Sunday, October 29, 2006
Thursday, October 26, 2006
Friday, October 20, 2006
Friday, October 13, 2006
Tolerancia
Bevallom, nem szeretem a tolerancia szót. Amikor valaki azt mondja, hogy jól tolerálja a fájdalmat, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig tűri, hogy fájjon.
Ha viszont túlságosan fáj, akkor az ember sikít, vagy elmenekül. Én általában nehezen tolerálok bizonyos helyzeteket, és emberi viselkedést, és bizony sikítok, vagy elmenekülök.
A tűrés a kulcsszó ebben az esetben, és ezért nem szeretem, amikor politikusok, vagy más médiaszereplők toleranciáról beszélnek a homoszexuálisok, a romák, vagy bármelyik más embercsoporttal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy el kell ezeket az embereket tűrni köreinkben annak ellenére, hogy például legszívesebben kiköltöztetnénk őket egy távoli szigetre.
Sokkal jobb lenne, ha tolerancia hangoztatása helyett például a megértést vagy megismerést gyakorolnák, mert az a tapasztalatom, hogy az intolerancia, vagyis a gyűlölködés, pont onnan ered, hogy valamit nem ismerünk és félünk tőle, félreértjük. Az idegent, embert vagy eszmét, nagyon könnyű gyűlölni, és nagyon könnyű ráakasztani megkövesedett félelmeinket.
Amikor a német nemzet szocialisták kitalálták, hogy a zsidókat ki kell irtani, kihasználták azt, hogy Németország rossz anyagi és mentális helyzetben volt. Az emberek nagy tömegekkel kis adagokban hitették el, hogy minden problémájukért a zsidók a felelősek. Az ilyen tömeghisztériával nem nagyon lehet szembeszállni, így a normális emberek és a zsidók egy kisebb része még időben elhagyta Európát, és most az USA-nak nyernek Nobel-díjakat.
A mai lengyelországi, magyarországi, és szlovákiai politikai klíma engem pont erre a tömeghisztériás állapotra emlékeztet, amikor egy nemzet és benne néhány nemzedék keres bűnbakot. Ki tehet arról, hogy rossz a gazdasági helyzet? Ki tehet arról, hogy a politikusok, kivétel nélkül, hazudnak?
Ha a nemzet nem talál ideális csoportot, aki elvállalná a bűnbak szerepét -- mert nyilvánvaló, hogy a térségben nem sok zsidó él mostanság --, akkor el kell terelni a figyelmet a tehetetlenségről, és például a melegekkel foglalkozni.
Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik gyűlölik a homoszexuálisokat, nem ismernek egy meleget sem. Pedig biztos, hogy van környezetükben egynéhány -- mint ahogy mindnyájunk környezetében vannak. Ha őszintén elgondolkodunk azon, mi is az, amit a melegek akarnak, akkor rá kell jönnünk, hogy abban semmi kivetnivaló nincs. Nyíltan akarnak együtt élni -- és nem bujkálva, hazudozva. Azt szeretnék, ha partnerük gondozhatná őket, amikor betegek. Örökölni szeretnének egymás után, ha esetleg valamelyikük meghal. Családot szeretnének alapítani, mint hogy sokuknak már van gyereke előző házasságából. (Mivel a gyereknevelés témája talán a legkényesebb, előrebocsátanám, hogy a homoszexualitást nem lehet senkibe se bele nevelni. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden meleg egy heteroszexuális családban nőtt fel és mégsem lett heteroszexuális, így a folyamat fordítva sem működhet.)
Mégis kinek és milyen alapon lehetne kifogása ez ellen?
Társadalmunkban mégis a homoszexuálisokat tárgyalják napirenden. És nem az alkoholista vagy pszichopata férjeket, akik verik feleségüket és gyerekeiket. Nem a korrupt törvénykezést kritizálják, amely kiengedi a maffiózókat a börtönből. Nem a társadalmat, amely nem tesz semmit az ellen, hogy nagyon sok éhesen megy reggel iskolába, ha egyáltalán jár iskolába.
Mégis -- hogy is van ez?!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Bevallom, nem szeretem a tolerancia szót. Amikor valaki azt mondja, hogy jól tolerálja a fájdalmat, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig tűri, hogy fájjon.
Ha viszont túlságosan fáj, akkor az ember sikít, vagy elmenekül. Én általában nehezen tolerálok bizonyos helyzeteket, és emberi viselkedést, és bizony sikítok, vagy elmenekülök.
A tűrés a kulcsszó ebben az esetben, és ezért nem szeretem, amikor politikusok, vagy más médiaszereplők toleranciáról beszélnek a homoszexuálisok, a romák, vagy bármelyik más embercsoporttal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy el kell ezeket az embereket tűrni köreinkben annak ellenére, hogy például legszívesebben kiköltöztetnénk őket egy távoli szigetre.
Sokkal jobb lenne, ha tolerancia hangoztatása helyett például a megértést vagy megismerést gyakorolnák, mert az a tapasztalatom, hogy az intolerancia, vagyis a gyűlölködés, pont onnan ered, hogy valamit nem ismerünk és félünk tőle, félreértjük. Az idegent, embert vagy eszmét, nagyon könnyű gyűlölni, és nagyon könnyű ráakasztani megkövesedett félelmeinket.
Amikor a német nemzet szocialisták kitalálták, hogy a zsidókat ki kell irtani, kihasználták azt, hogy Németország rossz anyagi és mentális helyzetben volt. Az emberek nagy tömegekkel kis adagokban hitették el, hogy minden problémájukért a zsidók a felelősek. Az ilyen tömeghisztériával nem nagyon lehet szembeszállni, így a normális emberek és a zsidók egy kisebb része még időben elhagyta Európát, és most az USA-nak nyernek Nobel-díjakat.
A mai lengyelországi, magyarországi, és szlovákiai politikai klíma engem pont erre a tömeghisztériás állapotra emlékeztet, amikor egy nemzet és benne néhány nemzedék keres bűnbakot. Ki tehet arról, hogy rossz a gazdasági helyzet? Ki tehet arról, hogy a politikusok, kivétel nélkül, hazudnak?
Ha a nemzet nem talál ideális csoportot, aki elvállalná a bűnbak szerepét -- mert nyilvánvaló, hogy a térségben nem sok zsidó él mostanság --, akkor el kell terelni a figyelmet a tehetetlenségről, és például a melegekkel foglalkozni.
Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik gyűlölik a homoszexuálisokat, nem ismernek egy meleget sem. Pedig biztos, hogy van környezetükben egynéhány -- mint ahogy mindnyájunk környezetében vannak. Ha őszintén elgondolkodunk azon, mi is az, amit a melegek akarnak, akkor rá kell jönnünk, hogy abban semmi kivetnivaló nincs. Nyíltan akarnak együtt élni -- és nem bujkálva, hazudozva. Azt szeretnék, ha partnerük gondozhatná őket, amikor betegek. Örökölni szeretnének egymás után, ha esetleg valamelyikük meghal. Családot szeretnének alapítani, mint hogy sokuknak már van gyereke előző házasságából. (Mivel a gyereknevelés témája talán a legkényesebb, előrebocsátanám, hogy a homoszexualitást nem lehet senkibe se bele nevelni. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden meleg egy heteroszexuális családban nőtt fel és mégsem lett heteroszexuális, így a folyamat fordítva sem működhet.)
Mégis kinek és milyen alapon lehetne kifogása ez ellen?
Társadalmunkban mégis a homoszexuálisokat tárgyalják napirenden. És nem az alkoholista vagy pszichopata férjeket, akik verik feleségüket és gyerekeiket. Nem a korrupt törvénykezést kritizálják, amely kiengedi a maffiózókat a börtönből. Nem a társadalmat, amely nem tesz semmit az ellen, hogy nagyon sok éhesen megy reggel iskolába, ha egyáltalán jár iskolába.
Mégis -- hogy is van ez?!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, October 12, 2006
Pavla élete
Szívesen idemásolnám Věra Nosková Bereme, co je (Elfogadni, ami van) című könyvének első két oldalát, hogy a kedves Barátnő olvasója rögtön bele tudjon kóstolni a könyv hangulatába és csodálatos nyelvezetébe. A könyv 2005-ben látta meg a napvilágot magánkiadásban. Ugyanazon év vége előtt az Abonent ND cseh kiadó megvette és saját, kissé megváltoztatott kiadásban újra kiadta, hogy az írónő következő könyvén, a regény folytatásán tudjon dolgozni.
Nem könnyű az előző rendszerről írni. A cseh irodalom nagyjai mind kipróbálták, és kisebb-nagyobb sikerrel memoárok és regények formájában próbáltak megbirkózni a múlttal. Věra Nosková könyve nemcsak sikeres önéletrajzi ihletésű regény, hanem olvashatósága és humora ellenére remek, igényes irodalom is.
A mű másik érdekes és fontos jellemzője az, hogy nő írta, és egy fiatal nő szemszögéből reflektál az ötvenes és hatvanas évek szocialista Csehszlovákiájára. Pavla, a főhősnő, véletlenül születik meg fiatal, tapasztalatlan és nagyon csinos anyjának, akit a strakonicei környéken csak Fekete Rózsának neveznek. Apja egy szlovákiai Don Juan, aki magas, jóképű és máshoz, mint a nők elcsábításához, nem ért. Pavla szülei gyorsan el is válnak, és a kislány gyermekkora nagy részét anyai nagyszülei házában éli le. Pavla okos, anyja után csinos és apja után művészlélek. Gyermeki naivitással dől be a rendszer propagandájának, de serdülőként rájön arra, hogy nem minden az, aminek látszik.
Éppen a gyermekkor színes megjelenítése a regény igazi erőssége. Nosková nemcsak az akkori társadalmi viszonyok felfedezését írja le humoros, szarkasztikus nyelven, hanem a családon belüli dinamikát is. A nagypapa a jó kommunista, akit mindenki bolondnak tart, mert nem tesz semmi saját családja jólétéért. A nagymama a parancsnok, aki mindenkit terrorizál és ellenőriz, de dolgozik is és beszerzi a család élelmét akkor is, ha hajnali négykor kell a hentes előtt sorban állnia. Az anya pedig számító és kegyetlen. A haragon kívül semmilyen érzelmet nem nyilvánítanak ki a család tagjai. Pavla vágyik apja után, aki egyszer megpróbálja elrabolni lányát, de ez nem sikerül és hiába ír neki hosszú leveleket, azok sosem jutnak el lányához, aki érzi, hogy sok közös vonás köti össze őket.
Tizenéves korban a lázadás nem marad el, természetesen, és a könyv innen már Pavla első erotikus botladozásain és szerelmi ballépésein keresztül vezet a huszonéves fiatal nő fejlődéséhez. Végül rövid időre, egy pszichiátria intézetben köt ki, mert nem tud megbirkózni élete kilátástalanságával a családi panellakás elhagyása után. Nem csak a nők érzelmi élete, de a szexualitás és annak komplikációi is meglepően nagy teret kapnak a regényben.
Nem igaz tehát, hogy csak a mai világban nehéz az egyedülálló nőknek. Ötven évvel ezelőtt is férjhez kellett menniük, ha meg akartak szabadulni szüleik befolyásától. Önerőből egyetemre sem tudtak menni, mint ahogy ez Pavlának sem sikerült. A serdülőkori elhagyatottság érzését talán minden korban átélik a tinik, de nem soknak adatott meg, az, ami Pavlának. Hogy Kierkegaardot, Camust, Shopenhauert vagy Descartest olvasgasson naphosszat, miközben a nagymamája mosott, főzött és vasalt rá. A női barátságok is előtérbe kerülnek fiatal felnőtt korban, Pavlának két jó barátnője van, de a három grácia végül nem tudja életben tartani azt, ami összehozta őket.
Az írónő Pavla által az élet legfontosabb kérdéseit vitatja meg olvasóival. Meddig ér az ember szabadsága? Milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak kötni boldogságunk érdekében? Miből áll az ember tudatossága és milyen mértékben formálják azt a gének és a környezet? Mit kezdhet magával egy fiatal nő, aki nem tud vagy akar beilleszkedni a többségi társadalom életstílusába?
Ezekre a kérdésekre a regénybeli Pavla remélhetőleg a Bereme, co je folytatásában választ is ad.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Szívesen idemásolnám Věra Nosková Bereme, co je (Elfogadni, ami van) című könyvének első két oldalát, hogy a kedves Barátnő olvasója rögtön bele tudjon kóstolni a könyv hangulatába és csodálatos nyelvezetébe. A könyv 2005-ben látta meg a napvilágot magánkiadásban. Ugyanazon év vége előtt az Abonent ND cseh kiadó megvette és saját, kissé megváltoztatott kiadásban újra kiadta, hogy az írónő következő könyvén, a regény folytatásán tudjon dolgozni.
Nem könnyű az előző rendszerről írni. A cseh irodalom nagyjai mind kipróbálták, és kisebb-nagyobb sikerrel memoárok és regények formájában próbáltak megbirkózni a múlttal. Věra Nosková könyve nemcsak sikeres önéletrajzi ihletésű regény, hanem olvashatósága és humora ellenére remek, igényes irodalom is.
A mű másik érdekes és fontos jellemzője az, hogy nő írta, és egy fiatal nő szemszögéből reflektál az ötvenes és hatvanas évek szocialista Csehszlovákiájára. Pavla, a főhősnő, véletlenül születik meg fiatal, tapasztalatlan és nagyon csinos anyjának, akit a strakonicei környéken csak Fekete Rózsának neveznek. Apja egy szlovákiai Don Juan, aki magas, jóképű és máshoz, mint a nők elcsábításához, nem ért. Pavla szülei gyorsan el is válnak, és a kislány gyermekkora nagy részét anyai nagyszülei házában éli le. Pavla okos, anyja után csinos és apja után művészlélek. Gyermeki naivitással dől be a rendszer propagandájának, de serdülőként rájön arra, hogy nem minden az, aminek látszik.
Éppen a gyermekkor színes megjelenítése a regény igazi erőssége. Nosková nemcsak az akkori társadalmi viszonyok felfedezését írja le humoros, szarkasztikus nyelven, hanem a családon belüli dinamikát is. A nagypapa a jó kommunista, akit mindenki bolondnak tart, mert nem tesz semmi saját családja jólétéért. A nagymama a parancsnok, aki mindenkit terrorizál és ellenőriz, de dolgozik is és beszerzi a család élelmét akkor is, ha hajnali négykor kell a hentes előtt sorban állnia. Az anya pedig számító és kegyetlen. A haragon kívül semmilyen érzelmet nem nyilvánítanak ki a család tagjai. Pavla vágyik apja után, aki egyszer megpróbálja elrabolni lányát, de ez nem sikerül és hiába ír neki hosszú leveleket, azok sosem jutnak el lányához, aki érzi, hogy sok közös vonás köti össze őket.
Tizenéves korban a lázadás nem marad el, természetesen, és a könyv innen már Pavla első erotikus botladozásain és szerelmi ballépésein keresztül vezet a huszonéves fiatal nő fejlődéséhez. Végül rövid időre, egy pszichiátria intézetben köt ki, mert nem tud megbirkózni élete kilátástalanságával a családi panellakás elhagyása után. Nem csak a nők érzelmi élete, de a szexualitás és annak komplikációi is meglepően nagy teret kapnak a regényben.
Nem igaz tehát, hogy csak a mai világban nehéz az egyedülálló nőknek. Ötven évvel ezelőtt is férjhez kellett menniük, ha meg akartak szabadulni szüleik befolyásától. Önerőből egyetemre sem tudtak menni, mint ahogy ez Pavlának sem sikerült. A serdülőkori elhagyatottság érzését talán minden korban átélik a tinik, de nem soknak adatott meg, az, ami Pavlának. Hogy Kierkegaardot, Camust, Shopenhauert vagy Descartest olvasgasson naphosszat, miközben a nagymamája mosott, főzött és vasalt rá. A női barátságok is előtérbe kerülnek fiatal felnőtt korban, Pavlának két jó barátnője van, de a három grácia végül nem tudja életben tartani azt, ami összehozta őket.
Az írónő Pavla által az élet legfontosabb kérdéseit vitatja meg olvasóival. Meddig ér az ember szabadsága? Milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak kötni boldogságunk érdekében? Miből áll az ember tudatossága és milyen mértékben formálják azt a gének és a környezet? Mit kezdhet magával egy fiatal nő, aki nem tud vagy akar beilleszkedni a többségi társadalom életstílusába?
Ezekre a kérdésekre a regénybeli Pavla remélhetőleg a Bereme, co je folytatásában választ is ad.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, October 08, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, ’06. szeptember
Elkezdődött az iskola, és vele együtt a bébiszitterkedés is. Nagyon örültem, hogy újra látom majd a lányokat. Pénteken este Juliette-tel kezdődött a felvigyázós hétvégém. Nyáron felújították a házuk egy részét, így első utam természetesen a lány új szobájába vezetett. Betettük a pizzát a sütőbe, megtartva tavalyi hagyományunkat. Elmesélte, miféle új tantárgyai vannak, és hogy sokkal, de sokkal jobban szereti az új angol tanárát, mint az előzőt. Megvacsoráztunk, és megvitattunk néhány közéleti témát – például azt, hogy miért probléma az, hogy Afganisztánban sok ópiumnak való mákot termesztenek. Vacsora után Juliette új fényképezőgépét próbáltuk ki, és megmutatta, hogyan lehet a photoshoppal különféle trükköket véghezvinni a digitális fotókon.
Később házi feladatként mindketten olvastunk. 11 óra körül Juliette édesapja hazakísért, és közben szomorú arckifejezéssel bejelentette, hogy a lánya úgy véli, ezentúl már nincs szüksége bébiszitterre, mert már elég nagy. Szégyelli osztálytársai előtt, és barátnőihez hasonlóan már ő maga szeretne kisebb gyerekekre vigyázni. „Nem volt szíve személyesen megmondani neked – mondta Nick –, mert nagyon szereti a veled töltött estéket.” Persze sejtettem, hogy ez a történet nem fog sokáig tartani, mert Juliette ezt már tavaly pedzegette. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, majd másnap váltottunk néhány e-mailt a történtekről, hogy senkinek se maradjon rossz érzése.
Másnap kora este átsétáltam a Kaufman-Henchy családhoz. Előzőleg már kétszer is találkoztam velük az utcán, és örömmel nyugtáztam, hogy a kisebbik lány, a hétéves Niamh (ír név, Nívnek ejtik) – akinek régebben gyakran okozott nehézséget édesanyja nélkül nyugovóra térni – már alig várja, hogy valamelyik este velük legyek. Mi több, már augusztusban megjegyezte a szeptemberi randevúnk dátumát, és nem is felejtette el. Niamh már az ablakban figyelt, és örömmel tudatta családjával, hogy megérkeztem. A két lány egymást túlharsogva mesélte, hogy az iskolában egy kislánynak tetűt találtak a hajában, ezért legalább egy hónapon át csak copfban engedélyezett hosszú hajat viselni. Miután a szülők távoztak, kivittük Gracie kutyust sétálni, majd Niamh és Aiofe (ĺfá) letelepedett a tévé elé.
Egy Felicity nevű lányról szóló filmet néztünk meg; a lány Angliában, az 1700-as években egy kereskedő családjában nőtt fel. Felicity módfelett szerette a lovakat és a természetet, ezért sem bírta elviselni, hogy egy goromba öregember a lovát kínozta; éjszakánként rendszeresen látogatta, végül el is lopta az állatot. A félelmetes részeknél Niamh az ölembe ült, de mivel örökmozgó, és egy pillanatra sem nyugszik, nem sokáig bírta. A film alatt végig magyarázott és kérdezősködött, és én nagyon örültem, hogy nem hiányolja az anyját – szemmel láthatóan jól érezte magát. A film után alkotómunkába kezdtünk. Mindkét lány szeret rajzolni és festeni, és természetesen nekem is részt kellett vennem az alkotásban. Többféle fa, kutya, macska, táj- és absztrakt kép került ki a kezünk közül, mire hallottuk a ház kis kapuját megnyílni. Jaj – mondta Niamh –, mindig úgy megijedek, amikor a kaput hallom. Miért ijedsz meg? – kérdeztük Aoife-val. Mert attól tartok, a szüleim jöttek meg, és én még nem akarom, hogy itt legyenek – mondta csalafinta mosollyal Niamh. Kiderült, a szomszéd kapu nyikorgását hallottuk... A kis Niamh is felnőtt ezen a nyáron, gondoltam, és rajzoltam tovább a Magas-Tátrát idéző hegyvidéket.
Megjelent az Uj Szo oktober 7-ki kiadasaban
Brooklyn, ’06. szeptember
Elkezdődött az iskola, és vele együtt a bébiszitterkedés is. Nagyon örültem, hogy újra látom majd a lányokat. Pénteken este Juliette-tel kezdődött a felvigyázós hétvégém. Nyáron felújították a házuk egy részét, így első utam természetesen a lány új szobájába vezetett. Betettük a pizzát a sütőbe, megtartva tavalyi hagyományunkat. Elmesélte, miféle új tantárgyai vannak, és hogy sokkal, de sokkal jobban szereti az új angol tanárát, mint az előzőt. Megvacsoráztunk, és megvitattunk néhány közéleti témát – például azt, hogy miért probléma az, hogy Afganisztánban sok ópiumnak való mákot termesztenek. Vacsora után Juliette új fényképezőgépét próbáltuk ki, és megmutatta, hogyan lehet a photoshoppal különféle trükköket véghezvinni a digitális fotókon.
Később házi feladatként mindketten olvastunk. 11 óra körül Juliette édesapja hazakísért, és közben szomorú arckifejezéssel bejelentette, hogy a lánya úgy véli, ezentúl már nincs szüksége bébiszitterre, mert már elég nagy. Szégyelli osztálytársai előtt, és barátnőihez hasonlóan már ő maga szeretne kisebb gyerekekre vigyázni. „Nem volt szíve személyesen megmondani neked – mondta Nick –, mert nagyon szereti a veled töltött estéket.” Persze sejtettem, hogy ez a történet nem fog sokáig tartani, mert Juliette ezt már tavaly pedzegette. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, majd másnap váltottunk néhány e-mailt a történtekről, hogy senkinek se maradjon rossz érzése.
Másnap kora este átsétáltam a Kaufman-Henchy családhoz. Előzőleg már kétszer is találkoztam velük az utcán, és örömmel nyugtáztam, hogy a kisebbik lány, a hétéves Niamh (ír név, Nívnek ejtik) – akinek régebben gyakran okozott nehézséget édesanyja nélkül nyugovóra térni – már alig várja, hogy valamelyik este velük legyek. Mi több, már augusztusban megjegyezte a szeptemberi randevúnk dátumát, és nem is felejtette el. Niamh már az ablakban figyelt, és örömmel tudatta családjával, hogy megérkeztem. A két lány egymást túlharsogva mesélte, hogy az iskolában egy kislánynak tetűt találtak a hajában, ezért legalább egy hónapon át csak copfban engedélyezett hosszú hajat viselni. Miután a szülők távoztak, kivittük Gracie kutyust sétálni, majd Niamh és Aiofe (ĺfá) letelepedett a tévé elé.
Egy Felicity nevű lányról szóló filmet néztünk meg; a lány Angliában, az 1700-as években egy kereskedő családjában nőtt fel. Felicity módfelett szerette a lovakat és a természetet, ezért sem bírta elviselni, hogy egy goromba öregember a lovát kínozta; éjszakánként rendszeresen látogatta, végül el is lopta az állatot. A félelmetes részeknél Niamh az ölembe ült, de mivel örökmozgó, és egy pillanatra sem nyugszik, nem sokáig bírta. A film alatt végig magyarázott és kérdezősködött, és én nagyon örültem, hogy nem hiányolja az anyját – szemmel láthatóan jól érezte magát. A film után alkotómunkába kezdtünk. Mindkét lány szeret rajzolni és festeni, és természetesen nekem is részt kellett vennem az alkotásban. Többféle fa, kutya, macska, táj- és absztrakt kép került ki a kezünk közül, mire hallottuk a ház kis kapuját megnyílni. Jaj – mondta Niamh –, mindig úgy megijedek, amikor a kaput hallom. Miért ijedsz meg? – kérdeztük Aoife-val. Mert attól tartok, a szüleim jöttek meg, és én még nem akarom, hogy itt legyenek – mondta csalafinta mosollyal Niamh. Kiderült, a szomszéd kapu nyikorgását hallottuk... A kis Niamh is felnőtt ezen a nyáron, gondoltam, és rajzoltam tovább a Magas-Tátrát idéző hegyvidéket.
Megjelent az Uj Szo oktober 7-ki kiadasaban
Friday, September 29, 2006
Porból por
Annak idején, szeptember 11-én hozzánk, Brooklynba hozta a szél a por- és füstfelhőt. Fehér papírlapok szálltak a házak között egész délután. Megérzésüket követve az emberek becsukták az ablakaikat, és ha nem volt feltétlenül szükséges, nem mozdultak ki otthonaikból.
Másnapra a levegő némileg kitisztult, a szél más irányt vett. Azok viszont, akik a Ground Zerón dolgoztak, vagy a közelben laktak, hónapokon át belélegezték a veszélyes anyagokat, miközben a hivatalok biztosították őket, nincsenek káros hatásnak kitéve.
Romeltakarítás és egészségkárosodás?
2001. szeptember 11-e után az ember mindenféle hihetetlennek tűnő mendemondát hallott, a többségük mégis igaznak bizonyult, például a Ground Zerón dolgozók olyasmit lélegeztek be, ami rákot és más komoly betegségeket okoz. A Mount Sina-i Medical Center, Manhattan egyik legnevesebb kórházának vizsgálata szerint a leomlott tornyok helyén maradt romok eltakarításában segédkezők egészségkárosodást szenvedtek. Minél előbb kezdtek a helyszínen dolgozni, annál nagyobb a károsodás mértéke.
Lakossági kezdeményezés
New Yorkban, ahol Bush elnök munkájával a megkérdezettek 25 százaléka van csak megelégedve (2001-ben 79 százalék volt), az érintettek sokáig vártak a kormány intézkedéseire. Öt év után, megelégelve a cselekvésképtelenséget, maguk vették kézbe a dolgokat, és lakossági fórumokat rendeztek, kongresszusi és helyi képviselőiknek bosszús és követelődző leveleket írtak, amíg olyan ismert személyiségek, mint Hillary Clinton is, fel nem karolták az ügyet.
A Ground Zerón évekig összesen 40 ezer munkás dolgozott: tűzoltók, rendőrök, telekommunikációs szakemberek, a metró dolgozói és önkéntesek segédkeztek a túlélők keresésében, a romok eltakarításában, később az infrastruktúra újraépítésében.
A Mount Sina-i kórház tanulmányában – a tűzoltókon kívül, mivel velük egy külön felmérés foglalkozik – majdnem tízezer munkást vizsgáltak meg.
Az eredmények ijesztőek: a megvizsgáltak 62,5 százalékának voltak felső légúti, 46,5 százalékának pedig tüdőpanaszai. Az eredményekből arra lehet következtetni, hogy az idő múlásával több és komolyabb egészségi probléma fog megjelenni, s ezek többsége krónikus jellegű lesz.
És hogy miért nyugtalanok az emberek? Mert az USA-ban nagyon drága a betegbiztosítás. Azok közül, akik részt vettek a vizsgálatban, 40 százaléknak nincs biztosítása, nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást. A munkások közül szeptember 11-e után sokan munkaképtelenné váltak, így elveszítették állásukat – s ezzel együtt a biztosításukat is.
Kinek tiszta, kinek nem?
A munkásokon kívül a Manhattan déli részén lakókat is félrevezette a kormány: a terrortámadás utáni hetekben kijelentette, a környékbeli levegő az egészségre nem ártalmas. Azok, akik visszamentek otthonukba, hasonló tünetektől szenvednek, mint a munkások. Egy felháborodott hölgy mesélte minap a közszolgálati rádióban, hogy négy héttel a támadás után kétségbeesetten hívta az egészségügyi hivatalt – tudakozódva tőlük, hogy ha a tőle pár száz méterre dolgozó munkások légvédelmi maszkot viselnek az arcukon, akkor neki miért állítják azt, hogy lakásában a levegő jó minőségű?
Az üggyel kapcsolatban nyilatkozó New York-i politikusok szerint az az 52 millió dollár, amelyet a kormány a tavalyi év végén jelölt ki az egészségkárosultak kezelésére, nem lesz elég. Az érintettek hangsúlyozták, az eddigi tanulmányok nem tesznek említést a rákos, tüdőbetegségben szenvedő és hasonló panaszokkal élő páciensekről. A szövetségi kormányra így több felől is nagy nyomás hárul, hogy gyorsan és hatékonyan cselekedjen az ügyben.
Nem csak a terroristák
A politikai kampányon és a tanulmányokon kívül több dokumentumfilm is megjelent a szeptember 11-i támadás ötödik évfordulója előtti héten. Az egyik, Heidi Denhucke-Fisher Dust to Dust: The Health Effects of 9/11, vagyis Porból porrá: 9/11 Egészségi hatásai című filmje alaposan körbejárja azt a kérdést, mi került a levegőbe a tornyok összeomlása után. Összesen 2500 olyan anyagot mutattak ki, amely karcinogén, és valamilyen egészségkárosodást idéz elő: például a benzin leukémiát, az azbeszt rákot okozhat, a kadmium és az ólom a veséket károsítja, a higany pedig az idegrendszert. A filmben több érintett személy is szót kap: például tűzoltók, akik azóta sem értik, az egészségügyi hatóságok miért hagyták, hogy maszkok és más védőfelszerelés nélkül dolgozzanak a helyszínen.
Kollégáik közül többen meghaltak, s valószínű, hogy a romeltakarítás során beszívott levegő okozta panaszaikat.
S ha a tűzoltók többsége a teljes felépülésben már nem is reménykedhet, nem csoda, hogy háborognak. Nem csak a terroristák, hanem saját kormányuk is – gondatlanságával – az egészségükre tört.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Annak idején, szeptember 11-én hozzánk, Brooklynba hozta a szél a por- és füstfelhőt. Fehér papírlapok szálltak a házak között egész délután. Megérzésüket követve az emberek becsukták az ablakaikat, és ha nem volt feltétlenül szükséges, nem mozdultak ki otthonaikból.
Másnapra a levegő némileg kitisztult, a szél más irányt vett. Azok viszont, akik a Ground Zerón dolgoztak, vagy a közelben laktak, hónapokon át belélegezték a veszélyes anyagokat, miközben a hivatalok biztosították őket, nincsenek káros hatásnak kitéve.
Romeltakarítás és egészségkárosodás?
2001. szeptember 11-e után az ember mindenféle hihetetlennek tűnő mendemondát hallott, a többségük mégis igaznak bizonyult, például a Ground Zerón dolgozók olyasmit lélegeztek be, ami rákot és más komoly betegségeket okoz. A Mount Sina-i Medical Center, Manhattan egyik legnevesebb kórházának vizsgálata szerint a leomlott tornyok helyén maradt romok eltakarításában segédkezők egészségkárosodást szenvedtek. Minél előbb kezdtek a helyszínen dolgozni, annál nagyobb a károsodás mértéke.
Lakossági kezdeményezés
New Yorkban, ahol Bush elnök munkájával a megkérdezettek 25 százaléka van csak megelégedve (2001-ben 79 százalék volt), az érintettek sokáig vártak a kormány intézkedéseire. Öt év után, megelégelve a cselekvésképtelenséget, maguk vették kézbe a dolgokat, és lakossági fórumokat rendeztek, kongresszusi és helyi képviselőiknek bosszús és követelődző leveleket írtak, amíg olyan ismert személyiségek, mint Hillary Clinton is, fel nem karolták az ügyet.
A Ground Zerón évekig összesen 40 ezer munkás dolgozott: tűzoltók, rendőrök, telekommunikációs szakemberek, a metró dolgozói és önkéntesek segédkeztek a túlélők keresésében, a romok eltakarításában, később az infrastruktúra újraépítésében.
A Mount Sina-i kórház tanulmányában – a tűzoltókon kívül, mivel velük egy külön felmérés foglalkozik – majdnem tízezer munkást vizsgáltak meg.
Az eredmények ijesztőek: a megvizsgáltak 62,5 százalékának voltak felső légúti, 46,5 százalékának pedig tüdőpanaszai. Az eredményekből arra lehet következtetni, hogy az idő múlásával több és komolyabb egészségi probléma fog megjelenni, s ezek többsége krónikus jellegű lesz.
És hogy miért nyugtalanok az emberek? Mert az USA-ban nagyon drága a betegbiztosítás. Azok közül, akik részt vettek a vizsgálatban, 40 százaléknak nincs biztosítása, nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást. A munkások közül szeptember 11-e után sokan munkaképtelenné váltak, így elveszítették állásukat – s ezzel együtt a biztosításukat is.
Kinek tiszta, kinek nem?
A munkásokon kívül a Manhattan déli részén lakókat is félrevezette a kormány: a terrortámadás utáni hetekben kijelentette, a környékbeli levegő az egészségre nem ártalmas. Azok, akik visszamentek otthonukba, hasonló tünetektől szenvednek, mint a munkások. Egy felháborodott hölgy mesélte minap a közszolgálati rádióban, hogy négy héttel a támadás után kétségbeesetten hívta az egészségügyi hivatalt – tudakozódva tőlük, hogy ha a tőle pár száz méterre dolgozó munkások légvédelmi maszkot viselnek az arcukon, akkor neki miért állítják azt, hogy lakásában a levegő jó minőségű?
Az üggyel kapcsolatban nyilatkozó New York-i politikusok szerint az az 52 millió dollár, amelyet a kormány a tavalyi év végén jelölt ki az egészségkárosultak kezelésére, nem lesz elég. Az érintettek hangsúlyozták, az eddigi tanulmányok nem tesznek említést a rákos, tüdőbetegségben szenvedő és hasonló panaszokkal élő páciensekről. A szövetségi kormányra így több felől is nagy nyomás hárul, hogy gyorsan és hatékonyan cselekedjen az ügyben.
Nem csak a terroristák
A politikai kampányon és a tanulmányokon kívül több dokumentumfilm is megjelent a szeptember 11-i támadás ötödik évfordulója előtti héten. Az egyik, Heidi Denhucke-Fisher Dust to Dust: The Health Effects of 9/11, vagyis Porból porrá: 9/11 Egészségi hatásai című filmje alaposan körbejárja azt a kérdést, mi került a levegőbe a tornyok összeomlása után. Összesen 2500 olyan anyagot mutattak ki, amely karcinogén, és valamilyen egészségkárosodást idéz elő: például a benzin leukémiát, az azbeszt rákot okozhat, a kadmium és az ólom a veséket károsítja, a higany pedig az idegrendszert. A filmben több érintett személy is szót kap: például tűzoltók, akik azóta sem értik, az egészségügyi hatóságok miért hagyták, hogy maszkok és más védőfelszerelés nélkül dolgozzanak a helyszínen.
Kollégáik közül többen meghaltak, s valószínű, hogy a romeltakarítás során beszívott levegő okozta panaszaikat.
S ha a tűzoltók többsége a teljes felépülésben már nem is reménykedhet, nem csoda, hogy háborognak. Nem csak a terroristák, hanem saját kormányuk is – gondatlanságával – az egészségükre tört.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Wednesday, September 20, 2006
Tuesday, September 19, 2006
Sunday, September 17, 2006
Anya csak egy van
Szülőnek lenni nagy örömök forrása, egyben nagyon nehéz feladat.
Harmincöt éves vagyok, még nem szültem, és nem is fogadtam örökbe gyereket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az életemben nincsenek gyerekek, vagy hogy nem gondolkodtam el azon: szeretnék-e szülő lenni, és miért? A pro- és kontrákról könyvet lehetne írni, de itt most inkább az észrevételeimet tenném közzé.
Egyszer hallgattam egy érdekes rádióműsort New York-ban. Egy fekete bőrű nő telefonált be a stúdióba, és tanácsot kért az ügyben, hogyan tartsa meg barátját, aki épp el akarta hagyni. Mellékesen megemlítette, hogy négy gyereke van, akiket egyedül nevelt az évek során. A műsorvezető-pszichológus ezt válaszolta neki: „-- Az Isten áldja meg magát, asszonyom, amiért négy gyereket nevel egyedül. Abból, amit eddig elmondott, érzem, hogy jó embereket nevel belőlük. Ha a barátja nem becsüli meg magát, hagyja, menjen csak! Minden nap meg kellene csókolnia a maga lába nyomait, azért, mert a világ legnehezebb foglalkozását végzi, méghozzá egyedül -- és nem azt éreztetni magával, hogy alacsonyabb rendű, mert nem tesz kényére-kedvére! Maga jobb férfit érdemel!”
Egyetértek a műsorvezetővel. Szülőnek lenni nagy örömök forrása, de nagyon nehéz is. Láttam olyan gyerekeket, akik a legjobb szülői igyekezet ellenére is rossz útra tértek, és olyanokat is, akik rossz környezetből kerültek ki, mégis becsületes, ügyes emberekké váltak. Bár talán ezek az esetek „kisebbségben” vannak. A szeretet és törődés általában meglátszik a gyerekeken.
Egyedülálló anyának, vagy apának lenni fokozott nehézségeket jelent. Nincs kivel megosztani az örömöt és a bánatot, megoldani a problémákat. Mégis elég sokan ezt az utat választják, vagy ha már megözvegyülés vagy válás miatt ebbe a helyzetbe kerültek, nem akarnak rajta változtatni.
Ez részben társadalmunk változásának eredménye. Hiszen, ha nem is könnyen, de ma már egy egyedülálló nő is el tudja tartani családját. Száz-százötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt a szabad döntés arról, hogy egy nő (aki nem volt gazdag) egyedül vállaljon gyerekeket. Persze, ha valakit a sors ilyen helyzetbe kényszerített, akkor túl kellett valahogy élnie, de a lényeg az, hogy nem önszántából választotta ezt az utat. Egyedül nem tudtak annyi pénzt keresni, hogy az alapvető dolgokat bebiztosítsák önmaguk és gyermekük számára. Másrészt úgy gondolom, hogy lehetőségeinkkel élve önzőbbek is lettünk.
Több olyan nő történetét ismerem, akik csak gyereket akartak, férjet, partnert nem. Ennek okai különbözőek, mégis úgy érzem, alapvetően egy önző érzés diktál – ha nincs partner, kevesebb a konfliktus, nem kell gyereknevelés és egyéb (munkamegosztás, anyagi ügyek, munkavállalási ügyek, stb.) dolgokban kompromisszumot kötni. Ha pedig segítség kell, pénzért valaki biztosan megcsinálja. Vannak babyszitterek, házvezetők, takarítók, stb., (jobb esetben rokonok) akikkel nem kell érzelmi kapcsolatba bonyolódni, és ha valami miatt nem tetszenek, el lehet őket bocsátani, egyik napról a másikra. Egy férjtől/feleségtől azért nehezebb megszabadulni, és a partnerekhez a gyerekek is jobban ragaszkodnak.
A szülői szerepben az is nagyon nehéz, hogy nem lehet a hibáinkat kijavítani. Minden gyerek más, és egyiknél sem lehet vissza állítani az időt, és újból próbálkozni. Egy hiba, főleg ha nagynak bizonyul, az ember egész életére kihat -- az pedig más emberek életét befolyásolja, többek között a szülő életét is.
Ismerek egy nőt: a saját lánya fiatal felnőtt kora óta nem beszél vele, még a hollétéről sem számol be. Az ok számomra érthetetlen, mert minden jel szerint jó anya volt, a fiával nagyon jó a kapcsolata. Sokszor eszembe jut, hogy egy gyermek elvesztése úgy, hogy a szülő tudja, a gyermek életben van, jól van, konfliktus sem volt köztük, mégsem lehet része az életének, borzasztó lehet. Mint ahogy egy gyermek elvesztése egyáltalán borzasztó.
Mint minden az életben, az anyaság, apasággal is úgy lehet, hogy létrejön az egyensúly a nagy és mással pótolhatatlan örömök és hasonló fájdalmak között. Mert hiába, tanúsíthatom: anya csak egy van!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Szülőnek lenni nagy örömök forrása, egyben nagyon nehéz feladat.
Harmincöt éves vagyok, még nem szültem, és nem is fogadtam örökbe gyereket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az életemben nincsenek gyerekek, vagy hogy nem gondolkodtam el azon: szeretnék-e szülő lenni, és miért? A pro- és kontrákról könyvet lehetne írni, de itt most inkább az észrevételeimet tenném közzé.
Egyszer hallgattam egy érdekes rádióműsort New York-ban. Egy fekete bőrű nő telefonált be a stúdióba, és tanácsot kért az ügyben, hogyan tartsa meg barátját, aki épp el akarta hagyni. Mellékesen megemlítette, hogy négy gyereke van, akiket egyedül nevelt az évek során. A műsorvezető-pszichológus ezt válaszolta neki: „-- Az Isten áldja meg magát, asszonyom, amiért négy gyereket nevel egyedül. Abból, amit eddig elmondott, érzem, hogy jó embereket nevel belőlük. Ha a barátja nem becsüli meg magát, hagyja, menjen csak! Minden nap meg kellene csókolnia a maga lába nyomait, azért, mert a világ legnehezebb foglalkozását végzi, méghozzá egyedül -- és nem azt éreztetni magával, hogy alacsonyabb rendű, mert nem tesz kényére-kedvére! Maga jobb férfit érdemel!”
Egyetértek a műsorvezetővel. Szülőnek lenni nagy örömök forrása, de nagyon nehéz is. Láttam olyan gyerekeket, akik a legjobb szülői igyekezet ellenére is rossz útra tértek, és olyanokat is, akik rossz környezetből kerültek ki, mégis becsületes, ügyes emberekké váltak. Bár talán ezek az esetek „kisebbségben” vannak. A szeretet és törődés általában meglátszik a gyerekeken.
Egyedülálló anyának, vagy apának lenni fokozott nehézségeket jelent. Nincs kivel megosztani az örömöt és a bánatot, megoldani a problémákat. Mégis elég sokan ezt az utat választják, vagy ha már megözvegyülés vagy válás miatt ebbe a helyzetbe kerültek, nem akarnak rajta változtatni.
Ez részben társadalmunk változásának eredménye. Hiszen, ha nem is könnyen, de ma már egy egyedülálló nő is el tudja tartani családját. Száz-százötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt a szabad döntés arról, hogy egy nő (aki nem volt gazdag) egyedül vállaljon gyerekeket. Persze, ha valakit a sors ilyen helyzetbe kényszerített, akkor túl kellett valahogy élnie, de a lényeg az, hogy nem önszántából választotta ezt az utat. Egyedül nem tudtak annyi pénzt keresni, hogy az alapvető dolgokat bebiztosítsák önmaguk és gyermekük számára. Másrészt úgy gondolom, hogy lehetőségeinkkel élve önzőbbek is lettünk.
Több olyan nő történetét ismerem, akik csak gyereket akartak, férjet, partnert nem. Ennek okai különbözőek, mégis úgy érzem, alapvetően egy önző érzés diktál – ha nincs partner, kevesebb a konfliktus, nem kell gyereknevelés és egyéb (munkamegosztás, anyagi ügyek, munkavállalási ügyek, stb.) dolgokban kompromisszumot kötni. Ha pedig segítség kell, pénzért valaki biztosan megcsinálja. Vannak babyszitterek, házvezetők, takarítók, stb., (jobb esetben rokonok) akikkel nem kell érzelmi kapcsolatba bonyolódni, és ha valami miatt nem tetszenek, el lehet őket bocsátani, egyik napról a másikra. Egy férjtől/feleségtől azért nehezebb megszabadulni, és a partnerekhez a gyerekek is jobban ragaszkodnak.
A szülői szerepben az is nagyon nehéz, hogy nem lehet a hibáinkat kijavítani. Minden gyerek más, és egyiknél sem lehet vissza állítani az időt, és újból próbálkozni. Egy hiba, főleg ha nagynak bizonyul, az ember egész életére kihat -- az pedig más emberek életét befolyásolja, többek között a szülő életét is.
Ismerek egy nőt: a saját lánya fiatal felnőtt kora óta nem beszél vele, még a hollétéről sem számol be. Az ok számomra érthetetlen, mert minden jel szerint jó anya volt, a fiával nagyon jó a kapcsolata. Sokszor eszembe jut, hogy egy gyermek elvesztése úgy, hogy a szülő tudja, a gyermek életben van, jól van, konfliktus sem volt köztük, mégsem lehet része az életének, borzasztó lehet. Mint ahogy egy gyermek elvesztése egyáltalán borzasztó.
Mint minden az életben, az anyaság, apasággal is úgy lehet, hogy létrejön az egyensúly a nagy és mással pótolhatatlan örömök és hasonló fájdalmak között. Mert hiába, tanúsíthatom: anya csak egy van!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Wednesday, September 13, 2006
Spóroló parfümvásárló
Pár hónappal ezelőtt történt. Egy találkozóra mentem Manhattan déli részébe. A helyszínt a legegyszerűbben a China Town-tól lehet megközelíteni, így kiszálltam a Canal Street nevű metrómegállónál és örültem, hogy ismerős területen vagyok.
Amikor még Budapesten éltem, gyakran villamosoztam ki az úgynevezett kínai piacra. Leginkább parfümöt szerettem ott vásárolni, mert akár fél áron is megkaptam azt a márkát, amit én és a család szeretettünk. Sajnos az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy már nem lehet alkudozni sem a kínai árusokkal, sem azok magyar alkalmazottaival. Ahogy nőttek a piacok, úgy drágultak is.
Így talán érthető, miért örültem annyira, hogy a China Town-ban vagyok. Visszajöttek a kellemes emlékek, egyrészt a jó kis pesti alkudozások, másrészt az itteni korábbi esetek, amikor szuvenírokat, és olcsó buddhista kegytárgyakat kerestem és találtam is.
Volt még idő a találkáig, így sétálgattam, nézegettem, persze, főleg a parfümökkel szemezgettem. Az egyik sarki boltnál megszólított egy fiatal hölgy. Megkérdezte, milyen parfümöt szeretnék. Mondom a standard szövegem, hogy csak nézegetek, nincsen nekem pénzem ilyen drága holmikra. De azért nem állom meg, érdeklődöm: mennyi lenne egy Issey Miyake, a legnagyobb üveggel…? Az 65 dollár, mondja a nő, és már csomagolja is a fóliás dobozt. Az nekem nagyon drága, mondom, megköszönöm igyekezetét és teszek egy lépést a járda felé.
Hát legyen 40, mondja a nő. Csak nekem, természetesen, másnak ennyiért nem adná sosem! Persze, gondolom én, és mondom, hogy nekem még mindig sok, nincs is ennyi pénz nálam. A nő erre felém nyújtja a fekete zacskót, benne a vágyott parfümmel, és azt mondja, na jó, 32, de ennél már igazán nem tud lejjebb menni.
Abban a pillanatban érzem: megfogott. Fejemben forognak a számok, mennyiért láttam akciósan ezt a márkát, mert azért a hirdetésekben mindig figyelem a kedvenc illataim árát. Ez egy jó ár -- mondja a parfümimádó bennem. De most erre nincs szükséged, kár érte akár csak egy dollárt is kiadni -- mondja a racionális énem. És ha megvenném és elvinném haza a nyáron? A mamával közösen használhatnánk -- egyezkedek a két énemmel. Rendben, adják meg magukat végül. Tudom, hogy van nálam ennyi pénz. Előveszem, átadom a nőnek, aki mosolyog. Ő győzött. Én is mosolygok, jó üzletet kötöttem…
A találkozóm is rendben lezajlik, hazaérkezem, és a fekete zacskóba csomagolt dobozt elteszem a többi hazavinni való holmi közé.
Vagy egy hónap elteltével, már otthon, Nagymegyeren, örömmel bontom ki a fóliát és a dobozt, mutatom a mamának, hogy nézd, mit alkudtam le a kínai negyedben. Spriccelünk egyet belőle. Várom az ismert illatot. Ez valahogy nem az igazi, gondolom. Spriccelek még egyet. Azért nem rossz, vigasztal a mama. Közelebbről is szemügyre veszem az üveget. Hamis! Leesik a tantusz. Becsapott a nő! Ő jogosan mosolygott, én meg hagytam magam átverni. A parfüm nevében az egyik betű más, egyébként minden stimmel, az üveg formája, a papírdoboz színe. Csak az illat és az üveg színe nem.
Megint a saját káromon tanultam. Nem szabad a kínai negyedben olcsó parfümöt venni. Mert ha még első látásra úgy is néz ki, mint az eredeti -- nem az! Bizony, így jár, aki spórolni akar!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Pár hónappal ezelőtt történt. Egy találkozóra mentem Manhattan déli részébe. A helyszínt a legegyszerűbben a China Town-tól lehet megközelíteni, így kiszálltam a Canal Street nevű metrómegállónál és örültem, hogy ismerős területen vagyok.
Amikor még Budapesten éltem, gyakran villamosoztam ki az úgynevezett kínai piacra. Leginkább parfümöt szerettem ott vásárolni, mert akár fél áron is megkaptam azt a márkát, amit én és a család szeretettünk. Sajnos az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy már nem lehet alkudozni sem a kínai árusokkal, sem azok magyar alkalmazottaival. Ahogy nőttek a piacok, úgy drágultak is.
Így talán érthető, miért örültem annyira, hogy a China Town-ban vagyok. Visszajöttek a kellemes emlékek, egyrészt a jó kis pesti alkudozások, másrészt az itteni korábbi esetek, amikor szuvenírokat, és olcsó buddhista kegytárgyakat kerestem és találtam is.
Volt még idő a találkáig, így sétálgattam, nézegettem, persze, főleg a parfümökkel szemezgettem. Az egyik sarki boltnál megszólított egy fiatal hölgy. Megkérdezte, milyen parfümöt szeretnék. Mondom a standard szövegem, hogy csak nézegetek, nincsen nekem pénzem ilyen drága holmikra. De azért nem állom meg, érdeklődöm: mennyi lenne egy Issey Miyake, a legnagyobb üveggel…? Az 65 dollár, mondja a nő, és már csomagolja is a fóliás dobozt. Az nekem nagyon drága, mondom, megköszönöm igyekezetét és teszek egy lépést a járda felé.
Hát legyen 40, mondja a nő. Csak nekem, természetesen, másnak ennyiért nem adná sosem! Persze, gondolom én, és mondom, hogy nekem még mindig sok, nincs is ennyi pénz nálam. A nő erre felém nyújtja a fekete zacskót, benne a vágyott parfümmel, és azt mondja, na jó, 32, de ennél már igazán nem tud lejjebb menni.
Abban a pillanatban érzem: megfogott. Fejemben forognak a számok, mennyiért láttam akciósan ezt a márkát, mert azért a hirdetésekben mindig figyelem a kedvenc illataim árát. Ez egy jó ár -- mondja a parfümimádó bennem. De most erre nincs szükséged, kár érte akár csak egy dollárt is kiadni -- mondja a racionális énem. És ha megvenném és elvinném haza a nyáron? A mamával közösen használhatnánk -- egyezkedek a két énemmel. Rendben, adják meg magukat végül. Tudom, hogy van nálam ennyi pénz. Előveszem, átadom a nőnek, aki mosolyog. Ő győzött. Én is mosolygok, jó üzletet kötöttem…
A találkozóm is rendben lezajlik, hazaérkezem, és a fekete zacskóba csomagolt dobozt elteszem a többi hazavinni való holmi közé.
Vagy egy hónap elteltével, már otthon, Nagymegyeren, örömmel bontom ki a fóliát és a dobozt, mutatom a mamának, hogy nézd, mit alkudtam le a kínai negyedben. Spriccelünk egyet belőle. Várom az ismert illatot. Ez valahogy nem az igazi, gondolom. Spriccelek még egyet. Azért nem rossz, vigasztal a mama. Közelebbről is szemügyre veszem az üveget. Hamis! Leesik a tantusz. Becsapott a nő! Ő jogosan mosolygott, én meg hagytam magam átverni. A parfüm nevében az egyik betű más, egyébként minden stimmel, az üveg formája, a papírdoboz színe. Csak az illat és az üveg színe nem.
Megint a saját káromon tanultam. Nem szabad a kínai negyedben olcsó parfümöt venni. Mert ha még első látásra úgy is néz ki, mint az eredeti -- nem az! Bizony, így jár, aki spórolni akar!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Tuesday, September 12, 2006
Szeptember 11-e,mely megváltoztatta Amerikát
„Egy nő ordítva lépett a metrókocsiba: »Repülőgép csapódott be a World Trade Center egyik tornyába!« Néhányan végigmérték, és gondolták: megint egy őrült. A többség fel sem nézett az olvasnivalójából. Amikor az irodába értem, leültem a számítógép elé, és látom, hogy több európai barátom küldött e-mailt ezzel a tárggyal: Rendben vagy? Minden OK? Nem értettem, kimentem az ebédlőhelyiségbe, ahol már többen nézték a tévé adását. Akkor tudtam meg és ébredtem rá, hogy pont a World Trade Center alatt voltam a metróban, amikor a gép becsapódott.”
Egyik ismerősöm története ez. Ő is, mint mindenki, aki a városban élt akkor, pontosan emlékezik arra, hol volt, mint csinált és mit érzett 2001. szeptember 11-én. Ez az ismerősöm délutánig munkahelyén maradt, este pedig, amikor már újra járt a metró, hazament.
Egy napra megállt az élet
New Yorkban. Ilyesmire talán még nem is volt példa a polgárháború óta. Másnap megjelentek az újságok, kinyitottak a boltok, de sok iroda és minden iskola zárva maradt. Egy hétig bámultuk a tévé képernyőjét, és nem hittünk a szemünknek. Az emberek kétségbeesetten járták a kórházakat, szeretteik után kutatva. A kórházi személyzet hiába várta a bejárat előtt a sérültek tömegét. A csend borzasztó volt. Nem volt könnyű tudatosítani, minden kézzelfogható, tehát átélt és virtuális, tehát a média által közvetített bizonyíték ellenére, hogy ez itt tényleg megtörtént. Az utcákon és főleg a metrómegállók és vasútállomások környékén rengeteg rendőr álldogált, gépfegyverekkel, kutyákkal. Ez a látvány később visszatért, amikor a világban terrortámadás történt.
Még aznap, szeptember 11-én a szél elhozta házunkhoz a dél-manhattani füst- és porfelhőt. Órákon át szálltak az A4-es papírlapok, sértetlenek és megégettek, az udvarra. A csukott ablak mögül néztem őket, de még így is bejött a szag. Ez a szörnyű szag még sok-sok napon át velünk maradt. Szeptember 18-án elmentem a történtek helyszínére. A környéket lezárták, így csak messziről láttam, hogy mindent finom fehér por borított. A szag itt volt a legerősebb. Láttam a romokból kiálló vasdarabokat és a füstöt, amely a törmelék alatti tüzekből még akkor is szállt felfelé. A városban mindenütt plakátok a hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottak arcképével, de a rokonok még bizakodtak, hogy szerettük valamelyik kórházban fekszik. Rendőrök és tűzoltók jöttek New Yorkba az ország minden pontjáról, hogy segítsenek. Egy hét után viszont már világos volt, hogy nem lesz több túlélő.
Most, öt évvel a tragédia után az élet a normális, megszokott vágányon halad. Mégis akadnak olyanok, akiknek még mindig gondot okoz, hogy átkeljenek a Brooklyni hídon, megremegnek, amikor alacsonyan szálló repülőgépet látnak a város felett, és könnyes lesz a szemük, mikor eszükbe jut valaki, aki már nincs, mert a romok között halt meg.
Egy ismerősöm férje is életét vesztette az egyik toronyban. Aznap pont oda küldték dolgozni, számítógépeket javított. Jó munkaerő lévén idejében érkezett – bárcsak aznap késett volna egy kicsit! Bevándorló volt, moszlim, Afrikából. Takarítóként kezdte, elvégezte az iskolát, számítógépes szakember lett belőle. Az első gép becsapódása után még felhívta a feleségét, hogy minden rendben van. Többé nem látta, nem hallotta senki. DNS-ének nyomait hónapokkal később felesége kapta meg egy kis zacskó porral egyetemben. Férje maradványait egy hajnalon a Central Parkban temette el titokban.
2001. szeptember 11-e után az itt élő arab kinézetű emberekre gyanakvóan néztek a többiek, és a rasszista megnyilvánulások száma is megnőtt. Egy rendelet szerint minden moszlim férfinak regisztráltatnia kellett magát a honvédelmi és bevándorlási hatóságnál. Néhány férfit vád nélkül hónapokig tartottak börtönben. Ketten sikeresen be is perelték a kormányt, és egyikük peren kívül 300 000 dollár kártérítést kapott. A letartóztatottak nagy részét az itt-tartózkodással kapcsolatos kisebb kihágások miatt deportálták. Az újságok híradása szerint egyes arab országok férfi állampolgárai számára egyenesen lehetetlen amerikai vízumhoz jutni, tekintet nélkül arra, hogy például ismert zenészek, egyetemi tanárok vagy kutatók. A titkosszolgálatok emberei – olvasom az egyik cikkben – beépültek egy brooklyni mecsetbe, és gyanús viselkedés, al-Kaida-kapcsolatok után kutatnak. A helyi moszlim szervezetek minden erejükből igyekeznek bizonyítani, hogy az iszlám a béke vallása, és a terroristák nem az iszlámot képviselik, tehát az itt élő moszlimokat sem.
Épül az új torony
2006. augusztus 23-án egy kiállítás nyílt meg a World Trade Center új metróállomásánál. A megkezdett építkezés körüli kerítésre ötvenkét fényképet erősítettek, valamint hat fekete panelt az elhunytak nevével. Ottjártamkor nem sokan nézelődtek. Reggel volt, az emberek munkába siettek. Vállukon táska, fülükben kedvenc zenéjük, arcukon a városlakók közömbös arckifejezése. Munkába siettek, mint ahogy mindennap teszik, és tették azok is, akik öt évvel ezelőtt tragikus módon elhunytak. Az új torony, a Freedom Tower, vagyis Szabadság-torony építése elkezdődött, az élet megy tovább.
Egy közeli felhőkarcoló tetejéről – olvasom a mai újságban – szakemberek még midig gyűjtik a DNS-mintákat. Öt évvel ezelőtt emberi testrészeket találtak volna, mint ahogy találtak is ezen a környéken sokan, akik hetekkel a tornyok összedőlése után végre hazamehettek. A halálukba ugró emberek és a testrészek látványát, valamint az égett szagot sosem fogja elfejteni az, aki megtapasztalta. Lehet, hogy kívülről nem igazán látszik, de 2001. szeptember 11-e megváltoztatta Amerikát.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
„Egy nő ordítva lépett a metrókocsiba: »Repülőgép csapódott be a World Trade Center egyik tornyába!« Néhányan végigmérték, és gondolták: megint egy őrült. A többség fel sem nézett az olvasnivalójából. Amikor az irodába értem, leültem a számítógép elé, és látom, hogy több európai barátom küldött e-mailt ezzel a tárggyal: Rendben vagy? Minden OK? Nem értettem, kimentem az ebédlőhelyiségbe, ahol már többen nézték a tévé adását. Akkor tudtam meg és ébredtem rá, hogy pont a World Trade Center alatt voltam a metróban, amikor a gép becsapódott.”
Egyik ismerősöm története ez. Ő is, mint mindenki, aki a városban élt akkor, pontosan emlékezik arra, hol volt, mint csinált és mit érzett 2001. szeptember 11-én. Ez az ismerősöm délutánig munkahelyén maradt, este pedig, amikor már újra járt a metró, hazament.
Egy napra megállt az élet
New Yorkban. Ilyesmire talán még nem is volt példa a polgárháború óta. Másnap megjelentek az újságok, kinyitottak a boltok, de sok iroda és minden iskola zárva maradt. Egy hétig bámultuk a tévé képernyőjét, és nem hittünk a szemünknek. Az emberek kétségbeesetten járták a kórházakat, szeretteik után kutatva. A kórházi személyzet hiába várta a bejárat előtt a sérültek tömegét. A csend borzasztó volt. Nem volt könnyű tudatosítani, minden kézzelfogható, tehát átélt és virtuális, tehát a média által közvetített bizonyíték ellenére, hogy ez itt tényleg megtörtént. Az utcákon és főleg a metrómegállók és vasútállomások környékén rengeteg rendőr álldogált, gépfegyverekkel, kutyákkal. Ez a látvány később visszatért, amikor a világban terrortámadás történt.
Még aznap, szeptember 11-én a szél elhozta házunkhoz a dél-manhattani füst- és porfelhőt. Órákon át szálltak az A4-es papírlapok, sértetlenek és megégettek, az udvarra. A csukott ablak mögül néztem őket, de még így is bejött a szag. Ez a szörnyű szag még sok-sok napon át velünk maradt. Szeptember 18-án elmentem a történtek helyszínére. A környéket lezárták, így csak messziről láttam, hogy mindent finom fehér por borított. A szag itt volt a legerősebb. Láttam a romokból kiálló vasdarabokat és a füstöt, amely a törmelék alatti tüzekből még akkor is szállt felfelé. A városban mindenütt plakátok a hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottak arcképével, de a rokonok még bizakodtak, hogy szerettük valamelyik kórházban fekszik. Rendőrök és tűzoltók jöttek New Yorkba az ország minden pontjáról, hogy segítsenek. Egy hét után viszont már világos volt, hogy nem lesz több túlélő.
Most, öt évvel a tragédia után az élet a normális, megszokott vágányon halad. Mégis akadnak olyanok, akiknek még mindig gondot okoz, hogy átkeljenek a Brooklyni hídon, megremegnek, amikor alacsonyan szálló repülőgépet látnak a város felett, és könnyes lesz a szemük, mikor eszükbe jut valaki, aki már nincs, mert a romok között halt meg.
Egy ismerősöm férje is életét vesztette az egyik toronyban. Aznap pont oda küldték dolgozni, számítógépeket javított. Jó munkaerő lévén idejében érkezett – bárcsak aznap késett volna egy kicsit! Bevándorló volt, moszlim, Afrikából. Takarítóként kezdte, elvégezte az iskolát, számítógépes szakember lett belőle. Az első gép becsapódása után még felhívta a feleségét, hogy minden rendben van. Többé nem látta, nem hallotta senki. DNS-ének nyomait hónapokkal később felesége kapta meg egy kis zacskó porral egyetemben. Férje maradványait egy hajnalon a Central Parkban temette el titokban.
2001. szeptember 11-e után az itt élő arab kinézetű emberekre gyanakvóan néztek a többiek, és a rasszista megnyilvánulások száma is megnőtt. Egy rendelet szerint minden moszlim férfinak regisztráltatnia kellett magát a honvédelmi és bevándorlási hatóságnál. Néhány férfit vád nélkül hónapokig tartottak börtönben. Ketten sikeresen be is perelték a kormányt, és egyikük peren kívül 300 000 dollár kártérítést kapott. A letartóztatottak nagy részét az itt-tartózkodással kapcsolatos kisebb kihágások miatt deportálták. Az újságok híradása szerint egyes arab országok férfi állampolgárai számára egyenesen lehetetlen amerikai vízumhoz jutni, tekintet nélkül arra, hogy például ismert zenészek, egyetemi tanárok vagy kutatók. A titkosszolgálatok emberei – olvasom az egyik cikkben – beépültek egy brooklyni mecsetbe, és gyanús viselkedés, al-Kaida-kapcsolatok után kutatnak. A helyi moszlim szervezetek minden erejükből igyekeznek bizonyítani, hogy az iszlám a béke vallása, és a terroristák nem az iszlámot képviselik, tehát az itt élő moszlimokat sem.
Épül az új torony
2006. augusztus 23-án egy kiállítás nyílt meg a World Trade Center új metróállomásánál. A megkezdett építkezés körüli kerítésre ötvenkét fényképet erősítettek, valamint hat fekete panelt az elhunytak nevével. Ottjártamkor nem sokan nézelődtek. Reggel volt, az emberek munkába siettek. Vállukon táska, fülükben kedvenc zenéjük, arcukon a városlakók közömbös arckifejezése. Munkába siettek, mint ahogy mindennap teszik, és tették azok is, akik öt évvel ezelőtt tragikus módon elhunytak. Az új torony, a Freedom Tower, vagyis Szabadság-torony építése elkezdődött, az élet megy tovább.
Egy közeli felhőkarcoló tetejéről – olvasom a mai újságban – szakemberek még midig gyűjtik a DNS-mintákat. Öt évvel ezelőtt emberi testrészeket találtak volna, mint ahogy találtak is ezen a környéken sokan, akik hetekkel a tornyok összedőlése után végre hazamehettek. A halálukba ugró emberek és a testrészek látványát, valamint az égett szagot sosem fogja elfejteni az, aki megtapasztalta. Lehet, hogy kívülről nem igazán látszik, de 2001. szeptember 11-e megváltoztatta Amerikát.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Subscribe to:
Posts (Atom)