Amikor a könyv főszereplője írásra adja fejét
The Golden Notebook
A kultikus könyveket talán úgy a legjobb megközelíteni, hogy az ember semmit nem tud róluk, és így külső befolyás nélkül döntheti el, mit jelent számára az adott mű.
Szerencsémre, amikor Doris Lessing The Golden Notebook (Arany jegyzetfüzet) című könyve egy ismerős ajánlása alapján a kezembe került, nem sejtettem, hogy remekművet, egyesek szerint a feminista bibliát tartom a kezemben. Úgy olvastam, mint bármely más könyvet, követve azt a szokásomat is, hogy a bevezetőt csak utólag olvasom el.
Őszintén szólva, amikor a könyv legutóbbi amerikai kiadásának több mint hatszáz oldalából túljutottam a négyszázadikon, azon a véleményen voltam, hogy a mű túlbeszélt. Lehetséges azonban, hogy negyven év távlata és a négy évtized alatt történtek miatt tűnt túl hosszúnak.
A regény főszereplője, Anna Wulf – az író, aki egy korábbi és egyetlen regényével nagy sikert ért el – négy naplót vezet. A feketében közép-afrikai emlékeit írja le, a vörösben a kommunista pártban megélteket, a sárgában rövidprózát, a kékben pedig érzéseit, emlékeit és álmait rögzíti. Az arany színű naplóban vagy jegyzetfüzetben, amelyről a regény a címét kapta, a négy napló egyesül.
Annán kívül megismerjük legjobb barátnőjét, Mollyt, annak volt férjét, Richardot, valamint Anna lányát és Molly fiát. Anna nem dolgozik, bestsellere bevételéből él lányával Molly házában. Igazán senkiben nem bízik, még Mollyban sem, csak a naplóihoz képes őszinte lenni, és mivel bennük szétválasztja azt, ami valójában történik és amit elképzel, illetve ahogyan ő éli meg a valóságot, a regény olvasásával ritka bepillantást kapunk egy intellektuálisan és érzelmileg gazdag ember lelki világába.
Doris Lessing nagy bravúrral és őszinteséggel leplezi le az ötvenes évekbeli brit nők helyzetét, pontosabban azokét, akik nem akartak csak azért férjhez menni, hogy valaki gondoskodjék róluk, valaki, aki ugyanakkor majd eldönti, milyen életet éljenek.
Anna és Molly elvált asszonyok. Molly exférje, Richard gazdag üzletemberré dolgozza fel magát; Molly egyebek között azért vált el tőle, mert szocialistából pénzéhes és kegyetlen kapitalistává vált. Richard újranősült, és új feleségét, aki több gyereket szült neki, mint Molly, rendszeresen csalja, általában az aktuális titkárnőjével.
A The Golden Notebook legérdekesebb részei azok, amelyek Anna kommunista nézeteinek változását mutatják be. Az ötvenes évek elején járunk (a regény 1962-ben jelent meg), és a nyugati baloldal sok remek elméje hinni akart abban, hogy létezhet egy jobb társadalom. Nagy elvárásokkal és bizalommal tekintettek a Szovjetunióra annak ellenére, hogy ekkor már szivárogtak rossz hírek is felőle. Anna és Molly egymástól függetlenül, de majdnem egyszerre jönnek rá arra, hogy nem maradhatnak tagjai egy olyan pártnak (a Brit Kommunista Pártnak), amelynek vezetősége nem tartja meg a legelemibb demokratikus szabályokat. Rövid újsághíreket is olvashatunk ebből a korszakból, ezek nemcsak a Szovjetunióról, 1956-ról, hanem az amerikai McCarthy-éráról is tudósítanak.
A regény másik nagyon fontos eleme Anna közép-afrikai emlékei, amelyek egy külön kisregényt alkotnak a monumentális regényen belül. Két fiatal nőt (egyikük Anna) és négy fiatal férfit ismerünk meg, akik egy brit állomáson dolgoznak Afrikában. Kezdetben a szocializmus eszméje köti őket össze, de minél többet vannak együtt, nézeteik és véleményük egyre inkább keveredik. A kolonializmus, rasszizmus, szexizmus és a fiatalság aranyos, de sokszor halálosan ártalmas naivitását Lessing kegyetlen pontossággal ragadja meg úgy, hogy az érzések és az alakok semmit sem veszítenek komplexitásukból. Bizonyára segített ebben az a tény is, hogy a szerző egy afrikai farmon nőtt fel és később egy brit kolóniában dolgozott Afrikában, csak ezután, 1949-ben költözött végleg Londonba.
Egy mai fiatal nő szemével kicsit problémás megérteni Anna viszonyát a férfiakhoz és nézeteit a párkapcsolatról. Megismerjük például igazi szerelmét, akinek Anna öt éven át volt a szeretője – pont addig, amíg a férfi új szeretőre nem vágyott, és akkor szakított Annával. Kicsit úgy tűnik, Anna ezek után minden férfit szívesen befogad, bármennyire világos is, hogy hazudnak, csalnak vagy éppen csak őrültek. Nehéz elfogadni, hogy aki ilyen okos, akinek ennyi ideje van gondolkodni, ennyire tájékozott a világról és ilyen olvasott, ne tudna józanul dönteni arról, milyen férfit engedjen be az életébe. Persze, az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Lessing, aki ma a nyolcvanas éveinek végén jár, maga is kétszer volt férjnél, mindkét házasságából vannak gyermekei, és mindkét házasság csak rövid ideig tartott, így fiatalon maradt egyedül, és talán nem is tudta elképzelni, hogy ez másként is lehet, hogy vannak nők, akik boldog házasságban élnek.
Másrészt az is furcsa, hogy még a mai kritikusok is olyan mondatokkal illetik a regényt, hogy „Anna egy férfi szabadságával próbál élni.” Amivel persze Anna kalandos szexuális életére céloznak. Mintha a nők erotikus vágyai még mindig tabu volna. Pedig Anna csak egy normális ember szabadságával él, nem férfiéval, sem egy nőével, mindössze boldog akar lenni úgy, hogy közben nem veszíti el egyéniségét, nevét, nézeteit, céljait és álmait. A regényben Annának nem sikerül ilyen partnerre lelnie, amiként az életben Lessingnek sem.
The Brooklyn Follies
Paul Auster feleségével, az ugyancsak író Siri Hustvedttel és felnőtt lányukkal itt lakik nem messze az én brooklyni otthonomtól. Auster nem az egyetlen író, és főként nem az egyetlen ismert kulturális személyiség, aki Brooklyn Park Slope negyedében él, mégis, amikor megláttam a The Brooklyn Follies (magyarul Brooklyni balgaságok címen jelent meg) könyve borítóját, először nem hittem a szememnek – ez a 2. Utca és a 7. Sugárút sarka, ide járok könyveket vásárolni, hétvégenként pedig ebédelni barátaimmal, és itt van a posta is.
A fotón az utca autentikus, az emberek viszont úgy vannak odamanipulálva egy számítógépes grafikai program segítségével. A könyv is egy kicsit hasonló utóízt hagyott bennem. Auster mesterien rajzolta meg a negyedet, az embereket, kedvenc éttermét, a könyvesboltokat, a szülők és gyermekeik reggeli hajszáját, a sok bébiszittert napközben, a babakocsikat, amelyektől néha nem lehet a járdán közlekedni, a kávézókat és az embereket is. Ami szerintem sajnálatos módon kevésbé sikerült, az maga a történet, amely a könyv második felében elnagyolt és nem hihető.
Nathan Glass, az ötvenkilenc éves volt biztosítóügynök Westchesterből költözik Brooklynba, mert itt szeretne meghalni. Tüdőrákja van, pont végére ért egy kezelésnek, és úgy érzi, már nincs sok ideje hátra. Nathant, aki szüleivel Park Slope-ból hároméves korában költözött el, felesége elhagyta, egyedül él, és nem is vágyik társaságra. Egy felnőtt lánya van, akit megviselt szülei válása és apjával komplikált a kapcsolata – hol beszélnek egymással, hol nem.
Nathan úgy gondolja, utolsó néhány hónapját kényelmesen és ráérősen szeretné leélni. Kibérel egy tágas lakást, és elkezdi írni Az emberi balgaságok című könyvet, amely igazából érdekes történetek, anekdoták gyűjteménye. Az írásban nincs sok rendszer, Nathan papírcetlikre, füzetből kitépett lapokra ír, és az irományokat egy cipődobozba dobja. Majd ha kifogy a történetekből, rendbe rakja őket, gondolja.
Ahogy lassacskán megismeri új otthona környékét, Nathan be-benéz az egyik használt és új könyveket áruló boltba, ahol egyik nap felismeri rég nem látott unokaöccsét, Tomot. Tom, aki Nathan visszaemlékezései szerint tehetséges egyetemi hallgató volt, és akiről Nathan mindig úgy gondolta, nagyon sokra viszi, meghízott, külseje elhagyatottá vált, és akárcsak Nathan, egyedül él egy icipici bérelt szobában, nem messze a könyvesbolttól, ahol dolgozik. Kiderül, hogy Tom feladta professzori karrierjét, nem fejezte be a doktori disszertációját, és évekig taxisként töltötte napjait. Pénze és kapcsolatai sincsenek, tulajdonképpen ő sem hisz már abban, hogy valamikor boldog lehet még.
Tom és Nathan lassacskán újból közel kerülnek egymáshoz, Nathan megismeri unokaöccse főnökét, a könyvesbolt tulajdonosát, Harryt is. Az élet újra érdekessé kezd válni. Nathannak megtetszik az egyik étterem felszolgálónője, Tom pedig egy kedves ékszerészt figyel minden reggel messziről, amikor az két gyerekét kíséri az iskolabuszhoz.
Ekkor megjelenik Nathan ajtaja előtt a kilencéves Lucy, aki Tom lánytestvérének a lánya. Lucy nem beszél, de láthatóan tudja, Nathannal és Tommal kell maradnia. A két férfi lázasan elkezdi keresni Lucy anyját, Aurorát, és innen az események komplikálttá, jobb esetben komédiává, rosszabb esetben nyakatekert történetté alakulnak. Kár, hogy Auster nem igyekezett fenntartani a regény első felére jellemző humorosan realisztikus, az életet egészséges távolságból szemlélő látószöget.
A könyv végén a könyvesboltnak otthont adó helyiségeket eladják, és ennek következtében a könyvesbolt maga is megszűnik. Tekintve, hogy a regény 2005-ben jelent meg, mondhatjuk, hogy az élet imitálja az irodalmat. 2007 augusztusában a regényben főszerepet játszó könyvesboltot eladásra kínálták, és mivel hozzáértő vevő nem akadt, a tulajdonos kiárusította a könyvek nagy részét, a boltot pedig bezárta. Most itt áll üresen a helyiség, és várja új gazdáját. Ki tudja, lehet, hogy az új bolt egy újabb regény helyszíne lesz.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, September 29, 2007
Thursday, September 27, 2007
Feljegyzesek a Hangyabolybol #2
Ma hajnalban elkezdett zuhogni az eső, de nem annyira, hogy felébresszen, csak hogy felfrissüljön a levegő. A rádió reggeli hírei szerint egész nap borult idő lesz. Mivel az amerikaiak is előszeretettel használják esernyőként autójukat, tudom, hogy mi vár rám munkába menet: gépkocsik mindenhol, vizes tócsák és bosszús emberek. Az egyetlen vidám dolog ezen a sötét, álmos reggelen az, hogy sok érdekes gumicsizmát fogok látni a metrón.
Furcsa dolog, de az amerikaiak ha esik az eső, gumicsizmát húznak. Nemcsak a gyerekek, akik ilyenkor aranyos kis lábbelijükhöz illő esőkabátban szaladgálnak (tűzoltónak, katicabogárnak vagy tigrisnek öltözve), hanem a felnőtt nők, asszonyok is. A metróra várva érdekes kombinációkkal találkozhat a bámészkodó: lila zöld kockákkal, rózsaszínű levelibékákkal, sötétzöld alapon vörös szívecskékkel, szürke csizma kék és türkiz karikákkal, fekete zöld teknősbékákkal. Először megdöbbentő volt számomra, hogy felnőtt emberek ilyen lábbelit húznak, s nem találják komikusnak, ha felül drága kosztümbe öltöztek hozzá. (Az is igaz, hogy az elegáns nők a tornacipőt csak az irodában cserélik le a tűsarkú, járásra alig alkalmas cipellőkre.)
A férfiak gumicsizma helyett óriási esernyőkkel védik magukat, bár a macsóbb fajtának arra sincs szüksége. Én csak a nadrágom szárát szoktam feltűrni, de ez is elég komikusan hathat, mert a barátnőm mindig megkérdi, hogy az özönvizet várom-e. Az efféle szurkálódó megjegyzések egyébként nem nagyon jellemzők errefelé, senki sem nézi le a másikat külseje miatt.Emlékszem, mennyire meglepett az is, amikor évekkel ezelőtt egy hasonló esős napon valamely márkás ruhaüzletbe betérve a biztonsági őr elvette az esernyőmet, s egy átlátszó műanyag zacskót ráhúzva, a végét gumival megkötve széles mosollyal az arcán adta vissza – ezzel megelőzve azt, hogy a padlóra csurogjon a víz, és csúszásveszélynek tegye ki a vásárlókat.
A metrón azonban itt is kevesen veszik a fáradságot, hogy műanyag táskába tegyék.Zuhogó esőben az utcán nem lehet taxit fogni – a véletlenül épp előttünk megüresedő kocsiért biztos, hogy legalább két ember fog összeverekedni. Végre beérek munkahelyemre – egy iroda- és lakóház első emeletére. Az épületet éppen felújítják, a tetőn egy hatalmas lakást alakítanak ki, amelyet már a U2 gitárosa, The Edge is megnézett magának. A penthouse, amelyből háromszázhatvan fokos kilátás nyílik Manhattanre, a Hudson folyóra és New Jerseyre, az év vége felé lesz készen, és tízmillió dollárnál is többért fogják kínálni.
A Tribeca negyedben sok ilyen tetőtéri luxuslakás található, szép kis kerttel, esetleg medencével a teraszon. A kilátás mindenhonnan pompás, errefelé nincsenek felhőkarcolók. Északra a Soho, keleti irányba a kínai negyed, nyugat felé a Hudson folyó, délre pedig a World Trade Center található.
A helyiség, ahol dolgozom, világos és tágas, s mivel a cég építészeti projektek menedzselésével foglalkozik, széles, egyszerű íróasztalokkal felszerelt. A jobb oldali nyolc helyet a vállalat dolgozói foglalják el, a bal oldalit pedig különböző cégek bérlik. Mindenkinek van számítógépe, telefonja, szükséges irodaeszközei. Van egy közös fax, egy nagy másológép, amely szkennel is. A konyhasarokban hűtő, mikrohullámú sütő és egy nagyon elegáns svájci kávéfőző szupergép. A kis konyha titka, hogy mindenki elmossa maga után, amit használt. Ez alól a főnököm sem kivétel, sőt a minap, amikor vendége volt, utána is ő mosogatott.
A konyha mögött egy kis raktár van, itt tárolják az irodaszereket, a régi iratokat és a takarítószereket, valamint itt található a zuhany is. (Ha nem esik az eső, két kolléganőm biciklivel jár munkába. Az egyik Manhattan keleti részéből, a másik viszont elég messziről, Brooklynból – ők gyakran itt tusolnak.)
A bejárati ajtótól jobbra található az ülésterem, amely kivetítővel és konferenciaberendezéssel is fel van szerelve. Itt tárolják a frissítő italokat, a palackozott vizet és a projektek dokumentációjának nagy részét is. Egy zárt szekrényben vannak a laptopok, melyeket az alkalmazottak haza- vagy szolgálati utakra magukkal vihetnek. A cég kávét, tejet, narancslevet, teát, vizet és üdítőt biztosít a dolgozók számára, emellett többfajta szaklapot és a New York Timest is. Naponta viszik el a szemetet, és újrahasznosításra a papírt, ezeket minden iroda külön gyűjti. A mosdók, amelyekhez csak az irodai dolgozóknak van kulcsuk, a folyosón találhatók. Naponta többször takarítják őket.
Az amerikai gazdaság manapság főleg a szervizszolgáltatásokból él. A munkahelyemen is tapasztalom, hogy minden feladatra van külön cég: a számítógépeket, légkondicionálót, másológépet, telefonközpontot, nyomtatást, webdizájnt, bérelszámolást, könyvelést, jogi tanácsadást stb. más-más vállalat bonyolítja le. Naponta különböző cégektől kapunk szállítmányokat, semmiért – irodaszerekért, üdítőkért stb.– nem kell kimozdulni.
Ebédelni mindenki máskor szokott. Én leginkább a szomszédos Subway gyorsétteremben vásárolok magamnak vegetáriánus szendvicset, és viszem fel az irodába. Az egyik kolléganőm, aki hetente két alkalommal pincérkedik, általában onnan hoz magával ételt, mások a környékbeli vendéglátóhelyek egyikénél rendelik meg telefonon, és sétálnak el érte. Csak ritkán fordul elő, hogy a dolgozók kihasználnák az egyórás ebédidőt.
Öt órakor az asszisztens, aki egyben a bejárati ajtónál recepciós is, elkezd készülődni, és ha nincs több napi feladata, röviddel öt után távozik. Fél hatnál tovább én sem szoktam maradni, hacsak nincs valami fontos befejeznivaló. A projektmenedzserek sokszor estig dolgoznak, igaz, ők később kezdenek nálam.Mire kifelé sétálok az ajtón, már egy másik portás bácsi ül a kis pult mögött. Szép estét kívánunk egymásnak, s én előveszem az esernyőmet, és elindulok, hogy mint egy hangya a sok közül, csatlakozzam a gumicsizmás tömeghez, amely leszalad a metrólejárón, hogy aztán a város másik felén újból előbújjon és szétszéledjen.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Ma hajnalban elkezdett zuhogni az eső, de nem annyira, hogy felébresszen, csak hogy felfrissüljön a levegő. A rádió reggeli hírei szerint egész nap borult idő lesz. Mivel az amerikaiak is előszeretettel használják esernyőként autójukat, tudom, hogy mi vár rám munkába menet: gépkocsik mindenhol, vizes tócsák és bosszús emberek. Az egyetlen vidám dolog ezen a sötét, álmos reggelen az, hogy sok érdekes gumicsizmát fogok látni a metrón.
Furcsa dolog, de az amerikaiak ha esik az eső, gumicsizmát húznak. Nemcsak a gyerekek, akik ilyenkor aranyos kis lábbelijükhöz illő esőkabátban szaladgálnak (tűzoltónak, katicabogárnak vagy tigrisnek öltözve), hanem a felnőtt nők, asszonyok is. A metróra várva érdekes kombinációkkal találkozhat a bámészkodó: lila zöld kockákkal, rózsaszínű levelibékákkal, sötétzöld alapon vörös szívecskékkel, szürke csizma kék és türkiz karikákkal, fekete zöld teknősbékákkal. Először megdöbbentő volt számomra, hogy felnőtt emberek ilyen lábbelit húznak, s nem találják komikusnak, ha felül drága kosztümbe öltöztek hozzá. (Az is igaz, hogy az elegáns nők a tornacipőt csak az irodában cserélik le a tűsarkú, járásra alig alkalmas cipellőkre.)
A férfiak gumicsizma helyett óriási esernyőkkel védik magukat, bár a macsóbb fajtának arra sincs szüksége. Én csak a nadrágom szárát szoktam feltűrni, de ez is elég komikusan hathat, mert a barátnőm mindig megkérdi, hogy az özönvizet várom-e. Az efféle szurkálódó megjegyzések egyébként nem nagyon jellemzők errefelé, senki sem nézi le a másikat külseje miatt.Emlékszem, mennyire meglepett az is, amikor évekkel ezelőtt egy hasonló esős napon valamely márkás ruhaüzletbe betérve a biztonsági őr elvette az esernyőmet, s egy átlátszó műanyag zacskót ráhúzva, a végét gumival megkötve széles mosollyal az arcán adta vissza – ezzel megelőzve azt, hogy a padlóra csurogjon a víz, és csúszásveszélynek tegye ki a vásárlókat.
A metrón azonban itt is kevesen veszik a fáradságot, hogy műanyag táskába tegyék.Zuhogó esőben az utcán nem lehet taxit fogni – a véletlenül épp előttünk megüresedő kocsiért biztos, hogy legalább két ember fog összeverekedni. Végre beérek munkahelyemre – egy iroda- és lakóház első emeletére. Az épületet éppen felújítják, a tetőn egy hatalmas lakást alakítanak ki, amelyet már a U2 gitárosa, The Edge is megnézett magának. A penthouse, amelyből háromszázhatvan fokos kilátás nyílik Manhattanre, a Hudson folyóra és New Jerseyre, az év vége felé lesz készen, és tízmillió dollárnál is többért fogják kínálni.
A Tribeca negyedben sok ilyen tetőtéri luxuslakás található, szép kis kerttel, esetleg medencével a teraszon. A kilátás mindenhonnan pompás, errefelé nincsenek felhőkarcolók. Északra a Soho, keleti irányba a kínai negyed, nyugat felé a Hudson folyó, délre pedig a World Trade Center található.
A helyiség, ahol dolgozom, világos és tágas, s mivel a cég építészeti projektek menedzselésével foglalkozik, széles, egyszerű íróasztalokkal felszerelt. A jobb oldali nyolc helyet a vállalat dolgozói foglalják el, a bal oldalit pedig különböző cégek bérlik. Mindenkinek van számítógépe, telefonja, szükséges irodaeszközei. Van egy közös fax, egy nagy másológép, amely szkennel is. A konyhasarokban hűtő, mikrohullámú sütő és egy nagyon elegáns svájci kávéfőző szupergép. A kis konyha titka, hogy mindenki elmossa maga után, amit használt. Ez alól a főnököm sem kivétel, sőt a minap, amikor vendége volt, utána is ő mosogatott.
A konyha mögött egy kis raktár van, itt tárolják az irodaszereket, a régi iratokat és a takarítószereket, valamint itt található a zuhany is. (Ha nem esik az eső, két kolléganőm biciklivel jár munkába. Az egyik Manhattan keleti részéből, a másik viszont elég messziről, Brooklynból – ők gyakran itt tusolnak.)
A bejárati ajtótól jobbra található az ülésterem, amely kivetítővel és konferenciaberendezéssel is fel van szerelve. Itt tárolják a frissítő italokat, a palackozott vizet és a projektek dokumentációjának nagy részét is. Egy zárt szekrényben vannak a laptopok, melyeket az alkalmazottak haza- vagy szolgálati utakra magukkal vihetnek. A cég kávét, tejet, narancslevet, teát, vizet és üdítőt biztosít a dolgozók számára, emellett többfajta szaklapot és a New York Timest is. Naponta viszik el a szemetet, és újrahasznosításra a papírt, ezeket minden iroda külön gyűjti. A mosdók, amelyekhez csak az irodai dolgozóknak van kulcsuk, a folyosón találhatók. Naponta többször takarítják őket.
Az amerikai gazdaság manapság főleg a szervizszolgáltatásokból él. A munkahelyemen is tapasztalom, hogy minden feladatra van külön cég: a számítógépeket, légkondicionálót, másológépet, telefonközpontot, nyomtatást, webdizájnt, bérelszámolást, könyvelést, jogi tanácsadást stb. más-más vállalat bonyolítja le. Naponta különböző cégektől kapunk szállítmányokat, semmiért – irodaszerekért, üdítőkért stb.– nem kell kimozdulni.
Ebédelni mindenki máskor szokott. Én leginkább a szomszédos Subway gyorsétteremben vásárolok magamnak vegetáriánus szendvicset, és viszem fel az irodába. Az egyik kolléganőm, aki hetente két alkalommal pincérkedik, általában onnan hoz magával ételt, mások a környékbeli vendéglátóhelyek egyikénél rendelik meg telefonon, és sétálnak el érte. Csak ritkán fordul elő, hogy a dolgozók kihasználnák az egyórás ebédidőt.
Öt órakor az asszisztens, aki egyben a bejárati ajtónál recepciós is, elkezd készülődni, és ha nincs több napi feladata, röviddel öt után távozik. Fél hatnál tovább én sem szoktam maradni, hacsak nincs valami fontos befejeznivaló. A projektmenedzserek sokszor estig dolgoznak, igaz, ők később kezdenek nálam.Mire kifelé sétálok az ajtón, már egy másik portás bácsi ül a kis pult mögött. Szép estét kívánunk egymásnak, s én előveszem az esernyőmet, és elindulok, hogy mint egy hangya a sok közül, csatlakozzam a gumicsizmás tömeghez, amely leszalad a metrólejárón, hogy aztán a város másik felén újból előbújjon és szétszéledjen.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Thursday, September 20, 2007
Öregedés?
Munka után elmentem az egyik kedvenc boltomba, , hogy kicseréljek egy farmernadrágot. A boltot American Eagle Outfitters-nek hívják, és egy hónappal korábban vásároltam itt, illetve akkor egy másikat cseréltem erre a farmerra, mert az előző nagy volt. Egy számmal kisebbet próbáltam, ez kicsit szoros volt, de abban bíztam, hogy majd meglazul, ahogy hordom. Nem lazult meg, sőt, szerintem nagyobb lett a hasam, és még jobban szorított. Így egy más szabású nadrágra cseréltem – kényelmes sztreccs vászonnadrágra.
Ahogy a kasszánál álltam, azon bosszankodtam, miért nem tudok itt magamnak farmert venni, amikor egyébként nagyon tetszik a kínálat. Egyik sem kényelmes – vagy nem tudok a felpróbált darabban lélegezni, vagy lóg rajtam. Kire szabják ezeket? -- mérgelődtem.
A fiatal, kasszánál ülő nők és férfiak mögött a falon két nagy képernyőn egy buta videofilm pergett, és a hozzá illő zeneszám olyan hangos volt, hogy a kasszások nem nagyon értették a kedves vásárló mondanivalóját. El is határoztam, hogy ezt szóvá teszem majd, ha rám kerül a sor, mert hát mégiscsak a vásárlókért van a bolt, és nem fordítva, nem igaz?
Álltam a sorban, nézelődtem, figyeltem a többi vásárlót, hogy mit vesznek, milyen ruhát visznek be a próbafülkébe. És ekkor, hirtelen, nagy felismerésre tettem szert! Lehet, hogy mégsem a farmer a bűnös? Körülöttem tizen- és huszonévesek sürögtek. A hangos zene őket láthatóan nem zavarta. Az ő hasuk lapos volt. Rajtuk az a nadrág, amit én most cserélni fogok, nagyon jól állna. Én vagyok az, aki egyszerűen kiöregedett az ilyen boltokból? És akkor én most hol vásároljak? Hol árulnak olyan farmerokat, amelyekben egy kis has is elfér?
Hirtelen pánikot és még nagyobb bosszúságot éreztem, hogy milyen jogon vagyok itt diszkriminálva azért, mert megöregedtem? Pedig ez a szomorú igazság. Tíz évvel ezelőtt bármit ehettem, bámilyen mennyiségben, a hasam akkor is lapos maradt. Ma már egy nagyobb vacsora után a hasam kiduzzad és napokig úgy is marad, főleg, ha rendszeresen többet vacsorázom a kelleténél.
Mert sokszor most már nem azért eszem, mert éhes vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, hanem azért, mert valakivel együtt vacsorázom, vagy, mert a szemem kívánja. És persze ott vannak a csipszek, a kis rágcsálnivalók, a kalóriadús felesleges ételek, amelyek tévénézés közben szoktak az eszembe jutni. És a nassolás eredménye szépen átvándorol a hasamra, a combomra, a hátsó felemre...
Mire rám került a sor a boltban, már nem tettem szóvá a hangos zenét. Túlkiabáltam, és kicseréltem a szűk farmert a kényelmes vászonnadrágra. Kifelé menet még egyszer jól megnéztem magamnak a vásárlókat. Én voltam a legidősebb.
Hogy ezután hova fogok menni farmert venni, nem tudom még. Talán meg kellene kérdeznem valami velem egykorú hölgyet...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Munka után elmentem az egyik kedvenc boltomba, , hogy kicseréljek egy farmernadrágot. A boltot American Eagle Outfitters-nek hívják, és egy hónappal korábban vásároltam itt, illetve akkor egy másikat cseréltem erre a farmerra, mert az előző nagy volt. Egy számmal kisebbet próbáltam, ez kicsit szoros volt, de abban bíztam, hogy majd meglazul, ahogy hordom. Nem lazult meg, sőt, szerintem nagyobb lett a hasam, és még jobban szorított. Így egy más szabású nadrágra cseréltem – kényelmes sztreccs vászonnadrágra.
Ahogy a kasszánál álltam, azon bosszankodtam, miért nem tudok itt magamnak farmert venni, amikor egyébként nagyon tetszik a kínálat. Egyik sem kényelmes – vagy nem tudok a felpróbált darabban lélegezni, vagy lóg rajtam. Kire szabják ezeket? -- mérgelődtem.
A fiatal, kasszánál ülő nők és férfiak mögött a falon két nagy képernyőn egy buta videofilm pergett, és a hozzá illő zeneszám olyan hangos volt, hogy a kasszások nem nagyon értették a kedves vásárló mondanivalóját. El is határoztam, hogy ezt szóvá teszem majd, ha rám kerül a sor, mert hát mégiscsak a vásárlókért van a bolt, és nem fordítva, nem igaz?
Álltam a sorban, nézelődtem, figyeltem a többi vásárlót, hogy mit vesznek, milyen ruhát visznek be a próbafülkébe. És ekkor, hirtelen, nagy felismerésre tettem szert! Lehet, hogy mégsem a farmer a bűnös? Körülöttem tizen- és huszonévesek sürögtek. A hangos zene őket láthatóan nem zavarta. Az ő hasuk lapos volt. Rajtuk az a nadrág, amit én most cserélni fogok, nagyon jól állna. Én vagyok az, aki egyszerűen kiöregedett az ilyen boltokból? És akkor én most hol vásároljak? Hol árulnak olyan farmerokat, amelyekben egy kis has is elfér?
Hirtelen pánikot és még nagyobb bosszúságot éreztem, hogy milyen jogon vagyok itt diszkriminálva azért, mert megöregedtem? Pedig ez a szomorú igazság. Tíz évvel ezelőtt bármit ehettem, bámilyen mennyiségben, a hasam akkor is lapos maradt. Ma már egy nagyobb vacsora után a hasam kiduzzad és napokig úgy is marad, főleg, ha rendszeresen többet vacsorázom a kelleténél.
Mert sokszor most már nem azért eszem, mert éhes vagyok, mint tíz évvel ezelőtt, hanem azért, mert valakivel együtt vacsorázom, vagy, mert a szemem kívánja. És persze ott vannak a csipszek, a kis rágcsálnivalók, a kalóriadús felesleges ételek, amelyek tévénézés közben szoktak az eszembe jutni. És a nassolás eredménye szépen átvándorol a hasamra, a combomra, a hátsó felemre...
Mire rám került a sor a boltban, már nem tettem szóvá a hangos zenét. Túlkiabáltam, és kicseréltem a szűk farmert a kényelmes vászonnadrágra. Kifelé menet még egyszer jól megnéztem magamnak a vásárlókat. Én voltam a legidősebb.
Hogy ezután hova fogok menni farmert venni, nem tudom még. Talán meg kellene kérdeznem valami velem egykorú hölgyet...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, September 16, 2007
Tuesday, September 11, 2007
Monday, September 10, 2007
Thursday, September 06, 2007
Friday, August 24, 2007
Hairspray
Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.
John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.
Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.
Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.
E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.
Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.
Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.
Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.
A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Attól tartok, az új Hairspray (Hajlakk) című filmre az emberek főleg John Travolta miatt mennek majd el, pedig film- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon érdekes fejlemény ez az igazi hollywoodi mozi.
John Waters 1988-ban forgatta az eredeti Hairsprayt, amelyben Ricki Lake volt a főszereplő, és amely leginkább arról lett híres, hogy nyers és egyenes módon mutatta be az amerikai dél rasszizmusát és osztályelitségét. A főszereplő tinilány, Tracy anyját, Ednát, egy transzvesztita, Divine alakította, aki egyúttal az undok tévéstúdió igazgatóját is megtestesítette. De Debbie Harry, Jerry Stiller és John Waters is szerepelnek a filmben.
Tracy Turnblad, a kellemesen teltkarcsú tini Baltimore-ban él szüleivel – apjának egy vicces tárgyakat áruló boltja van, anyja pedig, aki vagy százötven kiló, otthon vasal mások számára. Edna évek óta nem hagyta el otthonát, mert szégyelli küllemét. Tracy pont ellenkezőleg, szeret felfedezőutakra menni, imád táncolni, és legjobb barátnőjével, Pennyvel mindennap megnézik a tévében és végigtáncolják a Corny Collins Show-t. Míg Edna állandóan az étvágycsökkentő tablettáit keresi, Tracy jóízűen eszik, hiszen, mondja, egy tinédzsernek szüksége van a táplálékra. 1962-t írunk.
Tracy naivan megjelenik a Corny Collins Show táncosválogatásán, ahol annak ellenére, hogy lekövérezik, mindenki legnagyobb meglepetésére bejut az új táncosok közé. Itt viszont nem tud szemet hunyni afölött, hogy fekete bőrű táncosokat havonta csak egyszer engednek a képernyőre (Baltimore-ban ekkor még fehérek és feketék semmilyen társadalmi helyzetben nem jelenhettek meg együtt), és hogy a gazdag szülők sovány szőke lánya csalással nyer meg minden közönségszavazatos versenyt. Tracy egyszerre lesz a szegregáció és a soványság tirannizmusának ellenharcosa.
E film alapján készült 2002-ben a Hairspray musical, amelyet nagy sikerrel mutattak be évekig nemcsak a New York-i Broadway-n, a nagyszerű Harvey Fiersteinnel Ednaként, hanem Londonban és Dél-Afrikában is. Míg a filmben eredeti hatvanas évekbeli zene szól, a musical számára külön dalokat írtak.
Az idei Haispray film a musical adaptációja. Az eredeti John Waters-alkotással ellentétben kimaradnak a tinicsókok, a szexuális vágy megjelenése, a radikális szegregáció és rasszizmus elleni mondatok, és egy igazi transzvesztita helyett John Travoltát kapjuk Edna szerepében. Travolta, aki vagy hat hónapon át hezitált, elvállalja-e a szerepet, Divine-nal ellentétben a valóságban nem kövér, és úgy játssza Edna szerepét, mintha nő lenne. Waters szerint, aki egy exhibicionistaként megjelenik a film nyitó képsoraiban, Ednát azért kell férfinak játszania, mert ez van a DNS-ében. Travolta azonban túlságosan jól csinálja, eltűnik Edna kipárnázott testében, és ezzel a film elveszíti egyik legfontosabb dimenzióját.
Ebben a Haisprayben nincs rendőri brutalitás sem, Tracyt nem zárják börtönbe, a sovány szőke riválisa nem terjeszti róla, hogy csak egy „sápadt fekete”, és nem világos az sem, hogy a történtek, a nagy tüntetés a film végén valódi tüntetésen alapul, mégpedig a baltimore-i vidámpark ellőtt, mert a színes bőrűeket oda sem engedték be.
Ez a hollywoodi produkció leginkább egy vizezett, hígabb és könnyebben emészthető változata az eredetinek. Meglepő, hogy még ma – negyvenöt évvel a baltimore-i szegregációellenes zavargások után – is tartanak a hollywoodi producerek egy radikálisan antirasszista és az amerikai társadalmat kritizáló filmtől. Cserébe egy mézesmázos, jópofa, tökéletesen eljátszott és elénekelt két órát adnak, nagy nevekkel a plakátokon: John Travolta, Michelle Pfeiffer, Christopher Walken, Queen Latifah.
A film persze még így is nagy siker lesz (az USA-ban a nyitó hétvégén rekordnyi, 27,5 millió dollárt hozott a mozik kasszájába, még az új Harry Potter-filmet is megelőzte), mert a világ minden részén vannak társadalomból kitaszított csoportok, melyek azonosulnak Tracyvel, a kövér, táncolni akaró tinilánnyal. Mifelénk például Tracy lehetne roma, leszbikus, transzszexuális vagy vietnami, és énekversenyt vagy valóságshow-t nyerhetne. Szerencsére ma már ez is valóra válhat.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, August 10, 2007
Feljegyzések a hangyabolyból #1.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Elvegyülve a New York-i forgatagban
Mindig is a hangyákra emlékeztettek a nagyvárosi emberek, akik napi rendszerességgel iparkodnak be a föld alá, a metrókhoz, aztán pedig ki a beton dzsungelbe. A Baraka című film gyorsított képsorozatain még inkább e kis állatkákra hasonlítottak a járókelők, akiket mozgólépcsők vittek le az aluljárókba, majd hoztak fel onnan. Nemrég én is beálltam e hangyák közé. Minden hétköznap reggel fél nyolckor elindulok Brooklynban a metrómegálló felé, és fél óra múlva sokadmagammal Manhattan délnyugati oldalán szállok ki, hogy napomat egy irodában töltsem.
A reggeli rutinomat sok amerikai filmből ismerhetjük: fél hétkor megszólal a rádió. Még csukott szemmel meghallgatom a híreket, megpróbálok figyelni az időjárás-előrejelzésre, hogy tudjam, milyen ruhát vegyek fel. Tíz perc múlva feltápászkodom, megsimogatom a macskákat, bevonulok a fürdőszobába, és hét óra után jövök ki a zuhanytól némileg felfrissülve. Felöltözöm, bepakolok a táskámba, és fél nyolc körül elindulok.
Általában a házból kilépve döntöm el, hogy aznap melyik metróvonalat választom. A piros messzebb van az otthonomtól, de az visz a munkahelyemhez legközelebb. Ha ezt választom, meg tudom venni a reggeli mangós italomat. Egy útba eső bolt pont ekkor nyit, s többnyire én vagyok az első vásárló. Dél-amerikai munkások dolgoznak a bolt előtti dobozokkal. Mindig nagyon hideg van odabent, sajnálom is a pénztáros lányt, aki szvetterben fagyoskodik a pult mögött. Ha jó a kedve, fizetés közben váltunk néhány szót, ha rossz, rám se néz.
A metrómegállóig két nagy templom és érdekes házak előtt haladok el. A sok fa, a kertek, a templom előtti szökőkút, a gyönyörű természeti környezet ilyenkor, nyáron nemcsak az én reggeli sétámat üdíti fel, hanem a sok kutyasétáltató és kocogó emberét is. Már egy ismerősöm is akadt ezen az útszakaszon * egy idősebb hölgy, aki mindig sántítva jön velem szembe, hátizsákkal a hátán. Először csak mosolyogtunk egymásra, most már jó reggelt is kívánunk mellé.
Ha a sárga metróval van kedvem munkába menni, akkor a bolt sarkánál letérek a sugárútról, és a dombon lefelé indulok tovább. Egy idősebb férfi ilyenkor szokta felseperni a háza előtti teret. Egy másik szintén ez idő tájt amikor még csak nagyon kevesen vannak az utcán * sétálgat. Mindig ugyanazt a zöld szélmellényt viseli, még most is, pedig már reggel huszonöt fok van.
A narancssárga vonallal is mehetnék, azzal sem tartana tovább az út, és az irodaházhoz is közelebb vinne, mint a sárga. Így viszont Manhattannel ellentétes irányba, visszafelé kellene fordulnom; ez valamiért zavar, s csak akkor megyek ezen az útvonalon, ha okom van rá.
Legtöbbször a piros metróval utazom, s mivel az itteni viszonyokhoz képest még korán van (a legtöbb iroda kilenckor nyit), mindig van ülőhelyem. Nyolc óra körül érek a végállomásra. Itt már sokkal többen vannak az utcákon, és arrafelé, amerre én is igyekszem, kimondottan sokan haladnak. A férfiak ing-nyakkendő-sötét nadrág uniformisban vannak, válltáskájuk lezseren oldalukon csüng, kezükben kávé vagy újság, esetleg mobiltelefon. Van egy idősebb úriember, aki sárga nadrágot szeret viselni sötétkék inggel. Ahogy elhalad előttem, nem bírom ki mosolygás nélkül. Az átlátszó nadrág hátulján szépen kirajzolódnak a zsebek, a betűrt ing és az alsónadrágja is.
A nők leginkább blúzban és nadrágban járnak, elegáns retikülökkel. Akad néhány cicababa is, miniszoknyában, magas sarkúban, bár azokat inkább délután lehet látni. Ilyenkor gyakran csatlakozom hozzájuk észrevétlenül, mert megfigyeltem, hogy nekik azonnal megállnak a férfi sofőrök (főleg a nagy, gusztustalan, városba egyáltalán nem való autókkal), és átengedik őket az úttesten, ha az útpadkánál tétováznak.
A metrófeljáróval szemben van a rendőrség épülete járőrautókkal körülvéve, a bejárat előtt gyakran rendőrök és rendőrnők beszélgetnek. Az épület egyik szárnyában lovakat is tartanak. Már többször láttam szép barna lovakat az istálló előtt, ahol gazdáik, a lovas rendőrök, járőrözésre készítették elő őket.
A metrófeljárótól egysaroknyira van az irodaépület, ahol dolgozom. A gyalogutam tehát öt percnél is kevesebb. A tízemeletes épület bejáratánál a portás és a takarító régi ismerősként üdvözöl, mosolyogva kíván jó reggelt.
Megjelent a Vasarnap-ban.
Saturday, July 28, 2007
Abigail Thomas élettörténetei
Vannak könyvek, amelyek megtalálják az embert. Abigail Thomas A Three Dog Life (’Háromkutya-élet’) csak úgy, véletlenül került a kezem közé egy könyvesbolti böngészés alkalmával, és annak ellenére, hogy sosem hallottam az írónőről vagy a könyvről, és hogy kemény kötésű első kiadás volt viszonylag magas áron, mégis hazavittem. Nem bántam meg.
Később hiába kerestem Thomas hasonlóan önéletrajzi ihletésű könyvét, a Safekeeping címűt a könyvesboltokban. A hét évvel ezelőtt kiadott könyvecskét már csak az Interneten tudtam megrendelni, és ez is jelezte számomra, hogy Thomas remek író, de nem futott be igazán az amerikai piacon – neve nem cseng ismerősen az áltagolvasó számára, bár valószínűnek tartom, hogy sok egyetemi angolórán elemzik munkáját.
A Safekeeping borítóján egy befőttesüveget látunk, amelyben összegyűrt papír van. Ez a kép remekül jellemzi a könyv tartalmát, hiszen az írónő fragmentáltan, kondenzált módon tesz elénk néhány mozzanatot életéből, mintha egy üveg befőttet bontottunk volna ki és az ízek alapján pontosan viszsza tudunk emlékezni arra az időszakra, amikor a gyümölcs még friss volt. Thomas életének fontos pillanatait „tette el”, „főzte be” számunkra oly varázslatos módon, hogy amikor kinyitjuk a könyvet és beleolvasunk, mi, idegenek is úgy érezzük, ismerősek az ízek, érzések, a színek és a mondatok.
A tények lassan derülnek ki, az apró, érdekes és egyszerűen leírt történetekből: Thomas fiatalon ment férjhez, első házasságából három gyermeke született. Amikor elvált, visszaköltözött a szüleihez. Nem volt férje, se állása, se pénze, se háza. Volt viszont sok kalandja – egyikükből lett a második férj, aki addig nem volt házas. A férj házat vett, Thomas és gyerekei beköltöztek, és hamarosan útban volt a negyedik gyerek is. Az új férj viszont nem tudott meglenni egyetlen nővel. Azt mondta, felesége nem tud háztartást vezetni, és visszaköltözött Manhattanbe, ahol már várta az éppen aktuális kalandja. Thomas ismét egyedül volt, állás, pénz, férj és ház nélkül; most már négy gyerekkel, bár időközben néhány önállósult. A depresszió láthatatlan ködként szállt rá.
Végül összeszedte magát. Manhattanben, a Columbia Egyetem környékén lakott, és harmadik férjét egy nívós irodalmi magazinban feladott hirdetésen keresztül ismerte meg. Negyvenhat évesen, három hét ismeretség után hozzáment. Minek várni, gondolta. Egy ideális férjjel az oldalán, második férjével ismét barátok lettek – hárman utaztak Thomas felnőtt gyerekeit látogatni, nagyon jól megvoltak, amíg a második férj rákos nem lett. A halála által megjelent ürességet még Thomasnak is nehéz volt leírnia.
A Three Dog Life ott kezdődik, ahol a Safekeeping abbamaradt. Thomas harmadik férjével boldog életet él, mindketten dolgoznak még, szeretnek együtt lenni, Thomas úgy érzi, végre igazi társra talált, akire támaszkodhat, aki partnere mindenben, és aki megérti és nem akarja megváltoztatni. Az idill addig tart, amíg egy nap a harmadik férj kifut az útra, hogy megmentse kutyájukat. Az autó őt üti el, megsérül az agya, és egy szanatóriumban végzi. Thomas most gyerekek nélkül marad egyedül egy házban, amelyet egyedül és magának vásárolt a külvárosban, és ahonnan hetente látogatja férjét, aki már nem hasonlít arra az emberre, aki valaha több mint tíz évig társa volt.
A próza ebben a könyvecskében sem tradicionális. Nélkülözi az időrendiséget, a történet egyes darabkáit úgy kell az olvasónak öszszeraknia. Mégis kerek egésszé válik a végére, mert Thomas őszinte és tiszta írói hangja könnyedén eljut minden figyelmes olvasóhoz, aki viszonzásul hálás lesz az autentikus érzelmi és intellektuális vallomásokért.
Egy idő után az élet történeteinél nincsenek érdekesebbek.
A Three Dog Life borítóján a hatvanas éveiben járó Thomas látható, egy heverőn, három kutyájával. De a fénykép úgy van elhelyezve, hogy az írónőt csak akkor látjuk, ha megfordítjuk a könyvet, és a hátsó borítóra pillantunk. Abigail Thomas láthatóan nem szeret a történtek középpontja lenni, még akkor sem, ha saját életéről van szó.
Megjelent ma az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Vannak könyvek, amelyek megtalálják az embert. Abigail Thomas A Three Dog Life (’Háromkutya-élet’) csak úgy, véletlenül került a kezem közé egy könyvesbolti böngészés alkalmával, és annak ellenére, hogy sosem hallottam az írónőről vagy a könyvről, és hogy kemény kötésű első kiadás volt viszonylag magas áron, mégis hazavittem. Nem bántam meg.
Később hiába kerestem Thomas hasonlóan önéletrajzi ihletésű könyvét, a Safekeeping címűt a könyvesboltokban. A hét évvel ezelőtt kiadott könyvecskét már csak az Interneten tudtam megrendelni, és ez is jelezte számomra, hogy Thomas remek író, de nem futott be igazán az amerikai piacon – neve nem cseng ismerősen az áltagolvasó számára, bár valószínűnek tartom, hogy sok egyetemi angolórán elemzik munkáját.
A Safekeeping borítóján egy befőttesüveget látunk, amelyben összegyűrt papír van. Ez a kép remekül jellemzi a könyv tartalmát, hiszen az írónő fragmentáltan, kondenzált módon tesz elénk néhány mozzanatot életéből, mintha egy üveg befőttet bontottunk volna ki és az ízek alapján pontosan viszsza tudunk emlékezni arra az időszakra, amikor a gyümölcs még friss volt. Thomas életének fontos pillanatait „tette el”, „főzte be” számunkra oly varázslatos módon, hogy amikor kinyitjuk a könyvet és beleolvasunk, mi, idegenek is úgy érezzük, ismerősek az ízek, érzések, a színek és a mondatok.
A tények lassan derülnek ki, az apró, érdekes és egyszerűen leírt történetekből: Thomas fiatalon ment férjhez, első házasságából három gyermeke született. Amikor elvált, visszaköltözött a szüleihez. Nem volt férje, se állása, se pénze, se háza. Volt viszont sok kalandja – egyikükből lett a második férj, aki addig nem volt házas. A férj házat vett, Thomas és gyerekei beköltöztek, és hamarosan útban volt a negyedik gyerek is. Az új férj viszont nem tudott meglenni egyetlen nővel. Azt mondta, felesége nem tud háztartást vezetni, és visszaköltözött Manhattanbe, ahol már várta az éppen aktuális kalandja. Thomas ismét egyedül volt, állás, pénz, férj és ház nélkül; most már négy gyerekkel, bár időközben néhány önállósult. A depresszió láthatatlan ködként szállt rá.
Végül összeszedte magát. Manhattanben, a Columbia Egyetem környékén lakott, és harmadik férjét egy nívós irodalmi magazinban feladott hirdetésen keresztül ismerte meg. Negyvenhat évesen, három hét ismeretség után hozzáment. Minek várni, gondolta. Egy ideális férjjel az oldalán, második férjével ismét barátok lettek – hárman utaztak Thomas felnőtt gyerekeit látogatni, nagyon jól megvoltak, amíg a második férj rákos nem lett. A halála által megjelent ürességet még Thomasnak is nehéz volt leírnia.
A Three Dog Life ott kezdődik, ahol a Safekeeping abbamaradt. Thomas harmadik férjével boldog életet él, mindketten dolgoznak még, szeretnek együtt lenni, Thomas úgy érzi, végre igazi társra talált, akire támaszkodhat, aki partnere mindenben, és aki megérti és nem akarja megváltoztatni. Az idill addig tart, amíg egy nap a harmadik férj kifut az útra, hogy megmentse kutyájukat. Az autó őt üti el, megsérül az agya, és egy szanatóriumban végzi. Thomas most gyerekek nélkül marad egyedül egy házban, amelyet egyedül és magának vásárolt a külvárosban, és ahonnan hetente látogatja férjét, aki már nem hasonlít arra az emberre, aki valaha több mint tíz évig társa volt.
A próza ebben a könyvecskében sem tradicionális. Nélkülözi az időrendiséget, a történet egyes darabkáit úgy kell az olvasónak öszszeraknia. Mégis kerek egésszé válik a végére, mert Thomas őszinte és tiszta írói hangja könnyedén eljut minden figyelmes olvasóhoz, aki viszonzásul hálás lesz az autentikus érzelmi és intellektuális vallomásokért.
Egy idő után az élet történeteinél nincsenek érdekesebbek.
A Three Dog Life borítóján a hatvanas éveiben járó Thomas látható, egy heverőn, három kutyájával. De a fénykép úgy van elhelyezve, hogy az írónőt csak akkor látjuk, ha megfordítjuk a könyvet, és a hátsó borítóra pillantunk. Abigail Thomas láthatóan nem szeret a történtek középpontja lenni, még akkor sem, ha saját életéről van szó.
Megjelent ma az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Friday, July 27, 2007
Sunday, July 15, 2007
Friday, July 06, 2007
Szép fiúk klubja (Ocean's Thirteen)
Az ötlet egyszerű: olyan filmet kell készíteni, amely tele van érdekes technikai megoldásokkal, története gyorsan pergő és izgalmas, villogtatja a legmodernebb ketyeréket, és amely ezenfelül érzelmileg és vizuálisan érdekes lehet a női közönség számára is.
Steven Sonderbergh Ocean’s-trilógiája ezen az ötleten alapszik, és ettől sikeres. A trilógia első részében megismerhettük Danny Oceant (George Clooney), aki bosszút akart állni egy Las Vegas-i milliomos vállalkozón (Andy Garcia), amiért az börtönbe csukatta és elcsalta mellőle Tesst (Julia Roberts). Danny felbérel tíz férfit, akik közül mind más-más kiváló képességgel rendelkezik. Innen az első film címe: Ocean tizenegye (Ocean’s Eleven). Az egyszerűség kedvéért tudjuk, hogy Ocean emberei a jó fiúk, akik túljárnak mindazok eszén, akik roszszat tesznek velük.
Sajnos, a trilógia harmadik részéből (Ocean’s Thirteen) kimaradt Julia Roberts mint a női nem pozitív képviselője, megjelenik viszont Ellen Barkin mint a macsó filmek elmaradhatatlan piros ruhás nője. (Az első Matrix-filmből emlékezhetünk a piros ruhás nő kreálásának szükségességére.)
Az új antihős egy hotelmágnás, Willy Bank (Al Pacino), aki egy új kaszinószállodát épít Vegasban. Bank jobb keze, Barkin karaktere, Abigail Sponder, akit csak néhány jelenetben látunk, egyértelműen undorító, főleg amikor bemutatja, hogyan kell egy női alkalmazottat kirúgni azért, mert két kilót hízott.
Pacino remekül alakítja a csaló, rosszindulatú és hazug üzletembert, aki azt a végzetes hibát követte el, hogy átverte Ocean jó barátját, Reubent (Elliot Gould). Míg Reuben kómában fekszik, a társaság újból összejön, és kitalálják, hogyan állnak bosszút Banken, és vesznek elégtételt a barátjukat ért sérelmeken.
Ebben a Sonderbergh által felépített ideális világban etikailag minden fekete-fehér, vizuálisan pedig gyönyörű és lenyűgözően piros, vagy azúrkék. Vegas sosem nézett ki jobban, a kaszinókban csinos és ápolt emberek játszanak, sehol egy csikk vagy kiégett helyek a szőnyegen, és a jó mindig győz a rossz felett. A látványélvezetek mellett jólesik a finom humor, a jó zene és az apró kikacsintások, mint amikor a film végén Clooney azt tanácsolja Pittnek, hogy állapodjon meg egy jó nő és néhány gyerek mellett.
Az izgalmas, és a második részszel ellentétben követhető történeten kívül a közönség leginkább azért megy el megnézni ezt a filmet, mert, valljuk be, George Clooneyra, Brad Pittre és Matt Damonra jó ránézni. Clooney elegánsan sportos, Pitt továbbra is selyemingeket visel, Damon amúgy kisfiús fizikumát kicsit felnőttesebbé teszik az öltönyei. A majdnem kétórás film alatt a közönség egy percig sem unatkozik. A vágások gyorsak, az átmenetekkor figyelni kell, állandóan történik valami.
Sonderbergh kamerája fantasztikus, és még ezzel a könnyed, elegáns és a realitástól oly távoli filmmel is bizonyítja, hogy mestere művészetének, hogy bármit remekül meg tud csinálni – a komor háborús filmtől kezdve (The Good German) az ilyen nyári szórakozásig. Lehetséges persze, hogy némileg csalódott, amikor a kassza és a kritikusok szerint az Ocean’s-trilógia sokkal sikeresebb, mint az általa többre tartott más filmjei.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Az ötlet egyszerű: olyan filmet kell készíteni, amely tele van érdekes technikai megoldásokkal, története gyorsan pergő és izgalmas, villogtatja a legmodernebb ketyeréket, és amely ezenfelül érzelmileg és vizuálisan érdekes lehet a női közönség számára is.
Steven Sonderbergh Ocean’s-trilógiája ezen az ötleten alapszik, és ettől sikeres. A trilógia első részében megismerhettük Danny Oceant (George Clooney), aki bosszút akart állni egy Las Vegas-i milliomos vállalkozón (Andy Garcia), amiért az börtönbe csukatta és elcsalta mellőle Tesst (Julia Roberts). Danny felbérel tíz férfit, akik közül mind más-más kiváló képességgel rendelkezik. Innen az első film címe: Ocean tizenegye (Ocean’s Eleven). Az egyszerűség kedvéért tudjuk, hogy Ocean emberei a jó fiúk, akik túljárnak mindazok eszén, akik roszszat tesznek velük.
Sajnos, a trilógia harmadik részéből (Ocean’s Thirteen) kimaradt Julia Roberts mint a női nem pozitív képviselője, megjelenik viszont Ellen Barkin mint a macsó filmek elmaradhatatlan piros ruhás nője. (Az első Matrix-filmből emlékezhetünk a piros ruhás nő kreálásának szükségességére.)
Az új antihős egy hotelmágnás, Willy Bank (Al Pacino), aki egy új kaszinószállodát épít Vegasban. Bank jobb keze, Barkin karaktere, Abigail Sponder, akit csak néhány jelenetben látunk, egyértelműen undorító, főleg amikor bemutatja, hogyan kell egy női alkalmazottat kirúgni azért, mert két kilót hízott.
Pacino remekül alakítja a csaló, rosszindulatú és hazug üzletembert, aki azt a végzetes hibát követte el, hogy átverte Ocean jó barátját, Reubent (Elliot Gould). Míg Reuben kómában fekszik, a társaság újból összejön, és kitalálják, hogyan állnak bosszút Banken, és vesznek elégtételt a barátjukat ért sérelmeken.
Ebben a Sonderbergh által felépített ideális világban etikailag minden fekete-fehér, vizuálisan pedig gyönyörű és lenyűgözően piros, vagy azúrkék. Vegas sosem nézett ki jobban, a kaszinókban csinos és ápolt emberek játszanak, sehol egy csikk vagy kiégett helyek a szőnyegen, és a jó mindig győz a rossz felett. A látványélvezetek mellett jólesik a finom humor, a jó zene és az apró kikacsintások, mint amikor a film végén Clooney azt tanácsolja Pittnek, hogy állapodjon meg egy jó nő és néhány gyerek mellett.
Az izgalmas, és a második részszel ellentétben követhető történeten kívül a közönség leginkább azért megy el megnézni ezt a filmet, mert, valljuk be, George Clooneyra, Brad Pittre és Matt Damonra jó ránézni. Clooney elegánsan sportos, Pitt továbbra is selyemingeket visel, Damon amúgy kisfiús fizikumát kicsit felnőttesebbé teszik az öltönyei. A majdnem kétórás film alatt a közönség egy percig sem unatkozik. A vágások gyorsak, az átmenetekkor figyelni kell, állandóan történik valami.
Sonderbergh kamerája fantasztikus, és még ezzel a könnyed, elegáns és a realitástól oly távoli filmmel is bizonyítja, hogy mestere művészetének, hogy bármit remekül meg tud csinálni – a komor háborús filmtől kezdve (The Good German) az ilyen nyári szórakozásig. Lehetséges persze, hogy némileg csalódott, amikor a kassza és a kritikusok szerint az Ocean’s-trilógia sokkal sikeresebb, mint az általa többre tartott más filmjei.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, June 30, 2007
Kanyargó utakon: a zene Mindenkiföldjén
Annak ellenére, hogy az USA-ban több mint egymillió roma él, az átlag amerikai semmit sem tud róluk: a roma szót egyáltalán nem ismeri, és ha magyarázatként megemlítjük a Gypsy (cigány) elnevezést, akkor is leginkább az európai utcák kéregetői vagy a tenyérjóslással foglalkozó sztereotípiák jutnak eszébe.
Ezért dicséretre méltó Jasmine Dellal rendező munkája, aki az American Gypsy: a Stranger in Everybody’s Land (Amerikai cigány: egy idegen Mindenkiföldjén) című korábbi dokumentumfilmje után elkészítette a When the Road Bends: Tales of a Gypsy Caravan (Kanyarog az út: egy cigánykaraván meséi) című filmet is, amellyel sorra nyeri a nemzetközi filmfesztiválok díjait.
A World Music Institute rendezésében 1999-ben és 2001-ben került sor a Gypsy Caravan név alatt futó koncertsorozatra, amely során négy ország öt cigány zenekara utazta be Észak-Amerika nagyvárosait és mutatta be művészetét, nagyrészt zsúfolásig telt koncerttermekben. Jasmine Dellal öt évig dolgozott az első filmjén, a másodikkal meg az volt a terve, hogy másfél-két év alatt összeállítja. Ehhez képest csak tavaly készült el vele, és New Yorkban ez év június 15-én mutatták be, a rendezőnő és a stáb több tagja jelenlétében, az egyik legnevesebb artmoziban, ahol több hétig vetítik majd.
Jasmine Dellal és operatőre, az ismert Albert Maysles, elkísérték a Gypsy Caravan zenekarait a 2001-es hathetes turnéra – a film időrendileg a turné egyes heteinek krónikája. Az élő koncertzene az egyik, a zenészek színpadon kívüli interakciója a második, a zenészek otthonainak bemutatása pedig a film harmadik eleme. Míg a zene csodálatos és magával ragadó, a buszon filmezett vagy a szállodai szobákban megélt viccelődések szórakoztatóak, a majdnem kétórás film legértékesebb jelenetei éppen azok, amelyek romániai kis falukban, egy spanyol városban, India sivatagában és Macedónia fővárosában játszódnak.
Régiónkat két romániai és egy macedón banda képviselte. Az egyik román formáció, a Fanfare Ciocarlia egy tizenegy tagú – leginkább fúvós – zenekar Románia Moldáviához közeli részéről. Zenéjükben megtalálhatjuk a román, a cigány, a török és a klezmer zene töredékeit. A csapatot hallhattuk Emir Kusturica filmjeiben is. A másik romániai csapatban, a tizenkét tagú Taraf De Haidouksban a vonósoké a főszerep. A Taraf tagjai sem ismeretlenek a világzene rajongói előtt, hiszen felléptek Yehudi Menuhinnal, a Kromos Quartettel, és szerepeltek a Latcho Drom filmben, valamint Johnny Depp-pel a Man Who Cried (Az ember, aki sírt) című filmben is.
Esma Redzepova ismert macedóniai roma énekes. Az ötvenes éveiben járó művésznő tetemes karriert mondhat magáénak, hiszen több mint negyven éve szerepel különböző színpadokon. Esma asszonynak nem nehéz elhitetnie a nézővel, milyen sikeres volt az egykori Jugoszláviában, ahol rengeteget szerepelt a tévében is, és ahol cigánykirálynőnek tartották. A hatvanas évekbeli – egy nagyon fiatal és nagyon sovány Esmát megörökítő – fekete-fehér filmbejátszások a Gypsy Caravan… egyik csúcspontjai. Sajnos, a film készítői nem járták körül részletesebben Esmának azt a közlését, mely szerint néhai férjével (aki nem volt roma, és sokkal idősebb volt nála) az évek során negyvenhét roma árvát fogadtak örökbe és tanították őket önállóságra. A gyerekek közül ma többen Esma kísérőzenekarának tagjai.
A cigány tangónak is nevezett flamenco csodáit Antonio el Pipa mutatja be zenekarával. Nagynénje, Juana, énekesként szerepel, és rekedt, majdhogynem földöntúli hangja fantasztikus légkört varázsol Antonio kivételes táncához. Juana a konyhájában meséli el, hogy fiatalon ment férjhez, hét gyereket szült (az egyiket látni is a filmben, egy tizenéves fiú, aki nem nagyon örül anyja nagy csókjainak), és drogfüggő férje meg fiai miatt sokat szenvedett az életben. „Lehet, hogy azért sikeresek a szomorú nóták, amiket énekelek, mert az emberek érzik a fájdalmamat a hangomban” – mondja Juana.
A film számomra legegzotikusabb eleme a Maharaja zenekar, Északnyugat-Indiából. Maga a zene is nagyon érdekes, ám az egyik táncos története megragadó: Harish Kumar különlegesen szép arcú fiatalember, aki egy magasabb kasztba született. Szülei nagyon fiatalon meghaltak, és őrá maradt a családfenntartó feladata. Megszakítva egyetemi tanulmányait viszszament szülővárosába, ahol nővéreiről kellett gondoskodnia. Mivel mesterséget nem tanult ki, egy ismerőse felvetésére megpróbálkozott a tánccal, nőnek öltözve. Igaz, az elején meg kellett küzdenie a helyért a többi táncossal, de Harish kitartott, és ma a világot járja (férfiként), hihetetlen térdtáncával óriási sikereket aratva a színpadon (mint nő).
A film által többször is meglátogatunk két romániai falut, az egyik Nicolae Neascu, a hetvennyolc éves hegedűs otthona. Nicolae bemutatja unokáját, egy csinos fiatal hölgyet, aki Bukarestben tanul hegedülni. Nicolae büszke, hogy ő fizeti a tanulás költségeit. Számunkra, közép-európaiaknak talán nem meglepő, hogy mindegyik romániai zenész megjegyezi: az ő koncertdíjaiból él a nagy család, és néha az egész falu is.
Amikor a stáb először jár Nicolae otthonában, az idős hegedűművész elmondja, hogy nincs sok mindenre szüksége, és hiába van most már szép anyagból csinos öltönye, számára ez nem sokat jelent. Ellenben elhunyt felesége még így is, hogy családja körében élhet, nagyon hiányzik neki. A stáb másodszor Nicolae temetésére utazik a kis faluba, ahol hegedűs társa, a hihetetlenül gyors ujjú Caliu húzza a szomorú nótát egész éjszaka Nicolae ablaka alatt. A csendes nézőtéren sokan törölgetik könnyes szemeiket.
A Gypsy Caravan…-ból kiderül, hogy nemcsak a nézők ismerkednek a roma történelemmel, zenével és a zenészek életével, hanem a zenészek is megismerik egymás kultúráját, történelmi hátterét, egymás családi helyzetét és a romák életkörülményeit az egyes országokban. Amikor a macedón zenészek megjegyzik, hogy az indiaiak még a kenyeret is fűszeresen szeretik; amikor Harish parodizálja Esma siratóját, vagy amikor az indiai zenészek flamencóznak a színpadon próba közben, nem lehet nem mosolyogni.
Mint más nemzetek és nemzetiségiek tagjai, a romák is különbözőek, bár összeköti őket anyanyelvük, kultúrájuk és zenéjük. Ezt hangsúlyozza a filmben megszólaló Johnny Depp is. Kár, hogy rajta kívül hozzáértően senki sem beszél a roma holocaustról és a romák mai helyzetéről.
„Ha az út kanyarog, te sem mehetsz egyenesen” – ezzel a roma közmondással indul a film. A Gypsy Caravan… útja is kanyargós volt, de szerencsére a kamera követi ezt az utat, és a benne közreműködők közül senki sem akar az egyszerűség kedvéért egyenesen haladni.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Saturday, June 23, 2007
Friday, June 22, 2007
A Mighty Heart
Ritkán esik meg, ezért az A Mighty Heart (’A nagyszerű szív’) című film kapcsán meg kell jegyeznem, hogy Mariane Pearl és az elhunyt Daniel Pearl inkább látszottak hollywoodi sztároknak, mint az őket alakító Angelina Jolie és Dan Futterman.
A film Mariane Pearl memoárja alapján készült, amelyet 2003-ban írt férjének, a The Wall Street Journal újságírójának brutális kivégzése után. Általa végigkísérhetjük azt az öt hetet, amely Daniel Pearl elrablása és a kivégzéséről szóló videó nyilvánosságra jutása között telt el. Mariane öt hónapos terhes volt ekkor, és fiának később az Adam nevet adta, férje halála előtti kívánsága alapján.
Az afgán háború kitörésekor a Pearl házaspár – mindketten újságírók – Afganisztánban dolgozott, majd a bombázás befejezése után áthelyezte székhelyét Karacsiba, a pakisztáni metropoliszba. Itt Daniel 2002. január 23-án beült egy taxiba – testét több mint egy hónap után találták meg, tíz darabban.
Danielt azért rabolták el és fejezték le a dzsihádisták Pakisztánban, mert amerikai volt, és zsidó. Ahogy a filmből is kiderül, a világnak ezen a részén az antiszemitizmus norma és széles körökben elfogadott tény, s minden erre járó amerikai CIA- és egyúttal Moszad-ügynök is. Daniel nem volt ügynök; „csak” újságíró, aki az igazat akarta megtudni Richard Reidről, a cipőbombás terroristáról, és beleesett Ahmed Omar Szajed sejk csapdájába. A külföldiek elrablásáról elhíresült Szajed hetekkel előtte gondosan kitervelte gaztettét – közvetítők tucatja működött közre abban, hogy Pearl elhiggye, tényleg Mubarak Ali Sah Gilani sejkkel fog találkozni.
Aki nagy hollywoodi drámára számít, csalódni fog az A Mighty Heartben. Michael Winterbottom rendező minimalista stílusban tárja közönsége elé a történteket, leginkább Mariane szemszögéből. A nyomozás eredményeiről is csak néhány részlet erejéig tudhatunk, ami arra elég, hogy lássuk, a pakisztáni titkosszolgálat és az amerikaiak több zsákutcába vezető szálat is követtek. Végül sikerült elfogniuk néhány kulcsfigurát, és egyikükből kínzással kényszerítettek ki fontos információt.
A filmből kiderül az is, hogy Daniel, mielőtt elment volna a végzetes találkozóra, két kompetens személytől is tanácsot kért: az amerikai nagykövetségen a biztonsági szakértő Randall Bennett-től és egy pakisztáni biztonságitól. Mindketten azt mondták neki, hogy ha nyilvános helyen találkozik Gilanival (egy étteremben lett volna a találka), nem fog baja esni. Egyikük sem kérdezett rá, hogy Pearlnek milyen úton-módon sikerült találkozót megbeszélnie Gilanival, aki a film sugallata szerint az adott időszakban nem is tartózkodott Pakisztánban.
Az elrablás utáni napon Mariane körül kialakul egy kis csapat, amely éjjel-nappal dogozik Daniel kiszabadításán. A csapat néhány tagja veszélybe is kerül, mint például Pearlék kollégája, az indiai Asra Nomani, akit a helyi sajtó indiai titkosügynöknek nevez, ő mégis végig kiáll Mariane mellett. A filmet biztonsági okokból nagyrészt nem is Pakisztánban, hanem Indiában készítették, a stábnak, a színészeket beleértve, még így is fenyegetésekkel kellett szembenéznie. Mindez jól tükrözi a térségben uralkodó paranoiát és káoszt.
Angelina Jolie a megtévesztésig hasonlít a kubai és holland származású Mariane-re. Az akcentusát is elsajátította, kivéve néhány fokozott érzelmi mozzanatot, amikor jellegzetes amerikai kiejtése tör felszínre. A hangok a képekkel egyenlő fontosságúak ebben a majdnem kétórás filmben – a karacsi kaotikus forgalomtól a telefoncsengésig minden zaj és zörej túl van hangsúlyozva, valószínűleg az izgalom fokozása végett. Winterbottom nem használ semmiféle bevált könnyfacsaró technikát; az érzelmi manipulációt, egy kisfiú jelenléte kivételével, mellőzi. ĺgy a film higgadtnak, talán kicsit hűvösnek is tűnhet. Mariane Pearl és az újságíró-társadalom életében nagy tragédia történt, és ez a tragédia sajnos azóta sokszor megismétlődött. A film ezt mintha nem tükrözné eléggé.
A június 13-án vetített New York-i bemutatón jelen volt Brad Pitt, a film producere is. A vetítést megelőző beszédükben az Amnesty International és a Reporters Without Broders igazgatója együttesen rámutattak az újságírókat ma is fenyegető veszélyekre, valamint megemlékeztek Alan Johnstonról, a BBC Gázában fogva tartott újságírójáról, kinek hollétéről három hónapja semmi hír.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Ritkán esik meg, ezért az A Mighty Heart (’A nagyszerű szív’) című film kapcsán meg kell jegyeznem, hogy Mariane Pearl és az elhunyt Daniel Pearl inkább látszottak hollywoodi sztároknak, mint az őket alakító Angelina Jolie és Dan Futterman.
A film Mariane Pearl memoárja alapján készült, amelyet 2003-ban írt férjének, a The Wall Street Journal újságírójának brutális kivégzése után. Általa végigkísérhetjük azt az öt hetet, amely Daniel Pearl elrablása és a kivégzéséről szóló videó nyilvánosságra jutása között telt el. Mariane öt hónapos terhes volt ekkor, és fiának később az Adam nevet adta, férje halála előtti kívánsága alapján.
Az afgán háború kitörésekor a Pearl házaspár – mindketten újságírók – Afganisztánban dolgozott, majd a bombázás befejezése után áthelyezte székhelyét Karacsiba, a pakisztáni metropoliszba. Itt Daniel 2002. január 23-án beült egy taxiba – testét több mint egy hónap után találták meg, tíz darabban.
Danielt azért rabolták el és fejezték le a dzsihádisták Pakisztánban, mert amerikai volt, és zsidó. Ahogy a filmből is kiderül, a világnak ezen a részén az antiszemitizmus norma és széles körökben elfogadott tény, s minden erre járó amerikai CIA- és egyúttal Moszad-ügynök is. Daniel nem volt ügynök; „csak” újságíró, aki az igazat akarta megtudni Richard Reidről, a cipőbombás terroristáról, és beleesett Ahmed Omar Szajed sejk csapdájába. A külföldiek elrablásáról elhíresült Szajed hetekkel előtte gondosan kitervelte gaztettét – közvetítők tucatja működött közre abban, hogy Pearl elhiggye, tényleg Mubarak Ali Sah Gilani sejkkel fog találkozni.
Aki nagy hollywoodi drámára számít, csalódni fog az A Mighty Heartben. Michael Winterbottom rendező minimalista stílusban tárja közönsége elé a történteket, leginkább Mariane szemszögéből. A nyomozás eredményeiről is csak néhány részlet erejéig tudhatunk, ami arra elég, hogy lássuk, a pakisztáni titkosszolgálat és az amerikaiak több zsákutcába vezető szálat is követtek. Végül sikerült elfogniuk néhány kulcsfigurát, és egyikükből kínzással kényszerítettek ki fontos információt.
A filmből kiderül az is, hogy Daniel, mielőtt elment volna a végzetes találkozóra, két kompetens személytől is tanácsot kért: az amerikai nagykövetségen a biztonsági szakértő Randall Bennett-től és egy pakisztáni biztonságitól. Mindketten azt mondták neki, hogy ha nyilvános helyen találkozik Gilanival (egy étteremben lett volna a találka), nem fog baja esni. Egyikük sem kérdezett rá, hogy Pearlnek milyen úton-módon sikerült találkozót megbeszélnie Gilanival, aki a film sugallata szerint az adott időszakban nem is tartózkodott Pakisztánban.
Az elrablás utáni napon Mariane körül kialakul egy kis csapat, amely éjjel-nappal dogozik Daniel kiszabadításán. A csapat néhány tagja veszélybe is kerül, mint például Pearlék kollégája, az indiai Asra Nomani, akit a helyi sajtó indiai titkosügynöknek nevez, ő mégis végig kiáll Mariane mellett. A filmet biztonsági okokból nagyrészt nem is Pakisztánban, hanem Indiában készítették, a stábnak, a színészeket beleértve, még így is fenyegetésekkel kellett szembenéznie. Mindez jól tükrözi a térségben uralkodó paranoiát és káoszt.
Angelina Jolie a megtévesztésig hasonlít a kubai és holland származású Mariane-re. Az akcentusát is elsajátította, kivéve néhány fokozott érzelmi mozzanatot, amikor jellegzetes amerikai kiejtése tör felszínre. A hangok a képekkel egyenlő fontosságúak ebben a majdnem kétórás filmben – a karacsi kaotikus forgalomtól a telefoncsengésig minden zaj és zörej túl van hangsúlyozva, valószínűleg az izgalom fokozása végett. Winterbottom nem használ semmiféle bevált könnyfacsaró technikát; az érzelmi manipulációt, egy kisfiú jelenléte kivételével, mellőzi. ĺgy a film higgadtnak, talán kicsit hűvösnek is tűnhet. Mariane Pearl és az újságíró-társadalom életében nagy tragédia történt, és ez a tragédia sajnos azóta sokszor megismétlődött. A film ezt mintha nem tükrözné eléggé.
A június 13-án vetített New York-i bemutatón jelen volt Brad Pitt, a film producere is. A vetítést megelőző beszédükben az Amnesty International és a Reporters Without Broders igazgatója együttesen rámutattak az újságírókat ma is fenyegető veszélyekre, valamint megemlékeztek Alan Johnstonról, a BBC Gázában fogva tartott újságírójáról, kinek hollétéről három hónapja semmi hír.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Monday, June 18, 2007
Életművészet
Az életművész szónak meglehetősen negatív a konotációja manapság. Pedig szerintem a legnagyobb művészet az, ha az ember olyan életet tud kialakítani saját maga számára, ami boldoggá teszi.
Mert ha az ember boldog, akkor általában a közvetlen környezete is az, főleg, ha az ember nő, anya, nagyanya, dédanya, testvér, stb. És ha a környezet boldog, akkor az kisugároz a közvetlen környezetben élő emberek környezetére, és így tovább. Nem csak a „magas” művészet művészet, hanem minden olyan tett is, amelyben van egy kis „isteni szikra”. Ez lehet egy teljes szívvel megírt levél, egy tepsi finom sütemény, egy megkötött pulóver, egy gyermek rajza, vagy gondosan kiválasztott ajándék.
A nők szerencsére értik, hogy a mindennapi, legtöbbször hálátlan feladatokban is van olyan, aki művészetre fejlesztette ki képességeit. Mert: nem mindegy, hogyan mossuk el a tányérokat és fazekakat (az aljukat és szélüket is); nem mindegy hogyan teregettjük ki a ruhákat (a vasalásnál tudjuk meg); nem midegy hogy rendezzük el a ruhákat a szekrényben (ha helytelenül, összegyűrődnek, mielőtt felvennénk őket); hogyan tároljuk élelmiszereinket, vagy hogy van-e otthon elég WC papír...
A főzést és a takarítást is lehet magas fokon művelni, és azokon az embereken, akik veszik a fáradságot és figyelmet, illetve energiát fektetnek ezen tevékenységekbe, ez rögtön észre is vehető. Már ahogy kezükbe veszik a szeletelni való hagymát, vagy ahogy elkészítik a felmosó vizet, már abból lehet tudni! Persze az ilyesmit csak az veszi észre, aki jó megfigyelő, mondhatnám, a megfigyelés művésze, és a nők gyakran azok, mert nem csak egy háztartás sikeres vezetéséhez, hanem a gyerekneveléshez is feltétlenül szükséges, hogy észrevegyünk minden apró kis árulkodó részletet.
Az írok is, az újságírók is jó megfigyelők szoktak lenni, és ha műveszetre fejlesztik képességeiket, nem csak informálnak, hanem megérintik az emberek szívét, talán még sorsukat is, és ez számukra a legnagyobb jutalom.
Minden igazán nagy „művész”, aki nem -- mint ahogy ezt a magyar szó sugallja --, mű (nem természetes) vészeket (katasztrófakat) alkottak, hanem az emberiség számára értékes műveket – szóval ezek a művészek mind azt nyilatkozták, hogy nem is ők alkottak, hanem valami emberfeletti erőnek lettek a csatornái. És ez így is lehet. Nem csak a festészetben, hanem minden másban, amit csinálunk, lehetünk egy magasabb szintű csatorna eszközei. Ettől lesz finomabb az étel, káprázatosan tiszta a ház, élvezetes a könyv, szerető a gyermek, vagy agyonhordott a pulóver.
Nem kell sikeres „műalkotásokat” gyártanunk ahhoz, hogy műveszek legyünk. Elég, ha az életünk tele van igazi, szeretettelljes alkotásokkal.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az életművész szónak meglehetősen negatív a konotációja manapság. Pedig szerintem a legnagyobb művészet az, ha az ember olyan életet tud kialakítani saját maga számára, ami boldoggá teszi.
Mert ha az ember boldog, akkor általában a közvetlen környezete is az, főleg, ha az ember nő, anya, nagyanya, dédanya, testvér, stb. És ha a környezet boldog, akkor az kisugároz a közvetlen környezetben élő emberek környezetére, és így tovább. Nem csak a „magas” művészet művészet, hanem minden olyan tett is, amelyben van egy kis „isteni szikra”. Ez lehet egy teljes szívvel megírt levél, egy tepsi finom sütemény, egy megkötött pulóver, egy gyermek rajza, vagy gondosan kiválasztott ajándék.
A nők szerencsére értik, hogy a mindennapi, legtöbbször hálátlan feladatokban is van olyan, aki művészetre fejlesztette ki képességeit. Mert: nem mindegy, hogyan mossuk el a tányérokat és fazekakat (az aljukat és szélüket is); nem mindegy hogyan teregettjük ki a ruhákat (a vasalásnál tudjuk meg); nem midegy hogy rendezzük el a ruhákat a szekrényben (ha helytelenül, összegyűrődnek, mielőtt felvennénk őket); hogyan tároljuk élelmiszereinket, vagy hogy van-e otthon elég WC papír...
A főzést és a takarítást is lehet magas fokon művelni, és azokon az embereken, akik veszik a fáradságot és figyelmet, illetve energiát fektetnek ezen tevékenységekbe, ez rögtön észre is vehető. Már ahogy kezükbe veszik a szeletelni való hagymát, vagy ahogy elkészítik a felmosó vizet, már abból lehet tudni! Persze az ilyesmit csak az veszi észre, aki jó megfigyelő, mondhatnám, a megfigyelés művésze, és a nők gyakran azok, mert nem csak egy háztartás sikeres vezetéséhez, hanem a gyerekneveléshez is feltétlenül szükséges, hogy észrevegyünk minden apró kis árulkodó részletet.
Az írok is, az újságírók is jó megfigyelők szoktak lenni, és ha műveszetre fejlesztik képességeiket, nem csak informálnak, hanem megérintik az emberek szívét, talán még sorsukat is, és ez számukra a legnagyobb jutalom.
Minden igazán nagy „művész”, aki nem -- mint ahogy ezt a magyar szó sugallja --, mű (nem természetes) vészeket (katasztrófakat) alkottak, hanem az emberiség számára értékes műveket – szóval ezek a művészek mind azt nyilatkozták, hogy nem is ők alkottak, hanem valami emberfeletti erőnek lettek a csatornái. És ez így is lehet. Nem csak a festészetben, hanem minden másban, amit csinálunk, lehetünk egy magasabb szintű csatorna eszközei. Ettől lesz finomabb az étel, káprázatosan tiszta a ház, élvezetes a könyv, szerető a gyermek, vagy agyonhordott a pulóver.
Nem kell sikeres „műalkotásokat” gyártanunk ahhoz, hogy műveszek legyünk. Elég, ha az életünk tele van igazi, szeretettelljes alkotásokkal.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Friday, June 15, 2007
Thursday, June 14, 2007
Monday, June 11, 2007
Ian McEwan: Saturday
Ian McEwan két évet töltött el egy londoni klinikán, ahol egy agysebészt figyelt munka közben. Az eredmény ideális orvosportré, amely a Saturday (Szombat) című regényben jelent meg 2005-ben. Henry Perowne sebész, egy kórházi klinika vezetője, a munkájának él, házas, két felnőtt gyermek apja, és már túl van a változókor kezdetén – garázsában ott áll egy kis csinos sport Mercedes. A műben a sebészi munka minden apró részletét végigkísérhetjük, és McEwan több érdekes neurológiai esetet is befon a regény vásznába.
Noha a Saturday izgalmas, mesterien összeállított könyv, nem ér fel Virginia Woolf Mrs. Dalloway című remekművéhez, sem Tom Wolfe The Bonfire of the Vanities című regényéhez, amelyekre vonásaiban erősen emlékeztet.
Perowne doktor központi figurája a kortárs regények ötvenes éveit közelítő férfi szereplőihez képest felüdülés. Ő ugyanis nem akar minden körülötte megjelenő nővel lefeküdni, tudatában van teste öregedésének, de nem siránkozik minduntalan, ehelyett szereti a feleségét, frusztrációját fallabdában éli ki, és tudja, hogy negyvennyolc évesen már csak kevésszer fogja végigfutni a londoni maratont. Ezenkívül olyan orvos, amilyet minden páciens – bármilyen panasza legyen is – szeretne maga mellett tudni: lelkiismeretes, hétvégén is rákérdez betegei hogylétére, az élet minden területén úgy gondolkodik, mint egy orvos, és az orvosi etika fontosabb számára, mint saját vagy családja érdekei.
Azon a februári szombati napon, 2003-ban, amikor a regény több mint huszonnégy órája játszódik, Henry hajnalban ébred, kinéz a sötét londoni éjszakába, és meghökken, amikor egy égő repülőgépet lát a Heathrow repülőtér felé szállni. Természetesen rögtön egy terrortámadás lehetősége jut az eszébe, már nem is tud visszaaludni, de feleségét, akit nehéz nap vár a munkájában, nem akarja felébreszteni. A konyhában fiát találja, a tizennyolc éves Theót, aki blueszenész, és éppen lefeküdni készül. Együtt megnézik a négyórai híreket a tévében, és politikáról beszélgetnek.
A későbbi hírekből kiderül, hogy egy orosz teherszállító gép kapott lángra, és kétfős személyzete nem terroristák.
A hajnali ablak előtti jelenet szép jelképe a Perowne-ra váró napot illetően. Ő azt hiszi, nagyon kellemes, nyugodt szabadnapja lesz: reggel elmegy fallabdázni, utána bevásárol az aznapi vacsorához, meglátogatja anyját az öregotthonban, megnézi fiát abban a klubban, ahol gyakorol, otthon megfőzi a halászlét, örömmel fogadja lánya és apósa látogatását, az estét pedig szerettei körében tölti finom bort kortyolgatva.
Ha ez a szombat nem lett volna éppen az iraki háború elleni legnagyobb londoni demonstráció dátuma, Henry napja is valószínűleg a terv szerint alakult volna, de mivel vagy kétmillió embert vártak London belvárosába, ahol Perowne doktor lakott, több utcát lezártak, és így kerülő úton volt kénytelen kis Mercedesével a sportklub felé autózni. Váratlanul egy BMW szalad ki elé. A Mercedes nem, a BMW viszont kissé megsérül. Három utasáról már futó pillantásra is látszik, hogy nehézfiúk, és miután Henry kiszáll az autójából, érzi, szerencsés lesz, ha épp bőrrel megússza ezt a találkozást. Orvosi hivatása menti meg a nagyobb veréstől, mert észreveszi, hogy a bandavezér egy huntington nevű degeneratív betegségben szenved.
A doktor tehát egérutat nyer, és bár többször eszébe jut az incidens, a nap végén oldott hangulatban otthon találjuk lányával a konyhában. Oldottsága addig tart, amíg a banda két tagja ott nem áll az ajtóban, késsel felesége nyakán.
McEwan mestere a hirtelen fordulatoknak, a drámai jeleneteknek, melyekben karakterei gyávaságukkal avagy érzelemmentességükkel kénytelenek szembenézni. A Saturday főhősének sincsenek felesleges érzelmei, és nem képes hőstettekre sem. Ahogy végigkísérjük egy hosszúra sikeredett napján, kirajzolódik kapcsolata a felségével, gyerekeivel, anyjával, apósával, kollégáival, betegeivel és a világgal is. Perowne akkor a legboldogabb, ha a sebészasztal mellett állhat, és egy robot precizitásával végezheti munkáját. Más problémákkal nem igazán szeret foglalkozni. Költő lánya unszolására végigolvas néhány világirodalmi remekművet, de ezek csak megerősítik abban, hogy a regények világának számára nincs sok mondanivalójuk.
Henry jól megvan a felsőbb rétegek kényelmes életstílusában, és nem kér a képzelt világ műdrámáiból. A huszonegyedik század elején mutatkozó globális erőszak elég drámai szemtől szemben, mint az égő repülő látványa London felett, és messzebbről is, mint a terroristatámadásokról szóló képsorok a tévéhíradóban. Az élet által kínált izgalmakhoz szükségtelen hozzáadni a regények szenvedését – vallja a magas színvonalú kortárs regény főszereplője.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Ian McEwan két évet töltött el egy londoni klinikán, ahol egy agysebészt figyelt munka közben. Az eredmény ideális orvosportré, amely a Saturday (Szombat) című regényben jelent meg 2005-ben. Henry Perowne sebész, egy kórházi klinika vezetője, a munkájának él, házas, két felnőtt gyermek apja, és már túl van a változókor kezdetén – garázsában ott áll egy kis csinos sport Mercedes. A műben a sebészi munka minden apró részletét végigkísérhetjük, és McEwan több érdekes neurológiai esetet is befon a regény vásznába.
Noha a Saturday izgalmas, mesterien összeállított könyv, nem ér fel Virginia Woolf Mrs. Dalloway című remekművéhez, sem Tom Wolfe The Bonfire of the Vanities című regényéhez, amelyekre vonásaiban erősen emlékeztet.
Perowne doktor központi figurája a kortárs regények ötvenes éveit közelítő férfi szereplőihez képest felüdülés. Ő ugyanis nem akar minden körülötte megjelenő nővel lefeküdni, tudatában van teste öregedésének, de nem siránkozik minduntalan, ehelyett szereti a feleségét, frusztrációját fallabdában éli ki, és tudja, hogy negyvennyolc évesen már csak kevésszer fogja végigfutni a londoni maratont. Ezenkívül olyan orvos, amilyet minden páciens – bármilyen panasza legyen is – szeretne maga mellett tudni: lelkiismeretes, hétvégén is rákérdez betegei hogylétére, az élet minden területén úgy gondolkodik, mint egy orvos, és az orvosi etika fontosabb számára, mint saját vagy családja érdekei.
Azon a februári szombati napon, 2003-ban, amikor a regény több mint huszonnégy órája játszódik, Henry hajnalban ébred, kinéz a sötét londoni éjszakába, és meghökken, amikor egy égő repülőgépet lát a Heathrow repülőtér felé szállni. Természetesen rögtön egy terrortámadás lehetősége jut az eszébe, már nem is tud visszaaludni, de feleségét, akit nehéz nap vár a munkájában, nem akarja felébreszteni. A konyhában fiát találja, a tizennyolc éves Theót, aki blueszenész, és éppen lefeküdni készül. Együtt megnézik a négyórai híreket a tévében, és politikáról beszélgetnek.
A későbbi hírekből kiderül, hogy egy orosz teherszállító gép kapott lángra, és kétfős személyzete nem terroristák.
A hajnali ablak előtti jelenet szép jelképe a Perowne-ra váró napot illetően. Ő azt hiszi, nagyon kellemes, nyugodt szabadnapja lesz: reggel elmegy fallabdázni, utána bevásárol az aznapi vacsorához, meglátogatja anyját az öregotthonban, megnézi fiát abban a klubban, ahol gyakorol, otthon megfőzi a halászlét, örömmel fogadja lánya és apósa látogatását, az estét pedig szerettei körében tölti finom bort kortyolgatva.
Ha ez a szombat nem lett volna éppen az iraki háború elleni legnagyobb londoni demonstráció dátuma, Henry napja is valószínűleg a terv szerint alakult volna, de mivel vagy kétmillió embert vártak London belvárosába, ahol Perowne doktor lakott, több utcát lezártak, és így kerülő úton volt kénytelen kis Mercedesével a sportklub felé autózni. Váratlanul egy BMW szalad ki elé. A Mercedes nem, a BMW viszont kissé megsérül. Három utasáról már futó pillantásra is látszik, hogy nehézfiúk, és miután Henry kiszáll az autójából, érzi, szerencsés lesz, ha épp bőrrel megússza ezt a találkozást. Orvosi hivatása menti meg a nagyobb veréstől, mert észreveszi, hogy a bandavezér egy huntington nevű degeneratív betegségben szenved.
A doktor tehát egérutat nyer, és bár többször eszébe jut az incidens, a nap végén oldott hangulatban otthon találjuk lányával a konyhában. Oldottsága addig tart, amíg a banda két tagja ott nem áll az ajtóban, késsel felesége nyakán.
McEwan mestere a hirtelen fordulatoknak, a drámai jeleneteknek, melyekben karakterei gyávaságukkal avagy érzelemmentességükkel kénytelenek szembenézni. A Saturday főhősének sincsenek felesleges érzelmei, és nem képes hőstettekre sem. Ahogy végigkísérjük egy hosszúra sikeredett napján, kirajzolódik kapcsolata a felségével, gyerekeivel, anyjával, apósával, kollégáival, betegeivel és a világgal is. Perowne akkor a legboldogabb, ha a sebészasztal mellett állhat, és egy robot precizitásával végezheti munkáját. Más problémákkal nem igazán szeret foglalkozni. Költő lánya unszolására végigolvas néhány világirodalmi remekművet, de ezek csak megerősítik abban, hogy a regények világának számára nincs sok mondanivalójuk.
Henry jól megvan a felsőbb rétegek kényelmes életstílusában, és nem kér a képzelt világ műdrámáiból. A huszonegyedik század elején mutatkozó globális erőszak elég drámai szemtől szemben, mint az égő repülő látványa London felett, és messzebbről is, mint a terroristatámadásokról szóló képsorok a tévéhíradóban. Az élet által kínált izgalmakhoz szükségtelen hozzáadni a regények szenvedését – vallja a magas színvonalú kortárs regény főszereplője.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Sunday, June 03, 2007
Wednesday, May 30, 2007
Tuesday, May 29, 2007
Monday, May 28, 2007
Saturday, May 26, 2007
New Orleans Jazz & Heritage Festival 2007
New Orleansban a dolgok még mindig elég gyatrán állnak. A városnak azok a részei, amelyeket majdnem két éve elöntött a víz, még mindig üresen állnak, a lakosság fele nem tért vissza otthonába, és akik visszatértek, azok is nagy számban élnek lakókocsikban, tönkrement házuk mellett.
A kulturális gazdaság avagy ipar viszont, ahogy errefelé a zene és az étel által befolyó pénzt nevezik, gyorsan fejlődik. Tavaly szegényes kivitelben, de megrendezték a Katrina utáni első dzsesszfesztivált. Az idei, a sorrendben harmincnyolcadik ellenben már majdnem elérte a legsikeresebb év jelzőit: az első napra, április 27-re kilencvenezren váltottak jegyet, és a fesztivál egészére összesen több mint háromszázezer emberrel számoltak a szervezők.
Katrinát és Ritát, a két hurrikánt, amelyek nagy károkat okoztak Louisiana államban – ennek legnagyobb városa New Orleans –, sokszor említették a színpadon két zeneszám között a zenészek. A New Orleans-i illetőségű muzsikusok viszont siettek azt is hozzátenni, hogy ami városukkal történt, az nem természeti katasztrófa volt, hanem emberi hanyagság által okozott borzalom. „A hurrikánt átvészeltük – mondta az egyik trombitás –, de a gátak áttörését nem. És a gátaknak nem lett volna szabad ledőlniük!”
A zene nagyon hatásos gyógyírnak bizonyult ebben a felépülőben levő városban. A gospelkórusok a túlélésből merített erőről énekeltek, és nagyon sok zenész hozta fel a színpadra a muzsikusok következő generációját, mert New Orleansban a zene jövője nagyon fontos mindenki számára. A helyi trombitás, Irvin Mayfield egy gyönyörű zeneszámmal emlékezett meg édesapjáról, aki a nagy víz áldozata lett. Elhangzott, hogy egy másik New Orleans-i zenészt a háza tetejéről mentettek meg. Egy gospelkórust vezető pap egyetlen székkel tért vissza templomába, ahol nem talált semmit, csak a pusztulás nyomait. Mégis mind ünnepeltek ezen a hétvégén. Ha a zenénk él, mi is élünk, és majdcsak boldogulunk, mondogatták.
A nagy nevek közül osztatlan sikert aratott Norah Jones, Jerry Lee Lewis, Bonnie Raitt, Van Morrison, Lucinda Williams, Arturo Sandoval és Rod Steward.
Akik inkább a helyi dzsesszhírességekre voltak kíváncsiak, nem csalódtak Kermit Ruffins, Terrence Blanchard vagy Irma Thomas előadásában sem. Tíz színpadon reggel tizenegytől este hétig játszottak a jobbnál jobb zenészek, és a nézők egyetlen dilemmája mindössze az volt, hogyan legyenek egyszerre négy helyen egyazon időben. A negyvenöt dolláros belépőt (elővételben harmincöt) többen soknak találták. Aki viszont rászánta kis spórolt pénzét, nem csalódott. A fesztivált a Fair Grand nevű ügetőpályán rendezték meg magas színvonalon. A hangosítás remek volt, a nagy színpadok szélén felállított óriásképernyők által mindenki láthatta a fellépő művészeket, és a közönség a roppant nagy sörfogyasztás ellenére még a túlzsúfolt koncerteken is nagyon jól viselkedett. Mi több, rendben voltak a mellékhelyiségek is, amelyek ilyen méretű tömeg esetén és harmincfokos melegben meglehetősen kellemetlen élményt szoktak jelenteni.
Éhesen sem maradt senki, hiszen hatvannál is több árus kínálta portékáját. A rákoktól és más tengeri herkentyűktől kezdve a gumbón és a jambolayan át a rántott csirkéig minden kapható volt, itteni, erősen fűszerezett változatban. A jeges tea és kávé, sör és kis egydecis üvegekben árult bor is jól jött a fülledt melegben. (Csak zárójelben: a jambolaya tipikus New Orleans-i egytálétel, melynek sonka, tengeri herkentyűk és rizs az alapja.)
Kétségtelen, a New Orleans Jazz and Heritage Festival normális körülmények között is komplex kulturális élmény. Az idén viszont az emberi szellem nagyságáról, a zene felemelő, építő és hitet adó erejéről is tanúskodott. A Tipitina’s zenei klubban április 29-én, a fesztivál első hétvégéjének befejezése után egy jótékonysági bulira került sor. A befolyt összeget az iskoláskorú muzsikusok számára vásárolt hangszerekre fordítják. Az idén két iskolazenekar mutatta be, kik lesznek a dzsessz- és blueszene jövő sztárjai. Egy Elvisekből álló csapat ezerötszáz dollárt adományozott a nemes célra, és a közönség tagjai között volt Fats Domino is, akit helikopterrel mentettek ki két éve háza tetejéről. Aki itt volt, aki figyelt, mind a jövőre koncentrált. Márpedig New Orleans jövője a zene és a fiatalok, és e kettő együttese.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben
New Orleansban a dolgok még mindig elég gyatrán állnak. A városnak azok a részei, amelyeket majdnem két éve elöntött a víz, még mindig üresen állnak, a lakosság fele nem tért vissza otthonába, és akik visszatértek, azok is nagy számban élnek lakókocsikban, tönkrement házuk mellett.
A kulturális gazdaság avagy ipar viszont, ahogy errefelé a zene és az étel által befolyó pénzt nevezik, gyorsan fejlődik. Tavaly szegényes kivitelben, de megrendezték a Katrina utáni első dzsesszfesztivált. Az idei, a sorrendben harmincnyolcadik ellenben már majdnem elérte a legsikeresebb év jelzőit: az első napra, április 27-re kilencvenezren váltottak jegyet, és a fesztivál egészére összesen több mint háromszázezer emberrel számoltak a szervezők.
Katrinát és Ritát, a két hurrikánt, amelyek nagy károkat okoztak Louisiana államban – ennek legnagyobb városa New Orleans –, sokszor említették a színpadon két zeneszám között a zenészek. A New Orleans-i illetőségű muzsikusok viszont siettek azt is hozzátenni, hogy ami városukkal történt, az nem természeti katasztrófa volt, hanem emberi hanyagság által okozott borzalom. „A hurrikánt átvészeltük – mondta az egyik trombitás –, de a gátak áttörését nem. És a gátaknak nem lett volna szabad ledőlniük!”
A zene nagyon hatásos gyógyírnak bizonyult ebben a felépülőben levő városban. A gospelkórusok a túlélésből merített erőről énekeltek, és nagyon sok zenész hozta fel a színpadra a muzsikusok következő generációját, mert New Orleansban a zene jövője nagyon fontos mindenki számára. A helyi trombitás, Irvin Mayfield egy gyönyörű zeneszámmal emlékezett meg édesapjáról, aki a nagy víz áldozata lett. Elhangzott, hogy egy másik New Orleans-i zenészt a háza tetejéről mentettek meg. Egy gospelkórust vezető pap egyetlen székkel tért vissza templomába, ahol nem talált semmit, csak a pusztulás nyomait. Mégis mind ünnepeltek ezen a hétvégén. Ha a zenénk él, mi is élünk, és majdcsak boldogulunk, mondogatták.
A nagy nevek közül osztatlan sikert aratott Norah Jones, Jerry Lee Lewis, Bonnie Raitt, Van Morrison, Lucinda Williams, Arturo Sandoval és Rod Steward.
Akik inkább a helyi dzsesszhírességekre voltak kíváncsiak, nem csalódtak Kermit Ruffins, Terrence Blanchard vagy Irma Thomas előadásában sem. Tíz színpadon reggel tizenegytől este hétig játszottak a jobbnál jobb zenészek, és a nézők egyetlen dilemmája mindössze az volt, hogyan legyenek egyszerre négy helyen egyazon időben. A negyvenöt dolláros belépőt (elővételben harmincöt) többen soknak találták. Aki viszont rászánta kis spórolt pénzét, nem csalódott. A fesztivált a Fair Grand nevű ügetőpályán rendezték meg magas színvonalon. A hangosítás remek volt, a nagy színpadok szélén felállított óriásképernyők által mindenki láthatta a fellépő művészeket, és a közönség a roppant nagy sörfogyasztás ellenére még a túlzsúfolt koncerteken is nagyon jól viselkedett. Mi több, rendben voltak a mellékhelyiségek is, amelyek ilyen méretű tömeg esetén és harmincfokos melegben meglehetősen kellemetlen élményt szoktak jelenteni.
Éhesen sem maradt senki, hiszen hatvannál is több árus kínálta portékáját. A rákoktól és más tengeri herkentyűktől kezdve a gumbón és a jambolayan át a rántott csirkéig minden kapható volt, itteni, erősen fűszerezett változatban. A jeges tea és kávé, sör és kis egydecis üvegekben árult bor is jól jött a fülledt melegben. (Csak zárójelben: a jambolaya tipikus New Orleans-i egytálétel, melynek sonka, tengeri herkentyűk és rizs az alapja.)
Kétségtelen, a New Orleans Jazz and Heritage Festival normális körülmények között is komplex kulturális élmény. Az idén viszont az emberi szellem nagyságáról, a zene felemelő, építő és hitet adó erejéről is tanúskodott. A Tipitina’s zenei klubban április 29-én, a fesztivál első hétvégéjének befejezése után egy jótékonysági bulira került sor. A befolyt összeget az iskoláskorú muzsikusok számára vásárolt hangszerekre fordítják. Az idén két iskolazenekar mutatta be, kik lesznek a dzsessz- és blueszene jövő sztárjai. Egy Elvisekből álló csapat ezerötszáz dollárt adományozott a nemes célra, és a közönség tagjai között volt Fats Domino is, akit helikopterrel mentettek ki két éve háza tetejéről. Aki itt volt, aki figyelt, mind a jövőre koncentrált. Márpedig New Orleans jövője a zene és a fiatalok, és e kettő együttese.
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben
Thursday, May 24, 2007
Boldogságra áhítozva
Az emberek állandóan két dolog után áhítoznak: az igazi szerelem és a boldogság után. Igaz szerelmet gyakran találnak is, és tudják, amikor élik át: az „ez az!” érzést. A boldogság kicsit trükkösebb. Néha, amikor boldogok vagyunk, úgy érezzük, szenvedünk, de később, kis idő elteltével tudatosítjuk: pont akkor voltunk boldogok...
Az emberi természet egyik különlegessége lehet ez, hiszen évezredek óta erről szólnak a versek, a mesék, regények, és mostanában a dalok, a filmek és a sorozatok. És pont ezért szeretjük, mármint ezeket a művészeti alkotásokat, amelyek a boldogságról, annak kergetéséről és elérhetetlenségéről szólnak – mert szórakoztató dolog figyelemmel kísérni mások boldogság utáni igyekezetét és közben elkövetett hibáit; saját botladozásainkat kevésbé.
Vannak persze helyzetek, amikor egyértelmű, megható és szerteáradó boldogságérzet kerít minket hatalmába. Amikor gyermekünk elalszik karjainkban; amikor szerelmet vall az, akit szeretünk; amikor szeretteink boldogságának vagyunk tanúi; vagy amikor elérünk egy nehezen elérhető célt. Ekkor tudjuk, ez a pillanat a boldogság pillanata, és azt is tudjuk, hogy emlékezni fogunk rá. Az a boldogság, amire az emberek többsége vágyik, viszont nem ilyen röpke pillanatokból áll, hanem inkább hosszabb kiegyensúlyozott időszakokból. Amikor a napi rutint nem bontja meg betegség, komoly aggódás, lelki bánat, vagy más tragédia, amikor örülni tudunk az élet apró örömeinek, vagy egy kellemesen eltöltött délután a családdal, barátokkal. Azokra az évekre, amikor az élet csak csendesen folydogált, szoktak nosztalgiával emlékezni az idősebbek: azok a boldog évek!
A nők és a férfiak általában másként ítélik meg a boldogság mértékét. A férfiak versengeni szeretnek, legyőzni, bizonyítani, főleg maguknak. A nők családjuk érdekeit szokták előnybe helyezni, sajátjukat feladván. Suzie Orman, az amerikai pénzügyi guru írja legújabb könyvében, hogy csak sok év tapasztalata után volt képes elismerni, hogy a nők saját érdekeiket tartják a legkevésbé szem előtt. Ha egy férfi nyer egymillió dollárt, először saját anyagi biztonságáról gondoskodik, utána, ha van miből, másoknak is segít. Egy nő viszont először családját, barátait látja el, és nem is igazán gondolkodik arról, hogy neki marad-e valami.
Orman ezért írt könyvet kimondottan nők számára arról, hogyan biztosítsák be anyagilag jövőjüket. Boldognak lenni persze szegényen is lehet, és való igaz, hogy az anyagi jólét nem jár automatikusan boldogságérzettel. Az afrikai vagy dél-amerikai bennszülöttek, akiknek nincsenek anyagi javaik, és akik nem is vágynak azokra, a komoly antropológia felmérések szerint is sokkal boldogabbnak érzik magukat, mint a nyugaton élő társaik.
Az egyik amerikai egyetemi tanárom mondta, hogy őt diákkorában arra kényszerítette egyik tanára, hogy egy rövid mondatban fogalmazza meg, mit szeretne az életben elérni, mi tenné őt boldoggá hosszú távon. A tanárom akkor ezt a mondatot írta le: „Azt szeretném, ha gondolkodásom eredményeit sok ember előtt elmondhatnám, és gondolataimat ezek az emberek lejegyeznék.” Tanárom szerencsés, teljesült a kívánsága, és saját bevallása szerint boldog ember. Persze azon kívül, hogy diákjai lejegyezik mondatait, boldogságához bizonyára hozzájárul, hogy feleségét nagyra becsüli, és a lányait óvva szereti. Talán egy kis szerencse is kell az ilyen boldogsághoz...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az emberek állandóan két dolog után áhítoznak: az igazi szerelem és a boldogság után. Igaz szerelmet gyakran találnak is, és tudják, amikor élik át: az „ez az!” érzést. A boldogság kicsit trükkösebb. Néha, amikor boldogok vagyunk, úgy érezzük, szenvedünk, de később, kis idő elteltével tudatosítjuk: pont akkor voltunk boldogok...
Az emberi természet egyik különlegessége lehet ez, hiszen évezredek óta erről szólnak a versek, a mesék, regények, és mostanában a dalok, a filmek és a sorozatok. És pont ezért szeretjük, mármint ezeket a művészeti alkotásokat, amelyek a boldogságról, annak kergetéséről és elérhetetlenségéről szólnak – mert szórakoztató dolog figyelemmel kísérni mások boldogság utáni igyekezetét és közben elkövetett hibáit; saját botladozásainkat kevésbé.
Vannak persze helyzetek, amikor egyértelmű, megható és szerteáradó boldogságérzet kerít minket hatalmába. Amikor gyermekünk elalszik karjainkban; amikor szerelmet vall az, akit szeretünk; amikor szeretteink boldogságának vagyunk tanúi; vagy amikor elérünk egy nehezen elérhető célt. Ekkor tudjuk, ez a pillanat a boldogság pillanata, és azt is tudjuk, hogy emlékezni fogunk rá. Az a boldogság, amire az emberek többsége vágyik, viszont nem ilyen röpke pillanatokból áll, hanem inkább hosszabb kiegyensúlyozott időszakokból. Amikor a napi rutint nem bontja meg betegség, komoly aggódás, lelki bánat, vagy más tragédia, amikor örülni tudunk az élet apró örömeinek, vagy egy kellemesen eltöltött délután a családdal, barátokkal. Azokra az évekre, amikor az élet csak csendesen folydogált, szoktak nosztalgiával emlékezni az idősebbek: azok a boldog évek!
A nők és a férfiak általában másként ítélik meg a boldogság mértékét. A férfiak versengeni szeretnek, legyőzni, bizonyítani, főleg maguknak. A nők családjuk érdekeit szokták előnybe helyezni, sajátjukat feladván. Suzie Orman, az amerikai pénzügyi guru írja legújabb könyvében, hogy csak sok év tapasztalata után volt képes elismerni, hogy a nők saját érdekeiket tartják a legkevésbé szem előtt. Ha egy férfi nyer egymillió dollárt, először saját anyagi biztonságáról gondoskodik, utána, ha van miből, másoknak is segít. Egy nő viszont először családját, barátait látja el, és nem is igazán gondolkodik arról, hogy neki marad-e valami.
Orman ezért írt könyvet kimondottan nők számára arról, hogyan biztosítsák be anyagilag jövőjüket. Boldognak lenni persze szegényen is lehet, és való igaz, hogy az anyagi jólét nem jár automatikusan boldogságérzettel. Az afrikai vagy dél-amerikai bennszülöttek, akiknek nincsenek anyagi javaik, és akik nem is vágynak azokra, a komoly antropológia felmérések szerint is sokkal boldogabbnak érzik magukat, mint a nyugaton élő társaik.
Az egyik amerikai egyetemi tanárom mondta, hogy őt diákkorában arra kényszerítette egyik tanára, hogy egy rövid mondatban fogalmazza meg, mit szeretne az életben elérni, mi tenné őt boldoggá hosszú távon. A tanárom akkor ezt a mondatot írta le: „Azt szeretném, ha gondolkodásom eredményeit sok ember előtt elmondhatnám, és gondolataimat ezek az emberek lejegyeznék.” Tanárom szerencsés, teljesült a kívánsága, és saját bevallása szerint boldog ember. Persze azon kívül, hogy diákjai lejegyezik mondatait, boldogságához bizonyára hozzájárul, hogy feleségét nagyra becsüli, és a lányait óvva szereti. Talán egy kis szerencse is kell az ilyen boldogsághoz...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, May 17, 2007
Tuesday, May 08, 2007
Abortuszkérdés
Az amerikai média nemrég a politikai élet szempontjából kulcsfontosságú kérdésről adott hírt, amely azonban valójában csak a nőket érinti -- negatívan...
Öt-négy arányban az USA Lefelsőbb Bírósága pár hete ugyanis helyben hagyta egy konkrét abortusz műtét tilalmát. Még az anya egészsége veszélyeztetése esetén sem lehet majd ezentúl legálisan elvégezni az úgynevezett „részbeni szülési” abortuszt, amelyet a terhesség 12. hete után szoktak alkalmazni.
Sok orvos szerint a döntés következményeképpen nem csökken majd az abortuszok száma, ellenben sok nőnél egy másik, az anya egészségére esetleg veszélyesebb módszert fognak alkalmazni. Az orvostársadalom és a politikai megfigyelők szerint is ez az első lépés a teljes abortusztilalom felé. Bush elnök, aki két új konzervatív legfelsőbb bírósági bírát nevezett ki, üdvözölte a döntést.
A többségi véleményt megfogalmazó Anthony Kennedy bíró az emberi élet méltóságának a tiszteletére hivatkozott, az orvosokat lekicsinylően abortusz-doktoroknak nevezte, a „magzat" szó helyett pedig a „gyermek” megnevezést használta.
A dokumentum arra vonatkozó utalásokat is tartalmaz, hogy amennyiben ez a döntés megakadályoz néhány abortuszt, az helyén való, mert a nők néha később megbánják döntésüket...
Világos tehát, hogy az új, John Roberts által vezetett legfelsőbb bíróság nem tartja tiszteletben a nő azon jogát, hogy rendelkezhessen saját testéről és életéről. Ezáltal félő, hogy az amerikai nők néhány év múlva, ha a bíróság teljes mértékben eltörli az abortuszra való jogot, abortuszturistákként Mexikóba és Kanadába mennek…
Az illegális abortuszorvosok is felbukkannak majd és megint csak a nő egészsége és élete lesz kockáztatva néhány hataloméhes férfi és fanatikus katolikus nő és férfi miatt!
Az új konzervatív legfelsőbb bírósági tagok ugyanis legfőképpen vallási okokból szeretnék betiltani az abortuszt, amely az USA-ban csak 1973-óta érvényes. Világnézetük megegyezik azzal az ókori paternalisztikus nézettel, amely szerint a nők nem tudják mi a számukra a legjobb, és amely szerint az államnak joga van rendelkezni a nő felett, valamint hogy a magzat jogai előnyt élveznek a terhes nő jogaival szemben.
Az amerikai liberális közvélemény nagy része nem számított arra, hogy több, mint harminc évvel azután, hogy kiharcolták az abortuszhoz való jogot, most ez a jog újra veszélybe kerül. Mert amíg az abortuszhoz való jog senkit sem kötelez abortuszra, a jog elvétele rákényszeríti a másként gondolkodókra a konzervatív keresztény gondolkodásmódot. Ez, nyilvánvalóan nem érdekes az amerikai legfelsőbb bíróság öt jelenlegi tagja számára, ami a nemrég nyilvánosságra hozott döntés igazi tragédiája.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az amerikai média nemrég a politikai élet szempontjából kulcsfontosságú kérdésről adott hírt, amely azonban valójában csak a nőket érinti -- negatívan...
Öt-négy arányban az USA Lefelsőbb Bírósága pár hete ugyanis helyben hagyta egy konkrét abortusz műtét tilalmát. Még az anya egészsége veszélyeztetése esetén sem lehet majd ezentúl legálisan elvégezni az úgynevezett „részbeni szülési” abortuszt, amelyet a terhesség 12. hete után szoktak alkalmazni.
Sok orvos szerint a döntés következményeképpen nem csökken majd az abortuszok száma, ellenben sok nőnél egy másik, az anya egészségére esetleg veszélyesebb módszert fognak alkalmazni. Az orvostársadalom és a politikai megfigyelők szerint is ez az első lépés a teljes abortusztilalom felé. Bush elnök, aki két új konzervatív legfelsőbb bírósági bírát nevezett ki, üdvözölte a döntést.
A többségi véleményt megfogalmazó Anthony Kennedy bíró az emberi élet méltóságának a tiszteletére hivatkozott, az orvosokat lekicsinylően abortusz-doktoroknak nevezte, a „magzat" szó helyett pedig a „gyermek” megnevezést használta.
A dokumentum arra vonatkozó utalásokat is tartalmaz, hogy amennyiben ez a döntés megakadályoz néhány abortuszt, az helyén való, mert a nők néha később megbánják döntésüket...
Világos tehát, hogy az új, John Roberts által vezetett legfelsőbb bíróság nem tartja tiszteletben a nő azon jogát, hogy rendelkezhessen saját testéről és életéről. Ezáltal félő, hogy az amerikai nők néhány év múlva, ha a bíróság teljes mértékben eltörli az abortuszra való jogot, abortuszturistákként Mexikóba és Kanadába mennek…
Az illegális abortuszorvosok is felbukkannak majd és megint csak a nő egészsége és élete lesz kockáztatva néhány hataloméhes férfi és fanatikus katolikus nő és férfi miatt!
Az új konzervatív legfelsőbb bírósági tagok ugyanis legfőképpen vallási okokból szeretnék betiltani az abortuszt, amely az USA-ban csak 1973-óta érvényes. Világnézetük megegyezik azzal az ókori paternalisztikus nézettel, amely szerint a nők nem tudják mi a számukra a legjobb, és amely szerint az államnak joga van rendelkezni a nő felett, valamint hogy a magzat jogai előnyt élveznek a terhes nő jogaival szemben.
Az amerikai liberális közvélemény nagy része nem számított arra, hogy több, mint harminc évvel azután, hogy kiharcolták az abortuszhoz való jogot, most ez a jog újra veszélybe kerül. Mert amíg az abortuszhoz való jog senkit sem kötelez abortuszra, a jog elvétele rákényszeríti a másként gondolkodókra a konzervatív keresztény gondolkodásmódot. Ez, nyilvánvalóan nem érdekes az amerikai legfelsőbb bíróság öt jelenlegi tagja számára, ami a nemrég nyilvánosságra hozott döntés igazi tragédiája.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, May 06, 2007
Saturday, May 05, 2007
Thursday, May 03, 2007
Sunday, April 22, 2007
Thursday, April 19, 2007
Monday, April 16, 2007
Sunday, April 15, 2007
Mások élete
Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.
A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.
Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.
Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.
Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.
Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.
A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.
Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.
Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.
A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.
A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.
A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.
Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.
Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.
Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.
Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.
A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.
Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.
Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.
A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.
A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...
Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.
Tuesday, April 10, 2007
EASCFA
Március végén a Brooklyn-i Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a világ talán első feminista művészeti központja. A központ hivatalos neve: EASCFA.Vagyis: Elizabeth A. Sackler Center for Feminist Art (EASCFA), és nevét kigondolója és alapítója, az ismert Sackler család egyik leszármazottjáról kapta.
Elizabeth A. Sackler apja, Arthur M. Sackler, orvos és tudós volt, lánya szerint zseni, aki orvosi találmányai által gazdagodott meg és pénzét többek között műalkotások gyűjtésére, valamint múzeumok és galériák alapítására használta fel. Lányának nem csak anyagi gazdagságot hagyott örökségül, hanem a hitet is, hogy ő is, mint apja, bármit elérhet, amit akar.
Még édesanyja halála előtt, a múlt században támadt Elizabeth Sacklernek azt az ötlete, hogy egy női művészek alkotásait bemutató múzeumot alapít. Az ötletet megtárgyalta anyjával és nővérével is, akik nemcsak hogy támogatták és éveken át szívesen beszéltek is róla vele, hanem anyja azon nyomban félre is tett egy tetemes összeget a múzeum létrehozására. Az összeg az évek alatt gyarapodott és az eredeti ötlet átalakult.
„-- Nem akartam még egy gyereket – mondta egy interjúban az idén 59 éves Elizabeth Sackler, akinek felnőtt lánya és fia van. -- Ha múzeumot alapítottam volna, azzal halálomig kellett volna törődnöm, mint egy gyerekkel. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam, hogy egy múzeumon belül olyan helyet keresek, ahol interaktív módon lehet bemutatni a művészetet.”
Az eredeti terv szerint a múzeum Új-Mexikó állam sivatagában állt volna. Sackler már a telket is kinézte magának, és elképzelte, hogy a látogatók, akik este jönnek el, az üvegtetőn át látni fogják a csillagos eget. Elképzelte azt is, hogy múzeuma központi részét Judy Chicago The Dinner Party (A vacsora) című, 1979-ből való feminista kompozíciója fogja képezni.
Judy Chicago egy háromszög alakú, megterített vacsoraasztalt alkotott. A teríték mindegyike (összesen 39) egy-egy híres nőnek készült, személyre szabva és történelmi sorrendben. Az első a termékenység istennőjéé, az utolsó pedig Virginia Woolfé. Ahogy fokozatosan előtörtek a nők a történelem során, úgy emelkednek a porcelántányérok is (amelyek tevékenységüket jelképezik), és kétdimenziósból, háromdimenzióssá válnak.
Judy Chicago nagyméretű remekműve évekig állt egy hangárban és várta, hogy méltó otthonra találjon. Elizabeth, aki előzőleg az amerikai indiánok rituális tárgyainak visszavásárlásával és azok indián törzsekhez való visszaszolgáltatásával szerzett magának hírnevet a művészvilágban, végül a Brooklyn-i Múzeum mellett döntött.
„-- Én Brooklyn-ban nőttem fel, nagyon jól ismerem ezt a múzeumot -- mondta. -- Tudtam, hogy a feminista művészeti központot olyan intézménybe akarom elhelyezni, amely intergrált része a körülötte élő közösségnek, és a Brooklyn-i Múzeum pont ilyen.”
Attól a perctől kezdve, hogy a múzeum igazgatója beleegyezett a központ kialakításába, az idei márciusi megnyitóig több év telt el. Ez alatt az idő alatt beszélték rá barátai Sacklert, hogy adja nevét a központhoz.
„-- Először úgy gondoltam, hogy feminista művészeti központnak fogják hívni, de barátaim meggyőztek, hogy ha egy kislány bejön a múzeumba, és ott Elizabeth központját látja, Judy és más nők műveinek kiállításával, ő is úgy fogja érezni, hogy bármit elérhet az életben. Amikor én voltam kislány, nem láttam női művészeket a múzeumokban. Judy Chicago sem. Ezen akartam változtatni.”
A központ első átfogó kiállítása a Global Feminisms nevet viseli, vagyis Globális feminizmusok, amivel a kurátorok azt szerették volna jelezni, hogy a nők problémái világszerte különböznek. Több mint száz fotó, videó és performance művésznő alkotásait láthatja a közönség, a világ minden sarkából.
A mi tájainkat Milena Dopitová cseh fotós Tánc című munkája képviseli. Rég nem látott tömegeket vonzott a megnyitó hétvégéjén A vacsora. Belépőket csak konkrét időpontra lehetett kapni, a túlzsúfoltság elkerülése miatt. Olyanok is eljöttek, akik 1980-ban és 2003-ban ugyanitt már látták A vacsorát.
A tér, ahol végre megtalálta méltó otthonát Judy Chicago életműve, háromszög alakú, sötétített üveggel van körülvéve, és a lámpák apró fénye tükröződik a mennyezeten, mintha csillagokat látnánk a brooklyni égen...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Március végén a Brooklyn-i Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a világ talán első feminista művészeti központja. A központ hivatalos neve: EASCFA.Vagyis: Elizabeth A. Sackler Center for Feminist Art (EASCFA), és nevét kigondolója és alapítója, az ismert Sackler család egyik leszármazottjáról kapta.
Elizabeth A. Sackler apja, Arthur M. Sackler, orvos és tudós volt, lánya szerint zseni, aki orvosi találmányai által gazdagodott meg és pénzét többek között műalkotások gyűjtésére, valamint múzeumok és galériák alapítására használta fel. Lányának nem csak anyagi gazdagságot hagyott örökségül, hanem a hitet is, hogy ő is, mint apja, bármit elérhet, amit akar.
Még édesanyja halála előtt, a múlt században támadt Elizabeth Sacklernek azt az ötlete, hogy egy női művészek alkotásait bemutató múzeumot alapít. Az ötletet megtárgyalta anyjával és nővérével is, akik nemcsak hogy támogatták és éveken át szívesen beszéltek is róla vele, hanem anyja azon nyomban félre is tett egy tetemes összeget a múzeum létrehozására. Az összeg az évek alatt gyarapodott és az eredeti ötlet átalakult.
„-- Nem akartam még egy gyereket – mondta egy interjúban az idén 59 éves Elizabeth Sackler, akinek felnőtt lánya és fia van. -- Ha múzeumot alapítottam volna, azzal halálomig kellett volna törődnöm, mint egy gyerekkel. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam, hogy egy múzeumon belül olyan helyet keresek, ahol interaktív módon lehet bemutatni a művészetet.”
Az eredeti terv szerint a múzeum Új-Mexikó állam sivatagában állt volna. Sackler már a telket is kinézte magának, és elképzelte, hogy a látogatók, akik este jönnek el, az üvegtetőn át látni fogják a csillagos eget. Elképzelte azt is, hogy múzeuma központi részét Judy Chicago The Dinner Party (A vacsora) című, 1979-ből való feminista kompozíciója fogja képezni.
Judy Chicago egy háromszög alakú, megterített vacsoraasztalt alkotott. A teríték mindegyike (összesen 39) egy-egy híres nőnek készült, személyre szabva és történelmi sorrendben. Az első a termékenység istennőjéé, az utolsó pedig Virginia Woolfé. Ahogy fokozatosan előtörtek a nők a történelem során, úgy emelkednek a porcelántányérok is (amelyek tevékenységüket jelképezik), és kétdimenziósból, háromdimenzióssá válnak.
Judy Chicago nagyméretű remekműve évekig állt egy hangárban és várta, hogy méltó otthonra találjon. Elizabeth, aki előzőleg az amerikai indiánok rituális tárgyainak visszavásárlásával és azok indián törzsekhez való visszaszolgáltatásával szerzett magának hírnevet a művészvilágban, végül a Brooklyn-i Múzeum mellett döntött.
„-- Én Brooklyn-ban nőttem fel, nagyon jól ismerem ezt a múzeumot -- mondta. -- Tudtam, hogy a feminista művészeti központot olyan intézménybe akarom elhelyezni, amely intergrált része a körülötte élő közösségnek, és a Brooklyn-i Múzeum pont ilyen.”
Attól a perctől kezdve, hogy a múzeum igazgatója beleegyezett a központ kialakításába, az idei márciusi megnyitóig több év telt el. Ez alatt az idő alatt beszélték rá barátai Sacklert, hogy adja nevét a központhoz.
„-- Először úgy gondoltam, hogy feminista művészeti központnak fogják hívni, de barátaim meggyőztek, hogy ha egy kislány bejön a múzeumba, és ott Elizabeth központját látja, Judy és más nők műveinek kiállításával, ő is úgy fogja érezni, hogy bármit elérhet az életben. Amikor én voltam kislány, nem láttam női művészeket a múzeumokban. Judy Chicago sem. Ezen akartam változtatni.”
A központ első átfogó kiállítása a Global Feminisms nevet viseli, vagyis Globális feminizmusok, amivel a kurátorok azt szerették volna jelezni, hogy a nők problémái világszerte különböznek. Több mint száz fotó, videó és performance művésznő alkotásait láthatja a közönség, a világ minden sarkából.
A mi tájainkat Milena Dopitová cseh fotós Tánc című munkája képviseli. Rég nem látott tömegeket vonzott a megnyitó hétvégéjén A vacsora. Belépőket csak konkrét időpontra lehetett kapni, a túlzsúfoltság elkerülése miatt. Olyanok is eljöttek, akik 1980-ban és 2003-ban ugyanitt már látták A vacsorát.
A tér, ahol végre megtalálta méltó otthonát Judy Chicago életműve, háromszög alakú, sötétített üveggel van körülvéve, és a lámpák apró fénye tükröződik a mennyezeten, mintha csillagokat látnánk a brooklyni égen...
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Sunday, April 08, 2007
Magány vagy egyedüllét?
A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.
De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.
Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.
Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.
És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.
Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.
Megjelent a www.baratno.com magazinban.
A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.
De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.
Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.
Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.
És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.
Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.
Megjelent a www.baratno.com magazinban.
Subscribe to:
Posts (Atom)