MetrĂłkalandok

New York-i „subway” száz éve épült, és meglehet, azok közül, akik akkor az alagutakat ásták, és a kemény fizikai munkát végezték, sokan éppen Európából érkeztek ide. A metró tehát öreg, csúnya és koszos főleg, ha a prágaihoz vagy párizsihoz hasonlítjuk, viszont van, és 24 órán keresztül megbízhatóan működik minden nap. (Ez az egyetlen nagyváros az USA-ban, ahol nincs szüksége az embernek autóra.)

Külön élete van a földalatti birodalomnak, ahol az alagutak (több ma már nem használt is van) mentén a patkányok mellett talán emberek is meghúzódnak néha. A hajléktalanok inkább a megállók padjain, és a metrókocsikban szoktak aludni télen. Rendszeresen kéregetnek az utasoktól, de a rossz szagot leszámítva, amit árasztanak magukból, itt azt hiszem senki sem kifogásolja a jelenlétüket.

Egyébként az emberek megszokták, hogy a metró életük szerves része, az itt lakók többbsége minden nap használja, és mindenkinek van (itteni) kedvenc időtöltése is. Kevesen beszélgetnek, inkább zenét hallgatnak, újságot vagy könyvet olvasnak, tanulnak, esznek, isznak vagy kötögetnek. (A mindenféle MP3 lejátszók, discmanek, walkmanek és iPod-ok, szerintem, épp a metró miatt kelnek el nagyobb számban New Yorkban, mint máshol).

Pár hónappal ezelőtt történt: ültem a metrón Manhattanben, és nem messze a célállomásomtól felfigyeltem két fekete fiúra, akik az egyik nagyon forgalmas megállón szálltak fel. Mindketten nagyméretű kosárlabdapólót viseltek, bő nadrágot és tornacipőt. A fejükön műszálas kendő volt (amelyről régebben azt hittem, hogy valami vallási jelentősséggel bír, de állítólag csak divatcikk -- ha engem kérdeznek: irtó ronda!) A nagyméretű ruhák ellenére látni lehetett, hogy vékony alkatúak és fiatalok. Egyszercsak megálltak az eléggé zsúfolt kocsi közepén, előkaptak egy-egy hegedűt és rázendítettek. Minden lehajtott fej felnézett, az emberek kezdték kiszedni a fülükből a fülhallgatókat, és én is ámulva néztem, illetve hallgattam a produkciót. Később jöttem rá, hogy nem is azért volt mindenki úgy elragadtatva, mert a zene nagyon jó volt (nagyon jó volt!), hanem, mert a látványban valami nem stimmelt. Az ilyen öltözékben megjelenő párostól az emberek rap-et, break dance-et vagy valami hasonlót vártak, és ehelyett virtuóz komolyzenét kaptak. A véletlenszerű közönség, atipikusan, tapssal és némi apróval jutalmazta meg a rövid produkciót.

Megint Kövér színésznő

Befejeződött a Kövér színésznő első hét része. A sorozatot összefoglaló DVD-t is meg lehet vásárolni már és Kirstie Alley könyve minden nagyobb könyvesboltban megtalálható – szinte kiszúrja az ember szemét.

Sokak szerint a sorozat egyes részei néha túllépték a tűrhetőség határait, ami viszont nem akadályozta meg a nézőket abban, hogy hetente egyszer mégiscsak kíváncsian várják, mi is történik Alley művésznő fogyásra koncentrált életében.

Nos, a hetedik rész végén sem sikerült még Kid Rock-ot, -- akit a színésznő kiszemelt magának, mint szerelmi kaland partnert – behálózni, akadt viszont egy másik hódolója. Miután a színésznő a magányáról panaszkodik egyik befolyásos hollywoodi barátjának a telefonban, a barát meghívja Alley-t az egyik partijára, ahol bemutatja egy idős, de annál gazdagabb özvegy úriembernek.

Minden a legjobban alakul – az estét végigtáncolják, az éjszakát együtt töltik. Reggel Alley beszámol két asszisztensének arról, hogy milyen érzékeny ez a férfi: első szeretkezésük után elsírta magát. A történteken felbátorodván és hogy még jobban magához csalogassa új partnerét, Alley elhatározza, hogy meghívja őt vidéki házába egy hosszú hétvégére. Az úriember megérkezésekor egy pompás köves gyűrűt ad a színésznőnek, és ez el is vakítja őt egy időre. Kirstie nem akarja észrevenni, hogy a férfi nemcsak akkor sír, amikor meghatódik, hanem akkor is, amikor el akar érni valamit... Mint egy gyerek.

Estére már mindenkinek elege van a vendégből, mire Alley kitalálja, hogy az asszisztense beszéljen a vendéggel erről a „furcsa” tulajdonságáról -- mint férfi a férfival. A beszélgetés jól sikerül, de semmin nem változtat. Mire másnap reggel a társaság felébred, a vendégnek hűlt helyét találják. Alley hollywoodi barátja (aki összehozta őket), bejelenti telefonon, hogy a férfi nagyon csalódottan hívta őt fel reggel, és azt mondta, hogy Kirstie túlérzékeny és ezért nem illenek egymáshoz. A vendéggel a pompás gyűrűnek is nyoma veszik, természetesen...

Egy másik emlékezetes epizódban Kirstie egy csodadoktorhoz fordul, akinek elmélete szerint egyes emberek azért híznak meg, mert megnőtt a „létezés tere” körülöttük, így kitágították a testüket is. Az Amerikában jól ismert színész-komikus fapofával játssza el a szakértőt, aki először elmagyarázza a művésznőnek (és két asszisztensének) a teóriája lényegét. Ezután egy meditációs gyakorlattal megpróbálja őket meggyőzni az elmélet működéséről. (Csukott szemmel az embernek először az egyik lábát kell elképzelnie, majd a másikat. A gyakorlat szerint az egyik lábfejet egyre kisebbnek kell elképzelni, amíg lelki szemeink előtt akkora nem lesz, mint egy baba cipője.)

A „képzelős” gyakorlat legvégén praktikus tanácsokat ad a társaságnak. Az egyik legelső tanács természetesen az, hogy le kell kisebbíteni a házat, a teret, ahol a művésznő lakik, hogy ezáltal tudat alatt a teste is kisebbedni akarjon. A tanácsot megfogadván Alley az egyik szobába egy kis kastélyt építtet, és egy egész napra meghív vagy húsz törpét, akikkel táncol és játszik és gyereknyelven hablatyol.

Több epizódon keresztül a történettel párhuzamosan feltűnik egy színésznő (saját magát alakítja), aki egy sikeres szappanoperában egy nagyon kövér férfi sovány feleségét játssza. A színésznő (a valós életben) a szülése után nem tudta leadni a felszedett kilókat. Amikor két barátnőjével kijön egy étteremből, arról panaszkodik, hogy olyan kövér lesz nemsokára, mint Kirstie Alley. Ezt sajnos épp Kirstie füle hallatára mondja, mire kicsit megsértődik.

A színésznőt nagyon bántja a lelkiismeret, ezért virágokat és ajándékokat küldözget heteken át Kirstie számára. Végül pont akkor toppan be személyesen is elnézést kérni, amikor Kirstie a törpékkel táncol. A nagy bocsánatkérésnek az vet véget, hogy Kirstie, kolléganője állandó unszolására, végül kimondja, hogy szeretne egy Mini Cooper autót, mert az olyan pici, hogy épp beleillene a mostani fogyókúrás igyekezetébe. A színésznő erre persze felkapja a vizet, és vérig sérti Kirstie-t azzal, hogy telhetetlen és önző. Alley-nek ekkor elmegy a kedve a kastélyosditól, mire a törpék is felháborodásuknak adnak hangot, hogy csak kihasználta őket és elviharzanak. A kövér színésznő az utolsó képsorokban újból csak szomorúan és egyedül eszegeti a fánkokat a nagy -- és most már üres -- házában.

A Kövér színésznő

Cheers-ben és a Nicsak ki beszél!-ben tett szert világhírnévre, bár rengeteg filmben szerepelt. Az utóbbi években viszont már csak a pletykalapok oldalain tűnt fel Kirstie Alley. Vajon miért?

Mert nagyon kövér lett. A válás után (férje ugyancsak ismert színész, bár sokkal kevésbé ismert, mint Kirstey) egyedül maradt gyermekeivel a nagy hollywoodi palotájában. Vacsorapartikat rendezett barátai számára, és ő főzte az összes fogást. Mégsem volt boldog, mert nem dolgozhatott. Senki sem ajánlott neki szerepeket, mert kövér. „-- De hiszen rengeteg kövér férfi színész kap jobbnál jobb szerepeket! James Gandolfini (a Maffiózók főszereplője – a szerk.) akkora, mint egy bálna! -- panaszkodott, de mindhiába. Kövér nőket nem foglalkoztatnak Hollywoodban.

Pénze fogyóban lévén, Alley művésznő mély depresszióba esett, és napokig csak sírdogált a paplan alatt (csak a gyerekek kedvéért bújt elő, és játszotta el a boldog anyát esténként). Egyszercsak támadt egy ötlete: vásárolt egy digitális videokamerát, felbérelt egy dokumentumfilmest és elkezdett videonaplót készíteni az életéről. Innen már csak egy lépés volt a valóságshow, a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” jelszó jegyében.

A Showtime kábeltévé társaság állítólag rögtön 7 részt rendelt meg a Kövér színésznő című valóságsorozatból és rögvest nekilátott a marketingkampánynak. Hónapokkal március 7-e előtt (amikor végre a nézők láthatták az első részt), már reklámozta a sorozatot saját csatornáin, és a többi médiában, s Kirstie Alley minden lehetséges talkshow-ban megjelent. A premier előtt például a CNN Larry King Live műsorában is. Itt elmondta, hogy két oknál fogva szeretne lefogyni. Egyrészt, mert újra játszani akar, és mert újra szeretné, ha lenne szex az életében. „Kövéren nem kell a szex!”– jelentette ki és komolyan is gondolta, hogy olyan férfival, akinek így kellene, nem akar kikezdeni, és a többi férfinak meg ő nem kell.

Alley kisasszony persze nem állt meg ennél a sorozatnál. Írt egy könyvet a diétázás örömeiről, amely a napokban jut el a könyvesboltokba és egy nagy fogyókúrás program szóvivője is lett – a reklámok már minden csatornán mennek. Lefogadom, hogy mára már nincsenek anyagi gondjai...

A sorozat első része tehát március 7-én adásba került, és közel egymillió néző volt rá kíváncsi. Az első epizódban a következők történtek: Kirstie Alley kövér és állandóan eszik valamit. A kocsijából az ügynökével beszél és magyarázza neki, hogy munkát akar, mindegy milyet, csak már legyen valami. Az ügynök megígéri, hogy megtesz minden tőle telhetőt, és végül megbeszél egy találkozót egy tévétársaság producereivel, akiknek azt hazudja, hogy Kirstie nagyon lefogyott. Kirstie közben találkozik John Travoltával egy parkban, ahol az ő segítségét is kéri -- valami kis szerepet egy filmben --, de hiába, kövéren Travolta sem tud segíteni rajta. Viszont megadja egy színészkolléganője telefonszámát, aki jó tanácsokat tud adni fogyókúra tekintetében. Ez a színésznő azt ajánlja Kirstie-nek, hogy legyen bulimiás…

A következő képen két asszisztens (egy férfi és egy nő) társaságában Kirstie megpróbálja megoldani szexuális vágyainak kielégítését – elmennek egy étterembe, ahová főleg feketék járnak, mert közismert, hogy a fekete férfiak szeretik a testes nőket. Itt éri el a jó hír, hogy a tévéproducerek találkozni akarnak vele. A találkozó Kirstie szerint nagyon jól sül el -- saját showja lesz. Közben a producerek szörnyülködnek, hogy milyen kövér a művésznő, és hogy átvágta őket az ügynök, és eszük ágában sincs foglalkoztatni Kirstie-t. Kivéve a fekete bőrű producert, akinek annyira megtetszik Alley kisasszony, hogy azonnal elfogadja a vacsorameghívását. A fergeteges szexből nem lesz ugyan semmi, viszont így, hogy a tévétársaság egyik prominens vezetője nem éppen üzleties viselkedésbe keveredett egy potenciális klienssel, a tévétársaság kénytelen ajánlatot tenni a művésznőnek.

Kicsit félrevezető valóságshownak nevezni a Kövér színésznőt, mert hiszen Kirstie a sorozatban egyedülálló, nincs exférje, sem gyermekei. Viszont saját nevén szerepel, egykori sztár -- és nagyon kövér. A valóság annyi, hogy Hollywood tényleg nem foglalkoztat túl sok testes nőt, de negyven év feletti nőket sem igazán. Hogy a show mennyire tesz jót azoknak a nőknek, akik testsúlyukkal bajlódnak, nem tudom. Az talán segít, hogy világos lesz: attól, hogy valaki híres, még lehet kövér és boldogtalan -- lehet pont olyan, mint mi.

A túlsúllyal való megbirkózás tekintetében még bizonytalan, mennyire lesz majd hasznos a Kövér színésznő. Mindenesetre a nők testükhöz való viszonyát előtérbe helyezte a médiában, és én örülök, hogy sokan beszélnek a „médiabarbiek” elszaporodásáról és káros imidzsformáló hatásukról. Remélem, hogy a sorozat nem csak afféle nárcisztikus egó-gyakorlat Kirstie Alley részéről, és nemcsak a pénzért csinálta az egészet. (Az első hét rész alatt 15 kilót fogyott.) És azt is remélem, lesz még többször hét rész, és a kilók majd mennek lassan lefelé, és nem jönnek vissza, és a sorozat a szexnél és a jó vacsoránál komolyabb témákat is bevet.

Csodálatos Júlia

Szabó István új filmje, a Csodálatos Júlia, tényleg csodálatos.

Még öt hónappal ezelőtt láttam a kis Párizs nevű manhattani moziban. Azt hittem, hogy úgy, mint a legtöbb nem amerikai film, ez is hamar eltűnik a mozikból, de szerencsére tévedtem. Még most is játsszák, és már nem a Paris-ban, hanem két másik nagyobb moziban. Ez többek között annak is köszönhető, hogy Annette Bening januárban megnyerte a Golden Globe legjobb színésznőnek járó díját, és az Oscar-ra is jelölték.

A film W. Somerset Maugham Színház (Theatre) című regényéből készült, amelyet az író 1937-ben jelentetett meg, amikor orvostanhallgató volt Londonban. A főszerepben Julia Lambert (Annette Bening), a nagysikerű színésznő, aki már nem nagyon tudja szétválasztani a színpadot az élettől, mindig játszik és sosem lehet tudni, mit érez igazán. A férje, Michael Gosselyn (Jeremy Irons), nem véletlenül annak a színháznak az igazgatója, amelyben Lambert asszony egyik női főszerepet játssza a másik után.

A változás akkor következik be, amikor a családot meglátogatja az amerikai Tom Fennel (Shaun Evans). Tom fiatal, sármos, hízelgő és olyan más -- amerikai. Júlia előbb nem veszi komolyan a nála vagy 25 évvel fiatalabb Tom óvatos közeledését, majd pedig teljes erővel veti bele magát a románcba, amely egy szép napsütéses májusi napon kezdődik és decemberig tart. Júlia férjének nincs kifogása, amíg az affér nem veszélyezteti a bizniszt -- a házastársak több értelemben is külön utakon járnak, közös megegyezés alapján.

De Tom igazából nem Júliát szereti, hanem azt, amit Júlia reprezentál: a hírnevet, a luxust, a jó éttermeket és bárokat, stb. Amikor a színésznő rájön, hogy egy kis fiatal szőke is melegíti Tom ágyát, akit Tom ráadásul be akar protezsálni egy következő színdarabba, Júlia vérig sértődik és bosszút kiált. És a bosszú édes lesz és elegáns. Elegáns felnőtt film ez, ahol az emberek nem sietnek, hacsak nem a szeretőjük lakására futnak fel éppen. Itt minden érzelem lassan rajzolódik ki, és a kamera ráér hosszú pillanatokig mustrálni Annette Bening öregedő arcát. A kor, a hiúság, a bugyutaság, a féltékenység, a boldogság, a kétségbeesés, a vereség, a diadal – ezek mind-mind jelen vannak a vásznon, és vissza-visszatérnek a tett helyszínére, ahogy a történet íve lassan visz a végkifejlet felé. Igazi hálaszerep ez Bening számára, aki ha kell káprázatosan gyönyörű (hogy is cserélhette őt Tom egy buta szőkére?), máskor pedig kisírt szemekkel pont úgy néz ki, mint akinek majdnem felnőtt fia van. Remélem, meglesz az Oscar-díj is.

A lányokat elrabolják, ugye?

Az amerikai televíziós csatornák nem sokban térnek el az otthoniaktól – általában itt sincs mit nézni a néhány igényesebb sorozaton és a kábéltévés filmeken kívül. A nyilvános tévécsatorna viszont egész jó dokumentum műsorokat szokott sugározni.

Nemrég véletlenül, vacsora közben kapcsoltam a tizenhármas csatornára, ahol egy érdekes mexikói fazekasokról szóló filmre lettem figyelmes. Miután a mexikói történet véget ért, Kirgizsztánról volt szó és arról az ottani szokásról, miszerint a lányokat a férfiak elrabolják, hogy feleségül vegyék őket.

Erre persze megállt a villa a kezemben, nem hittem a fülemnek és a szememnek sem. Az egyik történet egy fiúról szólt, aki 19 éves volt és a hegyekben élt. A szülők birkákat tartottak és az anyja noszogatta a fiút: ideje lenne már megnősülni, mert kell a dolgos kéz a családi vállalkozás számára. A fiú így egyik este elindult két barátjával együtt, hogy elraboljanak egy lányt, akit már régóta nézegetett magának, de nem merte megszólítani. Órákig járták a közeli várost egy bérelt autóval, de nem találták a lányt, a címét meg nem tudták. Végül, hogy ne térjenek vissza üres kézzel, a főszereplő eldöntötte, hogy jó lesz neki az a valutaváltóban dolgozó lány is, akitől a kiszemelt lány címét akarták megszerezni, de aki nem adta meg nekik.

A valutaváltós lányt végül a három fiatal fiú el is vitte magával a hegyi faluba. A lány viszont nem adta be a derekát, hiába próbálták az ottani nők (!!!) rávenni, hogy fogadja el a menyasszonyi kendőt. Szép szóval és erőszakkal is kényszeríteni akarták, de a lány tartotta magát, így reggelre elengedték. (Szerintem azért is engedték el, mert filmesek végig kísérték az esetet.) Sok lány viszont nem bírja a nyomást, ami rájuk nehezedik egy ilyen elrabláskor és elfogadják a kendőt, másnap pedig részt vesznek az esküvőn.

A legtöbb esetben a lányok anyja is így ment férjhez, és a megszólaltatottak többsége nem talált semmi kivetnivalót a szokásban... Egy kivétel mégis akadt. Egy apa és egy anya elmondta, hogy fél évvel ezelőtt elrabolták az idősebbik lányukat, és ők két napig nem tudtak a hollétéről. Amikor a második nap végén visszakapták, már nem élt – felakasztotta magát. Az apa nyíltan beszélt arról, hogy szerinte a lányát akarata ellenére tartották az idegen fiú házában. Valószínűleg megerőszakolták és ő ezt a traumát és szégyent nem tudta elviselni, inkább véget vetett az életének. A család feljelentést tett a rendőrségnél, de semmi sem történt, a nyomozást el sem kezdték, és vádat sem emeltek senki ellen. A szokás erősebb, mint a törvény.

Egy másik, több gyerekes nő arról beszélt, hogy több hónapig járt a férjével, aki megígérte neki, hogy nem fogja elrabolni, hanem együtt tervezik meg az esküvőt. Egy este viszont beállított a jövendő férj és barátaival a kint álló kocsiba kényszerítették őt. A megalázó történteket azzal magyarázták, hogy a fülükbe jutott, hogy valaki már feni a fogát a lányra, és nem akarták, hogy megelőzzék őket, és a lány máshoz menjen férjhez.

Amikor még Kirgizsztán a Szovjetunió tagállama volt, ez a szokás, más szokásokkal együtt, illegálissá vált, és nem volt ennyire gyakori. Mára viszont visszatértek a régi szokások és nyilvánvalóan sem az emberek, sem az állam nem tesz ellenük semmit. A lány, akit a birkapásztor családja végül elengedett, azóta nem jár egyedül az utcán, és a rokonainál lakik. Az ő családja támogatja őt továbbtanulási terveiben, és vigyáznak rá.

Sokan azonban nem ilyen szerencsések. Több anya is elmondta a kamera előtt, hogy helyesli a lányok elrablását, és azt is, hogy idegenek veszik kezükbe sorsuk irányítását. Azért kivétel is akad – egy fiatal lány mosolyogva mesélte, hogy őt is elrabolta a férje. Akkor nagyon haragudott rá és el akart szökni, de nem sikerült neki. Most viszont már nem is bánja, mert boldog. A filmesek néhány hét múlva visszatértek a valutaváltóba. Egy férfit találtak ott. „A lányt, aki felváltotta az egyetemista lányt, már nem találják itt.” – mondta – „Úgy hallottam, elrabolták és férjez ment…”

Hűtlen Klára esete

Michal Viewegh remek írónak indult tizenöt évvel ezelőtt. Első könyvei tele voltak öniróniával, kedves humorral és cinikus önkritikával, és emellett a cselekmény mindig érdekes volt. Ez a mai napig így van -- és itt jön a „de”.

Az 2003-ban megjelent Hűtlen Klára esete (Prípad neverné Kláry) sok szempontból remek Viewegh könyv – szórakoztató, cselekménye pergő, több esetben jó a humora. Ahogy viszont véget ér a történet, az ember elgondolkozik a következő lényeges kérdéseken: Nőgyűlölő-e vajon írónk, avagy fél a nőktől? Vagy csak annyira el van foglalva saját magával és átlagon felüli férfiasságával, hogy arra már nem futja: néha a nőket is észre vegye maga körül? Persze ezzel nem csak Viewegh van így, de sok klasszikus férfiíró is, mint legutóbb megfigyeltem, az oroszok nagyja, Dosztojevszkij is.

Klára egy sikeres és gazdag cseh író barátnője. Az író, Norbert, sokkal idősebb Kláránál és roppant féltékeny rá, főleg Klára egyetemi barátaira. Mielőtt megkérné a kezét, Norbert felkeresi Pravda doktor nyomozó irodáját, hogy az bizonyosságot hozzon a kérdésben: Klára tényleg megcsalja-e? Pravda doktor kideríti, hogy igen, Klára egyik tanárjával folytat kellemes viszonyt barátja és a tanár felesége háta mögött, de ezt nem mondja meg Norbertnek, ha a viszony abbamarad. Klára és a tanár szakítanak. Norbert elküldi Pravda doktort és Klárát (akik úgy tesznek Norbert kedvéért, mintha nem ismernék egymást) egy kínai csoportos turistaútra, hogy még így is megkísértse Klárát és hűsége végleg bebizonyosodjon.

Az út folyamán Klára és Pravda doktor összejönnek, és a prágai repülőtéren már várja őket Norbert és néhány bodyguard, hogy Pravda doktorral végezzenek – kiderül, hogy Norbert az útra két másik megfigyelőt is elküldött, mert sejtette, hogy Pravda átveri. A történtek közben megtudjuk, hogy Pravda és felesége nyitott házasságban élnek és házasságon kívüli szexuális élményeikről örömmel számolnak be egymásnak. A szövegből viszont az is kitűnik, hogy nem egészen van Pravda doktor jóban ezzel a felállással. Amikor felesége biztatására viszonyt kezd egyik alkalmazottjával, érzelmileg nem tud mit kezdeni azzal, hogy jobban vonzódik a másik nőhöz, mint a feleségéhez és le van sújtva, amikor az alkalmazott szakít vele.

Viewegh szerint tehát az ideális nő az, aki minden férfinak beadja a derekát (Klára). És ha férje úgy ítéli jónak, és hárman vesznek részt benne, nőkkel is szívesen kezd viszonyt (Pravda felsége és alkalmazottja). Az ideális nő nem féltékeny, de ragaszkodó. A Viewegh könyvekben szereplő férfiak sincsenek feltüntetve ennél jobb fényben, mert vagy egomániásak, féltékenyek, kishitűek és hagyják magukat sodorni érzelmeik által a józan ész határai mögé is, vagy cinikusan visszahúzódottak, óvatosak és mindörökké vesztesek maradnak.

Kár, hogy Viewegh ilyen világban él és ilyen világról ír. Mert, ahogy már említettem, tehetséges és mindennek ellenére jó író. Csak a könyvei egyre laposabbak -- szerény véleményem szerint.

Broken Flowers

Jim Jarmusch szereti Bill Murrayt, és Bill Murray is szereti Jim Jarmuscht – azt hiszem ennyit leszögezhetünk Broken Flowers című film megtekintése előtt is, tekintve, hogy Bill Jarmusch Coffee and Cigarets című filmjében is jót alakított. Az Eltört virágok mégsem Bill karakteréről szól, akit Don Johnstonnnak hívnak, és aki ha bemutatkozik, mindenki Don Johnsonnal keveri össze, és persze mosolyog.

Nem nehéz elhinni, hogy Don fiatal korában a nők bálványa lehetett, hiszen most is szép rendezett otthonában ott vannak a frissen vágott rózsák a vázában, és szabadidejében operát hallgat. Annyit kidedukálhatunk, hogy Don valami szerencse által a számítógép-bizniszben tett szert nagy vagyonra és nem dolgozik. Neki magának még számítógépe nincs. Az aktuális barátnője éppen elhagyta, mert Don nem akar családot alapítani. Valahogy az is lehetne az érzésünk, hogy Don nem tudja, mit akar.

Donnak vagy egy furcsa szomszédja, a sok gyerekes Winston, akinek mindene a számítógép és a krimi regények. És így, amikor Don kap egy rózsaszínű borítékot, amely egy névtelen levelet tartalmaz. A levél közli vele, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt fia született, aki most elindult megkeresni az apját, Winston rögtön tudja, mit kell tenni. Megbízza Dont, aki persze ellenkezik, hogy készítsen egy listát azokról a nőkről, akikkel húsz éve viszonya volt. Miután Don ezt mégis megteszi, Winston egy nap alatt megtervezi Don útját, amelyen az említett négy hölgyet – mert az ötödik autóbalesetben meghalt – felkeresi és megpróbálja kideríteni, melyiknek születhetett fia. Mindig vigyél rózsaszín virágot – tanácsolja Winston. Don Juan húsz év után – és mi lett a nőkkel? -- lehetne a film alcíme.

A film végén sem leszünk okosabbak, mint az elején, de nem is ez a film lényege. Jim Jarmusch, szerintem, mielőtt hozzáfogott a film készítéséhez, azon gondolkodhatott, hogyan is adjon főszerepet Bill Murray-nak, valamint további főszerepeket, a négy, negyvenen felüli gyönyörű és tehetséges színésznőnek egyetlen filmben. Így találhatta ki ezt a történetet, amelyben Don Johnston csak egy statiszta, aki ül a nappalijában, autót vezet, virágot vesz és követi Winston utasításait.

A nők viszont, Sharon Stone-nal, kezdve, Frances Controy-on, Jessica Lange-on és Julie Delpy-n át egészen Tilda Swinton-ig -- pár perces jeleneteikkel „ellopják” a filmet. A film eleje kicsit vontatott. Én már az első 15 perc után útnak idítottam volna Dont, mert világos volt, hogy nem tud ellenállni, úgyis azt teszi majd, amit Winston akar. Ez az első rész Murray arcának főszerepével telik, amely folytatódik ugyan később is, de akkor már majdnem állandóan napszemüveget visel. A női karakterek remekül ki vannak találva.

Sharon Stone egy szexi anyát alakít, aki egy lerobbant házban lakik. Férje nemrég halt meg, és lánya -- Lolita -- előszeretettel mutogatja magát meztelenül a férfiaknak. Frances Conroy, aki itt az USA-ban a Six Feet Under című HBO sorozat által vált közismertté, egy ingatlanügynököt játszik. Férjével, elemes házak eladásával foglakoznak, viszonyuk több, mint furcsa: a feleség nem akart soha gyerekeket. Jessica Lange egy állatkommunikátort alakít, akinek félreérthetetlen viszonya van miniszoknyás, szexis asszisztensnőjével (Chloe Sevigny ki is viszi Don után a virágokat a kocsiba – Ezeket itt felejtette! – mondja undorodva.). Tilda Swinton-ból pedig egy elhanyagolt rocker lett, akit fogatlan motormániások őriznek szeretettel. Kár, hogy Jarmusch nem akart többet mutatni ezekből a nőkből.

Kár, hogy a film proporcionálisan kiegyensúlyozatlan, bár értem, hogy dramaturgiailag miért döntött emellett a formátum mellett.

Számomra a film részletei voltak igazán elragadóak. Az ingatlanügynöknek saját házáról festett képe van felakasztva a nappali falán. Bill Murray a kínos vacsorának úgy lát neki, hogy felszúrja villájára majdnem az összes karika répát, és rágni kezd. Don egyetlen panasza Winston felé, hogy egy Ford Taurusszal kell kocsikáznia, és nem valami jobb autóval, például egy Porsheval. (I am a stalker in a Taurus! – panaszkodik Don.) Remek az a momentum is, amikor Don tévelyeg egy hegyi úton, miközben az út menti virágokat szaggatja le, vigyázva, hogy legyen köztük rózsaszín is. Don hazatér, de Winston nincs megelégedve, és megjelenik egy második rózsaszínű boríték is....

Dubrovnik, 5.nap

Gyorsan kialakult szokás szerint a reggeli italokat most is a teraszon fogyasztjuk el és érezzük, hogy ma nem lesz olyan meleg, mint tegnap, így fel is kerekedünk és elindulunk a város felé.

Először is alaposan bekrémezzük magunkat, és a szupermarketban bevásárolunk, hiszen az egész napot egy közeli kis szigeten szándékozzuk tölteni. A Hotel Zágrebbel szemben megetetünk hat macskát -- nagyon örülnek nekünk. A sétálóutcán alig lézeng rajtunk kívül más, kivéve Vladimirt, aki lecsap ránk, amikor látja, hogy megakad a szemünk a kis szórólapján. Az áll rajta, hogy dzsippel elviszi az érdeklődőket a hegyekbe, ahol autentikus hegyi lakókkal találkozhatnak, akik még ma is úgy élnek, mint az 1800-as években, és ott meg is lehet ebédelni. Barátnőm viccből megkérdezi, légkondicionált-e a dzsip. Vladimir persze azt mondja, igen, ami nem igazán hihető számunkra, tekintve, hogy a jármű látható a képeken. Az út egyórás és a végállomás a 2000 méternél is magasabban van. Csak akkor indul, mondja Vladimir (Vlada), ha megvan a négy utas, ezért gyorsan foglaljuk el a helyünket, és így kedvezményt is kapunk.

Vlada leginkább franciául szeretne velünk beszélni, de ez nem sikerül, és az sem hogy elkérje a telefonszámunkat, bár háromszor is megkísérli. Kiderül, hogy nem tudja a saját mobilszámát sem, ezért kiált egy nagyot egyik barátjának, aki megnézi saját mobiljában és megadja nekünk. Ez a barát büszkén mondja nekünk, hogy három szóból megismeri az amerikait. Fogait rám villantva néz rám, így nincs szívem kiábrándítani, hogy nem vagyok az, és azt sem mondom el neki, hogy a horvátokat egy szóból is meg lehet ismerni, ha idegen nyelven beszélnek. Nagyon meleg lesz ma is, mondja Vlada barátja. Tegnap 42 fok volt árnyékban, vigyázzunk, vizezzük be sapkánkat, ha a napon leszünk, tanácsolja búcsúzóul.

A busz most is kibírhatatlanul oxigénmentes és forró belülről. �llunk. Egy fiatal izmos férfi egy vagy két éves kislányt, feltehetőleg a sajátját, túlbuzgó, már-már zavaró módon percenként puszilgatja...

Mivel a főutcán a bankokban nem hajlandóak dollárt váltani útlevél felmutatása nélkül, vissza kell slattyognunk a pénzváltóhoz, ahol csak a dollár valódiságát vizsgálják, mást nem. Felszámolnak ugyan 1% kezelési költséget, de még így is furcsálljuk, hogy a banknak nem kell a biznisz.

A kikötőben pont indulni készül a hajó Lokrum szigetére. Kifizetjük a 35 kunát fejenként, beszállunk, és egy perc múlva indulunk is. Az út csupán 15 percig tart, a sziget hosszú, az óvárosi kikötőből jól látható. A hajó tágas volt, beltere nyitott, de a teteje fából készült. Belül két sor fapad található. Egy gyönyörű vitorlást és egy óriási emeletes hajót látunk közelről. Méreteiket tekintve kizárt, hogy kikössenek a kikötőben, ezért itt várakoznak -- pompás látványt nyújtanak.

Ahogy megérkezünk Lokrumra, átloholunk a sziget másik oldalára, ahol letelepedünk és fél egy lévén, meg is ebédelünk. Ezen az oldalon viszonylag kevés ember fürdik, a köveken itt-ott párokat lehet látni, ahogy kifeküdnek a törölközőjükön. A sekély és kellemesen langyos vízben kagylókat keresek, de nem nagyon találok. De nem adom fel, hol egy kőre ülök, hol bele a vízbe, és kutatok szorgalmasan. Az eredmény nem valami fényes, de én inkább a folyamatot élvezem. Tegnap, a japán zongorista koncertjén, kaptunk két papírmesszelátót, a fesztivál főszponzora, egy mobil telefon társaság jóvoltából. Ezzel, nagy örömmel kukkolom a két közeli vitorlást és egy jacht fedélzetén lévő embereket.

A baj akkor történik, amikor már tulajdonképpen egészen belemártózok a vízbe, és barátnőm csatlakozni próbál, bár ő nem szereti a sekély és meleg részeket. Beszélgetni szeretnénk, és ő leül egy kőre mellettem, illetve leülne, de ahogy hozzáér a tenger fenekéhez, rögtön fel is ugrik. Azt mondja, hirtelen nagy fájdalmat érzett a popsiján, amely a „kőhöz” ért. Negyed óra múlva már tisztán látszik az a tenyérnyi nagyságú terület, amely sérült. Először bepirosodik, majd megdagad, és a fájás is fokozódik.

Amikor egy óra múlva a dagadás alábbhagy, barátnőm is bízni kezd abban, hogy életben marad, de az általam kedvelt sekély vízbe már nem hajlandó visszamenni. Sétálunk tehát a szigeten. Megnézzük a holt tenger nevű kis tavacskát, amelybe a körülötte magasodó sziklákról fiúk fejest ugrálnak. Látjuk annak a benediktinus kolostornak a romjait, amelyet a franciák építettek a IX. században, és Napóleon szüntetett meg a XII. században. Látunk egy pávát és a fiókáját, akik majdhogynem ránk támadnak -- talán enni kérnek. Hintázunk a gyerekek számára kialakított játszótéren, és a magas tengerparttól gyönyörködünk a tengerben, a sok hajóban és a gyönyörű napsütésben.

Miután ellátogatunk a tiszta WC-re, ahol van WC-papír, szappan és papírtörlő kendő is (még este is), Lokrum sziget kikötőjében telepedünk le pár percre. Az itteni strand elég népes. Kellemes viszont figyelni a kis csónakokat, ahogy jönnek-mennek és a gyerekeket, ahogy a vízben játszadoznak, mindaddig, amíg a mellettünk lévő családhoz meg nem érkezik egy idősebb nő.

Azzal a kéréssel jön, hogy a két másik nő segítsen neki a bikinijéből a melltartójába bújni, és miután ez megtörténik, a három nő álldogál és beszélget. A hangerő, amellyel magyaráznak és mesélnek egymásnak -- a leginkább mind a hárman egyszerre --, hihetetlen számunkra. Pár perc után összenézünk, összepakoljuk a holminkat, és elindulunk a mólóra, ahol egy romos ház előtt, amelyet a háború alatt lőttek szét, megvárjuk hajónkat.

Ahogy beérünk az óvárosi kikötőbe, érezzük, hogy a szigeten sokkal elviselhetőbb a hőség. A parton rengeteg ember áll. Egyenruhás férfiak terelgetik őket, mindenki kezében útlevél és papírok. Először megint azt hittem, Paris Hilton érkezik és a tömeg rá vár, de ahogy elhaladunk a sor mellett, látom, hogy mindenki kezében egy kis MEDITERANIAN feliratú műanyag kártyácska van. Ez a nagy, sok emeletes hajó neve. A mi hajónk tehát ezeket az utasokat szállítja vissza, és természetesen az őröknek biztosnak kell lenniük abban, hogy csak azok jutnak fel a hajóra, akik jegyet váltottak.

Fél hétkor már Lapadban vagyunk, és a szupermarketban vásárolunk camembert sajtot, kólát és helyi vörösbort. A kasszánál egy magyar fiatalember panaszkodik a barátnőjének, hogy hiába vannak már itt több napja, még mindig nem barnult le egy szemernyit sem. És tényleg: barátnője szép barna, ő pedig fehér és szőrös. Hétig még SMSezem, majd zuhanyozás és esti idill a teraszon. A Katarina hajóból az ablakunk alatt kellemes harmonikaszó szól, megkóstoljuk a bort és a sajtot. Finom.

Nyolc óra körül irtó hangos zene szólal fel. Előveszem a messzelátómat, és borzalommal fedezem fel, hogy az öböl strandja mögötti étterem szabadtéri részén, egy színpadon, néhány félmeztelen fiatal próbát tart. A próba nem tart sokáig, és a zene egészen kellemes: mindegyik zenész szólózik egy kicsit. Kilenckor már aggódni kezdek, hogy ha még nem kezdődött el a koncert, mikor fog véget érni? Ekkor egy fiatalokból álló fúvós zenekar rázendít az amerikai civil háborús dalokra. Nagyon hamisan játszanak. Tízkor elkezdődik a koncert. Visszasírom a félmeztelen fiatalembereket, mert amit most hallani -- olyan hangerővel, mintha két méterre lennének tőlem --, egy Komár László stílusú horvát pop zenét éneklő férfi előadása. A dalok, amelyekben sok a ljubov és a sírós hangnem, hangszerelése, és az előadás pocsék, a közönségnek és főleg a gyerekeknek viszont nagyon tetszik. Ismerik is a helyben bizonyára nagyon népszerű nótákat. Érdekesnek találom, hogy az egész műsor horvátul zajlik -- a külföldiekre, akik nem értik a helyi nyelvet, nem gondoltak.

Barátnőm, aki testileg és lelkileg is kimerült a koralltól vagy tengeri növénytől elszenvedett támadástól, kijelenti, hogy „hát ez tényleg nagyon hangos zene”. Ezzel befordul, és nyomban el is alszik. Én persze nem vagyok ilyen szerencsés, engem ennél enyhébb zajok is felébresztenek, így kénytelen vagyok figyelni a történéseket a messzelátóm segítségével, és írom a naplóm. Közben azon is méltatlankodom, hogy szúnyogok röpködnek a fejem körül. Pedig én úgy tudtam, hogy a tengerpartokon nincsenek szúnyogok!

Ahogy a parton a fáklyákkal zsonglőrködőket és a sokasodó turistatömeget nézegetem, az is eszembe jut, hogy barátnőm néha beszámol arról, miket olvas Jane Fonda My Life So Far című önéletrajzában. Attól tartok, nem cserélnék vele, mármint Jane-nel. Az anyja felvágta az ereit, amikor Jane kislány volt. A bátja pár év múlva felakasztotta magát, amikor az apja éppen egy 21 éves lánnyal nyaralt. Ezekről a tragédiákról nem lehetett otthonában beszélni. Az első férje szerencsejátékban eljátszotta Jane minden pénzét, ráadásul alkoholista is volt, mint második férje is, aki politikai aktivistaként szedte el Jane pénzét. A második férj miatt éltek nagyon szerény körülmények között és Jane miatta csinálta az egész aerobic bizniszt is, hogy pénzt tudjon neki biztosítani a mindenféle kampányaira. Jane saját bevallása szerint rossz anya volt, nem is érdekelték igazán a gyerekei. Ted Turner még házasságuk előtt megcsalta őt. És Ted kérésére adta fel filmes karrierjét.

Visszatérve Dubrovnikba, éjfélre az elő zene abbamarad. Negyed egykor egy női hang hosszasan beszél horvátul. Fél egyre már minden magammal hozott Élet és Irodalmat elolvasok. Az édes bosszún gondolkodom. Elképzelem, hogy reggel hatkor a zenészek, a koncertszervezők háza elé megyek, és hangos, hamis zenével felébresztem őket…. A színpad már üres, de a fények még villogak. Háromnegyed egykor valami verseny kezdődik. Két nő hangosan vezényel és kommentál, ütemes zene szól. Két óra után a helyi Komár László elbúcsúzik, a gyerekeket és talán felnőtteket is megénekelteti, de ők is hamisan énekelnek. Sebaj! Úgy látszik, itt szombaton a gyerekeknek sem kell aludniuk. Milyen jó nekik, és szívesen aludnék már négy órája! És visszajönnek az esti félmeztelen fiúk. Jó kis rock-and-roll számokat adnak elő. Öröm őket hallgatni. Háromkor végre elcsendesül minden. Óh, áldott csend…!

Dubrovnik, 4.nap

Két lány és egy fiú fürdik az ablakunk alatt. Lebegnek a vízen, néha úsznak is, és egyfolytában nevetgélnek. He-he-he, he-he-he… visszhangzik mindenfelé. Lehet, hogy alkohol, vagy más szer befolyása alatt állnak. Fél óra múlva elmennek, és én szerencsére vissza tudok aludni. Kilenckor arra ébredek, hogy melegem van.

A teraszon már kibírhatatlan hőség uralkodik. Mi lesz itt délután? Kimerészkedünk ugyan egy rövid időre, de gyorsan visszamenekülünk a lehúzott redőnyök mögé. Olvasunk, iszunk és eszünk egész nap, délután el is szundikálunk, és csak hat óra után indulunk el a kinti világba.

Egy rozoga kis sárga busszal utazunk az óváros felé. Amikor hegynek felfelé kell elindulnia egy-egy piros lámpánál, azért imádkozunk, nehogy elkezdjen hátrafelé gurulni, és hogy épségben érjünk a hegy tetejére. Az újabb buszokon a sofőr feletti digitális kijelzőn ahelyett, hogy a megállók nevét ismertetnék, reklámokat láthat az utazó közönség – Guess jeans, helyi kiárusítások, a www.moda.hr portál nagyszerűségét, és hasonlókat.

Az Ohrin nevű étteremben vacsorázunk az esti koncert előtt. Ez az óváros mellett elhelyezkedő kis öbölben van. A hegyoldalban két ajtó látható, az egyik zöld, a másik kék. Vajon mi lehet mögöttük? A mólónál halászok teszek, vesznek, egy család horgászik. Az ötvenen felüli pincér egy viszonylag jó helye lévő asztalhoz vezet, innen is szépen látni a tengert, mert nagyon kevesen vannak. A jobb asztalokat mind lefoglalták már, gondolom telefonon. A pincér az övét igazgatja, miközben a rendelést felveszi. Ráksalátát, helyi fehérbort, kólát, grillezett fehér halat és sült sajtot kérünk. Kóla helyett pepsit kapok. A bor finom, az ételek is. Még rendeléskor próbáltam megtudni, milyen fajta sajtról van szó. A pincér először azt mondta, juhsajt. Később, amikor azt kérdezem, erős-e, azt mondja, nem is igazán juhsajt, hanem tehénsajt és juhsajt keveréke. Amit végül kihoz, egyszerű keménysajt, a trappistához hasonló, bár finomabb. Szemernyi juh-, vagy más, mint tehéntej nincs benne. Tartármártás helyett valami házi majonézt kapok, amiben van petrezselyemzöldje. Barátnőm ráksalátája kevés rákból és sok rózsaszínű majonézből áll. De a grillezett hal és a rizs, valamint az én hasábburgonyám nagyon finom.

Evés közben a lenyugvó napot nézzük. Két kajakozó érkezik, és sok hajót látunk az óvárosi kikötő felé menni, és felőle jönni. Igazán kellemes és romantikus hely. Az óvárosi falakon emberek sétálnak, szép lehet onnan a kilátás. A másik oldalon, egy ház tetején egy macska nyújtózkodik a forró palán.

Ahogy a buszról leszállunk, tudjuk: a mai három zuhanyozásnak semmi nyoma nem maradt, de most a vacsora befejeztével, fél kilenckor, kezd kibírhatóvá válni a kinti hőmérséklet. Az étterem is megtelik lassan, részben gazdag külföldi turistákkal. Egy francia társaság úgy foglal helyet, hogy a négy férfi az asztal egyik, a négy nő pedig a másik oldalán ül. Egy németül beszélő, magas szőke férfi pedig szláv barátnőjét látja vendégül. A pincérek nagyon udvariasak és feltűnően szolgálatkészek vele, ami lehet egy korábbi borravaló hatása, de az is lehet, hogy csak imponál nekik a macsósága...

Az óvárosi kikötőben megtudjuk, hogy Mijet szigetére két óráig tart az út oda, plusz kettő vissza. Erre nem merek vállalkozni, barátnőm nagy bánatára. Nem kockáztathatok négy órás rosszullétet egy nap -- határoztam. Nagyon finom fagyit eszünk a főutcán és egy dóm lépcsőjén várjuk, hogy elkezdődjön a koncert.

A kisgyerekek körülöttünk, a fecskék pedig felettünk kergetőznek, hangoskodnak. Az egyik fecske meg is tisztel -- szerencsére a vállamra esik a megtiszteltetés, és nem a pólómra, így nem tesz kárt benne.

Előzőleg megkérdeztem egy Dubrovnik Summer Festival feliratú pult mögött álló hölgyet, hogy a koncertünkre itt kerül-e sor. Igen, válaszolta. Ide érkezünk tehát vissza negyed kilenc után. Egy nagy épület belső, nyitott terébe vezetnek bennünket. A nézők székeken foglalnak helyet. Mi azon csodálkozunk, hogy kaphattunk két helyet úgy, hogy az egyik a sor egyik végén, a másik a másik végén van. Kérdezzük a jegykezelőket, nézegetik a jegyeket, de csak a vállukat vonogatják. Végül két középen üresen maradt széket foglalunk el. Már ez is feltűnhetett volna, valamint az, hogy a terem közepén egy nagy zongora van. Hol fognak ezek táncolni? -- kérdezzük egyszerre, hiszen népi táncokra szól a jegyünk. De nincs gondolkodásra idő, mert máris megjelenik egy japán úriember, aki leül frakkjában a zongora mellé, és gyönyörűen játszani kezd. Most már biztosak vagyunk benne, hogy rossz helyre jöttünk. Az első szünetben, két darab előadása után, kiosonunk, és futva vesszük célba az igazi helyszínt.

Messze volt, mondanom sem kell, egy várpalota tetején. Ez is a szabad ég alatt. Egy zenekar muzsikál éppen, amikor odaérünk, örülünk, hogy nem maradunk le sokról. A színpad mögötti kis lépcsőn foglalunk helyet. Innen jól látjuk a színpadot és a készülődő táncosokat is. Minden tánc- vagy zenei blokkot angolul vezetet fel egy díszesen felöltözött leányzó. Ez az angol szöveg néhol vicces, de a lány becsületesen végigmondja. A táncosok gyönyörű ruhákban vannak. Néhol úgy érzem, kicsit a detvai népviseletre hasonlít, néhol viszont a magyaros, egy vállra húzott kabát ismerős. A legjobban két viselet tetszik. Az egyik: barna kabátka, fehér ing, khaki nadrág és fekete cipő. A piros sapkát leszámítva olyanok a férfiak, mintha egy Calvin Kline reklámból léptek volna ki. A másik viseletben pedig minden fekete, csak az ing fehér és a sapka piros. Mintha egy pályát tévesztett katolikus pap táncolt volna, vagy annak öltözött matrózok. A táncok közül a csilingelő csizmás a leglátványosabb. Pörögnek és forognak a fiúk, a lányok is. Négyesben, vagy még nagyobb létszámban fogják komplikált módon egymás kezét vagy derekát. Az egyik táncos számban négy fiú forog úgy, hogy néha a szélsőt felrepítik a levegőbe. Néha kimondottan akrobatikus mutatványoknak megfelelő produkciót látunk. Viccelődnek is. A lányok és a fiúk átlagban egyforma magasak -- a lányok kontyot, a fiúk rövid hajat viseltek.

Meglepő módon a zenekar nem csak zenél, hanem énekel is. Az öt idősebb férfi küllemre olyan, mintha egy kabaré számból jöttek volna éppen. Az egyik kicsi, nagy pocakkal és nagy bajusszal. A másik magas, vékony, kis kiálló pocakkal. A harmadik kicsi fejjel, kidülledt szemmel énekel. Gyönyörűen énekelnek. A szomorú számoknál az ember könnyezik, a vidámaknál jár a lába. A férfiak hangja és a hangszereik zenéje tökéletes összhangban van.

Az előadás közben egy negyedórás szünetet tartanak. Ezalatt elfoglaljuk helyünket, amelyek ideális módon helyezkednek el a színpadhoz képest. Két sorral lejjebb két lány ül előttünk. Az egyik digitális fényképezőgépével állandóan fotózza a táncosokat, majd a fotókat a mellette ülő barátnőjével nézegetik. Az előadás javáról így szerintem le is maradnak, hiszen sokkal tovább bámulják a digitális kijelzőt, mint a színpadot. Nagy tapsvihar és többszöri ráadás után az előadás befejeződik.

Az óváros márvány padlóján sietünk vissza a buszmegállóba, nehogy az utolsó buszt is elszalasszuk. Már ott is áll a hatos, amikor odaérünk. Vagy tíz ember áll még előttünk, amikor a vezető úgy ítéli meg, elég ennyi utas, és becsukja az ajtót. Húsz percet várunk a következőre, amely megint csak sárga és rozoga, de éjszaka gyorsabban célhoz ér, és nincs is benne olyan hőség. Éjfél után a lapadi sétálóutca éttermei tele vannak. Szerencsére a mi kis apartmanunk csöndes és hűvös.

Dubrovnik, 3.nap

...A csendben a hang felerősödik, és talán még visszhangzik is. Betonfűrész, miegymás. A korai úszók ma is megjelennek. Egy kis szupermarketos cappuccino, és barackízű jeges tea teraszon való elfogyasztása után felkerekedünk, és tíz óra felé el is foglaljuk helyünket az egyik part menti kis öbölben, ahol hűvösben lehet feküdni és ülni úgy, hogy az ember lába a tengervízben mártózik. A festő néni most nem ül a megszokott fa tövében. Kis hiányérzetünk támad… Útközben megetetünk két cicacsaládot. A víz frissnek tűnik, és csak térdig merek bele állni, de rövid idő után így is fázom. Egy kis medenceszerű betonkeret van az öblöcske előtt, ahol sok a gombaszerű növényzet -- először azt hittem, kagylók. Innen a mélyebb tengervízbe acéllétra vezet.

Egy óra telhet el, amikor megjelenik az első „öböltársunk”. Egy idősebb hölgy, aki csak úszott egyet, megszárítkozott és már megy is tovább. �t egy délszláv család követi. �k maradnak ugyan, de nem sokáig. Később, kora délután két angol férfi is érkezik. Úsznak, ülnek a köveken, majd némi olvasás után elmennek. Egy spanyolul beszélő pár sokáig marad: a nő szorgalmasan cigarettázik, a férfi inkább a vízben lubickol. Dél körül megnő a hajóforgalom. A hullámok fehér habszerű anyagot hordanak a partra, talán a hajók üzemanyaga. Egy Policia feliratú hajó is álldogál a vízen. Félóránként vissza kell motoroznia a külső vizekre, mert minduntalan kisodorja a partra a hullámzó tenger.

Egy család érkezik. Papa, mama, kislány, kisfiú. Egy nagy gumicsónakot tesznek a vízre, ügyesen beszállnak, és már eveznek is el. Követni akarom őket, merre tartanak, de egy idő után valami más tereli el a figyelmemet, így szem elől tévesztem őket. Fél háromkor elindulunk el az étterem felé, mert két tinilány túl közel helyezkedik el a területünkhöz, és éhesek is vagyunk.

Sétánk közben sok fürdőzőt látunk. A nők elég nagy hányada monokinizik. Kiderül, hogy bikiniben nem lehet beülni az éttermi részbe, maradunk hát a kinti kávézóban. Nehezen, de végül sikeresen elmagyarázzuk a fiatal pincérnőnek, hogy olyan jeges kávét kérünk, amiben csak kávé, tej és jég van. A fagyit, ami egyébként járna hozzá, hozza külön egy tölcsérben. A fagyi a -- valamikor gyermekkoromban -- Bulgáriában fogyasztott jégkrémekre emlékeztet. Vaníliás és finom. A tölcsér is. Egy angol pár ül az egyik asztalnál, mindketten naplót írnak és olvasnak.

Két lány ül le mögénk. Csak mobiltelefon és pénz van náluk. �llandóan és hangosan beszélnek horvátul. Az öblöcskében is volt szerencsénk két ilyen lányhoz, akik még újságolvasás közben is beszélgettek. Érdekes, hogy a csendesen nem tudnak kommunikálni. Belőlük lesznek majd a mély, rekedtes hangú rövid hajú szláv nők, akik legtöbbje erős dohányos. A dohányosokról jut eszembe: a kávézó felső teraszán egy holland család gyülekezik. Mindenki füstöl.

A kis apartmanunkban ebédelünk meg a még tegnapi bevásárlás szerzeményeiből. Utána sziesztázunk. A redőnyöket már reggel leeresztettük, így a kellemes hűvösben pihengetünk. Véletlenül rájövök, hogy a VIP mobilszolgáltató hálózatából este hat és hét között ingyen lehet SMS-ezni, egyébként 15 korona egy üzenet elküldése. Ennek megörülök, és ettől kezdve a mamámnak és a húgomnak minden nap részletesen beszámolok az időjárásról, és a nap fontosabb eseményeiről.

Este a közeli Casa Bar étteremben eszünk salátát, paradicsomot, levest, olasz sonkát és sajtot. Többek között azért választottuk ezt a helyet, mert itt lakik az a négy vörös kismacska, akiket csak The Four Brothers-nek hívunk egymás közt. Végre megsimogathatjuk és megetethetjük őket. Kapnak a sonkából és a sajtból is, és elégedetten játszanak egymással és velünk is az asztal alatt.

Sétálunk a promenádon. Borzalmasan zajos, mert minden étterem, kávézó és büfé kötelességének tartja, hogy más-más zenét szolgáltasson vendégeinek. A rengeteg ember számunkra inkább riasztó, mint vonzó. A Hotel Zágreb kertjében viszont kellemesen meglepődünk, amikor egy Internet-kertet fedezünk fel. Egy fiatal nő intézi a számítógépek bérlését, az elmaradhatatlan cigaretta ott füstölög mellette a hamutartóban. Negyed óra használat öt kunába kerül. A kertben elég messze vannak az asztalok felállítva egymástól, rajtuk egy kis lámpa, monitor, PC. Egy férfi zongorán Chopin-t játszik, igazán szépen. Nyári internetes idill. De vajon mit történik, ha hirtelen vihar támad…?

A sok fagyis stand közül egyiknél sem kapunk cukormentes fagyit. Az óvárosban több helyen is láttunk ilyet, meg is kóstoltuk, finom volt. A kis vegyesboltot és a szuvenír árusokat is megnézegetjük, a nyaraláshoz szükséges dolgokon kívül (sapkák, papucsok, fürdőlepedők, matracok, naptejek, stb.) nincs sok érdekesség. Késő este még a teraszon üldögélünk. Az éjszaka melegebb, mint tegnap. A csillagok most is tömegesen ragyognak, hozzájuk csatlakozik a két világítótorony is. Most mintha több hajó közlekedne. Szemben a kivilágított parton egy kutyus fürdik.

Dubrovnik, 2.nap

Kinézek az ablakon. A tenger zöld. Egy kocogó embert látok, és egy másik embert úszni. Csak a madarak hangoskodnak. A balkonról látom, hogy az öböl mellett egy nagy emeletes hajó halad el. Több hajó horgonyozik a közelben. Két szigetet sejlik fel a távolban – az egyik sziklás, a másik nagyobb lehet, annak csak egy része látszik. Az este észlelt világítótornyok is ezeken lehetnek. A fecskék boldogan csapatban röpködnek felettem, ficánkolnak és hangoskodnak.

Hét órára már vagy húszan úsznak az öbölben, a szépen kialakított strand közelében. Most látom, hogy az úszók védelmében kisebb és nagyobb bójákkal ki van jelölve, a hajók meddig mehetnek, amikor a kikötőhöz közelítenek. Egy kis csónak horgonyozik pont a hajók útjában. A strandon nyugágyak vannak, fehérek és zöldek, mögöttük zuhanyzók. Mellettük és hátrébb éttermek asztalait látom és büféket. Nyolckor, reggeli nélkül, elindulunk első felfedező utunkra.

A strand balra van, mi jobbra indulunk el a part menti kis sétányon. Kis privát öblöket látunk végig. Néhol a köveket betonnal kötötték össze, néha a kövek természetes módon alkalmasak a napozásra. Ahol mélyebb a tenger ott, mint egy medencében, a biztonság kedvéért egy kis acél létra vezet a vízbe. A víz kristálytiszta, zöld színű, hidegnek tűnik, de néhány ember itt is úszik már.

Rengeteg macskát látunk, ahogy haladunk a kis ösvényen. Többségük sovány, siralmas állapotban vannak. Főleg a kiscicás anyamacskákért szakad meg a szívünk, és el is határozzuk, hogy még ma veszünk macskaeledelt valahol. Két németül beszélő nő jön velünk szemben, két kutyát vezetnek pórázon. Látunk két sétálóhajót, és megnézzük a tájékoztatókat – a három közeli szigetet látogatják naponta 150 kuna körüli áron, ebben a napi étel és ital is benne foglaltatik. Reggel 10-kor indulnak, és este 6-ra jönnek vissza.

Mielőtt az út jobbra kanyarodna, egy kedves kis kávézót-éttermet találtunk, ahol gyorsan le is telepedünk, hogy ülve és zavartalanul gyönyörködhessünk a felkelő nap sugaraiban a tenger felszínén és a jövő-menő hajókban. Egy hölgy pont a kinti növényeket öntözi, és kiabál be egy másiknak, hogy két őrült turista máris itt termett. Egy bizonyára nyári brigádozó fiatal lány jelenik meg. Egy capuccinot és frissen facsart narancslevet rendelünk és együtt 28 kunát fizetünk. Minden finom. Órákig tudnánk itt ücsörögni, de furdal a kíváncsiság és elindulunk vissza a városközpont felé.

A lapadi sétálóutcán már reggel 10-kor kint vannak a mindenféle családi vállalkozások képviselői és vadásznak a mit sem sejtő, álmosan vánszorgó turistákra. Az egyik angolul érdekesen beszélő lány azt mesélte, hogy az ő hajójuk, a Lorena, 100 éves, de természetesen felújított, vászon van a tetején, hogy szellős legyen, de ne süssön az utasokra a nap. Gondolom így próbálják naponta feltölteni a hajót utasokkal. A tájékoztató végén figyelmeztetett bennünket a lányhoz „tartozó” idősebb férfi, hogy a konkurencia valótlant állít az utca másik végében.

Az újságárusnál, amit itt Tisak-nak hívnak, vásároltunk négy 8 kunás buszjegyet. Már ekkor nagyon melegünk van, ahogy a buszmegállón a 6-os buszra várakoztunk. Csurog a hátamon az izzadság, amikor a busz megérkezik. Mire mindenki felszáll, alig marad hely és levegő sincs sok, hiába vannak nyitva az ablakok. A testek túl közel vannak egymáshoz -- túl sokan vagyunk. Az út végén a tengerpart mellett haladunk el. A látvány itt is lélegzetelállító, mint a balkonunkról. Végre újra Pile-ben vagyunk! A kútból gyorsan iszunk egy kis vizet, és hideg vizet fröcskölünk az arcunkra és a tarkónkra is.

Boldogan lépjük át az óváros kapuját. Minden olyan szépnek és rendezettnek tűnik. A kapu alatti kis beugróban egy néni ül és kötöget, körülötte szétterített abroszok, azokat árulja. �thaladunk a várfal alatt és máris a márvánnyal kirakott, turistákkal teli sétáló utcákon találjuk magunkat. Megkeressük az irodát, ahol előre lefoglaltunk két koncertjegyet. A lányok, akik a jegyeket intézik, nagy hangerővel egyszerre beszélnek egymással, velünk és a telefonba is, de végül megkapjuk a négy jegyet és távozunk.

Egy kávézó belső terébe menekülünk a hőség elől. Szendvicset, valamint csirkesalátát fogyasztunk fél tizenkettőkor, ami tekintve, hogy hat óra óta fent vagyunk, már ebédnek is számíthat. Felüdülve bóklászunk tovább.

Megnézzük az Orlando szobrot, a sok templomot és a szűk utcácskákat, azokban a kis boltocskákat, a sok éttermet és kávézót. Véletlenül bukkanunk rá a helyi zsinagógába, amelyhez 2003-ban alakítottak ki egy kis múzeumot is. Egy beszédes férfi az egyetlen alkalmazott, látogató viszont van bőven. A zsinagóga maga piciny, mint Dubrovnik városa, egy lakóház emeletén lett kialakítva. Szomorú volt látni azok listáját, akik a holocaustban haltak meg, volt köztük sok magyarul hangzó név is. A krónika szerint ma 45 zsidó él a városban.

Kinézzük magunknak a Lapad szigetére félóránként közlekedő hajót, ezt még én is -- minden járművön rosszul vagyok --, bevállalom: az út csak tizenöt perc. Majd talán holnap… A nagy hőségre való tekintettel szó szerint belezuhanunk egy nagy templom árnyékában található Hamingway Café puha párnás székeibe. Majdnem elszunnyadunk, amikor egy csoport orosz turista telepedik le mellettünk. Olyan nagy hanggal vannak, hogy nem lehet nem odafigyelni rájuk. Megállapítjuk, hogy itt is jó gazdag orosz turistának lenni. A másik oldalunkon két középkorú nő olvas brit napilapokat. �k szótlanok. Előttünk két olasz pár keveredik nagy vitába. A férfiak nagy hanggal beszélnek, a nők kevésbé, de mindenki őrülten gesztikulál. Végül az egyik pár elvonul, a másik pár nőtagja a templom lépcsőjére ül, fejét kezei közé helyezi. Párját nem látjuk egy darabig. Kis idő múlva mind a négyen újra elhaladnak mellettünk, mintha mi sem történt volna. A pincérkisasszony ránk szól, hogy ne rakjuk fel lábainkat az előttünk levő puffokra. Az oroszokra és az angolokra is rászól. Sok magyar szót hallunk. Franciát és hollandot is. Szlovákot nem nagyon, csehet sem. Fizetünk, és lassan feltápászkodunk. Búcsúzóul még ellátogatok a mellékhelységbe, és jól bevizezem a fejem és a tarkóm.

Az óváros másik oldalán indulunk el a buszállomás felé. Rengeteg éttermet és ékszerboltot látunk. A piac éppen most zár. Egy bácsitól próbálunk barackot vásárolni, de amikor kiderül, hogy magam szeretném kiválogatni a barackokat, elküld a pultjától. Érthetetlenül állunk a történtek előtt. Egy brooklyni férfival is találkozunk – ilyen feliratú póló van rajta, jót szórakozunk azon, milyen kicsi a világ.

Visszafelé, Lapadba, valamivel elviselhetőbb a buszon való utazás. Vagy tizenöt percig keressük azt a szupermarketot, amiről Ivo beszélt még tegnap. Végül megtaláljuk, és már a teraszon vacsorázunk. A paprika és a paradicsom rendkívül finom. Evőeszközök nélkül kóstolgatunk, mert nem találunk semmit a konyhában. Tudjuk, hogy valahol biztos itt van, de nem találjuk. Így egy műanyag villa az összes kincsünk. Mivel még csak fél hét van, elindulunk a tengerpartra, hátha találunk egy kis öblöcskét, ahol még megmártózhatunk. Találunk is egy megfelelőt.

A nap még egy órán keresztül süt, és egy fiatal lány is szóba elegyedik velem. Négy éves volt, amikor a szülei – az egyik horvát, a másik szerb -- a háború miatt elköltöztek. Először Németországban éltek több éven át, majd Kanadában kötöttek ki. Büszkén mondja, ő beszél szerbhorvátul, németül és angolul is. Most már csak nyaranta járnak ide látogatóba, sok a rokon. Régebben gyerekeket tanított úszni és búvárkodni, de már kijött a gyakorlatból. Itt most a fiatal unokatestvérét próbálja megtanítani fejest ugrani a vízbe. Kétszer látom ugrani, de egyik sem tökéletes, a hasán landol. Persze lehet, hogy nem is lehet ilyen csekély vízbe rendesen fejest ugrani. Többen jönnek a kis öbölbe, főleg helyiek, vagyis horvátul beszélő emberek: úsznak, megszárítkoznak és elmennek. A naplemente után mi is összeszedelődzködünk és visszaindulunk.

A házban találkozunk Ivo szüleivel. Az anya sovány, rövid vörösre festett hajú. Bőszen dohányzik. A férje megmutatja a szőlőlugas alatt a kapribogyó bokrot. Kérdezzük a ház többi részéről, jó lenne családostul idejönni vakációzni, és úgy látjuk, el is férnénk. A bejárati grapefriut fát is megcsodáljuk, és eszünkbe jut, hogy két nagy narancsfát is láttunk mai utunk során. Megkérdezzük Ivo anyját, Mirát, hogy merre lehetnek az evőeszközök a konyhában. Hát az asztal alatti fiókban, mondja, és furcsán néz ránk. Hát igen… Az asztalt hosszan körbeölelő abrosz alá nem néztünk be.

Zuhanyozás után kiülünk az erkélyre. A fürdőzők már elvonultak, megjelennek a csillagok és a világítótornyok. Egy csapat horvátul éneklő férfi viszont órákig énekel valami szomorú helyi dalcsokrot. Amikor végre befejezik, mi is elalszunk. Mozgalmas és meleg napunk volt.

Érkezés

Dubrovniknál a reptérre a tengerpart mentén vezet az út, így felülről látom a kis öblökben fészkelő városkákat. Próbáljuk kitalálni, melyik lehet Dubrovnik, végül felismerjük az óváros falairól. Csodálatos madárperspektívából látni. Örülünk, hogy még nincs teljesen sötét.

Fél kilenckor landolunk. A reptér kicsi, de nagyon forgalmas, még ilyenkor este is. A nagy gépek mellett kicsiket is látunk. Az épület szép, újnak látszik. Gyorsan átesünk az útlevél vizsgálaton, és a csomagjainkat is megkapjuk pár perc várakozás után. Dubrovnik belvárosa 19 kilométerre fekszik a reptértől. A drága taxi helyett a Croatian Arilines buszjáratára váltunk jegyet. A sofőr elrakja csomagjainkat, mi beülünk a buszba, majd 35 percig várakozunk. Először arra a férfira, aki a pénzt szedi az utasoktól. Később pedig nem tudni mire. A pénzszedő és a sofőr sokat mobiltelefonál, és több férfi is megáll a busznál, beszélnek, nyitogatják és csukogatják a sofőr oldalán az ajtót. Végül, mire már teljesen besötétedik, elindulunk. A hosszú, ősz hajú sofőr a frászt hozza rám, mert miközben magnójából a helyi Lagzi Lajcsi szól, állandóan az amúgy is szűk út közepén halad, méghozzá elég gyorsan, még a beláthatatlan kanyarokban is. De szerencsére nem jött szembe senki… Útközben valami baráti társaságot is felveszünk, akik egy helyi buszmegállónál várnak. Négyen vannak, nem fizetnek és nincs náluk semmi, csak lenge nyári öltözet van rajtuk, és horvátul beszélgetek a buszvezetővel.

Végre megérkezünk az óvárosba, a Pile részbe, ahol rengeteg ember teng-leng az idevezető híd és kapu körül. Meleg van, az emberek fagyiznak, vizet isznak a kútból. Felhívjuk a vendéglátónkat, Ivot és megvárjuk, míg értünk jön a Hilton szálloda elé. Közben azon viccelődöm, hogy Paris (Hilton) remélhetőleg nem lesz itt az elkövetkező egy hétben. Ivo meg is érkezett kis háromajtós autójával. Bepakolja a kofferjainkat és elszállít a szálláshelyünkre, a Lapad nevű negyedbe, vagy 20 percre az óvárostól.

Kocsival csak a sétáló utcáig lehet menni. Tehát gyalogolnunk kell a lapadi turistaközponton át, éttermek előtt haladunk el, ahol az emberek kagylókat esznek, és bort isznak. Végül megérkezünk a tenger partjára, a ház elé. Két lépcsőn mászunk felfelé, mire végre egy ajtón át a lakásba jutunk. Ivo, miután megmutatja a lakást, elkéri az útleveleinket, majd tíz perc múlva visszaadja. Minden vendég után adót kell fizetniük a városnak, ehhez kellenek az adataink. Elismervényt is kapunk. Ivo a szállásért a pénzt nem fogadja el, azt mondja, majd az anyjának adjuk, ő kezeli a pénzt, és majdnem minden nap délután idejön, az apjával együtt, mert úsznak egyet a tengerben. A házat a család örökölte, a szülei 400 méterre laknak innen.

Paplan nincs? – kérdezem Ivot. -- A szekrényben találunk két gyapjútakarót, az elég lesz -- mondja ő. Kicsit szkeptikus vagyok, de úgy döntök, ha majd fázni fogok, kérek valami komolyabbat holnap. Leltárt tartunk – egy kis előszoba, innen nyílik a fürdőszoba, a szerényen felszerelt konyha hűtővel, két platnis rezsóval, mosogatóval, és konyhaasztallal. A hálószoba ablaka a tengerre néz. A kis vendégszobából nyílik a balkon, amelyen egy nagy asztal és két nagyon nehéz szék található, valamint egy nagy cikasz. A sok pálmafa és kaktusz láttán Ivot afelől kérdezem, milyen hideg van itt télen. A széltől függ – mondja --, ha keleti szél fúj, mínusz 10 Celsius fok is lehet, és még hidegebbnek tűnik.

Most 28 fok van, a levegő párás, de nem olyan kellemetlenül, mint New Yorkban. A ház előtt egy nagy boróka áll, és egy kis hajó horgonyoz. Kis sem pakolunk, csak ülünk a balkonon, figyeljük a tenger hangjait, és a csillagokat nézzük.

Dubrovniki ĂştinaplĂł
1.nap –
Indulás Késve indul a Boeing 737-300. A terminálon Michaela Frey ékszereit nézegetjük ráérősen. Még akciósan is hihetetlenül drágák, viszont nagyon szépek. A reptér minden értelemben rablógazdálkodást folytat. Az egyetlen beváltó hely az OTP Bank, ahol a 1 szlovák koronáért 5.8 forintot adtak a normál 6.3 helyett, és még kezelési költséget is számolnak. Egy kis üveg ásványvíz, ami boltban 100 forint, itt 600. A 2B terminálon viszont van többfajta étel, nem csak a Sbarro, mint a 2A-n. Itt egy tálcával körbejárhat az ember és kérhet az üveg mögötti kínálatból. Van szendvics, pizza, tészta, hús körettel, szafttal. A kávézóban és az éttermi részben is el vannak különítve a dohányzó és nem dohányzó asztalok, de a füst mindenhová elér, jobb minél messzebb ülni a dohányzós szekciótól.

A repülőnkhöz végül egy busz visz ki bennünket. A várakozásnál most már sokkal jobban szemügyre tudom venni az útitársakat. Párok vannak leginkább és baráti társaságok. Egy pici gyermek is van köztünk, úgy saccolom, még nincs egy éves. Az apja nyakában ül, mosolyog, kokettál a körülötte álló és rámosolygó nőkkel, és időnként jól benyálazza apja kopasz fejét.

A gép személyzete magyar. Az utaskísérő kisasszonyokon egy fehér póló, nyakukon színes kendő, és a sötétszínű szoknyájuk nagyon rövid – lehet, hogy ezen spórol a légitársaság? Mert a gép belseje nagyon szép, megkockáztatnám, hogy a Malév-nél is szebb, férőhely is ugyanannyi. Persze értem én, hogy amennyiben nem kell irodákat fenntartani dolgozókkal, telefonos központokkal, és ételkészítő szolgálattal, sokkal kevesebb pénzből is ki lehet hozni egy ilyen Dubrovniki utat.

A kapitány csak magyarul mondja el az úttal kapcsolatos információkat. Az egy órás út alatt sem ételt, sem italt nem kapunk, nincs audio- és video- szórakoztatás, mint a tengerentúli járatokon. Frissítőket, édességet, joghurtot, sört lehet vásárolni a fedélzeten és fizetni euróban, koronában, forintban, zlotyban vagy angol fontban. A rosszulléti zacskón egy kupon – tíz eurót lehet spórolni vele egy SkyEuropos szállásfoglalásnál. A fedélzeti magazin is érdekes. Azokról a helyekről találok benne tudósításokat, amelyekre a SkyEurope járatokat indít. A szövegek magyarul, szlovákul, németül, lengyelül és angolul vannak írva. Elolvasom a Dubrovnikról szóló cikket és nézegetem a pozsonyi reklámokat. Az egyik cikkben azt állítják, hogy Szlovákiában hódít a country-zene. Hát, nem tudom…