Beszelgetes a Cirque Du Soleil legtornaszaival

Hogyan kerül három budapesti fiatalember egy Cirque du Soleilprodukcióba Las Vegasban?

Tokár József: – Zolival elküldtünk egy kazettát a montreali Cirque du Soleilközpontba. Én akkor még artistaiskolába jártam Pesten, s két évem volt hátra. Két hét múlva felhívtak bennünket, és intenzív tréningprogram keretében hat hónapot töltöttünk Montrealban. Ezután visszamentem Pestre, befejeztem a tanulmányaimat, és amikor visszahívtak, rögtön szerződést ajánlottak Vegasba. Immár öt éve itt vagyok.

Jobbágy Zoltán: – Én szintén az Állami Artistaképzőbe jártam Budapesten, de tíz évvel Józsi előtt.

Lengyel Imre: – Én pedig sportoló voltam. A 2000-es olimpián műugróként indultam; ott keresett meg egy artistákat foglalkoztató cég és ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Mivel akkor Miamiban jártam egyetemre, visszautasítottam, de 2004-ben elfogadtam a felkérést. A műsorszámokat a többiekhez hasonlóan Montrealban tanultam be, s három éve vagyok ebben az amerikai városban.


Heti tíz előadásotok van – szerdától vasárnapig naponta kétszer álltok ki a színpadra. Hogyan készültök fel a szereplésekre?

L. I.: – Mivel én nem dolgozom partnerrel, különösebben nem készülök. Műugróként amúgy is tudom, mi a dolgom, nem kell sokat edzenem, így óvodákban és általános iskolákban tornatanítást is vállaltam.

T. J.: – Mivel a cirkusz volt az első munkahelyem, nem beszéltem a nyelvet, és senkit sem ismertem, a kezdet nehéz volt számomra. Most viszont heti kétszerháromszor egy óra és a napi két előadás elég gyakorlás.

J. Z.: – A produkció előtt egy órácskát melegítünk. Nemcsak az akrobatikai és színészi teljesítményt várják el magas szinten: fontosnak tartják azt is, hogy a kosztümök, a zene, a smink, a fények és minden egyéb tökéletes legyen. Egyébként nemcsak fizikailag kell fittnek lennünk, hanem mentálisan is. Ami fejben zajlik, az szintén számít.


Évek óta a tengerentúlon éltek. Milyen érzés most, ennyi idő után a Cirque du Soleil-hez tartoznotok?

J. Z.: – Tizenhét éves koromban ledobtam az iskolatáskát, felkaptam a bőröndöt, és elmentem otthonról. Ezt megelőzően tizenkét évig Európa-szerte hagyományos cirkuszban dolgoztam, így van összehasonlítási alapom: nagyon kényelmes itt dolgozni.

T. J.: – Nekem szerintem egy kicsit korán jött ez a megméretés, mert belekóstoltam volna a másik, a hagyományos oldalba is, amikor mindent neked kell csinálnod, és utazgatni. Fesztiválokra is szeretnék járni, más dolgokat kipróbálni.


L. I.:-Ez az állás stabilitást ad. Az amerikai átlaghoz viszonyítva is jól élünk. Viszont látom a végét: még pár év, s elég lesz ebből az életformából. Ha valaki tíz-tizenöt évet eltölt egy show-műsorban, és mindig ugyanazt csinálja, az idegölő tud lenni. Eljön az a pont, amikor úgy érzed, elég.


Nincs honvágyatok? Nem hiányzik az otthon melege?

J. Z.: – Tizenhét éves korom óta Las Vegasban töltöttem a leghosszabb időt, ezért ha ma már telefonon beszélek az otthoniakkal, nekem itt van »itthon«.

T. J.: – Számomra még mindig gond, hogy ilyen messze vagyok a családomtól. Az első itt töltött év rettentően nehéz volt, a második már valamennyivel könnyebben telt, s noha mindenki azzal biztatott, hogy a negyedik után megszokom, most, az ötödikben van a legnagyobb honvágyam. Minden percben hazarepülnék.

L. I.: – Tíz éve élek az Államokban, az egyetemet is beleszámítva, így már nincs honvágyam. Látogatók jönnek elég gyakran, szüleimmel hetente többször beszélek telefonon. Úgy gondolom, ha otthon élnék, sem látnám őket annyival gyakrabban. Ha Magyarországra nem is, de a jövőben mindenképpen Európába szeretnék költözni.

T. J.: – Az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak a Cirque du Soleil-ben. Régen sokan kinevettek emiatt, senki sem hitt bennem. Amikor először láttam egy itteni show-t, a szakmáról való gondolkodásom, céljaim megváltoztak: ha így is lehet művelni – gondoltam, akkor én így szeretném. Ma ugyanúgy tisztelem a társulatot, de már rutinszerűen végzem a munkám. Sok minden át is alakult. Vannak táncos és erotikus előadások is, nem csak akrobatikusak, viszont ma sem egyszerű ide bekerülni.

L. I.: – Egy kicsit hírességeknek érezhetjük magunkat.

T. J.: – Az előadás után gyakran kérnek aláírást a rajongók, és lefényképezkednek velünk. Jó érzés, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk.

J. Z.: – Nekünk ez már mindennapi, bár igyekszünk nem elfelejteni, milyen különleges helyen dolgozunk. Előadóművészként már révbe értem, és valószínű, hogy erről a pályáról fogok visszavonulni. Még szeretnék egy-két dolgot kipróbálni, lehetőség szerint a Cirque du Soleil-nél.

T. J.: – Én még pezsgek. Álmom egy saját szám: partnerrel, koreográfi ával, zenével és trükkökkel, s eljárni vele különböző fesztiválokra Európába, például a Fővárosi Nagycirkuszba Budapestre. Ezért is próbálok vigyázni magamra.

J. Z.: – Józsinak felborult a sorrend. Neki ez az első igazi munkája.

L. I.: – Amióta itt dolgozom, reálisabban látom az életet. Úgy vettem észre, innen kétféleképpen távoznak az emberek: vagy kihullanak, vagy egy számukra jobb, főleg személyes dolgot részesítenek előnyben. A mérce azonban magas, ha valaki saját produkciót szeretne készíteni, az nagyon nehéz feladat. Talán pár év alatt én is beérek, s lesz annyi pénzem és tapasztalatom, hogy a saját utamat járjam, hasznosítva az itt tanultakat.


Milyen módon inspirálódtok ennyi év elteltével?

J. Z.: – Jó érzés, hogy a szakmában elértünk valamit. Még a színpadon is belebizsergek, amikor összenézek Józsival. Élvezem az előadást. Be se tenném a lábam, ha nem így volna.

L. I.: – Sok időt töltünk azzal a kétszáz emberrel, akik a produkciót létrehozzák. Annyira ismerjük egymást, hogy semmit sem lehet eltitkolni, megjátszani. Ha valaki rosszul dolgozik, az rögtön kiderül. És ez inspiráló, mert csak egy út van – őszintén meg kell mutatni, mit tud az ember.

T. J.: – Nekem is ez az életem. Munka közben nem érzem úgy, hogy dolgozom.

J. Z.: – Így könnyű mosolyogni.

T. J.: – Zoli mindig mosolyog meg énekel is »fogás« közben.


Mit jelent számotokra a vasárnap?

L. I.: – Ünnep. Vasárnap adjuk elő a legjobb show-műsort, mert számunkra ez a hét vége, a hétfő és kedd szabadnapok.

T. J.: – Vasárnap sokáig alszom, kezdem kipihenni a nehéz hetet.

J. Z.: – Én szeretem a vasárnap reggeli forgalmat, mert ilyenkor mindenki templomban van. Át lehet hasítani a városon.

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Két élet, vagy egy – Stein és Toklas titkai

Gertrude Stein és Alice B. Toklas közismert irodalmi figurák – még azok is hallották nevüket, akik nem olvasták mű?veiket. Annak ellenére, hogy sokan sok mindent leírtak már róluk, életüket és kapcsolatukat illetően rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt, imigyen garantálva a Stein- és Toklas-témájú cikkek és könyvek nem szűnő fel-felbukkanását.

Janet Malcolm Two Lives: Gertrude and Alice (Két élet: Gertrude és Alice) című könyvében (a cím Stein Három élet című könyvére való utalás) leginkább azt a kérdést próbálja körbejárni, miként tudta Stein és Toklas elkerülni írásaikban, könyveikben és naplóikban azt a maguk létezésében és a huszadik század első felében sorsdöntő két tényt, hogy ugyanis zsidók és leszbikusok voltak. Hogyan menekült meg ez az idős leszbikus zsidó páros a nácik elől? Miért maradtak Franciaországban a német megszállás alatt, amikor az USA-ba menekülhettek volna?

Gertrude Stein és Alice B. Toklas: mindketten amerikai állampolgárok, jó körülmények között nőttek fel az Egyesült Államokban. Gertrude Stein 1903-ban költözött Párizsba, ahol fivérével, Leóval lakott. Itt ismerkedett meg Picassóval, Henri Matisse-szal, itt tett szert egyedi képgyűjteményére és indította útjára irodalmi szalonjait. Stein 1907-ben ismerte meg Toklast, aki 1910-ben költözött Gertrude és Leo lakásába. Leo nemsokára kiköltözött a Rue de Fleurusból, mert elege lett Gertrude egoizmusából és beképzeltségéből.

Az eredetileg orvosnak készülő Stein tanulmányainak utolsó évében hagyta ott a John Hopkins Egyetemet, mert úgy döntött, híres író lesz. Toklas tökéletes partnere volt Steinnek irodalmi ambícióiban, és Gertrude halála után is féltve őrizte hagyatékát és titkait.

Janet Malcolm mérlege szerint Alice volt az, aki dolgozott – főzött, takarított, irányította a háztartást, legépelte Gertrude előző éjjel kézzel írt oldalait, gondoskodott Gertrude minden óhajának teljesítéséről. Stein pedig cserében kizárta életéből azokat (így például Mabel Dodge Luhant), akikre Alice féltékeny volt, nőket és férfiakat egyaránt, még az Alice előtti szerelmeit is. (Csak egy példa a sok közül: Stein első szerelmét Maynek hívták, ezért Alice kérésére egyik szövegéből az összes „may” igét „can”-re javította.)

A két nő nagyban különbözött – Stein éjszaka alkotott, és délig aludt, Toklas korán reggelt kelt, és gyorsan elvégezte a háztartási feladatokat, mert Gertrude nem szerette, ha környezetében valaki „dolgozott”; Stein nyitott és barátságos volt mindenkivel (és bárkit rá tudott venni arra, hogy segítsen neki), Toklas ellenben hideg volt és tartózkodó; Stein volt az idealista, Toklas a gyakorlatias. De facto házasságuk mégis (vagy pont ezért) majdnem negyven évig tartott. A két nő szerelméről, összetartozásáról sok szemtanú írt és nyilatkozott, mégis Hemingway volt az, aki bosszúból (Stein rossz diáknak titulálta őt egyik könyvében) írásban tett tanúvallomást a két nő szexuális életét illetően a The Moveable Feast (Ván?dorünnep) című memoárjában.

Válaszok után kutatva Janet Malcolm megpróbálja elolvasni Stein összes művét, és rendszeresen találkozik három hivatásos Stein-kutatóval. A Making of the Americans (Az amerikaiak nevelése) című regényt Malcolm egy konyhakéssel hat darabra szabdalja, és csak így válik számára olvashatóvá. Erről az ezeroldalas könyvről írja egyik levelében Thornton Wilder, a korabeli Stein-támogató, hogy furcsának tart?ja, Gertrude miért nem említi, hogy a család, amelyet a könyvben boncolgat, egy zsidó család, ráadásul a sajátja.

A Wars I Have Seen (Háborúk, amelyeket látottam) című könyv kapcsán Malcolm Bernard Fayről ír hosszasan, mert ez a Vichy-kormánnyal és Gestapóval ápolt kapcsolatokkal rendelkező fiatalember volt valószínűleg az, aki közbenjárt Stein és Toklas érdekében a Vichy-kormánynál és a német megszállóknál is. Gertrude Stein levélben nyilatkozott a felszabadítás után a Fayt elítélő bíróságnak arról, hogy ő mentette meg értékes festménygyűj?teményét a nácik elől. Toklas a háború után segédkezett Fay börtönből való kimenekítésében. De egyikük sem említi, hogy Fay az életüket mentette volna meg. Fayt 1946-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de öt év után egy kórházból Svájcba szökött, majd 1968-ban Francois Mitterrand akkori igazságügyi miniszter kegyelmével visszatért Párizsba.

Gertrude Stein nem tesz említést saját és Toklas zsidó származásáról ebben a könyvben sem, ugyanakkor a Dreyfus-perről, az antiszemitizmusról és a zsidó menekültekről szót ejt, és Malcolm mindebből arra a következtetésre jut, hogy ezek közvetve Gertrude saját félelmeinek tükörképei.

Stein talán legnépszerűbb és legolvashatóbb művét, az Autobiography of Alice B. Toklas (Alice B. Toklas önéletrajza), amelyet párja, Toklas nevében írt. Stein itt írja le nyíltan, hogy Alice a „többi lángelme feleségekkel ül”. A könyv kontextusából nyilvánvaló, hogy a hangsúly nem azon van, hogy Toklas Stein felesége, hanem azon, hogy Stein lángelme, kimagasló zseni, aki más hasonló kiváló elmékkel társalgott naphosszat, amíg a feleségek (Toklast is beleértve) csendben ültek a szalon sarkában.

Toklas élete végéig ebben a szerepben maradt. A Stein-rokonság, Gertrude végrendelete ellenére, kisemmizte Toklast, aki szegénységben élt szeretett Párizsában haláláig. „Baby halála után nincs boldogság” – írta Toklas egyik legjobb barátjának 1946-ban, és annak ellenére, hogy sok barátja volt, akik kitartottak mellette, és akiknek gyönyörű leveleket írt, nem talált boldogságra Stein nélkül.

Alice B. Toklas egyetlen könyve, az Alice B. Toklas Cook Book (Alice B. Toklas szakácskönyve) 1954-ben jelent meg, és inkább memoár, mint szakácskönyv. Malcolm nagy élvezettel olvassa, és könyvében több receptet is idéz, miközben sok mindenre következtet. A közép-európai olvasó nagy bánatára az egyik ételt Szegely Goulash-nak írja le – persze nem biztos, hogy ez Malcolm vagy könyve kiadójának a hibája, lehet, hogy az eredetiben szerepel rosszul ennek a híres magyar ételnek a neve, véleményem szerint azonban akkor sem illik a Yale University Pressnek ilyen hibát ejtenie.

Janet Malcolm végül belátja, hogy minden igyekezete dacára neki sem sikerült megfejtenie Gertrude Stein és Alice B. Toklas titkát. Könyve tele van nagyon érdekes kérdésekkel, feltevésekkel és értékes anekdotákkal Gert?rudéről, Alice-ről és a körülöttük felbukkanó híres és kevésbé híres emberekről. A három Stein-kutatóval egyetemben Malcolm neheztel Leon Katzra, az egykor fiatal doktorandusra, akit Alice bizalmába fogadott és rendelkezésére bocsátotta Gertrude meg a saját leveleit, valamint válaszolt az addig megválaszolatlan kérdésekre. Katz ugyan befejezte doktori disszertációját a Toklastól kapott anyagok segítségével, viszont sosem jelentette meg a könyvet, amelyet állítólag disszertációja alapján írt, s a mai napig nem osztotta meg egyedülálló információit más kutatókkal.

„Mi a válasz?” – kérdezte Gert?rude Stein Toklastól a halála előtti pillanatokban. Mivel Alice nem válaszolt, a legenda szerint Gertrude újra kérdezett: „Akkor pedig: mi a kérdés?” Nekünk, kortárs Stein-olvasóknak kérdésből jut bőven, végleges válaszból annál kevesebb...


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Kicsi Csoda Stevie

Minden városnak vannak gyülekezőhelyei. Egy nyolc és fél milliós városnak több ilyen pontja is van, New Yorkban az egyik a Madison Square Garden, amely 1876-ban Gilmore’s Garden néven, nyitott tetejű arénaként épült. A jelenlegi már a harmadik MSG, de készülőben van a negyedik is.

Ahogy keletről, a Madison sugárútról Manhattan nyugati partja felé vándorolt „a Kert” (The Garden – ahogyan a helyiek nevezik), egyre nagyobb és kifi nomultabb lett. A mai MSG egy egész tévéállomásnak ad otthont, amely az itt megrendezett sport- és kulturális események közvetítéséből él. A Gardenben rendszeresen tartott jégkorong-, kosárlabda-, birkózó-, tenisz- és ökölvívó-mérkőzéseken kívül több híres koncertet is tartottak (néhányból később remek album készült).

Nemcsak Elvis Presley első és egyben utolsó New York-i fellépésének színhelye volt. John Lennon is itt lépett fel élőben utoljára, ennek az épületnek a falai között avatják évente a város frissen végzett rendőreit és tűzoltóit, továbbá néhány egyetem diplomaátadó ünnepélyének, valamint a politikai pártok gyűléseinek is otthont ad.

Múlt év novemberében a New Yorknak nevezett hangyaboly lakóinak egy része – akik olyan szerencsések voltak, hogy sikerült belépőt szerezniük, vagy olyan ügyesek, mint e sorok írója, aki az árusítás kezdete utáni első percben vásárolta jegyét az interneten – gyűlt össze a Madison Square Gardenben, és türelmetlenül várták tehetséges hangyatársuk, a Kicsi Csoda Stevie színpadra lépését.

A csarnok aznap húszezer nézőt fogadott be: özönlött a tömeg a boly nyílásaihoz hasonló bejáratoknál, sör- és pattogatottkukorica-árusok hangos kiabálása törte meg a sok mobiltelefonáló néző beszélgetését.

Kicsi Stevie a meghirdetett kezdés után fél órával felnőtt leánya, Aisha kíséretében jött ki az összegyűlt rajongók hangos örömujjongása közepette. Aisha, a gyermek, akinek Stevie az Isn’t She Lovely című nótát írta, nagyon jó hangú háttérénekesként szerepelt az előadás két és fél órája alatt. A szeptember 11-i áldozatok emlékére tartott egyperces csend után Wonder úr édesanyjáról beszélt, akit tavaly veszített el, s aki a túlvilágról ösztönözte őt, hogy újra koncertezésre adja a fejét. (Az augusztusban megkezdett turnét több mint tíz év szünet után rendezték meg.)

Stevie nemcsak fenomenális muzsikus, zeneszerző és énekes, hanem nagyon jó mimikus is. A dalok közben itt-ott elmesélt egy-egy történetet, és mindegyikben saját hangjukon szólaltatta meg a szereplőket. Amikor azzal az ötlettel állt elő, hogy újra koncertezne, menedzsere ujjongásban tört ki: „Micsoda ragyogó ötlet! Februárra vagy márciusra össze tudunk hozni valamit.” Mire Stevie: „Én inkább a jövő hónapra gondoltam.” „Hát az lehetetlen” – fakadt ki a menedzser. „Semmi sem lehetetlen” – válaszolta Stevie határozottan, s egy hónap múlva már turnézott is.

A művész ugyanígy vélekedik a világ mostani állásáról. Előadása közben többször elmondta, hogy a gyűlölködésnek nincs helye a jó emberek között, s hogy lehetséges lenne egy békés és szeretettel teli világ. Tőle nem éppen megszokott módon a koncert vége felé kijelentette, hogy azok, akik nem tudnak mást, csak haragot szítani, menjenek a pokolba.

Azért voltak derűs pillanatok is. A My Cherie Amour című dalt Stevie kamaszkorában egy Marcia nevű lányhoz írta, aki az egyik fellépése után felkereste őt a színfalak mögött, s nagyon megtetszett a fi atal zenésznek. Mivel mindketten túlságosan fi atalok voltak, nem maradhattak egyedül. A muzsikus azonban egész éjszaka Marciára gondolt, s másnap elénekelte neki a szerzeményt. Sajnos, a dal nem nyerte el az ifjú hölgy tetszését... Bár szerintem Marcia azóta megváltoztatta a véleményét.

Az 1950-ben született Stevland Hardaway Judkins tizenkét évesen, akkori, első menedzserétől kapta a Little Stevie Wonder (Kicsi Stevie, a Csoda) nevet. Tizenhárom esztendősen szerezte a Fingertips című nótát. Első nagy slágere a mai napig megállja a helyét. Azóta bármibe fogott, mindenben sikeres, ezt igazolja a Csoda beceneve is.

A születésétől vak Stevie-t anyja ösztönzésére négy fi ú- és egy lánytestvére egészséges gyermekként kezelte. Detroitban nevelkedett, a helyi templomban zongorázott és énekelt, s itt látogatta a Michigani Vakok Zenei Intézetét, klasszikus zongorát tanult.

Mára Stevie „multiinstrumentalista” lett. A koncerten egy Frederic Yonnet nevű zenésszel tartott pazar harmonikapárbajt, s nemcsak zongora- és szintetizátorjátékát bámulhattuk, hanem azt is, ahogy a harmonika mellett a kezében életre kelt a talk box nevű hangszer (amely az emberi hangot váltja át zenére).

Az est folyamán meglepetésben sem volt hiány. Először Tony Bennett lépett fel a színpadra a For Once in My Life című dal közben (szó szerint). Bennett fantasztikusan néz ki korához képest (81 éves), és minden hangot – a legmagasabbakat is – tökéletes tisztasággal énekelt. Prince pedig, a maga makulátlan fehér ingében, simára borotválva, hosszú fekete zakóban a Superstition című dal közben sétált be a világot jelentő deszkákra, átvette a gitárostól a hangszerét, levágott néhány megismételhetetlen szólót, melyet a közönség üvöltésétől alig lehetett hallani, majd meghajolt, visszaszolgáltatta a gitárt, és még a dal befejezése előtt elvonult.

Sok sláger felcsendült. Az előttem ülő kopasz, szemüveges fi atalember a Golden Lady című dalt nem bírta ülve végighallgatni, táncra perdült, és a koncert alatt a zenei gyönyörtől elvarázsolva többször is tar fejéhez kapott. A tömeggel eggyé válás sajátos élménye volt ez azok számára, akik képesek ilyesmire. Amikor húszezer ember lesz libabőrös ugyanabban a pillanatban egyetlen férfi zenéjétől és hangjától, az nem mindennapi élmény.

Egy kisebb dráma szintén emlékezetes maradt számomra. Az előttem lévő sorban megüresedett két székre egy harmincas évei vége felé járó pár csüccsent le. A férfi füstfelhőket fújt az előtte ülőkre, s ettől azok mérges tekinteteket szórtak rá. Amikor a mellettem ülő ötvenes úriember ráeszmélt, hogy az illető marihuánát pöfékel, hirtelen felállt, és kisietett a teremből. Néhány perc múlva négy kidobóember kíséretében tért vissza. A fekete öltönyös férfi ak piros lézerfénnyel kiszúrták a kétes alakot. Az ennek „fényében” kénytelen volt észrevenni őket, és párjával kivonulni. Ha ez volt az első ilyen kihágása, a New York-i törvényeknek megfelelően százdolláros és néhány hónapos felfüggesztett büntetéssel megúszta a dolgot. Ha nem először fordult vele elő, hogy marihuána birtoklásáért vagy nyilvános helyen való használatáért vetették őrizetbe, akkor akár több hónapra is a rács mögé kerülhet.

Bármi lett is e furcsa intermezzo vége, a jelen lévő kis hangyák többségének nem volt szüksége drogra, csak Kicsi Stevie csodájára ahhoz, hogy jól érezze magát. S ahogy lassú menetben, hangyasorban vonultak kifelé a gyülekezőhelyről, hogy lemenjenek a föld alá, majd az alagút másik végén szétszéledjenek a metropolis sokaságában, mosoly ült az arcokon, a fejek még az utolsó dal ritmusára mozogtak...

Megjelent a Vasarnap Magazinban

A ketarcu emberek - Kinai rudak

Kep: Al Seib

A ket eroember

Kep: Al Seib

Tobb mint cirkusz

Las Vegasban, ahol minden van, és abból is minden szinten és minden árkategóriában, a Cirque du Soleilnek öt különböző előadása fut telt házzal. Mindegyik előadás más – ami mégis összeköti őket, a varázslat, az emberi test képességeinek és a technika bravúrjának bemutatása, és a minőség, amelyben csak kevesen csalódnak.

Az egyik nagy kedvenc, az O, vagyis a francia eau fonetikus változata, a víz varázslatát mutatja be. Másfél órán át peregnek a jelenetek gyors egymásutánban, miközben a színpad egy nagy medencéből (56 ezer hektoliter) parksétánnyá változik, hogy később az akrobaták „vízen jár?janak”, majd elképesztő magasságból ugorjanak a mély vízbe. A színpad minden négyzetcentimétere állítható, vízszintesen és függőlegesen is mozog.

Az előadásban a klasszikus cirkusz minden alapeleme megtalálható. A kezdés előtt két bohóc egy nagy úszógumit cipel a nézők között, később, már az előadás részeként, a bohócok egy ház tetején úsznak be a színpadra és ügyetlenkednek egy sort. Két férfit a közönségből is bevonnak a darabba, bár hamar kiderül, hogy mindketten a csapat tagjai – egyébként szörnyethaltak volna a nagy esésektől.

Mozart kori piros ruhás férfiak futnak át a színpadon, később az „égből” körhintás paripákon szállnak le a vízbe és merülnek el benne, mint ahogy a zongorázó balerina is. A légtornászok egy a levegőben lévő hajón szállnak a színpad légterébe, hogy ott lélegzetelállító mutatványokat produkáljanak. A zsonglőrök a tűzzel játszanak, és egy ember égve olvassa újságját. Két légtornász hölgy a trapéz művészetét mutatja be. Egy közönséges hintát a légtornászok csapata csodafegyverré varázsol. Közben a vízből új és régi szereplők bújnak elő, mások pedig eltűnnek benne.

Az ember egy pillanatra sem tudja levenni a szemét a látványról. Meglepetésének a közönség többször hangosan adja jelét, elfelejti rágcsálni a pattogatott kukoricát, és a kóla is érintetlen marad.

Története nincs az előadásnak, és nem is hiányzik – az élő zene, a fények, a kosztümök és az elképesztően koreografált mozgás lefoglalja mindenki figyelmét. A nézőtér 1800 embert fogad be, heti tíz előadást tartanak, 1998 októberétől 7,5 millió néző látta az O-t, amelyben 85 előadó (köztük négy magyar) szerepel, és amelyet 150 technikus segít megvalósítani.

A Mystere egy kicsit más. Itt nincs víz, vannak viszont félelmetes gólyalábakon járó szörnyek, és egy kecskefejű óriás csiga. A kosztümök merészebbek, hiszen az artistáknak nem kell vízbe merülniük. A produkció előtt a bohóc itt is a nézőtéren rosszalkodik – pattogatott kukoricát szór a közönség fejére, később pedig az egyik nézőt bezárja egy fadobozba, hogy feleségével pezsgőzhessen. Egy másik szereplő is fel-feltűnik a mutatvány során: Anna, az óriás kisbaba, aki az elején egy nagy piros labdát gurít a közönség felé, majd mikor az egyik férfi néző visszagurítja, Papa! felkiáltással ráveti magát az illetőre, és később, amikor bajba kerül, mindig ettől a „papától” kér segítséget.

Itt is van elő zene, trapéz, vannak légtornászok, erőművészek, és minden egy fokkal meg van nehezítve. A show kezdetén egy légtornász egy vasrudakból álló kockában érkezik a színpad légterének közepébe, hogy ott elképesztő mutatványokkal sokkolja a közönséget. Két erő- és egyensúlyozó művész kivitelezhetetlennek tűnő pozíciókat vesz fel egy félgömbön.

Kiemelném a Kínai rudaknak nevezett mutatványt, amelyben négy magas rúdon másznak fel az artisták, majd fejjel lefelé, vízszintesen és minden elképzelhető és elképzelhetetlen pozícióban ugrálnak, másznak fel, ereszkednek le és vetődnek az egyik rúdról a másikra. Az artisták kétarcúak, így bármerre néznek, mintha állandóan a nézőket figyelnék.

És a Bungee sem akármi – a légtornászok kosztümje azt a benyomást kelti, mintha halakat látnánk lubickolni, közben pedig a közönség feje fölött is röpködnek az artista hölgyek és urak. A kosztümökön több ezer flitter csillog…

A darab 1993-ban indult, azóta a 15 országból származó 75 előadót nyolcmillió néző látta. A Cirque du Soleil társulat 1982-ben, Kanadában jött létre, egy eredetileg fesztiválnak indult cirkuszi rendezvénysorozatból. Állatok sosem szerepeltek a cirkusz mű?során. Miután a társulat Észak-Amerikában és Európában már nevet szerzett magának, az addig utazó produkciók közül elsőként a Mystere kapott saját otthont, méghozzá 1993-ban Las Vegasban, a Treasure Island Hotelben, egy kimondottan erre szabott, eszerint átépített színházban.

A társulat megállíthatatlannak látszó sikere talán annak is köszönhető, hogy minden új szám valami másnak a határait feszegeti – a Zumanity például az erotikáét –, ugyanakkor az előadások minősége változatlanul magas.

Minden felnőttben van egy kis gyermeki, és ez a részünk szeret játszani, boldogan hagyja magát elkápráztatni. A Cirque du Soleil kreatív csoportja nagyon jól ismeri ezt a játékos énünket, és produkcióival kétségtelenül sikeresen csábítja a bennünk lakozó gyermeket a misztérium, a cirkusz világába.

Van rulett is!

Hugom szerint ez a legjobb kep Vegaszbol

A szallodak elott meg a taxira varva sem kell fazni...

Red Rock Las Vegas mellett

Viva Las Vegas!

I’m Not There – Hat Dylan egy filmben

Ha az idei Oscar-díjak egyikét nem Cate Blanchett kapja az I’m Not There című filmben nyújtott alakításáért, akkor nincs igazság a földön.

De mivel tudjuk jól, hogy a világ igazságtalan, előfordulhat, hogy mégsem Cate Blanchett kapja az Oscart, ráadásul az sem eldönthető, vajon a legjobb férfi- vagy a legjobb női főszerepért kapná-e a díjat, mivel a filmben Bob Dylant alakítja.

Bevallom, csak azért mentem el megnézni a Dylan életéről szóló alkotást, mert a kritika azt írta, hogy filmművészetileg érdekes próbálkozás, és sikeres. Dylan zenéjét és főleg szövegeit csodálom, természetét, személyiségét viszont nem állhatom. Gőgös, kiállhatatlan embernek gondolom, és ebben a film is megerősít. Blanchett elképesztő alakításáért azonban érdemes volt elszenvedni az igazi Dylant is.

Todd Haynes rendező Bob Dylan nélkül csinált filmet Bob Dylan életéről. Dylan hatalmas személyiségét, életútját hét darabra szedte, és hat színésszel játszatta el. A figurák egyikét sem hívják Dylannek vagy Bobnak, mint ahogy Bob Dylant sem hívták így, mert Robert Allen Zimmermanként született 1941 májusában Minnesotában. A Bob a Robert becézése, a Dylant pedig Dylan Thomas költő tiszteletére vette fel a fiatal Zimmerman a hatvanas évek elején.

Marcus Carl Franklin, a 14 éves fekete bőrű fiatal ember játssza a tizenegy éves Dylant, amikor az énekes gitárjával magányosan utazgatott tehervonatokban Amerika-szerte, majd felnőttként meglátogatta egyik eszményképét, Woody Guthrie folkénekest a halálos ágyán egy New Jersey-i korházban.

Ben Whishaw fiatal költőt alakít, aki a költészettel kapcsolatos kérdésekre válaszol.

Christian Bale két Dylan-változatot testesít meg. Az egyik egy fiatal folkpoéta, aki a mezőkön egy szál gitárral énekel az igazságról, leginkább fekete bőrű és szegény közönségének. A másik egy egyházi próféta, mert Dylan egy evangélikus szakaszon is átesett élete során, az úgynevezett újra született keresztények egyik szektájához szegődött egy időre.

Heath Ledger Robbie-t alakítja, az ismert színészt, aki egy Dylan-féle alakot játszik egy nagy sikerű filmben, és akinek a fejébe szállt a hírnév. Robbie feleségül vesz egy francia származású festőművészt (Charlotte Gainsbourg), hogy később elváljon tőle.

Első felségével négy gyereke volt Dylannek, illetve öt, mert felesége első gyermekét örökbe fogadta. Második feleségével egy gyermeke volt. Robbie hímsoviniszta megjegyzéseinek és sztárallűrjeinek ábrázolása a hozzáértők szerint nagyban megfelel a valóságnak.

Richard Gere szerepe a legbizarrabb. A magányos, az erdő közepén lovával és kutyájával elő Billy the Kidet alakítja, aki a motorbalesete után a világtól elzárkózó Dylant próbálja a vászonra varázsolni. Ez a film talán legsikertelenebb mozzanata.

Cate Blanchett zoknit húzott az egyébként szoros nadrágszárába („Segített úgy menni, mint ahogy egy férfi megy.”), és pontosan lekopírozta nemcsak Dylan korai hajkoronáját, gesztikulációját, testtartását, a napszemüveg mögötti bujkálását, vagy a producerek egyre nagyobb nyomása alatt meghajló zenészt, hanem Dylan vékony, androgün lényét is. Blanchett hangja és hanghordozása is megdöbbentően hasonlít Dylanére, akit a film e részében fekete-fehérben látunk Londonban, egy koncertturné alatt.

Az egyik fellépés alatt Dylant Júdásnak titulálja az egyik rajongó, jelezve, mennyire fel voltak háborodva a hallgatók, amikor a zenész egy szál gitárról elektromos hangzásra váltott. A szállodai szobájában késsel támadja meg egy másik csalódott rajongó. Egy brit újságíró egy fekete londoni taxiban provokáló és kellemetlen kérdéseket tesz fel Dylannek, melyekre ő félvállról, agresszívan válaszol, illetve nem válaszol. Mindenki úgy érzi, joga van szólni, beleszólni Dylan életébe, és számon kérni tőle művészetét.

Közben Dylan a Beatles tagjaival hempereg a londoni park füvében, és a hajnal magányában dalszövegeket ír. Napokig nem alszik, állandóan emberekkel van körülvéve. Egy másik jelentben Allen Ginsberg költővel felmászik egy hegy tetejére, ahol egy Krisztus-szobortól Dylan azt kérdezi: „Miért nem a régi számaidat játszod?”

Blanchett Dylanje az a Dylan, akit mi is ismerünk – a zenész, akitől nehezen érteni, amit mond/énekel, a sztár, akit bárki felismer New Yorkban vagy Londonban. A többi Dylan leginkább ismeretlen a tömegek számára. Haynes igyekezett pontosan rekonstruálni egyes kulcseseményeket – ezek a jelenetek, mint a film más, elképzelt részei is, nagyon „igaziknak” tűnnek, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, nem pedig játékfilmet.

Ennek ellenére attól tartok, a zenész rajongói számára ez a film nagyon kevés újat nyújt, azok számára viszont, akik nem ismernek minden Dylan-számot és nincsenek tisztában életének minden mozzanatával, kicsit rébusszerű a film, mert az életrajzi adatok ismerete nélkül érthetetlen.

Egyébként nemcsak Dylan nincs benne a filmben (az angol cím fordítása „Nem vagyok ott”), dalait is más előadók szolgáltatják, kivéve egyet, amelynek címe I’m not there (Nem vagyok ott). Haynes rendezőnek jó a humorérzéke.


Megjelent az Uj Szo Szalon mellékletében.

Philip Roth: Exit Ghost

Minden jel arra mutat, hogy hosszú évtizedek után Philip Roth olvasói kénytelenek szembenézni egyik kedvenc hősük, Nathan Zuckerman halálával. Roth eddig utolsó, 2007 őszén megjelent vékonyka regénye ebben a sorozatban a kilencedik és egyben az utolsó Zuckerman-regény.

A regény címét Roth Shakespeare Macbeth drámájából kölcsönözte. Tavalyelőtt a Macbeth egyik amerikai produkciója megtekintésére készülve Roth újraolvasta a darabot, és amikor az egyik szellemjelenthez ért, ezt a színpadi instrukciót olvasta: „A szellem lemegy a színpadról” – és ez a mondat megihlette. Tekintve, hogy a Zuckerman-sorozat első részét The Ghost Writernek (A szellem árnyékában) titulálta, nem csoda, hogy a végét jelző könyv címe is ilyen „szellemesre” sikerült.

Majd harminc évvel ezelőtt egy fiatal, naiv és ambiciózus Nathannel ismerkedhettünk meg. Most 2004-ben járunk, New Yorkban. Zuckerman, az ismert író tizenegy éve nem járt a városban; a regényből kiderül, tizenegy évvel korábban fenyegető levelek sorozata után döntött úgy, egy időre elköltözik New Englandbe. Vett egy kis házat a semmi közepén, egy kis település környékén, ahol senki sem ismerte, és ahol nem is kereste őt senki. Itt naphoszszat olvasott és írt. Telefonja, számítógépe, de még tévéje sem volt, és tulajdonképpen csak a házát takarító, annak környékét rendben tartó házaspárral állt kapcsolatban. Sok napja úgy telt, hogy nem beszélt senkivel, és nem is hiányolt senkit. Itt, ebben a házban épült fel a prosztatarákból, mely kór nemcsak impotenssé, hanem inkontinenssé is tette az öregedő írót. Már a közeli egyetem medencéjében sem úszhatott, hanem csak saját kis kerti tavában lubickolt, amíg a levegő le nem hűlt, mert szégyellte a gumibugyit, amit inkontinenciája miatt hordiania kellett.

Zuckerman most azért tér vissza New Yorkba, mert egy olyan új orvosi eljárásról értesült, amely segíthet akaratlan vizeletveszésén. Roth kegyetlenül, minden részletében pontosan írja le, mivel jár egy inkontinens ember napja: a pelenkaszerű alsónemű beszerzésén túl, annak gyakori cseréjén át az állandó mosakodásig, a kellemetlen szagok kiváltotta szégyenéig. Ahogy azt Rothtól megszokhattuk, mindez nem gátolja meg hősét és alteregóját abban, hogy romantikus érzéseket tápláljon egy nála negyven évvel fiatalabb hölgy iránt, és hogy gyengébb pillanataiban ne gondolja komolyan úgy, hogy egy románc a valóságban is létrejöhet egy fiatal hölgy és egy hetvenéves férfi között.

A fiatal hölgyet Jamie-nek hívják. Jamie és férje, Billy egy hirdetést adtak fel a New York Review of Books nevű magazinban, mert egy évre el szeretnék cserélni manhattani lakásukat egy vidéki házra, ahol mindketten saját irodalmi tevékenységükre koncentrálnának. Zuckerman véletlenül meglátja a hirdetést, felhívja a megadott számot, és hirtelen Jamie és Billy lakásán találja magát, ahol rájön, hogy Jamie-vel találkozott már korábban, egy író-olvasó találkozón, és már akkor nagyon vonzónak találta.

Zuckerman és a házaspár megegyeznek a lakhelycserében, miután hősünk a szállodájába siet, ott tisztába teszi magát, lezuhanyozik, és elkezdi írni a He and She című drámát, amely igazából Jamie-vel való virtuális beszélgetése, flörtölése. A darabot a regény során részletekben olvashatjuk, ahogy Zuckerman többet és többet tud meg csodálata tárgyáról.

Közben Jamie által egy Harvard Egyetemet végzett fiatalember, Richard is megkeresi Zuckermant. Ő Zuckerman egyik írói ideáljáról és mesteréről, E. I. Lonoffról szeretne életrajzot írni, mert úgy gondolja, Lonoff élete legnagyobb titkának birtokába jutott. Zuckermanban a fiatalember utálatot és szánalmat vált ki, és elhatározza, hogy minden erejével megpróbálja meggátolni Richard könyvének kiadását.

Az egyik kórházi látogatását követően – mert rendszeresen eljár az orvosa által javasolt procedúrákra – Zuckerman egy közeli étteremben felfedezi Lonoff feleségét, Amyt. Először nem szólítja meg, de Richarddal való találkozása után felkeresi Amyt, aki agydaganattal küszködik. Zuckerman megpróbálja megtudni, igaz lehet-e Richard állítása Lonoffot illetően.

Zuckerman maga is súlyos szklerózisban szenved, és csak úgy tud a világban tájékozódni, hogy minden este egy füzetbe leírja, pontosan mi történt vele aznap, és listát készít magának a következő nap teendőiről. Amy viszont, akit már egyszer megoperáltak, még komolyabb emlékezési problémákkal küzd, és amikor Zuckerman elmegy otthonába, látja, hogy Amy rendszeresen kommunikál halott férjével, és gyakran előveszi annak volt lábbelijét, az egyetlen tárgyat, amit emlékül megőrzött. Vajon lehet-e hinni abban, amit Amy mond Lonoffról? Vagy inkább az az igazság, amit Richard, a siker- és szenzációhajhász állít?

Ráadásul az amerikai elnökválasztás is pont ekkor zajlik, és Zuckerman nem tud ellenállni Jamie meghívásának – jövőbeli lakhelyén tölti az éjszaka nagy részét, pedig fogalma sincs, ki John Kerry, és miért lesz, mint ahogy azt Jamie állítja, katasztrófa az, ha George Busht újraválasztják. (Mi már tudjuk a választ erre a kérdésre.)

De mi lett Zuckermannal és Jamie-vel? Mi lett Richard könyvével, és mi lehet Lonoff titka? Aki kíváncsi a válaszokra, olvassa el az Exit Ghostot, ezt a tipikus Roth-regényt, amely ugyan nem ér fel az American Pastoral vagy a Plot Against America nagyszerűségével, mégis szórakoztató és elgondolkoztató irodalmi mű.


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Szilveszter napjan a metron.

Egy kis cseh rock and roll

Az igazság az, hogy az amerikaiak nemigen törődnek a világ többi részén történtekkel. (És valószínűleg a közép-európaiak sem nagyon törődnek azzal, mi történik Afrikában vagy Kansasban.) Mégis igaz, hogy 1968-ban a New York-iak nagy része odafigyelt arra, ami Prágában történt, mint ahogy 1956-ban odafigyeltek arra, ami Budapesten történt, és ezekre még mindig emlékeznek.

New Yorkban valamikor százezrével laktak magyarok, szlovákok és csehek, akik mára kiköltöztek a gazdag külvárosokba vagy nyugdíjasként a kellemes Floridába menekültek az itteni tél elől. Ezzel is magyarázható, hogy egy decemberi este rajtam kívül nem sokan voltak a nézők között, akiknek rosszul esett, hogy a színpadon elhangzott öt cseh szóból a színészek hármat helytelenül ejtettek ki. Tom Stoppard Rock ’n’ Roll című darabját néztük. A színházban telt ház volt, a mögöttem ülő hölgy, aki későn érkezett, az első tíz percben nagy igyekezettel keresett valamit a táskájában, majd olyan mély álomba zuhant, hogy a darab három óráját hangos horkolással végigaludta. Pedig a jelenetek közötti zene – a rock and roll – nagyon hangos volt! A fentiektől eltekintve Stoppard darabja teljesen magával ragadt gazdag érzelmi, történelmi, intellektuális és politikai anyagával.

A Rock ’n’ Roll a prágai tavaszról szól, de igazából inkább a marxizmus keleti és nyugati értelmezéséről, valamint a baloldali értékeket valló entellektüel életéről a vasfüggöny nyugati és keleti oldalán. A keletiek nagyon gyorsan és kényszerből, a nyugatiak lassan és kényelemből ábrándultak ki. Végül mindkét oldal ugyanarra a következtetésre jutott, de közben egészen más utat járt be.

Az egyik főszereplő Max, a cambridge-i professzor, aki még 1968-ban is védi a Szovjetuniót és ideáljait. A másik főszereplő Jan, a fiatal diák, aki Maxnál tanul 1968-ban, és a szovjet tankok bevonulása után vinillemezeivel visszaköltözik Prágába, hogy megpróbálja megmenteni országát. Sajnos, saját magát és lemezeit sem tudja megmenteni, emberileg az óvatos értelmiségi sorsára jut – az elkövetkező húsz év alatt, amelyet foszlányokban kísérhetünk végig a színpadon, idealistából disszidenssé válik. A rendszer nemcsak a lemezeit, hanem a hitét, az emberi méltóságát is összetöri, majd amikor Max, a nyugati marxista hős szót emel Jan mellett, kiengedik a börtönből és egy pékségbe szállítják, ahol az igazgató elvtársnak a titkos rendőr elvtárs azt mondja: „Ez az ember mától itt dolgozik!” Ugye, ismerős a történet?

A csökönyös pökhendi Max eközben megpróbál ellenállni brit elvtársai érveinek. Felesége hiába mondja neki az egyik kulcsjelenetben, hogy ő nem egyenlő a rák által megcsonkított testével, hogy az ember több, mint az agy, a matéria – Maxot nem lehet meggyőzni. Pedig a végén az emberi szellem, amelyben Max nem hisz, győzedelmeskedik.

A jelenetek között Bob Dylan, a Pink Floyd, a Rolling Stones és más neves 60-as évekbeli együttesek és rockénekesek zenéje csendül fel, a nézőt a fekete függönyön kivetített adatok tájékoztatják arról, hogy az adott dalt hol és mikor rögzítették. A darab egyik láthatatlan főszereplője a The Plastic People of the Universe nevű cseh rockegyüttes. Tagjait bevallásuk szerint egyáltalán nem érdekelte a politika, csak muzsikálni akartak, és nyugati társaikhoz hasonlóan híresekké válni. A rendszer viszont akkoriban nem tűrte a másság e formáját sem, a csapatot bíróság elé állították, vezetőjét börtönbe zárták. Havel, akit a darabban Ferdának hívnak, ekkor értette meg, hogy az apolitikus rockzenészek is lehetnek a politika katalizátorai, és ennek következtében jött létre a mára legendás Charta ’77.

Tom Stoppard Tomáš Strausslerként született 1937-ben Zlínben. 1939 márciusában családja Hitler elől Szingapúrba menekült, ahol apja 1941-ben egy japán fogolytáborban meghalt. Anyja Indiába menekült, itt egy Kenneth Stoppard nevű brit katonához ment feleségül, aki 1946-ban családjával Angliába költözött. Tom otthagyta a középiskolát, hogy újságíróként dolgozzon Bristolban, majd később Londonban írt színházi kritikákat. Drámát a hatvanas években kezdett írni, és első sikeres darabja, A Walk On The Water (Séta a vízen) után következett a Rosencrantz és Guildenstern halott, és Stoppard drámaíróként vált ismerté.

Jan, a darab főszereplője Stoppard alteregója is. Felmerül: mi lett volna, ha Stoppard 1968-ban Prágába költözik? Hogyan alakult volna az élete? A hipotetikus kérdésre a szerző ezzel a művel válaszol önmagának, és válasza meglepően kielégítő. Egy kulcsmozzanat mégis kimaradt a darabból, mégpedig az a szörnyű felismerés, amely egy generáció óriási csalódásához vezetett, hogy ugyanis ahogy 1956-ban a magyarokat, 1968-ban a cseheket és a szlovákokat is cserbenhagyta a nagybetűs Nyugat. Ha Tom Stoppard a hetvenes években Csehszlovákiában élt volna, történelmünk e fontos mozzanata biztosan nem maradt volna ki a Rock ’n’ Rollból.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

The Uncommon Reader

Nemcsak az angolok, hanem az amerikaiak is nagy örömmel olvasnak a brit királyi családról. A Ruppert Murdoch-féle pletykaújságok ezt a tényt maximálisan ki is használják, mint ahogy ezt Diana hercegnő halálos balesetével kapcsolatban azok is megtudták, akik egyébként nem olvasnak bulvárlapokat. A királyi család tagjairól, már amennyiben érdekel bennünket a téma, könyveket olvashatunk, újságcikkek százait nézhetjük át, és dokumentum- meg játékfilmeket tekinthetünk meg. Bizonyára született számos regény is a királyi családról, mégis meg merem kockáztatni, hogy az idén jelent meg a leghumorosabb, legszórakoztatóbb és legmeglepőbb szépirodalmi mű, amelynek főszereplője a ma uralkodó Erzsébet királynő.

Alan Bennett, akit a színházba járók a History Boys című darab szerzőjeként ismerhetnek, azt a kérdést tette fel magának, mi lenne akkor, ha a királynő hirtelen buzgó olvasóvá válnék. Mi lenne, ha komoly irodalmat kezdene el olvasni? A válasz a The Uncommon Reader (’A szokatlan olvasó’) című, alig több mint százoldalas könyvecskében található, amelyet egy hosszú téli este alatt kényelmesen el lehet olvasni.

Bennett soraiban felismerjük a többek között nemrég Helen Miren által is remekül alakított Erzsébetet, aki szigorú, szűkszavú, és mindenekelőtt a királyság szolgájának érzi magát. A királyné olyannyira élethűnek tűnik a történetben, hogy az olvasó csak a végén ébred rá, ez mégiscsak fikció, nem pedig megtörtént események leírása.

A szerző szerint előfordulhatna, hogy Erzsébet, aki köztudottan imádja kutyáit, egy szerda reggelen a hátsó kijáraton át követi két kedvencét, amikor meglátja a kis minibuszt, a mozgó könyvtárat. Hogy elkerülje a helyzet kínosságát, beszélgetésbe elegyed a könyvtárossal és az egyetlen könyvkölcsönzővel, Normannel, a konyhasegéddel. Mivel egyszerűbbnek tűnik kikölcsönözni egy könyvet, mint üres kézzel távozni, Erzsébet végignéz a polcokon, és meglepetésére sok ismerős nevet lát. Ugyan nem azért, mert olvasta volna az ismert nevek műveit, hanem mert sokakkal többször is találkozott, és pontosan emlékezett családjukra meg a róluk szóló pletykákra.

Őfelsége úgy gondolja, majd a következő szerdán olvasatlanul visszaadja a könyvet, de amikor kötelességtudóan mégis belelapoz, rájön, hogy érdekli a történet, és egy hét múlva örömmel keresi meg a mozgó könyvtárat és cserél eszmét az olvasottakról Normannel.

ĺgy kezdődik Erzsébet története az angol nyelvű irodalommal. Igaz, hogy az elején terheli némi lelkiismeret-furdalás, mivel tudja, hogy az olvasás magányos dolog, és igazából nem is számít cselekvésnek, ráadásul ahelyett, hogy összehozná az embereket, elválasztja őket. Mégis, Norman segítségével meglehetősen eklektikus módon olvassa egyik könyvet a másik után, és rájön arra, hogy egy könyv sok más könyv felé nyitja ki az utat.

Mint ahogy ezt minden az irodalmat kivételesen szerető ember megtapasztalta, Erzsébet is ráébred, hogy napjaiban kevés az óra, és hogy a programja tele van felesleges és időt pocsékoló eseményekkel, amelyek helyett olvasni is lehetne. Őfelsége mindenhová viszi magával az éppen aktuális olvasmányát, Normant kiemeli a konyhából, és maga mellé veszi segédnek. A többi palotaszolgának és főleg a királyné közvetlen közelében dolgozó férfiaknak egyáltalán nincs ínyükre ez a változás.

ĺgy fordulhat elő, hogy Erzsébet egy állami vacsora alkalmával azt kérdezi a francia elnöktől, mit gondol Jean Genetről, meglehetős pánikot keltve a francia államfőben. Saját miniszterelnökét arról faggatja, ismeri-e Perzsia, a mai Irán történetét, és amikor kiderül, hogy nem, könyveket küld az irodájába, majd a következő alkalommal kikérdezi ezek tartalmáról. Amikor alattvalóival kell beszédbe elegyednie, a királyné gyakran azt kérdezi tőlük, mit olvastak utoljára, és az emberek rémülve néznek maguk köré, mintha választ várnának valakitől. Megdöbbenésük még nagyobbra nő, amikor királynéjuk egy könyvet halász elő táskájából, és ajánlásába kezd.

Őfelsége nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az emberek többsége, mint ahogy korábban ő sem, nem olvas könyveket, és mivel a cselekvések embere, tenni akar ellene. Míg először csak passzívan és örömből, később tollal és papírral felszerelkezve olvas, sőt egy idő után azt veszi észre magán, hogy a könyvek és a jegyzetelés hatására olyan dolgokat észlel vendégeiről, amelyeknek korábban nem szentelt volna figyelmet. Néha azon kapja magát, hogy saját gondolatait is papírra veti.

Eközben a palota intrikusai szorgosan dolgoznak azon, hogy Őfelsége hagyjon fel az olvasással és az azzal járó viselkedésváltozásával, de Erzsébet mindenki eszén túljár.

A regényben sok mókás epizódot talál a kedves olvasó, például amikor egy kanadai látogatása során Erzsébet véletlenül megismerkedik a ma talán legtehetségesebb élő rövidprózaíróval, Alice Munróval, vagy amikor Henry Jamest olvasva hirtelen hangosan türelmetlenségének ad hangot, mire az éppen ott dolgozó cseléd keze sokkal gyorsabban kezd el járni. (Őszintén szólva, Henry Jamest olvasva ki ne mondta volna, akár többször is, hogy „Oh, do get on!” [Gyerünk már, mozdulj!])

Alan Bennett esetében viszont nem fenyeget ilyen veszély. Ezt a kis gyöngyszemet gyorsan és könnyedén el lehet olvasni, akár többször is. És mindenki, aki rabul esett már a könyvek varázslatának, úgy érezheti, ez egy kicsit róla is szól.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Nádas Péter a New Yorki Magyar Kulturális Központban

Nádas Péter könyvbemutatója a New Yorki Magyar kulturális központban

Száznál is több magyar és nem magyar gyűlt össze a manhattani SoHo negyedben található Magyar Kulturális Központban november 7-én, hogy részt vegyen Nádas Péter kizárólag angolul megjelent Fire and Knowledge (Tűz és tudás) című könyvének bemutatóján, melynek címadó írása a Mese a tűzről és tudásról című esszé.

A kötetből, amely egyedi módon Nádas régebbi és újabb elbeszéléseinek és esszéinek gyűjteménye, Timothy Don olvasta fel a Nagy karácsonyi gyilkosság című, a Ceauşescu házaspár kivégzését megörökítő dokumentumfi lm kapcsán írt esszét és a Hazug, csaló című elbeszélést. Nádas Péter több mint egy évtized múltán tért vissza New Yorkba, hogy a magyar kulturális központbeli bemutatkozása után két nappal a New York-i nyilvános könyvtár ismert sorozata keretében is alávesse magát a szélesebb amerikai közönség kérdéseinek.

A magyar központban a magyar származású Susan Rubin Suleiman, a Harvard Egyetem professzora beszélgetett vele. A társalgás kedélyes, humoros hangulatú volt annak ellenére, hogy a témák inkább komolyak voltak – leginkább az irodalmat, történelmet és politikát érintették. A közönség kérdéseire Nádas kifejtette, hogy sem amerikai, sem dél-amerikai író nem volt rá különösebb hatással, bár olvasni több szerző műveit is szereti. Hemingway foglalkoztatta egy ideig „a redukció miatt, amire én soha nem voltam képes. Inkább a beszédességre hajlom, növekednek a szövegeim, ezért nagyon fontos volt olyan mestert találni, aki redukál. De Hemingwaynél van egy bizonyos antiintellektualizmus, amely számomra idegen” – mondta.

A Hazatérés című, az új kötetben is szereplő esszé kapcsán a következőket osztotta meg a közönséggel: „Az otthonom az írás. Ez a szöveg arról szól, hogy amikor az ember megtalálja azt az írásmódot, amely a sajátja, vagy amikor, fordítva, személyét az írásmódban találja meg, akkor hazatért.”

A Vasárnap kérdésére, hogy fejtse ki nyilatkozatát, mely szerint a világ egy apajogú társadalomból egy anyajogú társadalom felé tart, a következőket válaszolta: „Azzal, hogy a feminizmus a 120 éves történetével alapvetően megváltoztatta a nemek egymáshoz való viszonyát, és annak ellenére, hogy a politikai vagy a hadászati irányítás még mindig erősen férfi kézben van, és a férfi gondolkodásnak megfelelő, az arányok nagyon megváltoztak a családon és a társadalmon belül is. A XIX. századi fallikusság mára már nevetséges. Az, ahogy régen majdnem minden családban megalázták a nőket, valamire kényszerítették őket, ma már nem lehetséges. És azzal, hogy a több ezer éves klasszikus férfi szerep megtört, és a férfi ak többsége – a fi atal férfi ak leginkább – ettől eléggé elbizonytalanodott, ez kihívást jelentett a nők számára. Sok helyen a nők átvették a vezetést. Ha megnézzük az arról szóló irodalmat, hogyan épül föl egy anyajogú és egy apajogú társadalom, akkor annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és a férfi -nő kapcsolatnak az egyensúlyát nem tudom elképzelni, inkább egy anyajogú felé vonzódom. Ebben látok társadalmi lehetőséget.”

Az író arról is beszélt, hogy keserű történelmi tapasztalatai, amelyekről interjúiban nyilatkozott, a XX. századi európai történelemből adódnak, mivel e történelem „súlyos tömeggyilkosságok története. Nincs olyan öt perc, amikor ettől el lehetne tekinteni” – mondta.

Nádas Péternek eddig az amerikai piacon az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége, a Szerelem és a Tűz és tudás című könyve jelent meg.

Megjelent a Vasárnap magazinban.

Halloween Park Slope-ban


A kellemes indián nyárból – amelynek hűvös reggelein ugyan mindenki elbírta a könnyű kabátot, de a délutáni nap sugarai már simogatóan melegítették a szabadban ebédelő irodai dolgozók csupasz karját – október végén egy hét alatt igazi ősz lett New Yorkban. A fák koronája többszínűre változott, s a lehullott lombok lassanként betemették a járdákat és a parkok sétányait. Előkerültek a papírzsákok, amelyekbe a gyönyörű őszi leveleket szokás itt gyűjteni. Miközben az anyukák csemetéik halloweeni kosztümjein gondolkodtak, a gyerekek örömmel dobálták egymást a lombkoszorúval, majd hordták nagy kupacokba a leveleket. A boltok kirakata is új színbe öltözött: a sok vigyorgó tökdísz mindet narancssárgává varázsolta, de kikerültek a boszorkányok, a szellemek és más félelmet idéző figurák is. A butikok és jelmezboltok felkészültek a halloweenre – hevesen reklámozva portékáikat.

A halloween ünnepe elsősorban a(z amerikai) gyermekeké. Még mielőtt járni tudnának, október 31-én jelmezbe bújtatják és felvonultatják őket a helyi parádékon. Később szüleik kíséretében járják a környéket. Szellemnek, boszorkánynak s egyéb ijesztőnek öltözve kopogtatnak be a házakhoz, s „Trick or treat?” (Cukor vagy bot? Ha nem adsz, lesz kapsz!) felkiáltással köszöntik az ajtót nyitó felnőttet. Ha felszólításukra sem kapnak édességet, akkor valamilyen módon „megbüntetik” a lakókat – például fogkrémet kennek a kilincsre, vagy vécépapírt tekernek a fákra. Néha a tinik is beöltöznek, de ők inkább baráti társaságban szórakoznak.

A Halloween kifejezés az „All Hallow Even” rövidítéséből keletkezett, s a mindenszentek előestéje. A mai modern szokások ír és skót hagyományokra vezethetők vissza – a tizenkilencedik században telepesek hozták Észak-Amerikába. A kelta kultúra szerint a földi halandók az évnek csupán ebben az időszakában léphettek kapcsolatba a szellemvilággal – a téli hónapok átvészelésére ekkor ölték le háziállataikat, takarították be terményeiket. Hittek abban, hogy az újesztendő (november elseje) előtti napon a halottak vissza tudnak jönni a túlvilágról, hogy kárt tegyenek a termésben és az állatállományban. A szellemeket ezért máglyákkal és rémisztő maszkokkal próbálták meg elijeszteni, a gyermekek hajába sót szórtak, hogy védjék őket a rossz erőktől. Később a kelta szokások néhány római tradícióval is összefonódtak. IV. Gergely pápa 835-ben a mindenszentek ünnepét november elsejére helyezte, így lett halloween ennek az előestéje.

Amerikában már a tizenkilencedik században elkezdték ünnepelni, de csak az 1900-as évek elejétől lett népszerű.

A maskarába öltözés az 1930-as, a házakhoz járás pedig az 1950-es években vált az itteni hagyományok részévé, s mára a hatodik legnagyobb hasznot hozó ünnep az Államokban (a karácsony, anyák napja, Bálint-nap, húsvét és az apák napja után).

A New York-i Halloween Parade napjainkban kétmillió embert vonz az utcákra, s négymillióan kísérik végig a tévé képernyője előtt. (Az első felvonulást 1973-ban egy álarckészítő mester, Raph Lee szervezte a Greenwich Village nevű negyedben, amely akkortájt az alternatív kultúra otthona volt.) A legnépszerűbbek a boszorkány-, a kalóz-, a vámpír-, a macska- és a bohócmaszkok, de a közelmúltban a szuperhősök is nagyon közkedveltek lettek. Mivel a manhattani ünnepáradat egyre nagyobb méreteket ölt, New York egyéb negyedei is elkezdtek – eleinte csak a csemeték számára – saját kis parádékat szervezni.

A Park Slope-ban, ahol lakom, évek óta rendeznek felvonulást. A 7. sugárutat és néhány mellékutcát már délután lezárják a forgalom elől, hogy a gyermekcsapatok biztonságosan tudjanak közlekedni az éjszakában.

A családi házakat és lakásokat ekkorra szintén dekorációkkal díszítik: a lépcsőfeljáratokon vagy a bejárati ajtók előtt tököket helyeznek el, a kerítésekről, az ablakpárkányokról pókhálók, boszorkányok és szellemek ijesztgetnek. Sötétedés előtt csak a legkisebbek mennek halloweenpartira, vagy járják szüleikkel a környék házait. Az üzletesek már délutánra kikészítik a cukorkákat és az egyéb édességeket, s mosolyogva osztogatják őket a legkisebb kosztümösöknek. Mire lemegy a nap, sokan a házuk előtti lépcsőfeljáratokon ülve egy kosár finomsággal a kezükben várják a gyermekeket. Ilyenkor a szomszédok is összejönnek, megisznak egy-egy pohár bort, s elbeszélgetnek a jelmezbe bújt, édességet kéregető csemeték szüleivel. Az idő általában elég meleg, így kellemes pár órát kint tölteni a gyertyák fényében.

A menet fél hétkor indul rendőrök, tűzoltók és mentők kíséretében. Az élen egy fej nélküli lovas halad, utána bohócok, tündérek, hercegnők s egyéb mese- és szellemvilágbeli figurák sétálnak. Zenét három együttes is szolgáltat. A legkisebbek kocsikban „menetelnek”, és többnyire a szülők is jelmezbe bújnak.
Az utóbbi évek nagy divatja, hogy a kutyatulajdonosok kis kedvencüket is felöltöztetik és felvonultatják. Az egyik volt szomszédom például nagy sikert aratott, amikor néhány évvel ezelőtt három kutyájával egyforma dalmatakosztümben jelent meg.

A maskarákat és álarcokat persze nem csak megvásárolni lehet. Minden évben azoké a legnagyobb elismerés, akik otthon gyártják ruhájukat. Az idén egy kislány New York-i sárga taxi(s)nak öltözött – nagy bajusszal. Majdnem mindenki megállította, megdicsérte, ami szemmel láthatóan boldoggá tette őt. Ez sokkal többet jelentett számára, mint egy zsák édesség.

Megjelent a Vasarnap Magazinban.

Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl

Beszelgetes Nadas Peterrel


Kinek az ötlete alapján született meg a kötet?

Nem az enyém alapján, Roger Straus ötlete volt, aki közben meghalt. Ő a kiadó egyik tulajdonosa, a Farrar, Straus & Giroux-ból a Straus volt, és ő találta ki, hogy a két nagy könyv között (az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek amerikai kiadásai – a szerk. megj.) ne legyen túl nagy a szünet, és legyen egy könyv, amely elbeszéléseket és esszéket is tartalmaz, hogy világos legyen az amerikai olvasónak, hogy van egy novellista Nádas Péter és egy esszéíró Nádas Péter is, aki nem csak regényeket ír. Teljesen egyedülálló az ötlet, én legalábbis megpróbáltam utánanézni, ilyen kötet nincs sehol, hogy egy írót mindkét minőségében összehoznak.

Volt-e ennek a különös szerkezetnek visszhangja az amerikai médiában?

A két legfontosabb amerikai kritika a New York Timesban és a Los Angeles Timesban jelent meg a könyvről, ezek foglalkoztak a műfajjal, de egyik sem kötött bele. Nagyon érdekes viszont az ellentétes vélemény a könyvvel kapcsolatban. A Los Angeles Times dicséri az eszszéimet, és kevésbé sikerültnek találja ezeket a régi elbeszéléseket. A New York Times pont fordítva, az esszéimet gyengének találja, azt mondja, olyan, mintha Milan Kundera még nem itta volna meg a kávéját reggel, és akkor ír esszét, de az elbeszéléseket remeknek találja. Mivel ehhez nem tudok hozzászólni, megmaradunk a döntetlennél.

Mikortól és minek alapján kezdte tudatosítani, hogy író szeretne lenni?

Magamtól tudtam, nagyon korán. Tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor egyfajta bizonyosság volt bennem, még csak nem is elhatározás, hanem tudat, hogy írni fogok. Nagyon sokat olvastam, olyanokat is, amiket nem kellett volna, ez később derült ki persze, felnőtt koromban, amikor újraolvastam ezeket a műveket. A tudás hiányzott még, az emberi kapcsolatokról. Ezt a hiányzó tudást az ember gyereki fantáziájával kitölti, csak az írónak nem biztos, hogy ugyanaz volt a mondanivalója… Pontosan emlékszem az első írásomra, egy kis mese volt, még meg is van. Meg akartam magamat győzni, mintha én volnék a saját tanítónőm, hogy rendesen viselkedjek, mert a könyveimet és a füzeteimet mindig tönkretettem. Megszemélyesítettem a könyveket és a füzeteket, és azok mintegy panasszal fordultak hozzám, és meggyőztek arról, hogy ezentúl rendesen viselkedjek velük. A megszemélyesítés mint művelet érdekelhetett. Az ellentétes szerep átélése.

A munka rutinja, a munkaköri leírása hogyan változott az évek során?

Nem sokat változott. Reggel fölkelek, és elkezdek dolgozni. Az író munkaköri kötelezettsége huszonnégy órára szól, és ebből az effektív írás az nem tud több lenni, mint négy-hat óra. Annak is az első egyharmada az előkészület, vagy az előző nap munkájának a korrekciója. Van egyfajta munkarítus, és ez tizenkilenc, húszéves korom óta, amikorra kialakult, olyan nagyon nem változott tulajdonképpen.

Nem nehéz ezt naponta megtartani?

Nem, az a nehéz, ha nem engedik megtartani. Ez nem jelent lemondást, ellenkezőleg, az jelent lemondást, ha erről kell lemondani.

Másolta valaha kézzel valaki más könyvét, mint Esterházy Péter Ottlikot?

Nem. Unalmasnak is gondolnám. Nem bírnám végigcsinálni. Bámulatra méltó és nagyon szép, amit Esterházy csinált. Sokan kételkednek is benne, hogy végigcsinálta. Én nem kételkedem. Van benne valami alázatos szerzetesség a szakmával szemben, a világgal szemben, az Ottlikkal szemben. Az én munkaalázatom más jellegű dolog. Ebben nekem van valami kultikus, és a kultikus nekem nem tetszik. Katolikus. Az én alázatom az inkább protestáns vagy zsidó jellegű, nem katolikus jellegű. Tüntet az alázattal, és az tőlem idegen.

Miért ódzkodik az önéletrajza megírásától?

Egy szokványos emlékiratok megírását nem tervezem, mert nem látom, hogy olyan fontos emlékeim volnának, hogy olyan hihetetlen fontos dolgok történtek volna velem. De én is nagyon szeretek memoárt olvasni. A memoár olyan műfaj, ahol előre megmondható, hogy milyen hibákat követ el az emlékező. Én nem szeretek valamihez úgy hozzáfogni, hogy előre tudom, milyen hibákat fogok elkövetni. Ismerem a saját rossz tulajdonságaim egy részét, miért ajándékozzam ezekkel meg az olvasót? Az ember önkéntelenül is elárulja magát. De szeretnék valami olyasmit írni, ami lehetővé teszi – mert nagyon sokat írtam egyes szám első személyben – a különbségtételt a fikció és a saját életem között. Ilyen igényem van. De nem biztos, hogy ezt el fogom végezni. A memoárok többsége amúgy is fikció, mert az emberek ugyanarra a dologra másként emlékeznek, hiszen ugyanazt az eseményt abban a pillanatban is, amikor történt, egy más szempontrendszer szerint fogták föl. És a regényben, a fikcióban éppen az az érdekes, hogy az embernek nemcsak önmagáról kell gondolkodnia, hanem arról is, aki vele szemben áll, akivel a párbeszédet folytatja. Egyszerre több személynek kell lennie. Ez a szép ebben a munkában, a szakmában.

Azt nyilatkozta 1956 kapcsán, hogy ez a két hét a sorsát és a pályáját szabta ki.

Egy katartikus élmény volt maga a tömegmozgalom, mert akár akarom, akár nem, a részévé válok, ha kilépek, vagy ha benne maradok is. Nem tudom megtenni, hogy valamilyen módon ne döntsek a viszonyom felől. Ennek a két hétnek, a forradalomnak, nagyon hosszan tartó következményei voltak az életemben. Lehetne sokknak is nevezni, mert az ember felismeri, hogy ő több, mint egyetlen személy és kevesebb, mint egyetlen személy, a többiek nélkül nem létezik. Felismeri az összefüggést a többiek, a mások és saját maga között, és ez az összefüggés hol pozitív, hol negatív, az események, az idő és saját pozíciója függvényében. Rettenetes sok dolgot meg kellett tanulni a tömegben. Később kellett megtanulnom, hogy lehet ezt leírni. Ennek megvannak az irodalomban a nagy mesterei – Proust, Tolsztoj. Egyrészt megkaptam itt az írói nyersanyagot, másrészt pedig az ösztönzést arra, hogy megértsem az egyén és a tömeg viszonyát, és hogy ez a viszony miként jeleníthető meg a szövegben. Mindez egy egész életre szól.

Forradalomról lévén szó, hogyan magyarázza azt, hogy régiónk újból egy diktatórikus irány felé hajlik?

Ennek többféle oka van. A legalapvetőbb oka az, hogy Európának ebben a részében a városiasságnak nincsen olyan régi történelmi hagyománya, jóval fiatalabb, jóval fejletlenebb, mint Európa nyugati felében. Az egymást követő diktatúrák azt a maradék polgárságot, ami volt, megemésztették, eltüntették, és polgárság nélkül demokráciát nem lehet csinálni. A tömeg az egyik politikai tábortól a másikig futkároz, holott a két politikai tábor között olyan lényeges különbség nincs. Amit ebben a régióban ma középosztálynak mondanak, az legfeljebb vagyonos, de a vagyona új keletű és ingatag, és sok esetben az állam kirablására épül. Ez polgárinak egyáltalán nem felel meg. Polgárság nélkül viszont a szélsőségek uralma alá kerül a társadalom. Ez egy régi nyomora Kelet-Közép-Európának, és most viszszaesett ebbe a nyomorba.

Van ebből kiút?

Katasztrófák nélkül valószínűleg nincs. Ez a földuzzadt kispolgári tömeg jóval veszélyesebb, mint ha paraszti volna, de ma már, Lengyelországot kivéve, paraszti sincs. Hagyományokkal nem rendelkező, politikai meggyőződéssel nem rendelkező kispolgári tömeg mozog ezekben a városokban, amelyek nagyon fiatal városok. Azok a városok, amelyeknek 800-600 éves történelmük van, azok is nagyon fiatal városok, mert nincs folytonossága a történelemnek.

Lehetséges lenne itt valami olyasmit véghezvinni, mint Dél-Afrikában a Truth and Reconciliation Commission (Az Igazságért és a Kiengesztelődésért Bizottság – a szerk. megj.)?

Nem lehetséges, mert egyrészt több diktatúrát kellene felböfögni, másrészt pedig ezt 1989-ben kellett volna megtenni – ezt ma már nem lehet. Akkor viszont azért nem lehetett, és helyes, hogy nem tette meg senki, mert ez egy újabb vérfürdőhöz vezetett volna, és ebből Kelet-Közép-Európában bőven elég volt. A jugoszláv példa mutatta, hogy milyen veszélyes, ha a nacionalizmus közvetlen szóhoz jut. Dél-Afrikában más volt a helyzet, mert a feketék fölénybe kerültek az őket elnyomó fehérekkel szemben, tehát a fehéreknek is érdeke volt, hogy valamilyen egyezségre jussanak, de a vagyon még az ő kezükben volt, tehát még mindig ők diktáltak. Ez Kelet-Európával nem összevethető, mert itt se vagyonos, se politikai osztály nem volt, az egyházak szét voltak verve, működésképtelenek voltak, és azt, hogy a „szabadság” vagy a „piac” mit jelent, senki nem tudta 1989-ben, és a mai napig sem nagyon tudják. A 60-80 éves folytonosság hiánya, a hol fasiszta, hol kommunista előjelű szabad rablások megtették a magukét.

Az irodalomnak van ilyenkor szerepe? Figyelnek rá az emberek?

Nincs. Az irodalom ilyen körülmények között senkit nem érdekel, de csinálja a magáét, és nagyon fontos funkciója van, és ha nem ma, akkor holnap, hogy legyen mihez visszanyúlni, hogy legyenek fogódzók, támasztékok, még akkor is, ha a nyelv közben változik.

Régiónk pici népei ismerik-e egymás irodalmát?

Nem ismerik. Ez a szegény rokon elv szerint szerveződik. Mindenki a gazdag rokonról szeretne inkább tudni, a szegényről nem. Volt a szocializmusban egy időszak, úgy 1968 körül, amikor volt ilyen igény, de ez elmúlt, és mesterségesen nem visszaállítható. A pozsonyi Kalligram Kiadó egy egyedülálló dolgot, egy fantasztikus dolgot csinál, amikor a régió irodalmát kiadja több nyelven, és gondolom, ennek óriási kisugárzása van, ami jelen pillanatban valószínűleg nem látszik, de egyedi. Ilyen volt, amit Kerényi Grácia művelt Magyarországon az 1960-as, 1970-es években a lengyel irodalommal.

Egy kérdésre válaszolva említette, hogy a világ az apajogú társadalomból az anyajogú társadalom felé tart. Miért?

Az apajogú társadalom leszerepelt. Még egy háborút tud kirobbantani, kikényszeríteni, még egy világégést, csak a világnak már nem nagyon maradt erre lehetősége. Annak sem látom már a lehetőségét, hogy a nők továbbra is produkálják a katonákat, egyrészt megszülik, másrészt elküldik, és legfeljebb aggódnak érte, de odaadják az államnak a gyerekeiket. Én ezt az anyajogú társadalom felé vezető folyamatot megállíthatatlannak találom.

Az árvák miért tudják jobban kifejezni magukat?

Én két rettenetes világháborúnak és két diktatúrának a következményeit voltam kénytelen feldolgozni. Ez volt a történeti, az emberi adottság számomra, amivel foglalkoznom kellett. A szükségből erényt próbáltam kovácsolni, és mint árva, akinek a szülei nagyon korán meghaltak, tudom, hogy ennek vannak előnyei. Az ember nem teheti meg, hogy ne nőjön föl. Ha tizenkét éves korában haltak meg a szülei, akkor tizenkét évesen kell felnőttként gondoskodnia magáról. Mint háborús gyereknek, sok iskolatársam, barátom volt félárva vagy teljesen árva. Ez ma már nincs. A mai csonka családokban ez a tapasztalat teljesen más. S inkább neurotikus, lelki problémákat okoz. Egy háborús árva elsősorban nem lelki probléma, hanem organizációs, fizikai, túlélési probléma. Az ilyen gyerek emberismerete teljes biztonsággal működik, nem tudják becsapni, mert az állati ösztönére hallgat, nem a tudására, vagy tapasztalatára. Ez nagyon korán történik, emiatt aztán nagy élettudásra tesz szert. De ez egy kelet-európai specialitás.

New York, 2007. november 8.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

A Magyar Telekom kepviseloi harom es fel perccel a kereskedes befejezese elott a napot zaro gong megszollaltatasara keszulnek.

Magyar zaszlo a New Yorki Ertektozsden - tegnap.

Ma a tozsden!

Mokuska

Eat, Pray and Love

Rómában meghízott, egy indiai ashrámban siker nélkül meditálni próbált heteken át, és végül Balin rátalált élete párjára – röviden így lehetne összegezni Elizabeth Gilbert Eat, Pray and Love (Egyél, imádkozz és szeress) bájos útikönyvét.

Nem a szó klasszikus értelmében útikönyv ez, inkább egy női lélek mélyére való utazásról számol be, de megtudhatjuk belőle azt is, hogy Nápolyban sütik a legjobb pizzát, és hogy Szicíliában érdemes tésztát enni. A könyvet szinte lehetetlen letenni. A szerző könnyed stílusban, humorosan beszél az élet nagy dolgairól és arról, ő hogy érzett, miként látta a dolgokat maga körül idegen helyeken egy éven át. Úgy ment el New Yorkból, hogy elveszettnek és depressziósnak érezte magát, és egy esztendő múltán új emberként tért vissza.

Gilbert kisasszony harmincnégy éves korában elvált első férjétől és szakított addigi életvitelével. Férjével ekkor már nem Manhattanben, hanem a várostól északra, egy szép, nyugodt, gazdag külvárosi részben vásárolt nagy házban lakott. Terveik szerint Elizabethnek teherbe kellett volna esnie és boldogan kellett volna várnia első gyermekük megszületését. Csakhogy Elizabeth hajnalban gyakran arra ébredt, hogy szorong, ilyenkor kiment a fürdőszobába, ahol végigsírta az éjszaka hátralevő részét. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nem akar feleség és anya lenni. Férje megsértett büszkeségét azzal próbálta kiengesztelni, hogy neki adta a házat. De a férjnek ez nem volt elég, és addig követelőzött, amíg végül mindent elvett volt feleségétől, még a jövőbeli könyvei bevételének egy részét is. Elizabeth közben beleszeretett egy fiatal művészbe, de ez a szerelem amolyan se veled, se nélküled történet lett, és inkább siettette, mintsem késleltette a város hátrahagyását.

Nem csoda, hogy összetört lélekkel leginkább arra vágyott, hogy mindenki hagyja őt békén, és így először Rómába menekült azzal az ürüggyel, hogy olaszul szeretne tanulni. Mivel az utazás tizenkét hónapjára cölibátust fogadott, romantikára nem vágyott, csak emberi közelségre. És Olaszországban meg is találta. Több nagyon jó barátra tett szert a nyelviskolában és azok körében, akik cserébe egy kis angol konverzációért olaszul beszélgettek vele jobbnál jobb ételek elfogyasztása közben. Három hónap alatt háromszor kellett nadrágot vásárolnia, mert sorban kihízta őket…

Új barátja, Giovanni szerint Rómára a „szex”, a Vatikánra pedig a „hatalom” szó illik a legjobban. Kicsit viszont meghökken azon, hogy már nem molesztálják őt az utcán a férfiak, mint tették annak idején, amikor még tizenhárom évesen Rómában járt. „Csúnya lettem, vagy az itteni férfiak változtak meg?” – kérdezi magától.

Elizabeth itt, Rómában szakít végleg New York-i barátjával és adja át magát teljes egészében az utazás, a felfedezés élvezetének. Olaszországban, amiként másutt sem, nem az ország vagy a nevezetességek érdeklik, hanem az emberek, a nyelv és a helyi konyha gyönyörei. Amikor egyedül Szicíliába utazik, egy álmos rendőrtől az utcasarkon megkérdezi, hol van a legjobb étterem. A rendőr egy kis térképet rögtönöz, és Gilbert kisasszony ahogy megérkezik az étterembe, rögtön mondja is a tulajdonosnak, hogy neki nem kell étlap, csak hozzák ki a legjobb ételüket. Ami ezután következett, szavai szerint élete legjobb tésztaétele volt.

Elizabeth Gilbert egy farmon nőtt fel szüleivel és lánytestvérével. Amikor elveszítettek egy csirkét, apja elment a helyi piacra és vásárolt egy újat. A jövevényt az éjszaka leple alatt volt csak szabad az állomány közé helyezni a tyúkólba, mert így a többi csirke reggel azt hitte róla, hogy mindig is közéjük tartozott, hiszen nem látták érkezését, és így nem érte bántódás. Elizabeth is úgy érkezett Indiába, mint egy új csirke – az éjszaka leple alatt – egy ashrámba, ahol meditálni és megvilágosulni szeretett volna.

Takarított, követ mosott fel, a konyhában segédkezett, igyekezett meditálni, lazítani, megtartani az imádkozási rendet, és csak egy Richard nevű, ugyancsak amerikai társával osztotta meg frusztrációját. Mert nem sok minden sikerült neki az ashrámban, kivéve, hogy a végén valamiféle megvilágosodásban mégiscsak részesült. Ahogy a Zen-mesterek vallják: Folyó vízben nem láthatjuk tükörképünket, ezért meg kell állni, meg kell nyugodni, hogy saját magunkba nézhessünk. Elizabethnek ez nagy erőfeszítések árán az indiai útja végén sikerült.

Balira azért utazott el, mert amikor először járt ott, egy „medicinman” – gyógyító, varázsló, sámán – azt mondta neki, hogy vissza fog jönni szigetre, és nála fog három hónapig inasként tanulni. Ketut Liyer, a fogatlan bölcs ugyan már nem emlékezett Elizabethre, amikor az újból az ajtaján kopogatott, de szívesen fogadta és tanításaiért cserébe azt kérte, hogy Elizabeth tanítsa őt meg jobban angolul és válaszolja meg a külföldről jövő leveleit, mert ő angolul beszélt ugyan, de írni és olvasni nem tudott.

Elizabeth beszerzett egy biciklit, ezen mindennap meglátogatta Ketut, aki naponta legalább tíz órát szentelt látogatóinak. Idővel jó barátokra is szert tett, és a végén megadta magát: szerelmes lett egy brazil úriemberbe.

S így lett szép kerek egész Elizabeth Gilbert története Balin, ahol az emberek köszönés helyett azt kérdezik egymástól: Honnan jössz, és hová mégy? Ezen a kis szigeten a sok ember nagyon közeli kapcsolatot tart egymással. Itt, ha valaki arra a kérdésre, hogy házas-e, nemmel válaszol, a Balin lakók kétségbeesnek, ezért Gilbert „még nem”-et mond inkább... Azt hiszem, ez a válasz nem csak a baliaknak, hanem Gilbertnek is jobban tetszik.

Mejelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Családon belüli erőszak


Két hete látogatónk volt: egy fiatal nő Macedóniából.

Az egyik története így szólt: „Édesanyámmal, akinek sajnos meg kellett operálni a térdét, pont a kórházban voltam, amikor az egyik arra járó nővér azt kérdezte, nem tudok-e olaszul vagy angolul. Kiderült, hogy egy pácienst hoztak be, aki nem tud macedónul, se más volt jugoszláv nyelven. Én tudok angolul, követtem tehát a nővért. A rendelőben egy nem akárhogyan összevert olasz nőt találtam. Elmesélte, nem először verte őt meg macedón férje, de most először úgy, hogy kórházba kellett szállítani. Az orvos elmondta a nőnek, hogy nem kell visszamennie férjéhez, vannak menedékhelyek, ahová ideiglenesen beköltözhet, kap anyagi és más segítséget is, és férjétől is megvédik, ha az esetleg keresné, zaklatná. A nő viszont elutasította az ajánlatot. Mikor Olaszországban éltek, férje akkor is verte és ő vissza akar menni hozzá, mondta.”

Személyesen ismerek egy nőt, akit részeges férje rendszeresen vert, és akinek a saját anyja azt mondta, amikor nála keresett menedéket, hogy menjen csak szépen haza, mert mit szólnak majd a szomszédok, hogy az ő lánya el akar válni... A nő szerencsére mégis elvált.

Egy másik asszonyt is ismerek, aki a részeges fiától szenved már évtizedek óta. A fia minden pénzét elveszi, értékesebb tárgyait ellopja és eladja, a pénzt elissza. Az anyja házának szegényes berendezését rendszeresen megrongálja, ha nem talál készpénzt, és családja minden tagját megveri.

Ugye ismerősek ezek a történetek? Ugye a kedves olvasó környezetében is élnek ilyen nők, asszonyok?

A fent említett három eset közös nevezője, az erőszakos férfiakon túl az is, hogy kis, néhány száz lelket számláló falukban játszódnak/játszódtak le. Az egész falu tudott, vagy még most is tud arról, hogy egy (vagy több) embert egy másik fizikailag bántalmaz, és lelkileg terrorizál. (Mert minden nap attól rettegni, megint mi lesz, ha megjelenik az erőszakos férj vagy fiú, éveken, évtizedeken át, terror a javából).

Nem értem: hogy lehetséges ez? A többi nő hogy engedheti, hogy szomszédasszonyukat verjék? A többi, nem erőszakos, rendes férfi hogy nézheti el, hogy nőket és gyerekeket bántalmaz valaki a közelükben?

Milyen társadalomban, milyen civilizációban élünk, hogy az ilyesmi még mindig megtörténhet?

Milyen társadalom az, ahol tettlegességnek kell megtörténnie ahhoz, hogy a rendőrség cselekedhessen – a szóbeli fenyegetőzés nem elég? Milyen társadalom az, ahol a rendőrök az erőszakos férj/férfi oldalán állnak és nem a bántalmazott, gyengébb, oldalán? Ahol a nemi erőszak áldozatát okolják amiatt, ami vele történt és nem az elkövetőt ítélik el?

Kedves olvasó, ha Ön ismer olyan nőt, gyereket vagy férfit (mert ritkán ugyan, de ez is előfordul), akit bárki fizikailag vagy bármilyen más módon bántalmaz, ne tartsa meg az információt magának! Mondja el mindenkinek, akit ismer! Szégyenítse meg azt az embert, aki embertelen módon viselkedik! Ajánlja fel segítségét a bántalmazott személynek! Tudakolja meg, hová fordulhat intézményi segítségért!

Az ilyen csapdahelyzetből nagyon nehéz egyedül kitörni, főleg több gyermekkel. Segítséget kell nyújtani azoknak, akik kilátástalannak tartják helyzetüket, és/vagy szégyenérzetük miatt nem mernek egyedül változtatni!

Ha csak egy életet teszünk jobbá, esetleg mentünk meg, példánkat mások is követni fogják és lehetséges, hogy gyermekeink társadalma már nem lesz olyan, amely eltűri a családon, társadalmon belüli erőszakot.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Black Mesa Ghost Ranch verandajarol....

Ghost Ranch kozvetlen kornyeke

Ghost Ranch fele...

Georgia O'Keeffe Új Mexikóban

Új-Mexikó magaslati sivataga sok művészt varázsolt el, de közülük talán senki sem népszerűsítette e tájat jobban, mint Georgia O’Keeffe.

A magas hegyek reggeli, érintetlen látványa és a délutáni viharos felhők dramatikus jellege éles ellentétben áll egymással. Egy-egy hegy tetejéről lepillantva amerre csak a szem ellát, a préri világosbarna színét csak a kaktuszok, a zsályabokrok és az apró fák zöld pamacsai díszítik. A Rio Grande pedig hatalmas szakadékok mélyén csobog, ahová talán csak a sasok merészkednek...

Georgia O’Keeffe 1887-ben született Wisconsin államban. Szülei marhatartással foglalkoztak farmjukon, és a család tejtermelésből élt. Georgia – a második gyermek e hétgyermekes családban – nevét édesanyja apja után kapta, aki magyar emigráns volt. Anyja családjában nagy hangsúlyt fektettek a lányok iskoláztatására, így Georgia is, miután leérettségizett, 1905-ben a chicagói, majd 1907-ben a New York-i művészeti iskolában tanult. Tanulmányait azonban sikertelennek ítélte, és kétségbeesésében elvállalt egy tanítói állást Texas államban. Csak 1912-ben vett újra ecsetet a kezébe, amikor egy nyári művészeti akadémia alkalmával megismerkedett Arthur Wesley Dow stílusával. Az akkori sikerélmény hatott rá olyannyira, hogy újra festeni kezdett. Ekkor született meg az igazi, eredeti művész, akit később a világ is megismert.

Miután rövid ideig festészetet tanított Virginiában és Texasban, New Yorkba költözött, s az akkor már híres fotós és galériatulajdonos, Afred Steiglitz pártfogoltja lett. Steiglitz bátorította őt, és galériájában bemutatta korai műveit. Kapcsolatukból szerelem, majd házasság lett. Közös életük során férje több száz felvételt készített az igencsak fotogén Georgiáról, 1918 és 1937 között háromszáz fekete-fehér képet.

Steiglitz 1923 után minden évben külön kiállításokat rendezett O’Keeffe munkáiból. Ebben az időben a festőnő leginkább nagyított virágrészleteiről és a város egyedi ábrázolásáról volt ismert.

Az 1930-as és 1940-es években Georgia nem panaszkodhatott munka, illetve megbízatás hiányára. Nemcsak egyéni megrendelők kopogtattak rendszeresen ajtaján, hanem neves múzeumok is – mint a chicagói, vagy a New York-i Modern Művészetek Múzeuma –, amelyek egy-egy retrospektív kiállításon mutatták be műveit. Festményeit szép áron vették mind a gyűjtők, mind a galériák.

O’Keeffe és Steiglitz házassága 1946-ig, Steiglitz haláláig tartott, és bár közismerten mindketten bonyolódtak szerelmi kalandokba, számtalan levél maradt utánuk, amelyekből kiderül, hogy mennyire szerették és tisztelték egymást.

A festőnő először 1917-ben járt Új-Mexikó államban, de csak átutazóban. 1929-ben tért vissza, amikor a neves művészek patrónusa, Mable Dodge Luhan – aki nagy vihart kavart akkoriban, mert bennszülötthöz, a taoszi indián törzs egyik tagjához ment feleségül – meghívta őt taoszi farmjára. O’Keeffe megszerette a környéket, és mivel új tájra vágyott, új ihletre festményeihez, 1929 és 1949 között minden évben néhány hónapot ott töltött; többek között D. H. Lawrence házában is vendégeskedett.

A Ghost Ranch (szellem- vagy kísértetfarm) nevű elhagyatott, sziklák között levő házat először 1934-ben látogatta meg, majd 1940-ben meg is vásárolta. A civilizációtól távoli helyet, ahol naphosszat festhetett, nagyon megszerette az egyedüllétet kedvelő művésznő. Autót is vásárolt magának, – egy akkor divatos Ford Model A-t, amelybe befértek festészeti kellékei is –, megtanult vezetni, s egyedül járta és festette a környéket.

A kemény telekre a közeli Abiquiu faluba költözött le. Egy spanyol katonatiszt házában szállt meg, amely a hegyoldal szélén állt, s onnan pompás kilátás nyílt a Ghost Ranchot övező hegyekre. Az említett tiszt az egyháznak ajándékozta birtokát, s O’Keeffe több mint tíz évet várt arra, hogy megvásárolhassa a házat, amely ma is pontosan olyan állapotban van, ahogyan maga után hagyta. Turisták nem látogathatják, kivéve azokat, akik feliratkoznak egy hosszú várakozólistára. Nyáron ugyanis hetente négy alkalommal egy legfeljebb tizenkét fős csoport kisbusszal felmehet a házhoz, és a kalauz, valamint a sofőr kíséretében megtekintheti a kertet, az udvart, a konyhát és a műtermet. A többi helyiség zárva marad előttük (és a kis csoport tagjainak még táskát is tilos magukkal vinniük), mivel a Santa Fé-i Georgia O’Keeffe Múzeum, amely ma a birtok tulajdonosa, minél tovább szeretné megőrizni eredeti állapotában.

Georgia három év alatt átépítette a házat, majd 1948-ban végleg beköltözött. A falu vezetőségének támogatásával természetes öntözési módszert kezdett alkalmazni – a vizet a közeli folyóból hozták –, kertészt fogadott, és elhatározta, hogy saját maga által termelt élelmiszerrel fog táplálkozni. Amikor végre Abiquiu-be is bevezették a villanyt, két nagy fagyasztót vásárolt (még mindig ott állnak a kamrájában), és bennük tárolta zöldségeit, gyümölcseit és fűszereit.

Két csaucsau kutyájával és fiatal segédjével, Juan Hamiltonnal a nyarait Ghost Ranchon, teleit pedig Abiquiu-ben töltötte. Hamilton vezette be őt az agyagozás világába, amikor az 1970-es években látása romlani kezdett. Több érdekes szobor maradt hátra életének ebből az időszakából.

Georgia 1984-ben költözött Santa Fébe, hogy megfelelő orvosi ellátásban részesülhessen. Két évvel később, 98 évesen itt érte a halál. Hamvait szeretett hegyei között, a Pedernal nevű hegyoldalon – amely Ghost Ranch-i háza verandájáról is látható – szórták szét.

Megjelent a Vasarnap Magaziban.

Sarga Taxi

A Dean&DeLuca kavezoban

Nem csak a gyerekek oltoztek be a tegnapi Halloween alkalmabol