Saturday, November 11, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. október
Október végén USA-szerte felmerül a kérdés: hová megyünk hálaadást ünnepelni? A mi karácsonyunkhoz hasonlóan itt a hálaadás napja az az ünnep, amikor mindenki igyekszik a családjával eltölteni néhány napot – még akkor is, ha egyébként ritkán látják egymást. Azok pedig, akik nem tudnak hazamenni vagy nincs hová, meghívást kapnak a barátaiktól, ismerőseiktől. A hálaadási csütörtök esti vacsora az, amikor senkinek sem szabad egyedül lennie – így tartja a hagyomány. A hagyomány egyébként onnan ered, hogy az első, Angliából ide települt fehér emberek nem élték volna túl a telet az indiánok segítsége nélkül. Az indiánok mutatták meg nekik, hogyan kell kukoricát, krumplit és egyéb növényeket termeszteni. A telepesek pedig aratás után hálát adtak a bennszülötteknek úgy, hogy nagy vacsorát rendeztek.
A modern szokás azt is beiktatta, hogy az asztal körül ülők elmondják, miért kell hálásaknak lenniük az elmúlt egy évben. Mára már ismert kép az amerikai filmekből: a család körbeüli a feldíszített asztalt, és a családfő megkezdi a pirosra sült óriás pulykát. A családtagok heccelik egymást, gyakran össze is vesznek, miközben adogatják egymásnak a krumplipürével, főtt répával, kukoricával, tőzegáfonya szósszal és más finomságokkal teli tálakat.
Mióta Brooklynban élek, évente egyszer én is részt veszek a hálaadási vacsorán. Barátnőm rokonai sosem feledkeznek meg rólam, a szegény külföldiről, és mindig szívélyes meghívást kapok erre a fontos eseményre. Tavalyelőtt a legnagyobb hóviharban autóztunk Brooklynból Manhattanbe. Útközben barátnőm papája némi kárörömmel mesélte, hogy lánya egyetlen egyszer kísérelte meg saját maga elkészíteni a vacsorát első lakásában. Mivel egyébként nem nagyon szokott a konyhában tevékenykedni, nem tudta, hogy a belső szerveket szorgos kezek már megtisztítva a pulyka belsejébe csomagolták. Barátnőm kibontotta a tőzegáfonyaszósz-, a kukorica- és más zöldségkonzerveket, porból megfőzte a krumplipürét. Amikor összejött a vendégsereg, kiemelték a pulykát a sütőből, és a szagról a konyhában jártasabbak rögtön felismerték, hogy a műanyag fóliába csomagolt belső részek bennsültek.
Barátnőm unokahúga férjével rendezte a vacsorát, amelyre vagy tizenöten jöttek el, beleértve a furcsa francia szomszédnőt is. A férj nagyon jó szakács, így én is, akinek a pulyka nem az esete, bőven válogathattam a finom salátákban, pulykatöltelékekben és grillezett zöldségekben. Desszertet mindenki hozott magával. Nekem az almás pite ízlett a legjobban. A kisméretű lakásban a sok ember, akik közül sokan itt látták egymást először, egészen jól elfért.
Tavaly a másik unokahúg rendezte a vacsorát. Ő Long Island távoli csücskében lakik. Itt is a férj volt a főszakács. A feleség inkább csak felügyelt, vagy szórakoztatta a vendégeket. A társaság nagy része jól összeszokott, ezúttal nem voltak idegenek a vacsoravendégek között.
Idén pedig a barátnőm hívta meg a családot hálaadás estéjére. A 17 ember három külön asztalnál vacsorázott, de ez sem rontotta el a meghitt légkört. A pulykát és a többi ételt egy étterem készítette elő, hiszen így is annyiba került, mintha ketten egész nap a konyhában szorgoskodtunk volna. Idén mi ezért az amerikai jó szokásért adtunk hálát, hogy csupán egy telefon, és a finom étel máris házhoz jön. ĺgy a konyhai nehéz munka helyett mi is részt vehettünk az ünneplésben.
Megjelent az Új Szó november 11-ki kiadásában.
Brooklyn, 2006. október
Október végén USA-szerte felmerül a kérdés: hová megyünk hálaadást ünnepelni? A mi karácsonyunkhoz hasonlóan itt a hálaadás napja az az ünnep, amikor mindenki igyekszik a családjával eltölteni néhány napot – még akkor is, ha egyébként ritkán látják egymást. Azok pedig, akik nem tudnak hazamenni vagy nincs hová, meghívást kapnak a barátaiktól, ismerőseiktől. A hálaadási csütörtök esti vacsora az, amikor senkinek sem szabad egyedül lennie – így tartja a hagyomány. A hagyomány egyébként onnan ered, hogy az első, Angliából ide települt fehér emberek nem élték volna túl a telet az indiánok segítsége nélkül. Az indiánok mutatták meg nekik, hogyan kell kukoricát, krumplit és egyéb növényeket termeszteni. A telepesek pedig aratás után hálát adtak a bennszülötteknek úgy, hogy nagy vacsorát rendeztek.
A modern szokás azt is beiktatta, hogy az asztal körül ülők elmondják, miért kell hálásaknak lenniük az elmúlt egy évben. Mára már ismert kép az amerikai filmekből: a család körbeüli a feldíszített asztalt, és a családfő megkezdi a pirosra sült óriás pulykát. A családtagok heccelik egymást, gyakran össze is vesznek, miközben adogatják egymásnak a krumplipürével, főtt répával, kukoricával, tőzegáfonya szósszal és más finomságokkal teli tálakat.
Mióta Brooklynban élek, évente egyszer én is részt veszek a hálaadási vacsorán. Barátnőm rokonai sosem feledkeznek meg rólam, a szegény külföldiről, és mindig szívélyes meghívást kapok erre a fontos eseményre. Tavalyelőtt a legnagyobb hóviharban autóztunk Brooklynból Manhattanbe. Útközben barátnőm papája némi kárörömmel mesélte, hogy lánya egyetlen egyszer kísérelte meg saját maga elkészíteni a vacsorát első lakásában. Mivel egyébként nem nagyon szokott a konyhában tevékenykedni, nem tudta, hogy a belső szerveket szorgos kezek már megtisztítva a pulyka belsejébe csomagolták. Barátnőm kibontotta a tőzegáfonyaszósz-, a kukorica- és más zöldségkonzerveket, porból megfőzte a krumplipürét. Amikor összejött a vendégsereg, kiemelték a pulykát a sütőből, és a szagról a konyhában jártasabbak rögtön felismerték, hogy a műanyag fóliába csomagolt belső részek bennsültek.
Barátnőm unokahúga férjével rendezte a vacsorát, amelyre vagy tizenöten jöttek el, beleértve a furcsa francia szomszédnőt is. A férj nagyon jó szakács, így én is, akinek a pulyka nem az esete, bőven válogathattam a finom salátákban, pulykatöltelékekben és grillezett zöldségekben. Desszertet mindenki hozott magával. Nekem az almás pite ízlett a legjobban. A kisméretű lakásban a sok ember, akik közül sokan itt látták egymást először, egészen jól elfért.
Tavaly a másik unokahúg rendezte a vacsorát. Ő Long Island távoli csücskében lakik. Itt is a férj volt a főszakács. A feleség inkább csak felügyelt, vagy szórakoztatta a vendégeket. A társaság nagy része jól összeszokott, ezúttal nem voltak idegenek a vacsoravendégek között.
Idén pedig a barátnőm hívta meg a családot hálaadás estéjére. A 17 ember három külön asztalnál vacsorázott, de ez sem rontotta el a meghitt légkört. A pulykát és a többi ételt egy étterem készítette elő, hiszen így is annyiba került, mintha ketten egész nap a konyhában szorgoskodtunk volna. Idén mi ezért az amerikai jó szokásért adtunk hálát, hogy csupán egy telefon, és a finom étel máris házhoz jön. ĺgy a konyhai nehéz munka helyett mi is részt vehettünk az ünneplésben.
Megjelent az Új Szó november 11-ki kiadásában.
Thursday, November 09, 2006
Egy nő két táskával
Amikor először jártam New York-ban, sok minden feltűnt az emberek öltözködésével kapcsolatban.
Többek között, hogy a nők és a férfiak elegáns viselethez is tornacipőt viseltek, és hogy sok nő és kevesebb férfi két vagy több táskával mászkált.
Az amerikaiakra annyira jellemző tornacipő viseletének rejtélye azóta megoldódott számomra. Ha ugyanis elegáns, de kényelmetlen cipőkben próbálnának az emberek a városomban közlekedni, csak kevés láb és egyetlen cipő sem élné túl épségben. New York nagy, és ha az ember dolgozik, sokat kell gyalogolnia: a metróban is, amikor az egyik metróról a másikra szállnak, és a földfelszínen is. Bevett szokás, hogy a dolgozók az irodájukban tárolják elegáns cipőiket (néha nem is csak egy párt), és munkába érkezéskor lekerül a tornacipő, és felkerül az elegáns lábbeli.
A két táska jelenségre viszont csak azután találtam magyarázatot, miután már néhány hónapja itt éltem.
Az egyik tanáromtól, aki bizonyos napokon két táskával járt munkába, megkérdeztem, miért teszi ezt. -- Hát hetente kétszer jógára járok tanítás után -- mondta Jerome. A egyik táskában, egy hátizsákban, a személyes holmijai, olvasnivaló, víz és a tanításhoz szükséges anyagok voltak. A másikban pedig, egy vállra akaszthatós táskában, a jógához szükséges öltözet, tornacipő és törölköző, mert jóga után le is lehet zuhanyozni a sportklubban.
Tovább nyomoztam. Egy nőismerősöm elárulta, hogy a ridiküljében a szokásos női kellékek vannak – szemfesték, tükör, pénztárca, iratok, naptár, gyerekei fényképei, stb. A másik táskájában pedig azok az iratok, amelyeket előző nap vitt haza, hogy este otthon dolgozhasson rajtuk.
Egy másik nőismerősömnél, Jerome-hoz hasonlóan, tornázáshoz való kellékek voltak a második táskában. Egy harmadik pedig az elegáns cipőjét cipelte naponta oda-vissza, mert nem tudta hova elzárni a drága divatos lábbelijeit a munkahelyén. Egy negyedik nő a laptopját vitte egy külön válltáskában.
Jelzem, valamennyi megkérdezett minden táskája elegáns, a vászon kivitelezésű (úgynevezett „gym-bag”) – tornatáska is. Műanyag szatyrokat csak bevásárláskor hordoznak az emberek, és én például a szemétláda kibélelésére használom azokat.
Emlékszem, Szlovákiában és Magyarországon a nőknél azért volt sok táska, mert hazafelé menet ők vásároltak be, és cipelték haza az élelmiszert. New York-ban az élelmiszer, ha sok és nehéz, házhoz jön, ingyen. Vagy az egész család szombaton kirándul a legközelebbi nagyáruházba, és egy-két hétre bevásárol. Együtt.
Idén nyáron úgy láttam, már mifelénk is elég gyakori, hogy a családok autóval mennek lebonyolítani a nagybevásárlást valamelyik szupermarketba, de a délután cipekedő nők látványa még mindig elég gyakori.
Kíváncsi vagyok, a kéttáskás nők jelensége mikor éri el térségünket.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Amikor először jártam New York-ban, sok minden feltűnt az emberek öltözködésével kapcsolatban.
Többek között, hogy a nők és a férfiak elegáns viselethez is tornacipőt viseltek, és hogy sok nő és kevesebb férfi két vagy több táskával mászkált.
Az amerikaiakra annyira jellemző tornacipő viseletének rejtélye azóta megoldódott számomra. Ha ugyanis elegáns, de kényelmetlen cipőkben próbálnának az emberek a városomban közlekedni, csak kevés láb és egyetlen cipő sem élné túl épségben. New York nagy, és ha az ember dolgozik, sokat kell gyalogolnia: a metróban is, amikor az egyik metróról a másikra szállnak, és a földfelszínen is. Bevett szokás, hogy a dolgozók az irodájukban tárolják elegáns cipőiket (néha nem is csak egy párt), és munkába érkezéskor lekerül a tornacipő, és felkerül az elegáns lábbeli.
A két táska jelenségre viszont csak azután találtam magyarázatot, miután már néhány hónapja itt éltem.
Az egyik tanáromtól, aki bizonyos napokon két táskával járt munkába, megkérdeztem, miért teszi ezt. -- Hát hetente kétszer jógára járok tanítás után -- mondta Jerome. A egyik táskában, egy hátizsákban, a személyes holmijai, olvasnivaló, víz és a tanításhoz szükséges anyagok voltak. A másikban pedig, egy vállra akaszthatós táskában, a jógához szükséges öltözet, tornacipő és törölköző, mert jóga után le is lehet zuhanyozni a sportklubban.
Tovább nyomoztam. Egy nőismerősöm elárulta, hogy a ridiküljében a szokásos női kellékek vannak – szemfesték, tükör, pénztárca, iratok, naptár, gyerekei fényképei, stb. A másik táskájában pedig azok az iratok, amelyeket előző nap vitt haza, hogy este otthon dolgozhasson rajtuk.
Egy másik nőismerősömnél, Jerome-hoz hasonlóan, tornázáshoz való kellékek voltak a második táskában. Egy harmadik pedig az elegáns cipőjét cipelte naponta oda-vissza, mert nem tudta hova elzárni a drága divatos lábbelijeit a munkahelyén. Egy negyedik nő a laptopját vitte egy külön válltáskában.
Jelzem, valamennyi megkérdezett minden táskája elegáns, a vászon kivitelezésű (úgynevezett „gym-bag”) – tornatáska is. Műanyag szatyrokat csak bevásárláskor hordoznak az emberek, és én például a szemétláda kibélelésére használom azokat.
Emlékszem, Szlovákiában és Magyarországon a nőknél azért volt sok táska, mert hazafelé menet ők vásároltak be, és cipelték haza az élelmiszert. New York-ban az élelmiszer, ha sok és nehéz, házhoz jön, ingyen. Vagy az egész család szombaton kirándul a legközelebbi nagyáruházba, és egy-két hétre bevásárol. Együtt.
Idén nyáron úgy láttam, már mifelénk is elég gyakori, hogy a családok autóval mennek lebonyolítani a nagybevásárlást valamelyik szupermarketba, de a délután cipekedő nők látványa még mindig elég gyakori.
Kíváncsi vagyok, a kéttáskás nők jelensége mikor éri el térségünket.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Monday, November 06, 2006
Hányas vagy? Negyvenhetes? – kérdezhetnénk Nagy Bandó Andrással együtt, és Annie Leibovitz azt mondaná, hogy igen.
A sztárfotóiról ismert amerikai fotósnak októberben nyílt meg az új kiállítása a Brooklyni Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás Leibovitz új könyve kapcsán jött létre A Photographer’s Life, 1990-2005 amely nem csak a művész hivatalos „munkafotóit” foglalja egybe, hanem Leibovitz magánéletére is rávilágít. Láthatunk számos fotót a szüleiről, az öt testvérről és családjaikról, Susan Sontag-ról és Leibovitz gyerekeiről.
Az éppen a San Franciscó-i Művészeti Intézetben tanult Leibovitzot – aki eredetileg festő akart lenni – az akkor induló Rolling Stone magazin 1970-ben fogadta fel portrék készítésére. 1973-ban már ő volt a magazin vezető fotósa. Rengeteg címlappal és tíz évvel később a Vanity Fair magazintól kapott néhány különleges megbízást, mint például a mezítelen terhes Demi Moore címlapfotó elkészítését. 1983-ban jelent meg az első könyve és került sor az első önálló kiállítására.
Később sztárportré sorozatot készített az American Express számára, elvállalta a hivatalos fotós szerepét az 1985-ös mexikói világkupán, saját stúdiót nyitott New York-ban és rengeteg díjat nyert. Sokak szerint mégis John Lennon és Yoko Ono portréja (ahol Lennon mezítelen és Ono köré csavarja testét, mint egy csecsemő, és amely néhány órával Lennon halála előtt készült), Leibovitz legismertebb és legjobb fotója.
A Leibovitz-klán csak egy része volt jelen a brooklyni megnyitón, mégis öt sort foglaltak el a nagy előadóteremben. A rövid beszélgetés alatt, amelyet a Brooklyni Múzeum igazgatója vezetett, Leibovitz elmondta, hogy az új könyv összeállítása egyfajta segítség volt a Susan Sontag halála okozta gyász feldolgozásában.
Sontag, akivel Leibovitz egy munka kapcsán találkozott az 1980-as évek végén, nagy hatással volt Leibovitz munkájára és életére. „-- Amikor először mentünk vacsorázni, egész délután a New York Times-ot olvastam, hogy felkészüljek”-- mondta a művésznő. Sontag azt mondta neki: „-- Jó vagy, de lehetnél jobb is!”
Sontagot minden érdekelte, nagyon nagy volt az intellektuális étvágya, és a két nő rengeteget utazott együtt világszerte. Rendszeresen látogatták Európát, de voltak Ruandában és Szarajevóban is, az ottani krízisek megoldása érdekében. Több sikeres könyvprojekten, mint például a Women címűn, is együttműködtek.
Kapcsolatukról hivatalosan nem beszéltek, ami annál érdekesebb, mivel Sontag sosem titkolta biszexualitását. Leibovitz az idén a Newsweek-nek adott interjúban viszont egyértelműen kimondja -- annak ellenére, hogy nem laktak egy lakásban (de látták egymás lakását az ablakból) „Susannal ez szerelem volt”.
A kiállítás és könyv fotói közül talán a Sontag halála előtti és halála utáni képek, valamint Leibovitz gyerekeiről készült portrék a legemlékezetesebbek. Sarah lánya egy kivételesen színes és csodálatos fotója alá Leibovitz ezt írta: „Tudom, hogy jobban be kellene kapcsolódnom a gyerekeim életébe, de néha nem tudom megállni, hogy csak nézzem őket.”
Megjelent a www.baratno.com oldalon
A sztárfotóiról ismert amerikai fotósnak októberben nyílt meg az új kiállítása a Brooklyni Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás Leibovitz új könyve kapcsán jött létre A Photographer’s Life, 1990-2005 amely nem csak a művész hivatalos „munkafotóit” foglalja egybe, hanem Leibovitz magánéletére is rávilágít. Láthatunk számos fotót a szüleiről, az öt testvérről és családjaikról, Susan Sontag-ról és Leibovitz gyerekeiről.
Az éppen a San Franciscó-i Művészeti Intézetben tanult Leibovitzot – aki eredetileg festő akart lenni – az akkor induló Rolling Stone magazin 1970-ben fogadta fel portrék készítésére. 1973-ban már ő volt a magazin vezető fotósa. Rengeteg címlappal és tíz évvel később a Vanity Fair magazintól kapott néhány különleges megbízást, mint például a mezítelen terhes Demi Moore címlapfotó elkészítését. 1983-ban jelent meg az első könyve és került sor az első önálló kiállítására.
Később sztárportré sorozatot készített az American Express számára, elvállalta a hivatalos fotós szerepét az 1985-ös mexikói világkupán, saját stúdiót nyitott New York-ban és rengeteg díjat nyert. Sokak szerint mégis John Lennon és Yoko Ono portréja (ahol Lennon mezítelen és Ono köré csavarja testét, mint egy csecsemő, és amely néhány órával Lennon halála előtt készült), Leibovitz legismertebb és legjobb fotója.
A Leibovitz-klán csak egy része volt jelen a brooklyni megnyitón, mégis öt sort foglaltak el a nagy előadóteremben. A rövid beszélgetés alatt, amelyet a Brooklyni Múzeum igazgatója vezetett, Leibovitz elmondta, hogy az új könyv összeállítása egyfajta segítség volt a Susan Sontag halála okozta gyász feldolgozásában.
Sontag, akivel Leibovitz egy munka kapcsán találkozott az 1980-as évek végén, nagy hatással volt Leibovitz munkájára és életére. „-- Amikor először mentünk vacsorázni, egész délután a New York Times-ot olvastam, hogy felkészüljek”-- mondta a művésznő. Sontag azt mondta neki: „-- Jó vagy, de lehetnél jobb is!”
Sontagot minden érdekelte, nagyon nagy volt az intellektuális étvágya, és a két nő rengeteget utazott együtt világszerte. Rendszeresen látogatták Európát, de voltak Ruandában és Szarajevóban is, az ottani krízisek megoldása érdekében. Több sikeres könyvprojekten, mint például a Women címűn, is együttműködtek.
Kapcsolatukról hivatalosan nem beszéltek, ami annál érdekesebb, mivel Sontag sosem titkolta biszexualitását. Leibovitz az idén a Newsweek-nek adott interjúban viszont egyértelműen kimondja -- annak ellenére, hogy nem laktak egy lakásban (de látták egymás lakását az ablakból) „Susannal ez szerelem volt”.
A kiállítás és könyv fotói közül talán a Sontag halála előtti és halála utáni képek, valamint Leibovitz gyerekeiről készült portrék a legemlékezetesebbek. Sarah lánya egy kivételesen színes és csodálatos fotója alá Leibovitz ezt írta: „Tudom, hogy jobban be kellene kapcsolódnom a gyerekeim életébe, de néha nem tudom megállni, hogy csak nézzem őket.”
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Sunday, November 05, 2006
Patria Rádió-Barátnő
Az igazság az, hogy sosem vágyódtam az Egyesült Államokba, de amikor 1999-ben lehetőségem nyílt ellátogatni New Yorkba, nagyon örültem.
Jöttem, láttam és nem akartam győzni. New York csodálatos, meséltem már odahaza az ismerőseimnek. Sétáltam éjszaka a Broadwayn, sétáltam napközben a Central Parkban, hajóztam a Szabadság szobor körül, voltam a Coney Islandi orosz negyedben és a tengerparton. Felmentem az Empire State Building kilátójára. Néztem háromdimenziós filmet, és egy felhőkarcoló tetején is koktéloztam. A New Yorkban töltött idő nagy része alatt úgy éreztem magam, mint egy Woody Allen filmben. Minden díszlet a helyén volt, csak a kamerát nem láttam sehol.
Ismerőseim főleg az emberekre voltak kíváncsiak. New Yorkban mindenféle náció és bőrszín megfordul: fekete, barna, sárga vagy fehér. Az emberek sokkal több időt töltenek munkában, moziban, étteremben, bárokban, vagy színházban, mint mifelénk. Ebben a nyolcmilliós városban egyszer sem láttam közúti balesetet. A sok autó az utcákon lassan halad, mert minden sarkon van egy forgalmi lámpa. Nincs olyan bűz a gépkocsiktól, mint Pesten, és zaj sincs. Az emberek sosem álltak túl közel hozzám a metrón. Vagy ha mégis, elnézést kérnek. Valamiféle érdekes udvariasság van a levegőben, ami nagyon gyorsan rámragadt.
A furcsaságokról: Az emberek papírpoharakkal a kezükben szaladgálnak az utcán, amelyben kávé van. A metrón is azt iszogatják reggel, és mindenki csendesen olvas. A forgalmas utcák tele vannak éttermekkel. Olyan éttermek is léteznek, ahol nincsenek asztalok, mert csak elvitelre főznek. A nők az elegáns ruhához is tornacipőt viselnek. Ritka a rövid hajú nő vagy lány. Rengeteg színesbőrű nőt látni fehér bőrű kisgyerekekkel – ők a babyszitterek. Mindenkinél van egy üveg ivóvíz. Ismerősök, amikor találkoznak, nem puszilkodnak, mint nálunk, hanem átölelik egymást. Szombaton is jár a postás. A New York Times vasárnapi kiadása több, mint három kilós. Az embereknek nics személyi igazolványuk – a jogosítvány szolgál e célra.
Rengeteg élményem akadt, sok mindent megfigyelhettem. Például az esős napokon a sarkon álló indiai árusokat. „Umbrella, umbrella, umbrella” kiáltásukat először nem is értettem, de később nagyon megkedveltem őket. Egy dollálért árulták az ócska kínai esernyőket.
Szóval, nem akartam én itt élni. A sors mégis úgy intézte, hogy 2001-ben ide költöztem és rájöttem, okosak azok a nők, akik kosztümhöz is tornacipőt hordanak, és azok is, akiknél mindig van egy üveg víz. A város ugyanis olyan nagy, hogy sok gyaloglás nélkül senki sem boldogul, és tűsarkúban gyalogolni a lábra és a cipőkre nézve is káros. Az irodában pedig nem gond cipőt cserélni. A víz is hasonló okból kell, hiszen az ember gyakran órakat tölt csak a városban utazgatva.
Never say never – sose mond, hogy soha – tanácsolja a közmondás. Mert az ember sosem tudja, hová sodorja a sors. Engem, szerencsére jó helyre és jó emberek közé, Brooklynba, helyezett.
Elhangzott a Patria Radio Baratno cimu musoraban, 2006. november 4-en
Az igazság az, hogy sosem vágyódtam az Egyesült Államokba, de amikor 1999-ben lehetőségem nyílt ellátogatni New Yorkba, nagyon örültem.
Jöttem, láttam és nem akartam győzni. New York csodálatos, meséltem már odahaza az ismerőseimnek. Sétáltam éjszaka a Broadwayn, sétáltam napközben a Central Parkban, hajóztam a Szabadság szobor körül, voltam a Coney Islandi orosz negyedben és a tengerparton. Felmentem az Empire State Building kilátójára. Néztem háromdimenziós filmet, és egy felhőkarcoló tetején is koktéloztam. A New Yorkban töltött idő nagy része alatt úgy éreztem magam, mint egy Woody Allen filmben. Minden díszlet a helyén volt, csak a kamerát nem láttam sehol.
Ismerőseim főleg az emberekre voltak kíváncsiak. New Yorkban mindenféle náció és bőrszín megfordul: fekete, barna, sárga vagy fehér. Az emberek sokkal több időt töltenek munkában, moziban, étteremben, bárokban, vagy színházban, mint mifelénk. Ebben a nyolcmilliós városban egyszer sem láttam közúti balesetet. A sok autó az utcákon lassan halad, mert minden sarkon van egy forgalmi lámpa. Nincs olyan bűz a gépkocsiktól, mint Pesten, és zaj sincs. Az emberek sosem álltak túl közel hozzám a metrón. Vagy ha mégis, elnézést kérnek. Valamiféle érdekes udvariasság van a levegőben, ami nagyon gyorsan rámragadt.
A furcsaságokról: Az emberek papírpoharakkal a kezükben szaladgálnak az utcán, amelyben kávé van. A metrón is azt iszogatják reggel, és mindenki csendesen olvas. A forgalmas utcák tele vannak éttermekkel. Olyan éttermek is léteznek, ahol nincsenek asztalok, mert csak elvitelre főznek. A nők az elegáns ruhához is tornacipőt viselnek. Ritka a rövid hajú nő vagy lány. Rengeteg színesbőrű nőt látni fehér bőrű kisgyerekekkel – ők a babyszitterek. Mindenkinél van egy üveg ivóvíz. Ismerősök, amikor találkoznak, nem puszilkodnak, mint nálunk, hanem átölelik egymást. Szombaton is jár a postás. A New York Times vasárnapi kiadása több, mint három kilós. Az embereknek nics személyi igazolványuk – a jogosítvány szolgál e célra.
Rengeteg élményem akadt, sok mindent megfigyelhettem. Például az esős napokon a sarkon álló indiai árusokat. „Umbrella, umbrella, umbrella” kiáltásukat először nem is értettem, de később nagyon megkedveltem őket. Egy dollálért árulták az ócska kínai esernyőket.
Szóval, nem akartam én itt élni. A sors mégis úgy intézte, hogy 2001-ben ide költöztem és rájöttem, okosak azok a nők, akik kosztümhöz is tornacipőt hordanak, és azok is, akiknél mindig van egy üveg víz. A város ugyanis olyan nagy, hogy sok gyaloglás nélkül senki sem boldogul, és tűsarkúban gyalogolni a lábra és a cipőkre nézve is káros. Az irodában pedig nem gond cipőt cserélni. A víz is hasonló okból kell, hiszen az ember gyakran órakat tölt csak a városban utazgatva.
Never say never – sose mond, hogy soha – tanácsolja a közmondás. Mert az ember sosem tudja, hová sodorja a sors. Engem, szerencsére jó helyre és jó emberek közé, Brooklynba, helyezett.
Elhangzott a Patria Radio Baratno cimu musoraban, 2006. november 4-en
Thursday, November 02, 2006
Sunday, October 29, 2006
Thursday, October 26, 2006
Friday, October 20, 2006
Friday, October 13, 2006
Tolerancia
Bevallom, nem szeretem a tolerancia szót. Amikor valaki azt mondja, hogy jól tolerálja a fájdalmat, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig tűri, hogy fájjon.
Ha viszont túlságosan fáj, akkor az ember sikít, vagy elmenekül. Én általában nehezen tolerálok bizonyos helyzeteket, és emberi viselkedést, és bizony sikítok, vagy elmenekülök.
A tűrés a kulcsszó ebben az esetben, és ezért nem szeretem, amikor politikusok, vagy más médiaszereplők toleranciáról beszélnek a homoszexuálisok, a romák, vagy bármelyik más embercsoporttal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy el kell ezeket az embereket tűrni köreinkben annak ellenére, hogy például legszívesebben kiköltöztetnénk őket egy távoli szigetre.
Sokkal jobb lenne, ha tolerancia hangoztatása helyett például a megértést vagy megismerést gyakorolnák, mert az a tapasztalatom, hogy az intolerancia, vagyis a gyűlölködés, pont onnan ered, hogy valamit nem ismerünk és félünk tőle, félreértjük. Az idegent, embert vagy eszmét, nagyon könnyű gyűlölni, és nagyon könnyű ráakasztani megkövesedett félelmeinket.
Amikor a német nemzet szocialisták kitalálták, hogy a zsidókat ki kell irtani, kihasználták azt, hogy Németország rossz anyagi és mentális helyzetben volt. Az emberek nagy tömegekkel kis adagokban hitették el, hogy minden problémájukért a zsidók a felelősek. Az ilyen tömeghisztériával nem nagyon lehet szembeszállni, így a normális emberek és a zsidók egy kisebb része még időben elhagyta Európát, és most az USA-nak nyernek Nobel-díjakat.
A mai lengyelországi, magyarországi, és szlovákiai politikai klíma engem pont erre a tömeghisztériás állapotra emlékeztet, amikor egy nemzet és benne néhány nemzedék keres bűnbakot. Ki tehet arról, hogy rossz a gazdasági helyzet? Ki tehet arról, hogy a politikusok, kivétel nélkül, hazudnak?
Ha a nemzet nem talál ideális csoportot, aki elvállalná a bűnbak szerepét -- mert nyilvánvaló, hogy a térségben nem sok zsidó él mostanság --, akkor el kell terelni a figyelmet a tehetetlenségről, és például a melegekkel foglalkozni.
Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik gyűlölik a homoszexuálisokat, nem ismernek egy meleget sem. Pedig biztos, hogy van környezetükben egynéhány -- mint ahogy mindnyájunk környezetében vannak. Ha őszintén elgondolkodunk azon, mi is az, amit a melegek akarnak, akkor rá kell jönnünk, hogy abban semmi kivetnivaló nincs. Nyíltan akarnak együtt élni -- és nem bujkálva, hazudozva. Azt szeretnék, ha partnerük gondozhatná őket, amikor betegek. Örökölni szeretnének egymás után, ha esetleg valamelyikük meghal. Családot szeretnének alapítani, mint hogy sokuknak már van gyereke előző házasságából. (Mivel a gyereknevelés témája talán a legkényesebb, előrebocsátanám, hogy a homoszexualitást nem lehet senkibe se bele nevelni. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden meleg egy heteroszexuális családban nőtt fel és mégsem lett heteroszexuális, így a folyamat fordítva sem működhet.)
Mégis kinek és milyen alapon lehetne kifogása ez ellen?
Társadalmunkban mégis a homoszexuálisokat tárgyalják napirenden. És nem az alkoholista vagy pszichopata férjeket, akik verik feleségüket és gyerekeiket. Nem a korrupt törvénykezést kritizálják, amely kiengedi a maffiózókat a börtönből. Nem a társadalmat, amely nem tesz semmit az ellen, hogy nagyon sok éhesen megy reggel iskolába, ha egyáltalán jár iskolába.
Mégis -- hogy is van ez?!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Bevallom, nem szeretem a tolerancia szót. Amikor valaki azt mondja, hogy jól tolerálja a fájdalmat, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig tűri, hogy fájjon.
Ha viszont túlságosan fáj, akkor az ember sikít, vagy elmenekül. Én általában nehezen tolerálok bizonyos helyzeteket, és emberi viselkedést, és bizony sikítok, vagy elmenekülök.
A tűrés a kulcsszó ebben az esetben, és ezért nem szeretem, amikor politikusok, vagy más médiaszereplők toleranciáról beszélnek a homoszexuálisok, a romák, vagy bármelyik más embercsoporttal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy el kell ezeket az embereket tűrni köreinkben annak ellenére, hogy például legszívesebben kiköltöztetnénk őket egy távoli szigetre.
Sokkal jobb lenne, ha tolerancia hangoztatása helyett például a megértést vagy megismerést gyakorolnák, mert az a tapasztalatom, hogy az intolerancia, vagyis a gyűlölködés, pont onnan ered, hogy valamit nem ismerünk és félünk tőle, félreértjük. Az idegent, embert vagy eszmét, nagyon könnyű gyűlölni, és nagyon könnyű ráakasztani megkövesedett félelmeinket.
Amikor a német nemzet szocialisták kitalálták, hogy a zsidókat ki kell irtani, kihasználták azt, hogy Németország rossz anyagi és mentális helyzetben volt. Az emberek nagy tömegekkel kis adagokban hitették el, hogy minden problémájukért a zsidók a felelősek. Az ilyen tömeghisztériával nem nagyon lehet szembeszállni, így a normális emberek és a zsidók egy kisebb része még időben elhagyta Európát, és most az USA-nak nyernek Nobel-díjakat.
A mai lengyelországi, magyarországi, és szlovákiai politikai klíma engem pont erre a tömeghisztériás állapotra emlékeztet, amikor egy nemzet és benne néhány nemzedék keres bűnbakot. Ki tehet arról, hogy rossz a gazdasági helyzet? Ki tehet arról, hogy a politikusok, kivétel nélkül, hazudnak?
Ha a nemzet nem talál ideális csoportot, aki elvállalná a bűnbak szerepét -- mert nyilvánvaló, hogy a térségben nem sok zsidó él mostanság --, akkor el kell terelni a figyelmet a tehetetlenségről, és például a melegekkel foglalkozni.
Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik gyűlölik a homoszexuálisokat, nem ismernek egy meleget sem. Pedig biztos, hogy van környezetükben egynéhány -- mint ahogy mindnyájunk környezetében vannak. Ha őszintén elgondolkodunk azon, mi is az, amit a melegek akarnak, akkor rá kell jönnünk, hogy abban semmi kivetnivaló nincs. Nyíltan akarnak együtt élni -- és nem bujkálva, hazudozva. Azt szeretnék, ha partnerük gondozhatná őket, amikor betegek. Örökölni szeretnének egymás után, ha esetleg valamelyikük meghal. Családot szeretnének alapítani, mint hogy sokuknak már van gyereke előző házasságából. (Mivel a gyereknevelés témája talán a legkényesebb, előrebocsátanám, hogy a homoszexualitást nem lehet senkibe se bele nevelni. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden meleg egy heteroszexuális családban nőtt fel és mégsem lett heteroszexuális, így a folyamat fordítva sem működhet.)
Mégis kinek és milyen alapon lehetne kifogása ez ellen?
Társadalmunkban mégis a homoszexuálisokat tárgyalják napirenden. És nem az alkoholista vagy pszichopata férjeket, akik verik feleségüket és gyerekeiket. Nem a korrupt törvénykezést kritizálják, amely kiengedi a maffiózókat a börtönből. Nem a társadalmat, amely nem tesz semmit az ellen, hogy nagyon sok éhesen megy reggel iskolába, ha egyáltalán jár iskolába.
Mégis -- hogy is van ez?!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, October 12, 2006
Pavla élete
Szívesen idemásolnám Věra Nosková Bereme, co je (Elfogadni, ami van) című könyvének első két oldalát, hogy a kedves Barátnő olvasója rögtön bele tudjon kóstolni a könyv hangulatába és csodálatos nyelvezetébe. A könyv 2005-ben látta meg a napvilágot magánkiadásban. Ugyanazon év vége előtt az Abonent ND cseh kiadó megvette és saját, kissé megváltoztatott kiadásban újra kiadta, hogy az írónő következő könyvén, a regény folytatásán tudjon dolgozni.
Nem könnyű az előző rendszerről írni. A cseh irodalom nagyjai mind kipróbálták, és kisebb-nagyobb sikerrel memoárok és regények formájában próbáltak megbirkózni a múlttal. Věra Nosková könyve nemcsak sikeres önéletrajzi ihletésű regény, hanem olvashatósága és humora ellenére remek, igényes irodalom is.
A mű másik érdekes és fontos jellemzője az, hogy nő írta, és egy fiatal nő szemszögéből reflektál az ötvenes és hatvanas évek szocialista Csehszlovákiájára. Pavla, a főhősnő, véletlenül születik meg fiatal, tapasztalatlan és nagyon csinos anyjának, akit a strakonicei környéken csak Fekete Rózsának neveznek. Apja egy szlovákiai Don Juan, aki magas, jóképű és máshoz, mint a nők elcsábításához, nem ért. Pavla szülei gyorsan el is válnak, és a kislány gyermekkora nagy részét anyai nagyszülei házában éli le. Pavla okos, anyja után csinos és apja után művészlélek. Gyermeki naivitással dől be a rendszer propagandájának, de serdülőként rájön arra, hogy nem minden az, aminek látszik.
Éppen a gyermekkor színes megjelenítése a regény igazi erőssége. Nosková nemcsak az akkori társadalmi viszonyok felfedezését írja le humoros, szarkasztikus nyelven, hanem a családon belüli dinamikát is. A nagypapa a jó kommunista, akit mindenki bolondnak tart, mert nem tesz semmi saját családja jólétéért. A nagymama a parancsnok, aki mindenkit terrorizál és ellenőriz, de dolgozik is és beszerzi a család élelmét akkor is, ha hajnali négykor kell a hentes előtt sorban állnia. Az anya pedig számító és kegyetlen. A haragon kívül semmilyen érzelmet nem nyilvánítanak ki a család tagjai. Pavla vágyik apja után, aki egyszer megpróbálja elrabolni lányát, de ez nem sikerül és hiába ír neki hosszú leveleket, azok sosem jutnak el lányához, aki érzi, hogy sok közös vonás köti össze őket.
Tizenéves korban a lázadás nem marad el, természetesen, és a könyv innen már Pavla első erotikus botladozásain és szerelmi ballépésein keresztül vezet a huszonéves fiatal nő fejlődéséhez. Végül rövid időre, egy pszichiátria intézetben köt ki, mert nem tud megbirkózni élete kilátástalanságával a családi panellakás elhagyása után. Nem csak a nők érzelmi élete, de a szexualitás és annak komplikációi is meglepően nagy teret kapnak a regényben.
Nem igaz tehát, hogy csak a mai világban nehéz az egyedülálló nőknek. Ötven évvel ezelőtt is férjhez kellett menniük, ha meg akartak szabadulni szüleik befolyásától. Önerőből egyetemre sem tudtak menni, mint ahogy ez Pavlának sem sikerült. A serdülőkori elhagyatottság érzését talán minden korban átélik a tinik, de nem soknak adatott meg, az, ami Pavlának. Hogy Kierkegaardot, Camust, Shopenhauert vagy Descartest olvasgasson naphosszat, miközben a nagymamája mosott, főzött és vasalt rá. A női barátságok is előtérbe kerülnek fiatal felnőtt korban, Pavlának két jó barátnője van, de a három grácia végül nem tudja életben tartani azt, ami összehozta őket.
Az írónő Pavla által az élet legfontosabb kérdéseit vitatja meg olvasóival. Meddig ér az ember szabadsága? Milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak kötni boldogságunk érdekében? Miből áll az ember tudatossága és milyen mértékben formálják azt a gének és a környezet? Mit kezdhet magával egy fiatal nő, aki nem tud vagy akar beilleszkedni a többségi társadalom életstílusába?
Ezekre a kérdésekre a regénybeli Pavla remélhetőleg a Bereme, co je folytatásában választ is ad.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Szívesen idemásolnám Věra Nosková Bereme, co je (Elfogadni, ami van) című könyvének első két oldalát, hogy a kedves Barátnő olvasója rögtön bele tudjon kóstolni a könyv hangulatába és csodálatos nyelvezetébe. A könyv 2005-ben látta meg a napvilágot magánkiadásban. Ugyanazon év vége előtt az Abonent ND cseh kiadó megvette és saját, kissé megváltoztatott kiadásban újra kiadta, hogy az írónő következő könyvén, a regény folytatásán tudjon dolgozni.
Nem könnyű az előző rendszerről írni. A cseh irodalom nagyjai mind kipróbálták, és kisebb-nagyobb sikerrel memoárok és regények formájában próbáltak megbirkózni a múlttal. Věra Nosková könyve nemcsak sikeres önéletrajzi ihletésű regény, hanem olvashatósága és humora ellenére remek, igényes irodalom is.
A mű másik érdekes és fontos jellemzője az, hogy nő írta, és egy fiatal nő szemszögéből reflektál az ötvenes és hatvanas évek szocialista Csehszlovákiájára. Pavla, a főhősnő, véletlenül születik meg fiatal, tapasztalatlan és nagyon csinos anyjának, akit a strakonicei környéken csak Fekete Rózsának neveznek. Apja egy szlovákiai Don Juan, aki magas, jóképű és máshoz, mint a nők elcsábításához, nem ért. Pavla szülei gyorsan el is válnak, és a kislány gyermekkora nagy részét anyai nagyszülei házában éli le. Pavla okos, anyja után csinos és apja után művészlélek. Gyermeki naivitással dől be a rendszer propagandájának, de serdülőként rájön arra, hogy nem minden az, aminek látszik.
Éppen a gyermekkor színes megjelenítése a regény igazi erőssége. Nosková nemcsak az akkori társadalmi viszonyok felfedezését írja le humoros, szarkasztikus nyelven, hanem a családon belüli dinamikát is. A nagypapa a jó kommunista, akit mindenki bolondnak tart, mert nem tesz semmi saját családja jólétéért. A nagymama a parancsnok, aki mindenkit terrorizál és ellenőriz, de dolgozik is és beszerzi a család élelmét akkor is, ha hajnali négykor kell a hentes előtt sorban állnia. Az anya pedig számító és kegyetlen. A haragon kívül semmilyen érzelmet nem nyilvánítanak ki a család tagjai. Pavla vágyik apja után, aki egyszer megpróbálja elrabolni lányát, de ez nem sikerül és hiába ír neki hosszú leveleket, azok sosem jutnak el lányához, aki érzi, hogy sok közös vonás köti össze őket.
Tizenéves korban a lázadás nem marad el, természetesen, és a könyv innen már Pavla első erotikus botladozásain és szerelmi ballépésein keresztül vezet a huszonéves fiatal nő fejlődéséhez. Végül rövid időre, egy pszichiátria intézetben köt ki, mert nem tud megbirkózni élete kilátástalanságával a családi panellakás elhagyása után. Nem csak a nők érzelmi élete, de a szexualitás és annak komplikációi is meglepően nagy teret kapnak a regényben.
Nem igaz tehát, hogy csak a mai világban nehéz az egyedülálló nőknek. Ötven évvel ezelőtt is férjhez kellett menniük, ha meg akartak szabadulni szüleik befolyásától. Önerőből egyetemre sem tudtak menni, mint ahogy ez Pavlának sem sikerült. A serdülőkori elhagyatottság érzését talán minden korban átélik a tinik, de nem soknak adatott meg, az, ami Pavlának. Hogy Kierkegaardot, Camust, Shopenhauert vagy Descartest olvasgasson naphosszat, miközben a nagymamája mosott, főzött és vasalt rá. A női barátságok is előtérbe kerülnek fiatal felnőtt korban, Pavlának két jó barátnője van, de a három grácia végül nem tudja életben tartani azt, ami összehozta őket.
Az írónő Pavla által az élet legfontosabb kérdéseit vitatja meg olvasóival. Meddig ér az ember szabadsága? Milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak kötni boldogságunk érdekében? Miből áll az ember tudatossága és milyen mértékben formálják azt a gének és a környezet? Mit kezdhet magával egy fiatal nő, aki nem tud vagy akar beilleszkedni a többségi társadalom életstílusába?
Ezekre a kérdésekre a regénybeli Pavla remélhetőleg a Bereme, co je folytatásában választ is ad.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, October 08, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, ’06. szeptember
Elkezdődött az iskola, és vele együtt a bébiszitterkedés is. Nagyon örültem, hogy újra látom majd a lányokat. Pénteken este Juliette-tel kezdődött a felvigyázós hétvégém. Nyáron felújították a házuk egy részét, így első utam természetesen a lány új szobájába vezetett. Betettük a pizzát a sütőbe, megtartva tavalyi hagyományunkat. Elmesélte, miféle új tantárgyai vannak, és hogy sokkal, de sokkal jobban szereti az új angol tanárát, mint az előzőt. Megvacsoráztunk, és megvitattunk néhány közéleti témát – például azt, hogy miért probléma az, hogy Afganisztánban sok ópiumnak való mákot termesztenek. Vacsora után Juliette új fényképezőgépét próbáltuk ki, és megmutatta, hogyan lehet a photoshoppal különféle trükköket véghezvinni a digitális fotókon.
Később házi feladatként mindketten olvastunk. 11 óra körül Juliette édesapja hazakísért, és közben szomorú arckifejezéssel bejelentette, hogy a lánya úgy véli, ezentúl már nincs szüksége bébiszitterre, mert már elég nagy. Szégyelli osztálytársai előtt, és barátnőihez hasonlóan már ő maga szeretne kisebb gyerekekre vigyázni. „Nem volt szíve személyesen megmondani neked – mondta Nick –, mert nagyon szereti a veled töltött estéket.” Persze sejtettem, hogy ez a történet nem fog sokáig tartani, mert Juliette ezt már tavaly pedzegette. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, majd másnap váltottunk néhány e-mailt a történtekről, hogy senkinek se maradjon rossz érzése.
Másnap kora este átsétáltam a Kaufman-Henchy családhoz. Előzőleg már kétszer is találkoztam velük az utcán, és örömmel nyugtáztam, hogy a kisebbik lány, a hétéves Niamh (ír név, Nívnek ejtik) – akinek régebben gyakran okozott nehézséget édesanyja nélkül nyugovóra térni – már alig várja, hogy valamelyik este velük legyek. Mi több, már augusztusban megjegyezte a szeptemberi randevúnk dátumát, és nem is felejtette el. Niamh már az ablakban figyelt, és örömmel tudatta családjával, hogy megérkeztem. A két lány egymást túlharsogva mesélte, hogy az iskolában egy kislánynak tetűt találtak a hajában, ezért legalább egy hónapon át csak copfban engedélyezett hosszú hajat viselni. Miután a szülők távoztak, kivittük Gracie kutyust sétálni, majd Niamh és Aiofe (ĺfá) letelepedett a tévé elé.
Egy Felicity nevű lányról szóló filmet néztünk meg; a lány Angliában, az 1700-as években egy kereskedő családjában nőtt fel. Felicity módfelett szerette a lovakat és a természetet, ezért sem bírta elviselni, hogy egy goromba öregember a lovát kínozta; éjszakánként rendszeresen látogatta, végül el is lopta az állatot. A félelmetes részeknél Niamh az ölembe ült, de mivel örökmozgó, és egy pillanatra sem nyugszik, nem sokáig bírta. A film alatt végig magyarázott és kérdezősködött, és én nagyon örültem, hogy nem hiányolja az anyját – szemmel láthatóan jól érezte magát. A film után alkotómunkába kezdtünk. Mindkét lány szeret rajzolni és festeni, és természetesen nekem is részt kellett vennem az alkotásban. Többféle fa, kutya, macska, táj- és absztrakt kép került ki a kezünk közül, mire hallottuk a ház kis kapuját megnyílni. Jaj – mondta Niamh –, mindig úgy megijedek, amikor a kaput hallom. Miért ijedsz meg? – kérdeztük Aoife-val. Mert attól tartok, a szüleim jöttek meg, és én még nem akarom, hogy itt legyenek – mondta csalafinta mosollyal Niamh. Kiderült, a szomszéd kapu nyikorgását hallottuk... A kis Niamh is felnőtt ezen a nyáron, gondoltam, és rajzoltam tovább a Magas-Tátrát idéző hegyvidéket.
Megjelent az Uj Szo oktober 7-ki kiadasaban
Brooklyn, ’06. szeptember
Elkezdődött az iskola, és vele együtt a bébiszitterkedés is. Nagyon örültem, hogy újra látom majd a lányokat. Pénteken este Juliette-tel kezdődött a felvigyázós hétvégém. Nyáron felújították a házuk egy részét, így első utam természetesen a lány új szobájába vezetett. Betettük a pizzát a sütőbe, megtartva tavalyi hagyományunkat. Elmesélte, miféle új tantárgyai vannak, és hogy sokkal, de sokkal jobban szereti az új angol tanárát, mint az előzőt. Megvacsoráztunk, és megvitattunk néhány közéleti témát – például azt, hogy miért probléma az, hogy Afganisztánban sok ópiumnak való mákot termesztenek. Vacsora után Juliette új fényképezőgépét próbáltuk ki, és megmutatta, hogyan lehet a photoshoppal különféle trükköket véghezvinni a digitális fotókon.
Később házi feladatként mindketten olvastunk. 11 óra körül Juliette édesapja hazakísért, és közben szomorú arckifejezéssel bejelentette, hogy a lánya úgy véli, ezentúl már nincs szüksége bébiszitterre, mert már elég nagy. Szégyelli osztálytársai előtt, és barátnőihez hasonlóan már ő maga szeretne kisebb gyerekekre vigyázni. „Nem volt szíve személyesen megmondani neked – mondta Nick –, mert nagyon szereti a veled töltött estéket.” Persze sejtettem, hogy ez a történet nem fog sokáig tartani, mert Juliette ezt már tavaly pedzegette. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, majd másnap váltottunk néhány e-mailt a történtekről, hogy senkinek se maradjon rossz érzése.
Másnap kora este átsétáltam a Kaufman-Henchy családhoz. Előzőleg már kétszer is találkoztam velük az utcán, és örömmel nyugtáztam, hogy a kisebbik lány, a hétéves Niamh (ír név, Nívnek ejtik) – akinek régebben gyakran okozott nehézséget édesanyja nélkül nyugovóra térni – már alig várja, hogy valamelyik este velük legyek. Mi több, már augusztusban megjegyezte a szeptemberi randevúnk dátumát, és nem is felejtette el. Niamh már az ablakban figyelt, és örömmel tudatta családjával, hogy megérkeztem. A két lány egymást túlharsogva mesélte, hogy az iskolában egy kislánynak tetűt találtak a hajában, ezért legalább egy hónapon át csak copfban engedélyezett hosszú hajat viselni. Miután a szülők távoztak, kivittük Gracie kutyust sétálni, majd Niamh és Aiofe (ĺfá) letelepedett a tévé elé.
Egy Felicity nevű lányról szóló filmet néztünk meg; a lány Angliában, az 1700-as években egy kereskedő családjában nőtt fel. Felicity módfelett szerette a lovakat és a természetet, ezért sem bírta elviselni, hogy egy goromba öregember a lovát kínozta; éjszakánként rendszeresen látogatta, végül el is lopta az állatot. A félelmetes részeknél Niamh az ölembe ült, de mivel örökmozgó, és egy pillanatra sem nyugszik, nem sokáig bírta. A film alatt végig magyarázott és kérdezősködött, és én nagyon örültem, hogy nem hiányolja az anyját – szemmel láthatóan jól érezte magát. A film után alkotómunkába kezdtünk. Mindkét lány szeret rajzolni és festeni, és természetesen nekem is részt kellett vennem az alkotásban. Többféle fa, kutya, macska, táj- és absztrakt kép került ki a kezünk közül, mire hallottuk a ház kis kapuját megnyílni. Jaj – mondta Niamh –, mindig úgy megijedek, amikor a kaput hallom. Miért ijedsz meg? – kérdeztük Aoife-val. Mert attól tartok, a szüleim jöttek meg, és én még nem akarom, hogy itt legyenek – mondta csalafinta mosollyal Niamh. Kiderült, a szomszéd kapu nyikorgását hallottuk... A kis Niamh is felnőtt ezen a nyáron, gondoltam, és rajzoltam tovább a Magas-Tátrát idéző hegyvidéket.
Megjelent az Uj Szo oktober 7-ki kiadasaban
Subscribe to:
Posts (Atom)