Brooklyn Bridge

Különös Szilveszter

A hóember nem táncolt nekem tavaly Szilveszterkor – mint az ismert dalban –, mert hó nem hullott, és hideg sem volt. Viszont különösen alakult, bár meg kell vallanom, nem szeretem a Szilvesztert. Nem szeretek szilveszteri bulikba járni, nem szeretem a durrogást, a petárdázást, a dudálást és a sípolást és nem értem, miért kell ekkora felhajtást csapni csupán egy naptári forduló miatt.

Mindesetre, mivel mások szeretik a Szilvesztert és szeretnek ünnepelni is, csatlakoztam barátnőm ötletéhez, hogy hívjuk meg a szüleit -- akik idősek ugyan, de több energiájuk van, mint sok fiatalnak --, egy különleges vacsorára. Egy olyan helyet kerestünk e célra, ahol még nem jártunk, és ami valami miatt emlékezetes maradhatna. Az emlékezetességgel nem is volt baj, a többivel annál inkább.

Barátnőm és szülei évtizedeken át rendszeresen, évente akár többször is meglátogatták New Orleans-t. A szülők legjobb barátai is ott laktak, és ez lett, úgymond, a második otthonuk, vagy ahogy az amerikaiak mondják: „home away from home”. Amikor felfedeztük, hogy Brooklyn-ban van egy Restaurant New Orleans nevű étterem, nem is volt kétséges, hogy Szilveszter napján csakis oda mehetünk. Két nappal előbb telefonon foglaltunk egy négyszemélyes asztalt és december 31-én, este fél nyolc előtt meg is érkeztünk az étterem elé. Jó jelnek vettük, hogy pont az étterem közelében sikerült parkolóhelyet találnunk, ami Brooklyn forgalmasabb részein nem könnyű feladat.

Egy rendkívül kedves, középkorú, alacsony de terebélyes, színes bőrű hölgy fogadott bennünket. Amolyan királyi fogadtatásnak vettük, mert mindenkivel kedves volt. Megvárta, amíg helyet foglalunk, megkérdezte, kényelmesen ülünk-e és felkínálta, hogy mivel az étterem nem árul alkoholt, hozat számunkra valamit a közeli italboltból. Ajánlatát elutasítottuk, mire ő felsorolta az előételeket és ismét felajánlotta a közeli italboltot, ha esetleg meggondolnánk magunkat.

Az étterem egészen pici alapterületű. Mellettünk két hölgy éppen befejezte a vacsoráját. Meg is kérdeztük tőlük, hogy ízlett-e, és ők szorgalmasan dicsérték a főszakácsot, aki, mint kiderült, a minket köszöntő hölgy volt. Tíz perccel utánunk érkezett egy négyfős társaság, és később egy fiatal pár is. Ezáltal majdnem meg is telt a vendéglő. A menüket egy fiatal pincérnő szolgálta fel, aki nem nagyon tudott semmilyen, az ételekkel kapcsolatos kérdésre érdemlegesen válaszolni, és minduntalan hátraszaladt a konyhába -- onnan hozta a válaszokat. Kezdő, gondoltuk, és jót mulattunk a fehér csizmáján, amelyről egy rövid madzagon kis fehér pomponok lógtak kétoldalt, és vidáman ugrándoztak, amikor ment. Végre rendeltünk. A pincérnőnk minden esetben a menüből másolta ki az ételek nevét, amiből arra következtettünk, hogy egyrészt nem nagyon ismeri a menüt és a rajta szereplő ételeket, másrészt pedig, hogy ez lehet az első estéje pincérnőként.

Fél óra eltelte, és két sürgetés után kaptunk egy kosárka kukoricakenyeret. A négy darab muffin-formájú csemegét még melegen elfogyasztottuk -- rendkívül finomak voltak. Ezek után evőeszközt és vizet is kaptunk. Egy óra elteltével megérkezett az egy adag gumbo-leves, amely tele van mindenféle tengeri herkentyűvel. �llítólag az is finom volt. Ahogy ültünk az asztalnál és beszélgettünk és viccelődtünk, barátnőm és szülei, a New Orleans-i élményeiket mesélték nekem és egymásnak is nagy élvezettel. Megfigyeltük, hogy a falon kinagyított fényképeken a főszakácsasszony volt látható. Kellemes jazz-zene szólt. A szomszédos asztalra, ahol korábban rendeltek, mint mi, eddig csak egy előétel került, ami nem volt túlságosan biztató jel. Már nagyon éhesek voltunk és kezdtünk türelmetlenkedni is.

Másfél óra elteltével megkértük a pincérnőt, nézzen utána a rendelésünknek, mert ha hamarosan nem készül el az étel, nem várunk tovább. A pincérnő tíz percen belül sem érkezett vissza, így felálltunk, hátrahagytunk tíz dollárt, ami elegendő volt a kukoricakenyér, valamint a leves árának fedezésére, és kisétáltunk a Restaurant New Orleans-ból.

Humorérzékünk azért megmaradt, így jót nevettünk magunkon, és azon, hogy milyen egészségesen, de főleg kalóriaszegényen vacsoráztunk. Valamint hangot adtunk reményünknek, hogy ez az eset nem tekinthető valamiféle előrejelzésnek a jövő évre, Hogy éhesen ne maradjunk, megpróbáltunk egy általunk jól ismert környéken parkolni, ahol rengeteg étterem található. Mivel tizenöt perces keringés után sem volt szerencsénk, végül hazamentünk, és telefonon kínai ételt rendeltünk.

Tíz óra is elmúlt már, mire az első falatot a szánkba tehettük, de így legalább ébren maradtunk éjfélig, és a tévében megnézhettük a gömb leszállását a Time Square-on. Hogy a New Orleans Étterem konyhájában mi történt, és miért nem szolgálták ki az éhes vendégeket, máig sem tudom, de az biztos, hogy emlékezetes marad ez az este, mert ilyesmi még sosem fordult elő velem New York-ban!

Megljent a www.baratno.com oldalon.

Lola, az igazi

Karacsonyi belyegeladas

Ki fenykepezte le titokban Lolat?

Karacsony Manhattanben

Organic food and organic music, 7th Avenue, Bklyn

Long Island, NY, November 2005

Örömteli várakozás

A kínai postásunkat, aki hat napon át hozza házhoz a postánkat, nem érintik a karácsonyi ünnepek. Az ő vallása és a kínai szokások szerint semmi különös nem történt 2005 évvel ezelőtt, sőt, ő még az újév kezdetét is máskor ünnepli itt, New York városában, a kínai negyedben.

A zsidó vallású bageles is hasonlóképpen van a karácsonnyal és az évszámmal, bár ő az idén a keresztényekkel egy időben fogja ünnepelni a hanuka ünnepét, amely alatt hét napon keresztül minden nap egy gyertyával többet gyújt majd meg a menórán, és elmondja az ősi imát. Az indiaiak már átélték a Fények napját az idén, Jézushoz nekik sincs sok közük. A hinduknak és a buddhistáknak sem.

Mégis mindenki, aki New Yorkban él tudja, hogy a karácsony közel van. A kapitalizmus az oka. Az ajándékozás, az ajándékválasztás és -vásárlás ugyanis az élet minden területén jelen van. Először is a tévéképernyőn, ahol a reklámok mind karácsonyi hangulatot varázsolva akarják az ember pénztárcájából kicsalogatni a dollárokat. Másodszor a magazinok és a napilapok hasábjain, ahol óriási színes hirdetéssekkel csábítják az olvasókat a gyártók és az üzletházak. Harmadszor pedig a postán keresztül: tízesével érkeznek a gyönyörű, színes, fényes papírra nyomtatott katalógusok, amelyek minden szemnek és szájnak valót kínálnak. És még csak el sem kell érte menni: telefonon, az interneten, vagy postán meg lehet rendelni az árut, amely garantáltan megérkezik december 24-e előtt. Nem kell más mindehhez, csak pénz.

Pedig a karácsony nem erről szól. Nem az ajándékról és a pénzről, amit az ajándékra költünk. Nem is a tömeghisztériáról, amely egyes kedvezményesen árult cikkeket kíséri, amelyekért az emberek képesek összeverekedni. A karácsony a gondolatról szól – hogy gondolunk azokra, akiket szeretünk és tisztelünk, és gondolunk arra, mivel szerezhetnénk örömöt nekik.

Múlt szombaton két kislányra vigyáztam, akiket már évek óta ismerek. Az édesanyjuk zsidó származású, édesapjuk pedig ír. Ilymódon a lányok, mind a zsidó, mind a keresztény ünnepet megünneplik. Az idén a nagyobbik lány, aki tízéves, hatéves húgának egy kifestő füzetet készít. � találja ki a figurákat és köti össze a már elkészített lapokat. Pénzről szó sincs. A kisebbik lány szeme pedig boldogan csillog, amikor elmeséli nekem, hogy ő bizony tudja mi történik, amikor nővére elvonul rajzolgatni. Ilyen az örömmel teli várakozás – ez az, amiért érdemes ünnepelni.

Megjelent a www.baratno.com weboldalon.

Sarga Eso

Pumpkin Season

Esküvő

Az emberek errefelé kétféleképpen szoktak megházasodni: az egyik csoport a leheto legszerényebb körülmények között, kevés felhajtással köt általában civil esküvot. Ide tartoznak azok, akik repülore ülnek, és Las Vegasban egy hétvége keretében, idegen tanúk jelenlétében válnak házastársakká. A másik csoport tagjai legalább egy évvel a kituzött dátum elott elkezdenek tervezni, több embert foglalkoztatnak hónapokon keresztül, nagy lakodalmat csapnak és rengeteg pénzt költenek rá.

Az ünnepség, melyen szerencsém volt részt venni, a második csoportba tartozott. Magára az esküvore vasárnap került sor, de a legközelebbi rokonság már szombaton délután gyülekezni kezdett Manhattan déli sarkában, a kikötobéli szállodában. Este hatkor már mindenki a közeli Paris Caféban ült, és örömmel rendelt a volegény apja számlájára a sokrétu menübol. Több pohárköszönto következett a többfogásos vacsora közben, láthatólag jól érezte magát a társaság, bár több hölgy aggodalmát fejezte ki a tekintetben, hogy bele fog-e férni másnap a ruhájába.

A menyasszony, az ot kíséro koszorúslányok és a jegyesek édesanyái vasárnap hajnali hatkor randevúztak a szálloda konferenciatermében, ahol négy fodrász és három maszkmester (férfiak és nok egyaránt) várta oket. Az átváltozómuvelet remekül sikerült, mindenki meg volt elégedve. Akik késobb ébredtek, lázasan vasaltak és szépítkeztek, hogy készen legyenek kilencre, amikor is az egész társaság átballagott az esküvo helyszínére, hogy a két profi fotós és az egy szem videokamerás egy órán keresztül különbözo kombinációkban kapja oket lencsevégre. Novemberhez képest meglepoen kellemes volt a homérséklet, bár a reggel párásnak indult.

A koszorúslányok ciklámen színu hosszú selyemruhában díszelegtek és gyönyöru ciklámen-narancssárga csokrokat szorongattak, miközben a menyasszony fehér, gyöngyökkel díszített ruhát viselt. Az o csokra csodás fehér orchideákból állt. Az esküvotervezo, egy magas, vékony férfi tornacipoben, barna öltönyben futkosott, és kiabált különféle segítoire, miközben az érintettek gyakorolták a ceremónia részleteit.

Közben érkeztek a vendégek, megnyílt a bár és a büfé is. Egy nagy terem vagy kétszáz emberrel telt meg, akik ettek, ittak és ismerkedtek. Kisütött a nap. A menyaszszony és a volegény eközben két rabbi, két tanú és szüleik jelenlétében aláírta a házassági szerzodést.
Mindkét rabbi közremuködött a ceremónián. Eloször a két édesanya gyújtott egy-egy gyertyát, majd a menyasszony és a volegény egy közöset a két már égo gyertyával, ezzel jelezvén, hogy két családból most egy új alakult. Ezek után a házasulandó felek igent mondtak, gyurut és csókot cseréltek, valamint elégették azokat a papírlapokat, amelyekre elozoleg, a rabbi kérésére, hibáikat írták fel. Megkönynyebbülten és boldogan sétáltak kéz a kézben a tapsoló rokonság között a terembol kifelé, és végre elkezdodhetett a dínomdánom.

A pincérek figyelmesek, az étel finom, a beszédek viccesek és a zenekar remek volt. Órákon át telve volt a parkett fiatallal és idossel, még a 94 éves rabbi is ropta a menyasszonnyal. Hat óra is elmúlt, mire elbúcsúztunk, átöltöztünk és kisétáltunk a párás New York-i estébe. Taxival suhantunk haza, fáradtan de elégedetten – micsoda hétvége!

Elnöknő, kérem...

Végre egy nő áll az Egyesült �llamok élén! Sajnos csak a tévéképernyőn, legalábbis egyelőre.

Geena Davis színésznő alakítja Mackenzie Allen-t, a Commander in Chief című sorozatban, akit egy konzervatív elnökjelölt azért vesz maga mellé alelnökjelöltnek, hogy ezzel női szavazatokat biztosítson magának. A művelet sikerül, a jelöltek megnyerik a választásokat, és miután az elnök hirtelen elhalálozik, az amerikai alkotmány szerint az alelnök veszi át a helyét. Csakhogy a konzervatív győztes csapat nem szeretne egy nőt látni az élen, ráadásul egy független, nem republikánus nőt. Allen asszony családja sincs oda az ötletért, és Mac maga is arra hajlik, hogy lemondjon a lehetőségről, amikor egy kulcsfontosságú beszélgetés közben, a Donald Shutterland alakította házelnök őszinte és durva nőellenes megjegyzést tesz. Ez meggyőzi Allen-t, hogy mégse adja meg magát harc nélkül.

A sorozat nagy port karavart a médiában és a nézők sorai között is. Ennek oka elsősorban az, hogy Amerika nyílt titokként készül első női elnökjelöltjére, aki többek szerint Hillary Clinton lesz 2008-ban. Mackenzie Allen viszont nem Clinton személyiségére volt formálva, hanem Susan Lyne üzletasszonyéra, aki az ABC csatorna (a sorozat gyártója) főnöke volt és most Martha Stewart birodalmának vezetője.

Mindenesetre ez a televíziós virtuális világ lehet az első lépés ahhoz, hogy az emberek hozzászokjanak egy női elnök gondolatához. Éveken át politikai koktélpartik társalgási nyitókérdései közé tartozott, hogy az USA-nak előbb lesz-e női vagy fekete bőrű elnöke. Tapasztalataim szerint nagyon kevesen gondolták úgy, hogy egy nő, akár fehér bőrű, nyerhetne egy színes bőrű vagy bármilyen férfi ellen. Most viszont, legalábbis ami a média producereket illeti, úgy látszik, a fehér nő felé billent a mérleg nyelve. Hivatalos adatok szerint a demokraták 39 százaléka szeretné Hillary Clinton szenátort elnökjelöltként látni 2008-ban, szemben John Kerry 21 százalékával.

A sorozatbéli elnök asszony rengeteg nehézséggel küszködik, mint az igazi politikusok is – terrorizmus, belső ellenségek, politikai játszmák, hurrikán és más katasztrófák – de rá, mint három gyermek anyjára, még a családi problémák is várnak. És nem csak a gyermekeivel vannak gondok, hanem a férjével is, aki Első Férjként nem nagyon találja helyét a Fehér Házban. Az első részek több történeti gubancra utalnak, amelyek – valószínűleg nem véletlenül – nagyon hasonlítanak ahhoz, ami jelenleg történik itt és a világban.

�szintén meg kell vallanom, hogy a sorozat maga messze alulmúlja lehetőségeit. Képileg, szövegileg és történetileg is sokkal kevésbé dinamikus, mint például a nagy sikerű West Wing sorozat. Viszont mindenképpen nagy előrelépés ez itt, a lehetőségek országában, ahol a nőket, ha komoly felelősségteljes pozíciókról van szó, az esetek nagy részében még mindig semmibe veszik. Mint ezt a sorozat is tanúsítja -- hiszen Allen asszony sem normális körülmények között lett elnök, sőt, csak kihasználni akarták a körülötte lévő férfiak, és ezt még csak nem is tagadták. Pont ezért minden lehetőséggel élnünk kell, még ha véletlen adta is.

Connecticut Muffin, Park Slope, Brooklyn

Brooklyn, 2005. oktĂłber 15.

Vannak emberek, akik egyáltalán nem szeretnek egyedül lenni, és vannak, akiknek mindennap szükségük van pár óra magányra. Az utóbbi időben azt figyeltem meg, hogy a városokban mindkét típus egy helyen találkozik, és érzi egyformán jól magát – a kávézókban. Itt ugyanis lehet beszélgetni, idegenekkel szóba elegyedni, de magányosan olvasgatni vagy dolgozni is.

Többször előfordult, hogy a hétvégémet a sarki kávézóban kezdtem. Bevallom, számomra legtöbbször emberszemlélődésre, egy kis kukkolásra szolgálnak azok az órák, amelyeket a Connecticut Muffinba töltök. A hely maga egészen picinyke, három kis kerek asztal fér el a jobb sarokban, és ha többen jövünk össze egyszerre, a sorvég kint kígyózik a bejárati ajtón túl. Az üvegfalak mellett kívülről fapadok vannak lerakva, itt ücsörögnek jó és rossz idő esetén egyaránt az anyukák alvó gyermekeikkel, a kutyasétáltatók, az újságolvasók és a mobiltelefonálók, amíg el nem kortyolgatják a kávéjukat, meg nem eszik muffinjukat vagy szendvicsüket.

Egy nagy adag csokoládés chai tea mellett szemlélődtem, először Joe ült mellém. Hatvanas éveiben jár már bőven, baseballsapkát és farmerdzsekit visel, jobb fülében ott csillog egy apró fülbevaló. Politizálunk egy kicsit, s csak utána mondja el bánatát. „A feleségem három hete halt meg. Tüdőrák. Nekem is volt, de látod, én megúsztam. � végig mellettem volt, amíg beteg voltam, és én is mellette voltam, amíg lehetett. � volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Voltam nős fiatal koromban, de az nem sikerült. Negyven is elmúltam, amikor megismerkedtünk. Nem gondoltam volna, hogy én fogom túlélni őt, tudod, fiatalabb volt pár évvel. Most meg ki akarnak rakni a lakásunkból. Ennyi év után. De nem hagyom magam! Ezek a fiatalok meg – mutat az utcán előttünk elhaladó diákokra – csak füstölnek. Én már nem hagynám, hogy valaki az orrom alá füstöljön. Én is dohányoztam, amikor fiatal voltam. Akkor azt mondták a reklámok, hogy jót tesz. Most meg nincs fél tüdőm. Bárcsak okosabb lettem volna negyven évvel ezelőtt.”

Joe elballag bevásárolni, nekem adja a napilapját. Azt nézegetem, amikor leül velem szemben David. Idegesen rázogatja a lábát, cigarettára gyújt, és élvezettel szürcsölgeti a kávéját. Egy pillanattal később elnyomja a cigarettát, miután igennel válaszolok kérdésére: „Zavar, ugye?” David az egyik New York-i reptéren dolgozik, az izlandi légitársaságnak. Hihetetlen történeteket mesél, miközben végig idegesen rázogatja hol egyik, hol másik lábát, és hevesen gesztikulál, kezében a meggyújtatlan cigarettával. A történetek leginkább arról szólnak, hogy David és barátai hol és mennyire rúgtak be, s hogy ezeknek az ivászatoknak mi lett a következményük. Igaz, én nem röpködök túl gyakran, mégis kellemetlen volt hallani a sok részeges pilótáról, akik természetesen hősiesen mennek munkába egy-egy kiruccanás után, és szállítják biztonságosan a mit sem sejtő utasokat Izlandra vagy a világ más pontjára. David bennem nem talál jó hallgatóra, így a második kávéja után el is siet, állítólag Bostonba, sörözni valamelyik haverjával.

Lenor ül le mellém, kezében Ian McEwan Saturday című könyvével. Nem állom meg, és megkérdezem, tetszik-e neki. Most vette, válaszolja és hozzáteszi, hogy felháborodott, amikor látta, milyen sokba kerülnek manapság a kemény kötésű könyvek. „Nyugdíjas vagyok, ugyebár, nem szeretek már könyvet venni, inkább kikölcsönözöm a könyvtárból, de ez nem volt meg nekik, mert új. A könyvklubom meg, tudja, nagyon jó, nem akartam kimaradni egy alkalommal sem, ezért ha fogcsikorgatva is, de megvettem. Maga ismeri ezt a szerzőt?” Eltársalgunk a könyvekről, a környékről és a környék éttermeiről. Kiderül, hogy Lenor lánya Kaliforniában él, de vegetáriánus unokája rendszeresen látogatja őt Brooklynban, ezért tippeket kér tőlem, hol vásároljon neki bioélelmiszereket.

Amikor két anyuka érkezik három gyerekkel, Lenor suttogva közli, hogy hét közben itt sem lehet kibírni, mert az utca tele van babakocsival. „Alig lehet mellettük elhaladni. Ez a rengeteg kocsi, visító gyerekekkel. Még jó, hogy hétvégén csak ritkán jönnek errefelé.” Ezt én végszónak veszem és elbúcsúzom, tekintettel arra, hogy én szeretem a gyerekeket, és engem nem zavarnak a babakocsik meg a visítozó porontyok sem. Szombat délután van immár, az októberi napsütésben benne az ősz illata.

Otthon Ă©s itthon


„Jáááj, de jó kis frizurát szereztél magadnak, szépségem!” – mondta a sarki hajléktalanunk, aki régi ismerősként köszöntött augusztus végén. Bele is dobtam az éppen visszakapott aprót a kis papírpoharába, ahogy kiléptem a koreai fűszeres boltjából, ahol nosztalgiából német tejcsokit vettem borsos áron.

„Köszönöm – mondom én –, ilyet csak Nagymegyeren lehet szerezni, ott is csak Szalay Vikinél.” A hajléktalan erre elneveti magát, és azt kérdi: „Hát az a Nagymegyer meg hol van? És ez a Viki, ez Viktória vagy Viktor?” „Szlovákiában, Közép-Európában, ahonnan nemrég jöttem. És ez a Viki, Viktória.” „Hát akkor isten hozott itthon, Viktóriának meg üzenem, hogy nagyon tehetséges!” – köszön el a sovány fekete férfi, és én megígérem, hogy továbbítom az üzenetet.
Egyébként nem ő volt az első, aki felfigyelt a frizurámra. A metrón is megszólított egy hölgy, majd azt mondta: „Akkor bizony felesleges elkérnem a fodrásznője telefonszámát, ugye? Hacsak nem készülök Szlovákiába mostanában? – mosolygott huncutul, majd hirtelen hozzátette: – Jé, de hisz maga akkor most hazulról jött haza!”

És az utcai sapkaárus sem állta meg szótlanul, ő is megkérdezte, ki a fodrászom, ő is nagyokat pislogott, amikor szépen, magyarul ejtve próbálta kimondani a megyeri Viktória nevét.

A kislányok, akikre néha vigyázok, örömmel fogadtak, s ültek egyszerre az ölembe, miközben – ugye nem meglepő ezek után – a hajamat fogdosták, a frizurámat dicsérték, és azt kérdezték: „Mikor jöttél haza? És milyen volt otthon? És örülsz, hogy most már itthon vagy?” Persze, nagyon jó volt otthon és nagyon jó itthon is, és azt gondolom, valamiféle külön kegyelem, ha az ember több helyen is biztonságban, kényelemben, otthon érezheti magát.

Legújabb fiatal barátnőm, Juliette viszont pontosan tudta, mit érzek. „Én Párizsban születtem, és nekem Franciaország a kedvenc otthonom, mert akkor még együtt éltek a szüleim, s boldogok voltak. Bár Kaliforniát, ahol eddig éltem, is szerettem, most mégis úgy érzem, nagyon jó, hogy New Yorkba költöztem, és alig várom a telet, hogy sok hó legyen, és hószünet, meg nagy hóviharok! Mert tudod, Kaliforniában sosem hull a hó!” Nekem ugyan a hó nem hiányozna, de hát hozzászoktam. Az itthoni időjárás és az otthoni csak annyiban különbözik, hogy az óceán hatására, itt télen és nyáron is kellemetlenül párás olykor a levegő, s gyakran van olyan vihar, amit szárazföldön nem lehet megtapasztalni.

Mióta otthonról hazajöttem, sajnos már kénytelen voltam egyszer fodrászhoz menni, mert a rövid haj gyorsan nő, és akkor bizony ápolatlannak hat. A szokott fodrászatba mentem, ahol potom tizenegy dollálért le is rövidítették, és ahol a tükörbe nézve, miután kész lett a frizura, Vikire gondoltam. Sok kívánnivalót hagyott maga után, amit ott láttam. Nem is figyelt fel rám senki, nem is kérdezte, ki a fodrászom. ĺgy van ez itthon. No, de csak jöjjek majd legközelebb otthonról, ahová viszem is ám Vikinek itthonról a sok kedves üzenetet! No majd akkor...

Anna

Martha Stewart visszatér

Európában talán nem sokan ismerik Martha Stewart-ot, az Egyesült �llamokban viszont mindenki ismeri, tudja a sztoriját, még a férfiak is. Pedig Martha olyasmivel foglalkozik, amivel a férfiak nem nagyon – otthonalakítással, lakberendezéssel, sütéssel, főzéssel, rózsatermesztéssel, és hasonló „női” dolgokkal. Kivéve persze, mert ez már nem amolyan asszonyos dolog, hogy Martha történetesen a semmiből építette fel birodalmát és lett multimilliomos, híres és közismert.

Tavaly Marthát öt hónapos börtönbüntetésre ítélték. Eredetileg azért indítottak ellene vizsgálatot, mert állítólag illegálisan értesült egy döntésről, amely az egyik olyan cég papírjainak a leértékelését jelentette, amelybe Martha is befektetett. Az információt figyelmen kívül kellett volna hagynia, és nem kellett volna gyorsan eladnia a részvényeket. (Ebből potom pártízezer dollár profitja keletkezett, ami nála igazán nem számít.) Ezt viszont (az illegális tippet insider trading-nek hívják) nem tudták rá bizonyítani a nyomozók, így azért került börtönbe, mert eskü alatt hazudott abban, hogy a brókerével beszélt a tranzakcióról miközben a bróker asszisztensével beszélt.

Én azon a véleményen vagyok, hogy a börtönbüntetésről Martha maga is tehet. Persze az is közrejátszott, hogy nő -- és nem férfi. Martha ugyanis azon kevés nő közé tartozik, aki be tudta verekedni magát a még mindig férfiak által dominált nagy bizniszbe és ott, a férfiak játékát játszva, sikeres lett, amivel sok ellenséget is szerzett magának. Ezen kívül pedig Martha nem egy kedves ember. Kiabál a beosztottaival, sőt, más cégek beosztottaival is, goromba és parancsolgatós. A per alatt rengeteg minden kiderült Sterwart asszonyról. Miközben a sajtó mindig megemlítette, hogy ha férfi lenne, nem így bánnának vele, a telefonbeszélgetéseiből és a levelezéséből (ezek részei voltak a peren belüli bizonyítékoknak) kiderült, hogy barátaival és családtagjaival sem volt túl kedves.

Kicsit bizonyítva a karma törvényét, tulajdonképpen ezért is került börtönbe. Mert ha kedves, fair és udvarias lett volna a körülötte lévő emberekkel, akkor azok nem vallottak volna ellene, és a nyomozók nem tudtak volna semmit rábizonyítani. Az öt hónapig tartó börtön és az öt hónapig tartó házi őrizet büntetést mindenki meglepetéssel fogadta.

Az egyik tévécsatorna két filmet is forgatott Martha életéről. Az egyik arról szól, hogyan lett egy lengyel családból származó lányból Martha Stewart, a multimilliomos, elvált, egy lánygyermek anyja. Amennyiben Martha megtekintette a filmet, gondolom, nem nagyon örült neki. A második film 2005. szeptember végén került bemutatásra, és Martha perét és a börtönben töltött időszakot mutatta be. Ez a film már sokkal kevésbé fest kedvezőtlen képet róla, és gyanítom, hogy ez részben annak köszönhető, hogy nem sokat lehet tudni arról, mi is történt Marthával a börtönben.

Martha viszont visszatért. És nem is akárhogyan. Azok, akik azt gondolták, a média által árgus szemekkel figyelt tárgyalással, a börtönbüntetéssel, és a házi őrizettel Marthának vége, nagyon tévedtek. Már házi őrizete alatt dolgozhatott néhány órát hetente, részt vett az összes létező tévéshow-ban, és bátran mutogatta a bokájára csatolt elektronikus műszert, amely az állandó hollétét jelezte a rendőrségnek. És ez csak a kezdet volt. Most ugyanis még több Martha van a tévében (a tárgyalás után majdnem minden programját levették a műsorról). Van egy új egy órás talkshow-ja napközben, hetente egy egész estét betöltő Apprentice show-ja és futnak a régi főzőcskés, kertészkedő és lakberendező műsorai i s. Ezen kívül több havi magazint is kiad a Martha Stewart Living Omnimedia cége, és a K-Mart áruház láncnak lakberendezési árucikkeket tervez -- és ezek a legmenőbbek.

Bámulatos emberi drama az, ami Marthával történt. Talán azért is érdekli az embereket annyira, mert a történet mintha egy olcsó, milliomosokról szóló regényből lett volna kimásolva. Személy szerint én arra lennék kíváncsi, tanult-e Martha a történtekből. Alázatosabb lett-e? Tisztelettel és szeretettel bánik-e az őt körülvevő emberekkel? Saját érdekében remélem, hogy igen.

A hĂłvihar

Három narancsot rakott a kassza mellé. Sokáig tartott, amíg előkereste a pénztárcáját és amikor visszakapta a visszajáró aprót, pont akkor értem én is a kasszához. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk és meglepődtem, milyen csúnyán nézett rám a Púpos. Mintha siettettem volna, vagy türelmetlenségemnek hangot adtam volna. Persze nem tettem egyiket sem, azt sem tudtam egészen addig a pillanatig, hogy létezik.

Amikor kijöttem a boltból, a kóreai fűszeres sarki boltjából, már havazott. Mire hazértem, már szakadt a hó. Apró, fehér, jeges. Hallkan, mint a mesében, úgy szakadt pontosan 24 órán keresztül, péntek déltől szombat délig. És mindent betakart – a szemetet az utcán, az autókat, a postaládákat, a bicikliket és motorokat, a sarki szemeteskukákat, a kintfelejtett padokat és az embereket is. Fehér porral meszórt lett mindenki, aki kimerészkedett. Főleg a rendőr fekete egyenruhájában, aki büntetőcédulákat írt.

Estére már nem volt forgalom, csak a gyerekeket lehetett hallani, ahogy hancúroznak és hó angyalokat rajzolnak ki pici alakjukkal az érintetlen hóban. A sportolók jogging helyett sielni indultak a parkba. A hókotrók elkezdték munkájukat, aminek következtében az utcán parkoló autók az út felől teljesen be lettek temetve. A másik oldalról az agilis gondnokok és háztulajdonosok hányták az autókra a havat. Az utcán átkelni csak ott lehetett, ahol kis utakat tapostak ki már az előző járókelők, vagy ahol valaki félrelapátolta a havat.

Reggel két macho dolgozott az ablakunk alatt. A kék autó tulajdonosa lassan fogott neki, a pirosé gyors volt. A kék autós az útra és a járdára dobálta a havat. Hamar kifáradt és nézte a kollégáját, aki tempósan, világos stratégiát követve hófalat épített az autója és a járda között. A piros autó elegánsan kijutott, első kísérletre. A kék sosem jutott ki.

Nem lehetett taxit kapni. Vagy ha igen, dupla árak kértek a fuvarért. Csak a nagy, sok benzint fogyasztó, négykerékmeghajtású autók mertek elindulni. Meg azok, akiknek sítalpuk és szánkójuk volt. A kutyákat mégis meg kellett sétáltatni. De nekik is kijár a csizmácska és a kis kötött pulcsi, nehogy kicsípje a lábukat a só, nehogy megfázzanak.

A sarki kávézó délután megtelt kutya tulajdonosokkal, a kutyák kint ismerkedtek, a tulajdonosok belül. A boltok nyitva voltak, de nem szállítottak házhoz. Igazuk lett azoknak, akik még csütörtökön bespájzoltak és most a lobogó tűz mellett falatozgattak.

Mit tesz az, aki nem akar havat lapátolni, és mégis használni akarja az autóját? Felbérli a helyi kéregetőt a sarki bolt előtt és annak kérésére 15 percre egyedül hagyja a két kupac hó, az autó és a hólapáttal. 15 perc után visszatér a helyszínre, ahol az autója letisztítva áll útra készen. A kéregető, aki a bemutatkozás alkalmával nem árulta el a nevét, hálás és profi munkát végez – egy szem hó sem tudott elbújni előlle.

Hétfő reggelre megfagyott a hó és jégcsapok lógtak mindenhonnan. A behavazott ablakokat és lépcsőfokokat többen fényképezték sikerrel. Téli csendélet. A metró is elindult és a buszokra sokkan kevesebben vártak. Amikor kedden olvadni kezdett, a Púpos megint vett három narancsot a kóreainál, de már nem nézett csúnyán. Odakint, a csikorgó hidegben, szikrázott a napsütés.

New York, 2005 február

Elakadás

Nagy vihar volt, eső és jégeső esett, állítólag, de mire mi odaértünk, már sütött a nap. Atlanta, Georgia állam, USA. Tágas, kényelmes reptér, ahol kis vonat viszi az egyik terminálról a másikra az embereket és csomagjaikat.

Először megebédeltünk egy Wall Street nevű szendvicsesnél és azt hittük, egy óra múlva tovább repülünk, de tévedtünk. A felgyülemlett embertömeg turelmetlenül várta a hangosbemondó közleményeit és leginkább mobiltelefonált és evett. Mindenki rögtön akart továbbutazni, de a nagy lemaradás miatt a káosz is nagy volt, és azok, akinek erre hajlama volt, nekiláttak vitatkozni a légitársaságok dolgozóival. Senki sem tudta, mikor ér célállomásába.

A mellettem ülő magas fekete férfi már idősebb volt. Nagy hanggal beszélt a mobil telefonján, sokat nevetett és föl-le húzogatta a sapkáját a fején. Amikor elment enni valamit, - vagy egy óra elteltével - egy fiatal lány ült a helyére. Felrakta a lábát a szembeni székre és elővett egy könyvet. (Biztos most vette a könyvet, gondoltam. Mászkált a reptéri boltok között és nézegetett, végül a könyvnél döntött, szép rózsaszínű fedéllel.) De nem olvasott, csak figyelte az embereket és a nagy monitort, ahol azok neve szerepelt, akiknek már biztos volt a helyük a gépen. (Én persze nem láttam el odáig, lehet, hogy mégis kéne szemüveget hordanom.) Szandál volt a lábán, olyan, amelyikben az ember nagy láb úja és a következő közé egy kis pöcök van beékelődve, hogy ne essen le a lábról. (Nemsokára fázni fog így, mezítláb, gondotam.)

Aztán jött és leült a katona lány. Fekete volt és fiatalnak látszott. Közepes méretű hátizsák volt mellette. Fülhallgató volt mindkét fülén és ahogy letelepedett, egy könyvet kezdett el olvasni. (Persze nem tudtam elolvasni, milyen könyvet, mert nem láttam el odáig. Tényleg kell a szemüveg!Vagy ezután messzelátót kell majd a hátizsákomba hordanom állandóan?) Először azokra a katonákra gondoltam, akiket idejövet láttam. Többnyire fiatalok voltak, de volt köztük egy idősebb is, ötvenen felüli, kopaszodó, ami persze nem nagyon látszott, mert mind ki voltak nyírva, de olyan rossz volt nénzni őt, nem mindha a fiatalokat jó lett volna. És a lányon is olyan egyenruha volt, ami jól bele ivódik az iraki vagy afganisztáni terep színeibe, és a nadrágja szára be volt tűrve a homokszínű csizmájába.

Aztán arra gondoltam, hogy vajon hova megy? Vagy honnan jön? És ha megy, mert talán inkább mégis ment, mert nem nagyon sietett, nem zavarta őt, legalábbis kívülről figyelve viselkedését, hogy a gépek késnek, szóval ha mégis megy, akkor kit hagy hátra? Van-e kedvese, vagy esetleg gyermeke is, és ha igen, azok mit éreznek, hogy tudják, hogy ő elmegy és lehet, hogy nem jön vissza vagy nem úgy jön vissza, ahogy elment? És a szülei és tesvérei? Elképzeltem a karácsonyi és a szülinapi fényképeket, a munkatársakat és a barátokat, akik biztos érzik a hiányát, vagy valamit éreznek biztosan.

Aztán arra gondotam, hogy mi vezette ezt a lányt arra, hogy belépjen a hadseregbe. (Az itteni hadsereg önkéntesekből áll. Mi vezethet erre bárkit, tulajdonképpen? Hacsak persze nem egy hitler-féle ellen kellene fegyvert fogni, mert az el tudom képzelni. De ha egyetlen hadsereg sem létezne, akkor hitler-félék sem jöhetnének létre és akkor nem lenne semilyen hadseregre sem szükség.) Lehet, hogy iskolába akart menni ez a lány és nem volt más lehetősége – a hadsereg fizeti a tandíjat, ösztöndíjat ad, betegbiztosítást. Lehet, hogy nagyon akart tanulni és el akart már költözni otthonról. Lehet, hogy fiatalon szült, mert senki sem mondta neki, hogy vigyázzon, és nem látott más lehetőséget arra, hogy jobbá tegye az élete hátralevő részét. És most itt ül és lehet, hogy Irakba megy és lehet, hogy nem lesz hátralevő része az életének.

Aztán arra gondoltam, hogy tegnapelőtt este Új Mexikóban, Katherine arról beszélt, hogy van egy unokaöccse, aki be akar lépni a hadseregbe. Persze én rögtön nagy szemekkel meredeztem rá a boros kólám mögül (Az amerikaiak nem ismerik a boros kólát és mindig nagyon meglepődnek, hogy kólába a bort? Nahát, micsoda ötleteik vannak ezeknek a középeurópaiaknak!), hogy a hadseregbe, hát őrült ez a gyerek tán? És persze nem kellett volna, de nem tehettem róla, és Kat szomorúan lehajtotta a fejét és mondta, hogy nem őrült, nem, csak egy kicsit nem tud mit kezdeni magával. Egészen eddig az anyja törődött vele nagyon, minden nap tanultak együtt, minden vizsgára felkészültek. De most 18 éves már és az anyja mégsem mehet vele az egyetemi előadásokra, ha egyáltalán felvennék egy egyetemre. Meg nem mehet vele minden nap be dolgozni, ugye? És a gyerek nem tud megmaradni egy munkahelyen sem, és nagyon rosszul érzi magát ebben a társadalomban, ahol csak a siker számít, pedig nem így nevelték a szülei, nagyon szerették és mindig hangsúlyozták, hogy nem az anyagi siker a lényeg. De ő mégis úgy gondolja, hogy a katonaság majd helyrerázza. Mert ott nem lesz más választása.
Főleg, ha jól lelövik valahol, gondoltam én, de már nem szólaltam meg, mert láttam, mennyire nehéz ez Katnek. A gyerek lánytestvére nagy háború ellenes aktivista, még gimis, és ezért még titokban kell tartani a családon belül, amíg nem végleges. És persze csak ültem ott némán és eszegettem a finom zöldséges rizst és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez a gyerek is csak egy gyilkoló gép lesz majd, ha túléli az agymosást. Vagy idegösszeroppanást kap és élete végéig éjszakánként kergetik őt majd a rémálmok, mert hogy is lehet épp ésszel átvészelni olyasmit, amit az ember egy háborúban lát? Meg érez? Meg azt a tudatot, hogy odakint valaki le akar lőni, valaki gyűlöl, méghozzá csak azért, mert ebben az uniformisban vagyok? Meg arra is gondoltam, amíg a többiek illedelmes frázisokat cseréltek, hogy el kellene ezt a gyereket vinni a legközelebbi katonai kórházba. Dolgozzon ott egy hónapot és lássa, milyen az, amikor valakinek nincs keze vagy lába vagy égési sebei vannak, vagy kicsit megőrült. Vagy oda kellene elvinni, ahová az elesett katonák koporsói érkeznek és ott is dolgozhatna és láthatná, ahogyan a rokonok átveszik őket, ahol az anyák összeroppannak és az apák erejüket vesztik sírógörcsben. Szembesíteni kellene ezt a gyereket azzal, mivel jár az igazi háború, ami nem videojáték és amely következményei maradandók.

Aztán arra gondoltam, hogy egy másik beszélgetés alatt egy másik nő azt mesélte, hogy egyik rokona leszerelt és hogy a család nem beszél a leszerelt katonáról, aki Afganisztánból jött haza idő előtt. Talán ideösszeroppanást kapott, mondta a nő, de nem tudjuk, mert senki sem mond semmit és senki sem kérdez semmit, bár nagyon aggódnak a rokonok, mert nagyon rendes gyerek volt a katona mielőtt Afganisztánba ment és most ki tudja, mi lesz vele. És szégyent lehetett érezni a nő szavai mögött meg valami sötétséget is, hogy ez a katona nem bírta idegekkel, fellázadt a lelke, mert rendes gyerek egyébként és ez a fajta élmény nem való rendes embereknek. Új Mexikóban az államok egyik szegényebb része, ez jól jön a hadseregnek, a szegényeket könnyű behálózni. Közben persze nekem eszembe jutott az a férfi, akivel évekkel ezelőtt beszélgettem, és aki annak idején még Afganisztánban a Szovjetek oldalán harcolt az Amerikaiak ellen és ő bátran állította, hogy oda csak azok mennek, akik ölni akarnak. És ő is kalandvágyból ment és azért, mert embert akart ölni és nagy lecke volt ez számára, és nagy árat fizetett érte, már sosem menne háborúba és sosem akarna katonák között élni huzamos ideig.

Aztán arra gondoltam, hogy az a fiatal egyetemista fekete lány, aki az egyik történelmi dolgozatában azt írta, hogy ő a pokolba kíván minden fehér embert azért amit ebben az országban a feketékkel tettek, amikor egy fehér bőrű néni a buszon mellette állt meg, ő juszt sem adta át neki a helyét, és még úgy is érezte, hogy legszívesebben belebokszolna a képébe! Ez a fiatal egyetemista fekete lány rendőrnek készül. És talán nem is olyan sokára igazi pisztoly lesz a kezében és jó lenne, ha én sosem találkoznék vele szembe az utcán, és talán egy fehér ember sem, mert ki tudja, abból mi lenne.

Aztán arra gondoltam, hogy ez a katonanő, aki itt üldögél csendesen, is fekete, de nem látszik dühösnek. Pedig nagyon is valószínű, hogy az ő őseit is valami nagyhasú ronda kövér fehér kereskedő hurcibálta ide Afrikából, hogy azok a fehérek rabszolgái legyenek évtizedeken és évtizedeken át. Csoda, hogy dühösek az itteni feketék, amikor tudatosodik bennük, hogy azért nem tudnak elit iskolákba menni, meg jó fizető állásokat kapni, mert nem ők lettek gazdagok az őseik munkája eredményeképpen, hanem a rabszolgatartó fehér emberek? Nem, nem csoda. Persze végül az egyik fehér ember a másik ellen harcolt, hogy kivívja számukra az egyenrangú bánásmódot, de lehet, hogy ez nem sokat számít nekik. Amit a fehér ember elronrontott, azt hozza is helyre.

Aztán arra gondotam, mi is lehet a hátizsákjában a katonalánynak? Mit visz magával az ember oda, ahonnan lehet, hogy már nem jön vissza? Egy egyméterszerféméteres hátizsákba nem sok minden fér el. Én mit vinnék magammal? Egy jegyzetfüzetet, mert a sivatagban nincs áram, nem lehet a laptopot használni. Meg tollakat, ceruzákat, meg fényképeket. Fénykepezőgépet is filmmel, hátha túlélem, vagy ha nem, akkor hátha valaki megtalálja és elküldi a családomnak. Indulónát, azt mindenképpen, meg napszemüveget és sapkát, de hát azt úgyis adanak...Érdekes, nem jut eszembe túl sok nélkülözhetetlen tárgy.

Aztán arra gondoltam, hogy ez a lány, itt ezen a reptéren, akit már nem csak én figyelgetek, hanem mások is, biztos nem véletlenül szigetelte el magát a külvilágtól a fülhallgatójával és a könyvével. Pedig addigra már elhatároztam, hogy ha felém néz, mosolygok rá, pedig nem mosolyogni akartam, hanem oda menni és átölelni és valami olyasmit mondani, amitől jobban érezné magát. Vagy talán megmenteni őt, magammal vinni, hogy ne keljen neki háborúba menni, vagy legalább azt mondanám neki, hogy leszek a barátja, ha szüksége lesz rá. Beszélgethetünk meg emialezhetünk sokat és küldök neki csomagot, ha lehet, egy kis M&Ms meg tejcsokit. Nekem elmondhatja a félelmeit, meg a szorongásait, amit talán a családjának nehéz lehet elmondani, mert azok amúgy is aggódnak már, vastag szál köti őket össze, engem viszont semilyen. De nem nézett felém a lány és én nem mentem oda hozzá, nem öleltem meg és nem mondtam neki semmit.

A mellettem ülő fiatal lány mellé megérkezett a barátja. Rajta is olyan kis szandál volt. Felajánlotta a melegítőjét a lánynak, aki persze fázott. Beszélgetni kezdtek. Először a járatról, meg a késésről, később az emberekről. A pultnál, ahonnan a new yorki gépet indítják majd, pont a damaszkuszból érekezett házaspát kiabált a légitársaság dolgozóival. A férfi arca jól bepirosodott és a nagy hangjának még az ökle rázogatásával is súlyt adott. A felesége ott állt mellette és bólogatott. Végül, órák múltán, már a gépen csak a férfit láttuk helyet foglalni, és arra gondoltunk, hogy talán nem is a felesége volt, vagy ott hagyta Atlantában vagy ebben a nagy kavalkádban a feleség hagyta ott a férjét és már nem is fog hozzá visszamenni soha, mert 12 órán át vártak a csatlakozásukra és az csak nem akart elindulni.

Persze amikor az Egyiptomból 1991-ben New Yorkba települt taxis mutogatta az angol, pontosabban ír, felesége és a kilencéves kisfia fotóját, ahelyett, hogy az útra figyelt volna, ahelyett, hogy nagyon gyorsan és csendesen vitt volna minket haza ezután a hosszú hazaút után, akkor is a fiatal fekete katonanőre gondoltam. Hogy hol lehet és mit csinálhat. És arra is gondoltam, hogy ez a taxis, aki nagyon rosszul beszél angolul, és állítólag biomérnöki diplomája van, milyen szerencsés, hogy este haza megy a feleségéhez és fiához Queensbe és hányan Irakban és Afganisztánban nem. És a katonanő majd robbanó autókra meg fegyverropogásra ébredhet vagy aludhat el és miért mindez? Mert néhány eszét vesztett férfi háborúzni akar? Mert néhány eszeveszett férfi azt hiszi, hogy az ő istenük igazibb, mint mások istene? És akkor 2005-öt írunk, vagy ez még a középkor? Mert hogy sötét, az biztos, ez a mi korunk, akárminek hívják is majd évszázadok múlva.


2005, május 9.