Pénzes barátnőim
Jennifer Aniston, a Barátok című sorozat Rachelje, már évek óta próbálkozik áttörni a szappaopera világából a komolyabb filmiparba, eddig kevés sikerrel. Az sors iróniája, hogy Nicole Holofcener rendezőnő remek kis filmje, a Gazdag barátnőim (Friends with money) valószínűleg azért lesz kevésbé sikeres és méltatott a filmkritikusok által, mert Jennifer Aniston az egyik főszereplője.
Aniston mellett három idősebb és sokkal sikeresebb, de kevésbé sztárolt színésznő is szerepel: Frances McDormand (a Fargo filmből is ismert), Joan Cusack, és Catherine Keener (Being John Malkovich, Capote) – ők a gazdag barátnők, akik elérkeztek életük középpontjára, ahol kényelmesen vezetik üzletüket vagy nevelik gyermekeiket. Aniston Oliviája fiatalabbnak tűnik náluk, és a filmből nem nagyon tudjuk meg, hogyan is keletkezett szoros barátság a négy hölgy között.
Jane (Frances McDormand) sikeres ruhatervező, viszont úgy tűnik, minden zavarja őt: a pincérek lassúsága, a parkoló autósok illedelmetlensége, mindent és mindenkit megmorog. A haját sem mossa már napok óta, mert, ahogy férjének bevallja, régen mindig új sampont próbált ki, mert abban bízott, valami majdcsak olyanná teszi a haját, amilyennek látni szeretné, így mindig volt remény. A férje viszont tisztálkodószerekkel üzletel, és többek között samponokat is kreál, így miután férjhez ment hozzá, Jane kénytelen volt szembenézni a ténnyel: minden sampon tulajdonképpen egyforma. Nincs remény, nincs miért hajat mosni.
Christine (Catherine Keener) és a férje forgatókönyvírók, és egy közös projekt, valamint házuk bővítése alatt házasságuk krízisével kénytelenek szembenézni. Franny az egyetlen, aki beleszületett a gazdagságba, és aki férjével, az Ally McBeal sorozat Richard-jével, látszólag boldogan neveli gyermekeit.
A sorból csak Olivia lóg ki, aki elveszettenk tűnik ebben a világban. Tanárként nem vált be (gazdag családból való diákjai kinevették az elavult autóját), nincs pénze, nem tudja, mit kezdjen az életével, és házas szeretője visszamegy feleségéhez. Olivia nem tudja elfelejteni a férfit, sokszor felhívja otthon, de nem szól bele a telefonba, ha a feleség veszi fel. Miután felmondja tanári állását, elhatározza, hogy gazdag emberek lakásait fogja takarítani. Franny közben bemutatja Oliviát trénerének, egy agytalan kigyúrt alaknak, és a néző nem győz csodálkozni azon, hogy állhat Olivia össze egy ilyen bunkóval, aki miután elkíséri őt takárítani elkéri tőle a keresett pénz egy részét, amelyet aztán egy másik nőre költi.
Minden jó, ha a vége jó, még akkor is, ha ez a film nem ajánl tökéletes megoldásokat. Főszereplői továbbra is szenvednek saját nyavalyáiktól, Jane viszont megmossa a haját és megérti, amikor az igazán kedves és megértő férje őszintén elmondja neki, milyen kellemetlen a társaságában lenni. Christine elválik. Franny kicsit másként látja ideális világát. Olivia pedig saját bőrén győződik meg arról, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és hogy az élet tartogat számára is különleges, váratlan meglepetéseket.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, June 22, 2006
Wednesday, June 21, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. május 27–28.
Mivel csütörtök óta nem evett, nem ivott és többször hányt, szombaton reggel kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi.
Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sammynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor.
A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomorsav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívodott.
Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy meredt maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e.
Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta.
Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak.
Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza.
Megjelent az Uj Szoban 2006. junius 17-en
Brooklyn, 2006. május 27–28.
Mivel csütörtök óta nem evett, nem ivott és többször hányt, szombaton reggel kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi.
Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sammynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor.
A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomorsav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívodott.
Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy meredt maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e.
Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta.
Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak.
Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza.
Megjelent az Uj Szoban 2006. junius 17-en
Nők – külön kupékban
Idén április óta, egy március 8-án(!) elfogadott törvény értelmében, a Rio De Janeiro-i vonatszerelvények, amelyek a dolgozókat szállítják reggel a munkahelyükre, délután pedig haza, kötelesek egy, esetenként két, külön a nők számára kijelölt, vonatszerelvényt közlekedtetni. A törvény betartását Rio szegényebb negyedeiben buzgó rendőrök ellenőrzik, akik nagy örömmel járják a kocsikat, és tessékelik ki belőlük a férfi utasokat.
Igaz, hogy a törvényt, az alkotmányban garantált mozgás szabadságra hivatkozva már meg is támadták, a brazil közvélemény mégis pozitívan ítéli meg a kezdeményezést. Egy 18-éves nővér ezt nyilatkozta a www.womensenews.org hírügynökségnek: „-- Sokkal kényelmesebb így utazni, a férfiak tolakodása nélkül. Több kocsit kellene viszont kizárólag a nők számára biztosítani, a nők nagy létszáma miatt.”
A törvényt, egy ingyenes telefonvonalra hivatkozva, Jorge Picciani kezdeményezte, aki a riói körzetet képviseli a parlamentben. Állítólag ide rengeteg, a témát érintő panasz érkezett az elmúlt időszakban.
Több megszólaltatott férfi ellenezte a kezdeményezést. Az egyik például így reagált: „-- Az államnak sokkal fontosabb dolga is van, minthogy rózsaszínű kocsikat jelölgessen. Ha ezt így elfogadjuk, akkor majd fehérek számára, a feketék számára, a hippik és a görkorcsolyázók számára is jelölhetünk ki kocsikat. Szétválasztjuk az egész várost?” A megszólaltatott ötvenéves orvos saját bevallása szerint rendszeresen utazik a női kocsikban, és még senkinek sem volt kifogása ellene. „-- A probléma igazán a műveltség és a kultúra hiánya. A nők tisztelete a kocsikon kívül sem létezik” -- mondja, miközben a várakozó utasok felé mutat.
Rio nem az egyetlen város, amely ilyen módon próbál segíteni az ingázó nőkön. Tokió, Mexikóváros, Mumbai és Kairó is hasonló törvényeket fogadott el a közelmúltban.
Érdekes módon, a nők érdekében politizáló nők bírálják az új törvényt. Cida Diogo, aki a Női Jogok Tanácsának alelnöke, például azt nyilatkozta, hogy a törvény meglepetésként érintett mindenkit, mert a jelenlegi brazil kormány eddig nem mutatott érdeklődést a női jogok iránt. Diogo szerint ez a törvény hamis biztonságérzetet kelt a nőkben. Mégpedig azt, hogy ahhoz, hogy védve legyenek, külön kocsikban kell utazniuk.
Az ilyen törvény nem világít rá, és főleg nem kezeli azokat a mély problémákat a brazil társadalomban, amelyek továbbra is fennállnak. Mint például a macsó-kultúra, a biztonság és a rendőrségi jelenlét hiánya és a problematikus nyilvános közlekedés.
Rogeira Peixinho, az EQUIT női szervezet igazgatója is hasonlóképpen nyilatkozott: „-- A törvény nem a problémát kezeli. Azt a kérdést kellene inkább feltennie, Miért történik ez? A nők zaklatása nem csak a vonatokon történik. Mi próbálunk párbeszédet kezdeményezni a témáról, de ez a törvény valamelyest legitimálja a nők zaklatását, mert nem a férfiakat bünteti érte, hanem a nőket különíti el”. Peixinho szerint a szegregáció alkotmányellenes és egyben veszélyes megközelítése a problémának, mert csak felnagyítja az egyenlőtlenséget.
Picciani, a törvény kezdeményezője szerint alkotmányellenes az ember lányát olyan útra küldeni, ahol a férfiak nem tartják tiszteletben. Szerinte a törvény elérte azt, hogy felhívja a férfiak figyelmét arra, hogy a nők tiszteletet kívánnak saját maguk számára, és ezt úgy is jelzik, hogy férfiak nélkül utaznak.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Idén április óta, egy március 8-án(!) elfogadott törvény értelmében, a Rio De Janeiro-i vonatszerelvények, amelyek a dolgozókat szállítják reggel a munkahelyükre, délután pedig haza, kötelesek egy, esetenként két, külön a nők számára kijelölt, vonatszerelvényt közlekedtetni. A törvény betartását Rio szegényebb negyedeiben buzgó rendőrök ellenőrzik, akik nagy örömmel járják a kocsikat, és tessékelik ki belőlük a férfi utasokat.
Igaz, hogy a törvényt, az alkotmányban garantált mozgás szabadságra hivatkozva már meg is támadták, a brazil közvélemény mégis pozitívan ítéli meg a kezdeményezést. Egy 18-éves nővér ezt nyilatkozta a www.womensenews.org hírügynökségnek: „-- Sokkal kényelmesebb így utazni, a férfiak tolakodása nélkül. Több kocsit kellene viszont kizárólag a nők számára biztosítani, a nők nagy létszáma miatt.”
A törvényt, egy ingyenes telefonvonalra hivatkozva, Jorge Picciani kezdeményezte, aki a riói körzetet képviseli a parlamentben. Állítólag ide rengeteg, a témát érintő panasz érkezett az elmúlt időszakban.
Több megszólaltatott férfi ellenezte a kezdeményezést. Az egyik például így reagált: „-- Az államnak sokkal fontosabb dolga is van, minthogy rózsaszínű kocsikat jelölgessen. Ha ezt így elfogadjuk, akkor majd fehérek számára, a feketék számára, a hippik és a görkorcsolyázók számára is jelölhetünk ki kocsikat. Szétválasztjuk az egész várost?” A megszólaltatott ötvenéves orvos saját bevallása szerint rendszeresen utazik a női kocsikban, és még senkinek sem volt kifogása ellene. „-- A probléma igazán a műveltség és a kultúra hiánya. A nők tisztelete a kocsikon kívül sem létezik” -- mondja, miközben a várakozó utasok felé mutat.
Rio nem az egyetlen város, amely ilyen módon próbál segíteni az ingázó nőkön. Tokió, Mexikóváros, Mumbai és Kairó is hasonló törvényeket fogadott el a közelmúltban.
Érdekes módon, a nők érdekében politizáló nők bírálják az új törvényt. Cida Diogo, aki a Női Jogok Tanácsának alelnöke, például azt nyilatkozta, hogy a törvény meglepetésként érintett mindenkit, mert a jelenlegi brazil kormány eddig nem mutatott érdeklődést a női jogok iránt. Diogo szerint ez a törvény hamis biztonságérzetet kelt a nőkben. Mégpedig azt, hogy ahhoz, hogy védve legyenek, külön kocsikban kell utazniuk.
Az ilyen törvény nem világít rá, és főleg nem kezeli azokat a mély problémákat a brazil társadalomban, amelyek továbbra is fennállnak. Mint például a macsó-kultúra, a biztonság és a rendőrségi jelenlét hiánya és a problematikus nyilvános közlekedés.
Rogeira Peixinho, az EQUIT női szervezet igazgatója is hasonlóképpen nyilatkozott: „-- A törvény nem a problémát kezeli. Azt a kérdést kellene inkább feltennie, Miért történik ez? A nők zaklatása nem csak a vonatokon történik. Mi próbálunk párbeszédet kezdeményezni a témáról, de ez a törvény valamelyest legitimálja a nők zaklatását, mert nem a férfiakat bünteti érte, hanem a nőket különíti el”. Peixinho szerint a szegregáció alkotmányellenes és egyben veszélyes megközelítése a problémának, mert csak felnagyítja az egyenlőtlenséget.
Picciani, a törvény kezdeményezője szerint alkotmányellenes az ember lányát olyan útra küldeni, ahol a férfiak nem tartják tiszteletben. Szerinte a törvény elérte azt, hogy felhívja a férfiak figyelmét arra, hogy a nők tiszteletet kívánnak saját maguk számára, és ezt úgy is jelzik, hogy férfiak nélkül utaznak.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Pink, a provokátor
Alecia Moore, ismertebb nevén Pink, aki 1979 szeptemberében született az USA-beli Pensylvaniában, Nem vagyok halott (I’m Not Dead) címmel adott ki új albumot az év elején. Az első két dal, amely a lemezről video formájában felkerült az MTV képernyőire, a Buta lányok (Stupid Girls) és a Kedves elnök Úr (Dear Mister President) máris rebellis és provokatőr hírébe hozták.
A Buta lányok című szerzemény egyesek szerint remek, mert szókimondó, mások viszont sértőnek tartják. Pink szerint azok a lányok buták, akik behódolnak a fogyasztói társadalomnak, a plasztikai sebészetnek, a sztárkultusznak, és akik étkezési zavarokkal küszködnek. A dal videójában Pink egy éjszakai klub mosdójában egy fogkefe segítségével hányik, majd azt kiáltja: Sovány akarok lenni! A dal nemcsak, mint zenei mű találta meg a popkultúrában a helyét, hanem a januári bemutató óta különböző blogok is foglalkoznak vele. zenkívül családi beszélgetések tárgya, és több tanár használta fel az oktatásban a közép és felsőfokú iskolákban.
És nemcsak az USA-ban van komoly visszhangja – Pink weboldalán a világ minden részéről érkezett üzeneteket találhatunk a problémakörrel kapcsolatban. „Sokan megkönnyebbültek, hogy végre valaki nyíltan szót ejtett erről az agyatlan járványról, amelyben beteg lányok a fogyasztói társadalmat reklámozzák” -- írja az énekesnő. A videó fő üzenete – „Az okos és a szexi nem zárják ki egymást.”
Több lány találta sértőnek a dal címét, az egyik például ezt az üzenetet tette fel Pink weboldalára: „Én is étkezési zavarokkal küszködöm, de nem vagyok egy úgynevezett ’Buta lány’. Jó tanuló vagyok és nagyon egyedülálló, mégis bulimiában szenvedek, és a videóban nagyot csalódtam.”
Pink erre ezt válaszolta: „Szerintem buta az, aki elpazarolja az esélyt arra, hogy saját maga legyen.”
Linkek: www.pinskpage.com
Buta Lányok videó: www.yourtube.com/w/pink’s-%22stupid-girls%22-video?v=PRTNfDRPcAY&eurl
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Alecia Moore, ismertebb nevén Pink, aki 1979 szeptemberében született az USA-beli Pensylvaniában, Nem vagyok halott (I’m Not Dead) címmel adott ki új albumot az év elején. Az első két dal, amely a lemezről video formájában felkerült az MTV képernyőire, a Buta lányok (Stupid Girls) és a Kedves elnök Úr (Dear Mister President) máris rebellis és provokatőr hírébe hozták.
A Buta lányok című szerzemény egyesek szerint remek, mert szókimondó, mások viszont sértőnek tartják. Pink szerint azok a lányok buták, akik behódolnak a fogyasztói társadalomnak, a plasztikai sebészetnek, a sztárkultusznak, és akik étkezési zavarokkal küszködnek. A dal videójában Pink egy éjszakai klub mosdójában egy fogkefe segítségével hányik, majd azt kiáltja: Sovány akarok lenni! A dal nemcsak, mint zenei mű találta meg a popkultúrában a helyét, hanem a januári bemutató óta különböző blogok is foglalkoznak vele. zenkívül családi beszélgetések tárgya, és több tanár használta fel az oktatásban a közép és felsőfokú iskolákban.
És nemcsak az USA-ban van komoly visszhangja – Pink weboldalán a világ minden részéről érkezett üzeneteket találhatunk a problémakörrel kapcsolatban. „Sokan megkönnyebbültek, hogy végre valaki nyíltan szót ejtett erről az agyatlan járványról, amelyben beteg lányok a fogyasztói társadalmat reklámozzák” -- írja az énekesnő. A videó fő üzenete – „Az okos és a szexi nem zárják ki egymást.”
Több lány találta sértőnek a dal címét, az egyik például ezt az üzenetet tette fel Pink weboldalára: „Én is étkezési zavarokkal küszködöm, de nem vagyok egy úgynevezett ’Buta lány’. Jó tanuló vagyok és nagyon egyedülálló, mégis bulimiában szenvedek, és a videóban nagyot csalódtam.”
Pink erre ezt válaszolta: „Szerintem buta az, aki elpazarolja az esélyt arra, hogy saját maga legyen.”
Linkek: www.pinskpage.com
Buta Lányok videó: www.yourtube.com/w/pink’s-%22stupid-girls%22-video?v=PRTNfDRPcAY&eurl
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, June 08, 2006
Wednesday, May 24, 2006
Tammy, a fazekas
Először fényképen láttam az apró, mosolygós Tammy Garciát, amikor egy róla megjelent könyvet nézegettem.
Már évekkel azelőtt felfigyeltem műveire, és emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor a könyvet böngésztem, egészen büszke voltam magamra, hogy micsoda jó szemem van – már öt évvel ezelőtt láttam, nagy tehetség lakik ebben a nőben.
Ma már tudom, rajtam kívül sokkal hozzáértőbb műkedvelők réges-régóta tudják, hogy Tammy Garcia egy napon híres és sikeres lesz, ezért sűrűn vásárolják alkotásait, tehát máris gyűjtik, leginkább befektetésként.
Idén áprilisban szerencsés véletlenek sorozata után eljuthattam Tammy Garcia műtermébe, és meggyőződhettem arról, hogy nemcsak tehetséges, hanem szerény, de magabiztos alkotó. Mosolyogva és türelmesen mondta el, hogyan készülnek a fazekai, a bronzszobrai és válaszolt kérdéseimre, amelyek témája leginkább az ősi indián motívumait érintették.
Tammy Új-Mexikó egyik indián falujában, Santa Clara-ban nőtt fel, ahonnan több híres női fazekasmester is származik. Lánykora óta gyártja, és díszíti a fazekakat. A mai napig Santa Clara-ból hozatja az a sötétbarna színű, csokoládéra emlékeztető, zsíros agyagot, amellyel dolgozik. Viszonylag fiatalon ment férjhez, a taosi LeRoy Garciához, aki „ha azt mondta, hogy valamit megcsinál, azt meg is csinálta, méghozzá azonnal. És ez nemcsak hogy kivételes viselkedés volt akkoriban a fiúk között, hanem nekem is (Tammynak) nagyon imponált.”
LeRoy hamar tudatosította, hogy Tammy kivételes tehetséggel rendelkezik, és első közös házuk emeletén egy kis galériát rendezett be, ahol Tammy edényeit és más helyi, taoszi, művészek festményeit árulta. „-- Azt mondogattam akkoriban Tammynak: nem tudod gyorsabban gyártani azokat az edényeket?” -- emlékezik vissza LeRoy, aki egyik éjszaka türelmetlenségében kicsiszolta az edényt, amelyen felesége éppen dolgozott. Tammy többet nem engedte alkotásai közelébe, viszont beleegyezett, hogy LeRoy testvérei -- tízen vannak -- besegítsenek.
Ma már LeRoy nővérei vigyáznak a házaspár három apró lányára minden nyáron, amikor a legjobban megy az üzlet. És augusztusban, az indián piac idején, még LeRoy atomfizikus bátyjai is eljönnek bronzszobrokat és festményeket cipelni. LeRoy örömmel és fogyni nem látszó energiával igazgatja a galériák és a stúdió menetét.
Az óriási, kétemeletes galéria a taoszi főtéren helyezkedik el, és a Santa Fé-ben található második Blue Rain (Kék eső) galériával együtt vagy egy tucat alkalmazottja van. A bronzszobrokat egy másik műhelyben öntik ki. Nemrég a washigtoni Smithsonian Institution-ból keresték fel Tammyt azzal az ajánlattal, hogy rendeznének neki egy külön kiállítást az Amerikai Női Művészetek Múzeumában.
Legenda lesz Tammy Garciából, méghozzá nem is olyan sokára, pedig még fiatal. Új-mexikói látogatásaim alkalmával nem találkoztam még egy ilyen sikeres indián művésznővel. És remélem, hogy példája nem csak saját lányait, hanem más indián nőket is megihlet majd, és ösztönözi őket arra, hogy ha házasodni akarnak, akkor olyan férfihoz menjenek feleségül, aki tiszteli és támogatja művészetüket. Aki mellett boldogan lehetnek anyák, feleségek és sikeres alkotók.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Először fényképen láttam az apró, mosolygós Tammy Garciát, amikor egy róla megjelent könyvet nézegettem.
Már évekkel azelőtt felfigyeltem műveire, és emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor a könyvet böngésztem, egészen büszke voltam magamra, hogy micsoda jó szemem van – már öt évvel ezelőtt láttam, nagy tehetség lakik ebben a nőben.
Ma már tudom, rajtam kívül sokkal hozzáértőbb műkedvelők réges-régóta tudják, hogy Tammy Garcia egy napon híres és sikeres lesz, ezért sűrűn vásárolják alkotásait, tehát máris gyűjtik, leginkább befektetésként.
Idén áprilisban szerencsés véletlenek sorozata után eljuthattam Tammy Garcia műtermébe, és meggyőződhettem arról, hogy nemcsak tehetséges, hanem szerény, de magabiztos alkotó. Mosolyogva és türelmesen mondta el, hogyan készülnek a fazekai, a bronzszobrai és válaszolt kérdéseimre, amelyek témája leginkább az ősi indián motívumait érintették.
Tammy Új-Mexikó egyik indián falujában, Santa Clara-ban nőtt fel, ahonnan több híres női fazekasmester is származik. Lánykora óta gyártja, és díszíti a fazekakat. A mai napig Santa Clara-ból hozatja az a sötétbarna színű, csokoládéra emlékeztető, zsíros agyagot, amellyel dolgozik. Viszonylag fiatalon ment férjhez, a taosi LeRoy Garciához, aki „ha azt mondta, hogy valamit megcsinál, azt meg is csinálta, méghozzá azonnal. És ez nemcsak hogy kivételes viselkedés volt akkoriban a fiúk között, hanem nekem is (Tammynak) nagyon imponált.”
LeRoy hamar tudatosította, hogy Tammy kivételes tehetséggel rendelkezik, és első közös házuk emeletén egy kis galériát rendezett be, ahol Tammy edényeit és más helyi, taoszi, művészek festményeit árulta. „-- Azt mondogattam akkoriban Tammynak: nem tudod gyorsabban gyártani azokat az edényeket?” -- emlékezik vissza LeRoy, aki egyik éjszaka türelmetlenségében kicsiszolta az edényt, amelyen felesége éppen dolgozott. Tammy többet nem engedte alkotásai közelébe, viszont beleegyezett, hogy LeRoy testvérei -- tízen vannak -- besegítsenek.
Ma már LeRoy nővérei vigyáznak a házaspár három apró lányára minden nyáron, amikor a legjobban megy az üzlet. És augusztusban, az indián piac idején, még LeRoy atomfizikus bátyjai is eljönnek bronzszobrokat és festményeket cipelni. LeRoy örömmel és fogyni nem látszó energiával igazgatja a galériák és a stúdió menetét.
Az óriási, kétemeletes galéria a taoszi főtéren helyezkedik el, és a Santa Fé-ben található második Blue Rain (Kék eső) galériával együtt vagy egy tucat alkalmazottja van. A bronzszobrokat egy másik műhelyben öntik ki. Nemrég a washigtoni Smithsonian Institution-ból keresték fel Tammyt azzal az ajánlattal, hogy rendeznének neki egy külön kiállítást az Amerikai Női Művészetek Múzeumában.
Legenda lesz Tammy Garciából, méghozzá nem is olyan sokára, pedig még fiatal. Új-mexikói látogatásaim alkalmával nem találkoztam még egy ilyen sikeres indián művésznővel. És remélem, hogy példája nem csak saját lányait, hanem más indián nőket is megihlet majd, és ösztönözi őket arra, hogy ha házasodni akarnak, akkor olyan férfihoz menjenek feleségül, aki tiszteli és támogatja művészetüket. Aki mellett boldogan lehetnek anyák, feleségek és sikeres alkotók.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, May 11, 2006
Big Love(2)
Úgy látszik, az amerikai közönségnek is tetszik az HBO kábeltévé társaság Big Love című sorozata, mert egyre nő a nézettsége.
Ehhez hozzájárul az is, hogy a média is szívesen feszegeti a poligámia kérdését. Nemrég Larry King a CNN csatornán sugárzott műsorában foglalkoztak a témával, méghozzá elég alaposan. Azok a nők meséltek tapasztalataikról, akik már éltek poligámiában. Fiatal fiúkat is meginterjúvoltak, akiket a közösség korosabb férfiai tinédzser korukban elűztek otthonukból, hogy ne legyen közelben a „friss konkurenciájuk”. És voltak nők, akik áldották férjüket és feleség társaikat (sister wives), mert így életük nyugodtabb és teljesebb. Az adás kicsengése nem volt egyértelmű, viszont a nők legtöbbje nagyot nevetett, amikor Larry King a szex gyakoriságáról kérdezte őket. Ami a képernyőn látható, az fikció – nevetett a kamerába az egyik női vendég.
A fikció viszont egyre érdekesebb. Bill, a családfő továbbra is a Viagrát hívja segítségül házastársi kötelességei elvégzéséhez, amíg egy délután majdnem elájul. Margene beviszi az elsősegélyre, ahol az ügyeletes orvos szörnyülködve hallja, hogy Bill száz milligramos tablettákat vett be naponta többször is. „-- Az ön teste nem erre van tervezve” -- mondja az orvos. Bill viszont azt mondja Margene-nak: a stressz az oka mindennek.
És stresszből van akármennyi. Először is, Bill és Barb, az első feleség, titokban találkozgatnak, motelekbe járnak és „viszonyukat” mindenki előtt titkolják. Nicki ugyan megsejti, mi történik, és Barb lánya, Sarah is, de senki sem szól semmit. Nicki azzal próbálja Bill figyelmét magára vonni, hogy bejelenti, újabb lelket szeretne hozni a családba. Közben persze titokban szedi a fogamzásgátló tablettákat.
Két cipődoboznyi számlakivonatot gyűjtött össze Nicki, és egy nap végre rászánja magát, hogy összeadja, mennyivel is tartozik a különböző hiteltársaságoknak. Majdnem hatvanezer dollár jelenik meg a számológép képernyőjén és Nicki gyorsan vissza is teszi a dobozokat az ágya alá. Egy nap viszont, amikor Margene konyhájában elromlik a „konyhamalac”, Nicki elfut Bill áruházába, hogy megvegye a szükséges alkatrészt. A hitelkártya, amellyel fizetni akar, nem érvényes és Nicki, aki arra hivatkozik, hogy jár neki Bill családi engedménye, sajátos durva modorával vérig sérti a kasszás kisasszonyt, mire az hívja a menedzsert, aki hívja a biztonsági őröket és Barbot. Barb ilymód megtudja, hogy Nicki hitelével valami baj van, és végül megtudja az igazat is. Nicki attól retteg, ha Bill megtudja az összeget, elküldi, és arra kéri Barbot, ne mondja el Billnek.
Margene közben összebarátkozik a szemben lévő szomszédasszonnyal, aki ugyancsak magányos, és akinek nincsenek gyerekei. Margene elmegy a szomszédékkal egy vasárnapi egyházi délutánra is, egy mormon hitközségbe. Barb és Nicki figyelmeztetik Margenet, hogy kockára teszi családjuk biztonságát. A szomszédok jó mormon létükre elítélik a poligámia gyakorlását és már néhány alkalommal úgy látszott, sejtenek valamit. Margene barátkozhat bárkivel, de haza ne hozzon senkit, tanácsolják.
Bill tinédzser fia egy este megkérdezi az apjától, mit gondol, ő is éljen poligámiában, ha felnő? Bill azt válaszolja, hogy nem tudja, de biztos benne, fia képes a többnejüség megfelelő menedzselésére. Bill nem sejti, hogy a fiú mormon egyházi oktatásra jár hetente egyszer, mert attól fél, a reggeli magömlései és a sok szexszel foglalkozó gondolata bűn.
Bill és Barb lánya, Sarah, viszont úgy rebellál, hogy egyik este bejelentés nélkül magával hozza az egyik munkatársát vacsorára. A család álla leesik, de mindenki figyelmes és kedves a vendéggel, aki saját bevallása szerint csak azért jött, hogy lássa „milyen egy poligámiás családi vacsora.” Barb a vendég távozása után annyit mond Sarah-nak, hogy bármikor hozthat haza vendéget, de előtte szóljon.
Bill üzleti ügyei sem állnak túl jól. Nicki apja (Roman, „a próféta”) és Bill továbbra is harcolnak egymással, egyre alattomosabb eszközökhöz folyamodva. Ezáltal némi betekintést nyerhetünk a zárt mormon közösség üzleti és belső politikai ügyeibe. Engem a közösség egy maffia által kormányzott kis falura emlékeztet. Bill anyjától azt is megtudjuk, hogy Roman annak idején az ő apjától csalással vette át a hatalmat, és azt bármilyen eszközt igénybe véve meg is tarotta.
Amikor Nicki sírva mondja el az anyjának, hogy hatvanezer dollárral tartozik, az anyja ezt válaszolja: „-- Mi mindnyájan tartozunk, Nicki. Én kilencvenezerrel tartozom, mert bizonyos dolgokat meg kell venni, és ki kell fizetni akkor is, ha az apád próféciái már évek óta nem nagyon jönnek be.”
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Úgy látszik, az amerikai közönségnek is tetszik az HBO kábeltévé társaság Big Love című sorozata, mert egyre nő a nézettsége.
Ehhez hozzájárul az is, hogy a média is szívesen feszegeti a poligámia kérdését. Nemrég Larry King a CNN csatornán sugárzott műsorában foglalkoztak a témával, méghozzá elég alaposan. Azok a nők meséltek tapasztalataikról, akik már éltek poligámiában. Fiatal fiúkat is meginterjúvoltak, akiket a közösség korosabb férfiai tinédzser korukban elűztek otthonukból, hogy ne legyen közelben a „friss konkurenciájuk”. És voltak nők, akik áldották férjüket és feleség társaikat (sister wives), mert így életük nyugodtabb és teljesebb. Az adás kicsengése nem volt egyértelmű, viszont a nők legtöbbje nagyot nevetett, amikor Larry King a szex gyakoriságáról kérdezte őket. Ami a képernyőn látható, az fikció – nevetett a kamerába az egyik női vendég.
A fikció viszont egyre érdekesebb. Bill, a családfő továbbra is a Viagrát hívja segítségül házastársi kötelességei elvégzéséhez, amíg egy délután majdnem elájul. Margene beviszi az elsősegélyre, ahol az ügyeletes orvos szörnyülködve hallja, hogy Bill száz milligramos tablettákat vett be naponta többször is. „-- Az ön teste nem erre van tervezve” -- mondja az orvos. Bill viszont azt mondja Margene-nak: a stressz az oka mindennek.
És stresszből van akármennyi. Először is, Bill és Barb, az első feleség, titokban találkozgatnak, motelekbe járnak és „viszonyukat” mindenki előtt titkolják. Nicki ugyan megsejti, mi történik, és Barb lánya, Sarah is, de senki sem szól semmit. Nicki azzal próbálja Bill figyelmét magára vonni, hogy bejelenti, újabb lelket szeretne hozni a családba. Közben persze titokban szedi a fogamzásgátló tablettákat.
Két cipődoboznyi számlakivonatot gyűjtött össze Nicki, és egy nap végre rászánja magát, hogy összeadja, mennyivel is tartozik a különböző hiteltársaságoknak. Majdnem hatvanezer dollár jelenik meg a számológép képernyőjén és Nicki gyorsan vissza is teszi a dobozokat az ágya alá. Egy nap viszont, amikor Margene konyhájában elromlik a „konyhamalac”, Nicki elfut Bill áruházába, hogy megvegye a szükséges alkatrészt. A hitelkártya, amellyel fizetni akar, nem érvényes és Nicki, aki arra hivatkozik, hogy jár neki Bill családi engedménye, sajátos durva modorával vérig sérti a kasszás kisasszonyt, mire az hívja a menedzsert, aki hívja a biztonsági őröket és Barbot. Barb ilymód megtudja, hogy Nicki hitelével valami baj van, és végül megtudja az igazat is. Nicki attól retteg, ha Bill megtudja az összeget, elküldi, és arra kéri Barbot, ne mondja el Billnek.
Margene közben összebarátkozik a szemben lévő szomszédasszonnyal, aki ugyancsak magányos, és akinek nincsenek gyerekei. Margene elmegy a szomszédékkal egy vasárnapi egyházi délutánra is, egy mormon hitközségbe. Barb és Nicki figyelmeztetik Margenet, hogy kockára teszi családjuk biztonságát. A szomszédok jó mormon létükre elítélik a poligámia gyakorlását és már néhány alkalommal úgy látszott, sejtenek valamit. Margene barátkozhat bárkivel, de haza ne hozzon senkit, tanácsolják.
Bill tinédzser fia egy este megkérdezi az apjától, mit gondol, ő is éljen poligámiában, ha felnő? Bill azt válaszolja, hogy nem tudja, de biztos benne, fia képes a többnejüség megfelelő menedzselésére. Bill nem sejti, hogy a fiú mormon egyházi oktatásra jár hetente egyszer, mert attól fél, a reggeli magömlései és a sok szexszel foglalkozó gondolata bűn.
Bill és Barb lánya, Sarah, viszont úgy rebellál, hogy egyik este bejelentés nélkül magával hozza az egyik munkatársát vacsorára. A család álla leesik, de mindenki figyelmes és kedves a vendéggel, aki saját bevallása szerint csak azért jött, hogy lássa „milyen egy poligámiás családi vacsora.” Barb a vendég távozása után annyit mond Sarah-nak, hogy bármikor hozthat haza vendéget, de előtte szóljon.
Bill üzleti ügyei sem állnak túl jól. Nicki apja (Roman, „a próféta”) és Bill továbbra is harcolnak egymással, egyre alattomosabb eszközökhöz folyamodva. Ezáltal némi betekintést nyerhetünk a zárt mormon közösség üzleti és belső politikai ügyeibe. Engem a közösség egy maffia által kormányzott kis falura emlékeztet. Bill anyjától azt is megtudjuk, hogy Roman annak idején az ő apjától csalással vette át a hatalmat, és azt bármilyen eszközt igénybe véve meg is tarotta.
Amikor Nicki sírva mondja el az anyjának, hogy hatvanezer dollárral tartozik, az anyja ezt válaszolja: „-- Mi mindnyájan tartozunk, Nicki. Én kilencvenezerrel tartozom, mert bizonyos dolgokat meg kell venni, és ki kell fizetni akkor is, ha az apád próféciái már évek óta nem nagyon jönnek be.”
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Big Love
Az HBO kábeltévé társaság új, kissé sokkoló sorozatot indított el a közelmúltban Big Love címmel.
Remek PR-húzással, a Big Love című sorozat első része rögtön a The Sopranos maffiasorozatot követte, így érdeklődő közönség bizonyára akadt bőven.
Mitől sokkoló a Big Love, vagyis a Nagy Szerelem? A sorozat főszereplői egy férfi, három nő és sok gyerek. Ez még nem lenne nagyon érdekes, ha nem ez egy férfi lenne az összes gyermek apja és mind a három nő férje. Nem volt férje, hanem jelenlegi, párhuzamos férje. A játék neve: poligámia.
A három feleség három külön házban lakik, amelyeket egy kert köt össze. Így az üzletember férj, miután este haza érkezik, az egész családjával étkezhet, jó idő esetén a kertben. A feleségek minden hónap elején aprólékos napirendet készítenek és megegyeznek, melyik napon kinek az ágyában fog Bill (Bill Paxton) aznap elaludni.
Az első feleség, Barb (Jeanne Tripplehorn) félállásban tanít és méhrákja volt évekkel ezelőtt. A második feleség, Nicki (Chloe Sevigny) naponta vásárol valamit, nem bírja leállítani magát, annyira magányosnak és depressziósnak érzi magát, annak ellenére, hogy két kisgyermeke van. A harmadik, Margene (Ginnifer Goodwin), a legújabb feleség, fiatal, két totyogós kisgyermeke van, szenved attól, hogy a terhesség nyomai még meglátszódnak a kilóin és nagyon igyekszik beilleszkedni a családba.
Nem nehéz kitalálni, milyen gondokkal járhat, ha egy férfi próbál három nőt és hat gyereket eltartani a mai világban. Például sosem tud elég figyelmet szentelni egyik gyermekének sem, és hiába igénylik a feleségek is, azoknak sem. Ne feledjük viszont, hogy amit a képernyőn látunk, az a mormonok által Utah államban még mindig -- bár illegálisan --, bevett családforma hollywoodi változata! Bill-nek itt nem csak a nőkkel és a gyerekekkel kell „megbirkóznia”, hanem saját családjával is, amely régi mormon szokások szerint él – az apja beteg és az anyja nem engedi, hogy kórházba vigyék. Miután Bill az anyja távollétében elrabolja apját, és kórházba viszi, ott kiderül, hogy mérgezést szenvedett.
Nicki szívesen költözne vissza szülei házába, de az anyja azt tanácsolja neki, örüljön, hogy ilyen jó férjet választottak neki és menjen szépen vissza saját házába. Nicki (a második feleség) apja viszont zsarolja Bill-t, és részesedést követel Bill új üzletéből. Barb nem hajlandó saját keresetéből hozzájárulni Nicki eszeveszett vásárlásaihoz. És Bill-nek erekciós problémái is vannak, minek után az interneten keresztül Viagrát vásárol...
Három nő jobb, mint egy? Majd meglátjuk!
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Az HBO kábeltévé társaság új, kissé sokkoló sorozatot indított el a közelmúltban Big Love címmel.
Remek PR-húzással, a Big Love című sorozat első része rögtön a The Sopranos maffiasorozatot követte, így érdeklődő közönség bizonyára akadt bőven.
Mitől sokkoló a Big Love, vagyis a Nagy Szerelem? A sorozat főszereplői egy férfi, három nő és sok gyerek. Ez még nem lenne nagyon érdekes, ha nem ez egy férfi lenne az összes gyermek apja és mind a három nő férje. Nem volt férje, hanem jelenlegi, párhuzamos férje. A játék neve: poligámia.
A három feleség három külön házban lakik, amelyeket egy kert köt össze. Így az üzletember férj, miután este haza érkezik, az egész családjával étkezhet, jó idő esetén a kertben. A feleségek minden hónap elején aprólékos napirendet készítenek és megegyeznek, melyik napon kinek az ágyában fog Bill (Bill Paxton) aznap elaludni.
Az első feleség, Barb (Jeanne Tripplehorn) félállásban tanít és méhrákja volt évekkel ezelőtt. A második feleség, Nicki (Chloe Sevigny) naponta vásárol valamit, nem bírja leállítani magát, annyira magányosnak és depressziósnak érzi magát, annak ellenére, hogy két kisgyermeke van. A harmadik, Margene (Ginnifer Goodwin), a legújabb feleség, fiatal, két totyogós kisgyermeke van, szenved attól, hogy a terhesség nyomai még meglátszódnak a kilóin és nagyon igyekszik beilleszkedni a családba.
Nem nehéz kitalálni, milyen gondokkal járhat, ha egy férfi próbál három nőt és hat gyereket eltartani a mai világban. Például sosem tud elég figyelmet szentelni egyik gyermekének sem, és hiába igénylik a feleségek is, azoknak sem. Ne feledjük viszont, hogy amit a képernyőn látunk, az a mormonok által Utah államban még mindig -- bár illegálisan --, bevett családforma hollywoodi változata! Bill-nek itt nem csak a nőkkel és a gyerekekkel kell „megbirkóznia”, hanem saját családjával is, amely régi mormon szokások szerint él – az apja beteg és az anyja nem engedi, hogy kórházba vigyék. Miután Bill az anyja távollétében elrabolja apját, és kórházba viszi, ott kiderül, hogy mérgezést szenvedett.
Nicki szívesen költözne vissza szülei házába, de az anyja azt tanácsolja neki, örüljön, hogy ilyen jó férjet választottak neki és menjen szépen vissza saját házába. Nicki (a második feleség) apja viszont zsarolja Bill-t, és részesedést követel Bill új üzletéből. Barb nem hajlandó saját keresetéből hozzájárulni Nicki eszeveszett vásárlásaihoz. És Bill-nek erekciós problémái is vannak, minek után az interneten keresztül Viagrát vásárol...
Három nő jobb, mint egy? Majd meglátjuk!
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Friday, May 05, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. április 29–30.
A tavaszi szünet alkalmával Új-Mexikóba, az USA délnyugati részére kirándultunk egy hétre április végén. Santa Fe városában hétvégének tűnt minden nap a megelőző sok-sok hétköznap után, mégis a Taosban, egy hegyek közötti kis városkában eltöltött hétvégénk volt talán a legemlékezetesebb.
Szombaton korán felkeltünk, és már nyolc órakor elhagytuk Santa Fét, hogy tizenegy előtt Taosban legyünk. Útközben megreggeliztünk egy számomra újdonságnak számító helyi gyorsétteremben, amely nemcsak a nagyon finom reggeli buritóiról, hanem arról is híres, hogy az autósok csak leparkolnak, egy táblán elolvassák a menüt, és egy gomb megnyomásával megrendelik az ételt, italt. Pár perc után (mi hat percet vártunk) megérkezik az étterem alkalmazottja, tálcán átnyújt egy papírzacskót, benne a rendelés, műanyag étkészlet és papírszalvéta. Az autós átnyújtja a pénzt, cserében megkapja a zacskót, és máris ehet, avagy utazhat tovább.
Tizenegy óra előtt pár perccel leparkoltunk a taosi főtéren, a Plazán, és olyannyira izgatottak voltunk, hogy elfelejtettünk pénzt dobni a parkolóórába. Szerencsére még mielőtt elindultunk volna a Blue Rain Gallery (Kék Eső Galéria) igazgatójával felesége, Tammy Garcia fazekas művész stúdiójába, eszünkbe jutott a parkolóóra, és tele is tömtük negyeddollárosokkal. Denise, a galéria alkalmazottja később felvilágosított, hogy nem New Yorkban vagyunk, ahol száz dollár körül mozognak a büntetőcédulák, hanem Taosban, ahol öt dollárt fizettünk volna ugyanezért, ha ugyan valaki észreveszi.
Tammy és LeRoy Garcia Taos városán kívül, egy magaslaton laknak. Adobe (hagyományos agyagból épült) házuk ebédlőjéből, amely Tammy és más indián művészek műtárgyaival van ízlésesen díszítve, pompás kilátás nyílik Új-Mexikó prérijére. Három lányuk nagyapjukkal játszadozott a kertben, amikor átsétáltunk az udvaron Tammy stúdiójába. Egy órán át beszélgettünk a kedves, fiatal és sikeres fazekas művésszel, aki újabban bronz- és üvegszobrokat is készít. Igazán nagy élmény volt látni, hogyan születnek a műtárgyak, és melyikről mit gondol Tammy, s hogy honnan veszi az ihletet. Miután LeRoy visszaszállított bennünket a galéria közelébe, Denise társaságában még sokáig csodáltuk a tavaly óta felgyülemlett új tárgyakat.
Délután a városka központjában sétálgattunk és nézelődtünk. Hat órakor két ismerőssel találkoztunk az Orlando nevű étteremben, ahol pompás vacsora közben elmeséltük egymásnak, mi történt az elmúlt egy évben, amióta nem találkoztunk. Ismerőseinknél töltöttük az éjszakát, vasárnap reggel pedig kutyaugatásra és tyúkok kotkodákolására ébredtünk. Gyönyörűen sütött a nap, a tyúkok – mindnek külön neve van, és csak a tojásukért tartják őket, nem a húsuk végett –, mint kiderült, egy kis friss salátának örültek ennyire.
Miután búcsút vettünk ismerőseinktől, úgy határoztunk, hogy korai ebédünket az Apple Tree (Almafa) étteremben költjük el, s ez jó választásnak bizonyult, mert nemcsak az étel volt remek, mint mindig, hanem most a kerthelyiség egy asztalánál sikerült helyet foglalnunk, pont a nyíló almafa alatt. Délután a taosi indiánok falujába látogattunk el, amely ezen a hétvégén nyitotta meg újra kapuit a látogatók számára, miután két hónapig zárt körű ceremóniák miatt csukva volt. Vagy harminc autó állt a parkolóban, amikor megérkeztünk, és jólesett a huszonöt fokos kellemes melegben sétálni és szebbnél szebb indián műtárgyakat nézegetni.
Már majdnem beesteledett, amikor visszaindultunk Santa Fe felé, hogy másnap New Yorkba repüljünk, vissza a borús, esős időbe és a mindennapok sűrejébe.
Meglent az Uj Szoban 2006. majus 6-an.
Brooklyn, 2006. április 29–30.
A tavaszi szünet alkalmával Új-Mexikóba, az USA délnyugati részére kirándultunk egy hétre április végén. Santa Fe városában hétvégének tűnt minden nap a megelőző sok-sok hétköznap után, mégis a Taosban, egy hegyek közötti kis városkában eltöltött hétvégénk volt talán a legemlékezetesebb.
Szombaton korán felkeltünk, és már nyolc órakor elhagytuk Santa Fét, hogy tizenegy előtt Taosban legyünk. Útközben megreggeliztünk egy számomra újdonságnak számító helyi gyorsétteremben, amely nemcsak a nagyon finom reggeli buritóiról, hanem arról is híres, hogy az autósok csak leparkolnak, egy táblán elolvassák a menüt, és egy gomb megnyomásával megrendelik az ételt, italt. Pár perc után (mi hat percet vártunk) megérkezik az étterem alkalmazottja, tálcán átnyújt egy papírzacskót, benne a rendelés, műanyag étkészlet és papírszalvéta. Az autós átnyújtja a pénzt, cserében megkapja a zacskót, és máris ehet, avagy utazhat tovább.
Tizenegy óra előtt pár perccel leparkoltunk a taosi főtéren, a Plazán, és olyannyira izgatottak voltunk, hogy elfelejtettünk pénzt dobni a parkolóórába. Szerencsére még mielőtt elindultunk volna a Blue Rain Gallery (Kék Eső Galéria) igazgatójával felesége, Tammy Garcia fazekas művész stúdiójába, eszünkbe jutott a parkolóóra, és tele is tömtük negyeddollárosokkal. Denise, a galéria alkalmazottja később felvilágosított, hogy nem New Yorkban vagyunk, ahol száz dollár körül mozognak a büntetőcédulák, hanem Taosban, ahol öt dollárt fizettünk volna ugyanezért, ha ugyan valaki észreveszi.
Tammy és LeRoy Garcia Taos városán kívül, egy magaslaton laknak. Adobe (hagyományos agyagból épült) házuk ebédlőjéből, amely Tammy és más indián művészek műtárgyaival van ízlésesen díszítve, pompás kilátás nyílik Új-Mexikó prérijére. Három lányuk nagyapjukkal játszadozott a kertben, amikor átsétáltunk az udvaron Tammy stúdiójába. Egy órán át beszélgettünk a kedves, fiatal és sikeres fazekas művésszel, aki újabban bronz- és üvegszobrokat is készít. Igazán nagy élmény volt látni, hogyan születnek a műtárgyak, és melyikről mit gondol Tammy, s hogy honnan veszi az ihletet. Miután LeRoy visszaszállított bennünket a galéria közelébe, Denise társaságában még sokáig csodáltuk a tavaly óta felgyülemlett új tárgyakat.
Délután a városka központjában sétálgattunk és nézelődtünk. Hat órakor két ismerőssel találkoztunk az Orlando nevű étteremben, ahol pompás vacsora közben elmeséltük egymásnak, mi történt az elmúlt egy évben, amióta nem találkoztunk. Ismerőseinknél töltöttük az éjszakát, vasárnap reggel pedig kutyaugatásra és tyúkok kotkodákolására ébredtünk. Gyönyörűen sütött a nap, a tyúkok – mindnek külön neve van, és csak a tojásukért tartják őket, nem a húsuk végett –, mint kiderült, egy kis friss salátának örültek ennyire.
Miután búcsút vettünk ismerőseinktől, úgy határoztunk, hogy korai ebédünket az Apple Tree (Almafa) étteremben költjük el, s ez jó választásnak bizonyult, mert nemcsak az étel volt remek, mint mindig, hanem most a kerthelyiség egy asztalánál sikerült helyet foglalnunk, pont a nyíló almafa alatt. Délután a taosi indiánok falujába látogattunk el, amely ezen a hétvégén nyitotta meg újra kapuit a látogatók számára, miután két hónapig zárt körű ceremóniák miatt csukva volt. Vagy harminc autó állt a parkolóban, amikor megérkeztünk, és jólesett a huszonöt fokos kellemes melegben sétálni és szebbnél szebb indián műtárgyakat nézegetni.
Már majdnem beesteledett, amikor visszaindultunk Santa Fe felé, hogy másnap New Yorkba repüljünk, vissza a borús, esős időbe és a mindennapok sűrejébe.
Meglent az Uj Szoban 2006. majus 6-an.
Subscribe to:
Posts (Atom)