Tiszta Cicusok /A Szárítóban/

Central Park South, 2006, December 20.

Rossz Cicus!

Jó Kutyus!

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006 novembere

A november végi, mint ahogy augusztus közepe óta minden hétvégém a tömérdek házi feladat elkészítésével telt. Szombaton este viszont egy nagyon kedves ismerős jött hozzánk vacsorára, akit még Budapesten ismertem meg, bár New York-i. Nevezzük Jennifernek ezt a magas, vékony, szőke hajú hölgyet, aki a harmincas évei vége felé jár.

Mivel csak egy hét telt el a hálaadási vacsora óta, és errefelé ez a leginkább családcentrikus ünnep, a beszélgetés rögtön az idei hálaadási eseményekre terelődött. Kiderült, hogy Jennifer édesanyjának a második férje uralni szerette volna a család hálaadását és az asztal körüli beszélgetést. Megkövetelte, hogy az ő szónoklatára figyeljen mindenki és amikor vacsora után az emberek szétszéledtek – ki a konyhában segédkezett, ki kávét főzött –, nagy hanggal hívta a családtagokat vissza az asztalhoz. „Itt most csak egy beszélgetés folyik, éspedig ennél az asztalnál!” – jelentette ki az önjelölt családfő. Erre több vendég sietve elbúcsúzott, köztük Jennifer is.

Nem mindig könnyű a családdal. Vannak családtagok, akik megnehezítik a dolgunkat, és ilyenkor nem lehet nem megkérdezni, mire jó az, hogy valaki hatalmaskodni szeretne egy családi összejövetelen, ahelyett, hogy szeretettel közeledne, érdeklődne a jelenlévők hogyléte felől. Jennifernek terebélyes a családja. Édesanyjának hét, édesapjának nyolc testvére van.

Édesanyja is uralkodó típus, bár a lány felnőtt kora óta megtanulta távol tartani őt a mindennapjaitól, mert öncélú kritikára és támadásokra nem volt szüksége. Testvéreivel jó a kapcsolata, a legjobb barátja mégis egy volt kapcsolatából származik. Az exbarát elkíséri a családi eseményekre is, mert Jennifernek már négy éve nincs állandó partnere. Szomorú, hogy egy ilyen jószívű, ügyes és szép fiatal nő, akinek jó munkahelye van, és aki minden más szempontból sikeresnek mondható, nem boldog. Szeretne gyerekeket is, de nem egyedül. A nagy őt már rég nem keresi, csak szerelmet szeretne – valakit, akiben megbízhat, és aki viszontszereti őt.

A vacsora sajttálból, salátából, igazi steakből, illetve párolt és friss fokhagymán pirított zöldségekből állt. Desszertnek brownie-t vettünk. A süteményen kívül ezúttal minden a mi konyhánkban és általunk készült. Italnak zöld teát és vörös bort szolgáltunk fel. Tizenegy óra felé taxit hívtunk Jennifernek, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát nálunk. Sammyvel, az egyéves cicával is összebarátkoztak.

Ahogy raktuk a tányérokat a mosogatógépbe, egyre csak azon spekuláltunk, hogy valami helyes fiatalemberrel kellene összeismertetni Jennifert. Vasárnap még egy záróvizsgát is letettem, az interneten keresztül. Előtte eljöttek értem a barátnőm szülei, mert a kétéves számítógépük rosszalkodni látszott. Útközben vettünk egy nagy kapacitású hordozható tárolót, és minden fontos anyagot arra mentettem át. Mire megebédeltünk, és hazaértünk, már késő délután lett. A vizsga után örömmel pihentem a Született feleségek legújabb epizódja mellett. Újra a hétfőre, a hétköznapokra gondoltam. Láttam az autóból, hogy a sarki fűszeres boltja előtt már ott sorakoznak a fenyőfák. Közeledik a karácsony, és megint eltelt egy év…


Megjelent az Uj Szo december 9-ki szamaban.

New York Karácsony Előtt

Az év végi ünnepek New Yorkban egészen máshogy zajlanak, mint mifelénk.

Egyrészt, New York nyolcmillió lakosságának jelentős része nem keresztény. Sokan nem ünneplik az általunk univerzálisnak vett karácsonyi és új évi ünnepeket. A zsidók, kínaiak vagy muszlimok egészen más ünnepnapokra koncentrálnak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nem keresztény gyerekek kimaradnának a karácsony körüli kavalkádból. Nem is lehet ebben a városban nem észrevenni, hogy üzleti szempontból, az egyik legjelentősebb ünnep közeledik.

Már november végén, a hálaadás ünnepét követő pénteken megkezdődnek a karácsony előtti vásárok. Városszerte megjelennek a sokfajta és sokméretű fenyőfák. Amikor este hazafelé baktatok Brooklyn utcáin, bizonyos boltok előtt megcsap a fenyők zöld illata -- nagyon kellemes, főleg szélcsend idején.

A kirakatok is megváltoznak. A Chanuka zsidó ünnep tiszteletére nyolcágú gyertyatartók és a karácsonyfák, illetve karácsonyi díszek jelennek meg. És természetesen az elmaradhatatlan csomagok, nagy, csillogós masnikkal átkötve.

Környékünkön a házak elejét ilyenkor a hóemberek és Santa Clausok uralják, és esténként több tucatnyi égő világítja meg a fákat.

A sugárutak villanyoszlopaira felkerülnek a nagy hópelyhek, amelyek sötétedés után gyulladnak fényre. Több étterem és intézmény is állít fát a székhelye elé, és feldíszíti az utcán növő fákat is. Sötétedés után öröm végigmenni a város néhány kiemelkedően szépen díszített kerületén, és a gyermekes családok el is autóznak ezekre a környékekre, hogy megcsodálhassák mások fantáziáját. Ez az egyetlen olyan időszak, amikor nem számít udvariatlanságnak bebámulni mások ablakain és udvaraiba.

Persze nem csak odakint nyilvánvaló, hogy ajándékozási szezon készül, hanem az emberek lakásaiban is. Pontosabban, már a postaládákban kiderül, hiszen ilyenkor naponta jönnek a szebbnél szebb katalógusok, amelyek a postaköltség elengedését vagy néhány százalékos engedményt kínálnak, ha éppen tőlük vesszük meg szeretteink számára az ajándékokat.

Én virtuális postafiókomban, az emailjeim között is észre vettem, hogy közeledik a karácsony. Jönnek a csalogató emialek olyan árusoktól, akiktől már korábban vásároltam. Van olyan, aki kétnaponta jelentkezik valami, véleménye szerint, fantasztikus ajánlattal.

December huszonhatodikán, amikor az itteni szokások szerint véget ér a karácsony ünneplése és mindenki elkezd az év végi mulatságokra készülni, az emberek visszaviszik az üzletekbe azokat az ajándékokat, amelyek nem nyerték el a tetszésüket. Valami szebbre, jobbra cserélik őket.

Még az év vége előtt, a karácsonyfák kikerülnek a házak elé, és ott várják, hogy a szemétszállítók elvigyék őket újrafelhasználásra. Szomorú látvány, mert csak pár napig szolgáltak az emberek örömére, pompásan feldíszítve, és most csupaszon fekszenek a betonon. Mint nem sokkal előtte a lehullott falevelek, ez is az elmúlás, az élet jelképe. Az élet körforgásáé, hiszen az új évben újra lesz vásárlási láz és karácsonyfa szezon.

Elhanzik a Pátria Rádió műsorában.

Borat

Az antiszemitizmus, a szexizmus, a rasszizmus és a homofóbia nem nevetségesek – jelentettem ki könnyelműen a Borat című filmmel kapcsolatban, miután november elején a New York-i médiapiac tele lett róla szóló elemzésekkel.

Tévedtem. A fent említett bűnök igenis nevetségessé válnak, ha olyan zseniális komédiások veszik kezükbe a dolgokat, mint Sacha Baron Cohen, a cambridge-i egyetemen végzett zsidó származású angliai tehetség. Udvari bolondnak lenni ugyanis nagyon bonyolult dolog. Először is élesen kell látni a királyi udvar hibáit. Ezeket fel kell nagyítani, és úgy kell tálalni a királynak, hogy egyrészt megértse, másrészt ne sértődjön meg.

Cohen az USA udvari bolondja lett ezen az őszön. Majd kilencvenperces filmjében bemutatja Amerika néhány rendkívül árnyékos oldalát. Ő nem nevet, a szereplők sem, a moziközönség annál inkább. Kérdés, hogy min nevetnek a kedves nézők. Tudják, hogy a vicc róluk szól? Attól tartok, sok esetben nem, és ez a komédiát azon nyomban tragédiává változtatja.

A film főszereplője, Borat Sagdijev magas, vékony, bajszos, rosszul szabott öltönyöket visel, és nem tudja, bár percenként bizonyítja, hogy civilizálatlan és ostoba. Kazahsztánban, ahol él, anyatejből készítik a sajtot, zsidófuttatást rendeznek, a prostituáltakat állami rangsorral látják el, s a nemi erőszak mindennapos és elfogadott dolog.

Boratot munkáltatója, az információs minisztérium küldi ki az USA-ba, hogy mint újságíró tudósítson arról, hogyan oldották meg ideát a gazdasági, szociális problémákat és a zsidókérdést. New Yorkban járva meglátja Pamela Andersont a Baywatch című sorozatban, és elhatározza: Kaliforniába megy, hogy feleségül vegye. Így kezdődik el barangolása az Egyesült Államokon keresztül.

Ahogy ültem a brooklyni moziteremben, s jókat szórakoztam Boraton és az amerikai mezei idiótákon, az is eszembe jutott, hogy tudnék-e ilyen jókat nevetni, ha esetleg Budapesten, Pozsonyban vagy Prágában járt volna. Meggyőződésem ugyanis, hogy sajnos, felénk is bőven találna anyagot egy hasonló hangvételű filmhez. És lehet, hogy nem ártana, ha elénk is tükröt tartana egy hasonló vicces, butuskának mutatkozó, s annál inkább leleplező udvari bolond.

Megjelent a Vasárnap magazinban.

Vásárlás, ajándék, karácsony

Egyre inkább az az érzésem, hogy nagyon nehéz feladat felkészülni a karácsonyra, főleg, ami az ajándékozás kérdéskörét illeti.

Mert az ember olyasmit szeretne ajándékozni szeretteinek, aminek őszintén örülnek, amit még hónapok múlva is kézbe vesznek, az ajándékról az eszükbe jutunk, és lehet, hogy még mosolyt is varázsolunk az arcukra.

Majdnem minden ismerősömnek, a gyerekeket is beleértve, minden olyan megvásárolható dolga megvan, amire igazán vágyik. És így az év egészében vadászó füllel figyelek, hátha elcsípek valamit, amiről kiderül, hogy az illető nagyon szeretne, de mégsem veszi meg magának. Persze, olyan családok is vannak, ahol megbeszélik, ki mit és kinek vesz majd, és ily módon mindenki azt kapja, amire szüksége van. Igen ám, de hol marad a meglepetés öröme, izgalma? Nem erről szól minden ajándékozás és leginkább a karácsony? A várakozásról, a meglepetésről és az ajándék okozta örömről?

A CNN tévétársaság adásában láttam egy felmérést, miszerint a megkérdezettek 69 százaléka gondolja úgy, hogy nem lesz megelégedve a karácsonyi ajándékával. Ők – nagyobb részben nők -- azt is bevallották, hogy szándékosan jutatják szeretteik tudtára, mit szeretnének, sokan listát is készítenek. Eközben a férfiak többsége azt vallotta, hogy macerának érzi az egész ajándékozási cirkuszt, és a vásárlást az utolsó pillanatra hagyják.

A felmérés persze Amerikában történt, de lehetséges, hogy a magyarországi vagy szlovákiai állampolgárok között is hasonló véleményeket kapnánk. Miért veszett ki az izgalom, a meglepetés és a várakozás öröme a karácsonyból? A kommercializálás lenne az oka? Első látásra úgy tűnhet, hogy a kereskedők csak meg akarják könnyíteni a helyzetünket azzal, hogy rengeteg mindent kínálnak. Másrészt viszont a reklámok és a kirakatok hamis vágyakat is keltenek bennünk. Úgy érezzük, hogy vágyunk valamire, és amikor megkapjuk, rájövünk, nem is vágytunk rá igazán, hanem csak, mert másnak is az van, mi is ráfanyalodunk.

Talán a gyerekek még igazán, felszabadultan örülnek a karácsonynak – mert nem kell iskolába menniük, együtt a család, finom sütemény kerül az asztalra, és karácsonyfa díszeleg a lakásban. Persze, a nők számára, akik évről-évre elővarázsolják mindezt a szépséget, a karácsonyi hangulatot, nem annyira örömöt, mint inkább munkát jelent mindez. Kigondolják, megveszik és becsomagolják az ajándékokat, s nem feledkeznek meg a férj családjáról sem. Megsütik a mézeskalácsot, kitakarítják a lakást, kiválasztják a karácsonyfát, és fel is díszítik, megfőzik az ünnepi vacsorát, negyed órát nyugodtan ülnek az asztalnál, elfogyasztják a részüket, hogy utána mosogassanak és eltakarítsák a csomagolópapír fecniket a fa alól.

Nem hiszem, hogy az amerikai nagyvárosi anyák, nők így töltenék az ünnepeket. Egyrészt itt sok férfi szeret főzni (és főz is), s ha vendégek jönnek, a férj uralja a konyhát, a feleség pedig a lakással és a gyerekekkel törődik. Másrészt, ha nem akar, nem kell főznie senkinek sem. Itt nincs semmi furcsa abban, ha a család étteremben fogyasztja el az ünnepi ételt, és abban sem, ha az ünnepi menü házhoz jön, készen. A mosogatógép mosogat, és a takarító-bejárónő pedig kitakarít. A feladatok sokkal jobban el vannak osztva a férj-feleség duó között, és a nők így sokkal inkább tudják élvezni az együtt töltött időt. Quality time – minőségi időt, ahogy itt mondani szokás.

Lehet, hogy az itteni nők nagyon igényesek, és nem lesznek megelégedve a fenyőfa alatt talált ajándékokkal, viszont a kereskedelmi szférára nem lehet panaszuk... A társadalomra, az államra annál inkább, hiszen csak három hónapos anyasági szabadságot biztosít a nőknek, vagy még annyit sem, és nem segíti az anyákat óvoda- vagy bölcsődehálózattal.

De hát semmi sem tökéletes, ugyebár...?



Megjelent a www.baratno.com oldalon

Milyen kicsi a világ!

Könnyen megeshet egy mezei Columbia egyetemi hallgatóval, hogy a napokban az egyetem épületeiben Václav Havel volt cseh elnökkel, Orhan Pamuk török Nobel-díjas íróval és Edmund S. Phelps professzorral, az idei közgazdasági Nobel-díj nyertesével találkozik össze. E három közismert személy közül csak Phelps professzor tartozik az egyetem több mint háromezer állandó tanára közé. Havel és Pamuk a vendégtanárok létszámát bővítik; nevük hívogatóan cseng a potenciális diákok számára.

Kell is némi csalogatás, hiszen az egyéves tandíj idén a harmincötezer dollárt is meghaladta, és a különféle pótdíjakat is beleszámítva az összköltségek 44 814 dollárt tettek ki a 2006–2007-es tanévben. Ha hozzáadjuk a szállásra, étkezésre, tömegközlekedésre és tankönyvekre fordított kiadásokat, a tanév költségvetése bőven túllépi a hatvanezer dollárt.

Az egyetem presztízsének köszönhetően idén mégis csaknem huszonötezer diák fizetett be a tanszékek egyikére. Az alapszintű, úgynevezett undergraduate képzésben több mint hétezer hallgató vesz részt. A magasabb szintű mesterprogramokat az egyetem központjában hatezernél is többen látogatják.

Manhattan északnyugati részén, Morningside Heightsban, a Broadway és a 116. utca találkozásánál található az a kapu, amelyet amerikai filmekből jól ismerhetünk. Az egyetem területére, a campusra bárki bemehet – teszik is ezt a turisták tömegei. A patinás épületkomplexum megér egy rövid sétát a volt 116. utcán, amelyet annak idején az egyetem potom öszszegért egyszerűen megvásárolt a várostól, és elzárta a forgalom elől, hogy diákjai biztonságosan közlekedhessenek a két fő épület, a Low Memorial Library (itt adják át minden évben a Pulitzer-díjat) és a Butler Library (a nagy könyvtár) között.

A későbbi Columbia Egyetemet King’s College néven, 1754-ben György király tiszteletére alapították. Manhattan alsó részében egy kis épületben nyolc diákkal kezdte történetét, és összesen négyszer költözött, míg a mai helyére került. A Columbia University nevet 1896-ban vette fel, ekkorra már a női Barnard College, a Teacher’s College és az orvosi kar is részévé vált.

A Manhattan délnyugati részén elterülő New York Universityvel a Columbia az egyik legnagyobb ingatlantulajdonos New York városában. Az oktatásra és kutatásra használt épületeken kívül több lakóház is az intézményé: ezekben nyugdíjazott tanárok és hozzátartozóik laknak. Néhány évtizeddel ezelőtt, a gazdasági fellendülés korában ugyanis a bérmentes lakás is része volt egy tanár díjazásának.

Ma már ilyesmiről szó sincs. Az intézmény egyes tanszékei minden évben masszív pénzszerzési kampányba kezdenek, és jellemző, hogy sok a félállásban foglalkoztatott, úgynevezett adjunktus tanár. Az oktatók között így nagy a versengés egy-egy megüresedett helyért. Ezzel azonban a hallgatók jól járnak, mert hatása ugyancsak megmutatkozik az adjunktusok teljesítményén.

Az általam látogatott, Graduate School of Journalism újságírói iskolát Joseph Pulitzer alapította 1912-ben. Az egyetem egyik legnevezetesebb intézményének mára – ahogy erről a tanév elején tanáraink gondosan tájékoztattak – csak a hírneve maradt. „Mi nem szolgálunk fel ebédet, és itt majd nem tolonganak a munkáltatók, mint a Business Schoolban” – mondta az egyik oktató hozzátéve, hogy kis költségvetése ellenére a tanári kar mindent megtesz azért, hogy a diákok jól teljesítsenek.

Idén összesen – a levelező tagozaton tanulókat és doktoranduszokat is beleszámítva – háromszázhetvenöt diák látogatja az intézményt. A hallgatók átlagéletkora huszonkilenc év, a nők hatvankét százalékkal vannak túlsúlyban. Hetvenöt külföldi tanul itt, közülük többen Angliából, Kanadából vagy Új-Zélandról érkeztek, mások zöld kártyával rendelkező, nem amerikai állampolgárok.

Legnagyobb meglepetésemre és örömömre egy losonci, szlovákiai magyar lány is van a csoporttársaim között. Milyen kicsi a világ! Még a világhírű amerikai Columbia Egyetemen is találkozom hazaival!


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Sammy

Kilatas egy Columbia egyetemi tanterembol

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. október


Október végén USA-szerte felmerül a kérdés: hová megyünk hálaadást ünnepelni? A mi karácsonyunkhoz hasonlóan itt a hálaadás napja az az ünnep, amikor mindenki igyekszik a családjával eltölteni néhány napot – még akkor is, ha egyébként ritkán látják egymást. Azok pedig, akik nem tudnak hazamenni vagy nincs hová, meghívást kapnak a barátaiktól, ismerőseiktől. A hálaadási csütörtök esti vacsora az, amikor senkinek sem szabad egyedül lennie – így tartja a hagyomány. A hagyomány egyébként onnan ered, hogy az első, Angliából ide települt fehér emberek nem élték volna túl a telet az indiánok segítsége nélkül. Az indiánok mutatták meg nekik, hogyan kell kukoricát, krumplit és egyéb növényeket termeszteni. A telepesek pedig aratás után hálát adtak a bennszülötteknek úgy, hogy nagy vacsorát rendeztek.

A modern szokás azt is beiktatta, hogy az asztal körül ülők elmondják, miért kell hálásaknak lenniük az elmúlt egy évben. Mára már ismert kép az amerikai filmekből: a család körbeüli a feldíszített asztalt, és a családfő megkezdi a pirosra sült óriás pulykát. A családtagok heccelik egymást, gyakran össze is vesznek, miközben adogatják egymásnak a krumplipürével, főtt répával, kukoricával, tőzegáfonya szósszal és más finomságokkal teli tálakat.

Mióta Brooklynban élek, évente egyszer én is részt veszek a hálaadási vacsorán. Barátnőm rokonai sosem feledkeznek meg rólam, a szegény külföldiről, és mindig szívélyes meghívást kapok erre a fontos eseményre. Tavalyelőtt a legnagyobb hóviharban autóztunk Brooklynból Manhattanbe. Útközben barátnőm papája némi kárörömmel mesélte, hogy lánya egyetlen egyszer kísérelte meg saját maga elkészíteni a vacsorát első lakásában. Mivel egyébként nem nagyon szokott a konyhában tevékenykedni, nem tudta, hogy a belső szerveket szorgos kezek már megtisztítva a pulyka belsejébe csomagolták. Barátnőm kibontotta a tőzegáfonyaszósz-, a kukorica- és más zöldségkonzerveket, porból megfőzte a krumplipürét. Amikor összejött a vendégsereg, kiemelték a pulykát a sütőből, és a szagról a konyhában jártasabbak rögtön felismerték, hogy a műanyag fóliába csomagolt belső részek bennsültek.

Barátnőm unokahúga férjével rendezte a vacsorát, amelyre vagy tizenöten jöttek el, beleértve a furcsa francia szomszédnőt is. A férj nagyon jó szakács, így én is, akinek a pulyka nem az esete, bőven válogathattam a finom salátákban, pulykatöltelékekben és grillezett zöldségekben. Desszertet mindenki hozott magával. Nekem az almás pite ízlett a legjobban. A kisméretű lakásban a sok ember, akik közül sokan itt látták egymást először, egészen jól elfért.

Tavaly a másik unokahúg rendezte a vacsorát. Ő Long Island távoli csücskében lakik. Itt is a férj volt a főszakács. A feleség inkább csak felügyelt, vagy szórakoztatta a vendégeket. A társaság nagy része jól összeszokott, ezúttal nem voltak idegenek a vacsoravendégek között.

Idén pedig a barátnőm hívta meg a családot hálaadás estéjére. A 17 ember három külön asztalnál vacsorázott, de ez sem rontotta el a meghitt légkört. A pulykát és a többi ételt egy étterem készítette elő, hiszen így is annyiba került, mintha ketten egész nap a konyhában szorgoskodtunk volna. Idén mi ezért az amerikai jó szokásért adtunk hálát, hogy csupán egy telefon, és a finom étel máris házhoz jön. ĺgy a konyhai nehéz munka helyett mi is részt vehettünk az ünneplésben.


Megjelent az Új Szó november 11-ki kiadásában.