The New Orleans Night Crawlers
Monday, May 28, 2007
Saturday, May 26, 2007
New Orleans Jazz & Heritage Festival 2007
New Orleansban a dolgok még mindig elég gyatrán állnak. A városnak azok a részei, amelyeket majdnem két éve elöntött a víz, még mindig üresen állnak, a lakosság fele nem tért vissza otthonába, és akik visszatértek, azok is nagy számban élnek lakókocsikban, tönkrement házuk mellett.
A kulturális gazdaság avagy ipar viszont, ahogy errefelé a zene és az étel által befolyó pénzt nevezik, gyorsan fejlődik. Tavaly szegényes kivitelben, de megrendezték a Katrina utáni első dzsesszfesztivált. Az idei, a sorrendben harmincnyolcadik ellenben már majdnem elérte a legsikeresebb év jelzőit: az első napra, április 27-re kilencvenezren váltottak jegyet, és a fesztivál egészére összesen több mint háromszázezer emberrel számoltak a szervezők.
Katrinát és Ritát, a két hurrikánt, amelyek nagy károkat okoztak Louisiana államban – ennek legnagyobb városa New Orleans –, sokszor említették a színpadon két zeneszám között a zenészek. A New Orleans-i illetőségű muzsikusok viszont siettek azt is hozzátenni, hogy ami városukkal történt, az nem természeti katasztrófa volt, hanem emberi hanyagság által okozott borzalom. „A hurrikánt átvészeltük – mondta az egyik trombitás –, de a gátak áttörését nem. És a gátaknak nem lett volna szabad ledőlniük!”
A zene nagyon hatásos gyógyírnak bizonyult ebben a felépülőben levő városban. A gospelkórusok a túlélésből merített erőről énekeltek, és nagyon sok zenész hozta fel a színpadra a muzsikusok következő generációját, mert New Orleansban a zene jövője nagyon fontos mindenki számára. A helyi trombitás, Irvin Mayfield egy gyönyörű zeneszámmal emlékezett meg édesapjáról, aki a nagy víz áldozata lett. Elhangzott, hogy egy másik New Orleans-i zenészt a háza tetejéről mentettek meg. Egy gospelkórust vezető pap egyetlen székkel tért vissza templomába, ahol nem talált semmit, csak a pusztulás nyomait. Mégis mind ünnepeltek ezen a hétvégén. Ha a zenénk él, mi is élünk, és majdcsak boldogulunk, mondogatták.
A nagy nevek közül osztatlan sikert aratott Norah Jones, Jerry Lee Lewis, Bonnie Raitt, Van Morrison, Lucinda Williams, Arturo Sandoval és Rod Steward.
Akik inkább a helyi dzsesszhírességekre voltak kíváncsiak, nem csalódtak Kermit Ruffins, Terrence Blanchard vagy Irma Thomas előadásában sem. Tíz színpadon reggel tizenegytől este hétig játszottak a jobbnál jobb zenészek, és a nézők egyetlen dilemmája mindössze az volt, hogyan legyenek egyszerre négy helyen egyazon időben. A negyvenöt dolláros belépőt (elővételben harmincöt) többen soknak találták. Aki viszont rászánta kis spórolt pénzét, nem csalódott. A fesztivált a Fair Grand nevű ügetőpályán rendezték meg magas színvonalon. A hangosítás remek volt, a nagy színpadok szélén felállított óriásképernyők által mindenki láthatta a fellépő művészeket, és a közönség a roppant nagy sörfogyasztás ellenére még a túlzsúfolt koncerteken is nagyon jól viselkedett. Mi több, rendben voltak a mellékhelyiségek is, amelyek ilyen méretű tömeg esetén és harmincfokos melegben meglehetősen kellemetlen élményt szoktak jelenteni.
Éhesen sem maradt senki, hiszen hatvannál is több árus kínálta portékáját. A rákoktól és más tengeri herkentyűktől kezdve a gumbón és a jambolayan át a rántott csirkéig minden kapható volt, itteni, erősen fűszerezett változatban. A jeges tea és kávé, sör és kis egydecis üvegekben árult bor is jól jött a fülledt melegben. (Csak zárójelben: a jambolaya tipikus New Orleans-i egytálétel, melynek sonka, tengeri herkentyűk és rizs az alapja.)
Kétségtelen, a New Orleans Jazz and Heritage Festival normális körülmények között is komplex kulturális élmény. Az idén viszont az emberi szellem nagyságáról, a zene felemelő, építő és hitet adó erejéről is tanúskodott. A Tipitina’s zenei klubban április 29-én, a fesztivál első hétvégéjének befejezése után egy jótékonysági bulira került sor. A befolyt összeget az iskoláskorú muzsikusok számára vásárolt hangszerekre fordítják. Az idén két iskolazenekar mutatta be, kik lesznek a dzsessz- és blueszene jövő sztárjai. Egy Elvisekből álló csapat ezerötszáz dollárt adományozott a nemes célra, és a közönség tagjai között volt Fats Domino is, akit helikopterrel mentettek ki két éve háza tetejéről. Aki itt volt, aki figyelt, mind a jövőre koncentrált. Márpedig New Orleans jövője a zene és a fiatalok, és e kettő együttese.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben
New Orleansban a dolgok még mindig elég gyatrán állnak. A városnak azok a részei, amelyeket majdnem két éve elöntött a víz, még mindig üresen állnak, a lakosság fele nem tért vissza otthonába, és akik visszatértek, azok is nagy számban élnek lakókocsikban, tönkrement házuk mellett.
A kulturális gazdaság avagy ipar viszont, ahogy errefelé a zene és az étel által befolyó pénzt nevezik, gyorsan fejlődik. Tavaly szegényes kivitelben, de megrendezték a Katrina utáni első dzsesszfesztivált. Az idei, a sorrendben harmincnyolcadik ellenben már majdnem elérte a legsikeresebb év jelzőit: az első napra, április 27-re kilencvenezren váltottak jegyet, és a fesztivál egészére összesen több mint háromszázezer emberrel számoltak a szervezők.
Katrinát és Ritát, a két hurrikánt, amelyek nagy károkat okoztak Louisiana államban – ennek legnagyobb városa New Orleans –, sokszor említették a színpadon két zeneszám között a zenészek. A New Orleans-i illetőségű muzsikusok viszont siettek azt is hozzátenni, hogy ami városukkal történt, az nem természeti katasztrófa volt, hanem emberi hanyagság által okozott borzalom. „A hurrikánt átvészeltük – mondta az egyik trombitás –, de a gátak áttörését nem. És a gátaknak nem lett volna szabad ledőlniük!”
A zene nagyon hatásos gyógyírnak bizonyult ebben a felépülőben levő városban. A gospelkórusok a túlélésből merített erőről énekeltek, és nagyon sok zenész hozta fel a színpadra a muzsikusok következő generációját, mert New Orleansban a zene jövője nagyon fontos mindenki számára. A helyi trombitás, Irvin Mayfield egy gyönyörű zeneszámmal emlékezett meg édesapjáról, aki a nagy víz áldozata lett. Elhangzott, hogy egy másik New Orleans-i zenészt a háza tetejéről mentettek meg. Egy gospelkórust vezető pap egyetlen székkel tért vissza templomába, ahol nem talált semmit, csak a pusztulás nyomait. Mégis mind ünnepeltek ezen a hétvégén. Ha a zenénk él, mi is élünk, és majdcsak boldogulunk, mondogatták.
A nagy nevek közül osztatlan sikert aratott Norah Jones, Jerry Lee Lewis, Bonnie Raitt, Van Morrison, Lucinda Williams, Arturo Sandoval és Rod Steward.
Akik inkább a helyi dzsesszhírességekre voltak kíváncsiak, nem csalódtak Kermit Ruffins, Terrence Blanchard vagy Irma Thomas előadásában sem. Tíz színpadon reggel tizenegytől este hétig játszottak a jobbnál jobb zenészek, és a nézők egyetlen dilemmája mindössze az volt, hogyan legyenek egyszerre négy helyen egyazon időben. A negyvenöt dolláros belépőt (elővételben harmincöt) többen soknak találták. Aki viszont rászánta kis spórolt pénzét, nem csalódott. A fesztivált a Fair Grand nevű ügetőpályán rendezték meg magas színvonalon. A hangosítás remek volt, a nagy színpadok szélén felállított óriásképernyők által mindenki láthatta a fellépő művészeket, és a közönség a roppant nagy sörfogyasztás ellenére még a túlzsúfolt koncerteken is nagyon jól viselkedett. Mi több, rendben voltak a mellékhelyiségek is, amelyek ilyen méretű tömeg esetén és harmincfokos melegben meglehetősen kellemetlen élményt szoktak jelenteni.
Éhesen sem maradt senki, hiszen hatvannál is több árus kínálta portékáját. A rákoktól és más tengeri herkentyűktől kezdve a gumbón és a jambolayan át a rántott csirkéig minden kapható volt, itteni, erősen fűszerezett változatban. A jeges tea és kávé, sör és kis egydecis üvegekben árult bor is jól jött a fülledt melegben. (Csak zárójelben: a jambolaya tipikus New Orleans-i egytálétel, melynek sonka, tengeri herkentyűk és rizs az alapja.)
Kétségtelen, a New Orleans Jazz and Heritage Festival normális körülmények között is komplex kulturális élmény. Az idén viszont az emberi szellem nagyságáról, a zene felemelő, építő és hitet adó erejéről is tanúskodott. A Tipitina’s zenei klubban április 29-én, a fesztivál első hétvégéjének befejezése után egy jótékonysági bulira került sor. A befolyt összeget az iskoláskorú muzsikusok számára vásárolt hangszerekre fordítják. Az idén két iskolazenekar mutatta be, kik lesznek a dzsessz- és blueszene jövő sztárjai. Egy Elvisekből álló csapat ezerötszáz dollárt adományozott a nemes célra, és a közönség tagjai között volt Fats Domino is, akit helikopterrel mentettek ki két éve háza tetejéről. Aki itt volt, aki figyelt, mind a jövőre koncentrált. Márpedig New Orleans jövője a zene és a fiatalok, és e kettő együttese.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben
Thursday, May 24, 2007
Boldogságra áhítozva
Az emberek állandóan két dolog után áhítoznak: az igazi szerelem és a boldogság után. Igaz szerelmet gyakran találnak is, és tudják, amikor élik át: az „ez az!” érzést. A boldogság kicsit trükkösebb. Néha, amikor boldogok vagyunk, úgy érezzük, szenvedünk, de később, kis idő elteltével tudatosítjuk: pont akkor voltunk boldogok...
Az emberi természet egyik különlegessége lehet ez, hiszen évezredek óta erről szólnak a versek, a mesék, regények, és mostanában a dalok, a filmek és a sorozatok. És pont ezért szeretjük, mármint ezeket a művészeti alkotásokat, amelyek a boldogságról, annak kergetéséről és elérhetetlenségéről szólnak – mert szórakoztató dolog figyelemmel kísérni mások boldogság utáni igyekezetét és közben elkövetett hibáit; saját botladozásainkat kevésbé.
Vannak persze helyzetek, amikor egyértelmű, megható és szerteáradó boldogságérzet kerít minket hatalmába. Amikor gyermekünk elalszik karjainkban; amikor szerelmet vall az, akit szeretünk; amikor szeretteink boldogságának vagyunk tanúi; vagy amikor elérünk egy nehezen elérhető célt. Ekkor tudjuk, ez a pillanat a boldogság pillanata, és azt is tudjuk, hogy emlékezni fogunk rá. Az a boldogság, amire az emberek többsége vágyik, viszont nem ilyen röpke pillanatokból áll, hanem inkább hosszabb kiegyensúlyozott időszakokból. Amikor a napi rutint nem bontja meg betegség, komoly aggódás, lelki bánat, vagy más tragédia, amikor örülni tudunk az élet apró örömeinek, vagy egy kellemesen eltöltött délután a családdal, barátokkal. Azokra az évekre, amikor az élet csak csendesen folydogált, szoktak nosztalgiával emlékezni az idősebbek: azok a boldog évek!
A nők és a férfiak általában másként ítélik meg a boldogság mértékét. A férfiak versengeni szeretnek, legyőzni, bizonyítani, főleg maguknak. A nők családjuk érdekeit szokták előnybe helyezni, sajátjukat feladván. Suzie Orman, az amerikai pénzügyi guru írja legújabb könyvében, hogy csak sok év tapasztalata után volt képes elismerni, hogy a nők saját érdekeiket tartják a legkevésbé szem előtt. Ha egy férfi nyer egymillió dollárt, először saját anyagi biztonságáról gondoskodik, utána, ha van miből, másoknak is segít. Egy nő viszont először családját, barátait látja el, és nem is igazán gondolkodik arról, hogy neki marad-e valami.
Orman ezért írt könyvet kimondottan nők számára arról, hogyan biztosítsák be anyagilag jövőjüket. Boldognak lenni persze szegényen is lehet, és való igaz, hogy az anyagi jólét nem jár automatikusan boldogságérzettel. Az afrikai vagy dél-amerikai bennszülöttek, akiknek nincsenek anyagi javaik, és akik nem is vágynak azokra, a komoly antropológia felmérések szerint is sokkal boldogabbnak érzik magukat, mint a nyugaton élő társaik.
Az egyik amerikai egyetemi tanárom mondta, hogy őt diákkorában arra kényszerítette egyik tanára, hogy egy rövid mondatban fogalmazza meg, mit szeretne az életben elérni, mi tenné őt boldoggá hosszú távon. A tanárom akkor ezt a mondatot írta le: „Azt szeretném, ha gondolkodásom eredményeit sok ember előtt elmondhatnám, és gondolataimat ezek az emberek lejegyeznék.” Tanárom szerencsés, teljesült a kívánsága, és saját bevallása szerint boldog ember. Persze azon kívül, hogy diákjai lejegyezik mondatait, boldogságához bizonyára hozzájárul, hogy feleségét nagyra becsüli, és a lányait óvva szereti. Talán egy kis szerencse is kell az ilyen boldogsághoz...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az emberek állandóan két dolog után áhítoznak: az igazi szerelem és a boldogság után. Igaz szerelmet gyakran találnak is, és tudják, amikor élik át: az „ez az!” érzést. A boldogság kicsit trükkösebb. Néha, amikor boldogok vagyunk, úgy érezzük, szenvedünk, de később, kis idő elteltével tudatosítjuk: pont akkor voltunk boldogok...
Az emberi természet egyik különlegessége lehet ez, hiszen évezredek óta erről szólnak a versek, a mesék, regények, és mostanában a dalok, a filmek és a sorozatok. És pont ezért szeretjük, mármint ezeket a művészeti alkotásokat, amelyek a boldogságról, annak kergetéséről és elérhetetlenségéről szólnak – mert szórakoztató dolog figyelemmel kísérni mások boldogság utáni igyekezetét és közben elkövetett hibáit; saját botladozásainkat kevésbé.
Vannak persze helyzetek, amikor egyértelmű, megható és szerteáradó boldogságérzet kerít minket hatalmába. Amikor gyermekünk elalszik karjainkban; amikor szerelmet vall az, akit szeretünk; amikor szeretteink boldogságának vagyunk tanúi; vagy amikor elérünk egy nehezen elérhető célt. Ekkor tudjuk, ez a pillanat a boldogság pillanata, és azt is tudjuk, hogy emlékezni fogunk rá. Az a boldogság, amire az emberek többsége vágyik, viszont nem ilyen röpke pillanatokból áll, hanem inkább hosszabb kiegyensúlyozott időszakokból. Amikor a napi rutint nem bontja meg betegség, komoly aggódás, lelki bánat, vagy más tragédia, amikor örülni tudunk az élet apró örömeinek, vagy egy kellemesen eltöltött délután a családdal, barátokkal. Azokra az évekre, amikor az élet csak csendesen folydogált, szoktak nosztalgiával emlékezni az idősebbek: azok a boldog évek!
A nők és a férfiak általában másként ítélik meg a boldogság mértékét. A férfiak versengeni szeretnek, legyőzni, bizonyítani, főleg maguknak. A nők családjuk érdekeit szokták előnybe helyezni, sajátjukat feladván. Suzie Orman, az amerikai pénzügyi guru írja legújabb könyvében, hogy csak sok év tapasztalata után volt képes elismerni, hogy a nők saját érdekeiket tartják a legkevésbé szem előtt. Ha egy férfi nyer egymillió dollárt, először saját anyagi biztonságáról gondoskodik, utána, ha van miből, másoknak is segít. Egy nő viszont először családját, barátait látja el, és nem is igazán gondolkodik arról, hogy neki marad-e valami.
Orman ezért írt könyvet kimondottan nők számára arról, hogyan biztosítsák be anyagilag jövőjüket. Boldognak lenni persze szegényen is lehet, és való igaz, hogy az anyagi jólét nem jár automatikusan boldogságérzettel. Az afrikai vagy dél-amerikai bennszülöttek, akiknek nincsenek anyagi javaik, és akik nem is vágynak azokra, a komoly antropológia felmérések szerint is sokkal boldogabbnak érzik magukat, mint a nyugaton élő társaik.
Az egyik amerikai egyetemi tanárom mondta, hogy őt diákkorában arra kényszerítette egyik tanára, hogy egy rövid mondatban fogalmazza meg, mit szeretne az életben elérni, mi tenné őt boldoggá hosszú távon. A tanárom akkor ezt a mondatot írta le: „Azt szeretném, ha gondolkodásom eredményeit sok ember előtt elmondhatnám, és gondolataimat ezek az emberek lejegyeznék.” Tanárom szerencsés, teljesült a kívánsága, és saját bevallása szerint boldog ember. Persze azon kívül, hogy diákjai lejegyezik mondatait, boldogságához bizonyára hozzájárul, hogy feleségét nagyra becsüli, és a lányait óvva szereti. Talán egy kis szerencse is kell az ilyen boldogsághoz...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, May 17, 2007
Tuesday, May 08, 2007
Abortuszkérdés
Az amerikai média nemrég a politikai élet szempontjából kulcsfontosságú kérdésről adott hírt, amely azonban valójában csak a nőket érinti -- negatívan...
Öt-négy arányban az USA Lefelsőbb Bírósága pár hete ugyanis helyben hagyta egy konkrét abortusz műtét tilalmát. Még az anya egészsége veszélyeztetése esetén sem lehet majd ezentúl legálisan elvégezni az úgynevezett „részbeni szülési” abortuszt, amelyet a terhesség 12. hete után szoktak alkalmazni.
Sok orvos szerint a döntés következményeképpen nem csökken majd az abortuszok száma, ellenben sok nőnél egy másik, az anya egészségére esetleg veszélyesebb módszert fognak alkalmazni. Az orvostársadalom és a politikai megfigyelők szerint is ez az első lépés a teljes abortusztilalom felé. Bush elnök, aki két új konzervatív legfelsőbb bírósági bírát nevezett ki, üdvözölte a döntést.
A többségi véleményt megfogalmazó Anthony Kennedy bíró az emberi élet méltóságának a tiszteletére hivatkozott, az orvosokat lekicsinylően abortusz-doktoroknak nevezte, a „magzat" szó helyett pedig a „gyermek” megnevezést használta.
A dokumentum arra vonatkozó utalásokat is tartalmaz, hogy amennyiben ez a döntés megakadályoz néhány abortuszt, az helyén való, mert a nők néha később megbánják döntésüket...
Világos tehát, hogy az új, John Roberts által vezetett legfelsőbb bíróság nem tartja tiszteletben a nő azon jogát, hogy rendelkezhessen saját testéről és életéről. Ezáltal félő, hogy az amerikai nők néhány év múlva, ha a bíróság teljes mértékben eltörli az abortuszra való jogot, abortuszturistákként Mexikóba és Kanadába mennek…
Az illegális abortuszorvosok is felbukkannak majd és megint csak a nő egészsége és élete lesz kockáztatva néhány hataloméhes férfi és fanatikus katolikus nő és férfi miatt!
Az új konzervatív legfelsőbb bírósági tagok ugyanis legfőképpen vallási okokból szeretnék betiltani az abortuszt, amely az USA-ban csak 1973-óta érvényes. Világnézetük megegyezik azzal az ókori paternalisztikus nézettel, amely szerint a nők nem tudják mi a számukra a legjobb, és amely szerint az államnak joga van rendelkezni a nő felett, valamint hogy a magzat jogai előnyt élveznek a terhes nő jogaival szemben.
Az amerikai liberális közvélemény nagy része nem számított arra, hogy több, mint harminc évvel azután, hogy kiharcolták az abortuszhoz való jogot, most ez a jog újra veszélybe kerül. Mert amíg az abortuszhoz való jog senkit sem kötelez abortuszra, a jog elvétele rákényszeríti a másként gondolkodókra a konzervatív keresztény gondolkodásmódot. Ez, nyilvánvalóan nem érdekes az amerikai legfelsőbb bíróság öt jelenlegi tagja számára, ami a nemrég nyilvánosságra hozott döntés igazi tragédiája.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az amerikai média nemrég a politikai élet szempontjából kulcsfontosságú kérdésről adott hírt, amely azonban valójában csak a nőket érinti -- negatívan...
Öt-négy arányban az USA Lefelsőbb Bírósága pár hete ugyanis helyben hagyta egy konkrét abortusz műtét tilalmát. Még az anya egészsége veszélyeztetése esetén sem lehet majd ezentúl legálisan elvégezni az úgynevezett „részbeni szülési” abortuszt, amelyet a terhesség 12. hete után szoktak alkalmazni.
Sok orvos szerint a döntés következményeképpen nem csökken majd az abortuszok száma, ellenben sok nőnél egy másik, az anya egészségére esetleg veszélyesebb módszert fognak alkalmazni. Az orvostársadalom és a politikai megfigyelők szerint is ez az első lépés a teljes abortusztilalom felé. Bush elnök, aki két új konzervatív legfelsőbb bírósági bírát nevezett ki, üdvözölte a döntést.
A többségi véleményt megfogalmazó Anthony Kennedy bíró az emberi élet méltóságának a tiszteletére hivatkozott, az orvosokat lekicsinylően abortusz-doktoroknak nevezte, a „magzat" szó helyett pedig a „gyermek” megnevezést használta.
A dokumentum arra vonatkozó utalásokat is tartalmaz, hogy amennyiben ez a döntés megakadályoz néhány abortuszt, az helyén való, mert a nők néha később megbánják döntésüket...
Világos tehát, hogy az új, John Roberts által vezetett legfelsőbb bíróság nem tartja tiszteletben a nő azon jogát, hogy rendelkezhessen saját testéről és életéről. Ezáltal félő, hogy az amerikai nők néhány év múlva, ha a bíróság teljes mértékben eltörli az abortuszra való jogot, abortuszturistákként Mexikóba és Kanadába mennek…
Az illegális abortuszorvosok is felbukkannak majd és megint csak a nő egészsége és élete lesz kockáztatva néhány hataloméhes férfi és fanatikus katolikus nő és férfi miatt!
Az új konzervatív legfelsőbb bírósági tagok ugyanis legfőképpen vallási okokból szeretnék betiltani az abortuszt, amely az USA-ban csak 1973-óta érvényes. Világnézetük megegyezik azzal az ókori paternalisztikus nézettel, amely szerint a nők nem tudják mi a számukra a legjobb, és amely szerint az államnak joga van rendelkezni a nő felett, valamint hogy a magzat jogai előnyt élveznek a terhes nő jogaival szemben.
Az amerikai liberális közvélemény nagy része nem számított arra, hogy több, mint harminc évvel azután, hogy kiharcolták az abortuszhoz való jogot, most ez a jog újra veszélybe kerül. Mert amíg az abortuszhoz való jog senkit sem kötelez abortuszra, a jog elvétele rákényszeríti a másként gondolkodókra a konzervatív keresztény gondolkodásmódot. Ez, nyilvánvalóan nem érdekes az amerikai legfelsőbb bíróság öt jelenlegi tagja számára, ami a nemrég nyilvánosságra hozott döntés igazi tragédiája.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, May 06, 2007
Saturday, May 05, 2007
Thursday, May 03, 2007
Sunday, April 22, 2007
Thursday, April 19, 2007
Monday, April 16, 2007
Sunday, April 15, 2007
Mások élete
Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.
A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.
Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.
Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.
Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.
Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.
A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.
Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.
Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.
A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.
A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.
A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.
Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.
Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.
Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.
Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.
A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.
Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.
Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.
A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.
A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tuesday, April 10, 2007
EASCFA
Március végén a Brooklyn-i Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a világ talán első feminista művészeti központja. A központ hivatalos neve: EASCFA.Vagyis: Elizabeth A. Sackler Center for Feminist Art (EASCFA), és nevét kigondolója és alapítója, az ismert Sackler család egyik leszármazottjáról kapta.
Elizabeth A. Sackler apja, Arthur M. Sackler, orvos és tudós volt, lánya szerint zseni, aki orvosi találmányai által gazdagodott meg és pénzét többek között műalkotások gyűjtésére, valamint múzeumok és galériák alapítására használta fel. Lányának nem csak anyagi gazdagságot hagyott örökségül, hanem a hitet is, hogy ő is, mint apja, bármit elérhet, amit akar.
Még édesanyja halála előtt, a múlt században támadt Elizabeth Sacklernek azt az ötlete, hogy egy női művészek alkotásait bemutató múzeumot alapít. Az ötletet megtárgyalta anyjával és nővérével is, akik nemcsak hogy támogatták és éveken át szívesen beszéltek is róla vele, hanem anyja azon nyomban félre is tett egy tetemes összeget a múzeum létrehozására. Az összeg az évek alatt gyarapodott és az eredeti ötlet átalakult.
„-- Nem akartam még egy gyereket – mondta egy interjúban az idén 59 éves Elizabeth Sackler, akinek felnőtt lánya és fia van. -- Ha múzeumot alapítottam volna, azzal halálomig kellett volna törődnöm, mint egy gyerekkel. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam, hogy egy múzeumon belül olyan helyet keresek, ahol interaktív módon lehet bemutatni a művészetet.”
Az eredeti terv szerint a múzeum Új-Mexikó állam sivatagában állt volna. Sackler már a telket is kinézte magának, és elképzelte, hogy a látogatók, akik este jönnek el, az üvegtetőn át látni fogják a csillagos eget. Elképzelte azt is, hogy múzeuma központi részét Judy Chicago The Dinner Party (A vacsora) című, 1979-ből való feminista kompozíciója fogja képezni.
Judy Chicago egy háromszög alakú, megterített vacsoraasztalt alkotott. A teríték mindegyike (összesen 39) egy-egy híres nőnek készült, személyre szabva és történelmi sorrendben. Az első a termékenység istennőjéé, az utolsó pedig Virginia Woolfé. Ahogy fokozatosan előtörtek a nők a történelem során, úgy emelkednek a porcelántányérok is (amelyek tevékenységüket jelképezik), és kétdimenziósból, háromdimenzióssá válnak.
Judy Chicago nagyméretű remekműve évekig állt egy hangárban és várta, hogy méltó otthonra találjon. Elizabeth, aki előzőleg az amerikai indiánok rituális tárgyainak visszavásárlásával és azok indián törzsekhez való visszaszolgáltatásával szerzett magának hírnevet a művészvilágban, végül a Brooklyn-i Múzeum mellett döntött.
„-- Én Brooklyn-ban nőttem fel, nagyon jól ismerem ezt a múzeumot -- mondta. -- Tudtam, hogy a feminista művészeti központot olyan intézménybe akarom elhelyezni, amely intergrált része a körülötte élő közösségnek, és a Brooklyn-i Múzeum pont ilyen.”
Attól a perctől kezdve, hogy a múzeum igazgatója beleegyezett a központ kialakításába, az idei márciusi megnyitóig több év telt el. Ez alatt az idő alatt beszélték rá barátai Sacklert, hogy adja nevét a központhoz.
„-- Először úgy gondoltam, hogy feminista művészeti központnak fogják hívni, de barátaim meggyőztek, hogy ha egy kislány bejön a múzeumba, és ott Elizabeth központját látja, Judy és más nők műveinek kiállításával, ő is úgy fogja érezni, hogy bármit elérhet az életben. Amikor én voltam kislány, nem láttam női művészeket a múzeumokban. Judy Chicago sem. Ezen akartam változtatni.”
A központ első átfogó kiállítása a Global Feminisms nevet viseli, vagyis Globális feminizmusok, amivel a kurátorok azt szerették volna jelezni, hogy a nők problémái világszerte különböznek. Több mint száz fotó, videó és performance művésznő alkotásait láthatja a közönség, a világ minden sarkából.
A mi tájainkat Milena Dopitová cseh fotós Tánc című munkája képviseli. Rég nem látott tömegeket vonzott a megnyitó hétvégéjén A vacsora. Belépőket csak konkrét időpontra lehetett kapni, a túlzsúfoltság elkerülése miatt. Olyanok is eljöttek, akik 1980-ban és 2003-ban ugyanitt már látták A vacsorát.
A tér, ahol végre megtalálta méltó otthonát Judy Chicago életműve, háromszög alakú, sötétített üveggel van körülvéve, és a lámpák apró fénye tükröződik a mennyezeten, mintha csillagokat látnánk a brooklyni égen...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Március végén a Brooklyn-i Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a világ talán első feminista művészeti központja. A központ hivatalos neve: EASCFA.Vagyis: Elizabeth A. Sackler Center for Feminist Art (EASCFA), és nevét kigondolója és alapítója, az ismert Sackler család egyik leszármazottjáról kapta.
Elizabeth A. Sackler apja, Arthur M. Sackler, orvos és tudós volt, lánya szerint zseni, aki orvosi találmányai által gazdagodott meg és pénzét többek között műalkotások gyűjtésére, valamint múzeumok és galériák alapítására használta fel. Lányának nem csak anyagi gazdagságot hagyott örökségül, hanem a hitet is, hogy ő is, mint apja, bármit elérhet, amit akar.
Még édesanyja halála előtt, a múlt században támadt Elizabeth Sacklernek azt az ötlete, hogy egy női művészek alkotásait bemutató múzeumot alapít. Az ötletet megtárgyalta anyjával és nővérével is, akik nemcsak hogy támogatták és éveken át szívesen beszéltek is róla vele, hanem anyja azon nyomban félre is tett egy tetemes összeget a múzeum létrehozására. Az összeg az évek alatt gyarapodott és az eredeti ötlet átalakult.
„-- Nem akartam még egy gyereket – mondta egy interjúban az idén 59 éves Elizabeth Sackler, akinek felnőtt lánya és fia van. -- Ha múzeumot alapítottam volna, azzal halálomig kellett volna törődnöm, mint egy gyerekkel. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam, hogy egy múzeumon belül olyan helyet keresek, ahol interaktív módon lehet bemutatni a művészetet.”
Az eredeti terv szerint a múzeum Új-Mexikó állam sivatagában állt volna. Sackler már a telket is kinézte magának, és elképzelte, hogy a látogatók, akik este jönnek el, az üvegtetőn át látni fogják a csillagos eget. Elképzelte azt is, hogy múzeuma központi részét Judy Chicago The Dinner Party (A vacsora) című, 1979-ből való feminista kompozíciója fogja képezni.
Judy Chicago egy háromszög alakú, megterített vacsoraasztalt alkotott. A teríték mindegyike (összesen 39) egy-egy híres nőnek készült, személyre szabva és történelmi sorrendben. Az első a termékenység istennőjéé, az utolsó pedig Virginia Woolfé. Ahogy fokozatosan előtörtek a nők a történelem során, úgy emelkednek a porcelántányérok is (amelyek tevékenységüket jelképezik), és kétdimenziósból, háromdimenzióssá válnak.
Judy Chicago nagyméretű remekműve évekig állt egy hangárban és várta, hogy méltó otthonra találjon. Elizabeth, aki előzőleg az amerikai indiánok rituális tárgyainak visszavásárlásával és azok indián törzsekhez való visszaszolgáltatásával szerzett magának hírnevet a művészvilágban, végül a Brooklyn-i Múzeum mellett döntött.
„-- Én Brooklyn-ban nőttem fel, nagyon jól ismerem ezt a múzeumot -- mondta. -- Tudtam, hogy a feminista művészeti központot olyan intézménybe akarom elhelyezni, amely intergrált része a körülötte élő közösségnek, és a Brooklyn-i Múzeum pont ilyen.”
Attól a perctől kezdve, hogy a múzeum igazgatója beleegyezett a központ kialakításába, az idei márciusi megnyitóig több év telt el. Ez alatt az idő alatt beszélték rá barátai Sacklert, hogy adja nevét a központhoz.
„-- Először úgy gondoltam, hogy feminista művészeti központnak fogják hívni, de barátaim meggyőztek, hogy ha egy kislány bejön a múzeumba, és ott Elizabeth központját látja, Judy és más nők műveinek kiállításával, ő is úgy fogja érezni, hogy bármit elérhet az életben. Amikor én voltam kislány, nem láttam női művészeket a múzeumokban. Judy Chicago sem. Ezen akartam változtatni.”
A központ első átfogó kiállítása a Global Feminisms nevet viseli, vagyis Globális feminizmusok, amivel a kurátorok azt szerették volna jelezni, hogy a nők problémái világszerte különböznek. Több mint száz fotó, videó és performance művésznő alkotásait láthatja a közönség, a világ minden sarkából.
A mi tájainkat Milena Dopitová cseh fotós Tánc című munkája képviseli. Rég nem látott tömegeket vonzott a megnyitó hétvégéjén A vacsora. Belépőket csak konkrét időpontra lehetett kapni, a túlzsúfoltság elkerülése miatt. Olyanok is eljöttek, akik 1980-ban és 2003-ban ugyanitt már látták A vacsorát.
A tér, ahol végre megtalálta méltó otthonát Judy Chicago életműve, háromszög alakú, sötétített üveggel van körülvéve, és a lámpák apró fénye tükröződik a mennyezeten, mintha csillagokat látnánk a brooklyni égen...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, April 08, 2007
Magány vagy egyedüllét?
A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.
De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.
Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.
Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.
És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.
Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.
Megjelent a www.baratno.com magazinban.
A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.
De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.
Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.
Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.
És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.
Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.
Megjelent a www.baratno.com magazinban.
Subscribe to:
Posts (Atom)