer dialógusban; emiatt aztán ennek a zenének, ennek a munkának nagyon örültem.
MM: A Putyin-féle – főleg a médiára és kultúrára gyakorolt – nyomás érzékelhető volt látogatása alatt?
EP: Hétnapos ottlét alatt az ilyesmit nem lehet érzékelni, azt viszont igen, hogy megváltozott az ország. 2001-ben jártam ott legutóbb, s most magabiztosabb, gazdagabb képet láttam. Hét évvel ezelőtt még voltak harmincéves Ladák, amik azért érdekes teremtményei az Istennek. Ma már hatalmas terepjárók vannak helyettük. A gazdasági fejlődés szemmel látható. Igaz, a demokráciának speciális formája alakult ki Oroszországban, de erről leginkább csak a nyugati újságokból lehet tudni – mert ha gazdaságilag jól megy egy országnak, akkor azzal ritkán szokott törődni, legfeljebb az értelmiségiek. Az értelmiségiekre viszont ilyenkor fütyülnek.
MM: Véleménye szerint mivel magyarázható a volt szovjet blokk országainak a diktatórikus elemek iránti lassú, de erős vonzódása?
EP: Azt nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek mihez vonzódnak. Minden közép-európai országra érvényes, hogy kicsit súlyosabbak a diktatúra következményei, mint gondoltuk. Ennek feldolgozása államonként más, ugyanakkor mindenütt sok erőt igényelne, amelynek híján vagyunk. A politikai elit az átlagnál gyengébben teljesít, ezért nem jó, ami van, s akkor sem lesz kedvezőbb, ha új kormány jön, mert egy elitünk van. Nyilván akkor teljesítene eredményesebben, ha kényszerítve lenne rá, ehhez azonban az kellene, hogy a társadalom jobban artikulálja magát.
MM: Semmi művészet című új regénye a születésnapján, április 14-én jelent meg, s ezzel egy időben került piacra hangoskönyv-változata is. Figyelembe véve, hogy itt, az USAban nagy hagyományuk van a hangoskönyveknek, érdekelne a véleménye: olvasásnak tekinthető egy kötet CD-n való meghallgatása?
EP: Nem tekinthető olvasásnak. De szerintem ez nem úgy működik, hogy ha valaki megveszi a CD-t, akkor nem vásárolja meg a könyvet. Persze, ha csak a CD-re van szüksége, még az is jobb, mint ha egyik iránt sem érdeklődik. Azt gondolom, az kevésszer fordul elő, hogy valaki azért nem olvassa el a regényt, mert már meghallgatta. A kettő inkább együtt működik. Igazából nem tudom, hogy Magyarországon az emberek mikor hallgatnak hangoskönyveket, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú autóutakon-e, vagy inkább más formában. Mindenesetre nagyon örülök, hogy megjelent így is, mert szívesen olvasok föl, s ez jó munka volt.
MM: Ön szokott hangoskönyveket hallgatni?
EP: Köztünk szólva, nem szoktam. Van egy-kettő, amiről elhatároztam, hogy meghallgatom, de hosszabb autóutakra nem nagyon indulok, és ha megyek, akkor nem egyedül, a hangoskönyvet pedig úgy jó hallgatni. Mi inkább Janis Joplint, mint Thomas Mannt viszünk magunkkal hosszabb utakra.
MM: Az új könyvét amolyan »anyakönyvként« kezeli a média, néhány »apakönyv« után.
EP: Nekem ezek nem sokat mondanak, hogy »anyakönyv« meg »apakönyv«. Bár ezek olyan stemplik, amelyekben van igazság, tehát nem véletlenül stemplizik így; engem azonban ez így nem érdekel. Én nem azért írok olyan könyveket, amelyekben az apa és az anya megjelenik, hogy saját viszonyomat tisztázzam apámmal és anyámmal. Én viszonylag kis jelentőséget tulajdonítok egy könyv témájának. Ebben ugyan nincs egészen igazam, de akkor is kis jelentőséget tulajdonítok neki.
MM: És milyen jelentőséget tulajdonít a vasárnapnak?
EP: Régebben kitüntetett szerepe volt a vasárnapnak. Például akkor voltak a futballmeccsek. Később, amikor jó foci már nem volt, futballozás viszont még igen, bár az Úr napját nem szenteltem meg, de vasárnap nem dolgoztam. Ma már ez nem igaz. A vasárnap is majdnem ugyanolyan nap, mint a többi. Majdnem, mert azért annyi megmaradt, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap jönnek a gyerekeink, hiszen egyikük sem lakik már velünk. A gyerekekkel pedig mindenféle unokák is megjelennek, meg férjek és feleségek, és ha mind a négy gyerek jön, akkor az már sok ember, amolyan sáskajárás, de nagyon jó.
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Sunday, May 25, 2008
A Sitka Szövetségi Körzet: amikor az olvasó hangosan felnevet
Hatvan évvel Izrael állam létrejötte után nem kevesen gondolkodnak el azon, vajon mi lett volna, ha a zsidó állam nem jön létre. Míg a történészek és politológusok erre vonatkozó eszmefuttatásait csak egy szűk körű olvasótábor tartja számon, Michael Chabon tavaly tavasszal megjelent regénye jelentős olvasóközönségre talált.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Monday, May 19, 2008
Sunday, May 11, 2008
Subscribe to:
Posts (Atom)