Egy kis cseh rock and roll
Az igazság az, hogy az amerikaiak nemigen törődnek a világ többi részén történtekkel. (És valószínűleg a közép-európaiak sem nagyon törődnek azzal, mi történik Afrikában vagy Kansasban.) Mégis igaz, hogy 1968-ban a New York-iak nagy része odafigyelt arra, ami Prágában történt, mint ahogy 1956-ban odafigyeltek arra, ami Budapesten történt, és ezekre még mindig emlékeznek.
New Yorkban valamikor százezrével laktak magyarok, szlovákok és csehek, akik mára kiköltöztek a gazdag külvárosokba vagy nyugdíjasként a kellemes Floridába menekültek az itteni tél elől. Ezzel is magyarázható, hogy egy decemberi este rajtam kívül nem sokan voltak a nézők között, akiknek rosszul esett, hogy a színpadon elhangzott öt cseh szóból a színészek hármat helytelenül ejtettek ki. Tom Stoppard Rock ’n’ Roll című darabját néztük. A színházban telt ház volt, a mögöttem ülő hölgy, aki későn érkezett, az első tíz percben nagy igyekezettel keresett valamit a táskájában, majd olyan mély álomba zuhant, hogy a darab három óráját hangos horkolással végigaludta. Pedig a jelenetek közötti zene – a rock and roll – nagyon hangos volt! A fentiektől eltekintve Stoppard darabja teljesen magával ragadt gazdag érzelmi, történelmi, intellektuális és politikai anyagával.
A Rock ’n’ Roll a prágai tavaszról szól, de igazából inkább a marxizmus keleti és nyugati értelmezéséről, valamint a baloldali értékeket valló entellektüel életéről a vasfüggöny nyugati és keleti oldalán. A keletiek nagyon gyorsan és kényszerből, a nyugatiak lassan és kényelemből ábrándultak ki. Végül mindkét oldal ugyanarra a következtetésre jutott, de közben egészen más utat járt be.
Az egyik főszereplő Max, a cambridge-i professzor, aki még 1968-ban is védi a Szovjetuniót és ideáljait. A másik főszereplő Jan, a fiatal diák, aki Maxnál tanul 1968-ban, és a szovjet tankok bevonulása után vinillemezeivel visszaköltözik Prágába, hogy megpróbálja megmenteni országát. Sajnos, saját magát és lemezeit sem tudja megmenteni, emberileg az óvatos értelmiségi sorsára jut – az elkövetkező húsz év alatt, amelyet foszlányokban kísérhetünk végig a színpadon, idealistából disszidenssé válik. A rendszer nemcsak a lemezeit, hanem a hitét, az emberi méltóságát is összetöri, majd amikor Max, a nyugati marxista hős szót emel Jan mellett, kiengedik a börtönből és egy pékségbe szállítják, ahol az igazgató elvtársnak a titkos rendőr elvtárs azt mondja: „Ez az ember mától itt dolgozik!” Ugye, ismerős a történet?
A csökönyös pökhendi Max eközben megpróbál ellenállni brit elvtársai érveinek. Felesége hiába mondja neki az egyik kulcsjelenetben, hogy ő nem egyenlő a rák által megcsonkított testével, hogy az ember több, mint az agy, a matéria – Maxot nem lehet meggyőzni. Pedig a végén az emberi szellem, amelyben Max nem hisz, győzedelmeskedik.
A jelenetek között Bob Dylan, a Pink Floyd, a Rolling Stones és más neves 60-as évekbeli együttesek és rockénekesek zenéje csendül fel, a nézőt a fekete függönyön kivetített adatok tájékoztatják arról, hogy az adott dalt hol és mikor rögzítették. A darab egyik láthatatlan főszereplője a The Plastic People of the Universe nevű cseh rockegyüttes. Tagjait bevallásuk szerint egyáltalán nem érdekelte a politika, csak muzsikálni akartak, és nyugati társaikhoz hasonlóan híresekké válni. A rendszer viszont akkoriban nem tűrte a másság e formáját sem, a csapatot bíróság elé állították, vezetőjét börtönbe zárták. Havel, akit a darabban Ferdának hívnak, ekkor értette meg, hogy az apolitikus rockzenészek is lehetnek a politika katalizátorai, és ennek következtében jött létre a mára legendás Charta ’77.
Tom Stoppard Tomáš Strausslerként született 1937-ben Zlínben. 1939 márciusában családja Hitler elől Szingapúrba menekült, ahol apja 1941-ben egy japán fogolytáborban meghalt. Anyja Indiába menekült, itt egy Kenneth Stoppard nevű brit katonához ment feleségül, aki 1946-ban családjával Angliába költözött. Tom otthagyta a középiskolát, hogy újságíróként dolgozzon Bristolban, majd később Londonban írt színházi kritikákat. Drámát a hatvanas években kezdett írni, és első sikeres darabja, A Walk On The Water (Séta a vízen) után következett a Rosencrantz és Guildenstern halott, és Stoppard drámaíróként vált ismerté.
Jan, a darab főszereplője Stoppard alteregója is. Felmerül: mi lett volna, ha Stoppard 1968-ban Prágába költözik? Hogyan alakult volna az élete? A hipotetikus kérdésre a szerző ezzel a művel válaszol önmagának, és válasza meglepően kielégítő. Egy kulcsmozzanat mégis kimaradt a darabból, mégpedig az a szörnyű felismerés, amely egy generáció óriási csalódásához vezetett, hogy ugyanis ahogy 1956-ban a magyarokat, 1968-ban a cseheket és a szlovákokat is cserbenhagyta a nagybetűs Nyugat. Ha Tom Stoppard a hetvenes években Csehszlovákiában élt volna, történelmünk e fontos mozzanata biztosan nem maradt volna ki a Rock ’n’ Rollból.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, December 28, 2007
Friday, December 21, 2007
The Uncommon Reader
Nemcsak az angolok, hanem az amerikaiak is nagy örömmel olvasnak a brit királyi családról. A Ruppert Murdoch-féle pletykaújságok ezt a tényt maximálisan ki is használják, mint ahogy ezt Diana hercegnő halálos balesetével kapcsolatban azok is megtudták, akik egyébként nem olvasnak bulvárlapokat. A királyi család tagjairól, már amennyiben érdekel bennünket a téma, könyveket olvashatunk, újságcikkek százait nézhetjük át, és dokumentum- meg játékfilmeket tekinthetünk meg. Bizonyára született számos regény is a királyi családról, mégis meg merem kockáztatni, hogy az idén jelent meg a leghumorosabb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb szépirodalmi mű, amelynek főszereplője a ma uralkodó Erzsébet királynő.
Alan Bennett, akit a színházba járók a History Boys című darab szerzőjeként ismerhetnek, azt a kérdést tette fel magának, mi lenne akkor, ha a királynő hirtelen buzgó olvasóvá válnék. Mi lenne, ha komoly irodalmat kezdene el olvasni? A válasz a The Uncommon Reader (’A szokatlan olvasó’) című, alig több mint százoldalas könyvecskében található, amelyet egy hosszú téli este alatt kényelmesen el lehet olvasni.
Bennett soraiban felismerjük a többek között nemrég Helen Miren által is remekül alakított Erzsébetet, aki szigorú, szűkszavú, és mindenekelőtt a királyság szolgájának érzi magát. A királyné olyannyira élethűnek tűnik a történetben, hogy az olvasó csak a végén ébred rá, ez mégiscsak fikció, nem pedig megtörtént események leírása.
A szerző szerint előfordulhatna, hogy Erzsébet, aki köztudottan imádja kutyáit, egy szerda reggelen a hátsó kijáraton át követi két kedvencét, amikor meglátja a kis minibuszt, a mozgó könyvtárat. Hogy elkerülje a helyzet kínosságát, beszélgetésbe elegyed a könyvtárossal és az egyetlen könyvkölcsönzővel, Normannel, a konyhasegéddel. Mivel egyszerűbbnek tűnik kikölcsönözni egy könyvet, mint üres kézzel távozni, Erzsébet végignéz a polcokon, és meglepetésére sok ismerős nevet lát. Ugyan nem azért, mert olvasta volna az ismert nevek műveit, hanem mert sokakkal többször is találkozott, és pontosan emlékezett családjukra meg a róluk szóló pletykákra.
Őfelsége úgy gondolja, majd a következő szerdán olvasatlanul visszaadja a könyvet, de amikor kötelességtudóan mégis belelapoz, rájön, hogy érdekli a történet, és egy hét múlva örömmel keresi meg a mozgó könyvtárat és cserél eszmét az olvasottakról Normannel.
ĺgy kezdődik Erzsébet története az angol nyelvű irodalommal. Igaz, hogy az elején terheli némi lelkiismeret-furdalás, mivel tudja, hogy az olvasás magányos dolog, és igazából nem is számít cselekvésnek, ráadásul ahelyett, hogy összehozná az embereket, elválasztja őket. Mégis, Norman segítségével meglehetősen eklektikus módon olvassa egyik könyvet a másik után, és rájön arra, hogy egy könyv sok más könyv felé nyitja ki az utat.
Mint ahogy ezt minden az irodalmat kivételesen szerető ember megtapasztalta, Erzsébet is ráébred, hogy napjaiban kevés az óra, és hogy a programja tele van felesleges és időt pocsékoló eseményekkel, amelyek helyett olvasni is lehetne. Őfelsége mindenhová viszi magával az éppen aktuális olvasmányát, Normant kiemeli a konyhából, és maga mellé veszi segédnek. A többi palotaszolgának és főleg a királyné közvetlen közelében dolgozó férfiaknak egyáltalán nincs ínyükre ez a változás.
ĺgy fordulhat elő, hogy Erzsébet egy állami vacsora alkalmával azt kérdezi a francia elnöktől, mit gondol Jean Genetről, meglehetős pánikot keltve a francia államfőben. Saját miniszterelnökét arról faggatja, ismeri-e Perzsia, a mai Irán történetét, és amikor kiderül, hogy nem, könyveket küld az irodájába, majd a következő alkalommal kikérdezi ezek tartalmáról. Amikor alattvalóival kell beszédbe elegyednie, a királyné gyakran azt kérdezi tőlük, mit olvastak utoljára, és az emberek rémülve néznek maguk köré, mintha választ várnának valakitől. Megdöbbenésük még nagyobbra nő, amikor királynéjuk egy könyvet halász elő táskájából, és ajánlásába kezd.
Őfelsége nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az emberek többsége, mint ahogy korábban ő sem, nem olvas könyveket, és mivel a cselekvések embere, tenni akar ellene. Míg először csak passzívan és örömből, később tollal és papírral felszerelkezve olvas, sőt egy idő után azt veszi észre magán, hogy a könyvek és a jegyzetelés hatására olyan dolgokat észlel vendégeiről, amelyeknek korábban nem szentelt volna figyelmet. Néha azon kapja magát, hogy saját gondolatait is papírra veti.
Eközben a palota intrikusai szorgosan dolgoznak azon, hogy Őfelsége hagyjon fel az olvasással és az azzal járó viselkedésváltozásával, de Erzsébet mindenki eszén túljár.
A regényben sok mókás epizódot talál a kedves olvasó, például amikor egy kanadai látogatása során Erzsébet véletlenül megismerkedik a ma talán legtehetségesebb élő rövidprózaíróval, Alice Munróval, vagy amikor Henry Jamest olvasva hirtelen hangosan türelmetlenségének ad hangot, mire az éppen ott dolgozó cseléd keze sokkal gyorsabban kezd el járni. (Őszintén szólva, Henry Jamest olvasva ki ne mondta volna, akár többször is, hogy „Oh, do get on!” [Gyerünk már, mozdulj!])
Alan Bennett esetében viszont nem fenyeget ilyen veszély. Ezt a kis gyöngyszemet gyorsan és könnyedén el lehet olvasni, akár többször is. És mindenki, aki rabul esett már a könyvek varázslatának, úgy érezheti, ez egy kicsit róla is szól.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Nemcsak az angolok, hanem az amerikaiak is nagy örömmel olvasnak a brit királyi családról. A Ruppert Murdoch-féle pletykaújságok ezt a tényt maximálisan ki is használják, mint ahogy ezt Diana hercegnő halálos balesetével kapcsolatban azok is megtudták, akik egyébként nem olvasnak bulvárlapokat. A királyi család tagjairól, már amennyiben érdekel bennünket a téma, könyveket olvashatunk, újságcikkek százait nézhetjük át, és dokumentum- meg játékfilmeket tekinthetünk meg. Bizonyára született számos regény is a királyi családról, mégis meg merem kockáztatni, hogy az idén jelent meg a leghumorosabb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb szépirodalmi mű, amelynek főszereplője a ma uralkodó Erzsébet királynő.
Alan Bennett, akit a színházba járók a History Boys című darab szerzőjeként ismerhetnek, azt a kérdést tette fel magának, mi lenne akkor, ha a királynő hirtelen buzgó olvasóvá válnék. Mi lenne, ha komoly irodalmat kezdene el olvasni? A válasz a The Uncommon Reader (’A szokatlan olvasó’) című, alig több mint százoldalas könyvecskében található, amelyet egy hosszú téli este alatt kényelmesen el lehet olvasni.
Bennett soraiban felismerjük a többek között nemrég Helen Miren által is remekül alakított Erzsébetet, aki szigorú, szűkszavú, és mindenekelőtt a királyság szolgájának érzi magát. A királyné olyannyira élethűnek tűnik a történetben, hogy az olvasó csak a végén ébred rá, ez mégiscsak fikció, nem pedig megtörtént események leírása.
A szerző szerint előfordulhatna, hogy Erzsébet, aki köztudottan imádja kutyáit, egy szerda reggelen a hátsó kijáraton át követi két kedvencét, amikor meglátja a kis minibuszt, a mozgó könyvtárat. Hogy elkerülje a helyzet kínosságát, beszélgetésbe elegyed a könyvtárossal és az egyetlen könyvkölcsönzővel, Normannel, a konyhasegéddel. Mivel egyszerűbbnek tűnik kikölcsönözni egy könyvet, mint üres kézzel távozni, Erzsébet végignéz a polcokon, és meglepetésére sok ismerős nevet lát. Ugyan nem azért, mert olvasta volna az ismert nevek műveit, hanem mert sokakkal többször is találkozott, és pontosan emlékezett családjukra meg a róluk szóló pletykákra.
Őfelsége úgy gondolja, majd a következő szerdán olvasatlanul visszaadja a könyvet, de amikor kötelességtudóan mégis belelapoz, rájön, hogy érdekli a történet, és egy hét múlva örömmel keresi meg a mozgó könyvtárat és cserél eszmét az olvasottakról Normannel.
ĺgy kezdődik Erzsébet története az angol nyelvű irodalommal. Igaz, hogy az elején terheli némi lelkiismeret-furdalás, mivel tudja, hogy az olvasás magányos dolog, és igazából nem is számít cselekvésnek, ráadásul ahelyett, hogy összehozná az embereket, elválasztja őket. Mégis, Norman segítségével meglehetősen eklektikus módon olvassa egyik könyvet a másik után, és rájön arra, hogy egy könyv sok más könyv felé nyitja ki az utat.
Mint ahogy ezt minden az irodalmat kivételesen szerető ember megtapasztalta, Erzsébet is ráébred, hogy napjaiban kevés az óra, és hogy a programja tele van felesleges és időt pocsékoló eseményekkel, amelyek helyett olvasni is lehetne. Őfelsége mindenhová viszi magával az éppen aktuális olvasmányát, Normant kiemeli a konyhából, és maga mellé veszi segédnek. A többi palotaszolgának és főleg a királyné közvetlen közelében dolgozó férfiaknak egyáltalán nincs ínyükre ez a változás.
ĺgy fordulhat elő, hogy Erzsébet egy állami vacsora alkalmával azt kérdezi a francia elnöktől, mit gondol Jean Genetről, meglehetős pánikot keltve a francia államfőben. Saját miniszterelnökét arról faggatja, ismeri-e Perzsia, a mai Irán történetét, és amikor kiderül, hogy nem, könyveket küld az irodájába, majd a következő alkalommal kikérdezi ezek tartalmáról. Amikor alattvalóival kell beszédbe elegyednie, a királyné gyakran azt kérdezi tőlük, mit olvastak utoljára, és az emberek rémülve néznek maguk köré, mintha választ várnának valakitől. Megdöbbenésük még nagyobbra nő, amikor királynéjuk egy könyvet halász elő táskájából, és ajánlásába kezd.
Őfelsége nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az emberek többsége, mint ahogy korábban ő sem, nem olvas könyveket, és mivel a cselekvések embere, tenni akar ellene. Míg először csak passzívan és örömből, később tollal és papírral felszerelkezve olvas, sőt egy idő után azt veszi észre magán, hogy a könyvek és a jegyzetelés hatására olyan dolgokat észlel vendégeiről, amelyeknek korábban nem szentelt volna figyelmet. Néha azon kapja magát, hogy saját gondolatait is papírra veti.
Eközben a palota intrikusai szorgosan dolgoznak azon, hogy Őfelsége hagyjon fel az olvasással és az azzal járó viselkedésváltozásával, de Erzsébet mindenki eszén túljár.
A regényben sok mókás epizódot talál a kedves olvasó, például amikor egy kanadai látogatása során Erzsébet véletlenül megismerkedik a ma talán legtehetségesebb élő rövidprózaíróval, Alice Munróval, vagy amikor Henry Jamest olvasva hirtelen hangosan türelmetlenségének ad hangot, mire az éppen ott dolgozó cseléd keze sokkal gyorsabban kezd el járni. (Őszintén szólva, Henry Jamest olvasva ki ne mondta volna, akár többször is, hogy „Oh, do get on!” [Gyerünk már, mozdulj!])
Alan Bennett esetében viszont nem fenyeget ilyen veszély. Ezt a kis gyöngyszemet gyorsan és könnyedén el lehet olvasni, akár többször is. És mindenki, aki rabul esett már a könyvek varázslatának, úgy érezheti, ez egy kicsit róla is szól.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Wednesday, December 05, 2007
Tuesday, December 04, 2007
Nádas Péter könyvbemutatója a New Yorki Magyar kulturális központban
Száznál is több magyar és nem magyar gyűlt össze a manhattani SoHo negyedben található Magyar Kulturális Központban november 7-én, hogy részt vegyen Nádas Péter kizárólag angolul megjelent Fire and Knowledge (Tűz és tudás) című könyvének bemutatóján, melynek címadó írása a Mese a tűzről és tudásról című esszé.
A kötetből, amely egyedi módon Nádas régebbi és újabb elbeszéléseinek és esszéinek gyűjteménye, Timothy Don olvasta fel a Nagy karácsonyi gyilkosság című, a Ceauşescu házaspár kivégzését megörökítő dokumentumfi lm kapcsán írt esszét és a Hazug, csaló című elbeszélést. Nádas Péter több mint egy évtized múltán tért vissza New Yorkba, hogy a magyar kulturális központbeli bemutatkozása után két nappal a New York-i nyilvános könyvtár ismert sorozata keretében is alávesse magát a szélesebb amerikai közönség kérdéseinek.
A magyar központban a magyar származású Susan Rubin Suleiman, a Harvard Egyetem professzora beszélgetett vele. A társalgás kedélyes, humoros hangulatú volt annak ellenére, hogy a témák inkább komolyak voltak – leginkább az irodalmat, történelmet és politikát érintették. A közönség kérdéseire Nádas kifejtette, hogy sem amerikai, sem dél-amerikai író nem volt rá különösebb hatással, bár olvasni több szerző műveit is szereti. Hemingway foglalkoztatta egy ideig „a redukció miatt, amire én soha nem voltam képes. Inkább a beszédességre hajlom, növekednek a szövegeim, ezért nagyon fontos volt olyan mestert találni, aki redukál. De Hemingwaynél van egy bizonyos antiintellektualizmus, amely számomra idegen” – mondta.
A Hazatérés című, az új kötetben is szereplő esszé kapcsán a következőket osztotta meg a közönséggel: „Az otthonom az írás. Ez a szöveg arról szól, hogy amikor az ember megtalálja azt az írásmódot, amely a sajátja, vagy amikor, fordítva, személyét az írásmódban találja meg, akkor hazatért.”
A Vasárnap kérdésére, hogy fejtse ki nyilatkozatát, mely szerint a világ egy apajogú társadalomból egy anyajogú társadalom felé tart, a következőket válaszolta: „Azzal, hogy a feminizmus a 120 éves történetével alapvetően megváltoztatta a nemek egymáshoz való viszonyát, és annak ellenére, hogy a politikai vagy a hadászati irányítás még mindig erősen férfi kézben van, és a férfi gondolkodásnak megfelelő, az arányok nagyon megváltoztak a családon és a társadalmon belül is. A XIX. századi fallikusság mára már nevetséges. Az, ahogy régen majdnem minden családban megalázták a nőket, valamire kényszerítették őket, ma már nem lehetséges. És azzal, hogy a több ezer éves klasszikus férfi szerep megtört, és a férfi ak többsége – a fi atal férfi ak leginkább – ettől eléggé elbizonytalanodott, ez kihívást jelentett a nők számára. Sok helyen a nők átvették a vezetést. Ha megnézzük az arról szóló irodalmat, hogyan épül föl egy anyajogú és egy apajogú társadalom, akkor annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és a férfi -nő kapcsolatnak az egyensúlyát nem tudom elképzelni, inkább egy anyajogú felé vonzódom. Ebben látok társadalmi lehetőséget.”
Az író arról is beszélt, hogy keserű történelmi tapasztalatai, amelyekről interjúiban nyilatkozott, a XX. századi európai történelemből adódnak, mivel e történelem „súlyos tömeggyilkosságok története. Nincs olyan öt perc, amikor ettől el lehetne tekinteni” – mondta.
Nádas Péternek eddig az amerikai piacon az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége, a Szerelem és a Tűz és tudás című könyve jelent meg.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Száznál is több magyar és nem magyar gyűlt össze a manhattani SoHo negyedben található Magyar Kulturális Központban november 7-én, hogy részt vegyen Nádas Péter kizárólag angolul megjelent Fire and Knowledge (Tűz és tudás) című könyvének bemutatóján, melynek címadó írása a Mese a tűzről és tudásról című esszé.
A kötetből, amely egyedi módon Nádas régebbi és újabb elbeszéléseinek és esszéinek gyűjteménye, Timothy Don olvasta fel a Nagy karácsonyi gyilkosság című, a Ceauşescu házaspár kivégzését megörökítő dokumentumfi lm kapcsán írt esszét és a Hazug, csaló című elbeszélést. Nádas Péter több mint egy évtized múltán tért vissza New Yorkba, hogy a magyar kulturális központbeli bemutatkozása után két nappal a New York-i nyilvános könyvtár ismert sorozata keretében is alávesse magát a szélesebb amerikai közönség kérdéseinek.
A magyar központban a magyar származású Susan Rubin Suleiman, a Harvard Egyetem professzora beszélgetett vele. A társalgás kedélyes, humoros hangulatú volt annak ellenére, hogy a témák inkább komolyak voltak – leginkább az irodalmat, történelmet és politikát érintették. A közönség kérdéseire Nádas kifejtette, hogy sem amerikai, sem dél-amerikai író nem volt rá különösebb hatással, bár olvasni több szerző műveit is szereti. Hemingway foglalkoztatta egy ideig „a redukció miatt, amire én soha nem voltam képes. Inkább a beszédességre hajlom, növekednek a szövegeim, ezért nagyon fontos volt olyan mestert találni, aki redukál. De Hemingwaynél van egy bizonyos antiintellektualizmus, amely számomra idegen” – mondta.
A Hazatérés című, az új kötetben is szereplő esszé kapcsán a következőket osztotta meg a közönséggel: „Az otthonom az írás. Ez a szöveg arról szól, hogy amikor az ember megtalálja azt az írásmódot, amely a sajátja, vagy amikor, fordítva, személyét az írásmódban találja meg, akkor hazatért.”
A Vasárnap kérdésére, hogy fejtse ki nyilatkozatát, mely szerint a világ egy apajogú társadalomból egy anyajogú társadalom felé tart, a következőket válaszolta: „Azzal, hogy a feminizmus a 120 éves történetével alapvetően megváltoztatta a nemek egymáshoz való viszonyát, és annak ellenére, hogy a politikai vagy a hadászati irányítás még mindig erősen férfi kézben van, és a férfi gondolkodásnak megfelelő, az arányok nagyon megváltoztak a családon és a társadalmon belül is. A XIX. századi fallikusság mára már nevetséges. Az, ahogy régen majdnem minden családban megalázták a nőket, valamire kényszerítették őket, ma már nem lehetséges. És azzal, hogy a több ezer éves klasszikus férfi szerep megtört, és a férfi ak többsége – a fi atal férfi ak leginkább – ettől eléggé elbizonytalanodott, ez kihívást jelentett a nők számára. Sok helyen a nők átvették a vezetést. Ha megnézzük az arról szóló irodalmat, hogyan épül föl egy anyajogú és egy apajogú társadalom, akkor annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és a férfi -nő kapcsolatnak az egyensúlyát nem tudom elképzelni, inkább egy anyajogú felé vonzódom. Ebben látok társadalmi lehetőséget.”
Az író arról is beszélt, hogy keserű történelmi tapasztalatai, amelyekről interjúiban nyilatkozott, a XX. századi európai történelemből adódnak, mivel e történelem „súlyos tömeggyilkosságok története. Nincs olyan öt perc, amikor ettől el lehetne tekinteni” – mondta.
Nádas Péternek eddig az amerikai piacon az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége, a Szerelem és a Tűz és tudás című könyve jelent meg.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Thursday, November 29, 2007
Halloween Park Slope-ban
A kellemes indián nyárból – amelynek hűvös reggelein ugyan mindenki elbírta a könnyű kabátot, de a délutáni nap sugarai már simogatóan melegítették a szabadban ebédelő irodai dolgozók csupasz karját – október végén egy hét alatt igazi ősz lett New Yorkban. A fák koronája többszínűre változott, s a lehullott lombok lassanként betemették a járdákat és a parkok sétányait. Előkerültek a papírzsákok, amelyekbe a gyönyörű őszi leveleket szokás itt gyűjteni. Miközben az anyukák csemetéik halloweeni kosztümjein gondolkodtak, a gyerekek örömmel dobálták egymást a lombkoszorúval, majd hordták nagy kupacokba a leveleket. A boltok kirakata is új színbe öltözött: a sok vigyorgó tökdísz mindet narancssárgává varázsolta, de kikerültek a boszorkányok, a szellemek és más félelmet idéző figurák is. A butikok és jelmezboltok felkészültek a halloweenre – hevesen reklámozva portékáikat.
A halloween ünnepe elsősorban a(z amerikai) gyermekeké. Még mielőtt járni tudnának, október 31-én jelmezbe bújtatják és felvonultatják őket a helyi parádékon. Később szüleik kíséretében járják a környéket. Szellemnek, boszorkánynak s egyéb ijesztőnek öltözve kopogtatnak be a házakhoz, s „Trick or treat?” (Cukor vagy bot? Ha nem adsz, lesz kapsz!) felkiáltással köszöntik az ajtót nyitó felnőttet. Ha felszólításukra sem kapnak édességet, akkor valamilyen módon „megbüntetik” a lakókat – például fogkrémet kennek a kilincsre, vagy vécépapírt tekernek a fákra. Néha a tinik is beöltöznek, de ők inkább baráti társaságban szórakoznak.
A Halloween kifejezés az „All Hallow Even” rövidítéséből keletkezett, s a mindenszentek előestéje. A mai modern szokások ír és skót hagyományokra vezethetők vissza – a tizenkilencedik században telepesek hozták Észak-Amerikába. A kelta kultúra szerint a földi halandók az évnek csupán ebben az időszakában léphettek kapcsolatba a szellemvilággal – a téli hónapok átvészelésére ekkor ölték le háziállataikat, takarították be terményeiket. Hittek abban, hogy az újesztendő (november elseje) előtti napon a halottak vissza tudnak jönni a túlvilágról, hogy kárt tegyenek a termésben és az állatállományban. A szellemeket ezért máglyákkal és rémisztő maszkokkal próbálták meg elijeszteni, a gyermekek hajába sót szórtak, hogy védjék őket a rossz erőktől. Később a kelta szokások néhány római tradícióval is összefonódtak. IV. Gergely pápa 835-ben a mindenszentek ünnepét november elsejére helyezte, így lett halloween ennek az előestéje.
Amerikában már a tizenkilencedik században elkezdték ünnepelni, de csak az 1900-as évek elejétől lett népszerű.
A maskarába öltözés az 1930-as, a házakhoz járás pedig az 1950-es években vált az itteni hagyományok részévé, s mára a hatodik legnagyobb hasznot hozó ünnep az Államokban (a karácsony, anyák napja, Bálint-nap, húsvét és az apák napja után).
A New York-i Halloween Parade napjainkban kétmillió embert vonz az utcákra, s négymillióan kísérik végig a tévé képernyője előtt. (Az első felvonulást 1973-ban egy álarckészítő mester, Raph Lee szervezte a Greenwich Village nevű negyedben, amely akkortájt az alternatív kultúra otthona volt.) A legnépszerűbbek a boszorkány-, a kalóz-, a vámpír-, a macska- és a bohócmaszkok, de a közelmúltban a szuperhősök is nagyon közkedveltek lettek. Mivel a manhattani ünnepáradat egyre nagyobb méreteket ölt, New York egyéb negyedei is elkezdtek – eleinte csak a csemeték számára – saját kis parádékat szervezni.
A Park Slope-ban, ahol lakom, évek óta rendeznek felvonulást. A 7. sugárutat és néhány mellékutcát már délután lezárják a forgalom elől, hogy a gyermekcsapatok biztonságosan tudjanak közlekedni az éjszakában.
A családi házakat és lakásokat ekkorra szintén dekorációkkal díszítik: a lépcsőfeljáratokon vagy a bejárati ajtók előtt tököket helyeznek el, a kerítésekről, az ablakpárkányokról pókhálók, boszorkányok és szellemek ijesztgetnek. Sötétedés előtt csak a legkisebbek mennek halloweenpartira, vagy járják szüleikkel a környék házait. Az üzletesek már délutánra kikészítik a cukorkákat és az egyéb édességeket, s mosolyogva osztogatják őket a legkisebb kosztümösöknek. Mire lemegy a nap, sokan a házuk előtti lépcsőfeljáratokon ülve egy kosár finomsággal a kezükben várják a gyermekeket. Ilyenkor a szomszédok is összejönnek, megisznak egy-egy pohár bort, s elbeszélgetnek a jelmezbe bújt, édességet kéregető csemeték szüleivel. Az idő általában elég meleg, így kellemes pár órát kint tölteni a gyertyák fényében.
A menet fél hétkor indul rendőrök, tűzoltók és mentők kíséretében. Az élen egy fej nélküli lovas halad, utána bohócok, tündérek, hercegnők s egyéb mese- és szellemvilágbeli figurák sétálnak. Zenét három együttes is szolgáltat. A legkisebbek kocsikban „menetelnek”, és többnyire a szülők is jelmezbe bújnak.
Az utóbbi évek nagy divatja, hogy a kutyatulajdonosok kis kedvencüket is felöltöztetik és felvonultatják. Az egyik volt szomszédom például nagy sikert aratott, amikor néhány évvel ezelőtt három kutyájával egyforma dalmatakosztümben jelent meg.
A maskarákat és álarcokat persze nem csak megvásárolni lehet. Minden évben azoké a legnagyobb elismerés, akik otthon gyártják ruhájukat. Az idén egy kislány New York-i sárga taxi(s)nak öltözött – nagy bajusszal. Majdnem mindenki megállította, megdicsérte, ami szemmel láthatóan boldoggá tette őt. Ez sokkal többet jelentett számára, mint egy zsák édesség.
Megjelent a Vasarnap Magazinban.
A kellemes indián nyárból – amelynek hűvös reggelein ugyan mindenki elbírta a könnyű kabátot, de a délutáni nap sugarai már simogatóan melegítették a szabadban ebédelő irodai dolgozók csupasz karját – október végén egy hét alatt igazi ősz lett New Yorkban. A fák koronája többszínűre változott, s a lehullott lombok lassanként betemették a járdákat és a parkok sétányait. Előkerültek a papírzsákok, amelyekbe a gyönyörű őszi leveleket szokás itt gyűjteni. Miközben az anyukák csemetéik halloweeni kosztümjein gondolkodtak, a gyerekek örömmel dobálták egymást a lombkoszorúval, majd hordták nagy kupacokba a leveleket. A boltok kirakata is új színbe öltözött: a sok vigyorgó tökdísz mindet narancssárgává varázsolta, de kikerültek a boszorkányok, a szellemek és más félelmet idéző figurák is. A butikok és jelmezboltok felkészültek a halloweenre – hevesen reklámozva portékáikat.
A halloween ünnepe elsősorban a(z amerikai) gyermekeké. Még mielőtt járni tudnának, október 31-én jelmezbe bújtatják és felvonultatják őket a helyi parádékon. Később szüleik kíséretében járják a környéket. Szellemnek, boszorkánynak s egyéb ijesztőnek öltözve kopogtatnak be a házakhoz, s „Trick or treat?” (Cukor vagy bot? Ha nem adsz, lesz kapsz!) felkiáltással köszöntik az ajtót nyitó felnőttet. Ha felszólításukra sem kapnak édességet, akkor valamilyen módon „megbüntetik” a lakókat – például fogkrémet kennek a kilincsre, vagy vécépapírt tekernek a fákra. Néha a tinik is beöltöznek, de ők inkább baráti társaságban szórakoznak.
A Halloween kifejezés az „All Hallow Even” rövidítéséből keletkezett, s a mindenszentek előestéje. A mai modern szokások ír és skót hagyományokra vezethetők vissza – a tizenkilencedik században telepesek hozták Észak-Amerikába. A kelta kultúra szerint a földi halandók az évnek csupán ebben az időszakában léphettek kapcsolatba a szellemvilággal – a téli hónapok átvészelésére ekkor ölték le háziállataikat, takarították be terményeiket. Hittek abban, hogy az újesztendő (november elseje) előtti napon a halottak vissza tudnak jönni a túlvilágról, hogy kárt tegyenek a termésben és az állatállományban. A szellemeket ezért máglyákkal és rémisztő maszkokkal próbálták meg elijeszteni, a gyermekek hajába sót szórtak, hogy védjék őket a rossz erőktől. Később a kelta szokások néhány római tradícióval is összefonódtak. IV. Gergely pápa 835-ben a mindenszentek ünnepét november elsejére helyezte, így lett halloween ennek az előestéje.
Amerikában már a tizenkilencedik században elkezdték ünnepelni, de csak az 1900-as évek elejétől lett népszerű.
A maskarába öltözés az 1930-as, a házakhoz járás pedig az 1950-es években vált az itteni hagyományok részévé, s mára a hatodik legnagyobb hasznot hozó ünnep az Államokban (a karácsony, anyák napja, Bálint-nap, húsvét és az apák napja után).
A New York-i Halloween Parade napjainkban kétmillió embert vonz az utcákra, s négymillióan kísérik végig a tévé képernyője előtt. (Az első felvonulást 1973-ban egy álarckészítő mester, Raph Lee szervezte a Greenwich Village nevű negyedben, amely akkortájt az alternatív kultúra otthona volt.) A legnépszerűbbek a boszorkány-, a kalóz-, a vámpír-, a macska- és a bohócmaszkok, de a közelmúltban a szuperhősök is nagyon közkedveltek lettek. Mivel a manhattani ünnepáradat egyre nagyobb méreteket ölt, New York egyéb negyedei is elkezdtek – eleinte csak a csemeték számára – saját kis parádékat szervezni.
A Park Slope-ban, ahol lakom, évek óta rendeznek felvonulást. A 7. sugárutat és néhány mellékutcát már délután lezárják a forgalom elől, hogy a gyermekcsapatok biztonságosan tudjanak közlekedni az éjszakában.
A családi házakat és lakásokat ekkorra szintén dekorációkkal díszítik: a lépcsőfeljáratokon vagy a bejárati ajtók előtt tököket helyeznek el, a kerítésekről, az ablakpárkányokról pókhálók, boszorkányok és szellemek ijesztgetnek. Sötétedés előtt csak a legkisebbek mennek halloweenpartira, vagy járják szüleikkel a környék házait. Az üzletesek már délutánra kikészítik a cukorkákat és az egyéb édességeket, s mosolyogva osztogatják őket a legkisebb kosztümösöknek. Mire lemegy a nap, sokan a házuk előtti lépcsőfeljáratokon ülve egy kosár finomsággal a kezükben várják a gyermekeket. Ilyenkor a szomszédok is összejönnek, megisznak egy-egy pohár bort, s elbeszélgetnek a jelmezbe bújt, édességet kéregető csemeték szüleivel. Az idő általában elég meleg, így kellemes pár órát kint tölteni a gyertyák fényében.
A menet fél hétkor indul rendőrök, tűzoltók és mentők kíséretében. Az élen egy fej nélküli lovas halad, utána bohócok, tündérek, hercegnők s egyéb mese- és szellemvilágbeli figurák sétálnak. Zenét három együttes is szolgáltat. A legkisebbek kocsikban „menetelnek”, és többnyire a szülők is jelmezbe bújnak.
Az utóbbi évek nagy divatja, hogy a kutyatulajdonosok kis kedvencüket is felöltöztetik és felvonultatják. Az egyik volt szomszédom például nagy sikert aratott, amikor néhány évvel ezelőtt három kutyájával egyforma dalmatakosztümben jelent meg.
A maskarákat és álarcokat persze nem csak megvásárolni lehet. Minden évben azoké a legnagyobb elismerés, akik otthon gyártják ruhájukat. Az idén egy kislány New York-i sárga taxi(s)nak öltözött – nagy bajusszal. Majdnem mindenki megállította, megdicsérte, ami szemmel láthatóan boldoggá tette őt. Ez sokkal többet jelentett számára, mint egy zsák édesség.
Megjelent a Vasarnap Magazinban.
Saturday, November 24, 2007
Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl
Beszelgetes Nadas Peterrel
Kinek az ötlete alapján született meg a kötet?
Nem az enyém alapján, Roger Straus ötlete volt, aki közben meghalt. Ő a kiadó egyik tulajdonosa, a Farrar, Straus & Giroux-ból a Straus volt, és ő találta ki, hogy a két nagy könyv között (az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek amerikai kiadásai – a szerk. megj.) ne legyen túl nagy a szünet, és legyen egy könyv, amely elbeszéléseket és esszéket is tartalmaz, hogy világos legyen az amerikai olvasónak, hogy van egy novellista Nádas Péter és egy esszéíró Nádas Péter is, aki nem csak regényeket ír. Teljesen egyedülálló az ötlet, én legalábbis megpróbáltam utánanézni, ilyen kötet nincs sehol, hogy egy írót mindkét minőségében összehoznak.
Volt-e ennek a különös szerkezetnek visszhangja az amerikai médiában?
A két legfontosabb amerikai kritika a New York Timesban és a Los Angeles Timesban jelent meg a könyvről, ezek foglalkoztak a műfajjal, de egyik sem kötött bele. Nagyon érdekes viszont az ellentétes vélemény a könyvvel kapcsolatban. A Los Angeles Times dicséri az eszszéimet, és kevésbé sikerültnek találja ezeket a régi elbeszéléseket. A New York Times pont fordítva, az esszéimet gyengének találja, azt mondja, olyan, mintha Milan Kundera még nem itta volna meg a kávéját reggel, és akkor ír esszét, de az elbeszéléseket remeknek találja. Mivel ehhez nem tudok hozzászólni, megmaradunk a döntetlennél.
Mikortól és minek alapján kezdte tudatosítani, hogy író szeretne lenni?
Magamtól tudtam, nagyon korán. Tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor egyfajta bizonyosság volt bennem, még csak nem is elhatározás, hanem tudat, hogy írni fogok. Nagyon sokat olvastam, olyanokat is, amiket nem kellett volna, ez később derült ki persze, felnőtt koromban, amikor újraolvastam ezeket a műveket. A tudás hiányzott még, az emberi kapcsolatokról. Ezt a hiányzó tudást az ember gyereki fantáziájával kitölti, csak az írónak nem biztos, hogy ugyanaz volt a mondanivalója… Pontosan emlékszem az első írásomra, egy kis mese volt, még meg is van. Meg akartam magamat győzni, mintha én volnék a saját tanítónőm, hogy rendesen viselkedjek, mert a könyveimet és a füzeteimet mindig tönkretettem. Megszemélyesítettem a könyveket és a füzeteket, és azok mintegy panasszal fordultak hozzám, és meggyőztek arról, hogy ezentúl rendesen viselkedjek velük. A megszemélyesítés mint művelet érdekelhetett. Az ellentétes szerep átélése.
A munka rutinja, a munkaköri leírása hogyan változott az évek során?
Nem sokat változott. Reggel fölkelek, és elkezdek dolgozni. Az író munkaköri kötelezettsége huszonnégy órára szól, és ebből az effektív írás az nem tud több lenni, mint négy-hat óra. Annak is az első egyharmada az előkészület, vagy az előző nap munkájának a korrekciója. Van egyfajta munkarítus, és ez tizenkilenc, húszéves korom óta, amikorra kialakult, olyan nagyon nem változott tulajdonképpen.
Nem nehéz ezt naponta megtartani?
Nem, az a nehéz, ha nem engedik megtartani. Ez nem jelent lemondást, ellenkezőleg, az jelent lemondást, ha erről kell lemondani.
Másolta valaha kézzel valaki más könyvét, mint Esterházy Péter Ottlikot?
Nem. Unalmasnak is gondolnám. Nem bírnám végigcsinálni. Bámulatra méltó és nagyon szép, amit Esterházy csinált. Sokan kételkednek is benne, hogy végigcsinálta. Én nem kételkedem. Van benne valami alázatos szerzetesség a szakmával szemben, a világgal szemben, az Ottlikkal szemben. Az én munkaalázatom más jellegű dolog. Ebben nekem van valami kultikus, és a kultikus nekem nem tetszik. Katolikus. Az én alázatom az inkább protestáns vagy zsidó jellegű, nem katolikus jellegű. Tüntet az alázattal, és az tőlem idegen.
Miért ódzkodik az önéletrajza megírásától?
Egy szokványos emlékiratok megírását nem tervezem, mert nem látom, hogy olyan fontos emlékeim volnának, hogy olyan hihetetlen fontos dolgok történtek volna velem. De én is nagyon szeretek memoárt olvasni. A memoár olyan műfaj, ahol előre megmondható, hogy milyen hibákat követ el az emlékező. Én nem szeretek valamihez úgy hozzáfogni, hogy előre tudom, milyen hibákat fogok elkövetni. Ismerem a saját rossz tulajdonságaim egy részét, miért ajándékozzam ezekkel meg az olvasót? Az ember önkéntelenül is elárulja magát. De szeretnék valami olyasmit írni, ami lehetővé teszi – mert nagyon sokat írtam egyes szám első személyben – a különbségtételt a fikció és a saját életem között. Ilyen igényem van. De nem biztos, hogy ezt el fogom végezni. A memoárok többsége amúgy is fikció, mert az emberek ugyanarra a dologra másként emlékeznek, hiszen ugyanazt az eseményt abban a pillanatban is, amikor történt, egy más szempontrendszer szerint fogták föl. És a regényben, a fikcióban éppen az az érdekes, hogy az embernek nemcsak önmagáról kell gondolkodnia, hanem arról is, aki vele szemben áll, akivel a párbeszédet folytatja. Egyszerre több személynek kell lennie. Ez a szép ebben a munkában, a szakmában.
Azt nyilatkozta 1956 kapcsán, hogy ez a két hét a sorsát és a pályáját szabta ki.
Egy katartikus élmény volt maga a tömegmozgalom, mert akár akarom, akár nem, a részévé válok, ha kilépek, vagy ha benne maradok is. Nem tudom megtenni, hogy valamilyen módon ne döntsek a viszonyom felől. Ennek a két hétnek, a forradalomnak, nagyon hosszan tartó következményei voltak az életemben. Lehetne sokknak is nevezni, mert az ember felismeri, hogy ő több, mint egyetlen személy és kevesebb, mint egyetlen személy, a többiek nélkül nem létezik. Felismeri az összefüggést a többiek, a mások és saját maga között, és ez az összefüggés hol pozitív, hol negatív, az események, az idő és saját pozíciója függvényében. Rettenetes sok dolgot meg kellett tanulni a tömegben. Később kellett megtanulnom, hogy lehet ezt leírni. Ennek megvannak az irodalomban a nagy mesterei – Proust, Tolsztoj. Egyrészt megkaptam itt az írói nyersanyagot, másrészt pedig az ösztönzést arra, hogy megértsem az egyén és a tömeg viszonyát, és hogy ez a viszony miként jeleníthető meg a szövegben. Mindez egy egész életre szól.
Forradalomról lévén szó, hogyan magyarázza azt, hogy régiónk újból egy diktatórikus irány felé hajlik?
Ennek többféle oka van. A legalapvetőbb oka az, hogy Európának ebben a részében a városiasságnak nincsen olyan régi történelmi hagyománya, jóval fiatalabb, jóval fejletlenebb, mint Európa nyugati felében. Az egymást követő diktatúrák azt a maradék polgárságot, ami volt, megemésztették, eltüntették, és polgárság nélkül demokráciát nem lehet csinálni. A tömeg az egyik politikai tábortól a másikig futkároz, holott a két politikai tábor között olyan lényeges különbség nincs. Amit ebben a régióban ma középosztálynak mondanak, az legfeljebb vagyonos, de a vagyona új keletű és ingatag, és sok esetben az állam kirablására épül. Ez polgárinak egyáltalán nem felel meg. Polgárság nélkül viszont a szélsőségek uralma alá kerül a társadalom. Ez egy régi nyomora Kelet-Közép-Európának, és most viszszaesett ebbe a nyomorba.
Van ebből kiút?
Katasztrófák nélkül valószínűleg nincs. Ez a földuzzadt kispolgári tömeg jóval veszélyesebb, mint ha paraszti volna, de ma már, Lengyelországot kivéve, paraszti sincs. Hagyományokkal nem rendelkező, politikai meggyőződéssel nem rendelkező kispolgári tömeg mozog ezekben a városokban, amelyek nagyon fiatal városok. Azok a városok, amelyeknek 800-600 éves történelmük van, azok is nagyon fiatal városok, mert nincs folytonossága a történelemnek.
Lehetséges lenne itt valami olyasmit véghezvinni, mint Dél-Afrikában a Truth and Reconciliation Commission (Az Igazságért és a Kiengesztelődésért Bizottság – a szerk. megj.)?
Nem lehetséges, mert egyrészt több diktatúrát kellene felböfögni, másrészt pedig ezt 1989-ben kellett volna megtenni – ezt ma már nem lehet. Akkor viszont azért nem lehetett, és helyes, hogy nem tette meg senki, mert ez egy újabb vérfürdőhöz vezetett volna, és ebből Kelet-Közép-Európában bőven elég volt. A jugoszláv példa mutatta, hogy milyen veszélyes, ha a nacionalizmus közvetlen szóhoz jut. Dél-Afrikában más volt a helyzet, mert a feketék fölénybe kerültek az őket elnyomó fehérekkel szemben, tehát a fehéreknek is érdeke volt, hogy valamilyen egyezségre jussanak, de a vagyon még az ő kezükben volt, tehát még mindig ők diktáltak. Ez Kelet-Európával nem összevethető, mert itt se vagyonos, se politikai osztály nem volt, az egyházak szét voltak verve, működésképtelenek voltak, és azt, hogy a „szabadság” vagy a „piac” mit jelent, senki nem tudta 1989-ben, és a mai napig sem nagyon tudják. A 60-80 éves folytonosság hiánya, a hol fasiszta, hol kommunista előjelű szabad rablások megtették a magukét.
Az irodalomnak van ilyenkor szerepe? Figyelnek rá az emberek?
Nincs. Az irodalom ilyen körülmények között senkit nem érdekel, de csinálja a magáét, és nagyon fontos funkciója van, és ha nem ma, akkor holnap, hogy legyen mihez visszanyúlni, hogy legyenek fogódzók, támasztékok, még akkor is, ha a nyelv közben változik.
Régiónk pici népei ismerik-e egymás irodalmát?
Nem ismerik. Ez a szegény rokon elv szerint szerveződik. Mindenki a gazdag rokonról szeretne inkább tudni, a szegényről nem. Volt a szocializmusban egy időszak, úgy 1968 körül, amikor volt ilyen igény, de ez elmúlt, és mesterségesen nem visszaállítható. A pozsonyi Kalligram Kiadó egy egyedülálló dolgot, egy fantasztikus dolgot csinál, amikor a régió irodalmát kiadja több nyelven, és gondolom, ennek óriási kisugárzása van, ami jelen pillanatban valószínűleg nem látszik, de egyedi. Ilyen volt, amit Kerényi Grácia művelt Magyarországon az 1960-as, 1970-es években a lengyel irodalommal.
Egy kérdésre válaszolva említette, hogy a világ az apajogú társadalomból az anyajogú társadalom felé tart. Miért?
Az apajogú társadalom leszerepelt. Még egy háborút tud kirobbantani, kikényszeríteni, még egy világégést, csak a világnak már nem nagyon maradt erre lehetősége. Annak sem látom már a lehetőségét, hogy a nők továbbra is produkálják a katonákat, egyrészt megszülik, másrészt elküldik, és legfeljebb aggódnak érte, de odaadják az államnak a gyerekeiket. Én ezt az anyajogú társadalom felé vezető folyamatot megállíthatatlannak találom.
Az árvák miért tudják jobban kifejezni magukat?
Én két rettenetes világháborúnak és két diktatúrának a következményeit voltam kénytelen feldolgozni. Ez volt a történeti, az emberi adottság számomra, amivel foglalkoznom kellett. A szükségből erényt próbáltam kovácsolni, és mint árva, akinek a szülei nagyon korán meghaltak, tudom, hogy ennek vannak előnyei. Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl. Ha tizenkét éves korában haltak meg a szülei, akkor tizenkét évesen kell felnőttként gondoskodnia magáról. Mint háborús gyereknek, sok iskolatársam, barátom volt félárva vagy teljesen árva. Ez ma már nincs. A mai csonka családokban ez a tapasztalat teljesen más. S inkább neurotikus, lelki problémákat okoz. Egy háborús árva elsősorban nem lelki probléma, hanem organizációs, fizikai, túlélési probléma. Az ilyen gyerek emberismerete teljes biztonsággal működik, nem tudják becsapni, mert az állati ösztönére hallgat, nem a tudására, vagy tapasztalatára. Ez nagyon korán történik, emiatt aztán nagy élettudásra tesz szert. De ez egy kelet-európai specialitás.
New York, 2007. november 8.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Beszelgetes Nadas Peterrel
Kinek az ötlete alapján született meg a kötet?
Nem az enyém alapján, Roger Straus ötlete volt, aki közben meghalt. Ő a kiadó egyik tulajdonosa, a Farrar, Straus & Giroux-ból a Straus volt, és ő találta ki, hogy a két nagy könyv között (az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek amerikai kiadásai – a szerk. megj.) ne legyen túl nagy a szünet, és legyen egy könyv, amely elbeszéléseket és esszéket is tartalmaz, hogy világos legyen az amerikai olvasónak, hogy van egy novellista Nádas Péter és egy esszéíró Nádas Péter is, aki nem csak regényeket ír. Teljesen egyedülálló az ötlet, én legalábbis megpróbáltam utánanézni, ilyen kötet nincs sehol, hogy egy írót mindkét minőségében összehoznak.
Volt-e ennek a különös szerkezetnek visszhangja az amerikai médiában?
A két legfontosabb amerikai kritika a New York Timesban és a Los Angeles Timesban jelent meg a könyvről, ezek foglalkoztak a műfajjal, de egyik sem kötött bele. Nagyon érdekes viszont az ellentétes vélemény a könyvvel kapcsolatban. A Los Angeles Times dicséri az eszszéimet, és kevésbé sikerültnek találja ezeket a régi elbeszéléseket. A New York Times pont fordítva, az esszéimet gyengének találja, azt mondja, olyan, mintha Milan Kundera még nem itta volna meg a kávéját reggel, és akkor ír esszét, de az elbeszéléseket remeknek találja. Mivel ehhez nem tudok hozzászólni, megmaradunk a döntetlennél.
Mikortól és minek alapján kezdte tudatosítani, hogy író szeretne lenni?
Magamtól tudtam, nagyon korán. Tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor egyfajta bizonyosság volt bennem, még csak nem is elhatározás, hanem tudat, hogy írni fogok. Nagyon sokat olvastam, olyanokat is, amiket nem kellett volna, ez később derült ki persze, felnőtt koromban, amikor újraolvastam ezeket a műveket. A tudás hiányzott még, az emberi kapcsolatokról. Ezt a hiányzó tudást az ember gyereki fantáziájával kitölti, csak az írónak nem biztos, hogy ugyanaz volt a mondanivalója… Pontosan emlékszem az első írásomra, egy kis mese volt, még meg is van. Meg akartam magamat győzni, mintha én volnék a saját tanítónőm, hogy rendesen viselkedjek, mert a könyveimet és a füzeteimet mindig tönkretettem. Megszemélyesítettem a könyveket és a füzeteket, és azok mintegy panasszal fordultak hozzám, és meggyőztek arról, hogy ezentúl rendesen viselkedjek velük. A megszemélyesítés mint művelet érdekelhetett. Az ellentétes szerep átélése.
A munka rutinja, a munkaköri leírása hogyan változott az évek során?
Nem sokat változott. Reggel fölkelek, és elkezdek dolgozni. Az író munkaköri kötelezettsége huszonnégy órára szól, és ebből az effektív írás az nem tud több lenni, mint négy-hat óra. Annak is az első egyharmada az előkészület, vagy az előző nap munkájának a korrekciója. Van egyfajta munkarítus, és ez tizenkilenc, húszéves korom óta, amikorra kialakult, olyan nagyon nem változott tulajdonképpen.
Nem nehéz ezt naponta megtartani?
Nem, az a nehéz, ha nem engedik megtartani. Ez nem jelent lemondást, ellenkezőleg, az jelent lemondást, ha erről kell lemondani.
Másolta valaha kézzel valaki más könyvét, mint Esterházy Péter Ottlikot?
Nem. Unalmasnak is gondolnám. Nem bírnám végigcsinálni. Bámulatra méltó és nagyon szép, amit Esterházy csinált. Sokan kételkednek is benne, hogy végigcsinálta. Én nem kételkedem. Van benne valami alázatos szerzetesség a szakmával szemben, a világgal szemben, az Ottlikkal szemben. Az én munkaalázatom más jellegű dolog. Ebben nekem van valami kultikus, és a kultikus nekem nem tetszik. Katolikus. Az én alázatom az inkább protestáns vagy zsidó jellegű, nem katolikus jellegű. Tüntet az alázattal, és az tőlem idegen.
Miért ódzkodik az önéletrajza megírásától?
Egy szokványos emlékiratok megírását nem tervezem, mert nem látom, hogy olyan fontos emlékeim volnának, hogy olyan hihetetlen fontos dolgok történtek volna velem. De én is nagyon szeretek memoárt olvasni. A memoár olyan műfaj, ahol előre megmondható, hogy milyen hibákat követ el az emlékező. Én nem szeretek valamihez úgy hozzáfogni, hogy előre tudom, milyen hibákat fogok elkövetni. Ismerem a saját rossz tulajdonságaim egy részét, miért ajándékozzam ezekkel meg az olvasót? Az ember önkéntelenül is elárulja magát. De szeretnék valami olyasmit írni, ami lehetővé teszi – mert nagyon sokat írtam egyes szám első személyben – a különbségtételt a fikció és a saját életem között. Ilyen igényem van. De nem biztos, hogy ezt el fogom végezni. A memoárok többsége amúgy is fikció, mert az emberek ugyanarra a dologra másként emlékeznek, hiszen ugyanazt az eseményt abban a pillanatban is, amikor történt, egy más szempontrendszer szerint fogták föl. És a regényben, a fikcióban éppen az az érdekes, hogy az embernek nemcsak önmagáról kell gondolkodnia, hanem arról is, aki vele szemben áll, akivel a párbeszédet folytatja. Egyszerre több személynek kell lennie. Ez a szép ebben a munkában, a szakmában.
Azt nyilatkozta 1956 kapcsán, hogy ez a két hét a sorsát és a pályáját szabta ki.
Egy katartikus élmény volt maga a tömegmozgalom, mert akár akarom, akár nem, a részévé válok, ha kilépek, vagy ha benne maradok is. Nem tudom megtenni, hogy valamilyen módon ne döntsek a viszonyom felől. Ennek a két hétnek, a forradalomnak, nagyon hosszan tartó következményei voltak az életemben. Lehetne sokknak is nevezni, mert az ember felismeri, hogy ő több, mint egyetlen személy és kevesebb, mint egyetlen személy, a többiek nélkül nem létezik. Felismeri az összefüggést a többiek, a mások és saját maga között, és ez az összefüggés hol pozitív, hol negatív, az események, az idő és saját pozíciója függvényében. Rettenetes sok dolgot meg kellett tanulni a tömegben. Később kellett megtanulnom, hogy lehet ezt leírni. Ennek megvannak az irodalomban a nagy mesterei – Proust, Tolsztoj. Egyrészt megkaptam itt az írói nyersanyagot, másrészt pedig az ösztönzést arra, hogy megértsem az egyén és a tömeg viszonyát, és hogy ez a viszony miként jeleníthető meg a szövegben. Mindez egy egész életre szól.
Forradalomról lévén szó, hogyan magyarázza azt, hogy régiónk újból egy diktatórikus irány felé hajlik?
Ennek többféle oka van. A legalapvetőbb oka az, hogy Európának ebben a részében a városiasságnak nincsen olyan régi történelmi hagyománya, jóval fiatalabb, jóval fejletlenebb, mint Európa nyugati felében. Az egymást követő diktatúrák azt a maradék polgárságot, ami volt, megemésztették, eltüntették, és polgárság nélkül demokráciát nem lehet csinálni. A tömeg az egyik politikai tábortól a másikig futkároz, holott a két politikai tábor között olyan lényeges különbség nincs. Amit ebben a régióban ma középosztálynak mondanak, az legfeljebb vagyonos, de a vagyona új keletű és ingatag, és sok esetben az állam kirablására épül. Ez polgárinak egyáltalán nem felel meg. Polgárság nélkül viszont a szélsőségek uralma alá kerül a társadalom. Ez egy régi nyomora Kelet-Közép-Európának, és most viszszaesett ebbe a nyomorba.
Van ebből kiút?
Katasztrófák nélkül valószínűleg nincs. Ez a földuzzadt kispolgári tömeg jóval veszélyesebb, mint ha paraszti volna, de ma már, Lengyelországot kivéve, paraszti sincs. Hagyományokkal nem rendelkező, politikai meggyőződéssel nem rendelkező kispolgári tömeg mozog ezekben a városokban, amelyek nagyon fiatal városok. Azok a városok, amelyeknek 800-600 éves történelmük van, azok is nagyon fiatal városok, mert nincs folytonossága a történelemnek.
Lehetséges lenne itt valami olyasmit véghezvinni, mint Dél-Afrikában a Truth and Reconciliation Commission (Az Igazságért és a Kiengesztelődésért Bizottság – a szerk. megj.)?
Nem lehetséges, mert egyrészt több diktatúrát kellene felböfögni, másrészt pedig ezt 1989-ben kellett volna megtenni – ezt ma már nem lehet. Akkor viszont azért nem lehetett, és helyes, hogy nem tette meg senki, mert ez egy újabb vérfürdőhöz vezetett volna, és ebből Kelet-Közép-Európában bőven elég volt. A jugoszláv példa mutatta, hogy milyen veszélyes, ha a nacionalizmus közvetlen szóhoz jut. Dél-Afrikában más volt a helyzet, mert a feketék fölénybe kerültek az őket elnyomó fehérekkel szemben, tehát a fehéreknek is érdeke volt, hogy valamilyen egyezségre jussanak, de a vagyon még az ő kezükben volt, tehát még mindig ők diktáltak. Ez Kelet-Európával nem összevethető, mert itt se vagyonos, se politikai osztály nem volt, az egyházak szét voltak verve, működésképtelenek voltak, és azt, hogy a „szabadság” vagy a „piac” mit jelent, senki nem tudta 1989-ben, és a mai napig sem nagyon tudják. A 60-80 éves folytonosság hiánya, a hol fasiszta, hol kommunista előjelű szabad rablások megtették a magukét.
Az irodalomnak van ilyenkor szerepe? Figyelnek rá az emberek?
Nincs. Az irodalom ilyen körülmények között senkit nem érdekel, de csinálja a magáét, és nagyon fontos funkciója van, és ha nem ma, akkor holnap, hogy legyen mihez visszanyúlni, hogy legyenek fogódzók, támasztékok, még akkor is, ha a nyelv közben változik.
Régiónk pici népei ismerik-e egymás irodalmát?
Nem ismerik. Ez a szegény rokon elv szerint szerveződik. Mindenki a gazdag rokonról szeretne inkább tudni, a szegényről nem. Volt a szocializmusban egy időszak, úgy 1968 körül, amikor volt ilyen igény, de ez elmúlt, és mesterségesen nem visszaállítható. A pozsonyi Kalligram Kiadó egy egyedülálló dolgot, egy fantasztikus dolgot csinál, amikor a régió irodalmát kiadja több nyelven, és gondolom, ennek óriási kisugárzása van, ami jelen pillanatban valószínűleg nem látszik, de egyedi. Ilyen volt, amit Kerényi Grácia művelt Magyarországon az 1960-as, 1970-es években a lengyel irodalommal.
Egy kérdésre válaszolva említette, hogy a világ az apajogú társadalomból az anyajogú társadalom felé tart. Miért?
Az apajogú társadalom leszerepelt. Még egy háborút tud kirobbantani, kikényszeríteni, még egy világégést, csak a világnak már nem nagyon maradt erre lehetősége. Annak sem látom már a lehetőségét, hogy a nők továbbra is produkálják a katonákat, egyrészt megszülik, másrészt elküldik, és legfeljebb aggódnak érte, de odaadják az államnak a gyerekeiket. Én ezt az anyajogú társadalom felé vezető folyamatot megállíthatatlannak találom.
Az árvák miért tudják jobban kifejezni magukat?
Én két rettenetes világháborúnak és két diktatúrának a következményeit voltam kénytelen feldolgozni. Ez volt a történeti, az emberi adottság számomra, amivel foglalkoznom kellett. A szükségből erényt próbáltam kovácsolni, és mint árva, akinek a szülei nagyon korán meghaltak, tudom, hogy ennek vannak előnyei. Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl. Ha tizenkét éves korában haltak meg a szülei, akkor tizenkét évesen kell felnőttként gondoskodnia magáról. Mint háborús gyereknek, sok iskolatársam, barátom volt félárva vagy teljesen árva. Ez ma már nincs. A mai csonka családokban ez a tapasztalat teljesen más. S inkább neurotikus, lelki problémákat okoz. Egy háborús árva elsősorban nem lelki probléma, hanem organizációs, fizikai, túlélési probléma. Az ilyen gyerek emberismerete teljes biztonsággal működik, nem tudják becsapni, mert az állati ösztönére hallgat, nem a tudására, vagy tapasztalatára. Ez nagyon korán történik, emiatt aztán nagy élettudásra tesz szert. De ez egy kelet-európai specialitás.
New York, 2007. november 8.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Subscribe to:
Posts (Atom)