Monday, March 20, 2006
Washingtoni kirandulas 2.
"...Kolumbuszt az itt élő emberek fedezték fel, amint épp tévelygett a kontinensen. Szegény, nem tudta, hol van..."
"…-- Sokáig azt hitte, Indiába érkezett, ezért „indiánoknak” nevezte el a benszülötteket, és ez természetesen helytelen, bár a kifejezés megmaradt "-- meséli a múzeumvezetőnk.
--Később, az amerikaiak helyre akarták hozni a dolgot, és „native American”-nek (itt született amerikai) hívták az először itt élőket, ami ugyancsak helyelen, hiszen mindenki, aki itt született, „native”, de nem feltétlenül „indián”. A vér szerinti megkülönböztetés sem stimmel, mert hiszen ha egy navajo egy spanyol születésűnek ad vért, attól a spanyol nem lesz navajo, ugye? Érdekes -- mondja Shirley-Cloud --, hogy minket, indiánokat egyszer sem kérdeztek meg: mégis, mi hogyan nevezzük saját magunkat? A mi nyelveinkben a „the people” azaz „az emberek” kifejezést használjuk saját magunk megjelölésére.
--Amikor Kolumbusz hazatért első felfedezőútjáról, rájött, hogy nem Indiában volt. De akkor kik azok az emberek, akikkel találkozott? Kitől is kérdezhetné meg? Kit tekintettek Európában akkoriban a legbölcsebbnek? – tette fel a kérdést Shirley-Cloud. A pápát bizony. A pápa sem tudta, viszont arra hamar rájött, hogy ezek az újonan felfedezett emberek nem ismerik a kereszténységet, és mint ilyenek, alacsonyabb rendűek, sőt kérdés, hogy van-e lelkük.
Elküldte tehát a hittérítőit. Az „indiánok” egy fehér alapon két fekete csíkot ábrázoló gyöngy zászlócskát adtak át az európaiaknak. A két csík az egymás mellett békésen, egymás ügyeibe be nem avatkozó módon, két nép egymás melletti létezését jelképezte. Az európaiak színes üveggyöngyöket ajándékoztak. Az „indián” nőknek nagyon tetszettek azok élénk színek, amelyeket ők természetes módon nem tudtak előállítani.
Az „indiánoknak” sosem volt írott nyelvi hagyományuk, magyarázza vezetőnk egy következő panel előtt. Mi abban hiszünk, hogy a kimondott szónak van csak hatalma, mert az viseli az energiát, ahogy az agyunkból a torkukon át, a vibráló hangszálak által a szánkon keresztül elér oda, ahova szánták. És a hallgató, nem csak szavakat fogad, hanem fülén át átveszi a rezgő energiát is attól, aki szólt. A leírt szó halott, elveszítette erejét, ezért nem jártak sikerrel azok a katolikus térítők, akik lefordíották tanaikat az indiánok nyelvére és könyvek formájában adták át nekik.
Halott szavakat adtak át, ezzel is bizonyítván, hogy nem ismerik, nem értik és nem tisztelik az indiánok életfelfogását.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
"...Kolumbuszt az itt élő emberek fedezték fel, amint épp tévelygett a kontinensen. Szegény, nem tudta, hol van..."
"…-- Sokáig azt hitte, Indiába érkezett, ezért „indiánoknak” nevezte el a benszülötteket, és ez természetesen helytelen, bár a kifejezés megmaradt "-- meséli a múzeumvezetőnk.
--Később, az amerikaiak helyre akarták hozni a dolgot, és „native American”-nek (itt született amerikai) hívták az először itt élőket, ami ugyancsak helyelen, hiszen mindenki, aki itt született, „native”, de nem feltétlenül „indián”. A vér szerinti megkülönböztetés sem stimmel, mert hiszen ha egy navajo egy spanyol születésűnek ad vért, attól a spanyol nem lesz navajo, ugye? Érdekes -- mondja Shirley-Cloud --, hogy minket, indiánokat egyszer sem kérdeztek meg: mégis, mi hogyan nevezzük saját magunkat? A mi nyelveinkben a „the people” azaz „az emberek” kifejezést használjuk saját magunk megjelölésére.
--Amikor Kolumbusz hazatért első felfedezőútjáról, rájött, hogy nem Indiában volt. De akkor kik azok az emberek, akikkel találkozott? Kitől is kérdezhetné meg? Kit tekintettek Európában akkoriban a legbölcsebbnek? – tette fel a kérdést Shirley-Cloud. A pápát bizony. A pápa sem tudta, viszont arra hamar rájött, hogy ezek az újonan felfedezett emberek nem ismerik a kereszténységet, és mint ilyenek, alacsonyabb rendűek, sőt kérdés, hogy van-e lelkük.
Elküldte tehát a hittérítőit. Az „indiánok” egy fehér alapon két fekete csíkot ábrázoló gyöngy zászlócskát adtak át az európaiaknak. A két csík az egymás mellett békésen, egymás ügyeibe be nem avatkozó módon, két nép egymás melletti létezését jelképezte. Az európaiak színes üveggyöngyöket ajándékoztak. Az „indián” nőknek nagyon tetszettek azok élénk színek, amelyeket ők természetes módon nem tudtak előállítani.
Az „indiánoknak” sosem volt írott nyelvi hagyományuk, magyarázza vezetőnk egy következő panel előtt. Mi abban hiszünk, hogy a kimondott szónak van csak hatalma, mert az viseli az energiát, ahogy az agyunkból a torkukon át, a vibráló hangszálak által a szánkon keresztül elér oda, ahova szánták. És a hallgató, nem csak szavakat fogad, hanem fülén át átveszi a rezgő energiát is attól, aki szólt. A leírt szó halott, elveszítette erejét, ezért nem jártak sikerrel azok a katolikus térítők, akik lefordíották tanaikat az indiánok nyelvére és könyvek formájában adták át nekik.
Halott szavakat adtak át, ezzel is bizonyítván, hogy nem ismerik, nem értik és nem tisztelik az indiánok életfelfogását.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, March 16, 2006
Friday, March 10, 2006
KÉT KONTINENS — EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. február
Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.
Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.
Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.
Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.
Megjelent az Uj Szoban, 2006 marcius 11-en
Brooklyn, 2006. február
Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.
Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.
Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.
Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.
Megjelent az Uj Szoban, 2006 marcius 11-en
Wednesday, March 08, 2006
Tuesday, March 07, 2006
Nőnap -- igen vagy nem?
Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…
…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.
Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.
Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?
A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.
De hol is tartottam?
Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.
Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…
…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.
Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.
Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?
A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.
De hol is tartottam?
Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.
Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Monday, March 06, 2006
Washingtoni kirándulás 1.
Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa a Kapitóliumon, a Washington és Lincoln elnökök emlékművein, és a Fehér Házon kívül rengeteg múzeumot is kínál a látogatók számára. A Smithsonian Institution-hoz több ismert múzeum tartozik, többek között az Amerikai Indiánok Múzeuma is (National Museum of the American Indian --www.americanindian.si.edu).
A múzeum épülete homok színű, adobe stílusú, leszámítva, hogy többemeletes. Kerekített vonalaival a természet „építményeire” emlékeztet. Még mielőtt belépnénk, a természet négy eleme fogad bennünket: köveken csobogó víz, tűz, fák és a nagy, több ezer éves kőbálványok, amelyeket Kanadából hoztak ide, hogy a nagyapáinkra emlékeztessenek bennünket. A bálványokat, miután elhelyezték őket a bejárattal szemben, beavatták, és a látogató is, aki nem siet befelé annak ellenére, hogy kint hideg van és szemerkél az eső, is hasonló beavatáson vehet részt, ha figyelmes. A műtavacskán két vadkacsa úszkál. A tűznél két férfi lazacot süt, amelyet később szétosztanak a vendégek között.
A bejárati ajtón túl egy félkör alakú helyiségbe lépünk, melynek közepén, egy süllyesztett színpadon, „indiánok” dobolnak, énekelnek és táncolnak. A kör körüli lépcsőfokokon sok-sok látagó foglal helyet, és a mikor az idiánok az utolsó tánc alkalmával felkérik a közönséget, hogy csatlakozzon, nem kell kétszer mondani. Megtelik a kör, körbejár a tömeg a dobok ritmusára.
A földszinten a gyülekezőhely-színpadon kívül még a múzeum egyik boltja, és az étterem foglal helyet. A bolt méregdrága gyönyörű edényeket és textíliákat kínál. Az étterem, nem véletlenül, négy részre van osztva – az északi, déli, keleti és nyugati indiánok ételeit külön kis büfék kínálják. Minden friss és nagyon finom. Evés közben, az ablakokon keresztül a köveken csobogó vízre tévedhetnek a szemek.
Naponta többször gyülekeznek a látogatók a kör közelében, hogy egy „indián” idegenvezetővel egy kb. egyórás körútra induljanak. A mi vezetőnket, egy középkorú hölgyet, Shirley-Cloud-nak (Felhőnek) hívják. A fején egy mikrofon, a hasára pedig egy hangszóró van csatolva, hogy mindenki jól hallja. Vállán egy kis vászonszatyor, amelyből néha ki-kivesz dolgokat, hogy illusztrálja, amiről beszél.
--Mit gondolunk, mit találtak a munkások, amikor a múzeum helyén az alapokat kezdék ásni? -- kérdezi Shirley-Cloud. Indián edényeket, művészeti darabokat -- kiabálják a közönség soraiból.
-- Nem, nem, mondja a vezető. Fűzőket! Egy nyilvános ház állt itt réges régen. Hát nem érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt a városatyák, akik egyben a kongresszus tagjai is voltak, egy bordélyházat egedélyeztek ilyen közel a kongresszus épületéhez? A közönség kuncog, többen összenéznek.
Ez az első olyan múzeum, fordítja komolyra a szót Shirley-Cloud, amely az indiánokról szól, és amelyet indiánok terveztek és rendeztek be. Nem a nyugati múzeumok mintáját követi, hanem az indián hagyományokat. Ezért vannak bálványok és fák, víz és lobogó tűz az épület előtt, és ezért van az, hogy az épület nem egyenes vonalakból áll. E hagyomány szerint, például minden épületbe és helyiségbe úgy kell belépni, hogy az óra járásának megfelelően menjünk. Csak így hozunk pozitív energiát oda, ahová belépünk. Ezért néha körbe kell járni a házat, vagy a szobát, mielőtt belépünk, vagy helyet foglalunk.
A színpad körüli bronzfalon különböző szimbólumok találhatóak, az egy állandó motívum viszont a vesszőé, amely a kosárfonóknak, a kosárfonás tradíciójának tiszteleg. A színpad süllyesztett és kerek -- a Földanyát (Mother Earth) szimbolizálja. A teteje kupolaszerű, közepén kör alakú üveg, benne egy csillag -- az Ég-apa (Father Sky) jelképe. Az üvegen keresztül bejön a fény -- az égi és a földi egyesül. Egy vékony, hosszúkás ablak látható az egyik falon. A napforduló idején, ha besüt a nap, a szembenlévő falon szivárvány látható, mondja Shirley-Cloud. A múzeumot az őszi napforduló idején nyitották meg: 2004. szeptember 21-én.
Egy igencsak „dizájnos” lifttel megyünk fel a második emeletre, ahol egy hullámzó fal mellett állunk meg. A falon rengeteg arc látható – fiatal, idős, nő, férfi.
-- Amikor gyerekeket kísérek a múzeumban -- mondja Shirley-Cloud --, mindig itt kezdünk. Megkérdezem tőlük: ezek közül az emberek közül melyik „indián”? És ők rámutatnak azokra a fényképekre, amelyeken az emberek fejdíszt, vagy hagyományos öltözéket viselnek. A többi nem „indián”, mondják, pedig mindenki „indián” ezen a falon. Még ez a kékszemű, szőke hajú hölgy is, aki cherokee származású. Mi is sokfélék vagyunk -- és az megnevezésünk sem egyforma.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa a Kapitóliumon, a Washington és Lincoln elnökök emlékművein, és a Fehér Házon kívül rengeteg múzeumot is kínál a látogatók számára. A Smithsonian Institution-hoz több ismert múzeum tartozik, többek között az Amerikai Indiánok Múzeuma is (National Museum of the American Indian --www.americanindian.si.edu).
A múzeum épülete homok színű, adobe stílusú, leszámítva, hogy többemeletes. Kerekített vonalaival a természet „építményeire” emlékeztet. Még mielőtt belépnénk, a természet négy eleme fogad bennünket: köveken csobogó víz, tűz, fák és a nagy, több ezer éves kőbálványok, amelyeket Kanadából hoztak ide, hogy a nagyapáinkra emlékeztessenek bennünket. A bálványokat, miután elhelyezték őket a bejárattal szemben, beavatták, és a látogató is, aki nem siet befelé annak ellenére, hogy kint hideg van és szemerkél az eső, is hasonló beavatáson vehet részt, ha figyelmes. A műtavacskán két vadkacsa úszkál. A tűznél két férfi lazacot süt, amelyet később szétosztanak a vendégek között.
A bejárati ajtón túl egy félkör alakú helyiségbe lépünk, melynek közepén, egy süllyesztett színpadon, „indiánok” dobolnak, énekelnek és táncolnak. A kör körüli lépcsőfokokon sok-sok látagó foglal helyet, és a mikor az idiánok az utolsó tánc alkalmával felkérik a közönséget, hogy csatlakozzon, nem kell kétszer mondani. Megtelik a kör, körbejár a tömeg a dobok ritmusára.
A földszinten a gyülekezőhely-színpadon kívül még a múzeum egyik boltja, és az étterem foglal helyet. A bolt méregdrága gyönyörű edényeket és textíliákat kínál. Az étterem, nem véletlenül, négy részre van osztva – az északi, déli, keleti és nyugati indiánok ételeit külön kis büfék kínálják. Minden friss és nagyon finom. Evés közben, az ablakokon keresztül a köveken csobogó vízre tévedhetnek a szemek.
Naponta többször gyülekeznek a látogatók a kör közelében, hogy egy „indián” idegenvezetővel egy kb. egyórás körútra induljanak. A mi vezetőnket, egy középkorú hölgyet, Shirley-Cloud-nak (Felhőnek) hívják. A fején egy mikrofon, a hasára pedig egy hangszóró van csatolva, hogy mindenki jól hallja. Vállán egy kis vászonszatyor, amelyből néha ki-kivesz dolgokat, hogy illusztrálja, amiről beszél.
--Mit gondolunk, mit találtak a munkások, amikor a múzeum helyén az alapokat kezdék ásni? -- kérdezi Shirley-Cloud. Indián edényeket, művészeti darabokat -- kiabálják a közönség soraiból.
-- Nem, nem, mondja a vezető. Fűzőket! Egy nyilvános ház állt itt réges régen. Hát nem érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt a városatyák, akik egyben a kongresszus tagjai is voltak, egy bordélyházat egedélyeztek ilyen közel a kongresszus épületéhez? A közönség kuncog, többen összenéznek.
Ez az első olyan múzeum, fordítja komolyra a szót Shirley-Cloud, amely az indiánokról szól, és amelyet indiánok terveztek és rendeztek be. Nem a nyugati múzeumok mintáját követi, hanem az indián hagyományokat. Ezért vannak bálványok és fák, víz és lobogó tűz az épület előtt, és ezért van az, hogy az épület nem egyenes vonalakból áll. E hagyomány szerint, például minden épületbe és helyiségbe úgy kell belépni, hogy az óra járásának megfelelően menjünk. Csak így hozunk pozitív energiát oda, ahová belépünk. Ezért néha körbe kell járni a házat, vagy a szobát, mielőtt belépünk, vagy helyet foglalunk.
A színpad körüli bronzfalon különböző szimbólumok találhatóak, az egy állandó motívum viszont a vesszőé, amely a kosárfonóknak, a kosárfonás tradíciójának tiszteleg. A színpad süllyesztett és kerek -- a Földanyát (Mother Earth) szimbolizálja. A teteje kupolaszerű, közepén kör alakú üveg, benne egy csillag -- az Ég-apa (Father Sky) jelképe. Az üvegen keresztül bejön a fény -- az égi és a földi egyesül. Egy vékony, hosszúkás ablak látható az egyik falon. A napforduló idején, ha besüt a nap, a szembenlévő falon szivárvány látható, mondja Shirley-Cloud. A múzeumot az őszi napforduló idején nyitották meg: 2004. szeptember 21-én.
Egy igencsak „dizájnos” lifttel megyünk fel a második emeletre, ahol egy hullámzó fal mellett állunk meg. A falon rengeteg arc látható – fiatal, idős, nő, férfi.
-- Amikor gyerekeket kísérek a múzeumban -- mondja Shirley-Cloud --, mindig itt kezdünk. Megkérdezem tőlük: ezek közül az emberek közül melyik „indián”? És ők rámutatnak azokra a fényképekre, amelyeken az emberek fejdíszt, vagy hagyományos öltözéket viselnek. A többi nem „indián”, mondják, pedig mindenki „indián” ezen a falon. Még ez a kékszemű, szőke hajú hölgy is, aki cherokee származású. Mi is sokfélék vagyunk -- és az megnevezésünk sem egyforma.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, February 16, 2006
Hiányzó lányok?
Hová tűnnek a lányok KĂnában vagy Észak-Afrikában mielĹ‘tt felnĹ‘ttĂ© válnak?
1990-ben, a The New York Review of Books magazin egyik cikke szerint, a fejlett országokban a nĹ‘k Ă©s fĂ©rfiak aránya 105:100, a fejlĹ‘dĹ‘ országokban azonban ez a szám Ă©rdekes mĂłdon 94:100-ra változik. A nĹ‘k aránya bizonyĂtottan azĂ©rt magasabb minden fejlett országban, mert a nĹ‘k biolĂłgialag jobban fel vannak fegyverezve a betegsĂ©gek elleni harcra. Hová tűnnek viszont a lányok KĂnában Ă©s Észak-Afrikában mielĹ‘tt felnĹ‘nek?
A The New York Times Magazine idei, február 12-i, kiadása szerint mára kiderĂĽlt, hogy nemcsak azĂ©rt kevesebb a lányok száma, mert a kĂnaiak Ă©s afrikaiak a fiĂşgyermekeket „rĂ©szesĂtik elĹ‘nyben”, vagy, mert a lányokat elhanyagolják (már ami az Ă©tkezĂ©si Ă©s egĂ©szsĂ©gĂĽgyi ellátást illeti). Az egyik ok meglepĹ‘en a hepatitisz B betegsĂ©g elĹ‘fordulása. Ha ugyanis az egyik szĂĽlĹ‘ a hepatitisz B hordozĂłja, a párnak nagy valĂłszĂnűsĂ©ggel fiĂşgyermeke szĂĽletik. Lehet, hogy nem a társadalom, hanem a termĂ©szet a felelĹ‘s a hiányzĂł nĹ‘k milliĂłi miatt?
Emily Oster, a Harvard egyetem diákja utánanĂ©zett nĂ©hány statisztikai adatnak Ă©s rájött, hogy pĂ©ldául Alaszkában, az 1970-es Ă©vekben magas volt a hepatitisz B hordozĂłk aránya, Ă©s a fiĂşgyermekek száma is. TĂz Ă©vvel kĂ©sĹ‘bb, amikor a hepatitisz B elleni oltás elterjedt, a lányok Ă©s fiĂşk aránya visszaállt a „normális” szintre. Ugyan ez a helyzet KĂnában, Indiában, Pakisztánban, Egyiptomban Ă©s Bangladesben. Az adatok összesĂtĂ©se után Oster arra a következtetĂ©sre jutott, hogy a hepatitisz B a hiányzĂł nĹ‘knek kb. a felĂ©Ă©rt felelĹ‘s. Hol van tehát a többi?
A cikk szerint �zsiában a nők-férfiak aránya az utóbbi években billent igazán feltűnően kedvezően a férfiak számára. Ennek oka, meglepően, elsősorban az ultrahangvizsgálat bevezetése. Ha ugyanis korán kiderül, hogy a magzat nőnemű, az olyan társadalmakban, ahol a fiúkat jobb sors vár, őket többre becsülik -- sok esetben abortuszra kerül sor, tehát elvetetik a lánymagzatot.
A The Journal of the American Medical Association 2005-ben megjelent tanulmánya szerint a kĂnai kormány „Csak egy gyermeket” jelszĂłval indĂtott politikai kampány Ă©s az ultrahang „közös egyĂĽttműködĂ©sĂ©vel” ma a szĂĽletĂ©sek aránya 117 fiĂş a 100 lánnyal szemben.
Az ilyen fordĂtott aránynak komoly negatĂv társadalmi következmĂ©nyei lesznek a jövĹ‘ben: növekvĹ‘ agressziĂł, prostitĂşciĂł Ă©s a nĹ‘kkel valĂł kereskedelem, stb. -- figyelmeztetnek a szakĂ©rtĹ‘k. KĂnában 2020-re több mint 20 milliĂł egyedĂĽlállĂł fĂ©rfi lesz, Ă©s a társadalmi változások jelei már most Ă©rezhetĹ‘ek.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Hová tűnnek a lányok KĂnában vagy Észak-Afrikában mielĹ‘tt felnĹ‘ttĂ© válnak?
1990-ben, a The New York Review of Books magazin egyik cikke szerint, a fejlett országokban a nĹ‘k Ă©s fĂ©rfiak aránya 105:100, a fejlĹ‘dĹ‘ országokban azonban ez a szám Ă©rdekes mĂłdon 94:100-ra változik. A nĹ‘k aránya bizonyĂtottan azĂ©rt magasabb minden fejlett országban, mert a nĹ‘k biolĂłgialag jobban fel vannak fegyverezve a betegsĂ©gek elleni harcra. Hová tűnnek viszont a lányok KĂnában Ă©s Észak-Afrikában mielĹ‘tt felnĹ‘nek?
A The New York Times Magazine idei, február 12-i, kiadása szerint mára kiderĂĽlt, hogy nemcsak azĂ©rt kevesebb a lányok száma, mert a kĂnaiak Ă©s afrikaiak a fiĂşgyermekeket „rĂ©szesĂtik elĹ‘nyben”, vagy, mert a lányokat elhanyagolják (már ami az Ă©tkezĂ©si Ă©s egĂ©szsĂ©gĂĽgyi ellátást illeti). Az egyik ok meglepĹ‘en a hepatitisz B betegsĂ©g elĹ‘fordulása. Ha ugyanis az egyik szĂĽlĹ‘ a hepatitisz B hordozĂłja, a párnak nagy valĂłszĂnűsĂ©ggel fiĂşgyermeke szĂĽletik. Lehet, hogy nem a társadalom, hanem a termĂ©szet a felelĹ‘s a hiányzĂł nĹ‘k milliĂłi miatt?
Emily Oster, a Harvard egyetem diákja utánanĂ©zett nĂ©hány statisztikai adatnak Ă©s rájött, hogy pĂ©ldául Alaszkában, az 1970-es Ă©vekben magas volt a hepatitisz B hordozĂłk aránya, Ă©s a fiĂşgyermekek száma is. TĂz Ă©vvel kĂ©sĹ‘bb, amikor a hepatitisz B elleni oltás elterjedt, a lányok Ă©s fiĂşk aránya visszaállt a „normális” szintre. Ugyan ez a helyzet KĂnában, Indiában, Pakisztánban, Egyiptomban Ă©s Bangladesben. Az adatok összesĂtĂ©se után Oster arra a következtetĂ©sre jutott, hogy a hepatitisz B a hiányzĂł nĹ‘knek kb. a felĂ©Ă©rt felelĹ‘s. Hol van tehát a többi?
A cikk szerint �zsiában a nők-férfiak aránya az utóbbi években billent igazán feltűnően kedvezően a férfiak számára. Ennek oka, meglepően, elsősorban az ultrahangvizsgálat bevezetése. Ha ugyanis korán kiderül, hogy a magzat nőnemű, az olyan társadalmakban, ahol a fiúkat jobb sors vár, őket többre becsülik -- sok esetben abortuszra kerül sor, tehát elvetetik a lánymagzatot.
A The Journal of the American Medical Association 2005-ben megjelent tanulmánya szerint a kĂnai kormány „Csak egy gyermeket” jelszĂłval indĂtott politikai kampány Ă©s az ultrahang „közös egyĂĽttműködĂ©sĂ©vel” ma a szĂĽletĂ©sek aránya 117 fiĂş a 100 lánnyal szemben.
Az ilyen fordĂtott aránynak komoly negatĂv társadalmi következmĂ©nyei lesznek a jövĹ‘ben: növekvĹ‘ agressziĂł, prostitĂşciĂł Ă©s a nĹ‘kkel valĂł kereskedelem, stb. -- figyelmeztetnek a szakĂ©rtĹ‘k. KĂnában 2020-re több mint 20 milliĂł egyedĂĽlállĂł fĂ©rfi lesz, Ă©s a társadalmi változások jelei már most Ă©rezhetĹ‘ek.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Friday, February 10, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. január
Már pĂ©nteken elhatároztuk barátnĹ‘mmel, hogy a szombatot mozizással töltjĂĽk. ElĂ©g rĂ©gen voltunk utoljára moziban, Ă©s több olyan film is vetĂtĂ©sre kerĂĽlt azĂłta, amelyet szĂvesen megnĂ©ztĂĽnk volna. Hosszadalmas tárgyalások után vĂ©gre megállapodtunk, hogy az egyik brooklyni multiplexben nĂ©zĂĽnk meg kĂ©t filmet. AzĂ©rt csak kettĹ‘t, mert mindkettĹ‘ elĂ©g hosszĂş, több mint kĂ©tĂłrás. Szombaton tehát reggel elintĂ©ztĂĽk a szokásos elintĂ©znivalĂłkat, Ă©n elolvastam a Timesot, mert anĂ©lkĂĽl nem szombat a szombat. Szendvicset csomagoltunk, kis nassolnivalĂłt is tettĂĽnk a hátizsákba, Ă©s koradĂ©lután meg is vettĂĽk jegyeinket az elsĹ‘ elĹ‘adásra.
Woody Allen Ăşj filmjĂ©t, a Match Pointot láttuk, s Ă©n fĹ‘leg annak örĂĽltem nagyon, hogy ez vĂ©gre jĂł film, ellentĂ©tben az utĂłbbi nĂ©hánnyal. Nemcsak a törtĂ©net remek, hanem a kamera munkája, a szĂnĂ©szek teljesĂtmĂ©nye Ă©s a szöveg is.
Másodiknak Steven Spielberg Munich cĂmű filmjĂ©t láttuk, ez sem komĂ©dia. A törtĂ©net 1972-ben kezdĹ‘dik, amikor is MĂĽnchenben palesztin terroristák lemĂ©szárolták az izraeli olimpiai csapat tizenegy tagját. Az izraeliek a törtĂ©ntek után Ăşgy döntenek, hogy egy titkos kĂĽldetĂ©sű csapat fokozatosan minden olyan palesztint megöl, akinek köze volt MĂĽnchenhez.
Mozizás után meglátogattam kĂ©t cicát. Tulajdonosaik – az egyik kĂ©tgyermekes család, ahol bĂ©biszittelni szoktam – sĂelni mentek, Ă©s megkĂ©rtek, távollĂ©tĂĽkben etessem, itassam Ă©s szeretgessem állatkáikat. Dot (Pötty), a kisebb fehĂ©r cica, Ă©s Momo, a hosszĂş szĹ‘rű, gombolyagra emlĂ©keztetĹ‘ macsek, egyĂ©rtelműen örĂĽltek nekem, Ă©s hangos dorombolással jeleztĂ©k, hogy szeretik, ha simogatják Ĺ‘ket. Nem sokat ettek ugyan pĂ©ntek reggel Ăłta, mert Dot nem az a habzsolĂł tĂpus, Momo pedig kĂ©nyszerfogyĂłkĂşrán van, mert az állatorvos szerint tĂşlsĂşlyos. Én mindenesetre feltöltöttem Momo diĂ©tás száraz Ă©telt tartalmazĂł tálacskáját is.
Vasárnap reggel egy fiatalemberrel találkoztam, akivel a helyi könyvesbolt kávĂ©zĂłjában egyĂĽtt prĂłbálunk felkĂ©szĂĽlni egy elĂ©ggĂ© nehĂ©z vizsgára. A fiatalember, Phil nagyon kedves volt, Ă©s kiderĂĽlt, hogy Ĺ‘ is ugyanazokkal a problĂ©mákkal kĂĽzd, mint Ă©n: a vizsga angol nyelvi rĂ©sze sokkal jobban megy neki is, mint a matematikai. Mivel viszont Phil itt szĂĽletett Ă©s szabad idejĂ©ben szĂndarabokat Ăr, a teszt nyelvi rĂ©sze neki lĂ©nyegesen jobban fekszik, Ă©s inkább Ĺ‘ tanĂtott engem, mint Ă©n segĂtettem neki. KĂ©t Ăłrán át gyakoroltunk egyĂĽtt, Ă©s ennyi elĂ©g is volt nekem egy napra.
EbĂ©d után egy kutyust vittem ki sĂ©tálni. Winnie, a kis pudlikutya nagyon szeleburdi, Ă©s a kertben sorra megtámadta az összes bokrot. Viszont szĂłfogadĂł is. Három egyszerű gyakorlatot vĂ©geztettem el vele nĂ©hányszor, s Winnie nagyon ĂĽgyesen megtanulta, mit kell tennie ahhoz, hogy hozzájusson a számára csemegĂ©nek számĂtĂł szárĂtott csirkemájdarabkákhoz. ArrĂłl viszont, hogy ne harapjon bele a csizmámba, Ă©s hogy ne ráncigálja menĂ©s közben a farmerem alját, nem tudtam meggyĹ‘zni. Ăšgy látszik, mindenkinek vannak korlátai, ami a tanulás egynapi adagját illeti.
A kĂ©t cica már várt a bejárati ajtĂłban, Ă©s láthatĂłlag megdöbbentek, amikor kutyaszagot szimatoltak rajtam. Eledel- Ă©s vĂzfeltöltĂ©s után játszottunk egy kicsit, s már Ăşton is voltam a sötĂ©t tĂ©li brooklyni estĂ©ben hazafelĂ©, ahol rögvest a számĂtĂłgĂ©p elĂ© ĂĽltem, hogy elolvassam az interneten a Családi Kör Ăşjabb számát, Ă©s megĂrjam ezt a rövid kis beszámolĂłt.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. februar 11-en.
Brooklyn, 2006. január
Már pĂ©nteken elhatároztuk barátnĹ‘mmel, hogy a szombatot mozizással töltjĂĽk. ElĂ©g rĂ©gen voltunk utoljára moziban, Ă©s több olyan film is vetĂtĂ©sre kerĂĽlt azĂłta, amelyet szĂvesen megnĂ©ztĂĽnk volna. Hosszadalmas tárgyalások után vĂ©gre megállapodtunk, hogy az egyik brooklyni multiplexben nĂ©zĂĽnk meg kĂ©t filmet. AzĂ©rt csak kettĹ‘t, mert mindkettĹ‘ elĂ©g hosszĂş, több mint kĂ©tĂłrás. Szombaton tehát reggel elintĂ©ztĂĽk a szokásos elintĂ©znivalĂłkat, Ă©n elolvastam a Timesot, mert anĂ©lkĂĽl nem szombat a szombat. Szendvicset csomagoltunk, kis nassolnivalĂłt is tettĂĽnk a hátizsákba, Ă©s koradĂ©lután meg is vettĂĽk jegyeinket az elsĹ‘ elĹ‘adásra.
Woody Allen Ăşj filmjĂ©t, a Match Pointot láttuk, s Ă©n fĹ‘leg annak örĂĽltem nagyon, hogy ez vĂ©gre jĂł film, ellentĂ©tben az utĂłbbi nĂ©hánnyal. Nemcsak a törtĂ©net remek, hanem a kamera munkája, a szĂnĂ©szek teljesĂtmĂ©nye Ă©s a szöveg is.
Másodiknak Steven Spielberg Munich cĂmű filmjĂ©t láttuk, ez sem komĂ©dia. A törtĂ©net 1972-ben kezdĹ‘dik, amikor is MĂĽnchenben palesztin terroristák lemĂ©szárolták az izraeli olimpiai csapat tizenegy tagját. Az izraeliek a törtĂ©ntek után Ăşgy döntenek, hogy egy titkos kĂĽldetĂ©sű csapat fokozatosan minden olyan palesztint megöl, akinek köze volt MĂĽnchenhez.
Mozizás után meglátogattam kĂ©t cicát. Tulajdonosaik – az egyik kĂ©tgyermekes család, ahol bĂ©biszittelni szoktam – sĂelni mentek, Ă©s megkĂ©rtek, távollĂ©tĂĽkben etessem, itassam Ă©s szeretgessem állatkáikat. Dot (Pötty), a kisebb fehĂ©r cica, Ă©s Momo, a hosszĂş szĹ‘rű, gombolyagra emlĂ©keztetĹ‘ macsek, egyĂ©rtelműen örĂĽltek nekem, Ă©s hangos dorombolással jeleztĂ©k, hogy szeretik, ha simogatják Ĺ‘ket. Nem sokat ettek ugyan pĂ©ntek reggel Ăłta, mert Dot nem az a habzsolĂł tĂpus, Momo pedig kĂ©nyszerfogyĂłkĂşrán van, mert az állatorvos szerint tĂşlsĂşlyos. Én mindenesetre feltöltöttem Momo diĂ©tás száraz Ă©telt tartalmazĂł tálacskáját is.
Vasárnap reggel egy fiatalemberrel találkoztam, akivel a helyi könyvesbolt kávĂ©zĂłjában egyĂĽtt prĂłbálunk felkĂ©szĂĽlni egy elĂ©ggĂ© nehĂ©z vizsgára. A fiatalember, Phil nagyon kedves volt, Ă©s kiderĂĽlt, hogy Ĺ‘ is ugyanazokkal a problĂ©mákkal kĂĽzd, mint Ă©n: a vizsga angol nyelvi rĂ©sze sokkal jobban megy neki is, mint a matematikai. Mivel viszont Phil itt szĂĽletett Ă©s szabad idejĂ©ben szĂndarabokat Ăr, a teszt nyelvi rĂ©sze neki lĂ©nyegesen jobban fekszik, Ă©s inkább Ĺ‘ tanĂtott engem, mint Ă©n segĂtettem neki. KĂ©t Ăłrán át gyakoroltunk egyĂĽtt, Ă©s ennyi elĂ©g is volt nekem egy napra.
EbĂ©d után egy kutyust vittem ki sĂ©tálni. Winnie, a kis pudlikutya nagyon szeleburdi, Ă©s a kertben sorra megtámadta az összes bokrot. Viszont szĂłfogadĂł is. Három egyszerű gyakorlatot vĂ©geztettem el vele nĂ©hányszor, s Winnie nagyon ĂĽgyesen megtanulta, mit kell tennie ahhoz, hogy hozzájusson a számára csemegĂ©nek számĂtĂł szárĂtott csirkemájdarabkákhoz. ArrĂłl viszont, hogy ne harapjon bele a csizmámba, Ă©s hogy ne ráncigálja menĂ©s közben a farmerem alját, nem tudtam meggyĹ‘zni. Ăšgy látszik, mindenkinek vannak korlátai, ami a tanulás egynapi adagját illeti.
A kĂ©t cica már várt a bejárati ajtĂłban, Ă©s láthatĂłlag megdöbbentek, amikor kutyaszagot szimatoltak rajtam. Eledel- Ă©s vĂzfeltöltĂ©s után játszottunk egy kicsit, s már Ăşton is voltam a sötĂ©t tĂ©li brooklyni estĂ©ben hazafelĂ©, ahol rögvest a számĂtĂłgĂ©p elĂ© ĂĽltem, hogy elolvassam az interneten a Családi Kör Ăşjabb számát, Ă©s megĂrjam ezt a rövid kis beszámolĂłt.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. februar 11-en.
Wednesday, February 01, 2006
Match Point
MĂ©rkĹ‘zĂ©slabdának szokták fordĂtani Woody Allen Ăşj filmjĂ©nek cĂmĂ©t Ă©s azok, akik szeretik a teniszt, ismerik is a kifejezĂ©st. A film elejĂ©n egy teniszlabdát látunk, ahogy felpattan a hálĂł tetejĂ©n, Ă©s pár pillanatig nem lehet tudni – visszaesik-e arra az oldalra, ahonnan repĂĽlt, vagy a másik oldalra esik. A vĂ©letlen szerencse kĂ©rdĂ©se, hogy vĂ©get Ă©r-e egy meccs, vagy folytatĂłdik tovább. Woody Allen, aki Ărta Ă©s rendezte is a filmet, ezt a tĂ©mát feszegeti.
Egy szegĂ©ny Ăr családbĂłl származĂł fiatalembert (Chris) ismerĂĽnk meg a film elejĂ©n, aki megunta, hogy nem tudja megverni a tenisz nagyjait. Inkább lemondott a profi játĂ©kos utazĂłs Ă©letĂ©rĹ‘l Ă©s beállt egy elĹ‘kelĹ‘ londoni klubba teniszt tanĂtani Ă©s edzĹ‘sködni. Itt ismerkedik meg hĹ‘sĂĽnk, Chris, Tommal, a gazdag családbĂłl származĂł fĂ©rfival, aki, miután megtudja, hogy Chris is szereti az operát, nyomban meghĂvja Ĺ‘t családja páholyába. Az elĹ‘adás alatt Tom lánytestvĂ©re, Chloe, beleszeret Chrisbe, akit nem kell nagyon rábeszĂ©lni a randizásra.
Chris elsĹ‘ családi látogatása alkalmával megismeri Nolát, Tom barátnĹ‘jĂ©t, akihez rögtön ellenálhatatlan vonzalmat Ă©rez. Chris Ă©s Chloe összeházasodnak, Tom Ă©s Nola viszont szĂ©tválnak. Chris nyomoz Nola után, de vĂ©gĂĽl vĂ©letlenĂĽl találkozik vele Ă©s kikĂ©nyszerĂti belĹ‘le a telefonszámát. InnetĹ‘l kezdve már világos, hogy a film alapkonfliktusa abbĂłl adĂłdik, hogy Chris nem tud Nola nĂ©lkĂĽl Ă©lni, Chloe viszont mindazt a kĂ©nyelmet Ă©s luxust biztosĂtja, amirĹ‘l nem akar lemondani.
Woody eredetileg New York-ban szerette volna leforgatni a Match Point-ot, viszont nem talált senkit, aki az utĂłbbi Ă©vek sorozatos bakijai után hajlandĂł lett volna finanszĂrozni a filmjĂ©t. A BBC viszont, azzal a feltĂ©tellel, hogy a film Londonban játszĂłdik majd, Ă©s a szĂnĂ©szek többsĂ©ge angol lesz, felajánlotta a szĂĽksĂ©ges összeget. És Woody mindenkit meglepett, mert, igaz, hogy ez nem egy komĂ©dia, de remek filmet hozott össze. A siker további következmĂ©nye, hogy már kĂ©szĂĽl egy második londoni Woody-film, Ă©s egy harmadik elĹ‘kĂ©szĂĽletei is folynak.
Mindezek ellenére, a londoni kritikusok nem állták meg és megjegyezték, hogy a film főszereplői egy virtuális Londonban élnek.
De nem ez a lĂ©nyeg. A film mondanivalĂłja többrĂ©tegű. EgyrĂ©szt itt van Chris dillemmája – maradjon gazdag Ă©s boldogtalan, vagy adja fel a kĂ©nyelmet Ă©s vegye el szerelmĂ©t. Továbbá Nola dilemmája – szakĂtson Chrisszel, aki szemmel láthatĂłan csak hitegeti, Ă©s nem akarja elhagyni felesĂ©gĂ©t, vagy prĂłbáljon tenni valamit azĂ©rt, hogy Chris az övĂ© legyen? A többi szereplĹ‘ helyzete is tartogat Ă©rdekes elemeznivalĂłt, egyikĂĽk sem egyszerű figura. Mennyit számĂt az ember Ă©letĂ©ben a szerencse? – kĂ©rdezi a narrátor. És mennyit számĂt a becsĂĽletessĂ©g? – kĂ©rdeznĂ©m Ă©n Chris-tĹ‘l, hiszen tudta nagyon jĂłl, hogy nem szerelembĹ‘l nĹ‘sĂĽlt, szemrebbenĂ©s nĂ©lkĂĽl megcsalta a felesĂ©gĂ©t, hĂłnapokig hazudott neki Ă©s hitegette Nolát. Woody forgatĂłkönyvĂ©ben Chris sorsa egy aprĂł rĂ©szleten mĂşlik. Ahogy az Ă©letben is elĂ©g gyakran -- bár szerintem az Ă©letben leginkább mindenki azt kapja vissza, amit adott...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
MĂ©rkĹ‘zĂ©slabdának szokták fordĂtani Woody Allen Ăşj filmjĂ©nek cĂmĂ©t Ă©s azok, akik szeretik a teniszt, ismerik is a kifejezĂ©st. A film elejĂ©n egy teniszlabdát látunk, ahogy felpattan a hálĂł tetejĂ©n, Ă©s pár pillanatig nem lehet tudni – visszaesik-e arra az oldalra, ahonnan repĂĽlt, vagy a másik oldalra esik. A vĂ©letlen szerencse kĂ©rdĂ©se, hogy vĂ©get Ă©r-e egy meccs, vagy folytatĂłdik tovább. Woody Allen, aki Ărta Ă©s rendezte is a filmet, ezt a tĂ©mát feszegeti.
Egy szegĂ©ny Ăr családbĂłl származĂł fiatalembert (Chris) ismerĂĽnk meg a film elejĂ©n, aki megunta, hogy nem tudja megverni a tenisz nagyjait. Inkább lemondott a profi játĂ©kos utazĂłs Ă©letĂ©rĹ‘l Ă©s beállt egy elĹ‘kelĹ‘ londoni klubba teniszt tanĂtani Ă©s edzĹ‘sködni. Itt ismerkedik meg hĹ‘sĂĽnk, Chris, Tommal, a gazdag családbĂłl származĂł fĂ©rfival, aki, miután megtudja, hogy Chris is szereti az operát, nyomban meghĂvja Ĺ‘t családja páholyába. Az elĹ‘adás alatt Tom lánytestvĂ©re, Chloe, beleszeret Chrisbe, akit nem kell nagyon rábeszĂ©lni a randizásra.
Chris elsĹ‘ családi látogatása alkalmával megismeri Nolát, Tom barátnĹ‘jĂ©t, akihez rögtön ellenálhatatlan vonzalmat Ă©rez. Chris Ă©s Chloe összeházasodnak, Tom Ă©s Nola viszont szĂ©tválnak. Chris nyomoz Nola után, de vĂ©gĂĽl vĂ©letlenĂĽl találkozik vele Ă©s kikĂ©nyszerĂti belĹ‘le a telefonszámát. InnetĹ‘l kezdve már világos, hogy a film alapkonfliktusa abbĂłl adĂłdik, hogy Chris nem tud Nola nĂ©lkĂĽl Ă©lni, Chloe viszont mindazt a kĂ©nyelmet Ă©s luxust biztosĂtja, amirĹ‘l nem akar lemondani.
Woody eredetileg New York-ban szerette volna leforgatni a Match Point-ot, viszont nem talált senkit, aki az utĂłbbi Ă©vek sorozatos bakijai után hajlandĂł lett volna finanszĂrozni a filmjĂ©t. A BBC viszont, azzal a feltĂ©tellel, hogy a film Londonban játszĂłdik majd, Ă©s a szĂnĂ©szek többsĂ©ge angol lesz, felajánlotta a szĂĽksĂ©ges összeget. És Woody mindenkit meglepett, mert, igaz, hogy ez nem egy komĂ©dia, de remek filmet hozott össze. A siker további következmĂ©nye, hogy már kĂ©szĂĽl egy második londoni Woody-film, Ă©s egy harmadik elĹ‘kĂ©szĂĽletei is folynak.
Mindezek ellenére, a londoni kritikusok nem állták meg és megjegyezték, hogy a film főszereplői egy virtuális Londonban élnek.
De nem ez a lĂ©nyeg. A film mondanivalĂłja többrĂ©tegű. EgyrĂ©szt itt van Chris dillemmája – maradjon gazdag Ă©s boldogtalan, vagy adja fel a kĂ©nyelmet Ă©s vegye el szerelmĂ©t. Továbbá Nola dilemmája – szakĂtson Chrisszel, aki szemmel láthatĂłan csak hitegeti, Ă©s nem akarja elhagyni felesĂ©gĂ©t, vagy prĂłbáljon tenni valamit azĂ©rt, hogy Chris az övĂ© legyen? A többi szereplĹ‘ helyzete is tartogat Ă©rdekes elemeznivalĂłt, egyikĂĽk sem egyszerű figura. Mennyit számĂt az ember Ă©letĂ©ben a szerencse? – kĂ©rdezi a narrátor. És mennyit számĂt a becsĂĽletessĂ©g? – kĂ©rdeznĂ©m Ă©n Chris-tĹ‘l, hiszen tudta nagyon jĂłl, hogy nem szerelembĹ‘l nĹ‘sĂĽlt, szemrebbenĂ©s nĂ©lkĂĽl megcsalta a felesĂ©gĂ©t, hĂłnapokig hazudott neki Ă©s hitegette Nolát. Woody forgatĂłkönyvĂ©ben Chris sorsa egy aprĂł rĂ©szleten mĂşlik. Ahogy az Ă©letben is elĂ©g gyakran -- bár szerintem az Ă©letben leginkább mindenki azt kapja vissza, amit adott...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Subscribe to:
Posts (Atom)