MM: Mi hozta mifelénk?
EP: Az amerikai PEN-fesztivál vendégeként érkeztem. Április 30-án este többek között Michael Ondaatje, Annie Proulx, Ian McEwan és Francine Prose társaságában felolvasóesten vettem részt a manhattani Town Hallban. Másnap a Joe’s Pubban író és állam kapcsolatáról beszélgettünk, majd május 4-én, vasárnap, a New York Public Libraryben Wayne Koestenbaum vezetett egy író-olvasó találkozót. Ezek mind, hogy úgy mondjam, magasan kvalifi kált rendezvények. Az már külön ráadás volt, hogy a nagy nyitófelolvasás rendkívül jól sikerült, szóval mindenki boldog volt tőle. Még én is. Készül-e valamelyik új könyvének angol fordítása, amerikai megjelenése? Nem, nem készül. A Harmonia Caelestis volt az utolsó, ami angolul megjelent. Majd ez az új, a Semmi művészet, esetleg. Konkrét tervek azonban még nincsenek.
MM: Az ön megítélése szerint milyen volt a Harmonia Caelestis tengerentúli fogadtatása?
EP: Hát, én ezt nem tudom pontosan. Kaptam egy csomag kritikát, amik elég jók voltak, de hát Amerika messze van Európától. Úgy gondolom, egy magyar könyv megjelenése itt nem okoz nagy izgalmakat, kisebb léptékben veszik észre. Ha az ember a tengerentúlon bemegy egy könyvesboltba, látja, hogy mások az arányok, mint Európában. Szerénységre intő áttételek ezek.
MM: Februárban Oroszországban járt. Moszkvában és Szentpétervárott tartott könyvbemutatókat. Milyen érzésekkel tért vissza?
EP: Oroszország fantasztikus volt. Különleges érzés egy magyar szerzőnek, hogy a könyve megjelenik azon a nyelven, amelyen a számára fontos nagy regények íródtak. Az orosz ebből a szempontból kiemelt, különleges helyzetben lévő nyelv.
MM: Oroszországi útjával kapcsolatban azt nyilatkozta: »Ha volna másik életem, orosz író szeretnék lenni.«
EP: Olyan nyelven alkotni, amelynek nagyon jelentős regényírói hagyományai vannak, egészen más. Ha megnézzük a magyar tradíciókat, azok nem túl erősek . Természetesen születtek a 19. századi magyar irodalomban is szép művek, amelyeket szerethetünk, mégsem hasonlíthatók össze a hatalmas orosz irodalmi hegyekkel. Érdekes kísérlet volna egy másik életben ilyen nagy hegyek között élni, ezeket kerülgetni, esetleg felmászni rájuk. A nagyság is számít, s itt most nem arra gondolok, hogy az írónak kapásból van kétszázmillió potenciális olvasója, hanem – ez az angolra is igaz – arra, hogy az alkotó ilyen nagy nyelvet birtokolva más viszonyban van a világgal is. Ha magyarul beszél, akkor egy másodperc alatt idegen nyelvi közegben találja magát: felülök egy vonatra, és bármilyen irányban indulok el, három órán belül egy nem fi nnugor nyelvkörnyezetben találom magam. Míg Oroszországban vagy Amerikában hosszan lehet utazni, sokféle irányban, mégis ugyanúgy szólnak hozzá. Ennek az a következménye, hogy az embernek a világhoz való viszonya más lesz. Ez érdekes kísérlet volna, igaz, de bennfentes információim szerint az embernek csak egy élete van.
MM: Bizonyára vannak pozitív oldalai is a viszonylag kis országbeli regényíróságnak.
EP: Persze. Nem sértett szerelmesként mondtam az előbbieket, csak leírólag. Én jól megvagyok a magyar nyelvvel. Sőt, kizárólag azzal vagyok meg. Egy kiterjedt országnak ugye igen fontosnak kell gondolnia magát, egy nagy államnak nincsen öniróniája – nem is lehet, mert tényleg fontos. Ez a kis országok sajátja. Azt például nagyon sajnálnám, ha az öniróniának nem volna tere az írásaimban.
MM: Jaroszlav Szudzilovszkij orosz zeneszerző külön komolyzenei művet komponált a Harmonia Caelestisnek...
EP: Ez különösen jó dolog, abban az értelemben, hogy valóságossá teszi a külföldi megjelenésemet. Azt jelenti, hogy a könyvem belépett az orosz kulturális térbe, annak mintegy elemévé vált, s hogy van ott egy fi atalember, aki a saját kultúrájából válogat, amelyhez immáron ez a könyv is hozzátartozik. A kultúra tulajdonképpen ilyen párbeszédekben működik, ezer és ezer dialógusban; emiatt aztán ennek a zenének, ennek a munkának nagyon örültem.
MM: A Putyin-féle – főleg a médiára és kultúrára gyakorolt – nyomás érzékelhető volt látogatása alatt?
EP: Hétnapos ottlét alatt az ilyesmit nem lehet érzékelni, azt viszont igen, hogy megváltozott az ország. 2001-ben jártam ott legutóbb, s most magabiztosabb, gazdagabb képet láttam. Hét évvel ezelőtt még voltak harmincéves Ladák, amik azért érdekes teremtményei az Istennek. Ma már hatalmas terepjárók vannak helyettük. A gazdasági fejlődés szemmel látható. Igaz, a demokráciának speciális formája alakult ki Oroszországban, de erről leginkább csak a nyugati újságokból lehet tudni – mert ha gazdaságilag jól megy egy országnak, akkor azzal ritkán szokott törődni, legfeljebb az értelmiségiek. Az értelmiségiekre viszont ilyenkor fütyülnek.
MM: Véleménye szerint mivel magyarázható a volt szovjet blokk országainak a diktatórikus elemek iránti lassú, de erős vonzódása?
EP: Azt nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek mihez vonzódnak. Minden közép-európai országra érvényes, hogy kicsit súlyosabbak a diktatúra következményei, mint gondoltuk. Ennek feldolgozása államonként más, ugyanakkor mindenütt sok erőt igényelne, amelynek híján vagyunk. A politikai elit az átlagnál gyengébben teljesít, ezért nem jó, ami van, s akkor sem lesz kedvezőbb, ha új kormány jön, mert egy elitünk van. Nyilván akkor teljesítene eredményesebben, ha kényszerítve lenne rá, ehhez azonban az kellene, hogy a társadalom jobban artikulálja magát.
MM: Semmi művészet című új regénye a születésnapján, április 14-én jelent meg, s ezzel egy időben került piacra hangoskönyv-változata is. Figyelembe véve, hogy itt, az USAban nagy hagyományuk van a hangoskönyveknek, érdekelne a véleménye: olvasásnak tekinthető egy kötet CD-n való meghallgatása?
EP: Nem tekinthető olvasásnak. De szerintem ez nem úgy működik, hogy ha valaki megveszi a CD-t, akkor nem vásárolja meg a könyvet. Persze, ha csak a CD-re van szüksége, még az is jobb, mint ha egyik iránt sem érdeklődik. Azt gondolom, az kevésszer fordul elő, hogy valaki azért nem olvassa el a regényt, mert már meghallgatta. A kettő inkább együtt működik. Igazából nem tudom, hogy Magyarországon az emberek mikor hallgatnak hangoskönyveket, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú autóutakon-e, vagy inkább más formában. Mindenesetre nagyon örülök, hogy megjelent így is, mert szívesen olvasok föl, s ez jó munka volt.
MM: Ön szokott hangoskönyveket hallgatni?
EP: Köztünk szólva, nem szoktam. Van egy-kettő, amiről elhatároztam, hogy meghallgatom, de hosszabb autóutakra nem nagyon indulok, és ha megyek, akkor nem egyedül, a hangoskönyvet pedig úgy jó hallgatni. Mi inkább Janis Joplint, mint Thomas Mannt viszünk magunkkal hosszabb utakra.
MM: Az új könyvét amolyan »anyakönyvként« kezeli a média, néhány »apakönyv« után.
EP: Nekem ezek nem sokat mondanak, hogy »anyakönyv« meg »apakönyv«. Bár ezek olyan stemplik, amelyekben van igazság, tehát nem véletlenül stemplizik így; engem azonban ez így nem érdekel. Én nem azért írok olyan könyveket, amelyekben az apa és az anya megjelenik, hogy saját viszonyomat tisztázzam apámmal és anyámmal. Én viszonylag kis jelentőséget tulajdonítok egy könyv témájának. Ebben ugyan nincs egészen igazam, de akkor is kis jelentőséget tulajdonítok neki.
MM: És milyen jelentőséget tulajdonít a vasárnapnak?
EP: Régebben kitüntetett szerepe volt a vasárnapnak. Például akkor voltak a futballmeccsek. Később, amikor jó foci már nem volt, futballozás viszont még igen, bár az Úr napját nem szenteltem meg, de vasárnap nem dolgoztam. Ma már ez nem igaz. A vasárnap is majdnem ugyanolyan nap, mint a többi. Majdnem, mert azért annyi megmaradt, hogy vagy szombaton, vagy vasárnap jönnek a gyerekeink, hiszen egyikük sem lakik már velünk. A gyerekekkel pedig mindenféle unokák is megjelennek, meg férjek és feleségek, és ha mind a négy gyerek jön, akkor az már sok ember, amolyan sáskajárás, de nagyon jó.
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Friday, May 30, 2008
Sunday, May 25, 2008
A Sitka Szövetségi Körzet: amikor az olvasó hangosan felnevet
Hatvan évvel Izrael állam létrejötte után nem kevesen gondolkodnak el azon, vajon mi lett volna, ha a zsidó állam nem jön létre. Míg a történészek és politológusok erre vonatkozó eszmefuttatásait csak egy szűk körű olvasótábor tartja számon, Michael Chabon tavaly tavasszal megjelent regénye jelentős olvasóközönségre talált.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az amerikai szerző, aki 2001-ben a The Amazing Adventures of Kavalier and Clay című opusáért megkapta a Pulitzer-díjat, egy detektívregény formájában gondolkodott el a második világháború utáni történelmi helyzeten. A The Yiddish Policemen’s Union (Jiddis rendőrök szervezete) kezdetén megtudjuk, hogy 1948-ban Izrael állam megszűnt létezni, és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök javaslatára Alaszkában jött létre a hontalan zsidók számára létrehozott „Sitka Szövetségi Körzet”, amely ideiglenesen otthont adott minden odaköltöző zsidónak.
Hatvan évvel később, tehát 2008-ban, amikorra kétmillió zsidó él Alaszkában, a sitkai zsidók helyzete ismét függőben van, hiszen szerződésük az Egyesült Államokkal lejárt, és nem tudni, a nagy testvér mit szándékozik tenni ezzel a különleges státusú állammal. Lehet, hogy a zsidók újból hontalanok lesznek?
A kérdés főhősünket, Meyer Landsman nyomozót csak kis mértékben izgatja. Elég a baja a maga kis életével. Felesége, Bina, aki ugyancsak rendőr, tizenöt év után elhagyta, mert Landsman abortuszt javasolt, amikor magzatukról kiderült, értelmileg sérült lehet, bár egy normális gyermek születésének az esélyei is jók voltak. Szeretett nővére, Naomi, aki pilótaként dolgozott, gépével tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A hitetlen és pesszimista Meyer egyedül él egy piszkos, olcsó szállodában, ahol esténként túl sok alkoholt fogyaszt egymagában.
Egy éjszaka Landsman Hotel Zamenhofjában a 208-as szobában főbe lőnek egy magát Emanuel Laskernek kiadó fiatalembert. Meyer a holttest mellett néhány könyvet és egy sakktáblát talál, és innen indul a könyv komplikált története. Kiderül, hogy Lasker igazából a helyi, leginkább maffiafőnökre emlékeztető „fekete kalapos” rabbi híres és különleges képességekkel megáldott fia, akit Mendel Shpilmannak hívtak, és aki az esküvője napján, húsz éve tűnt el. Azóta különféle nevek alatt tengette életét, s drogfüggőként tefillinnel (az imádkozásnál használt szent Tóra darabját tartalmazó kis dobozka, melyet a karra kell kötni) szorítja le a karját, mielőtt heroint fecskendez magába.
Landsman úgy érzi, a gyilkosság megoldásával valamit saját életével kapcsolatban is megoldhat, így annak ellenére, hogy Bina és főnökei a nyomozást befejezettnek nyilvánítják, Landsman tovább szimatol. Kiderül, hogy Mendelt sokan az új Messiásnak tartották. Ahogy a könyvben a hatalmas rabbi magyarázza: A Baal Shem Tov tanítása szerint minden generációban megszületik egy potenciális Messiás; a trükk abban rejlik, hogy a zsidóknak demonstrálniuk kell, méltóak a Messiás eljövetelére, különben az nem mutatja meg magát, és minden marad a régiben.
Landsman nyomozó saját életét teszi kockára a gyilkos felkeresése érdekében, miután kiderül, nővére halálának is köze lehet az esethez.
A nyomozás közben feltűnik Bina, aki hirtelen Meyer főnöke lesz, és Berko, Landsman félig indián, félig zsidó nyomozótársa, aki Dávid-csillagos mandzsettagombokat hord. Megismerjük Landsman apját is, a néhai kitűnő sakkozót, aki ma a világtól elzárva, a vadon közepén él egyedül, valamint Berko terhes feleségét.
Egy fiktív zsidó állam szerkezete tárul fel előttünk, mert a két rendőr kénytelen a társadalom különféle rétegeivel kommunikálni, hogy minél több információt gyűjtsön. Lemerészkednek például a város alatti alagutakba, amelyeket a varsói gettóból menekültek építettek, akik egy percig sem hittek az amerikaiaknak.
A sitkai zsidók – mintegy imitálva a mai izraeli–palesztin konnfliktust – a helyi bennszülöttekkel keverednek területi vitákba. És amikor feltűnik az Egyesült Államok kormányának képviselője, Mister Cashdollar, az olvasó hangosan felnevet, és elhatározza, hogy ezt a regényt feltétlenül megveszi a történelmet, a politikát és a nívós szórakoztató irodalmat kedvelő barátainak. Talán karácsonyi ajándéknak, ha ugyan addig el nem jön a Messiás, ami, tekintve a világ mai állását, felettébb valószínűtlen.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Monday, May 19, 2008
Sunday, May 11, 2008
Saturday, May 10, 2008
Tuesday, April 22, 2008
Las Vegas
A filmekből ismerjük: a Keresztapában élethűen ábrázolták a város mai formájának kialakítását, miképp játszottak benne közre a New York-i maffiózók.
Nagy pénzmosás még húsz-huszonöt évvel ezelőtt is előfordult – meséli egyik ismerősöm, aki több mint huszonöt esztendeje érkezett először a városba, és az év nagy részét azóta is itt tölti. Akkoriban még gyakran megesett, hogy valaki besétált egy kaszinóba, és tíz perc múlva nagy összegre kiírt csekkel távozott – tudom meg tőle.
Az ötvenes években, amikor már virágzott a szerencsejátékok füstös világa, zsidókat és feketéket nem engedtek be a legelegánsabb szállodákba. „Sajnos, nincs üres szobánk” – utasították el a tehetős zsidó vendégeket, akiknek egyébként szabályos helyfoglalásuk volt. A színes bőrű, nagy bevételt hozó előadóművészeknek is csupán a hátsó, személyzeti ajtón volt szabad bemenniük. A hatvanas évek végére egyes jómódú, zsidó származású üzletemberek saját szállodákat építettek, s nagyon vigyáztak, hogy senkit se diszkrimináljanak hovatartozása vagy bőrszíne miatt.
A maffia ma is jelen van Las Vegasban, de kevésbé látványosan, mint ötven évvel ezelőtt. Amikor az alvilág beszállt a szerencsejáték-iparba, a város és környéke még meglehetősen eldugott helynek számított. Aztán ahogy épültek a játéktermek, s terjedt a jó üzleti lehetőségeknek és annak a híre, hogy a rendőrség szívesen szemet huny bizonyos dolgok felett, egyre több vállalkozó akart nagy profi tra szert tenni. A multicégek azonban nem engedhették meg maguknak a pénzmosást vagy könyvelésük meghamisítását, így ezek a törvényesen működő vállalatok lassan kiszorították a maffia acsaládokat: a jog helyett az üzleti világ vastörvénye tisztította meg Vegast.
Ahol a pénz az úr
A mai városnak több arca van: a gazdagok egyik kedvelt bevásárló- és szórakoztató-központja – ide járnak kikapcsolódni, kipróbálni a szerencséjüket és golfozni; az üzletemberek gyakran tartanak itt konferenciákat, kiállításokat, a kevésbé tehetős nyugdíjasok pedig a város régebbi, olcsóbb részét kedvelik (nem ritka, hogy egy buszra való idős ember vonul tolókocsin, oxigénpalackok társaságában a kaszinóba). Családok is örömmel jönnek ide. A gyerekeket rengeteg látni- és élveznivaló várja – például állatok, bűvészmutatványok. Néhány évvel ezelőtt a helyi idegenforgalmi szervezet nem véletlenül reklámozta a családok vakációközpontjaként Vegast, hogy újabb látogatókat csalogasson ide. Mára azonban kiderült, hogy nem ez az igazi üzlet, s inkább visszatért a régi, jól bevált „Sin City” (a bűn városa) és a „What Happens in Vegas, Stays in Vegas” (ami Vegasban történik, Vegasban marad) szlogenekhez. A legnagyobb csali még mindig a szerencsejáték, amely bár Államok-szerte nagyrészt tiltott, itt a helyi gazdaság alapját képezi. (Régebben a kaszinók annyi bevételt hoztak, hogy a hotelszobákat és az ételt-italt ingyen adták a vendégeknek.)
Egyetlen szálloda halljából sem hiányozhatnak a játéktermek, s bárhova megy is az ember, keresztül kell haladnia rajtuk. A játékautomata-sorokat rulettek és black jack asztalok váltják, majd újabb nyerőgépek következnek. Az örömlányok, a toplessbárok is rengeteg bevételt jelentenek. A városban ugyan illegális, de megtűrt a prostitúció.
Tovább (sz)épül
Las Vegas állandóan tovább szépül. A legújabb szállodák a központban, az úgynevezett Stripen épülnek. A hét kilométer hosszú szakaszt, amelyen csodálatos építészeti bravúrokat fedezhetünk fel, akár gyalog is bejárhatjuk, de több jutányos árú buszjárat is közlekedik rajta. A Stratosphere nevű szálló háromszázötven méteres tornyából pompás kilátás nyílik a környékre. A régebbi látványosságok, mint a Luxor és a Four Seasons a másik oldalon zárják a Stripet.
A Velencét idéző Venetian és a január végén Diana Ross által megnyitott Palazzo Las Vegas talán legpazarabb szállodája. A Venetianban minden kis részletre odafi gyeltek: a bejárat pompás szőnyegei, szobrai, a mennyezet freskói mind a régi Európa luxusát idézik. A Metro- Goldwyn-Mayer (MGM) Grand előtt ott trónol az arany oroszlán. A szálloda vastag üvegfallal elkerített részében igazi oroszlánokban gyönyörködhetnek az éppen nem szerencsejátékkal foglalkozó vendégek.
A Mirage Hotel trópusi kertjében fantasztikus orchideákat csodálhatnak meg a látogatók, Siegfried és Roy Titkos Kertjében pedig fehér oroszlánok, tigrisek, párducok, alpakák, hattyúk és delfi nek társaságában múlathatják az időt. Steve Wynn szállodája, a szerényen csak The Wynnnek nevezett hotel pazar berendezése is fi gyelmet érdemel. Egyébként minden helyi vendégfogadónak van színházterme, s az itteni előadások, koncertek, show-k is a turizmust szolgálják. Egyegy produkciót általában heti öt nap, esténként kétszer adnak elő.
Cadillackel az oltár elé
Ha Vegas, akkor esküvők. Egy kedves Joni nevű hölgy jóvoltából, aki rozoga Fordjával fuvarozott bennünket, öt házasságkötő intézményt is megnézhettünk. (Gondolom, Karel Gott úr nem ezek egyikében mondott igent feleségének, hanem valamelyik drága szálló ilyen célra kibérelhető helyiségében.)
Igazából csak két „wedding chapel” érdemel említést. Az egyikben a legfurcsább kéréseket is teljesítik: a vállalkozó szelleműek akár Batmanként is pózolhatnak, és egy Elvisnek öltözött férfi rózsaszínű Cadillacen szállítja be a házasodni vágyókat az „oltár” elé, majd énekel, s ő adja össze is a párt. A másik még készülőben van egy épületkomplexumban, s abban lesz különleges, hogy akár autóval is fel lehet majd hajtani egy kis ablakhoz, ahol anélkül esketik össze a menyasszonyt és a vőlegényt, hogy kiszállnának a kocsiból. Az okmány átvétele után pedig továbbgurulhatnak a nagy vegasi éjszakába…
Akinek minden csillogása ellenére elege van a városból és a bolondos, házasodni vágyó párokból, félórás autózással eljuthat a Red Rock-hegységhez. Valamikor ilyen volt Las Vegas (a spanyol név jelentése: mezők). Sivatag, kövezet, kaktuszok – meglepően sok a növény a felgyülemlő víznek köszönhetően. Innen hiányoznak a pálmafák, villogó neonfények, limuzinok és játéktermek. Csak a szél süvít a völgy felett változatlanul évszázadok óta.
Nagy pénzmosás még húsz-huszonöt évvel ezelőtt is előfordult – meséli egyik ismerősöm, aki több mint huszonöt esztendeje érkezett először a városba, és az év nagy részét azóta is itt tölti. Akkoriban még gyakran megesett, hogy valaki besétált egy kaszinóba, és tíz perc múlva nagy összegre kiírt csekkel távozott – tudom meg tőle.
Az ötvenes években, amikor már virágzott a szerencsejátékok füstös világa, zsidókat és feketéket nem engedtek be a legelegánsabb szállodákba. „Sajnos, nincs üres szobánk” – utasították el a tehetős zsidó vendégeket, akiknek egyébként szabályos helyfoglalásuk volt. A színes bőrű, nagy bevételt hozó előadóművészeknek is csupán a hátsó, személyzeti ajtón volt szabad bemenniük. A hatvanas évek végére egyes jómódú, zsidó származású üzletemberek saját szállodákat építettek, s nagyon vigyáztak, hogy senkit se diszkrimináljanak hovatartozása vagy bőrszíne miatt.
A maffia ma is jelen van Las Vegasban, de kevésbé látványosan, mint ötven évvel ezelőtt. Amikor az alvilág beszállt a szerencsejáték-iparba, a város és környéke még meglehetősen eldugott helynek számított. Aztán ahogy épültek a játéktermek, s terjedt a jó üzleti lehetőségeknek és annak a híre, hogy a rendőrség szívesen szemet huny bizonyos dolgok felett, egyre több vállalkozó akart nagy profi tra szert tenni. A multicégek azonban nem engedhették meg maguknak a pénzmosást vagy könyvelésük meghamisítását, így ezek a törvényesen működő vállalatok lassan kiszorították a maffia acsaládokat: a jog helyett az üzleti világ vastörvénye tisztította meg Vegast.
Ahol a pénz az úr
A mai városnak több arca van: a gazdagok egyik kedvelt bevásárló- és szórakoztató-központja – ide járnak kikapcsolódni, kipróbálni a szerencséjüket és golfozni; az üzletemberek gyakran tartanak itt konferenciákat, kiállításokat, a kevésbé tehetős nyugdíjasok pedig a város régebbi, olcsóbb részét kedvelik (nem ritka, hogy egy buszra való idős ember vonul tolókocsin, oxigénpalackok társaságában a kaszinóba). Családok is örömmel jönnek ide. A gyerekeket rengeteg látni- és élveznivaló várja – például állatok, bűvészmutatványok. Néhány évvel ezelőtt a helyi idegenforgalmi szervezet nem véletlenül reklámozta a családok vakációközpontjaként Vegast, hogy újabb látogatókat csalogasson ide. Mára azonban kiderült, hogy nem ez az igazi üzlet, s inkább visszatért a régi, jól bevált „Sin City” (a bűn városa) és a „What Happens in Vegas, Stays in Vegas” (ami Vegasban történik, Vegasban marad) szlogenekhez. A legnagyobb csali még mindig a szerencsejáték, amely bár Államok-szerte nagyrészt tiltott, itt a helyi gazdaság alapját képezi. (Régebben a kaszinók annyi bevételt hoztak, hogy a hotelszobákat és az ételt-italt ingyen adták a vendégeknek.)
Egyetlen szálloda halljából sem hiányozhatnak a játéktermek, s bárhova megy is az ember, keresztül kell haladnia rajtuk. A játékautomata-sorokat rulettek és black jack asztalok váltják, majd újabb nyerőgépek következnek. Az örömlányok, a toplessbárok is rengeteg bevételt jelentenek. A városban ugyan illegális, de megtűrt a prostitúció.
Tovább (sz)épül
Las Vegas állandóan tovább szépül. A legújabb szállodák a központban, az úgynevezett Stripen épülnek. A hét kilométer hosszú szakaszt, amelyen csodálatos építészeti bravúrokat fedezhetünk fel, akár gyalog is bejárhatjuk, de több jutányos árú buszjárat is közlekedik rajta. A Stratosphere nevű szálló háromszázötven méteres tornyából pompás kilátás nyílik a környékre. A régebbi látványosságok, mint a Luxor és a Four Seasons a másik oldalon zárják a Stripet.
A Velencét idéző Venetian és a január végén Diana Ross által megnyitott Palazzo Las Vegas talán legpazarabb szállodája. A Venetianban minden kis részletre odafi gyeltek: a bejárat pompás szőnyegei, szobrai, a mennyezet freskói mind a régi Európa luxusát idézik. A Metro- Goldwyn-Mayer (MGM) Grand előtt ott trónol az arany oroszlán. A szálloda vastag üvegfallal elkerített részében igazi oroszlánokban gyönyörködhetnek az éppen nem szerencsejátékkal foglalkozó vendégek.
A Mirage Hotel trópusi kertjében fantasztikus orchideákat csodálhatnak meg a látogatók, Siegfried és Roy Titkos Kertjében pedig fehér oroszlánok, tigrisek, párducok, alpakák, hattyúk és delfi nek társaságában múlathatják az időt. Steve Wynn szállodája, a szerényen csak The Wynnnek nevezett hotel pazar berendezése is fi gyelmet érdemel. Egyébként minden helyi vendégfogadónak van színházterme, s az itteni előadások, koncertek, show-k is a turizmust szolgálják. Egyegy produkciót általában heti öt nap, esténként kétszer adnak elő.
Cadillackel az oltár elé
Ha Vegas, akkor esküvők. Egy kedves Joni nevű hölgy jóvoltából, aki rozoga Fordjával fuvarozott bennünket, öt házasságkötő intézményt is megnézhettünk. (Gondolom, Karel Gott úr nem ezek egyikében mondott igent feleségének, hanem valamelyik drága szálló ilyen célra kibérelhető helyiségében.)
Igazából csak két „wedding chapel” érdemel említést. Az egyikben a legfurcsább kéréseket is teljesítik: a vállalkozó szelleműek akár Batmanként is pózolhatnak, és egy Elvisnek öltözött férfi rózsaszínű Cadillacen szállítja be a házasodni vágyókat az „oltár” elé, majd énekel, s ő adja össze is a párt. A másik még készülőben van egy épületkomplexumban, s abban lesz különleges, hogy akár autóval is fel lehet majd hajtani egy kis ablakhoz, ahol anélkül esketik össze a menyasszonyt és a vőlegényt, hogy kiszállnának a kocsiból. Az okmány átvétele után pedig továbbgurulhatnak a nagy vegasi éjszakába…
Akinek minden csillogása ellenére elege van a városból és a bolondos, házasodni vágyó párokból, félórás autózással eljuthat a Red Rock-hegységhez. Valamikor ilyen volt Las Vegas (a spanyol név jelentése: mezők). Sivatag, kövezet, kaktuszok – meglepően sok a növény a felgyülemlő víznek köszönhetően. Innen hiányoznak a pálmafák, villogó neonfények, limuzinok és játéktermek. Csak a szél süvít a völgy felett változatlanul évszázadok óta.
Friday, April 18, 2008
Friday, March 07, 2008
A kilenc... – aki megváltoztatta a világot
Az alatt a hét év alatt, amíg Budapesten éltem, nem emélékszem, hogy egyenes, rejtetlen antiszemitizmussal találkoztam volna. (Volt viszont bőven szexizmus, rasszizmus és homofóbia.)
Hanem amikor 2001-ben egy New York-i magyartól kértem tanácsot, az idősebb úriember azt javasolta, hogy változtassam meg a nevem valami kevésbé zsidósra. Azóta fasisztoid félkatonai alakulatok masíroznak zavartalanul Budapest utcáin, ahol ismerőseimet lezsidózták fényes nappal, és ahol az antiszemitizmus újra szalonképesé vált. Ha bárki azt mondja nekem tíz évvel ezelőtt, hogy 2008-ban ez lesz a helyzet, nyugodt szívvel kinevetem.
Januárban magyarul is megjelent Kati Marton, egy miskolci magyar zsidó családba született, ma New Yorkban élő újságíró könyve: Kilenc magyar – aki világgá ment és megváltoztatta a világot. Az USA-ban 2006-ban kiadott könyv eredeti címe: The Great Escape: Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World (A nagy menekülés – Kilenc zsidó, aki megmenekült Hitlertől, és megváltoztatta a világot).
Az eredetiben tehát nem magyarok szerepelnek a címben: a szerző közlése szerint az amerikai kiadó ragaszkodott az angol nyelvű címhez, mondván, hogy az amerikai magyar piac kicsi. A magyar címből meg kimaradt a „zsidó” szó. Marton ezt egyrészt marketingokokra vezeti vissza, másrészt szerinte a könyvben szereplők magyarnak tekintették magukat, és nem volt „semmiféle zsidó vallási kapcsolódásuk.”
A fenti magyarázat több okból is problematikus: egyrészt a magyar náciknak-nyilasoknak nem számított, hogy valaki magyarnak, nem pedig zsidónak tartotta magát. Minden zsidó származású magyart, aki időben nem menekült el, magyarok kényszerítettek gettókba, lőtték a Dunába, vagy mint tették a hatszázezer magyar zsidóval, felrakták őket az Auschwitzba tartó marhavagonokra, ahonnan tudvalevőleg csak kevesen menekültek meg élve. Meghátrálni az elől, hogy ezt egy könyv címében nyíltan magyarul kimondjuk, csak tovább erősíti azt a kényelmes és hazug (magyar) felfogást, mely szerint „mi nem tehetünk semmiről, a németek kényszerítettek bennün?ket.” A híres kilenc magyar, több ezer társukkal együtt, nem „világgá ment” Magyarországról, hanem onnan magyarok üldözték el őket. A „hazájuk” előbb nem engedte őket be az egyetemekre, majd foglalkozásukat vonta meg tőlük, sárga csillagot tapasztott a ruhájukra, és ha nem menekültek el, meggyilkolta őket. Sajnos a magyarok (és szlovákok sem) a mai napig nem néztek szembe azokkal a bűnökkel, melyeket zsidó polgártársaikkal szemben követtek el. Ennyit a marketing?okokról.
A könyvben szereplő, a XX. század kultúrájában és tudományos életében kiemelkedő kilenc magyar: Friedmann Endre (Robert Capa), Kertész Andor (André Kertész), Kertész Mihály (Michael Curtiz), Teller Ede (Edward Teller), Korda Sándor (Alexander Korda), Kösztler Artúr (Arthur Koestler), Neumann János (John von Neumann), Szilárd Leó (Leo Szilard), Wigner Jenő (Eugen Wigner). Ezek a lángelmék azért nem kellettek a Horthy-féle nyilasuralmi Magyarországnak, mert zsidók voltak. Ezt nem megjelölni a könyv címében gyávaság, sőt meghunyászkodás a XXI. századi magyar antiszemitizmussal szemben.
Kati Marton könyve, és itt most az eredeti angol nyelvű kiadásról szólunk csak, minden szempontból remek olvasmány. A kötet nyilvánvalóan az amerikai piacra készült, és ezáltal érthetően, de csak kevés helyen leegyszerűsítve mutatja be Budapestet a XX. század elején, ahol a New York kávézó volt az értelmiségi élet központja, és amikor számos zsidó család érte el a középosztálybeli kényelmes életszínvonalat. Ambiciózus fiatalok költöztek a fővárosba, hogy tanuljanak, vagy ha azt nem engedhették meg maguknak, a kávéházak, a mozik és színházak környékén magukba szívják az új, a modern szellemet.
Marton kiemeli és megmagyarázza a magyar és európai politikai mozzanatokat, amelyeknek kulcsszerepük volt a későbbi Horthy-uralomban. Nem szépít és nem is takar el semmit – már ezért is minden magyar középiskolásnak meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel kötelező olvasmányként. Ezenkívül nagyon találóan varázsolja újra az első világháború előtti és a két világháború közötti Budapest hangulatát.
Amikor a helyzet romlott, a tehetséges és részben addigra már világot látott kilenc fiatalember tudta, hogy „haza” nem lehet menni. Megjárták Párizst, Londont, New Yorkot és Hollywoodot is. Az érzékeny és roppant éles szemű Kösztler Artúr a Szovjetunióban is járt, és első kézből közvetített az ott tapasztalt borzalmakról akkor, amikor még saját elvtársai sem hittek neki.
Mindnyájan tartozni akartak valahová. Koestler a cionizmusban, később pedig a kommunizmusban kereste az összetartozást-hovatartozást. Harminchárom éve?sen megírta a Sötétség délben című könyvét, amelyet Párizsban, több letartóztatás közben fejezett be. Az eredeti német kézirat eltűnt a francia rendőrök keze között, de szerencsére addigra már elkészült az angol fordítás, és ezt sikerült megmenteni. Az angol és az amerikai kiadások a világháború alatt kerültek a könyvesboltokba, és a könyv ismertetői túlnyomórészt kritizálták a szerzőjét. Rajta kívül csak kevesen láttak még át akkor a nácik, a fasiszták és a kommunisták rokonságán.
Kaminer, később Kertész Mihály Michael Curtiz néven 38 évesen érkezett Hollywoodba és lett ismert. Többek között a Casablanca filmmel és Doris Day felfedezésével járult hozzá az emberiség kulturális örökségéhez. Munkamániás volt: hajnalban ő volt az első filmje forgatási helyszínén, és éjszaka ő távozott utolsónak. Nem szerette a sztárokat, a színészeket csupán eszköznek tekintette, és többször életveszélynek tette ki őket, ha a forgatókönyv éppenséggel azt követelte meg. Otthonra talált a többi holly?woodi magyar között: Adolph Zukor, Peter Lotte, Paul Lukas, Bela Lu?gosi. Egy alkalommal azt mond?ta akkori barátnőjének, aki amerikai volt, hogy szívesen feleségül venné, de ő maga sajnos zsidó. „Tudom”, válaszolta a hölgy. „És nem baj?”, kérdezte az antiszemitizmust megtapasztalt rendező. Nem volt baj. Curtiz barátai mesélték, milyen művelt volt barátjuk az amerikai történelmet és politikai rendszert illetően.
Kellner Sándor László mindig éhes volt, nem járhatott jó iskolákba, és a sok olvasástól folyton kialvatlannak tűnt. Szegény anyagi háttere viszont nem gátolta meg abban, hogy Alexander Kordaként Angliában lovaggá üssék, és Winston Churchill, valamint Graham Greene barátja legyen. Első filmjét egy budapesti pályaudvaron forgatta, az ott masírozó katonákat és civileket statisztáknak használta. Miután Horthy csőcseléke Budapesten letartóztatta, és csak felesége fenyegetésére (hogy ugyanis nemzetközi botrányt okoz, ha nem engedik szabadon férjét) szabadult, Korda tudta, nem maradhat Magyarországon. Bécs és Berlin után Hollywoodba érkezik, de nem találja helyét, majd visszatér Bécsbe és Párizsba, hogy végül negyvenévesen letelepedjen Angliában. Korda ötlete alapján készítette Charlie Chaplin a The Great Dictator című filmjét, és ő forgatta a legismertebb háborús angol filmet is.
Kohn, később Kertész Andor édesanyjától kapta első fényképezőgépét. A mindig elegáns Kertész sosem tanult meg rendesen egyetlen idegen nyelven sem. 1921-ben Budapesten nem vették fel egy irodai állásba, mert zsidó volt. Párizsban talált otthonra, ahol találkozott Halász Gyulával, aki később Brassai néven vált híres fotóssá és Kertész versenytársává. André Kertész 1936-ban már francia állampolgárként került New Yorkba, ahol nem tudott megszokni. Negyvenkét éves volt.
Friedmann Endre, a Robert Capa néven híressé vált fotós még Budapesten megtanult ügyesen helyezkedni. Egy tüntetés alkalmával, tizenhét évesen, horthysták letartóztatták, és Friedmann azonnal tudta, hogy egy ilyen országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs jövője. Párizsban barátnője, Gerda Taro javasolta, hogy fényképeit egy kitalált, amerikainak hangzó névvel írják alá, és úgy próbálják drágábban eladni. Az ötlet bevált. Huszonnégy évesen, 1938-ban, a spanyol polgárháborús képeinek köszönhetően Capa lett a világ legjobb háborús fotósa. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba bonyolódott. Bergman akkori férjét is elhagyta volna Capáért, de a fotós nem akart letelepedni, nem akart családot alapítani, mert akkor nem lehetett volna haditudósító. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata.
A négy tudós – Neumann, Szilárd, Teller és Wigner – remek iskolákba járt Budapesten. Wigner Nobel-díjas lett.
Szilárd Leó, aki 21 évesen ment el Budapestről, és ötven évig igazán ki sem csomagolta akkori bőröndjét, 23 évesen szerzett doktorátust Berlinben, ahol Einstein elismerését is elnyerte. A két tudós gyakran gyalogolt bele az autósforgalomba, mert éppen valami fontos tudományos problémát vitattak meg séta közben. Az atombomba atyjaként ismert Szilárd később, de sokkal korábban, mint mások, az atomfegyverek korlátozásának heves szószólójává vált.
Neumann János és Wigner Jenő a budapesti evangélikus gimnáziumba jártak. Neumann már gyerekkorában kitűnt matematikai lángelmeként, és később Berlinben és Göttingenben is kimagaslott a többi nem kevésbé okos tudós között. Húszéves korában már ismert matematikusnak és fizikusnak számított Németországban, de a Magyar Tudományos Akadémia nem vette fel tagjai közé, mert zsidó volt. A napi négyórás alvással megelégedett Neumann nemcsak az atombomba, hanem a modern digitális számítógép felfedezésében is segédkezett. Teller Edével egyetemben az amerikai konzervatív establishment jeles képviselőivé váltak a háború után.
Teller tizenegy évesen szembesült azzal, hogy Budapesten édesapjának zsidó származása miatt többé nem volt szabad jogászként dolgoznia. Teller a Manhattan- pro?ject után a hidrogénbombán való tevékenykedése, Ronald Rea?gan elnökre való befolyása, a fegyverkezési verseny támogatása és Robert Oppenheimer patriotizmusának megkérdőjelezése által lett híres.
Kati Marton, aki sokáig maga sem tudta, hogy zsidó származású, mert szülei nem beszéltek letartóztatásukról és nagyszülei elgázosításáról, könyve utolsó fejezetében röviden néhány mai zsidó származású magyar hírességről emlékezik meg. Kertész Imrét a németek inkább elismerik, mint a magyarok. Andy Grove, aki az Intel alapítójaként 1997-ben a Times magazin Év embere lett, a nyilasok elől menekült az Egyesült Államokba, és több helyen elmondta, hogy nem szándékozik Magyarországra visszatérni. Soros György egyetemet alapított Budapesten, és nem kis vagyonával támogatta a közép-európai civil társadalom újjáéledését, nevét mégis gyűlölettel mondják ki Magyarországon.
A Madách Gimnázium faláról, ahol az iskola híres végzőseivel büszkélkedik, a mai napig hiányzik négy név: Alexander Korda, Robert Capa, Kertész Imre és Andy Grove. Véletlen?
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Hanem amikor 2001-ben egy New York-i magyartól kértem tanácsot, az idősebb úriember azt javasolta, hogy változtassam meg a nevem valami kevésbé zsidósra. Azóta fasisztoid félkatonai alakulatok masíroznak zavartalanul Budapest utcáin, ahol ismerőseimet lezsidózták fényes nappal, és ahol az antiszemitizmus újra szalonképesé vált. Ha bárki azt mondja nekem tíz évvel ezelőtt, hogy 2008-ban ez lesz a helyzet, nyugodt szívvel kinevetem.
Januárban magyarul is megjelent Kati Marton, egy miskolci magyar zsidó családba született, ma New Yorkban élő újságíró könyve: Kilenc magyar – aki világgá ment és megváltoztatta a világot. Az USA-ban 2006-ban kiadott könyv eredeti címe: The Great Escape: Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World (A nagy menekülés – Kilenc zsidó, aki megmenekült Hitlertől, és megváltoztatta a világot).
Az eredetiben tehát nem magyarok szerepelnek a címben: a szerző közlése szerint az amerikai kiadó ragaszkodott az angol nyelvű címhez, mondván, hogy az amerikai magyar piac kicsi. A magyar címből meg kimaradt a „zsidó” szó. Marton ezt egyrészt marketingokokra vezeti vissza, másrészt szerinte a könyvben szereplők magyarnak tekintették magukat, és nem volt „semmiféle zsidó vallási kapcsolódásuk.”
A fenti magyarázat több okból is problematikus: egyrészt a magyar náciknak-nyilasoknak nem számított, hogy valaki magyarnak, nem pedig zsidónak tartotta magát. Minden zsidó származású magyart, aki időben nem menekült el, magyarok kényszerítettek gettókba, lőtték a Dunába, vagy mint tették a hatszázezer magyar zsidóval, felrakták őket az Auschwitzba tartó marhavagonokra, ahonnan tudvalevőleg csak kevesen menekültek meg élve. Meghátrálni az elől, hogy ezt egy könyv címében nyíltan magyarul kimondjuk, csak tovább erősíti azt a kényelmes és hazug (magyar) felfogást, mely szerint „mi nem tehetünk semmiről, a németek kényszerítettek bennün?ket.” A híres kilenc magyar, több ezer társukkal együtt, nem „világgá ment” Magyarországról, hanem onnan magyarok üldözték el őket. A „hazájuk” előbb nem engedte őket be az egyetemekre, majd foglalkozásukat vonta meg tőlük, sárga csillagot tapasztott a ruhájukra, és ha nem menekültek el, meggyilkolta őket. Sajnos a magyarok (és szlovákok sem) a mai napig nem néztek szembe azokkal a bűnökkel, melyeket zsidó polgártársaikkal szemben követtek el. Ennyit a marketing?okokról.
A könyvben szereplő, a XX. század kultúrájában és tudományos életében kiemelkedő kilenc magyar: Friedmann Endre (Robert Capa), Kertész Andor (André Kertész), Kertész Mihály (Michael Curtiz), Teller Ede (Edward Teller), Korda Sándor (Alexander Korda), Kösztler Artúr (Arthur Koestler), Neumann János (John von Neumann), Szilárd Leó (Leo Szilard), Wigner Jenő (Eugen Wigner). Ezek a lángelmék azért nem kellettek a Horthy-féle nyilasuralmi Magyarországnak, mert zsidók voltak. Ezt nem megjelölni a könyv címében gyávaság, sőt meghunyászkodás a XXI. századi magyar antiszemitizmussal szemben.
Kati Marton könyve, és itt most az eredeti angol nyelvű kiadásról szólunk csak, minden szempontból remek olvasmány. A kötet nyilvánvalóan az amerikai piacra készült, és ezáltal érthetően, de csak kevés helyen leegyszerűsítve mutatja be Budapestet a XX. század elején, ahol a New York kávézó volt az értelmiségi élet központja, és amikor számos zsidó család érte el a középosztálybeli kényelmes életszínvonalat. Ambiciózus fiatalok költöztek a fővárosba, hogy tanuljanak, vagy ha azt nem engedhették meg maguknak, a kávéházak, a mozik és színházak környékén magukba szívják az új, a modern szellemet.
Marton kiemeli és megmagyarázza a magyar és európai politikai mozzanatokat, amelyeknek kulcsszerepük volt a későbbi Horthy-uralomban. Nem szépít és nem is takar el semmit – már ezért is minden magyar középiskolásnak meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel kötelező olvasmányként. Ezenkívül nagyon találóan varázsolja újra az első világháború előtti és a két világháború közötti Budapest hangulatát.
Amikor a helyzet romlott, a tehetséges és részben addigra már világot látott kilenc fiatalember tudta, hogy „haza” nem lehet menni. Megjárták Párizst, Londont, New Yorkot és Hollywoodot is. Az érzékeny és roppant éles szemű Kösztler Artúr a Szovjetunióban is járt, és első kézből közvetített az ott tapasztalt borzalmakról akkor, amikor még saját elvtársai sem hittek neki.
Mindnyájan tartozni akartak valahová. Koestler a cionizmusban, később pedig a kommunizmusban kereste az összetartozást-hovatartozást. Harminchárom éve?sen megírta a Sötétség délben című könyvét, amelyet Párizsban, több letartóztatás közben fejezett be. Az eredeti német kézirat eltűnt a francia rendőrök keze között, de szerencsére addigra már elkészült az angol fordítás, és ezt sikerült megmenteni. Az angol és az amerikai kiadások a világháború alatt kerültek a könyvesboltokba, és a könyv ismertetői túlnyomórészt kritizálták a szerzőjét. Rajta kívül csak kevesen láttak még át akkor a nácik, a fasiszták és a kommunisták rokonságán.
Kaminer, később Kertész Mihály Michael Curtiz néven 38 évesen érkezett Hollywoodba és lett ismert. Többek között a Casablanca filmmel és Doris Day felfedezésével járult hozzá az emberiség kulturális örökségéhez. Munkamániás volt: hajnalban ő volt az első filmje forgatási helyszínén, és éjszaka ő távozott utolsónak. Nem szerette a sztárokat, a színészeket csupán eszköznek tekintette, és többször életveszélynek tette ki őket, ha a forgatókönyv éppenséggel azt követelte meg. Otthonra talált a többi holly?woodi magyar között: Adolph Zukor, Peter Lotte, Paul Lukas, Bela Lu?gosi. Egy alkalommal azt mond?ta akkori barátnőjének, aki amerikai volt, hogy szívesen feleségül venné, de ő maga sajnos zsidó. „Tudom”, válaszolta a hölgy. „És nem baj?”, kérdezte az antiszemitizmust megtapasztalt rendező. Nem volt baj. Curtiz barátai mesélték, milyen művelt volt barátjuk az amerikai történelmet és politikai rendszert illetően.
Kellner Sándor László mindig éhes volt, nem járhatott jó iskolákba, és a sok olvasástól folyton kialvatlannak tűnt. Szegény anyagi háttere viszont nem gátolta meg abban, hogy Alexander Kordaként Angliában lovaggá üssék, és Winston Churchill, valamint Graham Greene barátja legyen. Első filmjét egy budapesti pályaudvaron forgatta, az ott masírozó katonákat és civileket statisztáknak használta. Miután Horthy csőcseléke Budapesten letartóztatta, és csak felesége fenyegetésére (hogy ugyanis nemzetközi botrányt okoz, ha nem engedik szabadon férjét) szabadult, Korda tudta, nem maradhat Magyarországon. Bécs és Berlin után Hollywoodba érkezik, de nem találja helyét, majd visszatér Bécsbe és Párizsba, hogy végül negyvenévesen letelepedjen Angliában. Korda ötlete alapján készítette Charlie Chaplin a The Great Dictator című filmjét, és ő forgatta a legismertebb háborús angol filmet is.
Kohn, később Kertész Andor édesanyjától kapta első fényképezőgépét. A mindig elegáns Kertész sosem tanult meg rendesen egyetlen idegen nyelven sem. 1921-ben Budapesten nem vették fel egy irodai állásba, mert zsidó volt. Párizsban talált otthonra, ahol találkozott Halász Gyulával, aki később Brassai néven vált híres fotóssá és Kertész versenytársává. André Kertész 1936-ban már francia állampolgárként került New Yorkba, ahol nem tudott megszokni. Negyvenkét éves volt.
Friedmann Endre, a Robert Capa néven híressé vált fotós még Budapesten megtanult ügyesen helyezkedni. Egy tüntetés alkalmával, tizenhét évesen, horthysták letartóztatták, és Friedmann azonnal tudta, hogy egy ilyen országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs jövője. Párizsban barátnője, Gerda Taro javasolta, hogy fényképeit egy kitalált, amerikainak hangzó névvel írják alá, és úgy próbálják drágábban eladni. Az ötlet bevált. Huszonnégy évesen, 1938-ban, a spanyol polgárháborús képeinek köszönhetően Capa lett a világ legjobb háborús fotósa. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba bonyolódott. Bergman akkori férjét is elhagyta volna Capáért, de a fotós nem akart letelepedni, nem akart családot alapítani, mert akkor nem lehetett volna haditudósító. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata.
A négy tudós – Neumann, Szilárd, Teller és Wigner – remek iskolákba járt Budapesten. Wigner Nobel-díjas lett.
Szilárd Leó, aki 21 évesen ment el Budapestről, és ötven évig igazán ki sem csomagolta akkori bőröndjét, 23 évesen szerzett doktorátust Berlinben, ahol Einstein elismerését is elnyerte. A két tudós gyakran gyalogolt bele az autósforgalomba, mert éppen valami fontos tudományos problémát vitattak meg séta közben. Az atombomba atyjaként ismert Szilárd később, de sokkal korábban, mint mások, az atomfegyverek korlátozásának heves szószólójává vált.
Neumann János és Wigner Jenő a budapesti evangélikus gimnáziumba jártak. Neumann már gyerekkorában kitűnt matematikai lángelmeként, és később Berlinben és Göttingenben is kimagaslott a többi nem kevésbé okos tudós között. Húszéves korában már ismert matematikusnak és fizikusnak számított Németországban, de a Magyar Tudományos Akadémia nem vette fel tagjai közé, mert zsidó volt. A napi négyórás alvással megelégedett Neumann nemcsak az atombomba, hanem a modern digitális számítógép felfedezésében is segédkezett. Teller Edével egyetemben az amerikai konzervatív establishment jeles képviselőivé váltak a háború után.
Teller tizenegy évesen szembesült azzal, hogy Budapesten édesapjának zsidó származása miatt többé nem volt szabad jogászként dolgoznia. Teller a Manhattan- pro?ject után a hidrogénbombán való tevékenykedése, Ronald Rea?gan elnökre való befolyása, a fegyverkezési verseny támogatása és Robert Oppenheimer patriotizmusának megkérdőjelezése által lett híres.
Kati Marton, aki sokáig maga sem tudta, hogy zsidó származású, mert szülei nem beszéltek letartóztatásukról és nagyszülei elgázosításáról, könyve utolsó fejezetében röviden néhány mai zsidó származású magyar hírességről emlékezik meg. Kertész Imrét a németek inkább elismerik, mint a magyarok. Andy Grove, aki az Intel alapítójaként 1997-ben a Times magazin Év embere lett, a nyilasok elől menekült az Egyesült Államokba, és több helyen elmondta, hogy nem szándékozik Magyarországra visszatérni. Soros György egyetemet alapított Budapesten, és nem kis vagyonával támogatta a közép-európai civil társadalom újjáéledését, nevét mégis gyűlölettel mondják ki Magyarországon.
A Madách Gimnázium faláról, ahol az iskola híres végzőseivel büszkélkedik, a mai napig hiányzik négy név: Alexander Korda, Robert Capa, Kertész Imre és Andy Grove. Véletlen?
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Magyarok A NEW YORK TIMESBAN
Két évvel ezelőtt Dunaszerdahelyen nagy sárga táblák tettek fel kényes kérdéseket a meglepett helyieknek: Elfogadna-e házastársnak egy romát? Szomszédnak egy szlo vákot? Turistának egy magyart? Kollégának egy vietnamit? A kérdések négy nyelven üldözték a gyalogosok lelkiismeretét. Tavaly októberben Németh Ilona képzőművész és Németh Szilvia szociológus a Külhoni Magyarok Művészeti Fesztiváljának keretében, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum szervezésében a budapesti Király utcai kandeláberekre helyeztek hasonló táblákat. Az emberek a Király utcában is, mint ahogy Dunaszerdahelyen, megálltak, és a táblák kapcsán ismeretlenül is beszélgetéseket kezdeményeztek. A budapesti táblákat azonban röviddel felhelyezésüket követően a helyi kerületi önkormányzat leszedette annak ellenére, hogy a kandeláberek nem képezik az önkormányzat tulajdonát.
Ezzel az incidenssel kapcsolatban nyilatkozott Németh Ilona a The New York Timesnak egy február 6-án megjelent cikkben. A cikk nagy vonalakban a magyarországi romák helyzetéről szól annak az apropóján, hogy az elmúlt hét végén fejeződött be a Budapesti Nemzeti Galériában egy kortárs roma műveket bemutató kiállítás. A kiállítás különösebb feltűnés nélkül nyitotta és zárta kapuit, írja a The New York Times, ami magában is esemény ma Magyarországon, ahol a Magyar Gárda éles romaellenes kijelentéseket hallat, és ahol a több százezer roma helyzete továbbra is lehangoló és megoldatlan.
A táblák leszedéséről bőven beszámolt a helyi média, de Németh Ilona szerint addigra már „médiamonológ és nem nyilvános párbeszéd” jött létre. „A romák nem szerves részei társadalmunknak – tette hozzá a képzőművész. – A társadalom nagy része úgy véli, ez nem a mi problémánk. Nem próbáljuk megérteni őket.” A Times munkatársa szerint Németh Ilona munkája egy réges-régi kérdést élesztett újjá, mégpedig a művészet politikára és közvéleményre való hatását, ebben az esetben a romák kérdésében. A tudósítás szerint a roma kiállítás kaotikus volt, inkább bolhapiacra emlékeztetett, mintsem egy Nemzeti Galériába való reprezentatív kiállításra.
A fogászati turizmus viszont egyáltalán nem kaotikus, nagyon is jól szervezett iparág – derül ki egy másik Times-cikkből. Jelenleg 75 olyan turistairoda van az USA-ban, amely kimondottan az orvosi turizmusra szakosodott, és számuk ez év végéig várhatóan megduplázódik. Akik ismerik az amerikai betegbiztosítás és -ellátás árait, azok számára nem meglepő, hogy az amerikaiak egyre nagyobb számban inkább külföldön próbálnak szerencsét.
Robert Mucci, az 55 éves New York állambeli családapa feleségét és két gyermekét is magával vitte Mosonmagyaróvárra, ahol több fogát húzták ki, és helyettük újakat ültettek be. A páciens magyarországi fogászati élményével teljes mértékben meg volt elégedve: a repülőjegyekkel együtt kiadása összesen csupán egyharmada volt annak, amit New Yorkban fi zetett volna, ráadásul a magyarországi kezelés kevesebb ideig tartott, mint amire eredetileg számított, így a Mucci család Pozsonyt, Bécset és Prágát is bejárta.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Ezzel az incidenssel kapcsolatban nyilatkozott Németh Ilona a The New York Timesnak egy február 6-án megjelent cikkben. A cikk nagy vonalakban a magyarországi romák helyzetéről szól annak az apropóján, hogy az elmúlt hét végén fejeződött be a Budapesti Nemzeti Galériában egy kortárs roma műveket bemutató kiállítás. A kiállítás különösebb feltűnés nélkül nyitotta és zárta kapuit, írja a The New York Times, ami magában is esemény ma Magyarországon, ahol a Magyar Gárda éles romaellenes kijelentéseket hallat, és ahol a több százezer roma helyzete továbbra is lehangoló és megoldatlan.
A táblák leszedéséről bőven beszámolt a helyi média, de Németh Ilona szerint addigra már „médiamonológ és nem nyilvános párbeszéd” jött létre. „A romák nem szerves részei társadalmunknak – tette hozzá a képzőművész. – A társadalom nagy része úgy véli, ez nem a mi problémánk. Nem próbáljuk megérteni őket.” A Times munkatársa szerint Németh Ilona munkája egy réges-régi kérdést élesztett újjá, mégpedig a művészet politikára és közvéleményre való hatását, ebben az esetben a romák kérdésében. A tudósítás szerint a roma kiállítás kaotikus volt, inkább bolhapiacra emlékeztetett, mintsem egy Nemzeti Galériába való reprezentatív kiállításra.
A fogászati turizmus viszont egyáltalán nem kaotikus, nagyon is jól szervezett iparág – derül ki egy másik Times-cikkből. Jelenleg 75 olyan turistairoda van az USA-ban, amely kimondottan az orvosi turizmusra szakosodott, és számuk ez év végéig várhatóan megduplázódik. Akik ismerik az amerikai betegbiztosítás és -ellátás árait, azok számára nem meglepő, hogy az amerikaiak egyre nagyobb számban inkább külföldön próbálnak szerencsét.
Robert Mucci, az 55 éves New York állambeli családapa feleségét és két gyermekét is magával vitte Mosonmagyaróvárra, ahol több fogát húzták ki, és helyettük újakat ültettek be. A páciens magyarországi fogászati élményével teljes mértékben meg volt elégedve: a repülőjegyekkel együtt kiadása összesen csupán egyharmada volt annak, amit New Yorkban fi zetett volna, ráadásul a magyarországi kezelés kevesebb ideig tartott, mint amire eredetileg számított, így a Mucci család Pozsonyt, Bécset és Prágát is bejárta.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Monday, February 25, 2008
Beszelgetes a Cirque Du Soleil legtornaszaival
Hogyan kerül három budapesti fiatalember egy Cirque du Soleilprodukcióba Las Vegasban?
Tokár József: – Zolival elküldtünk egy kazettát a montreali Cirque du Soleilközpontba. Én akkor még artistaiskolába jártam Pesten, s két évem volt hátra. Két hét múlva felhívtak bennünket, és intenzív tréningprogram keretében hat hónapot töltöttünk Montrealban. Ezután visszamentem Pestre, befejeztem a tanulmányaimat, és amikor visszahívtak, rögtön szerződést ajánlottak Vegasba. Immár öt éve itt vagyok.
Jobbágy Zoltán: – Én szintén az Állami Artistaképzőbe jártam Budapesten, de tíz évvel Józsi előtt.
Lengyel Imre: – Én pedig sportoló voltam. A 2000-es olimpián műugróként indultam; ott keresett meg egy artistákat foglalkoztató cég és ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Mivel akkor Miamiban jártam egyetemre, visszautasítottam, de 2004-ben elfogadtam a felkérést. A műsorszámokat a többiekhez hasonlóan Montrealban tanultam be, s három éve vagyok ebben az amerikai városban.
Heti tíz előadásotok van – szerdától vasárnapig naponta kétszer álltok ki a színpadra. Hogyan készültök fel a szereplésekre?
L. I.: – Mivel én nem dolgozom partnerrel, különösebben nem készülök. Műugróként amúgy is tudom, mi a dolgom, nem kell sokat edzenem, így óvodákban és általános iskolákban tornatanítást is vállaltam.
T. J.: – Mivel a cirkusz volt az első munkahelyem, nem beszéltem a nyelvet, és senkit sem ismertem, a kezdet nehéz volt számomra. Most viszont heti kétszerháromszor egy óra és a napi két előadás elég gyakorlás.
J. Z.: – A produkció előtt egy órácskát melegítünk. Nemcsak az akrobatikai és színészi teljesítményt várják el magas szinten: fontosnak tartják azt is, hogy a kosztümök, a zene, a smink, a fények és minden egyéb tökéletes legyen. Egyébként nemcsak fizikailag kell fittnek lennünk, hanem mentálisan is. Ami fejben zajlik, az szintén számít.
Évek óta a tengerentúlon éltek. Milyen érzés most, ennyi idő után a Cirque du Soleil-hez tartoznotok?
J. Z.: – Tizenhét éves koromban ledobtam az iskolatáskát, felkaptam a bőröndöt, és elmentem otthonról. Ezt megelőzően tizenkét évig Európa-szerte hagyományos cirkuszban dolgoztam, így van összehasonlítási alapom: nagyon kényelmes itt dolgozni.
T. J.: – Nekem szerintem egy kicsit korán jött ez a megméretés, mert belekóstoltam volna a másik, a hagyományos oldalba is, amikor mindent neked kell csinálnod, és utazgatni. Fesztiválokra is szeretnék járni, más dolgokat kipróbálni.
L. I.:-Ez az állás stabilitást ad. Az amerikai átlaghoz viszonyítva is jól élünk. Viszont látom a végét: még pár év, s elég lesz ebből az életformából. Ha valaki tíz-tizenöt évet eltölt egy show-műsorban, és mindig ugyanazt csinálja, az idegölő tud lenni. Eljön az a pont, amikor úgy érzed, elég.
Nincs honvágyatok? Nem hiányzik az otthon melege?
J. Z.: – Tizenhét éves korom óta Las Vegasban töltöttem a leghosszabb időt, ezért ha ma már telefonon beszélek az otthoniakkal, nekem itt van »itthon«.
T. J.: – Számomra még mindig gond, hogy ilyen messze vagyok a családomtól. Az első itt töltött év rettentően nehéz volt, a második már valamennyivel könnyebben telt, s noha mindenki azzal biztatott, hogy a negyedik után megszokom, most, az ötödikben van a legnagyobb honvágyam. Minden percben hazarepülnék.
L. I.: – Tíz éve élek az Államokban, az egyetemet is beleszámítva, így már nincs honvágyam. Látogatók jönnek elég gyakran, szüleimmel hetente többször beszélek telefonon. Úgy gondolom, ha otthon élnék, sem látnám őket annyival gyakrabban. Ha Magyarországra nem is, de a jövőben mindenképpen Európába szeretnék költözni.
T. J.: – Az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak a Cirque du Soleil-ben. Régen sokan kinevettek emiatt, senki sem hitt bennem. Amikor először láttam egy itteni show-t, a szakmáról való gondolkodásom, céljaim megváltoztak: ha így is lehet művelni – gondoltam, akkor én így szeretném. Ma ugyanúgy tisztelem a társulatot, de már rutinszerűen végzem a munkám. Sok minden át is alakult. Vannak táncos és erotikus előadások is, nem csak akrobatikusak, viszont ma sem egyszerű ide bekerülni.
L. I.: – Egy kicsit hírességeknek érezhetjük magunkat.
T. J.: – Az előadás után gyakran kérnek aláírást a rajongók, és lefényképezkednek velünk. Jó érzés, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk.
J. Z.: – Nekünk ez már mindennapi, bár igyekszünk nem elfelejteni, milyen különleges helyen dolgozunk. Előadóművészként már révbe értem, és valószínű, hogy erről a pályáról fogok visszavonulni. Még szeretnék egy-két dolgot kipróbálni, lehetőség szerint a Cirque du Soleil-nél.
T. J.: – Én még pezsgek. Álmom egy saját szám: partnerrel, koreográfi ával, zenével és trükkökkel, s eljárni vele különböző fesztiválokra Európába, például a Fővárosi Nagycirkuszba Budapestre. Ezért is próbálok vigyázni magamra.
J. Z.: – Józsinak felborult a sorrend. Neki ez az első igazi munkája.
L. I.: – Amióta itt dolgozom, reálisabban látom az életet. Úgy vettem észre, innen kétféleképpen távoznak az emberek: vagy kihullanak, vagy egy számukra jobb, főleg személyes dolgot részesítenek előnyben. A mérce azonban magas, ha valaki saját produkciót szeretne készíteni, az nagyon nehéz feladat. Talán pár év alatt én is beérek, s lesz annyi pénzem és tapasztalatom, hogy a saját utamat járjam, hasznosítva az itt tanultakat.
Milyen módon inspirálódtok ennyi év elteltével?
J. Z.: – Jó érzés, hogy a szakmában elértünk valamit. Még a színpadon is belebizsergek, amikor összenézek Józsival. Élvezem az előadást. Be se tenném a lábam, ha nem így volna.
L. I.: – Sok időt töltünk azzal a kétszáz emberrel, akik a produkciót létrehozzák. Annyira ismerjük egymást, hogy semmit sem lehet eltitkolni, megjátszani. Ha valaki rosszul dolgozik, az rögtön kiderül. És ez inspiráló, mert csak egy út van – őszintén meg kell mutatni, mit tud az ember.
T. J.: – Nekem is ez az életem. Munka közben nem érzem úgy, hogy dolgozom.
J. Z.: – Így könnyű mosolyogni.
T. J.: – Zoli mindig mosolyog meg énekel is »fogás« közben.
Mit jelent számotokra a vasárnap?
L. I.: – Ünnep. Vasárnap adjuk elő a legjobb show-műsort, mert számunkra ez a hét vége, a hétfő és kedd szabadnapok.
T. J.: – Vasárnap sokáig alszom, kezdem kipihenni a nehéz hetet.
J. Z.: – Én szeretem a vasárnap reggeli forgalmat, mert ilyenkor mindenki templomban van. Át lehet hasítani a városon.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Tokár József: – Zolival elküldtünk egy kazettát a montreali Cirque du Soleilközpontba. Én akkor még artistaiskolába jártam Pesten, s két évem volt hátra. Két hét múlva felhívtak bennünket, és intenzív tréningprogram keretében hat hónapot töltöttünk Montrealban. Ezután visszamentem Pestre, befejeztem a tanulmányaimat, és amikor visszahívtak, rögtön szerződést ajánlottak Vegasba. Immár öt éve itt vagyok.
Jobbágy Zoltán: – Én szintén az Állami Artistaképzőbe jártam Budapesten, de tíz évvel Józsi előtt.
Lengyel Imre: – Én pedig sportoló voltam. A 2000-es olimpián műugróként indultam; ott keresett meg egy artistákat foglalkoztató cég és ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Mivel akkor Miamiban jártam egyetemre, visszautasítottam, de 2004-ben elfogadtam a felkérést. A műsorszámokat a többiekhez hasonlóan Montrealban tanultam be, s három éve vagyok ebben az amerikai városban.
Heti tíz előadásotok van – szerdától vasárnapig naponta kétszer álltok ki a színpadra. Hogyan készültök fel a szereplésekre?
L. I.: – Mivel én nem dolgozom partnerrel, különösebben nem készülök. Műugróként amúgy is tudom, mi a dolgom, nem kell sokat edzenem, így óvodákban és általános iskolákban tornatanítást is vállaltam.
T. J.: – Mivel a cirkusz volt az első munkahelyem, nem beszéltem a nyelvet, és senkit sem ismertem, a kezdet nehéz volt számomra. Most viszont heti kétszerháromszor egy óra és a napi két előadás elég gyakorlás.
J. Z.: – A produkció előtt egy órácskát melegítünk. Nemcsak az akrobatikai és színészi teljesítményt várják el magas szinten: fontosnak tartják azt is, hogy a kosztümök, a zene, a smink, a fények és minden egyéb tökéletes legyen. Egyébként nemcsak fizikailag kell fittnek lennünk, hanem mentálisan is. Ami fejben zajlik, az szintén számít.
Évek óta a tengerentúlon éltek. Milyen érzés most, ennyi idő után a Cirque du Soleil-hez tartoznotok?
J. Z.: – Tizenhét éves koromban ledobtam az iskolatáskát, felkaptam a bőröndöt, és elmentem otthonról. Ezt megelőzően tizenkét évig Európa-szerte hagyományos cirkuszban dolgoztam, így van összehasonlítási alapom: nagyon kényelmes itt dolgozni.
T. J.: – Nekem szerintem egy kicsit korán jött ez a megméretés, mert belekóstoltam volna a másik, a hagyományos oldalba is, amikor mindent neked kell csinálnod, és utazgatni. Fesztiválokra is szeretnék járni, más dolgokat kipróbálni.
L. I.:-Ez az állás stabilitást ad. Az amerikai átlaghoz viszonyítva is jól élünk. Viszont látom a végét: még pár év, s elég lesz ebből az életformából. Ha valaki tíz-tizenöt évet eltölt egy show-műsorban, és mindig ugyanazt csinálja, az idegölő tud lenni. Eljön az a pont, amikor úgy érzed, elég.
Nincs honvágyatok? Nem hiányzik az otthon melege?
J. Z.: – Tizenhét éves korom óta Las Vegasban töltöttem a leghosszabb időt, ezért ha ma már telefonon beszélek az otthoniakkal, nekem itt van »itthon«.
T. J.: – Számomra még mindig gond, hogy ilyen messze vagyok a családomtól. Az első itt töltött év rettentően nehéz volt, a második már valamennyivel könnyebben telt, s noha mindenki azzal biztatott, hogy a negyedik után megszokom, most, az ötödikben van a legnagyobb honvágyam. Minden percben hazarepülnék.
L. I.: – Tíz éve élek az Államokban, az egyetemet is beleszámítva, így már nincs honvágyam. Látogatók jönnek elég gyakran, szüleimmel hetente többször beszélek telefonon. Úgy gondolom, ha otthon élnék, sem látnám őket annyival gyakrabban. Ha Magyarországra nem is, de a jövőben mindenképpen Európába szeretnék költözni.
T. J.: – Az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak a Cirque du Soleil-ben. Régen sokan kinevettek emiatt, senki sem hitt bennem. Amikor először láttam egy itteni show-t, a szakmáról való gondolkodásom, céljaim megváltoztak: ha így is lehet művelni – gondoltam, akkor én így szeretném. Ma ugyanúgy tisztelem a társulatot, de már rutinszerűen végzem a munkám. Sok minden át is alakult. Vannak táncos és erotikus előadások is, nem csak akrobatikusak, viszont ma sem egyszerű ide bekerülni.
L. I.: – Egy kicsit hírességeknek érezhetjük magunkat.
T. J.: – Az előadás után gyakran kérnek aláírást a rajongók, és lefényképezkednek velünk. Jó érzés, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk.
J. Z.: – Nekünk ez már mindennapi, bár igyekszünk nem elfelejteni, milyen különleges helyen dolgozunk. Előadóművészként már révbe értem, és valószínű, hogy erről a pályáról fogok visszavonulni. Még szeretnék egy-két dolgot kipróbálni, lehetőség szerint a Cirque du Soleil-nél.
T. J.: – Én még pezsgek. Álmom egy saját szám: partnerrel, koreográfi ával, zenével és trükkökkel, s eljárni vele különböző fesztiválokra Európába, például a Fővárosi Nagycirkuszba Budapestre. Ezért is próbálok vigyázni magamra.
J. Z.: – Józsinak felborult a sorrend. Neki ez az első igazi munkája.
L. I.: – Amióta itt dolgozom, reálisabban látom az életet. Úgy vettem észre, innen kétféleképpen távoznak az emberek: vagy kihullanak, vagy egy számukra jobb, főleg személyes dolgot részesítenek előnyben. A mérce azonban magas, ha valaki saját produkciót szeretne készíteni, az nagyon nehéz feladat. Talán pár év alatt én is beérek, s lesz annyi pénzem és tapasztalatom, hogy a saját utamat járjam, hasznosítva az itt tanultakat.
Milyen módon inspirálódtok ennyi év elteltével?
J. Z.: – Jó érzés, hogy a szakmában elértünk valamit. Még a színpadon is belebizsergek, amikor összenézek Józsival. Élvezem az előadást. Be se tenném a lábam, ha nem így volna.
L. I.: – Sok időt töltünk azzal a kétszáz emberrel, akik a produkciót létrehozzák. Annyira ismerjük egymást, hogy semmit sem lehet eltitkolni, megjátszani. Ha valaki rosszul dolgozik, az rögtön kiderül. És ez inspiráló, mert csak egy út van – őszintén meg kell mutatni, mit tud az ember.
T. J.: – Nekem is ez az életem. Munka közben nem érzem úgy, hogy dolgozom.
J. Z.: – Így könnyű mosolyogni.
T. J.: – Zoli mindig mosolyog meg énekel is »fogás« közben.
Mit jelent számotokra a vasárnap?
L. I.: – Ünnep. Vasárnap adjuk elő a legjobb show-műsort, mert számunkra ez a hét vége, a hétfő és kedd szabadnapok.
T. J.: – Vasárnap sokáig alszom, kezdem kipihenni a nehéz hetet.
J. Z.: – Én szeretem a vasárnap reggeli forgalmat, mert ilyenkor mindenki templomban van. Át lehet hasítani a városon.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Friday, February 15, 2008
Két élet, vagy egy – Stein és Toklas titkai
Gertrude Stein és Alice B. Toklas közismert irodalmi figurák – még azok is hallották nevüket, akik nem olvasták mű?veiket. Annak ellenére, hogy sokan sok mindent leírtak már róluk, életüket és kapcsolatukat illetően rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt, imigyen garantálva a Stein- és Toklas-témájú cikkek és könyvek nem szűnő fel-felbukkanását.
Janet Malcolm Two Lives: Gertrude and Alice (Két élet: Gertrude és Alice) című könyvében (a cím Stein Három élet című könyvére való utalás) leginkább azt a kérdést próbálja körbejárni, miként tudta Stein és Toklas elkerülni írásaikban, könyveikben és naplóikban azt a maguk létezésében és a huszadik század első felében sorsdöntő két tényt, hogy ugyanis zsidók és leszbikusok voltak. Hogyan menekült meg ez az idős leszbikus zsidó páros a nácik elől? Miért maradtak Franciaországban a német megszállás alatt, amikor az USA-ba menekülhettek volna?
Gertrude Stein és Alice B. Toklas: mindketten amerikai állampolgárok, jó körülmények között nőttek fel az Egyesült Államokban. Gertrude Stein 1903-ban költözött Párizsba, ahol fivérével, Leóval lakott. Itt ismerkedett meg Picassóval, Henri Matisse-szal, itt tett szert egyedi képgyűjteményére és indította útjára irodalmi szalonjait. Stein 1907-ben ismerte meg Toklast, aki 1910-ben költözött Gertrude és Leo lakásába. Leo nemsokára kiköltözött a Rue de Fleurusból, mert elege lett Gertrude egoizmusából és beképzeltségéből.
Az eredetileg orvosnak készülő Stein tanulmányainak utolsó évében hagyta ott a John Hopkins Egyetemet, mert úgy döntött, híres író lesz. Toklas tökéletes partnere volt Steinnek irodalmi ambícióiban, és Gertrude halála után is féltve őrizte hagyatékát és titkait.
Janet Malcolm mérlege szerint Alice volt az, aki dolgozott – főzött, takarított, irányította a háztartást, legépelte Gertrude előző éjjel kézzel írt oldalait, gondoskodott Gertrude minden óhajának teljesítéséről. Stein pedig cserében kizárta életéből azokat (így például Mabel Dodge Luhant), akikre Alice féltékeny volt, nőket és férfiakat egyaránt, még az Alice előtti szerelmeit is. (Csak egy példa a sok közül: Stein első szerelmét Maynek hívták, ezért Alice kérésére egyik szövegéből az összes „may” igét „can”-re javította.)
A két nő nagyban különbözött – Stein éjszaka alkotott, és délig aludt, Toklas korán reggelt kelt, és gyorsan elvégezte a háztartási feladatokat, mert Gertrude nem szerette, ha környezetében valaki „dolgozott”; Stein nyitott és barátságos volt mindenkivel (és bárkit rá tudott venni arra, hogy segítsen neki), Toklas ellenben hideg volt és tartózkodó; Stein volt az idealista, Toklas a gyakorlatias. De facto házasságuk mégis (vagy pont ezért) majdnem negyven évig tartott. A két nő szerelméről, összetartozásáról sok szemtanú írt és nyilatkozott, mégis Hemingway volt az, aki bosszúból (Stein rossz diáknak titulálta őt egyik könyvében) írásban tett tanúvallomást a két nő szexuális életét illetően a The Moveable Feast (Ván?dorünnep) című memoárjában.
Válaszok után kutatva Janet Malcolm megpróbálja elolvasni Stein összes művét, és rendszeresen találkozik három hivatásos Stein-kutatóval. A Making of the Americans (Az amerikaiak nevelése) című regényt Malcolm egy konyhakéssel hat darabra szabdalja, és csak így válik számára olvashatóvá. Erről az ezeroldalas könyvről írja egyik levelében Thornton Wilder, a korabeli Stein-támogató, hogy furcsának tart?ja, Gertrude miért nem említi, hogy a család, amelyet a könyvben boncolgat, egy zsidó család, ráadásul a sajátja.
A Wars I Have Seen (Háborúk, amelyeket látottam) című könyv kapcsán Malcolm Bernard Fayről ír hosszasan, mert ez a Vichy-kormánnyal és Gestapóval ápolt kapcsolatokkal rendelkező fiatalember volt valószínűleg az, aki közbenjárt Stein és Toklas érdekében a Vichy-kormánynál és a német megszállóknál is. Gertrude Stein levélben nyilatkozott a felszabadítás után a Fayt elítélő bíróságnak arról, hogy ő mentette meg értékes festménygyűj?teményét a nácik elől. Toklas a háború után segédkezett Fay börtönből való kimenekítésében. De egyikük sem említi, hogy Fay az életüket mentette volna meg. Fayt 1946-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de öt év után egy kórházból Svájcba szökött, majd 1968-ban Francois Mitterrand akkori igazságügyi miniszter kegyelmével visszatért Párizsba.
Gertrude Stein nem tesz említést saját és Toklas zsidó származásáról ebben a könyvben sem, ugyanakkor a Dreyfus-perről, az antiszemitizmusról és a zsidó menekültekről szót ejt, és Malcolm mindebből arra a következtetésre jut, hogy ezek közvetve Gertrude saját félelmeinek tükörképei.
Stein talán legnépszerűbb és legolvashatóbb művét, az Autobiography of Alice B. Toklas (Alice B. Toklas önéletrajza), amelyet párja, Toklas nevében írt. Stein itt írja le nyíltan, hogy Alice a „többi lángelme feleségekkel ül”. A könyv kontextusából nyilvánvaló, hogy a hangsúly nem azon van, hogy Toklas Stein felesége, hanem azon, hogy Stein lángelme, kimagasló zseni, aki más hasonló kiváló elmékkel társalgott naphosszat, amíg a feleségek (Toklast is beleértve) csendben ültek a szalon sarkában.
Toklas élete végéig ebben a szerepben maradt. A Stein-rokonság, Gertrude végrendelete ellenére, kisemmizte Toklast, aki szegénységben élt szeretett Párizsában haláláig. „Baby halála után nincs boldogság” – írta Toklas egyik legjobb barátjának 1946-ban, és annak ellenére, hogy sok barátja volt, akik kitartottak mellette, és akiknek gyönyörű leveleket írt, nem talált boldogságra Stein nélkül.
Alice B. Toklas egyetlen könyve, az Alice B. Toklas Cook Book (Alice B. Toklas szakácskönyve) 1954-ben jelent meg, és inkább memoár, mint szakácskönyv. Malcolm nagy élvezettel olvassa, és könyvében több receptet is idéz, miközben sok mindenre következtet. A közép-európai olvasó nagy bánatára az egyik ételt Szegely Goulash-nak írja le – persze nem biztos, hogy ez Malcolm vagy könyve kiadójának a hibája, lehet, hogy az eredetiben szerepel rosszul ennek a híres magyar ételnek a neve, véleményem szerint azonban akkor sem illik a Yale University Pressnek ilyen hibát ejtenie.
Janet Malcolm végül belátja, hogy minden igyekezete dacára neki sem sikerült megfejtenie Gertrude Stein és Alice B. Toklas titkát. Könyve tele van nagyon érdekes kérdésekkel, feltevésekkel és értékes anekdotákkal Gert?rudéről, Alice-ről és a körülöttük felbukkanó híres és kevésbé híres emberekről. A három Stein-kutatóval egyetemben Malcolm neheztel Leon Katzra, az egykor fiatal doktorandusra, akit Alice bizalmába fogadott és rendelkezésére bocsátotta Gertrude meg a saját leveleit, valamint válaszolt az addig megválaszolatlan kérdésekre. Katz ugyan befejezte doktori disszertációját a Toklastól kapott anyagok segítségével, viszont sosem jelentette meg a könyvet, amelyet állítólag disszertációja alapján írt, s a mai napig nem osztotta meg egyedülálló információit más kutatókkal.
„Mi a válasz?” – kérdezte Gert?rude Stein Toklastól a halála előtti pillanatokban. Mivel Alice nem válaszolt, a legenda szerint Gertrude újra kérdezett: „Akkor pedig: mi a kérdés?” Nekünk, kortárs Stein-olvasóknak kérdésből jut bőven, végleges válaszból annál kevesebb...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Janet Malcolm Two Lives: Gertrude and Alice (Két élet: Gertrude és Alice) című könyvében (a cím Stein Három élet című könyvére való utalás) leginkább azt a kérdést próbálja körbejárni, miként tudta Stein és Toklas elkerülni írásaikban, könyveikben és naplóikban azt a maguk létezésében és a huszadik század első felében sorsdöntő két tényt, hogy ugyanis zsidók és leszbikusok voltak. Hogyan menekült meg ez az idős leszbikus zsidó páros a nácik elől? Miért maradtak Franciaországban a német megszállás alatt, amikor az USA-ba menekülhettek volna?
Gertrude Stein és Alice B. Toklas: mindketten amerikai állampolgárok, jó körülmények között nőttek fel az Egyesült Államokban. Gertrude Stein 1903-ban költözött Párizsba, ahol fivérével, Leóval lakott. Itt ismerkedett meg Picassóval, Henri Matisse-szal, itt tett szert egyedi képgyűjteményére és indította útjára irodalmi szalonjait. Stein 1907-ben ismerte meg Toklast, aki 1910-ben költözött Gertrude és Leo lakásába. Leo nemsokára kiköltözött a Rue de Fleurusból, mert elege lett Gertrude egoizmusából és beképzeltségéből.
Az eredetileg orvosnak készülő Stein tanulmányainak utolsó évében hagyta ott a John Hopkins Egyetemet, mert úgy döntött, híres író lesz. Toklas tökéletes partnere volt Steinnek irodalmi ambícióiban, és Gertrude halála után is féltve őrizte hagyatékát és titkait.
Janet Malcolm mérlege szerint Alice volt az, aki dolgozott – főzött, takarított, irányította a háztartást, legépelte Gertrude előző éjjel kézzel írt oldalait, gondoskodott Gertrude minden óhajának teljesítéséről. Stein pedig cserében kizárta életéből azokat (így például Mabel Dodge Luhant), akikre Alice féltékeny volt, nőket és férfiakat egyaránt, még az Alice előtti szerelmeit is. (Csak egy példa a sok közül: Stein első szerelmét Maynek hívták, ezért Alice kérésére egyik szövegéből az összes „may” igét „can”-re javította.)
A két nő nagyban különbözött – Stein éjszaka alkotott, és délig aludt, Toklas korán reggelt kelt, és gyorsan elvégezte a háztartási feladatokat, mert Gertrude nem szerette, ha környezetében valaki „dolgozott”; Stein nyitott és barátságos volt mindenkivel (és bárkit rá tudott venni arra, hogy segítsen neki), Toklas ellenben hideg volt és tartózkodó; Stein volt az idealista, Toklas a gyakorlatias. De facto házasságuk mégis (vagy pont ezért) majdnem negyven évig tartott. A két nő szerelméről, összetartozásáról sok szemtanú írt és nyilatkozott, mégis Hemingway volt az, aki bosszúból (Stein rossz diáknak titulálta őt egyik könyvében) írásban tett tanúvallomást a két nő szexuális életét illetően a The Moveable Feast (Ván?dorünnep) című memoárjában.
Válaszok után kutatva Janet Malcolm megpróbálja elolvasni Stein összes művét, és rendszeresen találkozik három hivatásos Stein-kutatóval. A Making of the Americans (Az amerikaiak nevelése) című regényt Malcolm egy konyhakéssel hat darabra szabdalja, és csak így válik számára olvashatóvá. Erről az ezeroldalas könyvről írja egyik levelében Thornton Wilder, a korabeli Stein-támogató, hogy furcsának tart?ja, Gertrude miért nem említi, hogy a család, amelyet a könyvben boncolgat, egy zsidó család, ráadásul a sajátja.
A Wars I Have Seen (Háborúk, amelyeket látottam) című könyv kapcsán Malcolm Bernard Fayről ír hosszasan, mert ez a Vichy-kormánnyal és Gestapóval ápolt kapcsolatokkal rendelkező fiatalember volt valószínűleg az, aki közbenjárt Stein és Toklas érdekében a Vichy-kormánynál és a német megszállóknál is. Gertrude Stein levélben nyilatkozott a felszabadítás után a Fayt elítélő bíróságnak arról, hogy ő mentette meg értékes festménygyűj?teményét a nácik elől. Toklas a háború után segédkezett Fay börtönből való kimenekítésében. De egyikük sem említi, hogy Fay az életüket mentette volna meg. Fayt 1946-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de öt év után egy kórházból Svájcba szökött, majd 1968-ban Francois Mitterrand akkori igazságügyi miniszter kegyelmével visszatért Párizsba.
Gertrude Stein nem tesz említést saját és Toklas zsidó származásáról ebben a könyvben sem, ugyanakkor a Dreyfus-perről, az antiszemitizmusról és a zsidó menekültekről szót ejt, és Malcolm mindebből arra a következtetésre jut, hogy ezek közvetve Gertrude saját félelmeinek tükörképei.
Stein talán legnépszerűbb és legolvashatóbb művét, az Autobiography of Alice B. Toklas (Alice B. Toklas önéletrajza), amelyet párja, Toklas nevében írt. Stein itt írja le nyíltan, hogy Alice a „többi lángelme feleségekkel ül”. A könyv kontextusából nyilvánvaló, hogy a hangsúly nem azon van, hogy Toklas Stein felesége, hanem azon, hogy Stein lángelme, kimagasló zseni, aki más hasonló kiváló elmékkel társalgott naphosszat, amíg a feleségek (Toklast is beleértve) csendben ültek a szalon sarkában.
Toklas élete végéig ebben a szerepben maradt. A Stein-rokonság, Gertrude végrendelete ellenére, kisemmizte Toklast, aki szegénységben élt szeretett Párizsában haláláig. „Baby halála után nincs boldogság” – írta Toklas egyik legjobb barátjának 1946-ban, és annak ellenére, hogy sok barátja volt, akik kitartottak mellette, és akiknek gyönyörű leveleket írt, nem talált boldogságra Stein nélkül.
Alice B. Toklas egyetlen könyve, az Alice B. Toklas Cook Book (Alice B. Toklas szakácskönyve) 1954-ben jelent meg, és inkább memoár, mint szakácskönyv. Malcolm nagy élvezettel olvassa, és könyvében több receptet is idéz, miközben sok mindenre következtet. A közép-európai olvasó nagy bánatára az egyik ételt Szegely Goulash-nak írja le – persze nem biztos, hogy ez Malcolm vagy könyve kiadójának a hibája, lehet, hogy az eredetiben szerepel rosszul ennek a híres magyar ételnek a neve, véleményem szerint azonban akkor sem illik a Yale University Pressnek ilyen hibát ejtenie.
Janet Malcolm végül belátja, hogy minden igyekezete dacára neki sem sikerült megfejtenie Gertrude Stein és Alice B. Toklas titkát. Könyve tele van nagyon érdekes kérdésekkel, feltevésekkel és értékes anekdotákkal Gert?rudéről, Alice-ről és a körülöttük felbukkanó híres és kevésbé híres emberekről. A három Stein-kutatóval egyetemben Malcolm neheztel Leon Katzra, az egykor fiatal doktorandusra, akit Alice bizalmába fogadott és rendelkezésére bocsátotta Gertrude meg a saját leveleit, valamint válaszolt az addig megválaszolatlan kérdésekre. Katz ugyan befejezte doktori disszertációját a Toklastól kapott anyagok segítségével, viszont sosem jelentette meg a könyvet, amelyet állítólag disszertációja alapján írt, s a mai napig nem osztotta meg egyedülálló információit más kutatókkal.
„Mi a válasz?” – kérdezte Gert?rude Stein Toklastól a halála előtti pillanatokban. Mivel Alice nem válaszolt, a legenda szerint Gertrude újra kérdezett: „Akkor pedig: mi a kérdés?” Nekünk, kortárs Stein-olvasóknak kérdésből jut bőven, végleges válaszból annál kevesebb...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, February 02, 2008
Kicsi Csoda Stevie
Minden városnak vannak gyülekezőhelyei. Egy nyolc és fél milliós városnak több ilyen pontja is van, New Yorkban az egyik a Madison Square Garden, amely 1876-ban Gilmore’s Garden néven, nyitott tetejű arénaként épült. A jelenlegi már a harmadik MSG, de készülőben van a negyedik is.
Ahogy keletről, a Madison sugárútról Manhattan nyugati partja felé vándorolt „a Kert” (The Garden – ahogyan a helyiek nevezik), egyre nagyobb és kifi nomultabb lett. A mai MSG egy egész tévéállomásnak ad otthont, amely az itt megrendezett sport- és kulturális események közvetítéséből él. A Gardenben rendszeresen tartott jégkorong-, kosárlabda-, birkózó-, tenisz- és ökölvívó-mérkőzéseken kívül több híres koncertet is tartottak (néhányból később remek album készült).
Nemcsak Elvis Presley első és egyben utolsó New York-i fellépésének színhelye volt. John Lennon is itt lépett fel élőben utoljára, ennek az épületnek a falai között avatják évente a város frissen végzett rendőreit és tűzoltóit, továbbá néhány egyetem diplomaátadó ünnepélyének, valamint a politikai pártok gyűléseinek is otthont ad.
Múlt év novemberében a New Yorknak nevezett hangyaboly lakóinak egy része – akik olyan szerencsések voltak, hogy sikerült belépőt szerezniük, vagy olyan ügyesek, mint e sorok írója, aki az árusítás kezdete utáni első percben vásárolta jegyét az interneten – gyűlt össze a Madison Square Gardenben, és türelmetlenül várták tehetséges hangyatársuk, a Kicsi Csoda Stevie színpadra lépését.
A csarnok aznap húszezer nézőt fogadott be: özönlött a tömeg a boly nyílásaihoz hasonló bejáratoknál, sör- és pattogatottkukorica-árusok hangos kiabálása törte meg a sok mobiltelefonáló néző beszélgetését.
Kicsi Stevie a meghirdetett kezdés után fél órával felnőtt leánya, Aisha kíséretében jött ki az összegyűlt rajongók hangos örömujjongása közepette. Aisha, a gyermek, akinek Stevie az Isn’t She Lovely című nótát írta, nagyon jó hangú háttérénekesként szerepelt az előadás két és fél órája alatt. A szeptember 11-i áldozatok emlékére tartott egyperces csend után Wonder úr édesanyjáról beszélt, akit tavaly veszített el, s aki a túlvilágról ösztönözte őt, hogy újra koncertezésre adja a fejét. (Az augusztusban megkezdett turnét több mint tíz év szünet után rendezték meg.)
Stevie nemcsak fenomenális muzsikus, zeneszerző és énekes, hanem nagyon jó mimikus is. A dalok közben itt-ott elmesélt egy-egy történetet, és mindegyikben saját hangjukon szólaltatta meg a szereplőket. Amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy újra koncertezne, menedzsere ujjongásban tört ki: „Micsoda ragyogó ötlet! Februárra vagy márciusra össze tudunk hozni valamit.” Mire Stevie: „Én inkább a jövő hónapra gondoltam.” „Hát az lehetetlen” – fakadt ki a menedzser. „Semmi sem lehetetlen” – válaszolta Stevie határozottan, s egy hónap múlva már turnézott is.
A művész ugyanígy vélekedik a világ mostani állásáról. Előadása közben többször elmondta, hogy a gyűlölködésnek nincs helye a jó emberek között, s hogy lehetséges lenne egy békés és szeretettel teli világ. Tőle nem éppen megszokott módon a koncert vége felé kijelentette, hogy azok, akik nem tudnak mást, csak haragot szítani, menjenek a pokolba.
Azért voltak derűs pillanatok is. A My Cherie Amour című dalt Stevie kamaszkorában egy Marcia nevű lányhoz írta, aki az egyik fellépése után felkereste őt a színfalak mögött, s nagyon megtetszett a fi atal zenésznek. Mivel mindketten túlságosan fi atalok voltak, nem maradhattak egyedül. A muzsikus azonban egész éjszaka Marciára gondolt, s másnap elénekelte neki a szerzeményt. Sajnos, a dal nem nyerte el az ifjú hölgy tetszését... Bár szerintem Marcia azóta megváltoztatta a véleményét.
Az 1950-ben született Stevland Hardaway Judkins tizenkét évesen, akkori, első menedzserétől kapta a Little Stevie Wonder (Kicsi Stevie, a Csoda) nevet. Tizenhárom esztendősen szerezte a Fingertips című nótát. Első nagy slágere a mai napig megállja a helyét. Azóta bármibe fogott, mindenben sikeres, ezt igazolja a Csoda beceneve is.
A születésétől vak Stevie-t anyja ösztönzésére négy fi ú- és egy lánytestvére egészséges gyermekként kezelte. Detroitban nevelkedett, a helyi templomban zongorázott és énekelt, s itt látogatta a Michigani Vakok Zenei Intézetét, klasszikus zongorát tanult.
Mára Stevie „multiinstrumentalista” lett. A koncerten egy Frederic Yonnet nevű zenésszel tartott pazar harmonikapárbajt, s nemcsak zongora- és szintetizátorjátékát bámulhattuk, hanem azt is, ahogy a harmonika mellett a kezében életre kelt a talk box nevű hangszer (amely az emberi hangot váltja át zenére).
Az est folyamán meglepetésben sem volt hiány. Először Tony Bennett lépett fel a színpadra a For Once in My Life című dal közben (szó szerint). Bennett fantasztikusan néz ki korához képest (81 éves), és minden hangot – a legmagasabbakat is – tökéletes tisztasággal énekelt. Prince pedig, a maga makulátlan fehér ingében, simára borotválva, hosszú fekete zakóban a Superstition című dal közben sétált be a világot jelentő deszkákra, átvette a gitárostól a hangszerét, levágott néhány megismételhetetlen szólót, melyet a közönség üvöltésétől alig lehetett hallani, majd meghajolt, visszaszolgáltatta a gitárt, és még a dal befejezése előtt elvonult.
Sok sláger felcsendült. Az előttem ülő kopasz, szemüveges fi atalember a Golden Lady című dalt nem bírta ülve végighallgatni, táncra perdült, és a koncert alatt a zenei gyönyörtől elvarázsolva többször is tar fejéhez kapott. A tömeggel eggyé válás sajátos élménye volt ez azok számára, akik képesek ilyesmire. Amikor húszezer ember lesz libabőrös ugyanabban a pillanatban egyetlen férfi zenéjétől és hangjától, az nem mindennapi élmény.
Egy kisebb dráma szintén emlékezetes maradt számomra. Az előttem lévő sorban megüresedett két székre egy harmincas évei vége felé járó pár csüccsent le. A férfi füstfelhőket fújt az előtte ülőkre, s ettől azok mérges tekinteteket szórtak rá. Amikor a mellettem ülő ötvenes úriember ráeszmélt, hogy az illető marihuánát pöfékel, hirtelen felállt, és kisietett a teremből. Néhány perc múlva négy kidobóember kíséretében tért vissza. A fekete öltönyös férfi ak piros lézerfénnyel kiszúrták a kétes alakot. Az ennek „fényében” kénytelen volt észrevenni őket, és párjával kivonulni. Ha ez volt az első ilyen kihágása, a New York-i törvényeknek megfelelően százdolláros és néhány hónapos felfüggesztett büntetéssel megúszta a dolgot. Ha nem először fordult vele elő, hogy marihuána birtoklásáért vagy nyilvános helyen való használatáért vetették őrizetbe, akkor akár több hónapra is a rács mögé kerülhet.
Bármi lett is e furcsa intermezzo vége, a jelen lévő kis hangyák többségének nem volt szüksége drogra, csak Kicsi Stevie csodájára ahhoz, hogy jól érezze magát. S ahogy lassú menetben, hangyasorban vonultak kifelé a gyülekezőhelyről, hogy lemenjenek a föld alá, majd az alagút másik végén szétszéledjenek a metropolis sokaságában, mosoly ült az arcokon, a fejek még az utolsó dal ritmusára mozogtak...
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Ahogy keletről, a Madison sugárútról Manhattan nyugati partja felé vándorolt „a Kert” (The Garden – ahogyan a helyiek nevezik), egyre nagyobb és kifi nomultabb lett. A mai MSG egy egész tévéállomásnak ad otthont, amely az itt megrendezett sport- és kulturális események közvetítéséből él. A Gardenben rendszeresen tartott jégkorong-, kosárlabda-, birkózó-, tenisz- és ökölvívó-mérkőzéseken kívül több híres koncertet is tartottak (néhányból később remek album készült).
Nemcsak Elvis Presley első és egyben utolsó New York-i fellépésének színhelye volt. John Lennon is itt lépett fel élőben utoljára, ennek az épületnek a falai között avatják évente a város frissen végzett rendőreit és tűzoltóit, továbbá néhány egyetem diplomaátadó ünnepélyének, valamint a politikai pártok gyűléseinek is otthont ad.
Múlt év novemberében a New Yorknak nevezett hangyaboly lakóinak egy része – akik olyan szerencsések voltak, hogy sikerült belépőt szerezniük, vagy olyan ügyesek, mint e sorok írója, aki az árusítás kezdete utáni első percben vásárolta jegyét az interneten – gyűlt össze a Madison Square Gardenben, és türelmetlenül várták tehetséges hangyatársuk, a Kicsi Csoda Stevie színpadra lépését.
A csarnok aznap húszezer nézőt fogadott be: özönlött a tömeg a boly nyílásaihoz hasonló bejáratoknál, sör- és pattogatottkukorica-árusok hangos kiabálása törte meg a sok mobiltelefonáló néző beszélgetését.
Kicsi Stevie a meghirdetett kezdés után fél órával felnőtt leánya, Aisha kíséretében jött ki az összegyűlt rajongók hangos örömujjongása közepette. Aisha, a gyermek, akinek Stevie az Isn’t She Lovely című nótát írta, nagyon jó hangú háttérénekesként szerepelt az előadás két és fél órája alatt. A szeptember 11-i áldozatok emlékére tartott egyperces csend után Wonder úr édesanyjáról beszélt, akit tavaly veszített el, s aki a túlvilágról ösztönözte őt, hogy újra koncertezésre adja a fejét. (Az augusztusban megkezdett turnét több mint tíz év szünet után rendezték meg.)
Stevie nemcsak fenomenális muzsikus, zeneszerző és énekes, hanem nagyon jó mimikus is. A dalok közben itt-ott elmesélt egy-egy történetet, és mindegyikben saját hangjukon szólaltatta meg a szereplőket. Amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy újra koncertezne, menedzsere ujjongásban tört ki: „Micsoda ragyogó ötlet! Februárra vagy márciusra össze tudunk hozni valamit.” Mire Stevie: „Én inkább a jövő hónapra gondoltam.” „Hát az lehetetlen” – fakadt ki a menedzser. „Semmi sem lehetetlen” – válaszolta Stevie határozottan, s egy hónap múlva már turnézott is.
A művész ugyanígy vélekedik a világ mostani állásáról. Előadása közben többször elmondta, hogy a gyűlölködésnek nincs helye a jó emberek között, s hogy lehetséges lenne egy békés és szeretettel teli világ. Tőle nem éppen megszokott módon a koncert vége felé kijelentette, hogy azok, akik nem tudnak mást, csak haragot szítani, menjenek a pokolba.
Azért voltak derűs pillanatok is. A My Cherie Amour című dalt Stevie kamaszkorában egy Marcia nevű lányhoz írta, aki az egyik fellépése után felkereste őt a színfalak mögött, s nagyon megtetszett a fi atal zenésznek. Mivel mindketten túlságosan fi atalok voltak, nem maradhattak egyedül. A muzsikus azonban egész éjszaka Marciára gondolt, s másnap elénekelte neki a szerzeményt. Sajnos, a dal nem nyerte el az ifjú hölgy tetszését... Bár szerintem Marcia azóta megváltoztatta a véleményét.
Az 1950-ben született Stevland Hardaway Judkins tizenkét évesen, akkori, első menedzserétől kapta a Little Stevie Wonder (Kicsi Stevie, a Csoda) nevet. Tizenhárom esztendősen szerezte a Fingertips című nótát. Első nagy slágere a mai napig megállja a helyét. Azóta bármibe fogott, mindenben sikeres, ezt igazolja a Csoda beceneve is.
A születésétől vak Stevie-t anyja ösztönzésére négy fi ú- és egy lánytestvére egészséges gyermekként kezelte. Detroitban nevelkedett, a helyi templomban zongorázott és énekelt, s itt látogatta a Michigani Vakok Zenei Intézetét, klasszikus zongorát tanult.
Mára Stevie „multiinstrumentalista” lett. A koncerten egy Frederic Yonnet nevű zenésszel tartott pazar harmonikapárbajt, s nemcsak zongora- és szintetizátorjátékát bámulhattuk, hanem azt is, ahogy a harmonika mellett a kezében életre kelt a talk box nevű hangszer (amely az emberi hangot váltja át zenére).
Az est folyamán meglepetésben sem volt hiány. Először Tony Bennett lépett fel a színpadra a For Once in My Life című dal közben (szó szerint). Bennett fantasztikusan néz ki korához képest (81 éves), és minden hangot – a legmagasabbakat is – tökéletes tisztasággal énekelt. Prince pedig, a maga makulátlan fehér ingében, simára borotválva, hosszú fekete zakóban a Superstition című dal közben sétált be a világot jelentő deszkákra, átvette a gitárostól a hangszerét, levágott néhány megismételhetetlen szólót, melyet a közönség üvöltésétől alig lehetett hallani, majd meghajolt, visszaszolgáltatta a gitárt, és még a dal befejezése előtt elvonult.
Sok sláger felcsendült. Az előttem ülő kopasz, szemüveges fi atalember a Golden Lady című dalt nem bírta ülve végighallgatni, táncra perdült, és a koncert alatt a zenei gyönyörtől elvarázsolva többször is tar fejéhez kapott. A tömeggel eggyé válás sajátos élménye volt ez azok számára, akik képesek ilyesmire. Amikor húszezer ember lesz libabőrös ugyanabban a pillanatban egyetlen férfi zenéjétől és hangjától, az nem mindennapi élmény.
Egy kisebb dráma szintén emlékezetes maradt számomra. Az előttem lévő sorban megüresedett két székre egy harmincas évei vége felé járó pár csüccsent le. A férfi füstfelhőket fújt az előtte ülőkre, s ettől azok mérges tekinteteket szórtak rá. Amikor a mellettem ülő ötvenes úriember ráeszmélt, hogy az illető marihuánát pöfékel, hirtelen felállt, és kisietett a teremből. Néhány perc múlva négy kidobóember kíséretében tért vissza. A fekete öltönyös férfi ak piros lézerfénnyel kiszúrták a kétes alakot. Az ennek „fényében” kénytelen volt észrevenni őket, és párjával kivonulni. Ha ez volt az első ilyen kihágása, a New York-i törvényeknek megfelelően százdolláros és néhány hónapos felfüggesztett büntetéssel megúszta a dolgot. Ha nem először fordult vele elő, hogy marihuána birtoklásáért vagy nyilvános helyen való használatáért vetették őrizetbe, akkor akár több hónapra is a rács mögé kerülhet.
Bármi lett is e furcsa intermezzo vége, a jelen lévő kis hangyák többségének nem volt szüksége drogra, csak Kicsi Stevie csodájára ahhoz, hogy jól érezze magát. S ahogy lassú menetben, hangyasorban vonultak kifelé a gyülekezőhelyről, hogy lemenjenek a föld alá, majd az alagút másik végén szétszéledjenek a metropolis sokaságában, mosoly ült az arcokon, a fejek még az utolsó dal ritmusára mozogtak...
Megjelent a Vasarnap Magazinban
Friday, February 01, 2008
.JPG)
Tobb mint cirkusz
Las Vegasban, ahol minden van, és abból is minden szinten és minden árkategóriában, a Cirque du Soleilnek öt különböző előadása fut telt házzal. Mindegyik előadás más – ami mégis összeköti őket, a varázslat, az emberi test képességeinek és a technika bravúrjának bemutatása, és a minőség, amelyben csak kevesen csalódnak.
Az egyik nagy kedvenc, az O, vagyis a francia eau fonetikus változata, a víz varázslatát mutatja be. Másfél órán át peregnek a jelenetek gyors egymásutánban, miközben a színpad egy nagy medencéből (56 ezer hektoliter) parksétánnyá változik, hogy később az akrobaták „vízen jár?janak”, majd elképesztő magasságból ugorjanak a mély vízbe. A színpad minden négyzetcentimétere állítható, vízszintesen és függőlegesen is mozog.
Az előadásban a klasszikus cirkusz minden alapeleme megtalálható. A kezdés előtt két bohóc egy nagy úszógumit cipel a nézők között, később, már az előadás részeként, a bohócok egy ház tetején úsznak be a színpadra és ügyetlenkednek egy sort. Két férfit a közönségből is bevonnak a darabba, bár hamar kiderül, hogy mindketten a csapat tagjai – egyébként szörnyethaltak volna a nagy esésektől.
Mozart kori piros ruhás férfiak futnak át a színpadon, később az „égből” körhintás paripákon szállnak le a vízbe és merülnek el benne, mint ahogy a zongorázó balerina is. A légtornászok egy a levegőben lévő hajón szállnak a színpad légterébe, hogy ott lélegzetelállító mutatványokat produkáljanak. A zsonglőrök a tűzzel játszanak, és egy ember égve olvassa újságját. Két légtornász hölgy a trapéz művészetét mutatja be. Egy közönséges hintát a légtornászok csapata csodafegyverré varázsol. Közben a vízből új és régi szereplők bújnak elő, mások pedig eltűnnek benne.
Az ember egy pillanatra sem tudja levenni a szemét a látványról. Meglepetésének a közönség többször hangosan adja jelét, elfelejti rágcsálni a pattogatott kukoricát, és a kóla is érintetlen marad.
Története nincs az előadásnak, és nem is hiányzik – az élő zene, a fények, a kosztümök és az elképesztően koreografált mozgás lefoglalja mindenki figyelmét. A nézőtér 1800 embert fogad be, heti tíz előadást tartanak, 1998 októberétől 7,5 millió néző látta az O-t, amelyben 85 előadó (köztük négy magyar) szerepel, és amelyet 150 technikus segít megvalósítani.
A Mystere egy kicsit más. Itt nincs víz, vannak viszont félelmetes gólyalábakon járó szörnyek, és egy kecskefejű óriás csiga. A kosztümök merészebbek, hiszen az artistáknak nem kell vízbe merülniük. A produkció előtt a bohóc itt is a nézőtéren rosszalkodik – pattogatott kukoricát szór a közönség fejére, később pedig az egyik nézőt bezárja egy fadobozba, hogy feleségével pezsgőzhessen. Egy másik szereplő is fel-feltűnik a mutatvány során: Anna, az óriás kisbaba, aki az elején egy nagy piros labdát gurít a közönség felé, majd mikor az egyik férfi néző visszagurítja, Papa! felkiáltással ráveti magát az illetőre, és később, amikor bajba kerül, mindig ettől a „papától” kér segítséget.
Itt is van elő zene, trapéz, vannak légtornászok, erőművészek, és minden egy fokkal meg van nehezítve. A show kezdetén egy légtornász egy vasrudakból álló kockában érkezik a színpad légterének közepébe, hogy ott elképesztő mutatványokkal sokkolja a közönséget. Két erő- és egyensúlyozó művész kivitelezhetetlennek tűnő pozíciókat vesz fel egy félgömbön.
Kiemelném a Kínai rudaknak nevezett mutatványt, amelyben négy magas rúdon másznak fel az artisták, majd fejjel lefelé, vízszintesen és minden elképzelhető és elképzelhetetlen pozícióban ugrálnak, másznak fel, ereszkednek le és vetődnek az egyik rúdról a másikra. Az artisták kétarcúak, így bármerre néznek, mintha állandóan a nézőket figyelnék.
És a Bungee sem akármi – a légtornászok kosztümje azt a benyomást kelti, mintha halakat látnánk lubickolni, közben pedig a közönség feje fölött is röpködnek az artista hölgyek és urak. A kosztümökön több ezer flitter csillog…
A darab 1993-ban indult, azóta a 15 országból származó 75 előadót nyolcmillió néző látta. A Cirque du Soleil társulat 1982-ben, Kanadában jött létre, egy eredetileg fesztiválnak indult cirkuszi rendezvénysorozatból. Állatok sosem szerepeltek a cirkusz mű?során. Miután a társulat Észak-Amerikában és Európában már nevet szerzett magának, az addig utazó produkciók közül elsőként a Mystere kapott saját otthont, méghozzá 1993-ban Las Vegasban, a Treasure Island Hotelben, egy kimondottan erre szabott, eszerint átépített színházban.
A társulat megállíthatatlannak látszó sikere talán annak is köszönhető, hogy minden új szám valami másnak a határait feszegeti – a Zumanity például az erotikáét –, ugyanakkor az előadások minősége változatlanul magas.
Minden felnőttben van egy kis gyermeki, és ez a részünk szeret játszani, boldogan hagyja magát elkápráztatni. A Cirque du Soleil kreatív csoportja nagyon jól ismeri ezt a játékos énünket, és produkcióival kétségtelenül sikeresen csábítja a bennünk lakozó gyermeket a misztérium, a cirkusz világába.
Az egyik nagy kedvenc, az O, vagyis a francia eau fonetikus változata, a víz varázslatát mutatja be. Másfél órán át peregnek a jelenetek gyors egymásutánban, miközben a színpad egy nagy medencéből (56 ezer hektoliter) parksétánnyá változik, hogy később az akrobaták „vízen jár?janak”, majd elképesztő magasságból ugorjanak a mély vízbe. A színpad minden négyzetcentimétere állítható, vízszintesen és függőlegesen is mozog.
Az előadásban a klasszikus cirkusz minden alapeleme megtalálható. A kezdés előtt két bohóc egy nagy úszógumit cipel a nézők között, később, már az előadás részeként, a bohócok egy ház tetején úsznak be a színpadra és ügyetlenkednek egy sort. Két férfit a közönségből is bevonnak a darabba, bár hamar kiderül, hogy mindketten a csapat tagjai – egyébként szörnyethaltak volna a nagy esésektől.
Mozart kori piros ruhás férfiak futnak át a színpadon, később az „égből” körhintás paripákon szállnak le a vízbe és merülnek el benne, mint ahogy a zongorázó balerina is. A légtornászok egy a levegőben lévő hajón szállnak a színpad légterébe, hogy ott lélegzetelállító mutatványokat produkáljanak. A zsonglőrök a tűzzel játszanak, és egy ember égve olvassa újságját. Két légtornász hölgy a trapéz művészetét mutatja be. Egy közönséges hintát a légtornászok csapata csodafegyverré varázsol. Közben a vízből új és régi szereplők bújnak elő, mások pedig eltűnnek benne.
Az ember egy pillanatra sem tudja levenni a szemét a látványról. Meglepetésének a közönség többször hangosan adja jelét, elfelejti rágcsálni a pattogatott kukoricát, és a kóla is érintetlen marad.
Története nincs az előadásnak, és nem is hiányzik – az élő zene, a fények, a kosztümök és az elképesztően koreografált mozgás lefoglalja mindenki figyelmét. A nézőtér 1800 embert fogad be, heti tíz előadást tartanak, 1998 októberétől 7,5 millió néző látta az O-t, amelyben 85 előadó (köztük négy magyar) szerepel, és amelyet 150 technikus segít megvalósítani.
A Mystere egy kicsit más. Itt nincs víz, vannak viszont félelmetes gólyalábakon járó szörnyek, és egy kecskefejű óriás csiga. A kosztümök merészebbek, hiszen az artistáknak nem kell vízbe merülniük. A produkció előtt a bohóc itt is a nézőtéren rosszalkodik – pattogatott kukoricát szór a közönség fejére, később pedig az egyik nézőt bezárja egy fadobozba, hogy feleségével pezsgőzhessen. Egy másik szereplő is fel-feltűnik a mutatvány során: Anna, az óriás kisbaba, aki az elején egy nagy piros labdát gurít a közönség felé, majd mikor az egyik férfi néző visszagurítja, Papa! felkiáltással ráveti magát az illetőre, és később, amikor bajba kerül, mindig ettől a „papától” kér segítséget.
Itt is van elő zene, trapéz, vannak légtornászok, erőművészek, és minden egy fokkal meg van nehezítve. A show kezdetén egy légtornász egy vasrudakból álló kockában érkezik a színpad légterének közepébe, hogy ott elképesztő mutatványokkal sokkolja a közönséget. Két erő- és egyensúlyozó művész kivitelezhetetlennek tűnő pozíciókat vesz fel egy félgömbön.
Kiemelném a Kínai rudaknak nevezett mutatványt, amelyben négy magas rúdon másznak fel az artisták, majd fejjel lefelé, vízszintesen és minden elképzelhető és elképzelhetetlen pozícióban ugrálnak, másznak fel, ereszkednek le és vetődnek az egyik rúdról a másikra. Az artisták kétarcúak, így bármerre néznek, mintha állandóan a nézőket figyelnék.
És a Bungee sem akármi – a légtornászok kosztümje azt a benyomást kelti, mintha halakat látnánk lubickolni, közben pedig a közönség feje fölött is röpködnek az artista hölgyek és urak. A kosztümökön több ezer flitter csillog…
A darab 1993-ban indult, azóta a 15 országból származó 75 előadót nyolcmillió néző látta. A Cirque du Soleil társulat 1982-ben, Kanadában jött létre, egy eredetileg fesztiválnak indult cirkuszi rendezvénysorozatból. Állatok sosem szerepeltek a cirkusz mű?során. Miután a társulat Észak-Amerikában és Európában már nevet szerzett magának, az addig utazó produkciók közül elsőként a Mystere kapott saját otthont, méghozzá 1993-ban Las Vegasban, a Treasure Island Hotelben, egy kimondottan erre szabott, eszerint átépített színházban.
A társulat megállíthatatlannak látszó sikere talán annak is köszönhető, hogy minden új szám valami másnak a határait feszegeti – a Zumanity például az erotikáét –, ugyanakkor az előadások minősége változatlanul magas.
Minden felnőttben van egy kis gyermeki, és ez a részünk szeret játszani, boldogan hagyja magát elkápráztatni. A Cirque du Soleil kreatív csoportja nagyon jól ismeri ezt a játékos énünket, és produkcióival kétségtelenül sikeresen csábítja a bennünk lakozó gyermeket a misztérium, a cirkusz világába.
Tuesday, January 29, 2008
Saturday, January 26, 2008
Tuesday, January 22, 2008
I’m Not There – Hat Dylan egy filmben
Ha az idei Oscar-díjak egyikét nem Cate Blanchett kapja az I’m Not There című filmben nyújtott alakításáért, akkor nincs igazság a földön.
De mivel tudjuk jól, hogy a világ igazságtalan, előfordulhat, hogy mégsem Cate Blanchett kapja az Oscart, ráadásul az sem eldönthető, vajon a legjobb férfi- vagy a legjobb női főszerepért kapná-e a díjat, mivel a filmben Bob Dylant alakítja.
Bevallom, csak azért mentem el megnézni a Dylan életéről szóló alkotást, mert a kritika azt írta, hogy filmművészetileg érdekes próbálkozás, és sikeres. Dylan zenéjét és főleg szövegeit csodálom, természetét, személyiségét viszont nem állhatom. Gőgös, kiállhatatlan embernek gondolom, és ebben a film is megerősít. Blanchett elképesztő alakításáért azonban érdemes volt elszenvedni az igazi Dylant is.
Todd Haynes rendező Bob Dylan nélkül csinált filmet Bob Dylan életéről. Dylan hatalmas személyiségét, életútját hét darabra szedte, és hat színésszel játszatta el. A figurák egyikét sem hívják Dylannek vagy Bobnak, mint ahogy Bob Dylant sem hívták így, mert Robert Allen Zimmermanként született 1941 májusában Minnesotában. A Bob a Robert becézése, a Dylant pedig Dylan Thomas költő tiszteletére vette fel a fiatal Zimmerman a hatvanas évek elején.
Marcus Carl Franklin, a 14 éves fekete bőrű fiatal ember játssza a tizenegy éves Dylant, amikor az énekes gitárjával magányosan utazgatott tehervonatokban Amerika-szerte, majd felnőttként meglátogatta egyik eszményképét, Woody Guthrie folkénekest a halálos ágyán egy New Jersey-i korházban.
Ben Whishaw fiatal költőt alakít, aki a költészettel kapcsolatos kérdésekre válaszol.
Christian Bale két Dylan-változatot testesít meg. Az egyik egy fiatal folkpoéta, aki a mezőkön egy szál gitárral énekel az igazságról, leginkább fekete bőrű és szegény közönségének. A másik egy egyházi próféta, mert Dylan egy evangélikus szakaszon is átesett élete során, az úgynevezett újra született keresztények egyik szektájához szegődött egy időre.
Heath Ledger Robbie-t alakítja, az ismert színészt, aki egy Dylan-féle alakot játszik egy nagy sikerű filmben, és akinek a fejébe szállt a hírnév. Robbie feleségül vesz egy francia származású festőművészt (Charlotte Gainsbourg), hogy később elváljon tőle.
Első felségével négy gyereke volt Dylannek, illetve öt, mert felesége első gyermekét örökbe fogadta. Második feleségével egy gyermeke volt. Robbie hímsoviniszta megjegyzéseinek és sztárallűrjeinek ábrázolása a hozzáértők szerint nagyban megfelel a valóságnak.
Richard Gere szerepe a legbizarrabb. A magányos, az erdő közepén lovával és kutyájával elő Billy the Kidet alakítja, aki a motorbalesete után a világtól elzárkózó Dylant próbálja a vászonra varázsolni. Ez a film talán legsikertelenebb mozzanata.
Cate Blanchett zoknit húzott az egyébként szoros nadrágszárába („Segített úgy menni, mint ahogy egy férfi megy.”), és pontosan lekopírozta nemcsak Dylan korai hajkoronáját, gesztikulációját, testtartását, a napszemüveg mögötti bujkálását, vagy a producerek egyre nagyobb nyomása alatt meghajló zenészt, hanem Dylan vékony, androgün lényét is. Blanchett hangja és hanghordozása is megdöbbentően hasonlít Dylanére, akit a film e részében fekete-fehérben látunk Londonban, egy koncertturné alatt.
Az egyik fellépés alatt Dylant Júdásnak titulálja az egyik rajongó, jelezve, mennyire fel voltak háborodva a hallgatók, amikor a zenész egy szál gitárról elektromos hangzásra váltott. A szállodai szobájában késsel támadja meg egy másik csalódott rajongó. Egy brit újságíró egy fekete londoni taxiban provokáló és kellemetlen kérdéseket tesz fel Dylannek, melyekre ő félvállról, agresszívan válaszol, illetve nem válaszol. Mindenki úgy érzi, joga van szólni, beleszólni Dylan életébe, és számon kérni tőle művészetét.
Közben Dylan a Beatles tagjaival hempereg a londoni park füvében, és a hajnal magányában dalszövegeket ír. Napokig nem alszik, állandóan emberekkel van körülvéve. Egy másik jelentben Allen Ginsberg költővel felmászik egy hegy tetejére, ahol egy Krisztus-szobortól Dylan azt kérdezi: „Miért nem a régi számaidat játszod?”
Blanchett Dylanje az a Dylan, akit mi is ismerünk – a zenész, akitől nehezen érteni, amit mond/énekel, a sztár, akit bárki felismer New Yorkban vagy Londonban. A többi Dylan leginkább ismeretlen a tömegek számára. Haynes igyekezett pontosan rekonstruálni egyes kulcseseményeket – ezek a jelenetek, mint a film más, elképzelt részei is, nagyon „igaziknak” tűnnek, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, nem pedig játékfilmet.
Ennek ellenére attól tartok, a zenész rajongói számára ez a film nagyon kevés újat nyújt, azok számára viszont, akik nem ismernek minden Dylan-számot és nincsenek tisztában életének minden mozzanatával, kicsit rébusszerű a film, mert az életrajzi adatok ismerete nélkül érthetetlen.
Egyébként nemcsak Dylan nincs benne a filmben (az angol cím fordítása „Nem vagyok ott”), dalait is más előadók szolgáltatják, kivéve egyet, amelynek címe I’m not there (Nem vagyok ott). Haynes rendezőnek jó a humorérzéke.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellékletében.
De mivel tudjuk jól, hogy a világ igazságtalan, előfordulhat, hogy mégsem Cate Blanchett kapja az Oscart, ráadásul az sem eldönthető, vajon a legjobb férfi- vagy a legjobb női főszerepért kapná-e a díjat, mivel a filmben Bob Dylant alakítja.
Bevallom, csak azért mentem el megnézni a Dylan életéről szóló alkotást, mert a kritika azt írta, hogy filmművészetileg érdekes próbálkozás, és sikeres. Dylan zenéjét és főleg szövegeit csodálom, természetét, személyiségét viszont nem állhatom. Gőgös, kiállhatatlan embernek gondolom, és ebben a film is megerősít. Blanchett elképesztő alakításáért azonban érdemes volt elszenvedni az igazi Dylant is.
Todd Haynes rendező Bob Dylan nélkül csinált filmet Bob Dylan életéről. Dylan hatalmas személyiségét, életútját hét darabra szedte, és hat színésszel játszatta el. A figurák egyikét sem hívják Dylannek vagy Bobnak, mint ahogy Bob Dylant sem hívták így, mert Robert Allen Zimmermanként született 1941 májusában Minnesotában. A Bob a Robert becézése, a Dylant pedig Dylan Thomas költő tiszteletére vette fel a fiatal Zimmerman a hatvanas évek elején.
Marcus Carl Franklin, a 14 éves fekete bőrű fiatal ember játssza a tizenegy éves Dylant, amikor az énekes gitárjával magányosan utazgatott tehervonatokban Amerika-szerte, majd felnőttként meglátogatta egyik eszményképét, Woody Guthrie folkénekest a halálos ágyán egy New Jersey-i korházban.
Ben Whishaw fiatal költőt alakít, aki a költészettel kapcsolatos kérdésekre válaszol.
Christian Bale két Dylan-változatot testesít meg. Az egyik egy fiatal folkpoéta, aki a mezőkön egy szál gitárral énekel az igazságról, leginkább fekete bőrű és szegény közönségének. A másik egy egyházi próféta, mert Dylan egy evangélikus szakaszon is átesett élete során, az úgynevezett újra született keresztények egyik szektájához szegődött egy időre.
Heath Ledger Robbie-t alakítja, az ismert színészt, aki egy Dylan-féle alakot játszik egy nagy sikerű filmben, és akinek a fejébe szállt a hírnév. Robbie feleségül vesz egy francia származású festőművészt (Charlotte Gainsbourg), hogy később elváljon tőle.
Első felségével négy gyereke volt Dylannek, illetve öt, mert felesége első gyermekét örökbe fogadta. Második feleségével egy gyermeke volt. Robbie hímsoviniszta megjegyzéseinek és sztárallűrjeinek ábrázolása a hozzáértők szerint nagyban megfelel a valóságnak.
Richard Gere szerepe a legbizarrabb. A magányos, az erdő közepén lovával és kutyájával elő Billy the Kidet alakítja, aki a motorbalesete után a világtól elzárkózó Dylant próbálja a vászonra varázsolni. Ez a film talán legsikertelenebb mozzanata.
Cate Blanchett zoknit húzott az egyébként szoros nadrágszárába („Segített úgy menni, mint ahogy egy férfi megy.”), és pontosan lekopírozta nemcsak Dylan korai hajkoronáját, gesztikulációját, testtartását, a napszemüveg mögötti bujkálását, vagy a producerek egyre nagyobb nyomása alatt meghajló zenészt, hanem Dylan vékony, androgün lényét is. Blanchett hangja és hanghordozása is megdöbbentően hasonlít Dylanére, akit a film e részében fekete-fehérben látunk Londonban, egy koncertturné alatt.
Az egyik fellépés alatt Dylant Júdásnak titulálja az egyik rajongó, jelezve, mennyire fel voltak háborodva a hallgatók, amikor a zenész egy szál gitárról elektromos hangzásra váltott. A szállodai szobájában késsel támadja meg egy másik csalódott rajongó. Egy brit újságíró egy fekete londoni taxiban provokáló és kellemetlen kérdéseket tesz fel Dylannek, melyekre ő félvállról, agresszívan válaszol, illetve nem válaszol. Mindenki úgy érzi, joga van szólni, beleszólni Dylan életébe, és számon kérni tőle művészetét.
Közben Dylan a Beatles tagjaival hempereg a londoni park füvében, és a hajnal magányában dalszövegeket ír. Napokig nem alszik, állandóan emberekkel van körülvéve. Egy másik jelentben Allen Ginsberg költővel felmászik egy hegy tetejére, ahol egy Krisztus-szobortól Dylan azt kérdezi: „Miért nem a régi számaidat játszod?”
Blanchett Dylanje az a Dylan, akit mi is ismerünk – a zenész, akitől nehezen érteni, amit mond/énekel, a sztár, akit bárki felismer New Yorkban vagy Londonban. A többi Dylan leginkább ismeretlen a tömegek számára. Haynes igyekezett pontosan rekonstruálni egyes kulcseseményeket – ezek a jelenetek, mint a film más, elképzelt részei is, nagyon „igaziknak” tűnnek, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, nem pedig játékfilmet.
Ennek ellenére attól tartok, a zenész rajongói számára ez a film nagyon kevés újat nyújt, azok számára viszont, akik nem ismernek minden Dylan-számot és nincsenek tisztában életének minden mozzanatával, kicsit rébusszerű a film, mert az életrajzi adatok ismerete nélkül érthetetlen.
Egyébként nemcsak Dylan nincs benne a filmben (az angol cím fordítása „Nem vagyok ott”), dalait is más előadók szolgáltatják, kivéve egyet, amelynek címe I’m not there (Nem vagyok ott). Haynes rendezőnek jó a humorérzéke.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellékletében.
Sunday, January 13, 2008
Philip Roth: Exit Ghost
Minden jel arra mutat, hogy hosszú évtizedek után Philip Roth olvasói kénytelenek szembenézni egyik kedvenc hősük, Nathan Zuckerman halálával. Roth eddig utolsó, 2007 őszén megjelent vékonyka regénye ebben a sorozatban a kilencedik és egyben az utolsó Zuckerman-regény.
A regény címét Roth Shakespeare Macbeth drámájából kölcsönözte. Tavalyelőtt a Macbeth egyik amerikai produkciója megtekintésére készülve Roth újraolvasta a darabot, és amikor az egyik szellemjelenthez ért, ezt a színpadi instrukciót olvasta: „A szellem lemegy a színpadról” – és ez a mondat megihlette. Tekintve, hogy a Zuckerman-sorozat első részét The Ghost Writernek (A szellem árnyékában) titulálta, nem csoda, hogy a végét jelző könyv címe is ilyen „szellemesre” sikerült.
Majd harminc évvel ezelőtt egy fiatal, naiv és ambiciózus Nathannel ismerkedhettünk meg. Most 2004-ben járunk, New Yorkban. Zuckerman, az ismert író tizenegy éve nem járt a városban; a regényből kiderül, tizenegy évvel korábban fenyegető levelek sorozata után döntött úgy, egy időre elköltözik New Englandbe. Vett egy kis házat a semmi közepén, egy kis település környékén, ahol senki sem ismerte, és ahol nem is kereste őt senki. Itt naphoszszat olvasott és írt. Telefonja, számítógépe, de még tévéje sem volt, és tulajdonképpen csak a házát takarító, annak környékét rendben tartó házaspárral állt kapcsolatban. Sok napja úgy telt, hogy nem beszélt senkivel, és nem is hiányolt senkit. Itt, ebben a házban épült fel a prosztatarákból, mely kór nemcsak impotenssé, hanem inkontinenssé is tette az öregedő írót. Már a közeli egyetem medencéjében sem úszhatott, hanem csak saját kis kerti tavában lubickolt, amíg a levegő le nem hűlt, mert szégyellte a gumibugyit, amit inkontinenciája miatt hordiania kellett.
Zuckerman most azért tér vissza New Yorkba, mert egy olyan új orvosi eljárásról értesült, amely segíthet akaratlan vizeletveszésén. Roth kegyetlenül, minden részletében pontosan írja le, mivel jár egy inkontinens ember napja: a pelenkaszerű alsónemű beszerzésén túl, annak gyakori cseréjén át az állandó mosakodásig, a kellemetlen szagok kiváltotta szégyenéig. Ahogy azt Rothtól megszokhattuk, mindez nem gátolja meg hősét és alteregóját abban, hogy romantikus érzéseket tápláljon egy nála negyven évvel fiatalabb hölgy iránt, és hogy gyengébb pillanataiban ne gondolja komolyan úgy, hogy egy románc a valóságban is létrejöhet egy fiatal hölgy és egy hetvenéves férfi között.
A fiatal hölgyet Jamie-nek hívják. Jamie és férje, Billy egy hirdetést adtak fel a New York Review of Books nevű magazinban, mert egy évre el szeretnék cserélni manhattani lakásukat egy vidéki házra, ahol mindketten saját irodalmi tevékenységükre koncentrálnának. Zuckerman véletlenül meglátja a hirdetést, felhívja a megadott számot, és hirtelen Jamie és Billy lakásán találja magát, ahol rájön, hogy Jamie-vel találkozott már korábban, egy író-olvasó találkozón, és már akkor nagyon vonzónak találta.
Zuckerman és a házaspár megegyeznek a lakhelycserében, miután hősünk a szállodájába siet, ott tisztába teszi magát, lezuhanyozik, és elkezdi írni a He and She című drámát, amely igazából Jamie-vel való virtuális beszélgetése, flörtölése. A darabot a regény során részletekben olvashatjuk, ahogy Zuckerman többet és többet tud meg csodálata tárgyáról.
Közben Jamie által egy Harvard Egyetemet végzett fiatalember, Richard is megkeresi Zuckermant. Ő Zuckerman egyik írói ideáljáról és mesteréről, E. I. Lonoffról szeretne életrajzot írni, mert úgy gondolja, Lonoff élete legnagyobb titkának birtokába jutott. Zuckermanban a fiatalember utálatot és szánalmat vált ki, és elhatározza, hogy minden erejével megpróbálja meggátolni Richard könyvének kiadását.
Az egyik kórházi látogatását követően – mert rendszeresen eljár az orvosa által javasolt procedúrákra – Zuckerman egy közeli étteremben felfedezi Lonoff feleségét, Amyt. Először nem szólítja meg, de Richarddal való találkozása után felkeresi Amyt, aki agydaganattal küszködik. Zuckerman megpróbálja megtudni, igaz lehet-e Richard állítása Lonoffot illetően.
Zuckerman maga is súlyos szklerózisban szenved, és csak úgy tud a világban tájékozódni, hogy minden este egy füzetbe leírja, pontosan mi történt vele aznap, és listát készít magának a következő nap teendőiről. Amy viszont, akit már egyszer megoperáltak, még komolyabb emlékezési problémákkal küzd, és amikor Zuckerman elmegy otthonába, látja, hogy Amy rendszeresen kommunikál halott férjével, és gyakran előveszi annak volt lábbelijét, az egyetlen tárgyat, amit emlékül megőrzött. Vajon lehet-e hinni abban, amit Amy mond Lonoffról? Vagy inkább az az igazság, amit Richard, a siker- és szenzációhajhász állít?
Ráadásul az amerikai elnökválasztás is pont ekkor zajlik, és Zuckerman nem tud ellenállni Jamie meghívásának – jövőbeli lakhelyén tölti az éjszaka nagy részét, pedig fogalma sincs, ki John Kerry, és miért lesz, mint ahogy azt Jamie állítja, katasztrófa az, ha George Busht újraválasztják. (Mi már tudjuk a választ erre a kérdésre.)
De mi lett Zuckermannal és Jamie-vel? Mi lett Richard könyvével, és mi lehet Lonoff titka? Aki kíváncsi a válaszokra, olvassa el az Exit Ghostot, ezt a tipikus Roth-regényt, amely ugyan nem ér fel az American Pastoral vagy a Plot Against America nagyszerűségével, mégis szórakoztató és elgondolkoztató irodalmi mű.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
A regény címét Roth Shakespeare Macbeth drámájából kölcsönözte. Tavalyelőtt a Macbeth egyik amerikai produkciója megtekintésére készülve Roth újraolvasta a darabot, és amikor az egyik szellemjelenthez ért, ezt a színpadi instrukciót olvasta: „A szellem lemegy a színpadról” – és ez a mondat megihlette. Tekintve, hogy a Zuckerman-sorozat első részét The Ghost Writernek (A szellem árnyékában) titulálta, nem csoda, hogy a végét jelző könyv címe is ilyen „szellemesre” sikerült.
Majd harminc évvel ezelőtt egy fiatal, naiv és ambiciózus Nathannel ismerkedhettünk meg. Most 2004-ben járunk, New Yorkban. Zuckerman, az ismert író tizenegy éve nem járt a városban; a regényből kiderül, tizenegy évvel korábban fenyegető levelek sorozata után döntött úgy, egy időre elköltözik New Englandbe. Vett egy kis házat a semmi közepén, egy kis település környékén, ahol senki sem ismerte, és ahol nem is kereste őt senki. Itt naphoszszat olvasott és írt. Telefonja, számítógépe, de még tévéje sem volt, és tulajdonképpen csak a házát takarító, annak környékét rendben tartó házaspárral állt kapcsolatban. Sok napja úgy telt, hogy nem beszélt senkivel, és nem is hiányolt senkit. Itt, ebben a házban épült fel a prosztatarákból, mely kór nemcsak impotenssé, hanem inkontinenssé is tette az öregedő írót. Már a közeli egyetem medencéjében sem úszhatott, hanem csak saját kis kerti tavában lubickolt, amíg a levegő le nem hűlt, mert szégyellte a gumibugyit, amit inkontinenciája miatt hordiania kellett.
Zuckerman most azért tér vissza New Yorkba, mert egy olyan új orvosi eljárásról értesült, amely segíthet akaratlan vizeletveszésén. Roth kegyetlenül, minden részletében pontosan írja le, mivel jár egy inkontinens ember napja: a pelenkaszerű alsónemű beszerzésén túl, annak gyakori cseréjén át az állandó mosakodásig, a kellemetlen szagok kiváltotta szégyenéig. Ahogy azt Rothtól megszokhattuk, mindez nem gátolja meg hősét és alteregóját abban, hogy romantikus érzéseket tápláljon egy nála negyven évvel fiatalabb hölgy iránt, és hogy gyengébb pillanataiban ne gondolja komolyan úgy, hogy egy románc a valóságban is létrejöhet egy fiatal hölgy és egy hetvenéves férfi között.
A fiatal hölgyet Jamie-nek hívják. Jamie és férje, Billy egy hirdetést adtak fel a New York Review of Books nevű magazinban, mert egy évre el szeretnék cserélni manhattani lakásukat egy vidéki házra, ahol mindketten saját irodalmi tevékenységükre koncentrálnának. Zuckerman véletlenül meglátja a hirdetést, felhívja a megadott számot, és hirtelen Jamie és Billy lakásán találja magát, ahol rájön, hogy Jamie-vel találkozott már korábban, egy író-olvasó találkozón, és már akkor nagyon vonzónak találta.
Zuckerman és a házaspár megegyeznek a lakhelycserében, miután hősünk a szállodájába siet, ott tisztába teszi magát, lezuhanyozik, és elkezdi írni a He and She című drámát, amely igazából Jamie-vel való virtuális beszélgetése, flörtölése. A darabot a regény során részletekben olvashatjuk, ahogy Zuckerman többet és többet tud meg csodálata tárgyáról.
Közben Jamie által egy Harvard Egyetemet végzett fiatalember, Richard is megkeresi Zuckermant. Ő Zuckerman egyik írói ideáljáról és mesteréről, E. I. Lonoffról szeretne életrajzot írni, mert úgy gondolja, Lonoff élete legnagyobb titkának birtokába jutott. Zuckermanban a fiatalember utálatot és szánalmat vált ki, és elhatározza, hogy minden erejével megpróbálja meggátolni Richard könyvének kiadását.
Az egyik kórházi látogatását követően – mert rendszeresen eljár az orvosa által javasolt procedúrákra – Zuckerman egy közeli étteremben felfedezi Lonoff feleségét, Amyt. Először nem szólítja meg, de Richarddal való találkozása után felkeresi Amyt, aki agydaganattal küszködik. Zuckerman megpróbálja megtudni, igaz lehet-e Richard állítása Lonoffot illetően.
Zuckerman maga is súlyos szklerózisban szenved, és csak úgy tud a világban tájékozódni, hogy minden este egy füzetbe leírja, pontosan mi történt vele aznap, és listát készít magának a következő nap teendőiről. Amy viszont, akit már egyszer megoperáltak, még komolyabb emlékezési problémákkal küzd, és amikor Zuckerman elmegy otthonába, látja, hogy Amy rendszeresen kommunikál halott férjével, és gyakran előveszi annak volt lábbelijét, az egyetlen tárgyat, amit emlékül megőrzött. Vajon lehet-e hinni abban, amit Amy mond Lonoffról? Vagy inkább az az igazság, amit Richard, a siker- és szenzációhajhász állít?
Ráadásul az amerikai elnökválasztás is pont ekkor zajlik, és Zuckerman nem tud ellenállni Jamie meghívásának – jövőbeli lakhelyén tölti az éjszaka nagy részét, pedig fogalma sincs, ki John Kerry, és miért lesz, mint ahogy azt Jamie állítja, katasztrófa az, ha George Busht újraválasztják. (Mi már tudjuk a választ erre a kérdésre.)
De mi lett Zuckermannal és Jamie-vel? Mi lett Richard könyvével, és mi lehet Lonoff titka? Aki kíváncsi a válaszokra, olvassa el az Exit Ghostot, ezt a tipikus Roth-regényt, amely ugyan nem ér fel az American Pastoral vagy a Plot Against America nagyszerűségével, mégis szórakoztató és elgondolkoztató irodalmi mű.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Thursday, January 03, 2008
Friday, December 28, 2007
Egy kis cseh rock and roll
Az igazság az, hogy az amerikaiak nemigen törődnek a világ többi részén történtekkel. (És valószínűleg a közép-európaiak sem nagyon törődnek azzal, mi történik Afrikában vagy Kansasban.) Mégis igaz, hogy 1968-ban a New York-iak nagy része odafigyelt arra, ami Prágában történt, mint ahogy 1956-ban odafigyeltek arra, ami Budapesten történt, és ezekre még mindig emlékeznek.
New Yorkban valamikor százezrével laktak magyarok, szlovákok és csehek, akik mára kiköltöztek a gazdag külvárosokba vagy nyugdíjasként a kellemes Floridába menekültek az itteni tél elől. Ezzel is magyarázható, hogy egy decemberi este rajtam kívül nem sokan voltak a nézők között, akiknek rosszul esett, hogy a színpadon elhangzott öt cseh szóból a színészek hármat helytelenül ejtettek ki. Tom Stoppard Rock ’n’ Roll című darabját néztük. A színházban telt ház volt, a mögöttem ülő hölgy, aki későn érkezett, az első tíz percben nagy igyekezettel keresett valamit a táskájában, majd olyan mély álomba zuhant, hogy a darab három óráját hangos horkolással végigaludta. Pedig a jelenetek közötti zene – a rock and roll – nagyon hangos volt! A fentiektől eltekintve Stoppard darabja teljesen magával ragadt gazdag érzelmi, történelmi, intellektuális és politikai anyagával.
A Rock ’n’ Roll a prágai tavaszról szól, de igazából inkább a marxizmus keleti és nyugati értelmezéséről, valamint a baloldali értékeket valló entellektüel életéről a vasfüggöny nyugati és keleti oldalán. A keletiek nagyon gyorsan és kényszerből, a nyugatiak lassan és kényelemből ábrándultak ki. Végül mindkét oldal ugyanarra a következtetésre jutott, de közben egészen más utat járt be.
Az egyik főszereplő Max, a cambridge-i professzor, aki még 1968-ban is védi a Szovjetuniót és ideáljait. A másik főszereplő Jan, a fiatal diák, aki Maxnál tanul 1968-ban, és a szovjet tankok bevonulása után vinillemezeivel visszaköltözik Prágába, hogy megpróbálja megmenteni országát. Sajnos, saját magát és lemezeit sem tudja megmenteni, emberileg az óvatos értelmiségi sorsára jut – az elkövetkező húsz év alatt, amelyet foszlányokban kísérhetünk végig a színpadon, idealistából disszidenssé válik. A rendszer nemcsak a lemezeit, hanem a hitét, az emberi méltóságát is összetöri, majd amikor Max, a nyugati marxista hős szót emel Jan mellett, kiengedik a börtönből és egy pékségbe szállítják, ahol az igazgató elvtársnak a titkos rendőr elvtárs azt mondja: „Ez az ember mától itt dolgozik!” Ugye, ismerős a történet?
A csökönyös pökhendi Max eközben megpróbál ellenállni brit elvtársai érveinek. Felesége hiába mondja neki az egyik kulcsjelenetben, hogy ő nem egyenlő a rák által megcsonkított testével, hogy az ember több, mint az agy, a matéria – Maxot nem lehet meggyőzni. Pedig a végén az emberi szellem, amelyben Max nem hisz, győzedelmeskedik.
A jelenetek között Bob Dylan, a Pink Floyd, a Rolling Stones és más neves 60-as évekbeli együttesek és rockénekesek zenéje csendül fel, a nézőt a fekete függönyön kivetített adatok tájékoztatják arról, hogy az adott dalt hol és mikor rögzítették. A darab egyik láthatatlan főszereplője a The Plastic People of the Universe nevű cseh rockegyüttes. Tagjait bevallásuk szerint egyáltalán nem érdekelte a politika, csak muzsikálni akartak, és nyugati társaikhoz hasonlóan híresekké válni. A rendszer viszont akkoriban nem tűrte a másság e formáját sem, a csapatot bíróság elé állították, vezetőjét börtönbe zárták. Havel, akit a darabban Ferdának hívnak, ekkor értette meg, hogy az apolitikus rockzenészek is lehetnek a politika katalizátorai, és ennek következtében jött létre a mára legendás Charta ’77.
Tom Stoppard Tomáš Strausslerként született 1937-ben Zlínben. 1939 márciusában családja Hitler elől Szingapúrba menekült, ahol apja 1941-ben egy japán fogolytáborban meghalt. Anyja Indiába menekült, itt egy Kenneth Stoppard nevű brit katonához ment feleségül, aki 1946-ban családjával Angliába költözött. Tom otthagyta a középiskolát, hogy újságíróként dolgozzon Bristolban, majd később Londonban írt színházi kritikákat. Drámát a hatvanas években kezdett írni, és első sikeres darabja, A Walk On The Water (Séta a vízen) után következett a Rosencrantz és Guildenstern halott, és Stoppard drámaíróként vált ismerté.
Jan, a darab főszereplője Stoppard alteregója is. Felmerül: mi lett volna, ha Stoppard 1968-ban Prágába költözik? Hogyan alakult volna az élete? A hipotetikus kérdésre a szerző ezzel a művel válaszol önmagának, és válasza meglepően kielégítő. Egy kulcsmozzanat mégis kimaradt a darabból, mégpedig az a szörnyű felismerés, amely egy generáció óriási csalódásához vezetett, hogy ugyanis ahogy 1956-ban a magyarokat, 1968-ban a cseheket és a szlovákokat is cserbenhagyta a nagybetűs Nyugat. Ha Tom Stoppard a hetvenes években Csehszlovákiában élt volna, történelmünk e fontos mozzanata biztosan nem maradt volna ki a Rock ’n’ Rollból.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az igazság az, hogy az amerikaiak nemigen törődnek a világ többi részén történtekkel. (És valószínűleg a közép-európaiak sem nagyon törődnek azzal, mi történik Afrikában vagy Kansasban.) Mégis igaz, hogy 1968-ban a New York-iak nagy része odafigyelt arra, ami Prágában történt, mint ahogy 1956-ban odafigyeltek arra, ami Budapesten történt, és ezekre még mindig emlékeznek.
New Yorkban valamikor százezrével laktak magyarok, szlovákok és csehek, akik mára kiköltöztek a gazdag külvárosokba vagy nyugdíjasként a kellemes Floridába menekültek az itteni tél elől. Ezzel is magyarázható, hogy egy decemberi este rajtam kívül nem sokan voltak a nézők között, akiknek rosszul esett, hogy a színpadon elhangzott öt cseh szóból a színészek hármat helytelenül ejtettek ki. Tom Stoppard Rock ’n’ Roll című darabját néztük. A színházban telt ház volt, a mögöttem ülő hölgy, aki későn érkezett, az első tíz percben nagy igyekezettel keresett valamit a táskájában, majd olyan mély álomba zuhant, hogy a darab három óráját hangos horkolással végigaludta. Pedig a jelenetek közötti zene – a rock and roll – nagyon hangos volt! A fentiektől eltekintve Stoppard darabja teljesen magával ragadt gazdag érzelmi, történelmi, intellektuális és politikai anyagával.
A Rock ’n’ Roll a prágai tavaszról szól, de igazából inkább a marxizmus keleti és nyugati értelmezéséről, valamint a baloldali értékeket valló entellektüel életéről a vasfüggöny nyugati és keleti oldalán. A keletiek nagyon gyorsan és kényszerből, a nyugatiak lassan és kényelemből ábrándultak ki. Végül mindkét oldal ugyanarra a következtetésre jutott, de közben egészen más utat járt be.
Az egyik főszereplő Max, a cambridge-i professzor, aki még 1968-ban is védi a Szovjetuniót és ideáljait. A másik főszereplő Jan, a fiatal diák, aki Maxnál tanul 1968-ban, és a szovjet tankok bevonulása után vinillemezeivel visszaköltözik Prágába, hogy megpróbálja megmenteni országát. Sajnos, saját magát és lemezeit sem tudja megmenteni, emberileg az óvatos értelmiségi sorsára jut – az elkövetkező húsz év alatt, amelyet foszlányokban kísérhetünk végig a színpadon, idealistából disszidenssé válik. A rendszer nemcsak a lemezeit, hanem a hitét, az emberi méltóságát is összetöri, majd amikor Max, a nyugati marxista hős szót emel Jan mellett, kiengedik a börtönből és egy pékségbe szállítják, ahol az igazgató elvtársnak a titkos rendőr elvtárs azt mondja: „Ez az ember mától itt dolgozik!” Ugye, ismerős a történet?
A csökönyös pökhendi Max eközben megpróbál ellenállni brit elvtársai érveinek. Felesége hiába mondja neki az egyik kulcsjelenetben, hogy ő nem egyenlő a rák által megcsonkított testével, hogy az ember több, mint az agy, a matéria – Maxot nem lehet meggyőzni. Pedig a végén az emberi szellem, amelyben Max nem hisz, győzedelmeskedik.
A jelenetek között Bob Dylan, a Pink Floyd, a Rolling Stones és más neves 60-as évekbeli együttesek és rockénekesek zenéje csendül fel, a nézőt a fekete függönyön kivetített adatok tájékoztatják arról, hogy az adott dalt hol és mikor rögzítették. A darab egyik láthatatlan főszereplője a The Plastic People of the Universe nevű cseh rockegyüttes. Tagjait bevallásuk szerint egyáltalán nem érdekelte a politika, csak muzsikálni akartak, és nyugati társaikhoz hasonlóan híresekké válni. A rendszer viszont akkoriban nem tűrte a másság e formáját sem, a csapatot bíróság elé állították, vezetőjét börtönbe zárták. Havel, akit a darabban Ferdának hívnak, ekkor értette meg, hogy az apolitikus rockzenészek is lehetnek a politika katalizátorai, és ennek következtében jött létre a mára legendás Charta ’77.
Tom Stoppard Tomáš Strausslerként született 1937-ben Zlínben. 1939 márciusában családja Hitler elől Szingapúrba menekült, ahol apja 1941-ben egy japán fogolytáborban meghalt. Anyja Indiába menekült, itt egy Kenneth Stoppard nevű brit katonához ment feleségül, aki 1946-ban családjával Angliába költözött. Tom otthagyta a középiskolát, hogy újságíróként dolgozzon Bristolban, majd később Londonban írt színházi kritikákat. Drámát a hatvanas években kezdett írni, és első sikeres darabja, A Walk On The Water (Séta a vízen) után következett a Rosencrantz és Guildenstern halott, és Stoppard drámaíróként vált ismerté.
Jan, a darab főszereplője Stoppard alteregója is. Felmerül: mi lett volna, ha Stoppard 1968-ban Prágába költözik? Hogyan alakult volna az élete? A hipotetikus kérdésre a szerző ezzel a művel válaszol önmagának, és válasza meglepően kielégítő. Egy kulcsmozzanat mégis kimaradt a darabból, mégpedig az a szörnyű felismerés, amely egy generáció óriási csalódásához vezetett, hogy ugyanis ahogy 1956-ban a magyarokat, 1968-ban a cseheket és a szlovákokat is cserbenhagyta a nagybetűs Nyugat. Ha Tom Stoppard a hetvenes években Csehszlovákiában élt volna, történelmünk e fontos mozzanata biztosan nem maradt volna ki a Rock ’n’ Rollból.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, December 21, 2007
The Uncommon Reader
Nemcsak az angolok, hanem az amerikaiak is nagy örömmel olvasnak a brit királyi családról. A Ruppert Murdoch-féle pletykaújságok ezt a tényt maximálisan ki is használják, mint ahogy ezt Diana hercegnő halálos balesetével kapcsolatban azok is megtudták, akik egyébként nem olvasnak bulvárlapokat. A királyi család tagjairól, már amennyiben érdekel bennünket a téma, könyveket olvashatunk, újságcikkek százait nézhetjük át, és dokumentum- meg játékfilmeket tekinthetünk meg. Bizonyára született számos regény is a királyi családról, mégis meg merem kockáztatni, hogy az idén jelent meg a leghumorosabb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb szépirodalmi mű, amelynek főszereplője a ma uralkodó Erzsébet királynő.
Alan Bennett, akit a színházba járók a History Boys című darab szerzőjeként ismerhetnek, azt a kérdést tette fel magának, mi lenne akkor, ha a királynő hirtelen buzgó olvasóvá válnék. Mi lenne, ha komoly irodalmat kezdene el olvasni? A válasz a The Uncommon Reader (’A szokatlan olvasó’) című, alig több mint százoldalas könyvecskében található, amelyet egy hosszú téli este alatt kényelmesen el lehet olvasni.
Bennett soraiban felismerjük a többek között nemrég Helen Miren által is remekül alakított Erzsébetet, aki szigorú, szűkszavú, és mindenekelőtt a királyság szolgájának érzi magát. A királyné olyannyira élethűnek tűnik a történetben, hogy az olvasó csak a végén ébred rá, ez mégiscsak fikció, nem pedig megtörtént események leírása.
A szerző szerint előfordulhatna, hogy Erzsébet, aki köztudottan imádja kutyáit, egy szerda reggelen a hátsó kijáraton át követi két kedvencét, amikor meglátja a kis minibuszt, a mozgó könyvtárat. Hogy elkerülje a helyzet kínosságát, beszélgetésbe elegyed a könyvtárossal és az egyetlen könyvkölcsönzővel, Normannel, a konyhasegéddel. Mivel egyszerűbbnek tűnik kikölcsönözni egy könyvet, mint üres kézzel távozni, Erzsébet végignéz a polcokon, és meglepetésére sok ismerős nevet lát. Ugyan nem azért, mert olvasta volna az ismert nevek műveit, hanem mert sokakkal többször is találkozott, és pontosan emlékezett családjukra meg a róluk szóló pletykákra.
Őfelsége úgy gondolja, majd a következő szerdán olvasatlanul visszaadja a könyvet, de amikor kötelességtudóan mégis belelapoz, rájön, hogy érdekli a történet, és egy hét múlva örömmel keresi meg a mozgó könyvtárat és cserél eszmét az olvasottakról Normannel.
ĺgy kezdődik Erzsébet története az angol nyelvű irodalommal. Igaz, hogy az elején terheli némi lelkiismeret-furdalás, mivel tudja, hogy az olvasás magányos dolog, és igazából nem is számít cselekvésnek, ráadásul ahelyett, hogy összehozná az embereket, elválasztja őket. Mégis, Norman segítségével meglehetősen eklektikus módon olvassa egyik könyvet a másik után, és rájön arra, hogy egy könyv sok más könyv felé nyitja ki az utat.
Mint ahogy ezt minden az irodalmat kivételesen szerető ember megtapasztalta, Erzsébet is ráébred, hogy napjaiban kevés az óra, és hogy a programja tele van felesleges és időt pocsékoló eseményekkel, amelyek helyett olvasni is lehetne. Őfelsége mindenhová viszi magával az éppen aktuális olvasmányát, Normant kiemeli a konyhából, és maga mellé veszi segédnek. A többi palotaszolgának és főleg a királyné közvetlen közelében dolgozó férfiaknak egyáltalán nincs ínyükre ez a változás.
ĺgy fordulhat elő, hogy Erzsébet egy állami vacsora alkalmával azt kérdezi a francia elnöktől, mit gondol Jean Genetről, meglehetős pánikot keltve a francia államfőben. Saját miniszterelnökét arról faggatja, ismeri-e Perzsia, a mai Irán történetét, és amikor kiderül, hogy nem, könyveket küld az irodájába, majd a következő alkalommal kikérdezi ezek tartalmáról. Amikor alattvalóival kell beszédbe elegyednie, a királyné gyakran azt kérdezi tőlük, mit olvastak utoljára, és az emberek rémülve néznek maguk köré, mintha választ várnának valakitől. Megdöbbenésük még nagyobbra nő, amikor királynéjuk egy könyvet halász elő táskájából, és ajánlásába kezd.
Őfelsége nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az emberek többsége, mint ahogy korábban ő sem, nem olvas könyveket, és mivel a cselekvések embere, tenni akar ellene. Míg először csak passzívan és örömből, később tollal és papírral felszerelkezve olvas, sőt egy idő után azt veszi észre magán, hogy a könyvek és a jegyzetelés hatására olyan dolgokat észlel vendégeiről, amelyeknek korábban nem szentelt volna figyelmet. Néha azon kapja magát, hogy saját gondolatait is papírra veti.
Eközben a palota intrikusai szorgosan dolgoznak azon, hogy Őfelsége hagyjon fel az olvasással és az azzal járó viselkedésváltozásával, de Erzsébet mindenki eszén túljár.
A regényben sok mókás epizódot talál a kedves olvasó, például amikor egy kanadai látogatása során Erzsébet véletlenül megismerkedik a ma talán legtehetségesebb élő rövidprózaíróval, Alice Munróval, vagy amikor Henry Jamest olvasva hirtelen hangosan türelmetlenségének ad hangot, mire az éppen ott dolgozó cseléd keze sokkal gyorsabban kezd el járni. (Őszintén szólva, Henry Jamest olvasva ki ne mondta volna, akár többször is, hogy „Oh, do get on!” [Gyerünk már, mozdulj!])
Alan Bennett esetében viszont nem fenyeget ilyen veszély. Ezt a kis gyöngyszemet gyorsan és könnyedén el lehet olvasni, akár többször is. És mindenki, aki rabul esett már a könyvek varázslatának, úgy érezheti, ez egy kicsit róla is szól.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Nemcsak az angolok, hanem az amerikaiak is nagy örömmel olvasnak a brit királyi családról. A Ruppert Murdoch-féle pletykaújságok ezt a tényt maximálisan ki is használják, mint ahogy ezt Diana hercegnő halálos balesetével kapcsolatban azok is megtudták, akik egyébként nem olvasnak bulvárlapokat. A királyi család tagjairól, már amennyiben érdekel bennünket a téma, könyveket olvashatunk, újságcikkek százait nézhetjük át, és dokumentum- meg játékfilmeket tekinthetünk meg. Bizonyára született számos regény is a királyi családról, mégis meg merem kockáztatni, hogy az idén jelent meg a leghumorosabb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb szépirodalmi mű, amelynek főszereplője a ma uralkodó Erzsébet királynő.
Alan Bennett, akit a színházba járók a History Boys című darab szerzőjeként ismerhetnek, azt a kérdést tette fel magának, mi lenne akkor, ha a királynő hirtelen buzgó olvasóvá válnék. Mi lenne, ha komoly irodalmat kezdene el olvasni? A válasz a The Uncommon Reader (’A szokatlan olvasó’) című, alig több mint százoldalas könyvecskében található, amelyet egy hosszú téli este alatt kényelmesen el lehet olvasni.
Bennett soraiban felismerjük a többek között nemrég Helen Miren által is remekül alakított Erzsébetet, aki szigorú, szűkszavú, és mindenekelőtt a királyság szolgájának érzi magát. A királyné olyannyira élethűnek tűnik a történetben, hogy az olvasó csak a végén ébred rá, ez mégiscsak fikció, nem pedig megtörtént események leírása.
A szerző szerint előfordulhatna, hogy Erzsébet, aki köztudottan imádja kutyáit, egy szerda reggelen a hátsó kijáraton át követi két kedvencét, amikor meglátja a kis minibuszt, a mozgó könyvtárat. Hogy elkerülje a helyzet kínosságát, beszélgetésbe elegyed a könyvtárossal és az egyetlen könyvkölcsönzővel, Normannel, a konyhasegéddel. Mivel egyszerűbbnek tűnik kikölcsönözni egy könyvet, mint üres kézzel távozni, Erzsébet végignéz a polcokon, és meglepetésére sok ismerős nevet lát. Ugyan nem azért, mert olvasta volna az ismert nevek műveit, hanem mert sokakkal többször is találkozott, és pontosan emlékezett családjukra meg a róluk szóló pletykákra.
Őfelsége úgy gondolja, majd a következő szerdán olvasatlanul visszaadja a könyvet, de amikor kötelességtudóan mégis belelapoz, rájön, hogy érdekli a történet, és egy hét múlva örömmel keresi meg a mozgó könyvtárat és cserél eszmét az olvasottakról Normannel.
ĺgy kezdődik Erzsébet története az angol nyelvű irodalommal. Igaz, hogy az elején terheli némi lelkiismeret-furdalás, mivel tudja, hogy az olvasás magányos dolog, és igazából nem is számít cselekvésnek, ráadásul ahelyett, hogy összehozná az embereket, elválasztja őket. Mégis, Norman segítségével meglehetősen eklektikus módon olvassa egyik könyvet a másik után, és rájön arra, hogy egy könyv sok más könyv felé nyitja ki az utat.
Mint ahogy ezt minden az irodalmat kivételesen szerető ember megtapasztalta, Erzsébet is ráébred, hogy napjaiban kevés az óra, és hogy a programja tele van felesleges és időt pocsékoló eseményekkel, amelyek helyett olvasni is lehetne. Őfelsége mindenhová viszi magával az éppen aktuális olvasmányát, Normant kiemeli a konyhából, és maga mellé veszi segédnek. A többi palotaszolgának és főleg a királyné közvetlen közelében dolgozó férfiaknak egyáltalán nincs ínyükre ez a változás.
ĺgy fordulhat elő, hogy Erzsébet egy állami vacsora alkalmával azt kérdezi a francia elnöktől, mit gondol Jean Genetről, meglehetős pánikot keltve a francia államfőben. Saját miniszterelnökét arról faggatja, ismeri-e Perzsia, a mai Irán történetét, és amikor kiderül, hogy nem, könyveket küld az irodájába, majd a következő alkalommal kikérdezi ezek tartalmáról. Amikor alattvalóival kell beszédbe elegyednie, a királyné gyakran azt kérdezi tőlük, mit olvastak utoljára, és az emberek rémülve néznek maguk köré, mintha választ várnának valakitől. Megdöbbenésük még nagyobbra nő, amikor királynéjuk egy könyvet halász elő táskájából, és ajánlásába kezd.
Őfelsége nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az emberek többsége, mint ahogy korábban ő sem, nem olvas könyveket, és mivel a cselekvések embere, tenni akar ellene. Míg először csak passzívan és örömből, később tollal és papírral felszerelkezve olvas, sőt egy idő után azt veszi észre magán, hogy a könyvek és a jegyzetelés hatására olyan dolgokat észlel vendégeiről, amelyeknek korábban nem szentelt volna figyelmet. Néha azon kapja magát, hogy saját gondolatait is papírra veti.
Eközben a palota intrikusai szorgosan dolgoznak azon, hogy Őfelsége hagyjon fel az olvasással és az azzal járó viselkedésváltozásával, de Erzsébet mindenki eszén túljár.
A regényben sok mókás epizódot talál a kedves olvasó, például amikor egy kanadai látogatása során Erzsébet véletlenül megismerkedik a ma talán legtehetségesebb élő rövidprózaíróval, Alice Munróval, vagy amikor Henry Jamest olvasva hirtelen hangosan türelmetlenségének ad hangot, mire az éppen ott dolgozó cseléd keze sokkal gyorsabban kezd el járni. (Őszintén szólva, Henry Jamest olvasva ki ne mondta volna, akár többször is, hogy „Oh, do get on!” [Gyerünk már, mozdulj!])
Alan Bennett esetében viszont nem fenyeget ilyen veszély. Ezt a kis gyöngyszemet gyorsan és könnyedén el lehet olvasni, akár többször is. És mindenki, aki rabul esett már a könyvek varázslatának, úgy érezheti, ez egy kicsit róla is szól.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Wednesday, December 05, 2007
Tuesday, December 04, 2007
Nádas Péter könyvbemutatója a New Yorki Magyar kulturális központban
Száznál is több magyar és nem magyar gyűlt össze a manhattani SoHo negyedben található Magyar Kulturális Központban november 7-én, hogy részt vegyen Nádas Péter kizárólag angolul megjelent Fire and Knowledge (Tűz és tudás) című könyvének bemutatóján, melynek címadó írása a Mese a tűzről és tudásról című esszé.
A kötetből, amely egyedi módon Nádas régebbi és újabb elbeszéléseinek és esszéinek gyűjteménye, Timothy Don olvasta fel a Nagy karácsonyi gyilkosság című, a Ceauşescu házaspár kivégzését megörökítő dokumentumfi lm kapcsán írt esszét és a Hazug, csaló című elbeszélést. Nádas Péter több mint egy évtized múltán tért vissza New Yorkba, hogy a magyar kulturális központbeli bemutatkozása után két nappal a New York-i nyilvános könyvtár ismert sorozata keretében is alávesse magát a szélesebb amerikai közönség kérdéseinek.
A magyar központban a magyar származású Susan Rubin Suleiman, a Harvard Egyetem professzora beszélgetett vele. A társalgás kedélyes, humoros hangulatú volt annak ellenére, hogy a témák inkább komolyak voltak – leginkább az irodalmat, történelmet és politikát érintették. A közönség kérdéseire Nádas kifejtette, hogy sem amerikai, sem dél-amerikai író nem volt rá különösebb hatással, bár olvasni több szerző műveit is szereti. Hemingway foglalkoztatta egy ideig „a redukció miatt, amire én soha nem voltam képes. Inkább a beszédességre hajlom, növekednek a szövegeim, ezért nagyon fontos volt olyan mestert találni, aki redukál. De Hemingwaynél van egy bizonyos antiintellektualizmus, amely számomra idegen” – mondta.
A Hazatérés című, az új kötetben is szereplő esszé kapcsán a következőket osztotta meg a közönséggel: „Az otthonom az írás. Ez a szöveg arról szól, hogy amikor az ember megtalálja azt az írásmódot, amely a sajátja, vagy amikor, fordítva, személyét az írásmódban találja meg, akkor hazatért.”
A Vasárnap kérdésére, hogy fejtse ki nyilatkozatát, mely szerint a világ egy apajogú társadalomból egy anyajogú társadalom felé tart, a következőket válaszolta: „Azzal, hogy a feminizmus a 120 éves történetével alapvetően megváltoztatta a nemek egymáshoz való viszonyát, és annak ellenére, hogy a politikai vagy a hadászati irányítás még mindig erősen férfi kézben van, és a férfi gondolkodásnak megfelelő, az arányok nagyon megváltoztak a családon és a társadalmon belül is. A XIX. századi fallikusság mára már nevetséges. Az, ahogy régen majdnem minden családban megalázták a nőket, valamire kényszerítették őket, ma már nem lehetséges. És azzal, hogy a több ezer éves klasszikus férfi szerep megtört, és a férfi ak többsége – a fi atal férfi ak leginkább – ettől eléggé elbizonytalanodott, ez kihívást jelentett a nők számára. Sok helyen a nők átvették a vezetést. Ha megnézzük az arról szóló irodalmat, hogyan épül föl egy anyajogú és egy apajogú társadalom, akkor annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és a férfi -nő kapcsolatnak az egyensúlyát nem tudom elképzelni, inkább egy anyajogú felé vonzódom. Ebben látok társadalmi lehetőséget.”
Az író arról is beszélt, hogy keserű történelmi tapasztalatai, amelyekről interjúiban nyilatkozott, a XX. századi európai történelemből adódnak, mivel e történelem „súlyos tömeggyilkosságok története. Nincs olyan öt perc, amikor ettől el lehetne tekinteni” – mondta.
Nádas Péternek eddig az amerikai piacon az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége, a Szerelem és a Tűz és tudás című könyve jelent meg.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Száznál is több magyar és nem magyar gyűlt össze a manhattani SoHo negyedben található Magyar Kulturális Központban november 7-én, hogy részt vegyen Nádas Péter kizárólag angolul megjelent Fire and Knowledge (Tűz és tudás) című könyvének bemutatóján, melynek címadó írása a Mese a tűzről és tudásról című esszé.
A kötetből, amely egyedi módon Nádas régebbi és újabb elbeszéléseinek és esszéinek gyűjteménye, Timothy Don olvasta fel a Nagy karácsonyi gyilkosság című, a Ceauşescu házaspár kivégzését megörökítő dokumentumfi lm kapcsán írt esszét és a Hazug, csaló című elbeszélést. Nádas Péter több mint egy évtized múltán tért vissza New Yorkba, hogy a magyar kulturális központbeli bemutatkozása után két nappal a New York-i nyilvános könyvtár ismert sorozata keretében is alávesse magát a szélesebb amerikai közönség kérdéseinek.
A magyar központban a magyar származású Susan Rubin Suleiman, a Harvard Egyetem professzora beszélgetett vele. A társalgás kedélyes, humoros hangulatú volt annak ellenére, hogy a témák inkább komolyak voltak – leginkább az irodalmat, történelmet és politikát érintették. A közönség kérdéseire Nádas kifejtette, hogy sem amerikai, sem dél-amerikai író nem volt rá különösebb hatással, bár olvasni több szerző műveit is szereti. Hemingway foglalkoztatta egy ideig „a redukció miatt, amire én soha nem voltam képes. Inkább a beszédességre hajlom, növekednek a szövegeim, ezért nagyon fontos volt olyan mestert találni, aki redukál. De Hemingwaynél van egy bizonyos antiintellektualizmus, amely számomra idegen” – mondta.
A Hazatérés című, az új kötetben is szereplő esszé kapcsán a következőket osztotta meg a közönséggel: „Az otthonom az írás. Ez a szöveg arról szól, hogy amikor az ember megtalálja azt az írásmódot, amely a sajátja, vagy amikor, fordítva, személyét az írásmódban találja meg, akkor hazatért.”
A Vasárnap kérdésére, hogy fejtse ki nyilatkozatát, mely szerint a világ egy apajogú társadalomból egy anyajogú társadalom felé tart, a következőket válaszolta: „Azzal, hogy a feminizmus a 120 éves történetével alapvetően megváltoztatta a nemek egymáshoz való viszonyát, és annak ellenére, hogy a politikai vagy a hadászati irányítás még mindig erősen férfi kézben van, és a férfi gondolkodásnak megfelelő, az arányok nagyon megváltoztak a családon és a társadalmon belül is. A XIX. századi fallikusság mára már nevetséges. Az, ahogy régen majdnem minden családban megalázták a nőket, valamire kényszerítették őket, ma már nem lehetséges. És azzal, hogy a több ezer éves klasszikus férfi szerep megtört, és a férfi ak többsége – a fi atal férfi ak leginkább – ettől eléggé elbizonytalanodott, ez kihívást jelentett a nők számára. Sok helyen a nők átvették a vezetést. Ha megnézzük az arról szóló irodalmat, hogyan épül föl egy anyajogú és egy apajogú társadalom, akkor annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és a férfi -nő kapcsolatnak az egyensúlyát nem tudom elképzelni, inkább egy anyajogú felé vonzódom. Ebben látok társadalmi lehetőséget.”
Az író arról is beszélt, hogy keserű történelmi tapasztalatai, amelyekről interjúiban nyilatkozott, a XX. századi európai történelemből adódnak, mivel e történelem „súlyos tömeggyilkosságok története. Nincs olyan öt perc, amikor ettől el lehetne tekinteni” – mondta.
Nádas Péternek eddig az amerikai piacon az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége, a Szerelem és a Tűz és tudás című könyve jelent meg.
Megjelent a Vasárnap magazinban.
Thursday, November 29, 2007
Subscribe to:
Posts (Atom)