KÉT KONTINENS — EGY HÉTVÉGE

Brooklyn, 2006. február


Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.

Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.

Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.

Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.


Megjelent az Uj Szoban, 2006 marcius 11-en

Boldog Nonapot!

Nőnap -- igen vagy nem?

Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…

…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.

Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.

Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?

A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.

De hol is tartottam?

Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.

Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Az Amerikai Indianok Muzeuma Washingtonban

Kacsa a muzeum elotti toban

A Kapitolium

Washingtoni kirándulás 1.

Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa a Kapitóliumon, a Washington és Lincoln elnökök emlékművein, és a Fehér Házon kívül rengeteg múzeumot is kínál a látogatók számára. A Smithsonian Institution-hoz több ismert múzeum tartozik, többek között az Amerikai Indiánok Múzeuma is (National Museum of the American Indian --www.americanindian.si.edu).

A múzeum épülete homok színű, adobe stílusú, leszámítva, hogy többemeletes. Kerekített vonalaival a természet „építményeire” emlékeztet. Még mielőtt belépnénk, a természet négy eleme fogad bennünket: köveken csobogó víz, tűz, fák és a nagy, több ezer éves kőbálványok, amelyeket Kanadából hoztak ide, hogy a nagyapáinkra emlékeztessenek bennünket. A bálványokat, miután elhelyezték őket a bejárattal szemben, beavatták, és a látogató is, aki nem siet befelé annak ellenére, hogy kint hideg van és szemerkél az eső, is hasonló beavatáson vehet részt, ha figyelmes. A műtavacskán két vadkacsa úszkál. A tűznél két férfi lazacot süt, amelyet később szétosztanak a vendégek között.

A bejárati ajtón túl egy félkör alakú helyiségbe lépünk, melynek közepén, egy süllyesztett színpadon, „indiánok” dobolnak, énekelnek és táncolnak. A kör körüli lépcsőfokokon sok-sok látagó foglal helyet, és a mikor az idiánok az utolsó tánc alkalmával felkérik a közönséget, hogy csatlakozzon, nem kell kétszer mondani. Megtelik a kör, körbejár a tömeg a dobok ritmusára.

A földszinten a gyülekezőhely-színpadon kívül még a múzeum egyik boltja, és az étterem foglal helyet. A bolt méregdrága gyönyörű edényeket és textíliákat kínál. Az étterem, nem véletlenül, négy részre van osztva – az északi, déli, keleti és nyugati indiánok ételeit külön kis büfék kínálják. Minden friss és nagyon finom. Evés közben, az ablakokon keresztül a köveken csobogó vízre tévedhetnek a szemek.

Naponta többször gyülekeznek a látogatók a kör közelében, hogy egy „indián” idegenvezetővel egy kb. egyórás körútra induljanak. A mi vezetőnket, egy középkorú hölgyet, Shirley-Cloud-nak (Felhőnek) hívják. A fején egy mikrofon, a hasára pedig egy hangszóró van csatolva, hogy mindenki jól hallja. Vállán egy kis vászonszatyor, amelyből néha ki-kivesz dolgokat, hogy illusztrálja, amiről beszél.
--Mit gondolunk, mit találtak a munkások, amikor a múzeum helyén az alapokat kezdék ásni? -- kérdezi Shirley-Cloud. Indián edényeket, művészeti darabokat -- kiabálják a közönség soraiból.
-- Nem, nem, mondja a vezető. Fűzőket! Egy nyilvános ház állt itt réges régen. Hát nem érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt a városatyák, akik egyben a kongresszus tagjai is voltak, egy bordélyházat egedélyeztek ilyen közel a kongresszus épületéhez? A közönség kuncog, többen összenéznek.

Ez az első olyan múzeum, fordítja komolyra a szót Shirley-Cloud, amely az indiánokról szól, és amelyet indiánok terveztek és rendeztek be. Nem a nyugati múzeumok mintáját követi, hanem az indián hagyományokat. Ezért vannak bálványok és fák, víz és lobogó tűz az épület előtt, és ezért van az, hogy az épület nem egyenes vonalakból áll. E hagyomány szerint, például minden épületbe és helyiségbe úgy kell belépni, hogy az óra járásának megfelelően menjünk. Csak így hozunk pozitív energiát oda, ahová belépünk. Ezért néha körbe kell járni a házat, vagy a szobát, mielőtt belépünk, vagy helyet foglalunk.

A színpad körüli bronzfalon különböző szimbólumok találhatóak, az egy állandó motívum viszont a vesszőé, amely a kosárfonóknak, a kosárfonás tradíciójának tiszteleg. A színpad süllyesztett és kerek -- a Földanyát (Mother Earth) szimbolizálja. A teteje kupolaszerű, közepén kör alakú üveg, benne egy csillag -- az Ég-apa (Father Sky) jelképe. Az üvegen keresztül bejön a fény -- az égi és a földi egyesül. Egy vékony, hosszúkás ablak látható az egyik falon. A napforduló idején, ha besüt a nap, a szembenlévő falon szivárvány látható, mondja Shirley-Cloud. A múzeumot az őszi napforduló idején nyitották meg: 2004. szeptember 21-én.

Egy igencsak „dizájnos” lifttel megyünk fel a második emeletre, ahol egy hullámzó fal mellett állunk meg. A falon rengeteg arc látható – fiatal, idős, nő, férfi.
-- Amikor gyerekeket kísérek a múzeumban -- mondja Shirley-Cloud --, mindig itt kezdünk. Megkérdezem tőlük: ezek közül az emberek közül melyik „indián”? És ők rámutatnak azokra a fényképekre, amelyeken az emberek fejdíszt, vagy hagyományos öltözéket viselnek. A többi nem „indián”, mondják, pedig mindenki „indián” ezen a falon. Még ez a kékszemű, szőke hajú hölgy is, aki cherokee származású. Mi is sokfélék vagyunk -- és az megnevezésünk sem egyforma.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Hovihar utan

Hovihar utan

Hiányzó lányok?


Hová tűnnek a lányok Kínában vagy Észak-Afrikában mielőtt felnőtté válnak?

1990-ben, a The New York Review of Books magazin egyik cikke szerint, a fejlett országokban a nők és férfiak aránya 105:100, a fejlődő országokban azonban ez a szám érdekes módon 94:100-ra változik. A nők aránya bizonyítottan azért magasabb minden fejlett országban, mert a nők biológialag jobban fel vannak fegyverezve a betegségek elleni harcra. Hová tűnnek viszont a lányok Kínában és Észak-Afrikában mielőtt felnőnek?

A The New York Times Magazine idei, február 12-i, kiadása szerint mára kiderült, hogy nemcsak azért kevesebb a lányok száma, mert a kínaiak és afrikaiak a fiúgyermekeket „részesítik előnyben”, vagy, mert a lányokat elhanyagolják (már ami az étkezési és egészségügyi ellátást illeti). Az egyik ok meglepően a hepatitisz B betegség előfordulása. Ha ugyanis az egyik szülő a hepatitisz B hordozója, a párnak nagy valószínűséggel fiúgyermeke születik. Lehet, hogy nem a társadalom, hanem a természet a felelős a hiányzó nők milliói miatt?

Emily Oster, a Harvard egyetem diákja utánanézett néhány statisztikai adatnak és rájött, hogy például Alaszkában, az 1970-es években magas volt a hepatitisz B hordozók aránya, és a fiúgyermekek száma is. Tíz évvel később, amikor a hepatitisz B elleni oltás elterjedt, a lányok és fiúk aránya visszaállt a „normális” szintre. Ugyan ez a helyzet Kínában, Indiában, Pakisztánban, Egyiptomban és Bangladesben. Az adatok összesítése után Oster arra a következtetésre jutott, hogy a hepatitisz B a hiányzó nőknek kb. a feléért felelős. Hol van tehát a többi?

A cikk szerint �zsiában a nők-férfiak aránya az utóbbi években billent igazán feltűnően kedvezően a férfiak számára. Ennek oka, meglepően, elsősorban az ultrahangvizsgálat bevezetése. Ha ugyanis korán kiderül, hogy a magzat nőnemű, az olyan társadalmakban, ahol a fiúkat jobb sors vár, őket többre becsülik -- sok esetben abortuszra kerül sor, tehát elvetetik a lánymagzatot.

A The Journal of the American Medical Association 2005-ben megjelent tanulmánya szerint a kínai kormány „Csak egy gyermeket” jelszóval indított politikai kampány és az ultrahang „közös együttműködésével” ma a születések aránya 117 fiú a 100 lánnyal szemben.

Az ilyen fordított aránynak komoly negatív társadalmi következményei lesznek a jövőben: növekvő agresszió, prostitúció és a nőkkel való kereskedelem, stb. -- figyelmeztetnek a szakértők. Kínában 2020-re több mint 20 millió egyedülálló férfi lesz, és a társadalmi változások jelei már most érezhetőek.

Megjelent a www.baratno.com oldalon

Winnie

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. január

Már pénteken elhatároztuk barátnőmmel, hogy a szombatot mozizással töltjük. Elég régen voltunk utoljára moziban, és több olyan film is vetítésre került azóta, amelyet szívesen megnéztünk volna. Hosszadalmas tárgyalások után végre megállapodtunk, hogy az egyik brooklyni multiplexben nézünk meg két filmet. Azért csak kettőt, mert mindkettő elég hosszú, több mint kétórás. Szombaton tehát reggel elintéztük a szokásos elintéznivalókat, én elolvastam a Timesot, mert anélkül nem szombat a szombat. Szendvicset csomagoltunk, kis nassolnivalót is tettünk a hátizsákba, és koradélután meg is vettük jegyeinket az első előadásra.

Woody Allen új filmjét, a Match Pointot láttuk, s én főleg annak örültem nagyon, hogy ez végre jó film, ellentétben az utóbbi néhánnyal. Nemcsak a történet remek, hanem a kamera munkája, a színészek teljesítménye és a szöveg is.

Másodiknak Steven Spielberg Munich című filmjét láttuk, ez sem komédia. A történet 1972-ben kezdődik, amikor is Münchenben palesztin terroristák lemészárolták az izraeli olimpiai csapat tizenegy tagját. Az izraeliek a történtek után úgy döntenek, hogy egy titkos küldetésű csapat fokozatosan minden olyan palesztint megöl, akinek köze volt Münchenhez.

Mozizás után meglátogattam két cicát. Tulajdonosaik – az egyik kétgyermekes család, ahol bébiszittelni szoktam – síelni mentek, és megkértek, távollétükben etessem, itassam és szeretgessem állatkáikat. Dot (Pötty), a kisebb fehér cica, és Momo, a hosszú szőrű, gombolyagra emlékeztető macsek, egyértelműen örültek nekem, és hangos dorombolással jelezték, hogy szeretik, ha simogatják őket. Nem sokat ettek ugyan péntek reggel óta, mert Dot nem az a habzsoló típus, Momo pedig kényszerfogyókúrán van, mert az állatorvos szerint túlsúlyos. Én mindenesetre feltöltöttem Momo diétás száraz ételt tartalmazó tálacskáját is.

Vasárnap reggel egy fiatalemberrel találkoztam, akivel a helyi könyvesbolt kávézójában együtt próbálunk felkészülni egy eléggé nehéz vizsgára. A fiatalember, Phil nagyon kedves volt, és kiderült, hogy ő is ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint én: a vizsga angol nyelvi része sokkal jobban megy neki is, mint a matematikai. Mivel viszont Phil itt született és szabad idejében színdarabokat ír, a teszt nyelvi része neki lényegesen jobban fekszik, és inkább ő tanított engem, mint én segítettem neki. Két órán át gyakoroltunk együtt, és ennyi elég is volt nekem egy napra.

Ebéd után egy kutyust vittem ki sétálni. Winnie, a kis pudlikutya nagyon szeleburdi, és a kertben sorra megtámadta az összes bokrot. Viszont szófogadó is. Három egyszerű gyakorlatot végeztettem el vele néhányszor, s Winnie nagyon ügyesen megtanulta, mit kell tennie ahhoz, hogy hozzájusson a számára csemegének számító szárított csirkemájdarabkákhoz. Arról viszont, hogy ne harapjon bele a csizmámba, és hogy ne ráncigálja menés közben a farmerem alját, nem tudtam meggyőzni. Úgy látszik, mindenkinek vannak korlátai, ami a tanulás egynapi adagját illeti.

A két cica már várt a bejárati ajtóban, és láthatólag megdöbbentek, amikor kutyaszagot szimatoltak rajtam. Eledel- és vízfeltöltés után játszottunk egy kicsit, s már úton is voltam a sötét téli brooklyni estében hazafelé, ahol rögvest a számítógép elé ültem, hogy elolvassam az interneten a Családi Kör újabb számát, és megírjam ezt a rövid kis beszámolót.

Megjelent az Uj Szoban, 2006. februar 11-en.

Lola (vagy Nola?) a csabito

Match Point

Mérkőzéslabdának szokták fordítani Woody Allen új filmjének címét és azok, akik szeretik a teniszt, ismerik is a kifejezést. A film elején egy teniszlabdát látunk, ahogy felpattan a háló tetején, és pár pillanatig nem lehet tudni – visszaesik-e arra az oldalra, ahonnan repült, vagy a másik oldalra esik. A véletlen szerencse kérdése, hogy véget ér-e egy meccs, vagy folytatódik tovább. Woody Allen, aki írta és rendezte is a filmet, ezt a témát feszegeti.

Egy szegény ír családból származó fiatalembert (Chris) ismerünk meg a film elején, aki megunta, hogy nem tudja megverni a tenisz nagyjait. Inkább lemondott a profi játékos utazós életéről és beállt egy előkelő londoni klubba teniszt tanítani és edzősködni. Itt ismerkedik meg hősünk, Chris, Tommal, a gazdag családból származó férfival, aki, miután megtudja, hogy Chris is szereti az operát, nyomban meghívja őt családja páholyába. Az előadás alatt Tom lánytestvére, Chloe, beleszeret Chrisbe, akit nem kell nagyon rábeszélni a randizásra.

Chris első családi látogatása alkalmával megismeri Nolát, Tom barátnőjét, akihez rögtön ellenálhatatlan vonzalmat érez. Chris és Chloe összeházasodnak, Tom és Nola viszont szétválnak. Chris nyomoz Nola után, de végül véletlenül találkozik vele és kikényszeríti belőle a telefonszámát. Innetől kezdve már világos, hogy a film alapkonfliktusa abból adódik, hogy Chris nem tud Nola nélkül élni, Chloe viszont mindazt a kényelmet és luxust biztosítja, amiről nem akar lemondani.

Woody eredetileg New York-ban szerette volna leforgatni a Match Point-ot, viszont nem talált senkit, aki az utóbbi évek sorozatos bakijai után hajlandó lett volna finanszírozni a filmjét. A BBC viszont, azzal a feltétellel, hogy a film Londonban játszódik majd, és a színészek többsége angol lesz, felajánlotta a szükséges összeget. És Woody mindenkit meglepett, mert, igaz, hogy ez nem egy komédia, de remek filmet hozott össze. A siker további következménye, hogy már készül egy második londoni Woody-film, és egy harmadik előkészületei is folynak.

Mindezek ellenére, a londoni kritikusok nem állták meg és megjegyezték, hogy a film főszereplői egy virtuális Londonban élnek.

De nem ez a lényeg. A film mondanivalója többrétegű. Egyrészt itt van Chris dillemmája – maradjon gazdag és boldogtalan, vagy adja fel a kényelmet és vegye el szerelmét. Továbbá Nola dilemmája – szakítson Chrisszel, aki szemmel láthatóan csak hitegeti, és nem akarja elhagyni feleségét, vagy próbáljon tenni valamit azért, hogy Chris az övé legyen? A többi szereplő helyzete is tartogat érdekes elemeznivalót, egyikük sem egyszerű figura. Mennyit számít az ember életében a szerencse? – kérdezi a narrátor. És mennyit számít a becsületesség? – kérdezném én Chris-től, hiszen tudta nagyon jól, hogy nem szerelemből nősült, szemrebbenés nélkül megcsalta a feleségét, hónapokig hazudott neki és hitegette Nolát. Woody forgatókönyvében Chris sorsa egy apró részleten múlik. Ahogy az életben is elég gyakran -- bár szerintem az életben leginkább mindenki azt kapja vissza, amit adott...

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Max

Januari naplemente, Brooklyn

Hikikomorik

A The New York Times Magazine múlt heti kiadása többek között olyan fiatal japán fiúkról is beszámol, akik évekre bezárjak magukat jelenlegi, vagy volt gyermekkori szobájukba, és onnan nem mennek ki, csak esetleg éjszakánként egy éjjel-nappali üzletbe. A hikikomorik, vagyis a „visszahúzódók” akár egy millióan is lehetnek Japánban, bár konzervatívabb becslések szerint számuk száz- és háromszázezer között mozog, és általában (80 százalékban) fiúk.

A jelenséget, amely nagy számban a nyolcvanas évek közepén kezdett megjelenni, először depresszióhoz vagy skizofréniához kapcsolták, de manapság már világossá vált, hogy több (legfőképpen társadalmi) oka is van. Egyrészt, a japán családokban a fiúkra, és elsősorban az elsőszülöttekre, nagy nyomás nehezedik. Már óvodás koruktól kitűnően kell teljesíteniük, be kell jutniuk valamelyik elit egyetemre, ahol jeleskedniük kell, ha jó munkahelyhez akarnak jutni. Ha pedig nem teljesítenek a családjuk és a szűkebb környezetük elvárásai szerint, a fiú kudarcot vallott, és ez bénítóan hat rá.

Másrészt, a japán szülők nem nyilvánítják ki érzelmeiket gyermekeiknek. Mindennel ellátják őket, főleg anyagiakkal, de mivel maguk is izoláltan élnek, nem tudják megtanítani gyermekeiket a kommunikációra és a társadalmi élet alapszabályaira. Elég egy rosszul sikerült prezentáció, vagy egy nem tökéletes teszteredmény és a tinédzser úgy érzi, vége az életének, már sosem lehet belőle sikeres ember. Jobb, ha bezárja magát kis szobájába, minthogy szembesüljön a kudarccal, ami odakint várja.

Harmadrészt pedig a japán gazdaság a második világháború óta jelentős változásokon ment keresztül. Régen elég volt egy jó álláshoz annyi, hogy a férfiak bejutottak a Tokiói Egyetemre és elvégezték tanulmányaikat. S ha már egyszer jól állásuk volt, a munkáltató cég mindenről gondoskodott egészen a nyugdíjig. Ma már a gazdasági változások miatt nincsenek garantált munkahelyek. Nagyobb a versenyhelyzet, és a cégek már nem érzik kötelezettségüknek életük végéig ellátni az alkalmazottaikat.

Egy japán pszichológus szerint minden társadalomban vannak olyanok, akik nem tudnak, vagy csak nagy nehézségek árán tudnak beilleszkedni. Nyugaton ezek a fiatalok bandákba verődnek, drogoznak, vagy goth-ok lesznek, és feketében járnak. Japánban viszont, ahol az uniformitás, az ember jó híre, és a külsőségek nagyon fontosak a siker szempontjából, ez a fajta néma tiltakozás a jellemző a fiatal generáció tagjaira. A hikikomorik szobáinak falán gyakran ököl nagyságú mélyedések találhatóak – a fiúk a mentális fájdalmat fizikaival próbálják elnyomni -- épp úgy, mint a karjukat felsebző lányok.

Egy egész iparág bontakozott ki az elmúlt évtizedben a hikikomorik körül. Könyvek jelentek meg róluk, a szülők szemináriumokon vehetnek részt, melyeken a témát elemzik, pszichológusok specializálódtak erre a szindrómára. Különböző szervezetek alakultak, amelyek úgynevezett „kölcsön testvéreket”, főleg lányokat, küldenek a hikikomorikhoz. Ezek a fiatal lányok kéthetente látogatják néma klienseiket, de elég gyakran (az esetek 30 százalékában) vallanak kudarcot. Az esetek többségében viszont egy idő múlva (a leggyakrabban hónapok elteltével), a hikikomori mégiscsak kijön a búvóhelyéből, és ellátogat a „testvérével” egy moziba, vagy egy bevásárlóközpontba, és idővel akár valamelyik segítőközpontba is, ahol szállást kaphat, és részt vehet egy munkaterápián.

Az ilyen szolgáltatás ára évente akár nyolcezer dollárba is belekerül. Hogy mi lesz azokkal a hikikomorikkal, akik szegényebb családba születtek -- nem tudni. A japán társadalomkutatók sürgetik a megoldás megtalálását. Hiszen komoly kérdés, hogy vajon ki fog törődni ezekkel a szerencsétlen fiatalemberekkel, ha szüleik meghalnak és nem lesz, aki törődjön velük, figyeljen rájuk.

Megjelent a www.baratno.com oldalon

Karacsony a Rockefeller Centerben, Manhattan

Bizonytalan unnepi fenyek

Karácsony

Talán a karácsony az egyetlen olyan időszak, amikor érzem – nem otthon vagyok. New Yorkban olyan sokféle ember lakik, akik olyan sokféle földrészről és országból költöztek ide, hogy semmi sem eleve adott, így a karácsony sem. A mozlimok, a hinduk, a buddhisták, a zsidók és más vallásokhoz tartozók nem ünnepelik a karácsonyt, sem a keresztény újévet. Igaz, majdnem mindegyik vallásnak vannak a karácsonyhoz hasonló ünnepei, ezek viszont általában nem december végére esnek. Az élet nem áll meg úgy, mint otthon. 24-én este tele vannak a mozik termei és 25-ére is tervezhetünk bármilyen programot.

Brooklynban, azon a részen, ahol én lakom, viszont már december elején megjelennek a fenyőfák és a fenyőfaágak, adventi koszorúk az utcasarkokon, ahol általában koreaiak és latin-amerikaiak árusítják őket. Amikor este jövök haza, a fenyő illata áthatja az utca légterét, és mindig azok a kellemes iskolaszüneti napok jutnak az eszembe, amikor hasonló illat áradt a nappalinkban. A házak ablakait, balkonjait, néha pedig a tűzlépcsőket is apró fényekkel díszítik ki a lakók. Ahol sok és színes a díszítés, valószínűleg gyerekek is laknak.

Egyvalami viszont összeköti New York város összes lakóját így december vége felé. És ez a vásárlási láz. Mindegy, milyen valláshoz tartozik az ember, a hirdetéseket nem lehet elkerülni, mert mindenhol ott vannak – az újságok és magazinok hasábjain, a TV képernyőjén, a rádióban és a katalógusokban. Fogalmam sincs, honnan tudják azok, akik a katalógusokat küldözgetik, hogy én egyáltalán létezem. Valaki sok pénzt kereshet azzal, hogy adatbázisokat készít és ad el. Tízesével jönnek a katalógusok naponta. Garantálják, hogy minden időben érkezik, és sokszor még a szállítási díjat is elengedik.

Azok, akik karácsonyoznak, itteni szokás szerint 25-én reggel adják át ajándékaikat szeretteiknek. Ennek megfelelően 26-a az a nap, amikor az emberek ezrei lepik meg az üzleteket és bevásárlóközpontokat, hogy kicseréljék azokat az ajándékokat, amelyeket nem szeretnének megtartani. Itt a vásárló az úr – nem kell megindokolni, miért nem kell, bármit, ami eredeti állapotban van, ki lehet cserélni akármi másra, amit az áruház forgalmaz.
December 26-a az a nap, amikor elkezdődik az év legnagyobb kiárusítása. Hihetetlen kedvezményekre talál rá az ember, ha van energiája, ideje és kedve végigjárni az üzleteket. Tavaly volt, hogy az eredeti ár negyedéért vásároltam, főleg ruhaféléket, ilymód olyasmire is szert tehettem, amit egyébként nem engedhetnék meg magamnak. Mert Amerikában így működik a gazdaság. A múlt szezonbeli árunak mennie kell, és minden dollárért verseny folyik.

Persze, a nagy kiárusításoknak főleg azok örülnek és azok spórolnak a legtöbbet, akik nem ünnepelik a karácsonyt, és akiknek ezáltal nem kell 24-ig megvenniük az ajándékokat. A hangulatból viszont mindenki profitál. Az egész város fel van díszítve: a sugárutakon nagy hópelyhek világítanak a póznákról, nagyobb irodaházak és üzletházak óriási karácsonyfákat állítanak fel, vagy nagy adventi koszorúkat és karácsonyfadíszeket helyeznek a bejáratuk elé. Minden templom belseje ünnepi díszbe borul. Sok ezernyi gyermek megy el meglátogatni a Télapót a Macy’s áruházban, aki hosszas várakozás után végül az ölébe ülteti őket, nevén szólítja mindegyiket és megkérdezi, mit szeretnének tőle kapni ajándékba. Az apró, zöld kosztümbe öltözött tündék ezekután elintézik, hogy némi készpénzért egy képet is kapjon a gyermek, amely tanúsítja, tényleg találkozott Santa Clausszal, ahogy itt emlegetik a mi Mikulásunkat.

Molnár Miriam

Megjelent az Új Szóban, 2006 január 7-én