Amikor a könyv főszereplője írásra adja fejét
The Golden Notebook
A kultikus könyveket talán úgy a legjobb megközelíteni, hogy az ember semmit nem tud róluk, és így külső befolyás nélkül döntheti el, mit jelent számára az adott mű.
Szerencsémre, amikor Doris Lessing The Golden Notebook (Arany jegyzetfüzet) című könyve egy ismerős ajánlása alapján a kezembe került, nem sejtettem, hogy remekművet, egyesek szerint a feminista bibliát tartom a kezemben. Úgy olvastam, mint bármely más könyvet, követve azt a szokásomat is, hogy a bevezetőt csak utólag olvasom el.
Őszintén szólva, amikor a könyv legutóbbi amerikai kiadásának több mint hatszáz oldalából túljutottam a négyszázadikon, azon a véleményen voltam, hogy a mű túlbeszélt. Lehetséges azonban, hogy negyven év távlata és a négy évtized alatt történtek miatt tűnt túl hosszúnak.
A regény főszereplője, Anna Wulf – az író, aki egy korábbi és egyetlen regényével nagy sikert ért el – négy naplót vezet. A feketében közép-afrikai emlékeit írja le, a vörösben a kommunista pártban megélteket, a sárgában rövidprózát, a kékben pedig érzéseit, emlékeit és álmait rögzíti. Az arany színű naplóban vagy jegyzetfüzetben, amelyről a regény a címét kapta, a négy napló egyesül.
Annán kívül megismerjük legjobb barátnőjét, Mollyt, annak volt férjét, Richardot, valamint Anna lányát és Molly fiát. Anna nem dolgozik, bestsellere bevételéből él lányával Molly házában. Igazán senkiben nem bízik, még Mollyban sem, csak a naplóihoz képes őszinte lenni, és mivel bennük szétválasztja azt, ami valójában történik és amit elképzel, illetve ahogyan ő éli meg a valóságot, a regény olvasásával ritka bepillantást kapunk egy intellektuálisan és érzelmileg gazdag ember lelki világába.
Doris Lessing nagy bravúrral és őszinteséggel leplezi le az ötvenes évekbeli brit nők helyzetét, pontosabban azokét, akik nem akartak csak azért férjhez menni, hogy valaki gondoskodjék róluk, valaki, aki ugyanakkor majd eldönti, milyen életet éljenek.
Anna és Molly elvált asszonyok. Molly exférje, Richard gazdag üzletemberré dolgozza fel magát; Molly egyebek között azért vált el tőle, mert szocialistából pénzéhes és kegyetlen kapitalistává vált. Richard újranősült, és új feleségét, aki több gyereket szült neki, mint Molly, rendszeresen csalja, általában az aktuális titkárnőjével.
A The Golden Notebook legérdekesebb részei azok, amelyek Anna kommunista nézeteinek változását mutatják be. Az ötvenes évek elején járunk (a regény 1962-ben jelent meg), és a nyugati baloldal sok remek elméje hinni akart abban, hogy létezhet egy jobb társadalom. Nagy elvárásokkal és bizalommal tekintettek a Szovjetunióra annak ellenére, hogy ekkor már szivárogtak rossz hírek is felőle. Anna és Molly egymástól függetlenül, de majdnem egyszerre jönnek rá arra, hogy nem maradhatnak tagjai egy olyan pártnak (a Brit Kommunista Pártnak), amelynek vezetősége nem tartja meg a legelemibb demokratikus szabályokat. Rövid újsághíreket is olvashatunk ebből a korszakból, ezek nemcsak a Szovjetunióról, 1956-ról, hanem az amerikai McCarthy-éráról is tudósítanak.
A regény másik nagyon fontos eleme Anna közép-afrikai emlékei, amelyek egy külön kisregényt alkotnak a monumentális regényen belül. Két fiatal nőt (egyikük Anna) és négy fiatal férfit ismerünk meg, akik egy brit állomáson dolgoznak Afrikában. Kezdetben a szocializmus eszméje köti őket össze, de minél többet vannak együtt, nézeteik és véleményük egyre inkább keveredik. A kolonializmus, rasszizmus, szexizmus és a fiatalság aranyos, de sokszor halálosan ártalmas naivitását Lessing kegyetlen pontossággal ragadja meg úgy, hogy az érzések és az alakok semmit sem veszítenek komplexitásukból. Bizonyára segített ebben az a tény is, hogy a szerző egy afrikai farmon nőtt fel és később egy brit kolóniában dolgozott Afrikában, csak ezután, 1949-ben költözött végleg Londonba.
Egy mai fiatal nő szemével kicsit problémás megérteni Anna viszonyát a férfiakhoz és nézeteit a párkapcsolatról. Megismerjük például igazi szerelmét, akinek Anna öt éven át volt a szeretője – pont addig, amíg a férfi új szeretőre nem vágyott, és akkor szakított Annával. Kicsit úgy tűnik, Anna ezek után minden férfit szívesen befogad, bármennyire világos is, hogy hazudnak, csalnak vagy éppen csak őrültek. Nehéz elfogadni, hogy aki ilyen okos, akinek ennyi ideje van gondolkodni, ennyire tájékozott a világról és ilyen olvasott, ne tudna józanul dönteni arról, milyen férfit engedjen be az életébe. Persze, az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Lessing, aki ma a nyolcvanas éveinek végén jár, maga is kétszer volt férjnél, mindkét házasságából vannak gyermekei, és mindkét házasság csak rövid ideig tartott, így fiatalon maradt egyedül, és talán nem is tudta elképzelni, hogy ez másként is lehet, hogy vannak nők, akik boldog házasságban élnek.
Másrészt az is furcsa, hogy még a mai kritikusok is olyan mondatokkal illetik a regényt, hogy „Anna egy férfi szabadságával próbál élni.” Amivel persze Anna kalandos szexuális életére céloznak. Mintha a nők erotikus vágyai még mindig tabu volna. Pedig Anna csak egy normális ember szabadságával él, nem férfiéval, sem egy nőével, mindössze boldog akar lenni úgy, hogy közben nem veszíti el egyéniségét, nevét, nézeteit, céljait és álmait. A regényben Annának nem sikerül ilyen partnerre lelnie, amiként az életben Lessingnek sem.
The Brooklyn Follies
Paul Auster feleségével, az ugyancsak író Siri Hustvedttel és felnőtt lányukkal itt lakik nem messze az én brooklyni otthonomtól. Auster nem az egyetlen író, és főként nem az egyetlen ismert kulturális személyiség, aki Brooklyn Park Slope negyedében él, mégis, amikor megláttam a The Brooklyn Follies (magyarul Brooklyni balgaságok címen jelent meg) könyve borítóját, először nem hittem a szememnek – ez a 2. Utca és a 7. Sugárút sarka, ide járok könyveket vásárolni, hétvégenként pedig ebédelni barátaimmal, és itt van a posta is.
A fotón az utca autentikus, az emberek viszont úgy vannak odamanipulálva egy számítógépes grafikai program segítségével. A könyv is egy kicsit hasonló utóízt hagyott bennem. Auster mesterien rajzolta meg a negyedet, az embereket, kedvenc éttermét, a könyvesboltokat, a szülők és gyermekeik reggeli hajszáját, a sok bébiszittert napközben, a babakocsikat, amelyektől néha nem lehet a járdán közlekedni, a kávézókat és az embereket is. Ami szerintem sajnálatos módon kevésbé sikerült, az maga a történet, amely a könyv második felében elnagyolt és nem hihető.
Nathan Glass, az ötvenkilenc éves volt biztosítóügynök Westchesterből költözik Brooklynba, mert itt szeretne meghalni. Tüdőrákja van, pont végére ért egy kezelésnek, és úgy érzi, már nincs sok ideje hátra. Nathant, aki szüleivel Park Slope-ból hároméves korában költözött el, felesége elhagyta, egyedül él, és nem is vágyik társaságra. Egy felnőtt lánya van, akit megviselt szülei válása és apjával komplikált a kapcsolata – hol beszélnek egymással, hol nem.
Nathan úgy gondolja, utolsó néhány hónapját kényelmesen és ráérősen szeretné leélni. Kibérel egy tágas lakást, és elkezdi írni Az emberi balgaságok című könyvet, amely igazából érdekes történetek, anekdoták gyűjteménye. Az írásban nincs sok rendszer, Nathan papírcetlikre, füzetből kitépett lapokra ír, és az irományokat egy cipődobozba dobja. Majd ha kifogy a történetekből, rendbe rakja őket, gondolja.
Ahogy lassacskán megismeri új otthona környékét, Nathan be-benéz az egyik használt és új könyveket áruló boltba, ahol egyik nap felismeri rég nem látott unokaöccsét, Tomot. Tom, aki Nathan visszaemlékezései szerint tehetséges egyetemi hallgató volt, és akiről Nathan mindig úgy gondolta, nagyon sokra viszi, meghízott, külseje elhagyatottá vált, és akárcsak Nathan, egyedül él egy icipici bérelt szobában, nem messze a könyvesbolttól, ahol dolgozik. Kiderül, hogy Tom feladta professzori karrierjét, nem fejezte be a doktori disszertációját, és évekig taxisként töltötte napjait. Pénze és kapcsolatai sincsenek, tulajdonképpen ő sem hisz már abban, hogy valamikor boldog lehet még.
Tom és Nathan lassacskán újból közel kerülnek egymáshoz, Nathan megismeri unokaöccse főnökét, a könyvesbolt tulajdonosát, Harryt is. Az élet újra érdekessé kezd válni. Nathannak megtetszik az egyik étterem felszolgálónője, Tom pedig egy kedves ékszerészt figyel minden reggel messziről, amikor az két gyerekét kíséri az iskolabuszhoz.
Ekkor megjelenik Nathan ajtaja előtt a kilencéves Lucy, aki Tom lánytestvérének a lánya. Lucy nem beszél, de láthatóan tudja, Nathannal és Tommal kell maradnia. A két férfi lázasan elkezdi keresni Lucy anyját, Aurorát, és innen az események komplikálttá, jobb esetben komédiává, rosszabb esetben nyakatekert történetté alakulnak. Kár, hogy Auster nem igyekezett fenntartani a regény első felére jellemző humorosan realisztikus, az életet egészséges távolságból szemlélő látószöget.
A könyv végén a könyvesboltnak otthont adó helyiségeket eladják, és ennek következtében a könyvesbolt maga is megszűnik. Tekintve, hogy a regény 2005-ben jelent meg, mondhatjuk, hogy az élet imitálja az irodalmat. 2007 augusztusában a regényben főszerepet játszó könyvesboltot eladásra kínálták, és mivel hozzáértő vevő nem akadt, a tulajdonos kiárusította a könyvek nagy részét, a boltot pedig bezárta. Most itt áll üresen a helyiség, és várja új gazdáját. Ki tudja, lehet, hogy az új bolt egy újabb regény helyszíne lesz.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, September 29, 2007
Thursday, September 27, 2007
Feljegyzesek a Hangyabolybol #2
Ma hajnalban elkezdett zuhogni az eső, de nem annyira, hogy felébresszen, csak hogy felfrissüljön a levegő. A rádió reggeli hírei szerint egész nap borult idő lesz. Mivel az amerikaiak is előszeretettel használják esernyőként autójukat, tudom, hogy mi vár rám munkába menet: gépkocsik mindenhol, vizes tócsák és bosszús emberek. Az egyetlen vidám dolog ezen a sötét, álmos reggelen az, hogy sok érdekes gumicsizmát fogok látni a metrón.
Furcsa dolog, de az amerikaiak ha esik az eső, gumicsizmát húznak. Nemcsak a gyerekek, akik ilyenkor aranyos kis lábbelijükhöz illő esőkabátban szaladgálnak (tűzoltónak, katicabogárnak vagy tigrisnek öltözve), hanem a felnőtt nők, asszonyok is. A metróra várva érdekes kombinációkkal találkozhat a bámészkodó: lila zöld kockákkal, rózsaszínű levelibékákkal, sötétzöld alapon vörös szívecskékkel, szürke csizma kék és türkiz karikákkal, fekete zöld teknősbékákkal. Először megdöbbentő volt számomra, hogy felnőtt emberek ilyen lábbelit húznak, s nem találják komikusnak, ha felül drága kosztümbe öltöztek hozzá. (Az is igaz, hogy az elegáns nők a tornacipőt csak az irodában cserélik le a tűsarkú, járásra alig alkalmas cipellőkre.)
A férfiak gumicsizma helyett óriási esernyőkkel védik magukat, bár a macsóbb fajtának arra sincs szüksége. Én csak a nadrágom szárát szoktam feltűrni, de ez is elég komikusan hathat, mert a barátnőm mindig megkérdi, hogy az özönvizet várom-e. Az efféle szurkálódó megjegyzések egyébként nem nagyon jellemzők errefelé, senki sem nézi le a másikat külseje miatt.Emlékszem, mennyire meglepett az is, amikor évekkel ezelőtt egy hasonló esős napon valamely márkás ruhaüzletbe betérve a biztonsági őr elvette az esernyőmet, s egy átlátszó műanyag zacskót ráhúzva, a végét gumival megkötve széles mosollyal az arcán adta vissza – ezzel megelőzve azt, hogy a padlóra csurogjon a víz, és csúszásveszélynek tegye ki a vásárlókat.
A metrón azonban itt is kevesen veszik a fáradságot, hogy műanyag táskába tegyék.Zuhogó esőben az utcán nem lehet taxit fogni – a véletlenül épp előttünk megüresedő kocsiért biztos, hogy legalább két ember fog összeverekedni. Végre beérek munkahelyemre – egy iroda- és lakóház első emeletére. Az épületet éppen felújítják, a tetőn egy hatalmas lakást alakítanak ki, amelyet már a U2 gitárosa, The Edge is megnézett magának. A penthouse, amelyből háromszázhatvan fokos kilátás nyílik Manhattanre, a Hudson folyóra és New Jerseyre, az év vége felé lesz készen, és tízmillió dollárnál is többért fogják kínálni.
A Tribeca negyedben sok ilyen tetőtéri luxuslakás található, szép kis kerttel, esetleg medencével a teraszon. A kilátás mindenhonnan pompás, errefelé nincsenek felhőkarcolók. Északra a Soho, keleti irányba a kínai negyed, nyugat felé a Hudson folyó, délre pedig a World Trade Center található.
A helyiség, ahol dolgozom, világos és tágas, s mivel a cég építészeti projektek menedzselésével foglalkozik, széles, egyszerű íróasztalokkal felszerelt. A jobb oldali nyolc helyet a vállalat dolgozói foglalják el, a bal oldalit pedig különböző cégek bérlik. Mindenkinek van számítógépe, telefonja, szükséges irodaeszközei. Van egy közös fax, egy nagy másológép, amely szkennel is. A konyhasarokban hűtő, mikrohullámú sütő és egy nagyon elegáns svájci kávéfőző szupergép. A kis konyha titka, hogy mindenki elmossa maga után, amit használt. Ez alól a főnököm sem kivétel, sőt a minap, amikor vendége volt, utána is ő mosogatott.
A konyha mögött egy kis raktár van, itt tárolják az irodaszereket, a régi iratokat és a takarítószereket, valamint itt található a zuhany is. (Ha nem esik az eső, két kolléganőm biciklivel jár munkába. Az egyik Manhattan keleti részéből, a másik viszont elég messziről, Brooklynból – ők gyakran itt tusolnak.)
A bejárati ajtótól jobbra található az ülésterem, amely kivetítővel és konferenciaberendezéssel is fel van szerelve. Itt tárolják a frissítő italokat, a palackozott vizet és a projektek dokumentációjának nagy részét is. Egy zárt szekrényben vannak a laptopok, melyeket az alkalmazottak haza- vagy szolgálati utakra magukkal vihetnek. A cég kávét, tejet, narancslevet, teát, vizet és üdítőt biztosít a dolgozók számára, emellett többfajta szaklapot és a New York Timest is. Naponta viszik el a szemetet, és újrahasznosításra a papírt, ezeket minden iroda külön gyűjti. A mosdók, amelyekhez csak az irodai dolgozóknak van kulcsuk, a folyosón találhatók. Naponta többször takarítják őket.
Az amerikai gazdaság manapság főleg a szervizszolgáltatásokból él. A munkahelyemen is tapasztalom, hogy minden feladatra van külön cég: a számítógépeket, légkondicionálót, másológépet, telefonközpontot, nyomtatást, webdizájnt, bérelszámolást, könyvelést, jogi tanácsadást stb. más-más vállalat bonyolítja le. Naponta különböző cégektől kapunk szállítmányokat, semmiért – irodaszerekért, üdítőkért stb.– nem kell kimozdulni.
Ebédelni mindenki máskor szokott. Én leginkább a szomszédos Subway gyorsétteremben vásárolok magamnak vegetáriánus szendvicset, és viszem fel az irodába. Az egyik kolléganőm, aki hetente két alkalommal pincérkedik, általában onnan hoz magával ételt, mások a környékbeli vendéglátóhelyek egyikénél rendelik meg telefonon, és sétálnak el érte. Csak ritkán fordul elő, hogy a dolgozók kihasználnák az egyórás ebédidőt.
Öt órakor az asszisztens, aki egyben a bejárati ajtónál recepciós is, elkezd készülődni, és ha nincs több napi feladata, röviddel öt után távozik. Fél hatnál tovább én sem szoktam maradni, hacsak nincs valami fontos befejeznivaló. A projektmenedzserek sokszor estig dolgoznak, igaz, ők később kezdenek nálam.Mire kifelé sétálok az ajtón, már egy másik portás bácsi ül a kis pult mögött. Szép estét kívánunk egymásnak, s én előveszem az esernyőmet, és elindulok, hogy mint egy hangya a sok közül, csatlakozzam a gumicsizmás tömeghez, amely leszalad a metrólejárón, hogy aztán a város másik felén újból előbújjon és szétszéledjen.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Ma hajnalban elkezdett zuhogni az eső, de nem annyira, hogy felébresszen, csak hogy felfrissüljön a levegő. A rádió reggeli hírei szerint egész nap borult idő lesz. Mivel az amerikaiak is előszeretettel használják esernyőként autójukat, tudom, hogy mi vár rám munkába menet: gépkocsik mindenhol, vizes tócsák és bosszús emberek. Az egyetlen vidám dolog ezen a sötét, álmos reggelen az, hogy sok érdekes gumicsizmát fogok látni a metrón.
Furcsa dolog, de az amerikaiak ha esik az eső, gumicsizmát húznak. Nemcsak a gyerekek, akik ilyenkor aranyos kis lábbelijükhöz illő esőkabátban szaladgálnak (tűzoltónak, katicabogárnak vagy tigrisnek öltözve), hanem a felnőtt nők, asszonyok is. A metróra várva érdekes kombinációkkal találkozhat a bámészkodó: lila zöld kockákkal, rózsaszínű levelibékákkal, sötétzöld alapon vörös szívecskékkel, szürke csizma kék és türkiz karikákkal, fekete zöld teknősbékákkal. Először megdöbbentő volt számomra, hogy felnőtt emberek ilyen lábbelit húznak, s nem találják komikusnak, ha felül drága kosztümbe öltöztek hozzá. (Az is igaz, hogy az elegáns nők a tornacipőt csak az irodában cserélik le a tűsarkú, járásra alig alkalmas cipellőkre.)
A férfiak gumicsizma helyett óriási esernyőkkel védik magukat, bár a macsóbb fajtának arra sincs szüksége. Én csak a nadrágom szárát szoktam feltűrni, de ez is elég komikusan hathat, mert a barátnőm mindig megkérdi, hogy az özönvizet várom-e. Az efféle szurkálódó megjegyzések egyébként nem nagyon jellemzők errefelé, senki sem nézi le a másikat külseje miatt.Emlékszem, mennyire meglepett az is, amikor évekkel ezelőtt egy hasonló esős napon valamely márkás ruhaüzletbe betérve a biztonsági őr elvette az esernyőmet, s egy átlátszó műanyag zacskót ráhúzva, a végét gumival megkötve széles mosollyal az arcán adta vissza – ezzel megelőzve azt, hogy a padlóra csurogjon a víz, és csúszásveszélynek tegye ki a vásárlókat.
A metrón azonban itt is kevesen veszik a fáradságot, hogy műanyag táskába tegyék.Zuhogó esőben az utcán nem lehet taxit fogni – a véletlenül épp előttünk megüresedő kocsiért biztos, hogy legalább két ember fog összeverekedni. Végre beérek munkahelyemre – egy iroda- és lakóház első emeletére. Az épületet éppen felújítják, a tetőn egy hatalmas lakást alakítanak ki, amelyet már a U2 gitárosa, The Edge is megnézett magának. A penthouse, amelyből háromszázhatvan fokos kilátás nyílik Manhattanre, a Hudson folyóra és New Jerseyre, az év vége felé lesz készen, és tízmillió dollárnál is többért fogják kínálni.
A Tribeca negyedben sok ilyen tetőtéri luxuslakás található, szép kis kerttel, esetleg medencével a teraszon. A kilátás mindenhonnan pompás, errefelé nincsenek felhőkarcolók. Északra a Soho, keleti irányba a kínai negyed, nyugat felé a Hudson folyó, délre pedig a World Trade Center található.
A helyiség, ahol dolgozom, világos és tágas, s mivel a cég építészeti projektek menedzselésével foglalkozik, széles, egyszerű íróasztalokkal felszerelt. A jobb oldali nyolc helyet a vállalat dolgozói foglalják el, a bal oldalit pedig különböző cégek bérlik. Mindenkinek van számítógépe, telefonja, szükséges irodaeszközei. Van egy közös fax, egy nagy másológép, amely szkennel is. A konyhasarokban hűtő, mikrohullámú sütő és egy nagyon elegáns svájci kávéfőző szupergép. A kis konyha titka, hogy mindenki elmossa maga után, amit használt. Ez alól a főnököm sem kivétel, sőt a minap, amikor vendége volt, utána is ő mosogatott.
A konyha mögött egy kis raktár van, itt tárolják az irodaszereket, a régi iratokat és a takarítószereket, valamint itt található a zuhany is. (Ha nem esik az eső, két kolléganőm biciklivel jár munkába. Az egyik Manhattan keleti részéből, a másik viszont elég messziről, Brooklynból – ők gyakran itt tusolnak.)
A bejárati ajtótól jobbra található az ülésterem, amely kivetítővel és konferenciaberendezéssel is fel van szerelve. Itt tárolják a frissítő italokat, a palackozott vizet és a projektek dokumentációjának nagy részét is. Egy zárt szekrényben vannak a laptopok, melyeket az alkalmazottak haza- vagy szolgálati utakra magukkal vihetnek. A cég kávét, tejet, narancslevet, teát, vizet és üdítőt biztosít a dolgozók számára, emellett többfajta szaklapot és a New York Timest is. Naponta viszik el a szemetet, és újrahasznosításra a papírt, ezeket minden iroda külön gyűjti. A mosdók, amelyekhez csak az irodai dolgozóknak van kulcsuk, a folyosón találhatók. Naponta többször takarítják őket.
Az amerikai gazdaság manapság főleg a szervizszolgáltatásokból él. A munkahelyemen is tapasztalom, hogy minden feladatra van külön cég: a számítógépeket, légkondicionálót, másológépet, telefonközpontot, nyomtatást, webdizájnt, bérelszámolást, könyvelést, jogi tanácsadást stb. más-más vállalat bonyolítja le. Naponta különböző cégektől kapunk szállítmányokat, semmiért – irodaszerekért, üdítőkért stb.– nem kell kimozdulni.
Ebédelni mindenki máskor szokott. Én leginkább a szomszédos Subway gyorsétteremben vásárolok magamnak vegetáriánus szendvicset, és viszem fel az irodába. Az egyik kolléganőm, aki hetente két alkalommal pincérkedik, általában onnan hoz magával ételt, mások a környékbeli vendéglátóhelyek egyikénél rendelik meg telefonon, és sétálnak el érte. Csak ritkán fordul elő, hogy a dolgozók kihasználnák az egyórás ebédidőt.
Öt órakor az asszisztens, aki egyben a bejárati ajtónál recepciós is, elkezd készülődni, és ha nincs több napi feladata, röviddel öt után távozik. Fél hatnál tovább én sem szoktam maradni, hacsak nincs valami fontos befejeznivaló. A projektmenedzserek sokszor estig dolgoznak, igaz, ők később kezdenek nálam.Mire kifelé sétálok az ajtón, már egy másik portás bácsi ül a kis pult mögött. Szép estét kívánunk egymásnak, s én előveszem az esernyőmet, és elindulok, hogy mint egy hangya a sok közül, csatlakozzam a gumicsizmás tömeghez, amely leszalad a metrólejárón, hogy aztán a város másik felén újból előbújjon és szétszéledjen.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Thursday, September 20, 2007
Öregedés?
Munka után elmentem az egyik kedvenc boltomba, , hogy kicseréljek egy farmernadrágot. A boltot American Eagle Outfitters-nek hívják, és egy hónappal korábban vásároltam itt, illetve akkor egy másikat cseréltem erre a farmerra, mert az előző nagy volt. Egy számmal kisebbet próbáltam, ez kicsit szoros volt, de abban bíztam, hogy majd meglazul, ahogy hordom. Nem lazult meg, sőt, szerintem nagyobb lett a hasam, és még jobban szorított. Így egy más szabású nadrágra cseréltem – kényelmes sztreccs vászonnadrágra.
Ahogy a kasszánál álltam, azon bosszankodtam, miért nem tudok itt magamnak farmert venni, amikor egyébként nagyon tetszik a kínálat. Egyik sem kényelmes – vagy nem tudok a felpróbált darabban lélegezni, vagy lóg rajtam. Kire szabják ezeket? -- mérgelődtem.
A fiatal, kasszánál ülő nők és férfiak mögött a falon két nagy képernyőn egy buta videofilm pergett, és a hozzá illő zeneszám olyan hangos volt, hogy a kasszások nem nagyon értették a kedves vásárló mondanivalóját. El is határoztam, hogy ezt szóvá teszem majd, ha rám kerül a sor, mert hát mégiscsak a vásárlókért van a bolt, és nem fordítva, nem igaz?
Álltam a sorban, nézelődtem, figyeltem a többi vásárlót, hogy mit vesznek, milyen ruhát visznek be a próbafülkébe. És ekkor, hirtelen, nagy felismerésre tettem szert! Lehet, hogy mégsem a farmer a bűnös? Körülöttem tizen- és huszonévesek sürögtek. A hangos zene őket láthatóan nem zavarta. Az ő hasuk lapos volt. Rajtuk az a nadrág, amit én most cserélni fogok, nagyon jól állna. Én vagyok az, aki egyszerűen kiöregedett az ilyen boltokból? És akkor én most hol vásároljak? Hol árulnak olyan farmerokat, amelyekben egy kis has is elfér?
Hirtelen pánikot és még nagyobb bosszúságot éreztem, hogy milyen jogon vagyok itt diszkriminálva azért, mert megöregedtem? Pedig ez a szomorú igazság. Tíz évvel ezelőtt bármit ehettem, bámilyen mennyiségben, a hasam akkor is lapos maradt. Ma már egy nagyobb vacsora után a hasam kiduzzad és napokig úgy is marad, főleg, ha rendszeresen többet vacsorázom a kelleténél.
Mert sokszor most már nem azért eszem, mert éhes vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, hanem azért, mert valakivel együtt vacsorázom, vagy, mert a szemem kívánja. És persze ott vannak a csipszek, a kis rágcsálnivalók, a kalóriadús felesleges ételek, amelyek tévénézés közben szoktak az eszembe jutni. És a nassolás eredménye szépen átvándorol a hasamra, a combomra, a hátsó felemre...
Mire rám került a sor a boltban, már nem tettem szóvá a hangos zenét. Túlkiabáltam, és kicseréltem a szűk farmert a kényelmes vászonnadrágra. Kifelé menet még egyszer jól megnéztem magamnak a vásárlókat. Én voltam a legidősebb.
Hogy ezután hova fogok menni farmert venni, nem tudom még. Talán meg kellene kérdeznem valami velem egykorú hölgyet...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Munka után elmentem az egyik kedvenc boltomba, , hogy kicseréljek egy farmernadrágot. A boltot American Eagle Outfitters-nek hívják, és egy hónappal korábban vásároltam itt, illetve akkor egy másikat cseréltem erre a farmerra, mert az előző nagy volt. Egy számmal kisebbet próbáltam, ez kicsit szoros volt, de abban bíztam, hogy majd meglazul, ahogy hordom. Nem lazult meg, sőt, szerintem nagyobb lett a hasam, és még jobban szorított. Így egy más szabású nadrágra cseréltem – kényelmes sztreccs vászonnadrágra.
Ahogy a kasszánál álltam, azon bosszankodtam, miért nem tudok itt magamnak farmert venni, amikor egyébként nagyon tetszik a kínálat. Egyik sem kényelmes – vagy nem tudok a felpróbált darabban lélegezni, vagy lóg rajtam. Kire szabják ezeket? -- mérgelődtem.
A fiatal, kasszánál ülő nők és férfiak mögött a falon két nagy képernyőn egy buta videofilm pergett, és a hozzá illő zeneszám olyan hangos volt, hogy a kasszások nem nagyon értették a kedves vásárló mondanivalóját. El is határoztam, hogy ezt szóvá teszem majd, ha rám kerül a sor, mert hát mégiscsak a vásárlókért van a bolt, és nem fordítva, nem igaz?
Álltam a sorban, nézelődtem, figyeltem a többi vásárlót, hogy mit vesznek, milyen ruhát visznek be a próbafülkébe. És ekkor, hirtelen, nagy felismerésre tettem szert! Lehet, hogy mégsem a farmer a bűnös? Körülöttem tizen- és huszonévesek sürögtek. A hangos zene őket láthatóan nem zavarta. Az ő hasuk lapos volt. Rajtuk az a nadrág, amit én most cserélni fogok, nagyon jól állna. Én vagyok az, aki egyszerűen kiöregedett az ilyen boltokból? És akkor én most hol vásároljak? Hol árulnak olyan farmerokat, amelyekben egy kis has is elfér?
Hirtelen pánikot és még nagyobb bosszúságot éreztem, hogy milyen jogon vagyok itt diszkriminálva azért, mert megöregedtem? Pedig ez a szomorú igazság. Tíz évvel ezelőtt bármit ehettem, bámilyen mennyiségben, a hasam akkor is lapos maradt. Ma már egy nagyobb vacsora után a hasam kiduzzad és napokig úgy is marad, főleg, ha rendszeresen többet vacsorázom a kelleténél.
Mert sokszor most már nem azért eszem, mert éhes vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, hanem azért, mert valakivel együtt vacsorázom, vagy, mert a szemem kívánja. És persze ott vannak a csipszek, a kis rágcsálnivalók, a kalóriadús felesleges ételek, amelyek tévénézés közben szoktak az eszembe jutni. És a nassolás eredménye szépen átvándorol a hasamra, a combomra, a hátsó felemre...
Mire rám került a sor a boltban, már nem tettem szóvá a hangos zenét. Túlkiabáltam, és kicseréltem a szűk farmert a kényelmes vászonnadrágra. Kifelé menet még egyszer jól megnéztem magamnak a vásárlókat. Én voltam a legidősebb.
Hogy ezután hova fogok menni farmert venni, nem tudom még. Talán meg kellene kérdeznem valami velem egykorú hölgyet...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, September 16, 2007
Tuesday, September 11, 2007
Monday, September 10, 2007
Thursday, September 06, 2007
Friday, August 24, 2007
Hairspray
Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.
John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.
Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.
Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.
E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.
Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.
Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.
Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.
A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.
John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.
Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.
Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.
E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.
Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.
Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.
Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.
A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, August 10, 2007
Feljegyzések a hangyabolyból #1.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Saturday, July 28, 2007
Abigail Thomas élettörténetei
Vannak könyvek, amelyek megtalálják az embert. Abigail Thomas A Three Dog Life (’Háromkutya-élet’) csak úgy, véletlenül került a kezem közé egy könyvesbolti böngészés alkalmával, és annak ellenére, hogy sosem hallottam az írónőről vagy a könyvről, és hogy kemény kötésű első kiadás volt viszonylag magas áron, mégis hazavittem. Nem bántam meg.
Később hiába kerestem Thomas hasonlóan önéletrajzi ihletésű könyvét, a Safekeeping címűt a könyvesboltokban. A hét évvel ezelőtt kiadott könyvecskét már csak az Interneten tudtam megrendelni, és ez is jelezte számomra, hogy Thomas remek író, de nem futott be igazán az amerikai piacon – neve nem cseng ismerősen az áltagolvasó számára, bár valószínűnek tartom, hogy sok egyetemi angolórán elemzik munkáját.
A Safekeeping borítóján egy befőttesüveget látunk, amelyben összegyűrt papír van. Ez a kép remekül jellemzi a könyv tartalmát, hiszen az írónő fragmentáltan, kondenzált módon tesz elénk néhány mozzanatot életéből, mintha egy üveg befőttet bontottunk volna ki és az ízek alapján pontosan viszsza tudunk emlékezni arra az időszakra, amikor a gyümölcs még friss volt. Thomas életének fontos pillanatait „tette el”, „főzte be” számunkra oly varázslatos módon, hogy amikor kinyitjuk a könyvet és beleolvasunk, mi, idegenek is úgy érezzük, ismerősek az ízek, érzések, a színek és a mondatok.
A tények lassan derülnek ki, az apró, érdekes és egyszerűen leírt történetekből: Thomas fiatalon ment férjhez, első házasságából három gyermeke született. Amikor elvált, visszaköltözött a szüleihez. Nem volt férje, se állása, se pénze, se háza. Volt viszont sok kalandja – egyikükből lett a második férj, aki addig nem volt házas. A férj házat vett, Thomas és gyerekei beköltöztek, és hamarosan útban volt a negyedik gyerek is. Az új férj viszont nem tudott meglenni egyetlen nővel. Azt mondta, felesége nem tud háztartást vezetni, és visszaköltözött Manhattanbe, ahol már várta az éppen aktuális kalandja. Thomas ismét egyedül volt, állás, pénz, férj és ház nélkül; most már négy gyerekkel, bár időközben néhány önállósult. A depresszió láthatatlan ködként szállt rá.
Végül összeszedte magát. Manhattanben, a Columbia Egyetem környékén lakott, és harmadik férjét egy nívós irodalmi magazinban feladott hirdetésen keresztül ismerte meg. Negyvenhat évesen, három hét ismeretség után hozzáment. Minek várni, gondolta. Egy ideális férjjel az oldalán, második férjével ismét barátok lettek – hárman utaztak Thomas felnőtt gyerekeit látogatni, nagyon jól megvoltak, amíg a második férj rákos nem lett. A halála által megjelent ürességet még Thomasnak is nehéz volt leírnia.
A Three Dog Life ott kezdődik, ahol a Safekeeping abbamaradt. Thomas harmadik férjével boldog életet él, mindketten dolgoznak még, szeretnek együtt lenni, Thomas úgy érzi, végre igazi társra talált, akire támaszkodhat, aki partnere mindenben, és aki megérti és nem akarja megváltoztatni. Az idill addig tart, amíg egy nap a harmadik férj kifut az útra, hogy megmentse kutyájukat. Az autó őt üti el, megsérül az agya, és egy szanatóriumban végzi. Thomas most gyerekek nélkül marad egyedül egy házban, amelyet egyedül és magának vásárolt a külvárosban, és ahonnan hetente látogatja férjét, aki már nem hasonlít arra az emberre, aki valaha több mint tíz évig társa volt.
A próza ebben a könyvecskében sem tradicionális. Nélkülözi az időrendiséget, a történet egyes darabkáit úgy kell az olvasónak öszszeraknia. Mégis kerek egésszé válik a végére, mert Thomas őszinte és tiszta írói hangja könnyedén eljut minden figyelmes olvasóhoz, aki viszonzásul hálás lesz az autentikus érzelmi és intellektuális vallomásokért.
Egy idő után az élet történeteinél nincsenek érdekesebbek.
A Three Dog Life borítóján a hatvanas éveiben járó Thomas látható, egy heverőn, három kutyájával. De a fénykép úgy van elhelyezve, hogy az írónőt csak akkor látjuk, ha megfordítjuk a könyvet, és a hátsó borítóra pillantunk. Abigail Thomas láthatóan nem szeret a történtek középpontja lenni, még akkor sem, ha saját életéről van szó.
Megjelent ma az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Vannak könyvek, amelyek megtalálják az embert. Abigail Thomas A Three Dog Life (’Háromkutya-élet’) csak úgy, véletlenül került a kezem közé egy könyvesbolti böngészés alkalmával, és annak ellenére, hogy sosem hallottam az írónőről vagy a könyvről, és hogy kemény kötésű első kiadás volt viszonylag magas áron, mégis hazavittem. Nem bántam meg.
Később hiába kerestem Thomas hasonlóan önéletrajzi ihletésű könyvét, a Safekeeping címűt a könyvesboltokban. A hét évvel ezelőtt kiadott könyvecskét már csak az Interneten tudtam megrendelni, és ez is jelezte számomra, hogy Thomas remek író, de nem futott be igazán az amerikai piacon – neve nem cseng ismerősen az áltagolvasó számára, bár valószínűnek tartom, hogy sok egyetemi angolórán elemzik munkáját.
A Safekeeping borítóján egy befőttesüveget látunk, amelyben összegyűrt papír van. Ez a kép remekül jellemzi a könyv tartalmát, hiszen az írónő fragmentáltan, kondenzált módon tesz elénk néhány mozzanatot életéből, mintha egy üveg befőttet bontottunk volna ki és az ízek alapján pontosan viszsza tudunk emlékezni arra az időszakra, amikor a gyümölcs még friss volt. Thomas életének fontos pillanatait „tette el”, „főzte be” számunkra oly varázslatos módon, hogy amikor kinyitjuk a könyvet és beleolvasunk, mi, idegenek is úgy érezzük, ismerősek az ízek, érzések, a színek és a mondatok.
A tények lassan derülnek ki, az apró, érdekes és egyszerűen leírt történetekből: Thomas fiatalon ment férjhez, első házasságából három gyermeke született. Amikor elvált, visszaköltözött a szüleihez. Nem volt férje, se állása, se pénze, se háza. Volt viszont sok kalandja – egyikükből lett a második férj, aki addig nem volt házas. A férj házat vett, Thomas és gyerekei beköltöztek, és hamarosan útban volt a negyedik gyerek is. Az új férj viszont nem tudott meglenni egyetlen nővel. Azt mondta, felesége nem tud háztartást vezetni, és visszaköltözött Manhattanbe, ahol már várta az éppen aktuális kalandja. Thomas ismét egyedül volt, állás, pénz, férj és ház nélkül; most már négy gyerekkel, bár időközben néhány önállósult. A depresszió láthatatlan ködként szállt rá.
Végül összeszedte magát. Manhattanben, a Columbia Egyetem környékén lakott, és harmadik férjét egy nívós irodalmi magazinban feladott hirdetésen keresztül ismerte meg. Negyvenhat évesen, három hét ismeretség után hozzáment. Minek várni, gondolta. Egy ideális férjjel az oldalán, második férjével ismét barátok lettek – hárman utaztak Thomas felnőtt gyerekeit látogatni, nagyon jól megvoltak, amíg a második férj rákos nem lett. A halála által megjelent ürességet még Thomasnak is nehéz volt leírnia.
A Three Dog Life ott kezdődik, ahol a Safekeeping abbamaradt. Thomas harmadik férjével boldog életet él, mindketten dolgoznak még, szeretnek együtt lenni, Thomas úgy érzi, végre igazi társra talált, akire támaszkodhat, aki partnere mindenben, és aki megérti és nem akarja megváltoztatni. Az idill addig tart, amíg egy nap a harmadik férj kifut az útra, hogy megmentse kutyájukat. Az autó őt üti el, megsérül az agya, és egy szanatóriumban végzi. Thomas most gyerekek nélkül marad egyedül egy házban, amelyet egyedül és magának vásárolt a külvárosban, és ahonnan hetente látogatja férjét, aki már nem hasonlít arra az emberre, aki valaha több mint tíz évig társa volt.
A próza ebben a könyvecskében sem tradicionális. Nélkülözi az időrendiséget, a történet egyes darabkáit úgy kell az olvasónak öszszeraknia. Mégis kerek egésszé válik a végére, mert Thomas őszinte és tiszta írói hangja könnyedén eljut minden figyelmes olvasóhoz, aki viszonzásul hálás lesz az autentikus érzelmi és intellektuális vallomásokért.
Egy idő után az élet történeteinél nincsenek érdekesebbek.
A Three Dog Life borítóján a hatvanas éveiben járó Thomas látható, egy heverőn, három kutyájával. De a fénykép úgy van elhelyezve, hogy az írónőt csak akkor látjuk, ha megfordítjuk a könyvet, és a hátsó borítóra pillantunk. Abigail Thomas láthatóan nem szeret a történtek középpontja lenni, még akkor sem, ha saját életéről van szó.
Megjelent ma az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Subscribe to:
Posts (Atom)