Öregedés?
Munka után elmentem az egyik kedvenc boltomba, , hogy kicseréljek egy farmernadrágot. A boltot American Eagle Outfitters-nek hívják, és egy hónappal korábban vásároltam itt, illetve akkor egy másikat cseréltem erre a farmerra, mert az előző nagy volt. Egy számmal kisebbet próbáltam, ez kicsit szoros volt, de abban bíztam, hogy majd meglazul, ahogy hordom. Nem lazult meg, sőt, szerintem nagyobb lett a hasam, és még jobban szorított. Így egy más szabású nadrágra cseréltem – kényelmes sztreccs vászonnadrágra.
Ahogy a kasszánál álltam, azon bosszankodtam, miért nem tudok itt magamnak farmert venni, amikor egyébként nagyon tetszik a kínálat. Egyik sem kényelmes – vagy nem tudok a felpróbált darabban lélegezni, vagy lóg rajtam. Kire szabják ezeket? -- mérgelődtem.
A fiatal, kasszánál ülő nők és férfiak mögött a falon két nagy képernyőn egy buta videofilm pergett, és a hozzá illő zeneszám olyan hangos volt, hogy a kasszások nem nagyon értették a kedves vásárló mondanivalóját. El is határoztam, hogy ezt szóvá teszem majd, ha rám kerül a sor, mert hát mégiscsak a vásárlókért van a bolt, és nem fordítva, nem igaz?
Álltam a sorban, nézelődtem, figyeltem a többi vásárlót, hogy mit vesznek, milyen ruhát visznek be a próbafülkébe. És ekkor, hirtelen, nagy felismerésre tettem szert! Lehet, hogy mégsem a farmer a bűnös? Körülöttem tizen- és huszonévesek sürögtek. A hangos zene őket láthatóan nem zavarta. Az ő hasuk lapos volt. Rajtuk az a nadrág, amit én most cserélni fogok, nagyon jól állna. Én vagyok az, aki egyszerűen kiöregedett az ilyen boltokból? És akkor én most hol vásároljak? Hol árulnak olyan farmerokat, amelyekben egy kis has is elfér?
Hirtelen pánikot és még nagyobb bosszúságot éreztem, hogy milyen jogon vagyok itt diszkriminálva azért, mert megöregedtem? Pedig ez a szomorú igazság. Tíz évvel ezelőtt bármit ehettem, bámilyen mennyiségben, a hasam akkor is lapos maradt. Ma már egy nagyobb vacsora után a hasam kiduzzad és napokig úgy is marad, főleg, ha rendszeresen többet vacsorázom a kelleténél.
Mert sokszor most már nem azért eszem, mert éhes vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, hanem azért, mert valakivel együtt vacsorázom, vagy, mert a szemem kívánja. És persze ott vannak a csipszek, a kis rágcsálnivalók, a kalóriadús felesleges ételek, amelyek tévénézés közben szoktak az eszembe jutni. És a nassolás eredménye szépen átvándorol a hasamra, a combomra, a hátsó felemre...
Mire rám került a sor a boltban, már nem tettem szóvá a hangos zenét. Túlkiabáltam, és kicseréltem a szűk farmert a kényelmes vászonnadrágra. Kifelé menet még egyszer jól megnéztem magamnak a vásárlókat. Én voltam a legidősebb.
Hogy ezután hova fogok menni farmert venni, nem tudom még. Talán meg kellene kérdeznem valami velem egykorú hölgyet...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, September 20, 2007
Sunday, September 16, 2007
Tuesday, September 11, 2007
Monday, September 10, 2007
Thursday, September 06, 2007
Friday, August 24, 2007
Hairspray
Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.
John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.
Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.
Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.
E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.
Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.
Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.
Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.
A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.
John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.
Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.
Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.
E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.
Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.
Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.
Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.
A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, August 10, 2007
Feljegyzések a hangyabolyból #1.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Saturday, July 28, 2007
Abigail Thomas élettörténetei
Vannak könyvek, amelyek megtalálják az embert. Abigail Thomas A Three Dog Life (’Háromkutya-élet’) csak úgy, véletlenül került a kezem közé egy könyvesbolti böngészés alkalmával, és annak ellenére, hogy sosem hallottam az írónőről vagy a könyvről, és hogy kemény kötésű első kiadás volt viszonylag magas áron, mégis hazavittem. Nem bántam meg.
Később hiába kerestem Thomas hasonlóan önéletrajzi ihletésű könyvét, a Safekeeping címűt a könyvesboltokban. A hét évvel ezelőtt kiadott könyvecskét már csak az Interneten tudtam megrendelni, és ez is jelezte számomra, hogy Thomas remek író, de nem futott be igazán az amerikai piacon – neve nem cseng ismerősen az áltagolvasó számára, bár valószínűnek tartom, hogy sok egyetemi angolórán elemzik munkáját.
A Safekeeping borítóján egy befőttesüveget látunk, amelyben összegyűrt papír van. Ez a kép remekül jellemzi a könyv tartalmát, hiszen az írónő fragmentáltan, kondenzált módon tesz elénk néhány mozzanatot életéből, mintha egy üveg befőttet bontottunk volna ki és az ízek alapján pontosan viszsza tudunk emlékezni arra az időszakra, amikor a gyümölcs még friss volt. Thomas életének fontos pillanatait „tette el”, „főzte be” számunkra oly varázslatos módon, hogy amikor kinyitjuk a könyvet és beleolvasunk, mi, idegenek is úgy érezzük, ismerősek az ízek, érzések, a színek és a mondatok.
A tények lassan derülnek ki, az apró, érdekes és egyszerűen leírt történetekből: Thomas fiatalon ment férjhez, első házasságából három gyermeke született. Amikor elvált, visszaköltözött a szüleihez. Nem volt férje, se állása, se pénze, se háza. Volt viszont sok kalandja – egyikükből lett a második férj, aki addig nem volt házas. A férj házat vett, Thomas és gyerekei beköltöztek, és hamarosan útban volt a negyedik gyerek is. Az új férj viszont nem tudott meglenni egyetlen nővel. Azt mondta, felesége nem tud háztartást vezetni, és visszaköltözött Manhattanbe, ahol már várta az éppen aktuális kalandja. Thomas ismét egyedül volt, állás, pénz, férj és ház nélkül; most már négy gyerekkel, bár időközben néhány önállósult. A depresszió láthatatlan ködként szállt rá.
Végül összeszedte magát. Manhattanben, a Columbia Egyetem környékén lakott, és harmadik férjét egy nívós irodalmi magazinban feladott hirdetésen keresztül ismerte meg. Negyvenhat évesen, három hét ismeretség után hozzáment. Minek várni, gondolta. Egy ideális férjjel az oldalán, második férjével ismét barátok lettek – hárman utaztak Thomas felnőtt gyerekeit látogatni, nagyon jól megvoltak, amíg a második férj rákos nem lett. A halála által megjelent ürességet még Thomasnak is nehéz volt leírnia.
A Three Dog Life ott kezdődik, ahol a Safekeeping abbamaradt. Thomas harmadik férjével boldog életet él, mindketten dolgoznak még, szeretnek együtt lenni, Thomas úgy érzi, végre igazi társra talált, akire támaszkodhat, aki partnere mindenben, és aki megérti és nem akarja megváltoztatni. Az idill addig tart, amíg egy nap a harmadik férj kifut az útra, hogy megmentse kutyájukat. Az autó őt üti el, megsérül az agya, és egy szanatóriumban végzi. Thomas most gyerekek nélkül marad egyedül egy házban, amelyet egyedül és magának vásárolt a külvárosban, és ahonnan hetente látogatja férjét, aki már nem hasonlít arra az emberre, aki valaha több mint tíz évig társa volt.
A próza ebben a könyvecskében sem tradicionális. Nélkülözi az időrendiséget, a történet egyes darabkáit úgy kell az olvasónak öszszeraknia. Mégis kerek egésszé válik a végére, mert Thomas őszinte és tiszta írói hangja könnyedén eljut minden figyelmes olvasóhoz, aki viszonzásul hálás lesz az autentikus érzelmi és intellektuális vallomásokért.
Egy idő után az élet történeteinél nincsenek érdekesebbek.
A Three Dog Life borítóján a hatvanas éveiben járó Thomas látható, egy heverőn, három kutyájával. De a fénykép úgy van elhelyezve, hogy az írónőt csak akkor látjuk, ha megfordítjuk a könyvet, és a hátsó borítóra pillantunk. Abigail Thomas láthatóan nem szeret a történtek középpontja lenni, még akkor sem, ha saját életéről van szó.
Megjelent ma az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Vannak könyvek, amelyek megtalálják az embert. Abigail Thomas A Three Dog Life (’Háromkutya-élet’) csak úgy, véletlenül került a kezem közé egy könyvesbolti böngészés alkalmával, és annak ellenére, hogy sosem hallottam az írónőről vagy a könyvről, és hogy kemény kötésű első kiadás volt viszonylag magas áron, mégis hazavittem. Nem bántam meg.
Később hiába kerestem Thomas hasonlóan önéletrajzi ihletésű könyvét, a Safekeeping címűt a könyvesboltokban. A hét évvel ezelőtt kiadott könyvecskét már csak az Interneten tudtam megrendelni, és ez is jelezte számomra, hogy Thomas remek író, de nem futott be igazán az amerikai piacon – neve nem cseng ismerősen az áltagolvasó számára, bár valószínűnek tartom, hogy sok egyetemi angolórán elemzik munkáját.
A Safekeeping borítóján egy befőttesüveget látunk, amelyben összegyűrt papír van. Ez a kép remekül jellemzi a könyv tartalmát, hiszen az írónő fragmentáltan, kondenzált módon tesz elénk néhány mozzanatot életéből, mintha egy üveg befőttet bontottunk volna ki és az ízek alapján pontosan viszsza tudunk emlékezni arra az időszakra, amikor a gyümölcs még friss volt. Thomas életének fontos pillanatait „tette el”, „főzte be” számunkra oly varázslatos módon, hogy amikor kinyitjuk a könyvet és beleolvasunk, mi, idegenek is úgy érezzük, ismerősek az ízek, érzések, a színek és a mondatok.
A tények lassan derülnek ki, az apró, érdekes és egyszerűen leírt történetekből: Thomas fiatalon ment férjhez, első házasságából három gyermeke született. Amikor elvált, visszaköltözött a szüleihez. Nem volt férje, se állása, se pénze, se háza. Volt viszont sok kalandja – egyikükből lett a második férj, aki addig nem volt házas. A férj házat vett, Thomas és gyerekei beköltöztek, és hamarosan útban volt a negyedik gyerek is. Az új férj viszont nem tudott meglenni egyetlen nővel. Azt mondta, felesége nem tud háztartást vezetni, és visszaköltözött Manhattanbe, ahol már várta az éppen aktuális kalandja. Thomas ismét egyedül volt, állás, pénz, férj és ház nélkül; most már négy gyerekkel, bár időközben néhány önállósult. A depresszió láthatatlan ködként szállt rá.
Végül összeszedte magát. Manhattanben, a Columbia Egyetem környékén lakott, és harmadik férjét egy nívós irodalmi magazinban feladott hirdetésen keresztül ismerte meg. Negyvenhat évesen, három hét ismeretség után hozzáment. Minek várni, gondolta. Egy ideális férjjel az oldalán, második férjével ismét barátok lettek – hárman utaztak Thomas felnőtt gyerekeit látogatni, nagyon jól megvoltak, amíg a második férj rákos nem lett. A halála által megjelent ürességet még Thomasnak is nehéz volt leírnia.
A Three Dog Life ott kezdődik, ahol a Safekeeping abbamaradt. Thomas harmadik férjével boldog életet él, mindketten dolgoznak még, szeretnek együtt lenni, Thomas úgy érzi, végre igazi társra talált, akire támaszkodhat, aki partnere mindenben, és aki megérti és nem akarja megváltoztatni. Az idill addig tart, amíg egy nap a harmadik férj kifut az útra, hogy megmentse kutyájukat. Az autó őt üti el, megsérül az agya, és egy szanatóriumban végzi. Thomas most gyerekek nélkül marad egyedül egy házban, amelyet egyedül és magának vásárolt a külvárosban, és ahonnan hetente látogatja férjét, aki már nem hasonlít arra az emberre, aki valaha több mint tíz évig társa volt.
A próza ebben a könyvecskében sem tradicionális. Nélkülözi az időrendiséget, a történet egyes darabkáit úgy kell az olvasónak öszszeraknia. Mégis kerek egésszé válik a végére, mert Thomas őszinte és tiszta írói hangja könnyedén eljut minden figyelmes olvasóhoz, aki viszonzásul hálás lesz az autentikus érzelmi és intellektuális vallomásokért.
Egy idő után az élet történeteinél nincsenek érdekesebbek.
A Three Dog Life borítóján a hatvanas éveiben járó Thomas látható, egy heverőn, három kutyájával. De a fénykép úgy van elhelyezve, hogy az írónőt csak akkor látjuk, ha megfordítjuk a könyvet, és a hátsó borítóra pillantunk. Abigail Thomas láthatóan nem szeret a történtek középpontja lenni, még akkor sem, ha saját életéről van szó.
Megjelent ma az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, July 27, 2007
Sunday, July 15, 2007
Friday, July 06, 2007
Szép fiúk klubja (Ocean's Thirteen)
Az ötlet egyszerű: olyan filmet kell készíteni, amely tele van érdekes technikai megoldásokkal, története gyorsan pergő és izgalmas, villogtatja a legmodernebb ketyeréket, és amely ezenfelül érzelmileg és vizuálisan érdekes lehet a női közönség számára is.
Steven Sonderbergh Ocean’s-trilógiája ezen az ötleten alapszik, és ettől sikeres. A trilógia első részében megismerhettük Danny Oceant (George Clooney), aki bosszút akart állni egy Las Vegas-i milliomos vállalkozón (Andy Garcia), amiért az börtönbe csukatta és elcsalta mellőle Tesst (Julia Roberts). Danny felbérel tíz férfit, akik közül mind más-más kiváló képességgel rendelkezik. Innen az első film címe: Ocean tizenegye (Ocean’s Eleven). Az egyszerűség kedvéért tudjuk, hogy Ocean emberei a jó fiúk, akik túljárnak mindazok eszén, akik roszszat tesznek velük.
Sajnos, a trilógia harmadik részéből (Ocean’s Thirteen) kimaradt Julia Roberts mint a női nem pozitív képviselője, megjelenik viszont Ellen Barkin mint a macsó filmek elmaradhatatlan piros ruhás nője. (Az első Matrix-filmből emlékezhetünk a piros ruhás nő kreálásának szükségességére.)
Az új antihős egy hotelmágnás, Willy Bank (Al Pacino), aki egy új kaszinószállodát épít Vegasban. Bank jobb keze, Barkin karaktere, Abigail Sponder, akit csak néhány jelenetben látunk, egyértelműen undorító, főleg amikor bemutatja, hogyan kell egy női alkalmazottat kirúgni azért, mert két kilót hízott.
Pacino remekül alakítja a csaló, rosszindulatú és hazug üzletembert, aki azt a végzetes hibát követte el, hogy átverte Ocean jó barátját, Reubent (Elliot Gould). Míg Reuben kómában fekszik, a társaság újból összejön, és kitalálják, hogyan állnak bosszút Banken, és vesznek elégtételt a barátjukat ért sérelmeken.
Ebben a Sonderbergh által felépített ideális világban etikailag minden fekete-fehér, vizuálisan pedig gyönyörű és lenyűgözően piros, vagy azúrkék. Vegas sosem nézett ki jobban, a kaszinókban csinos és ápolt emberek játszanak, sehol egy csikk vagy kiégett helyek a szőnyegen, és a jó mindig győz a rossz felett. A látványélvezetek mellett jólesik a finom humor, a jó zene és az apró kikacsintások, mint amikor a film végén Clooney azt tanácsolja Pittnek, hogy állapodjon meg egy jó nő és néhány gyerek mellett.
Az izgalmas, és a második részszel ellentétben követhető történeten kívül a közönség leginkább azért megy el megnézni ezt a filmet, mert, valljuk be, George Clooneyra, Brad Pittre és Matt Damonra jó ránézni. Clooney elegánsan sportos, Pitt továbbra is selyemingeket visel, Damon amúgy kisfiús fizikumát kicsit felnőttesebbé teszik az öltönyei. A majdnem kétórás film alatt a közönség egy percig sem unatkozik. A vágások gyorsak, az átmenetekkor figyelni kell, állandóan történik valami.
Sonderbergh kamerája fantasztikus, és még ezzel a könnyed, elegáns és a realitástól oly távoli filmmel is bizonyítja, hogy mestere művészetének, hogy bármit remekül meg tud csinálni – a komor háborús filmtől kezdve (The Good German) az ilyen nyári szórakozásig. Lehetséges persze, hogy némileg csalódott, amikor a kassza és a kritikusok szerint az Ocean’s-trilógia sokkal sikeresebb, mint az általa többre tartott más filmjei.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az ötlet egyszerű: olyan filmet kell készíteni, amely tele van érdekes technikai megoldásokkal, története gyorsan pergő és izgalmas, villogtatja a legmodernebb ketyeréket, és amely ezenfelül érzelmileg és vizuálisan érdekes lehet a női közönség számára is.
Steven Sonderbergh Ocean’s-trilógiája ezen az ötleten alapszik, és ettől sikeres. A trilógia első részében megismerhettük Danny Oceant (George Clooney), aki bosszút akart állni egy Las Vegas-i milliomos vállalkozón (Andy Garcia), amiért az börtönbe csukatta és elcsalta mellőle Tesst (Julia Roberts). Danny felbérel tíz férfit, akik közül mind más-más kiváló képességgel rendelkezik. Innen az első film címe: Ocean tizenegye (Ocean’s Eleven). Az egyszerűség kedvéért tudjuk, hogy Ocean emberei a jó fiúk, akik túljárnak mindazok eszén, akik roszszat tesznek velük.
Sajnos, a trilógia harmadik részéből (Ocean’s Thirteen) kimaradt Julia Roberts mint a női nem pozitív képviselője, megjelenik viszont Ellen Barkin mint a macsó filmek elmaradhatatlan piros ruhás nője. (Az első Matrix-filmből emlékezhetünk a piros ruhás nő kreálásának szükségességére.)
Az új antihős egy hotelmágnás, Willy Bank (Al Pacino), aki egy új kaszinószállodát épít Vegasban. Bank jobb keze, Barkin karaktere, Abigail Sponder, akit csak néhány jelenetben látunk, egyértelműen undorító, főleg amikor bemutatja, hogyan kell egy női alkalmazottat kirúgni azért, mert két kilót hízott.
Pacino remekül alakítja a csaló, rosszindulatú és hazug üzletembert, aki azt a végzetes hibát követte el, hogy átverte Ocean jó barátját, Reubent (Elliot Gould). Míg Reuben kómában fekszik, a társaság újból összejön, és kitalálják, hogyan állnak bosszút Banken, és vesznek elégtételt a barátjukat ért sérelmeken.
Ebben a Sonderbergh által felépített ideális világban etikailag minden fekete-fehér, vizuálisan pedig gyönyörű és lenyűgözően piros, vagy azúrkék. Vegas sosem nézett ki jobban, a kaszinókban csinos és ápolt emberek játszanak, sehol egy csikk vagy kiégett helyek a szőnyegen, és a jó mindig győz a rossz felett. A látványélvezetek mellett jólesik a finom humor, a jó zene és az apró kikacsintások, mint amikor a film végén Clooney azt tanácsolja Pittnek, hogy állapodjon meg egy jó nő és néhány gyerek mellett.
Az izgalmas, és a második részszel ellentétben követhető történeten kívül a közönség leginkább azért megy el megnézni ezt a filmet, mert, valljuk be, George Clooneyra, Brad Pittre és Matt Damonra jó ránézni. Clooney elegánsan sportos, Pitt továbbra is selyemingeket visel, Damon amúgy kisfiús fizikumát kicsit felnőttesebbé teszik az öltönyei. A majdnem kétórás film alatt a közönség egy percig sem unatkozik. A vágások gyorsak, az átmenetekkor figyelni kell, állandóan történik valami.
Sonderbergh kamerája fantasztikus, és még ezzel a könnyed, elegáns és a realitástól oly távoli filmmel is bizonyítja, hogy mestere művészetének, hogy bármit remekül meg tud csinálni – a komor háborús filmtől kezdve (The Good German) az ilyen nyári szórakozásig. Lehetséges persze, hogy némileg csalódott, amikor a kassza és a kritikusok szerint az Ocean’s-trilógia sokkal sikeresebb, mint az általa többre tartott más filmjei.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Subscribe to:
Posts (Atom)