MM: Mi hozta mifelénk?
EP: Az amerikai PEN-fesztivál vendégeként érkeztem. Április 30-án este többek között Michael Ondaatje, Annie Proulx, Ian McEwan és Francine Prose társaságában felolvasóesten vettem részt a manhattani Town Hallban. Másnap a Joe’s Pubban író és állam kapcsolatáról beszélgettünk, majd május 4-én, vasárnap, a New York Public Libraryben Wayne Koestenbaum vezetett egy író-olvasó találkozót. Ezek mind, hogy úgy mondjam, magasan kvalifi kált rendezvények. Az már külön ráadás volt, hogy a nagy nyitófelolvasás rendkívül jól sikerült, szóval mindenki boldog volt tőle. Még én is. Készül-e valamelyik új könyvének angol fordítása, amerikai megjelenése? Nem, nem készül. A Harmonia Caelestis volt az utolsó, ami angolul megjelent. Majd ez az új, a Semmi művészet, esetleg. Konkrét tervek azonban még nincsenek.
MM: Az ön megítélése szerint milyen volt a Harmonia Caelestis tengerentúli fogadtatása?
EP: Hát, én ezt nem tudom pontosan. Kaptam egy csomag kritikát, amik elég jók voltak, de hát Amerika messze van Európától. Úgy gondolom, egy magyar könyv megjelenése itt nem okoz nagy izgalmakat, kisebb léptékben veszik észre. Ha az ember a tengerentúlon bemegy egy könyvesboltba, látja, hogy mások az arányok, mint Európában. Szerénységre intő áttételek ezek.
MM: Februárban Oroszországban járt. Moszkvában és Szentpétervárott tartott könyvbemutatókat. Milyen érzésekkel tért vissza?
EP: Oroszország fantasztikus volt. Különleges érzés egy magyar szerzőnek, hogy a könyve megjelenik azon a nyelven, amelyen a számára fontos nagy regények íródtak. Az orosz ebből a szempontból kiemelt, különleges helyzetben lévő nyelv.
MM: Oroszországi útjával kapcsolatban azt nyilatkozta: »Ha volna másik életem, orosz író szeretnék lenni.«
EP: Olyan nyelven alkotni, amelynek nagyon jelentős regényírói hagyományai vannak, egészen más. Ha megnézzük a magyar tradíciókat, azok nem túl erősek . Természetesen születtek a 19. századi magyar irodalomban is szép művek, amelyeket szerethetünk, mégsem hasonlíthatók össze a hatalmas orosz irodalmi hegyekkel. Érdekes kísérlet volna egy másik életben ilyen nagy hegyek között élni, ezeket kerülgetni, esetleg felmászni rájuk. A nagyság is számít, s itt most nem arra gondolok, hogy az írónak kapásból van kétszázmillió potenciális olvasója, hanem – ez az angolra is igaz – arra, hogy az alkotó ilyen nagy nyelvet birtokolva más viszonyban van a világgal is. Ha magyarul beszél, akkor egy másodperc alatt idegen nyelvi közegben találja magát: felülök egy vonatra, és bármilyen irányban indulok el, három órán belül egy nem fi nnugor nyelvkörnyezetben találom magam. Míg Oroszországban vagy Amerikában hosszan lehet utazni, sokféle irányban, mégis ugyanúgy szólnak hozzá. Ennek az a következménye, hogy az embernek a világhoz való viszonya más lesz. Ez érdekes kísérlet volna, igaz, de bennfentes információim szerint az embernek csak egy élete van.
MM: Bizonyára vannak pozitív oldalai is a viszonylag kis országbeli regényíróságnak.
EP: Persze. Nem sértett szerelmesként mondtam az előbbieket, csak leírólag. Én jól megvagyok a magyar nyelvvel. Sőt, kizárólag azzal vagyok meg. Egy kiterjedt országnak ugye igen fontosnak kell gondolnia magát, egy nagy államnak nincsen öniróniája – nem is lehet, mert tényleg fontos. Ez a kis országok sajátja. Azt például nagyon sajnálnám, ha az öniróniának nem volna tere az írásaimban.
MM: Jaroszlav Szudzilovszkij orosz zeneszerző külön komolyzenei művet komponált a Harmonia Caelestisnek...
EP: Ez különösen jó dolog, abban az értelemben, hogy valóságossá teszi a külföldi megjelenésemet. Azt jelenti, hogy a könyvem belépett az orosz kulturális térbe, annak mintegy elemévé vált, s hogy van ott egy fi atalember, aki a saját kultúrájából válogat, amelyhez immáron ez a könyv is hozzátartozik. A kultúra tulajdonképpen ilyen párbeszédekben működik, ezer és ezer dialógusban; emiatt aztán ennek a zenének, ennek a munkának nagyon örültem.
MM: A Putyin-féle – főleg a médiára és kultúrára gyakorolt – nyomás érzékelhető volt látogatása alatt?
EP: Hétnapos ottlét alatt az ilyesmit nem lehet érzékelni, azt viszont igen, hogy megváltozott az ország. 2001-ben jártam ott legutóbb, s most magabiztosabb, gazdagabb képet láttam. Hét évvel ezelőtt még voltak harmincéves Ladák, amik azért érdekes teremtményei az Istennek. Ma már hatalmas terepjárók vannak helyettük. A gazdasági fejlődés szemmel látható. Igaz, a demokráciának speciális formája alakult ki Oroszországban, de erről leginkább csak a nyugati újságokból lehet tudni – mert ha gazdaságilag jól megy egy országnak, akkor azzal ritkán szokott törődni, legfeljebb az értelmiségiek. Az értelmiségiekre viszont ilyenkor fütyülnek.
MM: Véleménye szerint mivel magyarázható a volt szovjet blokk országainak a diktatórikus elemek iránti lassú, de erős vonzódása?
EP: Azt nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek mihez vonzódnak. Minden közép-európai országra érvényes, hogy kicsit súlyosabbak a diktatúra következményei, mint gondoltuk. Ennek feldolgozása államonként más, ugyanakkor mindenütt sok erőt igényelne, amelynek híján vagyunk. A politikai elit az átlagnál gyengébben teljesít, ezért nem jó, ami van, s akkor sem lesz kedvezőbb, ha új kormány jön, mert egy elitünk van. Nyilván akkor teljesítene eredményesebben, ha kényszerítve lenne rá, ehhez azonban az kellene, hogy a társadalom jobban artikulálja magát.
MM: Semmi művészet című új regénye a születésnapján, április 14-én jelent meg, s ezzel egy időben került piacra hangoskönyv-változata is. Figyelembe véve, hogy itt, az USAban nagy hagyományuk van a hangoskönyveknek, érdekelne a véleménye: olvasásnak tekinthető egy kötet CD-n való meghallgatása?
EP: Nem tekinthető olvasásnak. De szerintem ez nem úgy működik, hogy ha valaki megveszi a CD-t, akkor nem vásárolja meg a könyvet. Persze, ha csak a CD-re van szüksége, még az is jobb, mint ha egyik iránt sem érdeklődik. Azt gondolom, az kevésszer fordul elő, hogy valaki azért nem olvassa el a regényt, mert már meghallgatta. A kettő inkább együtt működik. Igazából nem tudom, hogy Magyarországon az emberek mikor hallgatnak hangoskönyveket, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú autóutakon-e, vagy inkább más formában. Mindenesetre nagyon örülök, hogy megjelent így is, mert szívesen olvasok föl, s ez jó munka volt.
MM: Ön szokott hangoskönyveket hallgatni?
EP: Köztünk szólva, nem szoktam. Van egy-kettő, amiről elhatároztam, hogy meghallgatom, de hosszabb autóutakra nem nagyon indulok, és ha megyek, akkor nem egyedül, a hangoskönyvet pedig úgy jó hallgatni. Mi inkább Janis Joplint, mint Thomas Mannt viszünk magunkkal hosszabb utakra.
MM: Az új könyvét amolyan »anyakönyvként« kezeli a média, néhány »apakönyv« után.
EP: Nekem ezek nem sokat mondanak, hogy »anyakönyv« meg »apakönyv«. Bár ezek olyan stemplik, amelyekben van igazság, tehát nem véletlenül stemplizik így; engem azonban ez így nem érdekel. Én nem azért írok olyan könyveket, amelyekben az apa és az anya megjelenik, hogy saját viszonyomat tisztázzam apámmal és anyámmal. Én viszonylag kis jelentőséget tulajdonítok egy könyv témájának. Ebben ugyan nincs egészen igazam, de akkor is kis jelentőséget tulajdonítok neki.
MM: És milyen jelentőséget tulajdonít a vasárnapnak?
EP: Régebben kitüntetett szerepe volt a vasárnapnak. Például akkor voltak a futballmeccsek. Később, amikor jó foci már nem volt, futballozás viszont még igen, bár az Úr napját nem szenteltem meg, de vasárnap nem dolgoztam. Ma már ez nem igaz. A vasárnap is majdnem ugyanolyan nap, mint a többi. Majdnem, mert azért annyi megmaradt, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap jönnek a gyerekeink, hiszen egyikük sem lakik már velünk. A gyerekekkel pedig mindenféle unokák is megjelennek, meg férjek és feleségek, és ha mind a négy gyerek jön, akkor az már sok ember, amolyan sáskajárás, de nagyon jó.
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Friday, May 30, 2008
Sunday, May 25, 2008
A Sitka Szövetségi Körzet: amikor az olvasó hangosan felnevet
Hatvan évvel Izrael állam létrejötte után nem kevesen gondolkodnak el azon, vajon mi lett volna, ha a zsidó állam nem jön létre. Míg a történészek és politológusok erre vonatkozó eszmefuttatásait csak egy szűk körű olvasótábor tartja számon, Michael Chabon tavaly tavasszal megjelent regénye jelentős olvasóközönségre talált.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Monday, May 19, 2008
Sunday, May 11, 2008
Saturday, May 10, 2008
Tuesday, April 22, 2008
Las Vegas
A filmekből ismerjük: a Keresztapában élethűen ábrázolták a város mai formájának kialakítását, miképp játszottak benne közre a New York-i maffiózók.
Nagy pénzmosás még húsz-huszonöt évvel ezelőtt is előfordult – meséli egyik ismerősöm, aki több mint huszonöt esztendeje érkezett először a városba, és az év nagy részét azóta is itt tölti. Akkoriban még gyakran megesett, hogy valaki besétált egy kaszinóba, és tíz perc múlva nagy összegre kiírt csekkel távozott – tudom meg tőle.
Az ötvenes években, amikor már virágzott a szerencsejátékok füstös világa, zsidókat és feketéket nem engedtek be a legelegánsabb szállodákba. „Sajnos, nincs üres szobánk” – utasították el a tehetős zsidó vendégeket, akiknek egyébként szabályos helyfoglalásuk volt. A színes bőrű, nagy bevételt hozó előadóművészeknek is csupán a hátsó, személyzeti ajtón volt szabad bemenniük. A hatvanas évek végére egyes jómódú, zsidó származású üzletemberek saját szállodákat építettek, s nagyon vigyáztak, hogy senkit se diszkrimináljanak hovatartozása vagy bőrszíne miatt.
A maffia ma is jelen van Las Vegasban, de kevésbé látványosan, mint ötven évvel ezelőtt. Amikor az alvilág beszállt a szerencsejáték-iparba, a város és környéke még meglehetősen eldugott helynek számított. Aztán ahogy épültek a játéktermek, s terjedt a jó üzleti lehetőségeknek és annak a híre, hogy a rendőrség szívesen szemet huny bizonyos dolgok felett, egyre több vállalkozó akart nagy profi tra szert tenni. A multicégek azonban nem engedhették meg maguknak a pénzmosást vagy könyvelésük meghamisítását, így ezek a törvényesen működő vállalatok lassan kiszorították a maffia acsaládokat: a jog helyett az üzleti világ vastörvénye tisztította meg Vegast.
Ahol a pénz az úr
A mai városnak több arca van: a gazdagok egyik kedvelt bevásárló- és szórakoztató-központja – ide járnak kikapcsolódni, kipróbálni a szerencséjüket és golfozni; az üzletemberek gyakran tartanak itt konferenciákat, kiállításokat, a kevésbé tehetős nyugdíjasok pedig a város régebbi, olcsóbb részét kedvelik (nem ritka, hogy egy buszra való idős ember vonul tolókocsin, oxigénpalackok társaságában a kaszinóba). Családok is örömmel jönnek ide. A gyerekeket rengeteg látni- és élveznivaló várja – például állatok, bűvészmutatványok. Néhány évvel ezelőtt a helyi idegenforgalmi szervezet nem véletlenül reklámozta a családok vakációközpontjaként Vegast, hogy újabb látogatókat csalogasson ide. Mára azonban kiderült, hogy nem ez az igazi üzlet, s inkább visszatért a régi, jól bevált „Sin City” (a bűn városa) és a „What Happens in Vegas, Stays in Vegas” (ami Vegasban történik, Vegasban marad) szlogenekhez. A legnagyobb csali még mindig a szerencsejáték, amely bár Államok-szerte nagyrészt tiltott, itt a helyi gazdaság alapját képezi. (Régebben a kaszinók annyi bevételt hoztak, hogy a hotelszobákat és az ételt-italt ingyen adták a vendégeknek.)
Egyetlen szálloda halljából sem hiányozhatnak a játéktermek, s bárhova megy is az ember, keresztül kell haladnia rajtuk. A játékautomata-sorokat rulettek és black jack asztalok váltják, majd újabb nyerőgépek következnek. Az örömlányok, a toplessbárok is rengeteg bevételt jelentenek. A városban ugyan illegális, de megtűrt a prostitúció.
Tovább (sz)épül
Las Vegas állandóan tovább szépül. A legújabb szállodák a központban, az úgynevezett Stripen épülnek. A hét kilométer hosszú szakaszt, amelyen csodálatos építészeti bravúrokat fedezhetünk fel, akár gyalog is bejárhatjuk, de több jutányos árú buszjárat is közlekedik rajta. A Stratosphere nevű szálló háromszázötven méteres tornyából pompás kilátás nyílik a környékre. A régebbi látványosságok, mint a Luxor és a Four Seasons a másik oldalon zárják a Stripet.
A Velencét idéző Venetian és a január végén Diana Ross által megnyitott Palazzo Las Vegas talán legpazarabb szállodája. A Venetianban minden kis részletre odafi gyeltek: a bejárat pompás szőnyegei, szobrai, a mennyezet freskói mind a régi Európa luxusát idézik. A Metro- Goldwyn-Mayer (MGM) Grand előtt ott trónol az arany oroszlán. A szálloda vastag üvegfallal elkerített részében igazi oroszlánokban gyönyörködhetnek az éppen nem szerencsejátékkal foglalkozó vendégek.
A Mirage Hotel trópusi kertjében fantasztikus orchideákat csodálhatnak meg a látogatók, Siegfried és Roy Titkos Kertjében pedig fehér oroszlánok, tigrisek, párducok, alpakák, hattyúk és delfi nek társaságában múlathatják az időt. Steve Wynn szállodája, a szerényen csak The Wynnnek nevezett hotel pazar berendezése is fi gyelmet érdemel. Egyébként minden helyi vendégfogadónak van színházterme, s az itteni előadások, koncertek, show-k is a turizmust szolgálják. Egyegy produkciót általában heti öt nap, esténként kétszer adnak elő.
Cadillackel az oltár elé
Ha Vegas, akkor esküvők. Egy kedves Joni nevű hölgy jóvoltából, aki rozoga Fordjával fuvarozott bennünket, öt házasságkötő intézményt is megnézhettünk. (Gondolom, Karel Gott úr nem ezek egyikében mondott igent feleségének, hanem valamelyik drága szálló ilyen célra kibérelhető helyiségében.)
Igazából csak két „wedding chapel” érdemel említést. Az egyikben a legfurcsább kéréseket is teljesítik: a vállalkozó szelleműek akár Batmanként is pózolhatnak, és egy Elvisnek öltözött férfi rózsaszínű Cadillacen szállítja be a házasodni vágyókat az „oltár” elé, majd énekel, s ő adja össze is a párt. A másik még készülőben van egy épületkomplexumban, s abban lesz különleges, hogy akár autóval is fel lehet majd hajtani egy kis ablakhoz, ahol anélkül esketik össze a menyasszonyt és a vőlegényt, hogy kiszállnának a kocsiból. Az okmány átvétele után pedig továbbgurulhatnak a nagy vegasi éjszakába…
Akinek minden csillogása ellenére elege van a városból és a bolondos, házasodni vágyó párokból, félórás autózással eljuthat a Red Rock-hegységhez. Valamikor ilyen volt Las Vegas (a spanyol név jelentése: mezők). Sivatag, kövezet, kaktuszok – meglepően sok a növény a felgyülemlő víznek köszönhetően. Innen hiányoznak a pálmafák, villogó neonfények, limuzinok és játéktermek. Csak a szél süvít a völgy felett változatlanul évszázadok óta.
Nagy pénzmosás még húsz-huszonöt évvel ezelőtt is előfordult – meséli egyik ismerősöm, aki több mint huszonöt esztendeje érkezett először a városba, és az év nagy részét azóta is itt tölti. Akkoriban még gyakran megesett, hogy valaki besétált egy kaszinóba, és tíz perc múlva nagy összegre kiírt csekkel távozott – tudom meg tőle.
Az ötvenes években, amikor már virágzott a szerencsejátékok füstös világa, zsidókat és feketéket nem engedtek be a legelegánsabb szállodákba. „Sajnos, nincs üres szobánk” – utasították el a tehetős zsidó vendégeket, akiknek egyébként szabályos helyfoglalásuk volt. A színes bőrű, nagy bevételt hozó előadóművészeknek is csupán a hátsó, személyzeti ajtón volt szabad bemenniük. A hatvanas évek végére egyes jómódú, zsidó származású üzletemberek saját szállodákat építettek, s nagyon vigyáztak, hogy senkit se diszkrimináljanak hovatartozása vagy bőrszíne miatt.
A maffia ma is jelen van Las Vegasban, de kevésbé látványosan, mint ötven évvel ezelőtt. Amikor az alvilág beszállt a szerencsejáték-iparba, a város és környéke még meglehetősen eldugott helynek számított. Aztán ahogy épültek a játéktermek, s terjedt a jó üzleti lehetőségeknek és annak a híre, hogy a rendőrség szívesen szemet huny bizonyos dolgok felett, egyre több vállalkozó akart nagy profi tra szert tenni. A multicégek azonban nem engedhették meg maguknak a pénzmosást vagy könyvelésük meghamisítását, így ezek a törvényesen működő vállalatok lassan kiszorították a maffia acsaládokat: a jog helyett az üzleti világ vastörvénye tisztította meg Vegast.
Ahol a pénz az úr
A mai városnak több arca van: a gazdagok egyik kedvelt bevásárló- és szórakoztató-központja – ide járnak kikapcsolódni, kipróbálni a szerencséjüket és golfozni; az üzletemberek gyakran tartanak itt konferenciákat, kiállításokat, a kevésbé tehetős nyugdíjasok pedig a város régebbi, olcsóbb részét kedvelik (nem ritka, hogy egy buszra való idős ember vonul tolókocsin, oxigénpalackok társaságában a kaszinóba). Családok is örömmel jönnek ide. A gyerekeket rengeteg látni- és élveznivaló várja – például állatok, bűvészmutatványok. Néhány évvel ezelőtt a helyi idegenforgalmi szervezet nem véletlenül reklámozta a családok vakációközpontjaként Vegast, hogy újabb látogatókat csalogasson ide. Mára azonban kiderült, hogy nem ez az igazi üzlet, s inkább visszatért a régi, jól bevált „Sin City” (a bűn városa) és a „What Happens in Vegas, Stays in Vegas” (ami Vegasban történik, Vegasban marad) szlogenekhez. A legnagyobb csali még mindig a szerencsejáték, amely bár Államok-szerte nagyrészt tiltott, itt a helyi gazdaság alapját képezi. (Régebben a kaszinók annyi bevételt hoztak, hogy a hotelszobákat és az ételt-italt ingyen adták a vendégeknek.)
Egyetlen szálloda halljából sem hiányozhatnak a játéktermek, s bárhova megy is az ember, keresztül kell haladnia rajtuk. A játékautomata-sorokat rulettek és black jack asztalok váltják, majd újabb nyerőgépek következnek. Az örömlányok, a toplessbárok is rengeteg bevételt jelentenek. A városban ugyan illegális, de megtűrt a prostitúció.
Tovább (sz)épül
Las Vegas állandóan tovább szépül. A legújabb szállodák a központban, az úgynevezett Stripen épülnek. A hét kilométer hosszú szakaszt, amelyen csodálatos építészeti bravúrokat fedezhetünk fel, akár gyalog is bejárhatjuk, de több jutányos árú buszjárat is közlekedik rajta. A Stratosphere nevű szálló háromszázötven méteres tornyából pompás kilátás nyílik a környékre. A régebbi látványosságok, mint a Luxor és a Four Seasons a másik oldalon zárják a Stripet.
A Velencét idéző Venetian és a január végén Diana Ross által megnyitott Palazzo Las Vegas talán legpazarabb szállodája. A Venetianban minden kis részletre odafi gyeltek: a bejárat pompás szőnyegei, szobrai, a mennyezet freskói mind a régi Európa luxusát idézik. A Metro- Goldwyn-Mayer (MGM) Grand előtt ott trónol az arany oroszlán. A szálloda vastag üvegfallal elkerített részében igazi oroszlánokban gyönyörködhetnek az éppen nem szerencsejátékkal foglalkozó vendégek.
A Mirage Hotel trópusi kertjében fantasztikus orchideákat csodálhatnak meg a látogatók, Siegfried és Roy Titkos Kertjében pedig fehér oroszlánok, tigrisek, párducok, alpakák, hattyúk és delfi nek társaságában múlathatják az időt. Steve Wynn szállodája, a szerényen csak The Wynnnek nevezett hotel pazar berendezése is fi gyelmet érdemel. Egyébként minden helyi vendégfogadónak van színházterme, s az itteni előadások, koncertek, show-k is a turizmust szolgálják. Egyegy produkciót általában heti öt nap, esténként kétszer adnak elő.
Cadillackel az oltár elé
Ha Vegas, akkor esküvők. Egy kedves Joni nevű hölgy jóvoltából, aki rozoga Fordjával fuvarozott bennünket, öt házasságkötő intézményt is megnézhettünk. (Gondolom, Karel Gott úr nem ezek egyikében mondott igent feleségének, hanem valamelyik drága szálló ilyen célra kibérelhető helyiségében.)
Igazából csak két „wedding chapel” érdemel említést. Az egyikben a legfurcsább kéréseket is teljesítik: a vállalkozó szelleműek akár Batmanként is pózolhatnak, és egy Elvisnek öltözött férfi rózsaszínű Cadillacen szállítja be a házasodni vágyókat az „oltár” elé, majd énekel, s ő adja össze is a párt. A másik még készülőben van egy épületkomplexumban, s abban lesz különleges, hogy akár autóval is fel lehet majd hajtani egy kis ablakhoz, ahol anélkül esketik össze a menyasszonyt és a vőlegényt, hogy kiszállnának a kocsiból. Az okmány átvétele után pedig továbbgurulhatnak a nagy vegasi éjszakába…
Akinek minden csillogása ellenére elege van a városból és a bolondos, házasodni vágyó párokból, félórás autózással eljuthat a Red Rock-hegységhez. Valamikor ilyen volt Las Vegas (a spanyol név jelentése: mezők). Sivatag, kövezet, kaktuszok – meglepően sok a növény a felgyülemlő víznek köszönhetően. Innen hiányoznak a pálmafák, villogó neonfények, limuzinok és játéktermek. Csak a szél süvít a völgy felett változatlanul évszázadok óta.
Friday, April 18, 2008
Friday, March 07, 2008
A kilenc... – aki megváltoztatta a világot
Az alatt a hét év alatt, amíg Budapesten éltem, nem emélékszem, hogy egyenes, rejtetlen antiszemitizmussal találkoztam volna. (Volt viszont bőven szexizmus, rasszizmus és homofóbia.)
Hanem amikor 2001-ben egy New York-i magyartól kértem tanácsot, az idősebb úriember azt javasolta, hogy változtassam meg a nevem valami kevésbé zsidósra. Azóta fasisztoid félkatonai alakulatok masíroznak zavartalanul Budapest utcáin, ahol ismerőseimet lezsidózták fényes nappal, és ahol az antiszemitizmus újra szalonképesé vált. Ha bárki azt mondja nekem tíz évvel ezelőtt, hogy 2008-ban ez lesz a helyzet, nyugodt szívvel kinevetem.
Januárban magyarul is megjelent Kati Marton, egy miskolci magyar zsidó családba született, ma New Yorkban élő újságíró könyve: Kilenc magyar – aki világgá ment és megváltoztatta a világot. Az USA-ban 2006-ban kiadott könyv eredeti címe: The Great Escape: Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World (A nagy menekülés – Kilenc zsidó, aki megmenekült Hitlertől, és megváltoztatta a világot).
Az eredetiben tehát nem magyarok szerepelnek a címben: a szerző közlése szerint az amerikai kiadó ragaszkodott az angol nyelvű címhez, mondván, hogy az amerikai magyar piac kicsi. A magyar címből meg kimaradt a „zsidó” szó. Marton ezt egyrészt marketingokokra vezeti vissza, másrészt szerinte a könyvben szereplők magyarnak tekintették magukat, és nem volt „semmiféle zsidó vallási kapcsolódásuk.”
A fenti magyarázat több okból is problematikus: egyrészt a magyar náciknak-nyilasoknak nem számított, hogy valaki magyarnak, nem pedig zsidónak tartotta magát. Minden zsidó származású magyart, aki időben nem menekült el, magyarok kényszerítettek gettókba, lőtték a Dunába, vagy mint tették a hatszázezer magyar zsidóval, felrakták őket az Auschwitzba tartó marhavagonokra, ahonnan tudvalevőleg csak kevesen menekültek meg élve. Meghátrálni az elől, hogy ezt egy könyv címében nyíltan magyarul kimondjuk, csak tovább erősíti azt a kényelmes és hazug (magyar) felfogást, mely szerint „mi nem tehetünk semmiről, a németek kényszerítettek bennün?ket.” A híres kilenc magyar, több ezer társukkal együtt, nem „világgá ment” Magyarországról, hanem onnan magyarok üldözték el őket. A „hazájuk” előbb nem engedte őket be az egyetemekre, majd foglalkozásukat vonta meg tőlük, sárga csillagot tapasztott a ruhájukra, és ha nem menekültek el, meggyilkolta őket. Sajnos a magyarok (és szlovákok sem) a mai napig nem néztek szembe azokkal a bűnökkel, melyeket zsidó polgártársaikkal szemben követtek el. Ennyit a marketing?okokról.
A könyvben szereplő, a XX. század kultúrájában és tudományos életében kiemelkedő kilenc magyar: Friedmann Endre (Robert Capa), Kertész Andor (André Kertész), Kertész Mihály (Michael Curtiz), Teller Ede (Edward Teller), Korda Sándor (Alexander Korda), Kösztler Artúr (Arthur Koestler), Neumann János (John von Neumann), Szilárd Leó (Leo Szilard), Wigner Jenő (Eugen Wigner). Ezek a lángelmék azért nem kellettek a Horthy-féle nyilasuralmi Magyarországnak, mert zsidók voltak. Ezt nem megjelölni a könyv címében gyávaság, sőt meghunyászkodás a XXI. századi magyar antiszemitizmussal szemben.
Kati Marton könyve, és itt most az eredeti angol nyelvű kiadásról szólunk csak, minden szempontból remek olvasmány. A kötet nyilvánvalóan az amerikai piacra készült, és ezáltal érthetően, de csak kevés helyen leegyszerűsítve mutatja be Budapestet a XX. század elején, ahol a New York kávézó volt az értelmiségi élet központja, és amikor számos zsidó család érte el a középosztálybeli kényelmes életszínvonalat. Ambiciózus fiatalok költöztek a fővárosba, hogy tanuljanak, vagy ha azt nem engedhették meg maguknak, a kávéházak, a mozik és színházak környékén magukba szívják az új, a modern szellemet.
Marton kiemeli és megmagyarázza a magyar és európai politikai mozzanatokat, amelyeknek kulcsszerepük volt a későbbi Horthy-uralomban. Nem szépít és nem is takar el semmit – már ezért is minden magyar középiskolásnak meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel kötelező olvasmányként. Ezenkívül nagyon találóan varázsolja újra az első világháború előtti és a két világháború közötti Budapest hangulatát.
Amikor a helyzet romlott, a tehetséges és részben addigra már világot látott kilenc fiatalember tudta, hogy „haza” nem lehet menni. Megjárták Párizst, Londont, New Yorkot és Hollywoodot is. Az érzékeny és roppant éles szemű Kösztler Artúr a Szovjetunióban is járt, és első kézből közvetített az ott tapasztalt borzalmakról akkor, amikor még saját elvtársai sem hittek neki.
Mindnyájan tartozni akartak valahová. Koestler a cionizmusban, később pedig a kommunizmusban kereste az összetartozást-hovatartozást. Harminchárom éve?sen megírta a Sötétség délben című könyvét, amelyet Párizsban, több letartóztatás közben fejezett be. Az eredeti német kézirat eltűnt a francia rendőrök keze között, de szerencsére addigra már elkészült az angol fordítás, és ezt sikerült megmenteni. Az angol és az amerikai kiadások a világháború alatt kerültek a könyvesboltokba, és a könyv ismertetői túlnyomórészt kritizálták a szerzőjét. Rajta kívül csak kevesen láttak még át akkor a nácik, a fasiszták és a kommunisták rokonságán.
Kaminer, később Kertész Mihály Michael Curtiz néven 38 évesen érkezett Hollywoodba és lett ismert. Többek között a Casablanca filmmel és Doris Day felfedezésével járult hozzá az emberiség kulturális örökségéhez. Munkamániás volt: hajnalban ő volt az első filmje forgatási helyszínén, és éjszaka ő távozott utolsónak. Nem szerette a sztárokat, a színészeket csupán eszköznek tekintette, és többször életveszélynek tette ki őket, ha a forgatókönyv éppenséggel azt követelte meg. Otthonra talált a többi holly?woodi magyar között: Adolph Zukor, Peter Lotte, Paul Lukas, Bela Lu?gosi. Egy alkalommal azt mond?ta akkori barátnőjének, aki amerikai volt, hogy szívesen feleségül venné, de ő maga sajnos zsidó. „Tudom”, válaszolta a hölgy. „És nem baj?”, kérdezte az antiszemitizmust megtapasztalt rendező. Nem volt baj. Curtiz barátai mesélték, milyen művelt volt barátjuk az amerikai történelmet és politikai rendszert illetően.
Kellner Sándor László mindig éhes volt, nem járhatott jó iskolákba, és a sok olvasástól folyton kialvatlannak tűnt. Szegény anyagi háttere viszont nem gátolta meg abban, hogy Alexander Kordaként Angliában lovaggá üssék, és Winston Churchill, valamint Graham Greene barátja legyen. Első filmjét egy budapesti pályaudvaron forgatta, az ott masírozó katonákat és civileket statisztáknak használta. Miután Horthy csőcseléke Budapesten letartóztatta, és csak felesége fenyegetésére (hogy ugyanis nemzetközi botrányt okoz, ha nem engedik szabadon férjét) szabadult, Korda tudta, nem maradhat Magyarországon. Bécs és Berlin után Hollywoodba érkezik, de nem találja helyét, majd visszatér Bécsbe és Párizsba, hogy végül negyvenévesen letelepedjen Angliában. Korda ötlete alapján készítette Charlie Chaplin a The Great Dictator című filmjét, és ő forgatta a legismertebb háborús angol filmet is.
Kohn, később Kertész Andor édesanyjától kapta első fényképezőgépét. A mindig elegáns Kertész sosem tanult meg rendesen egyetlen idegen nyelven sem. 1921-ben Budapesten nem vették fel egy irodai állásba, mert zsidó volt. Párizsban talált otthonra, ahol találkozott Halász Gyulával, aki később Brassai néven vált híres fotóssá és Kertész versenytársává. André Kertész 1936-ban már francia állampolgárként került New Yorkba, ahol nem tudott megszokni. Negyvenkét éves volt.
Friedmann Endre, a Robert Capa néven híressé vált fotós még Budapesten megtanult ügyesen helyezkedni. Egy tüntetés alkalmával, tizenhét évesen, horthysták letartóztatták, és Friedmann azonnal tudta, hogy egy ilyen országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs jövője. Párizsban barátnője, Gerda Taro javasolta, hogy fényképeit egy kitalált, amerikainak hangzó névvel írják alá, és úgy próbálják drágábban eladni. Az ötlet bevált. Huszonnégy évesen, 1938-ban, a spanyol polgárháborús képeinek köszönhetően Capa lett a világ legjobb háborús fotósa. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba bonyolódott. Bergman akkori férjét is elhagyta volna Capáért, de a fotós nem akart letelepedni, nem akart családot alapítani, mert akkor nem lehetett volna haditudósító. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata.
A négy tudós – Neumann, Szilárd, Teller és Wigner – remek iskolákba járt Budapesten. Wigner Nobel-díjas lett.
Szilárd Leó, aki 21 évesen ment el Budapestről, és ötven évig igazán ki sem csomagolta akkori bőröndjét, 23 évesen szerzett doktorátust Berlinben, ahol Einstein elismerését is elnyerte. A két tudós gyakran gyalogolt bele az autósforgalomba, mert éppen valami fontos tudományos problémát vitattak meg séta közben. Az atombomba atyjaként ismert Szilárd később, de sokkal korábban, mint mások, az atomfegyverek korlátozásának heves szószólójává vált.
Neumann János és Wigner Jenő a budapesti evangélikus gimnáziumba jártak. Neumann már gyerekkorában kitűnt matematikai lángelmeként, és később Berlinben és Göttingenben is kimagaslott a többi nem kevésbé okos tudós között. Húszéves korában már ismert matematikusnak és fizikusnak számított Németországban, de a Magyar Tudományos Akadémia nem vette fel tagjai közé, mert zsidó volt. A napi négyórás alvással megelégedett Neumann nemcsak az atombomba, hanem a modern digitális számítógép felfedezésében is segédkezett. Teller Edével egyetemben az amerikai konzervatív establishment jeles képviselőivé váltak a háború után.
Teller tizenegy évesen szembesült azzal, hogy Budapesten édesapjának zsidó származása miatt többé nem volt szabad jogászként dolgoznia. Teller a Manhattan- pro?ject után a hidrogénbombán való tevékenykedése, Ronald Rea?gan elnökre való befolyása, a fegyverkezési verseny támogatása és Robert Oppenheimer patriotizmusának megkérdőjelezése által lett híres.
Kati Marton, aki sokáig maga sem tudta, hogy zsidó származású, mert szülei nem beszéltek letartóztatásukról és nagyszülei elgázosításáról, könyve utolsó fejezetében röviden néhány mai zsidó származású magyar hírességről emlékezik meg. Kertész Imrét a németek inkább elismerik, mint a magyarok. Andy Grove, aki az Intel alapítójaként 1997-ben a Times magazin Év embere lett, a nyilasok elől menekült az Egyesült Államokba, és több helyen elmondta, hogy nem szándékozik Magyarországra visszatérni. Soros György egyetemet alapított Budapesten, és nem kis vagyonával támogatta a közép-európai civil társadalom újjáéledését, nevét mégis gyűlölettel mondják ki Magyarországon.
A Madách Gimnázium faláról, ahol az iskola híres végzőseivel büszkélkedik, a mai napig hiányzik négy név: Alexander Korda, Robert Capa, Kertész Imre és Andy Grove. Véletlen?
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Hanem amikor 2001-ben egy New York-i magyartól kértem tanácsot, az idősebb úriember azt javasolta, hogy változtassam meg a nevem valami kevésbé zsidósra. Azóta fasisztoid félkatonai alakulatok masíroznak zavartalanul Budapest utcáin, ahol ismerőseimet lezsidózták fényes nappal, és ahol az antiszemitizmus újra szalonképesé vált. Ha bárki azt mondja nekem tíz évvel ezelőtt, hogy 2008-ban ez lesz a helyzet, nyugodt szívvel kinevetem.
Januárban magyarul is megjelent Kati Marton, egy miskolci magyar zsidó családba született, ma New Yorkban élő újságíró könyve: Kilenc magyar – aki világgá ment és megváltoztatta a világot. Az USA-ban 2006-ban kiadott könyv eredeti címe: The Great Escape: Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World (A nagy menekülés – Kilenc zsidó, aki megmenekült Hitlertől, és megváltoztatta a világot).
Az eredetiben tehát nem magyarok szerepelnek a címben: a szerző közlése szerint az amerikai kiadó ragaszkodott az angol nyelvű címhez, mondván, hogy az amerikai magyar piac kicsi. A magyar címből meg kimaradt a „zsidó” szó. Marton ezt egyrészt marketingokokra vezeti vissza, másrészt szerinte a könyvben szereplők magyarnak tekintették magukat, és nem volt „semmiféle zsidó vallási kapcsolódásuk.”
A fenti magyarázat több okból is problematikus: egyrészt a magyar náciknak-nyilasoknak nem számított, hogy valaki magyarnak, nem pedig zsidónak tartotta magát. Minden zsidó származású magyart, aki időben nem menekült el, magyarok kényszerítettek gettókba, lőtték a Dunába, vagy mint tették a hatszázezer magyar zsidóval, felrakták őket az Auschwitzba tartó marhavagonokra, ahonnan tudvalevőleg csak kevesen menekültek meg élve. Meghátrálni az elől, hogy ezt egy könyv címében nyíltan magyarul kimondjuk, csak tovább erősíti azt a kényelmes és hazug (magyar) felfogást, mely szerint „mi nem tehetünk semmiről, a németek kényszerítettek bennün?ket.” A híres kilenc magyar, több ezer társukkal együtt, nem „világgá ment” Magyarországról, hanem onnan magyarok üldözték el őket. A „hazájuk” előbb nem engedte őket be az egyetemekre, majd foglalkozásukat vonta meg tőlük, sárga csillagot tapasztott a ruhájukra, és ha nem menekültek el, meggyilkolta őket. Sajnos a magyarok (és szlovákok sem) a mai napig nem néztek szembe azokkal a bűnökkel, melyeket zsidó polgártársaikkal szemben követtek el. Ennyit a marketing?okokról.
A könyvben szereplő, a XX. század kultúrájában és tudományos életében kiemelkedő kilenc magyar: Friedmann Endre (Robert Capa), Kertész Andor (André Kertész), Kertész Mihály (Michael Curtiz), Teller Ede (Edward Teller), Korda Sándor (Alexander Korda), Kösztler Artúr (Arthur Koestler), Neumann János (John von Neumann), Szilárd Leó (Leo Szilard), Wigner Jenő (Eugen Wigner). Ezek a lángelmék azért nem kellettek a Horthy-féle nyilasuralmi Magyarországnak, mert zsidók voltak. Ezt nem megjelölni a könyv címében gyávaság, sőt meghunyászkodás a XXI. századi magyar antiszemitizmussal szemben.
Kati Marton könyve, és itt most az eredeti angol nyelvű kiadásról szólunk csak, minden szempontból remek olvasmány. A kötet nyilvánvalóan az amerikai piacra készült, és ezáltal érthetően, de csak kevés helyen leegyszerűsítve mutatja be Budapestet a XX. század elején, ahol a New York kávézó volt az értelmiségi élet központja, és amikor számos zsidó család érte el a középosztálybeli kényelmes életszínvonalat. Ambiciózus fiatalok költöztek a fővárosba, hogy tanuljanak, vagy ha azt nem engedhették meg maguknak, a kávéházak, a mozik és színházak környékén magukba szívják az új, a modern szellemet.
Marton kiemeli és megmagyarázza a magyar és európai politikai mozzanatokat, amelyeknek kulcsszerepük volt a későbbi Horthy-uralomban. Nem szépít és nem is takar el semmit – már ezért is minden magyar középiskolásnak meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel kötelező olvasmányként. Ezenkívül nagyon találóan varázsolja újra az első világháború előtti és a két világháború közötti Budapest hangulatát.
Amikor a helyzet romlott, a tehetséges és részben addigra már világot látott kilenc fiatalember tudta, hogy „haza” nem lehet menni. Megjárták Párizst, Londont, New Yorkot és Hollywoodot is. Az érzékeny és roppant éles szemű Kösztler Artúr a Szovjetunióban is járt, és első kézből közvetített az ott tapasztalt borzalmakról akkor, amikor még saját elvtársai sem hittek neki.
Mindnyájan tartozni akartak valahová. Koestler a cionizmusban, később pedig a kommunizmusban kereste az összetartozást-hovatartozást. Harminchárom éve?sen megírta a Sötétség délben című könyvét, amelyet Párizsban, több letartóztatás közben fejezett be. Az eredeti német kézirat eltűnt a francia rendőrök keze között, de szerencsére addigra már elkészült az angol fordítás, és ezt sikerült megmenteni. Az angol és az amerikai kiadások a világháború alatt kerültek a könyvesboltokba, és a könyv ismertetői túlnyomórészt kritizálták a szerzőjét. Rajta kívül csak kevesen láttak még át akkor a nácik, a fasiszták és a kommunisták rokonságán.
Kaminer, később Kertész Mihály Michael Curtiz néven 38 évesen érkezett Hollywoodba és lett ismert. Többek között a Casablanca filmmel és Doris Day felfedezésével járult hozzá az emberiség kulturális örökségéhez. Munkamániás volt: hajnalban ő volt az első filmje forgatási helyszínén, és éjszaka ő távozott utolsónak. Nem szerette a sztárokat, a színészeket csupán eszköznek tekintette, és többször életveszélynek tette ki őket, ha a forgatókönyv éppenséggel azt követelte meg. Otthonra talált a többi holly?woodi magyar között: Adolph Zukor, Peter Lotte, Paul Lukas, Bela Lu?gosi. Egy alkalommal azt mond?ta akkori barátnőjének, aki amerikai volt, hogy szívesen feleségül venné, de ő maga sajnos zsidó. „Tudom”, válaszolta a hölgy. „És nem baj?”, kérdezte az antiszemitizmust megtapasztalt rendező. Nem volt baj. Curtiz barátai mesélték, milyen művelt volt barátjuk az amerikai történelmet és politikai rendszert illetően.
Kellner Sándor László mindig éhes volt, nem járhatott jó iskolákba, és a sok olvasástól folyton kialvatlannak tűnt. Szegény anyagi háttere viszont nem gátolta meg abban, hogy Alexander Kordaként Angliában lovaggá üssék, és Winston Churchill, valamint Graham Greene barátja legyen. Első filmjét egy budapesti pályaudvaron forgatta, az ott masírozó katonákat és civileket statisztáknak használta. Miután Horthy csőcseléke Budapesten letartóztatta, és csak felesége fenyegetésére (hogy ugyanis nemzetközi botrányt okoz, ha nem engedik szabadon férjét) szabadult, Korda tudta, nem maradhat Magyarországon. Bécs és Berlin után Hollywoodba érkezik, de nem találja helyét, majd visszatér Bécsbe és Párizsba, hogy végül negyvenévesen letelepedjen Angliában. Korda ötlete alapján készítette Charlie Chaplin a The Great Dictator című filmjét, és ő forgatta a legismertebb háborús angol filmet is.
Kohn, később Kertész Andor édesanyjától kapta első fényképezőgépét. A mindig elegáns Kertész sosem tanult meg rendesen egyetlen idegen nyelven sem. 1921-ben Budapesten nem vették fel egy irodai állásba, mert zsidó volt. Párizsban talált otthonra, ahol találkozott Halász Gyulával, aki később Brassai néven vált híres fotóssá és Kertész versenytársává. André Kertész 1936-ban már francia állampolgárként került New Yorkba, ahol nem tudott megszokni. Negyvenkét éves volt.
Friedmann Endre, a Robert Capa néven híressé vált fotós még Budapesten megtanult ügyesen helyezkedni. Egy tüntetés alkalmával, tizenhét évesen, horthysták letartóztatták, és Friedmann azonnal tudta, hogy egy ilyen országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs jövője. Párizsban barátnője, Gerda Taro javasolta, hogy fényképeit egy kitalált, amerikainak hangzó névvel írják alá, és úgy próbálják drágábban eladni. Az ötlet bevált. Huszonnégy évesen, 1938-ban, a spanyol polgárháborús képeinek köszönhetően Capa lett a világ legjobb háborús fotósa. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba bonyolódott. Bergman akkori férjét is elhagyta volna Capáért, de a fotós nem akart letelepedni, nem akart családot alapítani, mert akkor nem lehetett volna haditudósító. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata.
A négy tudós – Neumann, Szilárd, Teller és Wigner – remek iskolákba járt Budapesten. Wigner Nobel-díjas lett.
Szilárd Leó, aki 21 évesen ment el Budapestről, és ötven évig igazán ki sem csomagolta akkori bőröndjét, 23 évesen szerzett doktorátust Berlinben, ahol Einstein elismerését is elnyerte. A két tudós gyakran gyalogolt bele az autósforgalomba, mert éppen valami fontos tudományos problémát vitattak meg séta közben. Az atombomba atyjaként ismert Szilárd később, de sokkal korábban, mint mások, az atomfegyverek korlátozásának heves szószólójává vált.
Neumann János és Wigner Jenő a budapesti evangélikus gimnáziumba jártak. Neumann már gyerekkorában kitűnt matematikai lángelmeként, és később Berlinben és Göttingenben is kimagaslott a többi nem kevésbé okos tudós között. Húszéves korában már ismert matematikusnak és fizikusnak számított Németországban, de a Magyar Tudományos Akadémia nem vette fel tagjai közé, mert zsidó volt. A napi négyórás alvással megelégedett Neumann nemcsak az atombomba, hanem a modern digitális számítógép felfedezésében is segédkezett. Teller Edével egyetemben az amerikai konzervatív establishment jeles képviselőivé váltak a háború után.
Teller tizenegy évesen szembesült azzal, hogy Budapesten édesapjának zsidó származása miatt többé nem volt szabad jogászként dolgoznia. Teller a Manhattan- pro?ject után a hidrogénbombán való tevékenykedése, Ronald Rea?gan elnökre való befolyása, a fegyverkezési verseny támogatása és Robert Oppenheimer patriotizmusának megkérdőjelezése által lett híres.
Kati Marton, aki sokáig maga sem tudta, hogy zsidó származású, mert szülei nem beszéltek letartóztatásukról és nagyszülei elgázosításáról, könyve utolsó fejezetében röviden néhány mai zsidó származású magyar hírességről emlékezik meg. Kertész Imrét a németek inkább elismerik, mint a magyarok. Andy Grove, aki az Intel alapítójaként 1997-ben a Times magazin Év embere lett, a nyilasok elől menekült az Egyesült Államokba, és több helyen elmondta, hogy nem szándékozik Magyarországra visszatérni. Soros György egyetemet alapított Budapesten, és nem kis vagyonával támogatta a közép-európai civil társadalom újjáéledését, nevét mégis gyűlölettel mondják ki Magyarországon.
A Madách Gimnázium faláról, ahol az iskola híres végzőseivel büszkélkedik, a mai napig hiányzik négy név: Alexander Korda, Robert Capa, Kertész Imre és Andy Grove. Véletlen?
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Magyarok A NEW YORK TIMESBAN
Két évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen nagy sárga táblák tettek fel kényes kérdéseket a meglepett helyieknek: Elfogadna-e házastársnak egy romát? Szomszédnak egy szlo vákot? Turistának egy magyart? Kollégának egy vietnamit? A kérdések négy nyelven üldözték a gyalogosok lelkiismeretét. Tavaly októberben Németh Ilona képzőművész és Németh Szilvia szociológus a Külhoni Magyarok Művészeti Fesztiváljának keretében, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum szervezésében a budapesti Király utcai kandeláberekre helyeztek hasonló táblákat. Az emberek a Király utcában is, mint ahogy Dunaszerdahelyen, megálltak, és a táblák kapcsán ismeretlenül is beszélgetéseket kezdeményeztek. A budapesti táblákat azonban röviddel felhelyezésüket követően a helyi kerületi önkormányzat leszedette annak ellenére, hogy a kandeláberek nem képezik az önkormányzat tulajdonát.
Ezzel az incidenssel kapcsolatban nyilatkozott Németh Ilona a The New York Timesnak egy február 6-án megjelent cikkben. A cikk nagy vonalakban a magyarországi romák helyzetéről szól annak az apropóján, hogy az elmúlt hét végén fejeződött be a Budapesti Nemzeti Galériában egy kortárs roma műveket bemutató kiállítás. A kiállítás különösebb feltűnés nélkül nyitotta és zárta kapuit, írja a The New York Times, ami magában is esemény ma Magyarországon, ahol a Magyar Gárda éles romaellenes kijelentéseket hallat, és ahol a több százezer roma helyzete továbbra is lehangoló és megoldatlan.
A táblák leszedéséről bőven beszámolt a helyi média, de Németh Ilona szerint addigra már „médiamonológ és nem nyilvános párbeszéd” jött létre. „A romák nem szerves részei társadalmunknak – tette hozzá a képzőművész. – A társadalom nagy része úgy véli, ez nem a mi problémánk. Nem próbáljuk megérteni őket.” A Times munkatársa szerint Németh Ilona munkája egy réges-régi kérdést élesztett újjá, mégpedig a művészet politikára és közvéleményre való hatását, ebben az esetben a romák kérdésében. A tudósítás szerint a roma kiállítás kaotikus volt, inkább bolhapiacra emlékeztetett, mintsem egy Nemzeti Galériába való reprezentatív kiállításra.
A fogászati turizmus viszont egyáltalán nem kaotikus, nagyon is jól szervezett iparág – derül ki egy másik Times-cikkből. Jelenleg 75 olyan turistairoda van az USA-ban, amely kimondottan az orvosi turizmusra szakosodott, és számuk ez év végéig várhatóan megduplázódik. Akik ismerik az amerikai betegbiztosítás és -ellátás árait, azok számára nem meglepő, hogy az amerikaiak egyre nagyobb számban inkább külföldön próbálnak szerencsét.
Robert Mucci, az 55 éves New York állambeli családapa feleségét és két gyermekét is magával vitte Mosonmagyaróvárra, ahol több fogát húzták ki, és helyettük újakat ültettek be. A páciens magyarországi fogászati élményével teljes mértékben meg volt elégedve: a repülőjegyekkel együtt kiadása összesen csupán egyharmada volt annak, amit New Yorkban fi zetett volna, ráadásul a magyarországi kezelés kevesebb ideig tartott, mint amire eredetileg számított, így a Mucci család Pozsonyt, Bécset és Prágát is bejárta.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Ezzel az incidenssel kapcsolatban nyilatkozott Németh Ilona a The New York Timesnak egy február 6-án megjelent cikkben. A cikk nagy vonalakban a magyarországi romák helyzetéről szól annak az apropóján, hogy az elmúlt hét végén fejeződött be a Budapesti Nemzeti Galériában egy kortárs roma műveket bemutató kiállítás. A kiállítás különösebb feltűnés nélkül nyitotta és zárta kapuit, írja a The New York Times, ami magában is esemény ma Magyarországon, ahol a Magyar Gárda éles romaellenes kijelentéseket hallat, és ahol a több százezer roma helyzete továbbra is lehangoló és megoldatlan.
A táblák leszedéséről bőven beszámolt a helyi média, de Németh Ilona szerint addigra már „médiamonológ és nem nyilvános párbeszéd” jött létre. „A romák nem szerves részei társadalmunknak – tette hozzá a képzőművész. – A társadalom nagy része úgy véli, ez nem a mi problémánk. Nem próbáljuk megérteni őket.” A Times munkatársa szerint Németh Ilona munkája egy réges-régi kérdést élesztett újjá, mégpedig a művészet politikára és közvéleményre való hatását, ebben az esetben a romák kérdésében. A tudósítás szerint a roma kiállítás kaotikus volt, inkább bolhapiacra emlékeztetett, mintsem egy Nemzeti Galériába való reprezentatív kiállításra.
A fogászati turizmus viszont egyáltalán nem kaotikus, nagyon is jól szervezett iparág – derül ki egy másik Times-cikkből. Jelenleg 75 olyan turistairoda van az USA-ban, amely kimondottan az orvosi turizmusra szakosodott, és számuk ez év végéig várhatóan megduplázódik. Akik ismerik az amerikai betegbiztosítás és -ellátás árait, azok számára nem meglepő, hogy az amerikaiak egyre nagyobb számban inkább külföldön próbálnak szerencsét.
Robert Mucci, az 55 éves New York állambeli családapa feleségét és két gyermekét is magával vitte Mosonmagyaróvárra, ahol több fogát húzták ki, és helyettük újakat ültettek be. A páciens magyarországi fogászati élményével teljes mértékben meg volt elégedve: a repülőjegyekkel együtt kiadása összesen csupán egyharmada volt annak, amit New Yorkban fi zetett volna, ráadásul a magyarországi kezelés kevesebb ideig tartott, mint amire eredetileg számított, így a Mucci család Pozsonyt, Bécset és Prágát is bejárta.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Monday, February 25, 2008
Beszelgetes a Cirque Du Soleil legtornaszaival
Hogyan kerül három budapesti fiatalember egy Cirque du Soleilprodukcióba Las Vegasban?
Tokár József: – Zolival elküldtünk egy kazettát a montreali Cirque du Soleilközpontba. Én akkor még artistaiskolába jártam Pesten, s két évem volt hátra. Két hét múlva felhívtak bennünket, és intenzív tréningprogram keretében hat hónapot töltöttünk Montrealban. Ezután visszamentem Pestre, befejeztem a tanulmányaimat, és amikor visszahívtak, rögtön szerződést ajánlottak Vegasba. Immár öt éve itt vagyok.
Jobbágy Zoltán: – Én szintén az Állami Artistaképzőbe jártam Budapesten, de tíz évvel Józsi előtt.
Lengyel Imre: – Én pedig sportoló voltam. A 2000-es olimpián műugróként indultam; ott keresett meg egy artistákat foglalkoztató cég és ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Mivel akkor Miamiban jártam egyetemre, visszautasítottam, de 2004-ben elfogadtam a felkérést. A műsorszámokat a többiekhez hasonlóan Montrealban tanultam be, s három éve vagyok ebben az amerikai városban.
Heti tíz előadásotok van – szerdától vasárnapig naponta kétszer álltok ki a színpadra. Hogyan készültök fel a szereplésekre?
L. I.: – Mivel én nem dolgozom partnerrel, különösebben nem készülök. Műugróként amúgy is tudom, mi a dolgom, nem kell sokat edzenem, így óvodákban és általános iskolákban tornatanítást is vállaltam.
T. J.: – Mivel a cirkusz volt az első munkahelyem, nem beszéltem a nyelvet, és senkit sem ismertem, a kezdet nehéz volt számomra. Most viszont heti kétszerháromszor egy óra és a napi két előadás elég gyakorlás.
J. Z.: – A produkció előtt egy órácskát melegítünk. Nemcsak az akrobatikai és színészi teljesítményt várják el magas szinten: fontosnak tartják azt is, hogy a kosztümök, a zene, a smink, a fények és minden egyéb tökéletes legyen. Egyébként nemcsak fizikailag kell fittnek lennünk, hanem mentálisan is. Ami fejben zajlik, az szintén számít.
Évek óta a tengerentúlon éltek. Milyen érzés most, ennyi idő után a Cirque du Soleil-hez tartoznotok?
J. Z.: – Tizenhét éves koromban ledobtam az iskolatáskát, felkaptam a bőröndöt, és elmentem otthonról. Ezt megelőzően tizenkét évig Európa-szerte hagyományos cirkuszban dolgoztam, így van összehasonlítási alapom: nagyon kényelmes itt dolgozni.
T. J.: – Nekem szerintem egy kicsit korán jött ez a megméretés, mert belekóstoltam volna a másik, a hagyományos oldalba is, amikor mindent neked kell csinálnod, és utazgatni. Fesztiválokra is szeretnék járni, más dolgokat kipróbálni.
L. I.:-Ez az állás stabilitást ad. Az amerikai átlaghoz viszonyítva is jól élünk. Viszont látom a végét: még pár év, s elég lesz ebből az életformából. Ha valaki tíz-tizenöt évet eltölt egy show-műsorban, és mindig ugyanazt csinálja, az idegölő tud lenni. Eljön az a pont, amikor úgy érzed, elég.
Nincs honvágyatok? Nem hiányzik az otthon melege?
J. Z.: – Tizenhét éves korom óta Las Vegasban töltöttem a leghosszabb időt, ezért ha ma már telefonon beszélek az otthoniakkal, nekem itt van »itthon«.
T. J.: – Számomra még mindig gond, hogy ilyen messze vagyok a családomtól. Az első itt töltött év rettentően nehéz volt, a második már valamennyivel könnyebben telt, s noha mindenki azzal biztatott, hogy a negyedik után megszokom, most, az ötödikben van a legnagyobb honvágyam. Minden percben hazarepülnék.
L. I.: – Tíz éve élek az Államokban, az egyetemet is beleszámítva, így már nincs honvágyam. Látogatók jönnek elég gyakran, szüleimmel hetente többször beszélek telefonon. Úgy gondolom, ha otthon élnék, sem látnám őket annyival gyakrabban. Ha Magyarországra nem is, de a jövőben mindenképpen Európába szeretnék költözni.
T. J.: – Az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak a Cirque du Soleil-ben. Régen sokan kinevettek emiatt, senki sem hitt bennem. Amikor először láttam egy itteni show-t, a szakmáról való gondolkodásom, céljaim megváltoztak: ha így is lehet művelni – gondoltam, akkor én így szeretném. Ma ugyanúgy tisztelem a társulatot, de már rutinszerűen végzem a munkám. Sok minden át is alakult. Vannak táncos és erotikus előadások is, nem csak akrobatikusak, viszont ma sem egyszerű ide bekerülni.
L. I.: – Egy kicsit hírességeknek érezhetjük magunkat.
T. J.: – Az előadás után gyakran kérnek aláírást a rajongók, és lefényképezkednek velünk. Jó érzés, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk.
J. Z.: – Nekünk ez már mindennapi, bár igyekszünk nem elfelejteni, milyen különleges helyen dolgozunk. Előadóművészként már révbe értem, és valószínű, hogy erről a pályáról fogok visszavonulni. Még szeretnék egy-két dolgot kipróbálni, lehetőség szerint a Cirque du Soleil-nél.
T. J.: – Én még pezsgek. Álmom egy saját szám: partnerrel, koreográfi ával, zenével és trükkökkel, s eljárni vele különböző fesztiválokra Európába, például a Fővárosi Nagycirkuszba Budapestre. Ezért is próbálok vigyázni magamra.
J. Z.: – Józsinak felborult a sorrend. Neki ez az első igazi munkája.
L. I.: – Amióta itt dolgozom, reálisabban látom az életet. Úgy vettem észre, innen kétféleképpen távoznak az emberek: vagy kihullanak, vagy egy számukra jobb, főleg személyes dolgot részesítenek előnyben. A mérce azonban magas, ha valaki saját produkciót szeretne készíteni, az nagyon nehéz feladat. Talán pár év alatt én is beérek, s lesz annyi pénzem és tapasztalatom, hogy a saját utamat járjam, hasznosítva az itt tanultakat.
Milyen módon inspirálódtok ennyi év elteltével?
J. Z.: – Jó érzés, hogy a szakmában elértünk valamit. Még a színpadon is belebizsergek, amikor összenézek Józsival. Élvezem az előadást. Be se tenném a lábam, ha nem így volna.
L. I.: – Sok időt töltünk azzal a kétszáz emberrel, akik a produkciót létrehozzák. Annyira ismerjük egymást, hogy semmit sem lehet eltitkolni, megjátszani. Ha valaki rosszul dolgozik, az rögtön kiderül. És ez inspiráló, mert csak egy út van – őszintén meg kell mutatni, mit tud az ember.
T. J.: – Nekem is ez az életem. Munka közben nem érzem úgy, hogy dolgozom.
J. Z.: – Így könnyű mosolyogni.
T. J.: – Zoli mindig mosolyog meg énekel is »fogás« közben.
Mit jelent számotokra a vasárnap?
L. I.: – Ünnep. Vasárnap adjuk elő a legjobb show-műsort, mert számunkra ez a hét vége, a hétfő és kedd szabadnapok.
T. J.: – Vasárnap sokáig alszom, kezdem kipihenni a nehéz hetet.
J. Z.: – Én szeretem a vasárnap reggeli forgalmat, mert ilyenkor mindenki templomban van. Át lehet hasítani a városon.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Tokár József: – Zolival elküldtünk egy kazettát a montreali Cirque du Soleilközpontba. Én akkor még artistaiskolába jártam Pesten, s két évem volt hátra. Két hét múlva felhívtak bennünket, és intenzív tréningprogram keretében hat hónapot töltöttünk Montrealban. Ezután visszamentem Pestre, befejeztem a tanulmányaimat, és amikor visszahívtak, rögtön szerződést ajánlottak Vegasba. Immár öt éve itt vagyok.
Jobbágy Zoltán: – Én szintén az Állami Artistaképzőbe jártam Budapesten, de tíz évvel Józsi előtt.
Lengyel Imre: – Én pedig sportoló voltam. A 2000-es olimpián műugróként indultam; ott keresett meg egy artistákat foglalkoztató cég és ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Mivel akkor Miamiban jártam egyetemre, visszautasítottam, de 2004-ben elfogadtam a felkérést. A műsorszámokat a többiekhez hasonlóan Montrealban tanultam be, s három éve vagyok ebben az amerikai városban.
Heti tíz előadásotok van – szerdától vasárnapig naponta kétszer álltok ki a színpadra. Hogyan készültök fel a szereplésekre?
L. I.: – Mivel én nem dolgozom partnerrel, különösebben nem készülök. Műugróként amúgy is tudom, mi a dolgom, nem kell sokat edzenem, így óvodákban és általános iskolákban tornatanítást is vállaltam.
T. J.: – Mivel a cirkusz volt az első munkahelyem, nem beszéltem a nyelvet, és senkit sem ismertem, a kezdet nehéz volt számomra. Most viszont heti kétszerháromszor egy óra és a napi két előadás elég gyakorlás.
J. Z.: – A produkció előtt egy órácskát melegítünk. Nemcsak az akrobatikai és színészi teljesítményt várják el magas szinten: fontosnak tartják azt is, hogy a kosztümök, a zene, a smink, a fények és minden egyéb tökéletes legyen. Egyébként nemcsak fizikailag kell fittnek lennünk, hanem mentálisan is. Ami fejben zajlik, az szintén számít.
Évek óta a tengerentúlon éltek. Milyen érzés most, ennyi idő után a Cirque du Soleil-hez tartoznotok?
J. Z.: – Tizenhét éves koromban ledobtam az iskolatáskát, felkaptam a bőröndöt, és elmentem otthonról. Ezt megelőzően tizenkét évig Európa-szerte hagyományos cirkuszban dolgoztam, így van összehasonlítási alapom: nagyon kényelmes itt dolgozni.
T. J.: – Nekem szerintem egy kicsit korán jött ez a megméretés, mert belekóstoltam volna a másik, a hagyományos oldalba is, amikor mindent neked kell csinálnod, és utazgatni. Fesztiválokra is szeretnék járni, más dolgokat kipróbálni.
L. I.:-Ez az állás stabilitást ad. Az amerikai átlaghoz viszonyítva is jól élünk. Viszont látom a végét: még pár év, s elég lesz ebből az életformából. Ha valaki tíz-tizenöt évet eltölt egy show-műsorban, és mindig ugyanazt csinálja, az idegölő tud lenni. Eljön az a pont, amikor úgy érzed, elég.
Nincs honvágyatok? Nem hiányzik az otthon melege?
J. Z.: – Tizenhét éves korom óta Las Vegasban töltöttem a leghosszabb időt, ezért ha ma már telefonon beszélek az otthoniakkal, nekem itt van »itthon«.
T. J.: – Számomra még mindig gond, hogy ilyen messze vagyok a családomtól. Az első itt töltött év rettentően nehéz volt, a második már valamennyivel könnyebben telt, s noha mindenki azzal biztatott, hogy a negyedik után megszokom, most, az ötödikben van a legnagyobb honvágyam. Minden percben hazarepülnék.
L. I.: – Tíz éve élek az Államokban, az egyetemet is beleszámítva, így már nincs honvágyam. Látogatók jönnek elég gyakran, szüleimmel hetente többször beszélek telefonon. Úgy gondolom, ha otthon élnék, sem látnám őket annyival gyakrabban. Ha Magyarországra nem is, de a jövőben mindenképpen Európába szeretnék költözni.
T. J.: – Az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak a Cirque du Soleil-ben. Régen sokan kinevettek emiatt, senki sem hitt bennem. Amikor először láttam egy itteni show-t, a szakmáról való gondolkodásom, céljaim megváltoztak: ha így is lehet művelni – gondoltam, akkor én így szeretném. Ma ugyanúgy tisztelem a társulatot, de már rutinszerűen végzem a munkám. Sok minden át is alakult. Vannak táncos és erotikus előadások is, nem csak akrobatikusak, viszont ma sem egyszerű ide bekerülni.
L. I.: – Egy kicsit hírességeknek érezhetjük magunkat.
T. J.: – Az előadás után gyakran kérnek aláírást a rajongók, és lefényképezkednek velünk. Jó érzés, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk.
J. Z.: – Nekünk ez már mindennapi, bár igyekszünk nem elfelejteni, milyen különleges helyen dolgozunk. Előadóművészként már révbe értem, és valószínű, hogy erről a pályáról fogok visszavonulni. Még szeretnék egy-két dolgot kipróbálni, lehetőség szerint a Cirque du Soleil-nél.
T. J.: – Én még pezsgek. Álmom egy saját szám: partnerrel, koreográfi ával, zenével és trükkökkel, s eljárni vele különböző fesztiválokra Európába, például a Fővárosi Nagycirkuszba Budapestre. Ezért is próbálok vigyázni magamra.
J. Z.: – Józsinak felborult a sorrend. Neki ez az első igazi munkája.
L. I.: – Amióta itt dolgozom, reálisabban látom az életet. Úgy vettem észre, innen kétféleképpen távoznak az emberek: vagy kihullanak, vagy egy számukra jobb, főleg személyes dolgot részesítenek előnyben. A mérce azonban magas, ha valaki saját produkciót szeretne készíteni, az nagyon nehéz feladat. Talán pár év alatt én is beérek, s lesz annyi pénzem és tapasztalatom, hogy a saját utamat járjam, hasznosítva az itt tanultakat.
Milyen módon inspirálódtok ennyi év elteltével?
J. Z.: – Jó érzés, hogy a szakmában elértünk valamit. Még a színpadon is belebizsergek, amikor összenézek Józsival. Élvezem az előadást. Be se tenném a lábam, ha nem így volna.
L. I.: – Sok időt töltünk azzal a kétszáz emberrel, akik a produkciót létrehozzák. Annyira ismerjük egymást, hogy semmit sem lehet eltitkolni, megjátszani. Ha valaki rosszul dolgozik, az rögtön kiderül. És ez inspiráló, mert csak egy út van – őszintén meg kell mutatni, mit tud az ember.
T. J.: – Nekem is ez az életem. Munka közben nem érzem úgy, hogy dolgozom.
J. Z.: – Így könnyű mosolyogni.
T. J.: – Zoli mindig mosolyog meg énekel is »fogás« közben.
Mit jelent számotokra a vasárnap?
L. I.: – Ünnep. Vasárnap adjuk elő a legjobb show-műsort, mert számunkra ez a hét vége, a hétfő és kedd szabadnapok.
T. J.: – Vasárnap sokáig alszom, kezdem kipihenni a nehéz hetet.
J. Z.: – Én szeretem a vasárnap reggeli forgalmat, mert ilyenkor mindenki templomban van. Át lehet hasítani a városon.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Subscribe to:
Posts (Atom)