Dubrovnik, 4.nap

Két lány és egy fiú fürdik az ablakunk alatt. Lebegnek a vízen, néha úsznak is, és egyfolytában nevetgélnek. He-he-he, he-he-he… visszhangzik mindenfelé. Lehet, hogy alkohol, vagy más szer befolyása alatt állnak. Fél óra múlva elmennek, és én szerencsére vissza tudok aludni. Kilenckor arra ébredek, hogy melegem van.

A teraszon már kibírhatatlan hőség uralkodik. Mi lesz itt délután? Kimerészkedünk ugyan egy rövid időre, de gyorsan visszamenekülünk a lehúzott redőnyök mögé. Olvasunk, iszunk és eszünk egész nap, délután el is szundikálunk, és csak hat óra után indulunk el a kinti világba.

Egy rozoga kis sárga busszal utazunk az óváros felé. Amikor hegynek felfelé kell elindulnia egy-egy piros lámpánál, azért imádkozunk, nehogy elkezdjen hátrafelé gurulni, és hogy épségben érjünk a hegy tetejére. Az újabb buszokon a sofőr feletti digitális kijelzőn ahelyett, hogy a megállók nevét ismertetnék, reklámokat láthat az utazó közönség – Guess jeans, helyi kiárusítások, a www.moda.hr portál nagyszerűségét, és hasonlókat.

Az Ohrin nevű étteremben vacsorázunk az esti koncert előtt. Ez az óváros mellett elhelyezkedő kis öbölben van. A hegyoldalban két ajtó látható, az egyik zöld, a másik kék. Vajon mi lehet mögöttük? A mólónál halászok teszek, vesznek, egy család horgászik. Az ötvenen felüli pincér egy viszonylag jó helye lévő asztalhoz vezet, innen is szépen látni a tengert, mert nagyon kevesen vannak. A jobb asztalokat mind lefoglalták már, gondolom telefonon. A pincér az övét igazgatja, miközben a rendelést felveszi. Ráksalátát, helyi fehérbort, kólát, grillezett fehér halat és sült sajtot kérünk. Kóla helyett pepsit kapok. A bor finom, az ételek is. Még rendeléskor próbáltam megtudni, milyen fajta sajtról van szó. A pincér először azt mondta, juhsajt. Később, amikor azt kérdezem, erős-e, azt mondja, nem is igazán juhsajt, hanem tehénsajt és juhsajt keveréke. Amit végül kihoz, egyszerű keménysajt, a trappistához hasonló, bár finomabb. Szemernyi juh-, vagy más, mint tehéntej nincs benne. Tartármártás helyett valami házi majonézt kapok, amiben van petrezselyemzöldje. Barátnőm ráksalátája kevés rákból és sok rózsaszínű majonézből áll. De a grillezett hal és a rizs, valamint az én hasábburgonyám nagyon finom.

Evés közben a lenyugvó napot nézzük. Két kajakozó érkezik, és sok hajót látunk az óvárosi kikötő felé menni, és felőle jönni. Igazán kellemes és romantikus hely. Az óvárosi falakon emberek sétálnak, szép lehet onnan a kilátás. A másik oldalon, egy ház tetején egy macska nyújtózkodik a forró palán.

Ahogy a buszról leszállunk, tudjuk: a mai három zuhanyozásnak semmi nyoma nem maradt, de most a vacsora befejeztével, fél kilenckor, kezd kibírhatóvá válni a kinti hőmérséklet. Az étterem is megtelik lassan, részben gazdag külföldi turistákkal. Egy francia társaság úgy foglal helyet, hogy a négy férfi az asztal egyik, a négy nő pedig a másik oldalán ül. Egy németül beszélő, magas szőke férfi pedig szláv barátnőjét látja vendégül. A pincérek nagyon udvariasak és feltűnően szolgálatkészek vele, ami lehet egy korábbi borravaló hatása, de az is lehet, hogy csak imponál nekik a macsósága...

Az óvárosi kikötőben megtudjuk, hogy Mijet szigetére két óráig tart az út oda, plusz kettő vissza. Erre nem merek vállalkozni, barátnőm nagy bánatára. Nem kockáztathatok négy órás rosszullétet egy nap -- határoztam. Nagyon finom fagyit eszünk a főutcán és egy dóm lépcsőjén várjuk, hogy elkezdődjön a koncert.

A kisgyerekek körülöttünk, a fecskék pedig felettünk kergetőznek, hangoskodnak. Az egyik fecske meg is tisztel -- szerencsére a vállamra esik a megtiszteltetés, és nem a pólómra, így nem tesz kárt benne.

Előzőleg megkérdeztem egy Dubrovnik Summer Festival feliratú pult mögött álló hölgyet, hogy a koncertünkre itt kerül-e sor. Igen, válaszolta. Ide érkezünk tehát vissza negyed kilenc után. Egy nagy épület belső, nyitott terébe vezetnek bennünket. A nézők székeken foglalnak helyet. Mi azon csodálkozunk, hogy kaphattunk két helyet úgy, hogy az egyik a sor egyik végén, a másik a másik végén van. Kérdezzük a jegykezelőket, nézegetik a jegyeket, de csak a vállukat vonogatják. Végül két középen üresen maradt széket foglalunk el. Már ez is feltűnhetett volna, valamint az, hogy a terem közepén egy nagy zongora van. Hol fognak ezek táncolni? -- kérdezzük egyszerre, hiszen népi táncokra szól a jegyünk. De nincs gondolkodásra idő, mert máris megjelenik egy japán úriember, aki leül frakkjában a zongora mellé, és gyönyörűen játszani kezd. Most már biztosak vagyunk benne, hogy rossz helyre jöttünk. Az első szünetben, két darab előadása után, kiosonunk, és futva vesszük célba az igazi helyszínt.

Messze volt, mondanom sem kell, egy várpalota tetején. Ez is a szabad ég alatt. Egy zenekar muzsikál éppen, amikor odaérünk, örülünk, hogy nem maradunk le sokról. A színpad mögötti kis lépcsőn foglalunk helyet. Innen jól látjuk a színpadot és a készülődő táncosokat is. Minden tánc- vagy zenei blokkot angolul vezetet fel egy díszesen felöltözött leányzó. Ez az angol szöveg néhol vicces, de a lány becsületesen végigmondja. A táncosok gyönyörű ruhákban vannak. Néhol úgy érzem, kicsit a detvai népviseletre hasonlít, néhol viszont a magyaros, egy vállra húzott kabát ismerős. A legjobban két viselet tetszik. Az egyik: barna kabátka, fehér ing, khaki nadrág és fekete cipő. A piros sapkát leszámítva olyanok a férfiak, mintha egy Calvin Kline reklámból léptek volna ki. A másik viseletben pedig minden fekete, csak az ing fehér és a sapka piros. Mintha egy pályát tévesztett katolikus pap táncolt volna, vagy annak öltözött matrózok. A táncok közül a csilingelő csizmás a leglátványosabb. Pörögnek és forognak a fiúk, a lányok is. Négyesben, vagy még nagyobb létszámban fogják komplikált módon egymás kezét vagy derekát. Az egyik táncos számban négy fiú forog úgy, hogy néha a szélsőt felrepítik a levegőbe. Néha kimondottan akrobatikus mutatványoknak megfelelő produkciót látunk. Viccelődnek is. A lányok és a fiúk átlagban egyforma magasak -- a lányok kontyot, a fiúk rövid hajat viseltek.

Meglepő módon a zenekar nem csak zenél, hanem énekel is. Az öt idősebb férfi küllemre olyan, mintha egy kabaré számból jöttek volna éppen. Az egyik kicsi, nagy pocakkal és nagy bajusszal. A másik magas, vékony, kis kiálló pocakkal. A harmadik kicsi fejjel, kidülledt szemmel énekel. Gyönyörűen énekelnek. A szomorú számoknál az ember könnyezik, a vidámaknál jár a lába. A férfiak hangja és a hangszereik zenéje tökéletes összhangban van.

Az előadás közben egy negyedórás szünetet tartanak. Ezalatt elfoglaljuk helyünket, amelyek ideális módon helyezkednek el a színpadhoz képest. Két sorral lejjebb két lány ül előttünk. Az egyik digitális fényképezőgépével állandóan fotózza a táncosokat, majd a fotókat a mellette ülő barátnőjével nézegetik. Az előadás javáról így szerintem le is maradnak, hiszen sokkal tovább bámulják a digitális kijelzőt, mint a színpadot. Nagy tapsvihar és többszöri ráadás után az előadás befejeződik.

Az óváros márvány padlóján sietünk vissza a buszmegállóba, nehogy az utolsó buszt is elszalasszuk. Már ott is áll a hatos, amikor odaérünk. Vagy tíz ember áll még előttünk, amikor a vezető úgy ítéli meg, elég ennyi utas, és becsukja az ajtót. Húsz percet várunk a következőre, amely megint csak sárga és rozoga, de éjszaka gyorsabban célhoz ér, és nincs is benne olyan hőség. Éjfél után a lapadi sétálóutca éttermei tele vannak. Szerencsére a mi kis apartmanunk csöndes és hűvös.

Dubrovnik, 3.nap

...A csendben a hang felerősödik, és talán még visszhangzik is. Betonfűrész, miegymás. A korai úszók ma is megjelennek. Egy kis szupermarketos cappuccino, és barackízű jeges tea teraszon való elfogyasztása után felkerekedünk, és tíz óra felé el is foglaljuk helyünket az egyik part menti kis öbölben, ahol hűvösben lehet feküdni és ülni úgy, hogy az ember lába a tengervízben mártózik. A festő néni most nem ül a megszokott fa tövében. Kis hiányérzetünk támad… Útközben megetetünk két cicacsaládot. A víz frissnek tűnik, és csak térdig merek bele állni, de rövid idő után így is fázom. Egy kis medenceszerű betonkeret van az öblöcske előtt, ahol sok a gombaszerű növényzet -- először azt hittem, kagylók. Innen a mélyebb tengervízbe acéllétra vezet.

Egy óra telhet el, amikor megjelenik az első „öböltársunk”. Egy idősebb hölgy, aki csak úszott egyet, megszárítkozott és már megy is tovább. �t egy délszláv család követi. �k maradnak ugyan, de nem sokáig. Később, kora délután két angol férfi is érkezik. Úsznak, ülnek a köveken, majd némi olvasás után elmennek. Egy spanyolul beszélő pár sokáig marad: a nő szorgalmasan cigarettázik, a férfi inkább a vízben lubickol. Dél körül megnő a hajóforgalom. A hullámok fehér habszerű anyagot hordanak a partra, talán a hajók üzemanyaga. Egy Policia feliratú hajó is álldogál a vízen. Félóránként vissza kell motoroznia a külső vizekre, mert minduntalan kisodorja a partra a hullámzó tenger.

Egy család érkezik. Papa, mama, kislány, kisfiú. Egy nagy gumicsónakot tesznek a vízre, ügyesen beszállnak, és már eveznek is el. Követni akarom őket, merre tartanak, de egy idő után valami más tereli el a figyelmemet, így szem elől tévesztem őket. Fél háromkor elindulunk el az étterem felé, mert két tinilány túl közel helyezkedik el a területünkhöz, és éhesek is vagyunk.

Sétánk közben sok fürdőzőt látunk. A nők elég nagy hányada monokinizik. Kiderül, hogy bikiniben nem lehet beülni az éttermi részbe, maradunk hát a kinti kávézóban. Nehezen, de végül sikeresen elmagyarázzuk a fiatal pincérnőnek, hogy olyan jeges kávét kérünk, amiben csak kávé, tej és jég van. A fagyit, ami egyébként járna hozzá, hozza külön egy tölcsérben. A fagyi a -- valamikor gyermekkoromban -- Bulgáriában fogyasztott jégkrémekre emlékeztet. Vaníliás és finom. A tölcsér is. Egy angol pár ül az egyik asztalnál, mindketten naplót írnak és olvasnak.

Két lány ül le mögénk. Csak mobiltelefon és pénz van náluk. �llandóan és hangosan beszélnek horvátul. Az öblöcskében is volt szerencsénk két ilyen lányhoz, akik még újságolvasás közben is beszélgettek. Érdekes, hogy a csendesen nem tudnak kommunikálni. Belőlük lesznek majd a mély, rekedtes hangú rövid hajú szláv nők, akik legtöbbje erős dohányos. A dohányosokról jut eszembe: a kávézó felső teraszán egy holland család gyülekezik. Mindenki füstöl.

A kis apartmanunkban ebédelünk meg a még tegnapi bevásárlás szerzeményeiből. Utána sziesztázunk. A redőnyöket már reggel leeresztettük, így a kellemes hűvösben pihengetünk. Véletlenül rájövök, hogy a VIP mobilszolgáltató hálózatából este hat és hét között ingyen lehet SMS-ezni, egyébként 15 korona egy üzenet elküldése. Ennek megörülök, és ettől kezdve a mamámnak és a húgomnak minden nap részletesen beszámolok az időjárásról, és a nap fontosabb eseményeiről.

Este a közeli Casa Bar étteremben eszünk salátát, paradicsomot, levest, olasz sonkát és sajtot. Többek között azért választottuk ezt a helyet, mert itt lakik az a négy vörös kismacska, akiket csak The Four Brothers-nek hívunk egymás közt. Végre megsimogathatjuk és megetethetjük őket. Kapnak a sonkából és a sajtból is, és elégedetten játszanak egymással és velünk is az asztal alatt.

Sétálunk a promenádon. Borzalmasan zajos, mert minden étterem, kávézó és büfé kötelességének tartja, hogy más-más zenét szolgáltasson vendégeinek. A rengeteg ember számunkra inkább riasztó, mint vonzó. A Hotel Zágreb kertjében viszont kellemesen meglepődünk, amikor egy Internet-kertet fedezünk fel. Egy fiatal nő intézi a számítógépek bérlését, az elmaradhatatlan cigaretta ott füstölög mellette a hamutartóban. Negyed óra használat öt kunába kerül. A kertben elég messze vannak az asztalok felállítva egymástól, rajtuk egy kis lámpa, monitor, PC. Egy férfi zongorán Chopin-t játszik, igazán szépen. Nyári internetes idill. De vajon mit történik, ha hirtelen vihar támad…?

A sok fagyis stand közül egyiknél sem kapunk cukormentes fagyit. Az óvárosban több helyen is láttunk ilyet, meg is kóstoltuk, finom volt. A kis vegyesboltot és a szuvenír árusokat is megnézegetjük, a nyaraláshoz szükséges dolgokon kívül (sapkák, papucsok, fürdőlepedők, matracok, naptejek, stb.) nincs sok érdekesség. Késő este még a teraszon üldögélünk. Az éjszaka melegebb, mint tegnap. A csillagok most is tömegesen ragyognak, hozzájuk csatlakozik a két világítótorony is. Most mintha több hajó közlekedne. Szemben a kivilágított parton egy kutyus fürdik.

Dubrovnik, 2.nap

Kinézek az ablakon. A tenger zöld. Egy kocogó embert látok, és egy másik embert úszni. Csak a madarak hangoskodnak. A balkonról látom, hogy az öböl mellett egy nagy emeletes hajó halad el. Több hajó horgonyozik a közelben. Két szigetet sejlik fel a távolban – az egyik sziklás, a másik nagyobb lehet, annak csak egy része látszik. Az este észlelt világítótornyok is ezeken lehetnek. A fecskék boldogan csapatban röpködnek felettem, ficánkolnak és hangoskodnak.

Hét órára már vagy húszan úsznak az öbölben, a szépen kialakított strand közelében. Most látom, hogy az úszók védelmében kisebb és nagyobb bójákkal ki van jelölve, a hajók meddig mehetnek, amikor a kikötőhöz közelítenek. Egy kis csónak horgonyozik pont a hajók útjában. A strandon nyugágyak vannak, fehérek és zöldek, mögöttük zuhanyzók. Mellettük és hátrébb éttermek asztalait látom és büféket. Nyolckor, reggeli nélkül, elindulunk első felfedező utunkra.

A strand balra van, mi jobbra indulunk el a part menti kis sétányon. Kis privát öblöket látunk végig. Néhol a köveket betonnal kötötték össze, néha a kövek természetes módon alkalmasak a napozásra. Ahol mélyebb a tenger ott, mint egy medencében, a biztonság kedvéért egy kis acél létra vezet a vízbe. A víz kristálytiszta, zöld színű, hidegnek tűnik, de néhány ember itt is úszik már.

Rengeteg macskát látunk, ahogy haladunk a kis ösvényen. Többségük sovány, siralmas állapotban vannak. Főleg a kiscicás anyamacskákért szakad meg a szívünk, és el is határozzuk, hogy még ma veszünk macskaeledelt valahol. Két németül beszélő nő jön velünk szemben, két kutyát vezetnek pórázon. Látunk két sétálóhajót, és megnézzük a tájékoztatókat – a három közeli szigetet látogatják naponta 150 kuna körüli áron, ebben a napi étel és ital is benne foglaltatik. Reggel 10-kor indulnak, és este 6-ra jönnek vissza.

Mielőtt az út jobbra kanyarodna, egy kedves kis kávézót-éttermet találtunk, ahol gyorsan le is telepedünk, hogy ülve és zavartalanul gyönyörködhessünk a felkelő nap sugaraiban a tenger felszínén és a jövő-menő hajókban. Egy hölgy pont a kinti növényeket öntözi, és kiabál be egy másiknak, hogy két őrült turista máris itt termett. Egy bizonyára nyári brigádozó fiatal lány jelenik meg. Egy capuccinot és frissen facsart narancslevet rendelünk és együtt 28 kunát fizetünk. Minden finom. Órákig tudnánk itt ücsörögni, de furdal a kíváncsiság és elindulunk vissza a városközpont felé.

A lapadi sétálóutcán már reggel 10-kor kint vannak a mindenféle családi vállalkozások képviselői és vadásznak a mit sem sejtő, álmosan vánszorgó turistákra. Az egyik angolul érdekesen beszélő lány azt mesélte, hogy az ő hajójuk, a Lorena, 100 éves, de természetesen felújított, vászon van a tetején, hogy szellős legyen, de ne süssön az utasokra a nap. Gondolom így próbálják naponta feltölteni a hajót utasokkal. A tájékoztató végén figyelmeztetett bennünket a lányhoz „tartozó” idősebb férfi, hogy a konkurencia valótlant állít az utca másik végében.

Az újságárusnál, amit itt Tisak-nak hívnak, vásároltunk négy 8 kunás buszjegyet. Már ekkor nagyon melegünk van, ahogy a buszmegállón a 6-os buszra várakoztunk. Csurog a hátamon az izzadság, amikor a busz megérkezik. Mire mindenki felszáll, alig marad hely és levegő sincs sok, hiába vannak nyitva az ablakok. A testek túl közel vannak egymáshoz -- túl sokan vagyunk. Az út végén a tengerpart mellett haladunk el. A látvány itt is lélegzetelállító, mint a balkonunkról. Végre újra Pile-ben vagyunk! A kútból gyorsan iszunk egy kis vizet, és hideg vizet fröcskölünk az arcunkra és a tarkónkra is.

Boldogan lépjük át az óváros kapuját. Minden olyan szépnek és rendezettnek tűnik. A kapu alatti kis beugróban egy néni ül és kötöget, körülötte szétterített abroszok, azokat árulja. �thaladunk a várfal alatt és máris a márvánnyal kirakott, turistákkal teli sétáló utcákon találjuk magunkat. Megkeressük az irodát, ahol előre lefoglaltunk két koncertjegyet. A lányok, akik a jegyeket intézik, nagy hangerővel egyszerre beszélnek egymással, velünk és a telefonba is, de végül megkapjuk a négy jegyet és távozunk.

Egy kávézó belső terébe menekülünk a hőség elől. Szendvicset, valamint csirkesalátát fogyasztunk fél tizenkettőkor, ami tekintve, hogy hat óra óta fent vagyunk, már ebédnek is számíthat. Felüdülve bóklászunk tovább.

Megnézzük az Orlando szobrot, a sok templomot és a szűk utcácskákat, azokban a kis boltocskákat, a sok éttermet és kávézót. Véletlenül bukkanunk rá a helyi zsinagógába, amelyhez 2003-ban alakítottak ki egy kis múzeumot is. Egy beszédes férfi az egyetlen alkalmazott, látogató viszont van bőven. A zsinagóga maga piciny, mint Dubrovnik városa, egy lakóház emeletén lett kialakítva. Szomorú volt látni azok listáját, akik a holocaustban haltak meg, volt köztük sok magyarul hangzó név is. A krónika szerint ma 45 zsidó él a városban.

Kinézzük magunknak a Lapad szigetére félóránként közlekedő hajót, ezt még én is -- minden járművön rosszul vagyok --, bevállalom: az út csak tizenöt perc. Majd talán holnap… A nagy hőségre való tekintettel szó szerint belezuhanunk egy nagy templom árnyékában található Hamingway Café puha párnás székeibe. Majdnem elszunnyadunk, amikor egy csoport orosz turista telepedik le mellettünk. Olyan nagy hanggal vannak, hogy nem lehet nem odafigyelni rájuk. Megállapítjuk, hogy itt is jó gazdag orosz turistának lenni. A másik oldalunkon két középkorú nő olvas brit napilapokat. �k szótlanok. Előttünk két olasz pár keveredik nagy vitába. A férfiak nagy hanggal beszélnek, a nők kevésbé, de mindenki őrülten gesztikulál. Végül az egyik pár elvonul, a másik pár nőtagja a templom lépcsőjére ül, fejét kezei közé helyezi. Párját nem látjuk egy darabig. Kis idő múlva mind a négyen újra elhaladnak mellettünk, mintha mi sem történt volna. A pincérkisasszony ránk szól, hogy ne rakjuk fel lábainkat az előttünk levő puffokra. Az oroszokra és az angolokra is rászól. Sok magyar szót hallunk. Franciát és hollandot is. Szlovákot nem nagyon, csehet sem. Fizetünk, és lassan feltápászkodunk. Búcsúzóul még ellátogatok a mellékhelységbe, és jól bevizezem a fejem és a tarkóm.

Az óváros másik oldalán indulunk el a buszállomás felé. Rengeteg éttermet és ékszerboltot látunk. A piac éppen most zár. Egy bácsitól próbálunk barackot vásárolni, de amikor kiderül, hogy magam szeretném kiválogatni a barackokat, elküld a pultjától. Érthetetlenül állunk a történtek előtt. Egy brooklyni férfival is találkozunk – ilyen feliratú póló van rajta, jót szórakozunk azon, milyen kicsi a világ.

Visszafelé, Lapadba, valamivel elviselhetőbb a buszon való utazás. Vagy tizenöt percig keressük azt a szupermarketot, amiről Ivo beszélt még tegnap. Végül megtaláljuk, és már a teraszon vacsorázunk. A paprika és a paradicsom rendkívül finom. Evőeszközök nélkül kóstolgatunk, mert nem találunk semmit a konyhában. Tudjuk, hogy valahol biztos itt van, de nem találjuk. Így egy műanyag villa az összes kincsünk. Mivel még csak fél hét van, elindulunk a tengerpartra, hátha találunk egy kis öblöcskét, ahol még megmártózhatunk. Találunk is egy megfelelőt.

A nap még egy órán keresztül süt, és egy fiatal lány is szóba elegyedik velem. Négy éves volt, amikor a szülei – az egyik horvát, a másik szerb -- a háború miatt elköltöztek. Először Németországban éltek több éven át, majd Kanadában kötöttek ki. Büszkén mondja, ő beszél szerbhorvátul, németül és angolul is. Most már csak nyaranta járnak ide látogatóba, sok a rokon. Régebben gyerekeket tanított úszni és búvárkodni, de már kijött a gyakorlatból. Itt most a fiatal unokatestvérét próbálja megtanítani fejest ugrani a vízbe. Kétszer látom ugrani, de egyik sem tökéletes, a hasán landol. Persze lehet, hogy nem is lehet ilyen csekély vízbe rendesen fejest ugrani. Többen jönnek a kis öbölbe, főleg helyiek, vagyis horvátul beszélő emberek: úsznak, megszárítkoznak és elmennek. A naplemente után mi is összeszedelődzködünk és visszaindulunk.

A házban találkozunk Ivo szüleivel. Az anya sovány, rövid vörösre festett hajú. Bőszen dohányzik. A férje megmutatja a szőlőlugas alatt a kapribogyó bokrot. Kérdezzük a ház többi részéről, jó lenne családostul idejönni vakációzni, és úgy látjuk, el is férnénk. A bejárati grapefriut fát is megcsodáljuk, és eszünkbe jut, hogy két nagy narancsfát is láttunk mai utunk során. Megkérdezzük Ivo anyját, Mirát, hogy merre lehetnek az evőeszközök a konyhában. Hát az asztal alatti fiókban, mondja, és furcsán néz ránk. Hát igen… Az asztalt hosszan körbeölelő abrosz alá nem néztünk be.

Zuhanyozás után kiülünk az erkélyre. A fürdőzők már elvonultak, megjelennek a csillagok és a világítótornyok. Egy csapat horvátul éneklő férfi viszont órákig énekel valami szomorú helyi dalcsokrot. Amikor végre befejezik, mi is elalszunk. Mozgalmas és meleg napunk volt.

Érkezés

Dubrovniknál a reptérre a tengerpart mentén vezet az út, így felülről látom a kis öblökben fészkelő városkákat. Próbáljuk kitalálni, melyik lehet Dubrovnik, végül felismerjük az óváros falairól. Csodálatos madárperspektívából látni. Örülünk, hogy még nincs teljesen sötét.

Fél kilenckor landolunk. A reptér kicsi, de nagyon forgalmas, még ilyenkor este is. A nagy gépek mellett kicsiket is látunk. Az épület szép, újnak látszik. Gyorsan átesünk az útlevél vizsgálaton, és a csomagjainkat is megkapjuk pár perc várakozás után. Dubrovnik belvárosa 19 kilométerre fekszik a reptértől. A drága taxi helyett a Croatian Arilines buszjáratára váltunk jegyet. A sofőr elrakja csomagjainkat, mi beülünk a buszba, majd 35 percig várakozunk. Először arra a férfira, aki a pénzt szedi az utasoktól. Később pedig nem tudni mire. A pénzszedő és a sofőr sokat mobiltelefonál, és több férfi is megáll a busznál, beszélnek, nyitogatják és csukogatják a sofőr oldalán az ajtót. Végül, mire már teljesen besötétedik, elindulunk. A hosszú, ősz hajú sofőr a frászt hozza rám, mert miközben magnójából a helyi Lagzi Lajcsi szól, állandóan az amúgy is szűk út közepén halad, méghozzá elég gyorsan, még a beláthatatlan kanyarokban is. De szerencsére nem jött szembe senki… Útközben valami baráti társaságot is felveszünk, akik egy helyi buszmegállónál várnak. Négyen vannak, nem fizetnek és nincs náluk semmi, csak lenge nyári öltözet van rajtuk, és horvátul beszélgetek a buszvezetővel.

Végre megérkezünk az óvárosba, a Pile részbe, ahol rengeteg ember teng-leng az idevezető híd és kapu körül. Meleg van, az emberek fagyiznak, vizet isznak a kútból. Felhívjuk a vendéglátónkat, Ivot és megvárjuk, míg értünk jön a Hilton szálloda elé. Közben azon viccelődöm, hogy Paris (Hilton) remélhetőleg nem lesz itt az elkövetkező egy hétben. Ivo meg is érkezett kis háromajtós autójával. Bepakolja a kofferjainkat és elszállít a szálláshelyünkre, a Lapad nevű negyedbe, vagy 20 percre az óvárostól.

Kocsival csak a sétáló utcáig lehet menni. Tehát gyalogolnunk kell a lapadi turistaközponton át, éttermek előtt haladunk el, ahol az emberek kagylókat esznek, és bort isznak. Végül megérkezünk a tenger partjára, a ház elé. Két lépcsőn mászunk felfelé, mire végre egy ajtón át a lakásba jutunk. Ivo, miután megmutatja a lakást, elkéri az útleveleinket, majd tíz perc múlva visszaadja. Minden vendég után adót kell fizetniük a városnak, ehhez kellenek az adataink. Elismervényt is kapunk. Ivo a szállásért a pénzt nem fogadja el, azt mondja, majd az anyjának adjuk, ő kezeli a pénzt, és majdnem minden nap délután idejön, az apjával együtt, mert úsznak egyet a tengerben. A házat a család örökölte, a szülei 400 méterre laknak innen.

Paplan nincs? – kérdezem Ivot. -- A szekrényben találunk két gyapjútakarót, az elég lesz -- mondja ő. Kicsit szkeptikus vagyok, de úgy döntök, ha majd fázni fogok, kérek valami komolyabbat holnap. Leltárt tartunk – egy kis előszoba, innen nyílik a fürdőszoba, a szerényen felszerelt konyha hűtővel, két platnis rezsóval, mosogatóval, és konyhaasztallal. A hálószoba ablaka a tengerre néz. A kis vendégszobából nyílik a balkon, amelyen egy nagy asztal és két nagyon nehéz szék található, valamint egy nagy cikasz. A sok pálmafa és kaktusz láttán Ivot afelől kérdezem, milyen hideg van itt télen. A széltől függ – mondja --, ha keleti szél fúj, mínusz 10 Celsius fok is lehet, és még hidegebbnek tűnik.

Most 28 fok van, a levegő párás, de nem olyan kellemetlenül, mint New Yorkban. A ház előtt egy nagy boróka áll, és egy kis hajó horgonyoz. Kis sem pakolunk, csak ülünk a balkonon, figyeljük a tenger hangjait, és a csillagokat nézzük.

Dubrovniki ĂştinaplĂł
1.nap –
Indulás Késve indul a Boeing 737-300. A terminálon Michaela Frey ékszereit nézegetjük ráérősen. Még akciósan is hihetetlenül drágák, viszont nagyon szépek. A reptér minden értelemben rablógazdálkodást folytat. Az egyetlen beváltó hely az OTP Bank, ahol a 1 szlovák koronáért 5.8 forintot adtak a normál 6.3 helyett, és még kezelési költséget is számolnak. Egy kis üveg ásványvíz, ami boltban 100 forint, itt 600. A 2B terminálon viszont van többfajta étel, nem csak a Sbarro, mint a 2A-n. Itt egy tálcával körbejárhat az ember és kérhet az üveg mögötti kínálatból. Van szendvics, pizza, tészta, hús körettel, szafttal. A kávézóban és az éttermi részben is el vannak különítve a dohányzó és nem dohányzó asztalok, de a füst mindenhová elér, jobb minél messzebb ülni a dohányzós szekciótól.

A repülőnkhöz végül egy busz visz ki bennünket. A várakozásnál most már sokkal jobban szemügyre tudom venni az útitársakat. Párok vannak leginkább és baráti társaságok. Egy pici gyermek is van köztünk, úgy saccolom, még nincs egy éves. Az apja nyakában ül, mosolyog, kokettál a körülötte álló és rámosolygó nőkkel, és időnként jól benyálazza apja kopasz fejét.

A gép személyzete magyar. Az utaskísérő kisasszonyokon egy fehér póló, nyakukon színes kendő, és a sötétszínű szoknyájuk nagyon rövid – lehet, hogy ezen spórol a légitársaság? Mert a gép belseje nagyon szép, megkockáztatnám, hogy a Malév-nél is szebb, férőhely is ugyanannyi. Persze értem én, hogy amennyiben nem kell irodákat fenntartani dolgozókkal, telefonos központokkal, és ételkészítő szolgálattal, sokkal kevesebb pénzből is ki lehet hozni egy ilyen Dubrovniki utat.

A kapitány csak magyarul mondja el az úttal kapcsolatos információkat. Az egy órás út alatt sem ételt, sem italt nem kapunk, nincs audio- és video- szórakoztatás, mint a tengerentúli járatokon. Frissítőket, édességet, joghurtot, sört lehet vásárolni a fedélzeten és fizetni euróban, koronában, forintban, zlotyban vagy angol fontban. A rosszulléti zacskón egy kupon – tíz eurót lehet spórolni vele egy SkyEuropos szállásfoglalásnál. A fedélzeti magazin is érdekes. Azokról a helyekről találok benne tudósításokat, amelyekre a SkyEurope járatokat indít. A szövegek magyarul, szlovákul, németül, lengyelül és angolul vannak írva. Elolvasom a Dubrovnikról szóló cikket és nézegetem a pozsonyi reklámokat. Az egyik cikkben azt állítják, hogy Szlovákiában hódít a country-zene. Hát, nem tudom…