Kanyargó utakon: a zene Mindenkiföldjén

Annak ellenére, hogy az USA-ban több mint egymillió roma él, az átlag amerikai semmit sem tud róluk: a roma szót egyáltalán nem ismeri, és ha magyarázatként megemlítjük a Gypsy (cigány) elnevezést, akkor is leginkább az európai utcák kéregetői vagy a tenyérjóslással foglalkozó sztereotípiák jutnak eszébe.

Ezért dicséretre méltó Jasmine Dellal rendező munkája, aki az American Gypsy: a Stranger in Everybody’s Land (Amerikai cigány: egy idegen Mindenkiföldjén) című korábbi dokumentumfilmje után elkészítette a When the Road Bends: Tales of a Gypsy Caravan (Kanyarog az út: egy cigánykaraván meséi) című filmet is, amellyel sorra nyeri a nemzetközi filmfesztiválok díjait.

A World Music Institute rendezésében 1999-ben és 2001-ben került sor a Gypsy Caravan név alatt futó koncertsorozatra, amely során négy ország öt cigány zenekara utazta be Észak-Amerika nagyvárosait és mutatta be művészetét, nagyrészt zsúfolásig telt koncerttermekben. Jasmine Dellal öt évig dolgozott az első filmjén, a másodikkal meg az volt a terve, hogy másfél-két év alatt összeállítja. Ehhez képest csak tavaly készült el vele, és New Yorkban ez év június 15-én mutatták be, a rendezőnő és a stáb több tagja jelenlétében, az egyik legnevesebb artmoziban, ahol több hétig vetítik majd.

Jasmine Dellal és operatőre, az ismert Albert Maysles, elkísérték a Gypsy Caravan zenekarait a 2001-es hathetes turnéra – a film időrendileg a turné egyes heteinek krónikája. Az élő koncertzene az egyik, a zenészek színpadon kívüli interakciója a második, a zenészek otthonainak bemutatása pedig a film harmadik eleme. Míg a zene csodálatos és magával ragadó, a buszon filmezett vagy a szállodai szobákban megélt viccelődések szórakoztatóak, a majdnem kétórás film legértékesebb jelenetei éppen azok, amelyek romániai kis falukban, egy spanyol városban, India sivatagában és Macedónia fővárosában játszódnak.

Régiónkat két romániai és egy macedón banda képviselte. Az egyik román formáció, a Fanfare Ciocarlia egy tizenegy tagú – leginkább fúvós – zenekar Románia Moldáviához közeli részéről. Zenéjükben megtalálhatjuk a román, a cigány, a török és a klezmer zene töredékeit. A csapatot hallhattuk Emir Kusturica filmjeiben is. A másik romániai csapatban, a tizenkét tagú Taraf De Haidouksban a vonósoké a főszerep. A Taraf tagjai sem ismeretlenek a világzene rajongói előtt, hiszen felléptek Yehudi Menuhinnal, a Kromos Quartettel, és szerepeltek a Latcho Drom filmben, valamint Johnny Depp-pel a Man Who Cried (Az ember, aki sírt) című filmben is.

Esma Redzepova ismert macedóniai roma énekes. Az ötvenes éveiben járó művésznő tetemes karriert mondhat magáénak, hiszen több mint negyven éve szerepel különböző színpadokon. Esma asszonynak nem nehéz elhitetnie a nézővel, milyen sikeres volt az egykori Jugoszláviában, ahol rengeteget szerepelt a tévében is, és ahol cigánykirálynőnek tartották. A hatvanas évekbeli – egy nagyon fiatal és nagyon sovány Esmát megörökítő – fekete-fehér filmbejátszások a Gypsy Caravan… egyik csúcspontjai. Sajnos, a film készítői nem járták körül részletesebben Esmának azt a közlését, mely szerint néhai férjével (aki nem volt roma, és sokkal idősebb volt nála) az évek során negyvenhét roma árvát fogadtak örökbe és tanították őket önállóságra. A gyerekek közül ma többen Esma kísérőzenekarának tagjai.

A cigány tangónak is nevezett flamenco csodáit Antonio el Pipa mutatja be zenekarával. Nagynénje, Juana, énekesként szerepel, és rekedt, majdhogynem földöntúli hangja fantasztikus légkört varázsol Antonio kivételes táncához. Juana a konyhájában meséli el, hogy fiatalon ment férjhez, hét gyereket szült (az egyiket látni is a filmben, egy tizenéves fiú, aki nem nagyon örül anyja nagy csókjainak), és drogfüggő férje meg fiai miatt sokat szenvedett az életben. „Lehet, hogy azért sikeresek a szomorú nóták, amiket énekelek, mert az emberek érzik a fájdalmamat a hangomban” – mondja Juana.

A film számomra legegzotikusabb eleme a Maharaja zenekar, Északnyugat-Indiából. Maga a zene is nagyon érdekes, ám az egyik táncos története megragadó: Harish Kumar különlegesen szép arcú fiatalember, aki egy magasabb kasztba született. Szülei nagyon fiatalon meghaltak, és őrá maradt a családfenntartó feladata. Megszakítva egyetemi tanulmányait viszszament szülővárosába, ahol nővéreiről kellett gondoskodnia. Mivel mesterséget nem tanult ki, egy ismerőse felvetésére megpróbálkozott a tánccal, nőnek öltözve. Igaz, az elején meg kellett küzdenie a helyért a többi táncossal, de Harish kitartott, és ma a világot járja (férfiként), hihetetlen térdtáncával óriási sikereket aratva a színpadon (mint nő).

A film által többször is meglátogatunk két romániai falut, az egyik Nicolae Neascu, a hetvennyolc éves hegedűs otthona. Nicolae bemutatja unokáját, egy csinos fiatal hölgyet, aki Bukarestben tanul hegedülni. Nicolae büszke, hogy ő fizeti a tanulás költségeit. Számunkra, közép-európaiaknak talán nem meglepő, hogy mindegyik romániai zenész megjegyezi: az ő koncertdíjaiból él a nagy család, és néha az egész falu is.

Amikor a stáb először jár Nicolae otthonában, az idős hegedűművész elmondja, hogy nincs sok mindenre szüksége, és hiába van most már szép anyagból csinos öltönye, számára ez nem sokat jelent. Ellenben elhunyt felesége még így is, hogy családja körében élhet, nagyon hiányzik neki. A stáb másodszor Nicolae temetésére utazik a kis faluba, ahol hegedűs társa, a hihetetlenül gyors ujjú Caliu húzza a szomorú nótát egész éjszaka Nicolae ablaka alatt. A csendes nézőtéren sokan törölgetik könnyes szemeiket.

A Gypsy Caravan…-ból kiderül, hogy nemcsak a nézők ismerkednek a roma történelemmel, zenével és a zenészek életével, hanem a zenészek is megismerik egymás kultúráját, történelmi hátterét, egymás családi helyzetét és a romák életkörülményeit az egyes országokban. Amikor a macedón zenészek megjegyzik, hogy az indiaiak még a kenyeret is fűszeresen szeretik; amikor Harish parodizálja Esma siratóját, vagy amikor az indiai zenészek flamencóznak a színpadon próba közben, nem lehet nem mosolyogni.

Mint más nemzetek és nemzetiségiek tagjai, a romák is különbözőek, bár összeköti őket anyanyelvük, kultúrájuk és zenéjük. Ezt hangsúlyozza a filmben megszólaló Johnny Depp is. Kár, hogy rajta kívül hozzáértően senki sem beszél a roma holocaustról és a romák mai helyzetéről.

„Ha az út kanyarog, te sem mehetsz egyenesen” – ezzel a roma közmondással indul a film. A Gypsy Caravan… útja is kanyargós volt, de szerencsére a kamera követi ezt az utat, és a benne közreműködők közül senki sem akar az egyszerűség kedvéért egyenesen haladni.

Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

A Mighty Heart

Ritkán esik meg, ezért az A Mighty Heart (’A nagyszerű szív’) című film kapcsán meg kell jegyeznem, hogy Mariane Pearl és az elhunyt Daniel Pearl inkább látszottak hollywoodi sztároknak, mint az őket alakító Angelina Jolie és Dan Futterman.

A film Mariane Pearl memoárja alapján készült, amelyet 2003-ban írt férjének, a The Wall Street Journal újságírójának brutális kivégzése után. Általa végigkísérhetjük azt az öt hetet, amely Daniel Pearl elrablása és a kivégzéséről szóló videó nyilvánosságra jutása között telt el. Mariane öt hónapos terhes volt ekkor, és fiának később az Adam nevet adta, férje halála előtti kívánsága alapján.

Az afgán háború kitörésekor a Pearl házaspár – mindketten újságírók – Afganisztánban dolgozott, majd a bombázás befejezése után áthelyezte székhelyét Karacsiba, a pakisztáni metropoliszba. Itt Daniel 2002. január 23-án beült egy taxiba – testét több mint egy hónap után találták meg, tíz darabban.

Danielt azért rabolták el és fejezték le a dzsihádisták Pakisztánban, mert amerikai volt, és zsidó. Ahogy a filmből is kiderül, a világnak ezen a részén az antiszemitizmus norma és széles körökben elfogadott tény, s minden erre járó amerikai CIA- és egyúttal Moszad-ügynök is. Daniel nem volt ügynök; „csak” újságíró, aki az igazat akarta megtudni Richard Reidről, a cipőbombás terroristáról, és beleesett Ahmed Omar Szajed sejk csapdájába. A külföldiek elrablásáról elhíresült Szajed hetekkel előtte gondosan kitervelte gaztettét – közvetítők tucatja működött közre abban, hogy Pearl elhiggye, tényleg Mubarak Ali Sah Gilani sejkkel fog találkozni.

Aki nagy hollywoodi drámára számít, csalódni fog az A Mighty Heartben. Michael Winterbottom rendező minimalista stílusban tárja közönsége elé a történteket, leginkább Mariane szemszögéből. A nyomozás eredményeiről is csak néhány részlet erejéig tudhatunk, ami arra elég, hogy lássuk, a pakisztáni titkosszolgálat és az amerikaiak több zsákutcába vezető szálat is követtek. Végül sikerült elfogniuk néhány kulcsfigurát, és egyikükből kínzással kényszerítettek ki fontos információt.

A filmből kiderül az is, hogy Daniel, mielőtt elment volna a végzetes találkozóra, két kompetens személytől is tanácsot kért: az amerikai nagykövetségen a biztonsági szakértő Randall Bennett-től és egy pakisztáni biztonságitól. Mindketten azt mondták neki, hogy ha nyilvános helyen találkozik Gilanival (egy étteremben lett volna a találka), nem fog baja esni. Egyikük sem kérdezett rá, hogy Pearlnek milyen úton-módon sikerült találkozót megbeszélnie Gilanival, aki a film sugallata szerint az adott időszakban nem is tartózkodott Pakisztánban.

Az elrablás utáni napon Mariane körül kialakul egy kis csapat, amely éjjel-nappal dogozik Daniel kiszabadításán. A csapat néhány tagja veszélybe is kerül, mint például Pearlék kollégája, az indiai Asra Nomani, akit a helyi sajtó indiai titkosügynöknek nevez, ő mégis végig kiáll Mariane mellett. A filmet biztonsági okokból nagyrészt nem is Pakisztánban, hanem Indiában készítették, a stábnak, a színészeket beleértve, még így is fenyegetésekkel kellett szembenéznie. Mindez jól tükrözi a térségben uralkodó paranoiát és káoszt.

Angelina Jolie a megtévesztésig hasonlít a kubai és holland származású Mariane-re. Az akcentusát is elsajátította, kivéve néhány fokozott érzelmi mozzanatot, amikor jellegzetes amerikai kiejtése tör felszínre. A hangok a képekkel egyenlő fontosságúak ebben a majdnem kétórás filmben – a karacsi kaotikus forgalomtól a telefoncsengésig minden zaj és zörej túl van hangsúlyozva, valószínűleg az izgalom fokozása végett. Winterbottom nem használ semmiféle bevált könnyfacsaró technikát; az érzelmi manipulációt, egy kisfiú jelenléte kivételével, mellőzi. ĺgy a film higgadtnak, talán kicsit hűvösnek is tűnhet. Mariane Pearl és az újságíró-társadalom életében nagy tragédia történt, és ez a tragédia sajnos azóta sokszor megismétlődött. A film ezt mintha nem tükrözné eléggé.

A június 13-án vetített New York-i bemutatón jelen volt Brad Pitt, a film producere is. A vetítést megelőző beszédükben az Amnesty International és a Reporters Without Broders igazgatója együttesen rámutattak az újságírókat ma is fenyegető veszélyekre, valamint megemlékeztek Alan Johnstonról, a BBC Gázában fogva tartott újságírójáról, kinek hollétéről három hónapja semmi hír.


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Egy aspriráló életművész

Életművészet

Az életművész szónak meglehetősen negatív a konotációja manapság. Pedig szerintem a legnagyobb művészet az, ha az ember olyan életet tud kialakítani saját maga számára, ami boldoggá teszi.

Mert ha az ember boldog, akkor általában a közvetlen környezete is az, főleg, ha az ember nő, anya, nagyanya, dédanya, testvér, stb. És ha a környezet boldog, akkor az kisugároz a közvetlen környezetben élő emberek környezetére, és így tovább. Nem csak a „magas” művészet művészet, hanem minden olyan tett is, amelyben van egy kis „isteni szikra”. Ez lehet egy teljes szívvel megírt levél, egy tepsi finom sütemény, egy megkötött pulóver, egy gyermek rajza, vagy gondosan kiválasztott ajándék.

A nők szerencsére értik, hogy a mindennapi, legtöbbször hálátlan feladatokban is van olyan, aki művészetre fejlesztette ki képességeit. Mert: nem mindegy, hogyan mossuk el a tányérokat és fazekakat (az aljukat és szélüket is); nem mindegy hogyan teregettjük ki a ruhákat (a vasalásnál tudjuk meg); nem midegy hogy rendezzük el a ruhákat a szekrényben (ha helytelenül, összegyűrődnek, mielőtt felvennénk őket); hogyan tároljuk élelmiszereinket, vagy hogy van-e otthon elég WC papír...

A főzést és a takarítást is lehet magas fokon művelni, és azokon az embereken, akik veszik a fáradságot és figyelmet, illetve energiát fektetnek ezen tevékenységekbe, ez rögtön észre is vehető. Már ahogy kezükbe veszik a szeletelni való hagymát, vagy ahogy elkészítik a felmosó vizet, már abból lehet tudni! Persze az ilyesmit csak az veszi észre, aki jó megfigyelő, mondhatnám, a megfigyelés művésze, és a nők gyakran azok, mert nem csak egy háztartás sikeres vezetéséhez, hanem a gyerekneveléshez is feltétlenül szükséges, hogy észrevegyünk minden apró kis árulkodó részletet.

Az írok is, az újságírók is jó megfigyelők szoktak lenni, és ha műveszetre fejlesztik képességeiket, nem csak informálnak, hanem megérintik az emberek szívét, talán még sorsukat is, és ez számukra a legnagyobb jutalom.

Minden igazán nagy „művész”, aki nem -- mint ahogy ezt a magyar szó sugallja --, mű (nem természetes) vészeket (katasztrófakat) alkottak, hanem az emberiség számára értékes műveket – szóval ezek a művészek mind azt nyilatkozták, hogy nem is ők alkottak, hanem valami emberfeletti erőnek lettek a csatornái. És ez így is lehet. Nem csak a festészetben, hanem minden másban, amit csinálunk, lehetünk egy magasabb szintű csatorna eszközei. Ettől lesz finomabb az étel, káprázatosan tiszta a ház, élvezetes a könyv, szerető a gyermek, vagy agyonhordott a pulóver.

Nem kell sikeres „műalkotásokat” gyártanunk ahhoz, hogy műveszek legyünk. Elég, ha az életünk tele van igazi, szeretettelljes alkotásokkal.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Furdozo novenyek??

Uton munkaba ma reggel - Hudson Street, Tribeca, Manhattan.

Angelina Jolie es Brad Pitt is ott voltak!

Ian McEwan: Saturday

Ian McEwan két évet töltött el egy londoni klinikán, ahol egy agysebészt figyelt munka közben. Az eredmény ideális orvosportré, amely a Saturday (Szombat) című regényben jelent meg 2005-ben. Henry Perowne sebész, egy kórházi klinika vezetője, a munkájának él, házas, két felnőtt gyermek apja, és már túl van a változókor kezdetén – garázsában ott áll egy kis csinos sport Mercedes. A műben a sebészi munka minden apró részletét végigkísérhetjük, és McEwan több érdekes neurológiai esetet is befon a regény vásznába.

Noha a Saturday izgalmas, mesterien összeállított könyv, nem ér fel Virginia Woolf Mrs. Dalloway című remekművéhez, sem Tom Wolfe The Bonfire of the Vanities című regényéhez, amelyekre vonásaiban erősen emlékeztet.

Perowne doktor központi figurája a kortárs regények ötvenes éveit közelítő férfi szereplőihez képest felüdülés. Ő ugyanis nem akar minden körülötte megjelenő nővel lefeküdni, tudatában van teste öregedésének, de nem siránkozik minduntalan, ehelyett szereti a feleségét, frusztrációját fallabdában éli ki, és tudja, hogy negyvennyolc évesen már csak kevésszer fogja végigfutni a londoni maratont. Ezenkívül olyan orvos, amilyet minden páciens – bármilyen panasza legyen is – szeretne maga mellett tudni: lelkiismeretes, hétvégén is rákérdez betegei hogylétére, az élet minden területén úgy gondolkodik, mint egy orvos, és az orvosi etika fontosabb számára, mint saját vagy családja érdekei.

Azon a februári szombati napon, 2003-ban, amikor a regény több mint huszonnégy órája játszódik, Henry hajnalban ébred, kinéz a sötét londoni éjszakába, és meghökken, amikor egy égő repülőgépet lát a Heathrow repülőtér felé szállni. Természetesen rögtön egy terrortámadás lehetősége jut az eszébe, már nem is tud visszaaludni, de feleségét, akit nehéz nap vár a munkájában, nem akarja felébreszteni. A konyhában fiát találja, a tizennyolc éves Theót, aki blueszenész, és éppen lefeküdni készül. Együtt megnézik a négyórai híreket a tévében, és politikáról beszélgetnek.

A későbbi hírekből kiderül, hogy egy orosz teherszállító gép kapott lángra, és kétfős személyzete nem terroristák.

A hajnali ablak előtti jelenet szép jelképe a Perowne-ra váró napot illetően. Ő azt hiszi, nagyon kellemes, nyugodt szabadnapja lesz: reggel elmegy fallabdázni, utána bevásárol az aznapi vacsorához, meglátogatja anyját az öregotthonban, megnézi fiát abban a klubban, ahol gyakorol, otthon megfőzi a halászlét, örömmel fogadja lánya és apósa látogatását, az estét pedig szerettei körében tölti finom bort kortyolgatva.

Ha ez a szombat nem lett volna éppen az iraki háború elleni legnagyobb londoni demonstráció dátuma, Henry napja is valószínűleg a terv szerint alakult volna, de mivel vagy kétmillió embert vártak London belvárosába, ahol Perowne doktor lakott, több utcát lezártak, és így kerülő úton volt kénytelen kis Mercedesével a sportklub felé autózni. Váratlanul egy BMW szalad ki elé. A Mercedes nem, a BMW viszont kissé megsérül. Három utasáról már futó pillantásra is látszik, hogy nehézfiúk, és miután Henry kiszáll az autójából, érzi, szerencsés lesz, ha épp bőrrel megússza ezt a találkozást. Orvosi hivatása menti meg a nagyobb veréstől, mert észreveszi, hogy a bandavezér egy huntington nevű degeneratív betegségben szenved.

A doktor tehát egérutat nyer, és bár többször eszébe jut az incidens, a nap végén oldott hangulatban otthon találjuk lányával a konyhában. Oldottsága addig tart, amíg a banda két tagja ott nem áll az ajtóban, késsel felesége nyakán.

McEwan mestere a hirtelen fordulatoknak, a drámai jeleneteknek, melyekben karakterei gyávaságukkal avagy érzelemmentességükkel kénytelenek szembenézni. A Saturday főhősének sincsenek felesleges érzelmei, és nem képes hőstettekre sem. Ahogy végigkísérjük egy hosszúra sikeredett napján, kirajzolódik kapcsolata a felségével, gyerekeivel, anyjával, apósával, kollégáival, betegeivel és a világgal is. Perowne akkor a legboldogabb, ha a sebészasztal mellett állhat, és egy robot precizitásával végezheti munkáját. Más problémákkal nem igazán szeret foglalkozni. Költő lánya unszolására végigolvas néhány világirodalmi remekművet, de ezek csak megerősítik abban, hogy a regények világának számára nincs sok mondanivalójuk.

Henry jól megvan a felsőbb rétegek kényelmes életstílusában, és nem kér a képzelt világ műdrámáiból. A huszonegyedik század elején mutatkozó globális erőszak elég drámai szemtől szemben, mint az égő repülő látványa London felett, és messzebbről is, mint a terroristatámadásokról szóló képsorok a tévéhíradóban. Az élet által kínált izgalmakhoz szükségtelen hozzáadni a regények szenvedését – vallja a magas színvonalú kortárs regény főszereplője.



Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Egy boldog het jelkepe...

Fesztivalfaradsag

Utcai zeneszek 3.

Utcai zeneszek 2.

Utcai zeneszek 1

The New Orleans Night Crawlers

New Orleans Jazz & Heritage Festival 2007

New Orleansban a dolgok még mindig elég gyatrán állnak. A városnak azok a részei, amelyeket majdnem két éve elöntött a víz, még mindig üresen állnak, a lakosság fele nem tért vissza otthonába, és akik visszatértek, azok is nagy számban élnek lakókocsikban, tönkrement házuk mellett.

A kulturális gazdaság avagy ipar viszont, ahogy errefelé a zene és az étel által befolyó pénzt nevezik, gyorsan fejlődik. Tavaly szegényes kivitelben, de megrendezték a Katrina utáni első dzsesszfesztivált. Az idei, a sorrendben harmincnyolcadik ellenben már majdnem elérte a legsikeresebb év jelzőit: az első napra, április 27-re kilencvenezren váltottak jegyet, és a fesztivál egészére összesen több mint háromszázezer emberrel számoltak a szervezők.
Katrinát és Ritát, a két hurrikánt, amelyek nagy károkat okoztak Louisiana államban – ennek legnagyobb városa New Orleans –, sokszor említették a színpadon két zeneszám között a zenészek. A New Orleans-i illetőségű muzsikusok viszont siettek azt is hozzátenni, hogy ami városukkal történt, az nem természeti katasztrófa volt, hanem emberi hanyagság által okozott borzalom. „A hurrikánt átvészeltük – mondta az egyik trombitás –, de a gátak áttörését nem. És a gátaknak nem lett volna szabad ledőlniük!”

A zene nagyon hatásos gyógyírnak bizonyult ebben a felépülőben levő városban. A gospelkórusok a túlélésből merített erőről énekeltek, és nagyon sok zenész hozta fel a színpadra a muzsikusok következő generációját, mert New Orleansban a zene jövője nagyon fontos mindenki számára. A helyi trombitás, Irvin Mayfield egy gyönyörű zeneszámmal emlékezett meg édesapjáról, aki a nagy víz áldozata lett. Elhangzott, hogy egy másik New Orleans-i zenészt a háza tetejéről mentettek meg. Egy gospelkórust vezető pap egyetlen székkel tért vissza templomába, ahol nem talált semmit, csak a pusztulás nyomait. Mégis mind ünnepeltek ezen a hétvégén. Ha a zenénk él, mi is élünk, és majdcsak boldogulunk, mondogatták.
A nagy nevek közül osztatlan sikert aratott Norah Jones, Jerry Lee Lewis, Bonnie Raitt, Van Morrison, Lucinda Williams, Arturo Sandoval és Rod Steward.

Akik inkább a helyi dzsesszhírességekre voltak kíváncsiak, nem csalódtak Kermit Ruffins, Terrence Blanchard vagy Irma Thomas előadásában sem. Tíz színpadon reggel tizenegytől este hétig játszottak a jobbnál jobb zenészek, és a nézők egyetlen dilemmája mindössze az volt, hogyan legyenek egyszerre négy helyen egyazon időben. A negyvenöt dolláros belépőt (elővételben harmincöt) többen soknak találták. Aki viszont rászánta kis spórolt pénzét, nem csalódott. A fesztivált a Fair Grand nevű ügetőpályán rendezték meg magas színvonalon. A hangosítás remek volt, a nagy színpadok szélén felállított óriásképernyők által mindenki láthatta a fellépő művészeket, és a közönség a roppant nagy sörfogyasztás ellenére még a túlzsúfolt koncerteken is nagyon jól viselkedett. Mi több, rendben voltak a mellékhelyiségek is, amelyek ilyen méretű tömeg esetén és harmincfokos melegben meglehetősen kellemetlen élményt szoktak jelenteni.

Éhesen sem maradt senki, hiszen hatvannál is több árus kínálta portékáját. A rákoktól és más tengeri herkentyűktől kezdve a gumbón és a jambolayan át a rántott csirkéig minden kapható volt, itteni, erősen fűszerezett változatban. A jeges tea és kávé, sör és kis egydecis üvegekben árult bor is jól jött a fülledt melegben. (Csak zárójelben: a jambolaya tipikus New Orleans-i egytálétel, melynek sonka, tengeri herkentyűk és rizs az alapja.)

Kétségtelen, a New Orleans Jazz and Heritage Festival normális körülmények között is komplex kulturális élmény. Az idén viszont az emberi szellem nagyságáról, a zene felemelő, építő és hitet adó erejéről is tanúskodott. A Tipitina’s zenei klubban április 29-én, a fesztivál első hétvégéjének befejezése után egy jótékonysági bulira került sor. A befolyt összeget az iskoláskorú muzsikusok számára vásárolt hangszerekre fordítják. Az idén két iskolazenekar mutatta be, kik lesznek a dzsessz- és blueszene jövő sztárjai. Egy Elvisekből álló csapat ezerötszáz dollárt adományozott a nemes célra, és a közönség tagjai között volt Fats Domino is, akit helikopterrel mentettek ki két éve háza tetejéről. Aki itt volt, aki figyelt, mind a jövőre koncentrált. Márpedig New Orleans jövője a zene és a fiatalok, és e kettő együttese.



Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben

Boldogságra áhítozva

Az emberek állandóan két dolog után áhítoznak: az igazi szerelem és a boldogság után. Igaz szerelmet gyakran találnak is, és tudják, amikor élik át: az „ez az!” érzést. A boldogság kicsit trükkösebb. Néha, amikor boldogok vagyunk, úgy érezzük, szenvedünk, de később, kis idő elteltével tudatosítjuk: pont akkor voltunk boldogok...

Az emberi természet egyik különlegessége lehet ez, hiszen évezredek óta erről szólnak a versek, a mesék, regények, és mostanában a dalok, a filmek és a sorozatok. És pont ezért szeretjük, mármint ezeket a művészeti alkotásokat, amelyek a boldogságról, annak kergetéséről és elérhetetlenségéről szólnak – mert szórakoztató dolog figyelemmel kísérni mások boldogság utáni igyekezetét és közben elkövetett hibáit; saját botladozásainkat kevésbé.

Vannak persze helyzetek, amikor egyértelmű, megható és szerteáradó boldogságérzet kerít minket hatalmába. Amikor gyermekünk elalszik karjainkban; amikor szerelmet vall az, akit szeretünk; amikor szeretteink boldogságának vagyunk tanúi; vagy amikor elérünk egy nehezen elérhető célt. Ekkor tudjuk, ez a pillanat a boldogság pillanata, és azt is tudjuk, hogy emlékezni fogunk rá. Az a boldogság, amire az emberek többsége vágyik, viszont nem ilyen röpke pillanatokból áll, hanem inkább hosszabb kiegyensúlyozott időszakokból. Amikor a napi rutint nem bontja meg betegség, komoly aggódás, lelki bánat, vagy más tragédia, amikor örülni tudunk az élet apró örömeinek, vagy egy kellemesen eltöltött délután a családdal, barátokkal. Azokra az évekre, amikor az élet csak csendesen folydogált, szoktak nosztalgiával emlékezni az idősebbek: azok a boldog évek!

A nők és a férfiak általában másként ítélik meg a boldogság mértékét. A férfiak versengeni szeretnek, legyőzni, bizonyítani, főleg maguknak. A nők családjuk érdekeit szokták előnybe helyezni, sajátjukat feladván. Suzie Orman, az amerikai pénzügyi guru írja legújabb könyvében, hogy csak sok év tapasztalata után volt képes elismerni, hogy a nők saját érdekeiket tartják a legkevésbé szem előtt. Ha egy férfi nyer egymillió dollárt, először saját anyagi biztonságáról gondoskodik, utána, ha van miből, másoknak is segít. Egy nő viszont először családját, barátait látja el, és nem is igazán gondolkodik arról, hogy neki marad-e valami.

Orman ezért írt könyvet kimondottan nők számára arról, hogyan biztosítsák be anyagilag jövőjüket. Boldognak lenni persze szegényen is lehet, és való igaz, hogy az anyagi jólét nem jár automatikusan boldogságérzettel. Az afrikai vagy dél-amerikai bennszülöttek, akiknek nincsenek anyagi javaik, és akik nem is vágynak azokra, a komoly antropológia felmérések szerint is sokkal boldogabbnak érzik magukat, mint a nyugaton élő társaik.

Az egyik amerikai egyetemi tanárom mondta, hogy őt diákkorában arra kényszerítette egyik tanára, hogy egy rövid mondatban fogalmazza meg, mit szeretne az életben elérni, mi tenné őt boldoggá hosszú távon. A tanárom akkor ezt a mondatot írta le: „Azt szeretném, ha gondolkodásom eredményeit sok ember előtt elmondhatnám, és gondolataimat ezek az emberek lejegyeznék.” Tanárom szerencsés, teljesült a kívánsága, és saját bevallása szerint boldog ember. Persze azon kívül, hogy diákjai lejegyezik mondatait, boldogságához bizonyára hozzájárul, hogy feleségét nagyra becsüli, és a lányait óvva szereti. Talán egy kis szerencse is kell az ilyen boldogsághoz...

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Abortuszkérdés

Az amerikai média nemrég a politikai élet szempontjából kulcsfontosságú kérdésről adott hírt, amely azonban valójában csak a nőket érinti -- negatívan...

Öt-négy arányban az USA Lefelsőbb Bírósága pár hete ugyanis helyben hagyta egy konkrét abortusz műtét tilalmát. Még az anya egészsége veszélyeztetése esetén sem lehet majd ezentúl legálisan elvégezni az úgynevezett „részbeni szülési” abortuszt, amelyet a terhesség 12. hete után szoktak alkalmazni.

Sok orvos szerint a döntés következményeképpen nem csökken majd az abortuszok száma, ellenben sok nőnél egy másik, az anya egészségére esetleg veszélyesebb módszert fognak alkalmazni. Az orvostársadalom és a politikai megfigyelők szerint is ez az első lépés a teljes abortusztilalom felé. Bush elnök, aki két új konzervatív legfelsőbb bírósági bírát nevezett ki, üdvözölte a döntést.

A többségi véleményt megfogalmazó Anthony Kennedy bíró az emberi élet méltóságának a tiszteletére hivatkozott, az orvosokat lekicsinylően abortusz-doktoroknak nevezte, a „magzat" szó helyett pedig a „gyermek” megnevezést használta.

A dokumentum arra vonatkozó utalásokat is tartalmaz, hogy amennyiben ez a döntés megakadályoz néhány abortuszt, az helyén való, mert a nők néha később megbánják döntésüket...

Világos tehát, hogy az új, John Roberts által vezetett legfelsőbb bíróság nem tartja tiszteletben a nő azon jogát, hogy rendelkezhessen saját testéről és életéről. Ezáltal félő, hogy az amerikai nők néhány év múlva, ha a bíróság teljes mértékben eltörli az abortuszra való jogot, abortuszturistákként Mexikóba és Kanadába mennek…

Az illegális abortuszorvosok is felbukkannak majd és megint csak a nő egészsége és élete lesz kockáztatva néhány hataloméhes férfi és fanatikus katolikus nő és férfi miatt!

Az új konzervatív legfelsőbb bírósági tagok ugyanis legfőképpen vallási okokból szeretnék betiltani az abortuszt, amely az USA-ban csak 1973-óta érvényes. Világnézetük megegyezik azzal az ókori paternalisztikus nézettel, amely szerint a nők nem tudják mi a számukra a legjobb, és amely szerint az államnak joga van rendelkezni a nő felett, valamint hogy a magzat jogai előnyt élveznek a terhes nő jogaival szemben.

Az amerikai liberális közvélemény nagy része nem számított arra, hogy több, mint harminc évvel azután, hogy kiharcolták az abortuszhoz való jogot, most ez a jog újra veszélybe kerül. Mert amíg az abortuszhoz való jog senkit sem kötelez abortuszra, a jog elvétele rákényszeríti a másként gondolkodókra a konzervatív keresztény gondolkodásmódot. Ez, nyilvánvalóan nem érdekes az amerikai legfelsőbb bíróság öt jelenlegi tagja számára, ami a nemrég nyilvánosságra hozott döntés igazi tragédiája.

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Grace

New Orleans fele

Mokus, Columbia Egyetem

Washington Square Park

Washington Square Park - szevasz tavasz!

Magnolia fa Brooklynban

Rugyeznek a fak!!

Vegre egy kis napsutes!!

Vihar utáni Brooklyn ma reggel - még mindig esik...

Mások élete


Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.

A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.

Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.

Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.

Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.

Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.

A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.

Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.

Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.

A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.

A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

A Vacsora - Judy Chicago remekmuve a megnyito napjan

EASCFA

Március végén a Brooklyn-i Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a világ talán első feminista művészeti központja. A központ hivatalos neve: EASCFA.Vagyis: Elizabeth A. Sackler Center for Feminist Art (EASCFA), és nevét kigondolója és alapítója, az ismert Sackler család egyik leszármazottjáról kapta.

Elizabeth A. Sackler apja, Arthur M. Sackler, orvos és tudós volt, lánya szerint zseni, aki orvosi találmányai által gazdagodott meg és pénzét többek között műalkotások gyűjtésére, valamint múzeumok és galériák alapítására használta fel. Lányának nem csak anyagi gazdagságot hagyott örökségül, hanem a hitet is, hogy ő is, mint apja, bármit elérhet, amit akar.

Még édesanyja halála előtt, a múlt században támadt Elizabeth Sacklernek azt az ötlete, hogy egy női művészek alkotásait bemutató múzeumot alapít. Az ötletet megtárgyalta anyjával és nővérével is, akik nemcsak hogy támogatták és éveken át szívesen beszéltek is róla vele, hanem anyja azon nyomban félre is tett egy tetemes összeget a múzeum létrehozására. Az összeg az évek alatt gyarapodott és az eredeti ötlet átalakult.

„-- Nem akartam még egy gyereket – mondta egy interjúban az idén 59 éves Elizabeth Sackler, akinek felnőtt lánya és fia van. -- Ha múzeumot alapítottam volna, azzal halálomig kellett volna törődnöm, mint egy gyerekkel. Ezt nem akartam. Ezért kitaláltam, hogy egy múzeumon belül olyan helyet keresek, ahol interaktív módon lehet bemutatni a művészetet.”

Az eredeti terv szerint a múzeum Új-Mexikó állam sivatagában állt volna. Sackler már a telket is kinézte magának, és elképzelte, hogy a látogatók, akik este jönnek el, az üvegtetőn át látni fogják a csillagos eget. Elképzelte azt is, hogy múzeuma központi részét Judy Chicago The Dinner Party (A vacsora) című, 1979-ből való feminista kompozíciója fogja képezni.

Judy Chicago egy háromszög alakú, megterített vacsoraasztalt alkotott. A teríték mindegyike (összesen 39) egy-egy híres nőnek készült, személyre szabva és történelmi sorrendben. Az első a termékenység istennőjéé, az utolsó pedig Virginia Woolfé. Ahogy fokozatosan előtörtek a nők a történelem során, úgy emelkednek a porcelántányérok is (amelyek tevékenységüket jelképezik), és kétdimenziósból, háromdimenzióssá válnak.

Judy Chicago nagyméretű remekműve évekig állt egy hangárban és várta, hogy méltó otthonra találjon. Elizabeth, aki előzőleg az amerikai indiánok rituális tárgyainak visszavásárlásával és azok indián törzsekhez való visszaszolgáltatásával szerzett magának hírnevet a művészvilágban, végül a Brooklyn-i Múzeum mellett döntött.

„-- Én Brooklyn-ban nőttem fel, nagyon jól ismerem ezt a múzeumot -- mondta. -- Tudtam, hogy a feminista művészeti központot olyan intézménybe akarom elhelyezni, amely intergrált része a körülötte élő közösségnek, és a Brooklyn-i Múzeum pont ilyen.”

Attól a perctől kezdve, hogy a múzeum igazgatója beleegyezett a központ kialakításába, az idei márciusi megnyitóig több év telt el. Ez alatt az idő alatt beszélték rá barátai Sacklert, hogy adja nevét a központhoz.

„-- Először úgy gondoltam, hogy feminista művészeti központnak fogják hívni, de barátaim meggyőztek, hogy ha egy kislány bejön a múzeumba, és ott Elizabeth központját látja, Judy és más nők műveinek kiállításával, ő is úgy fogja érezni, hogy bármit elérhet az életben. Amikor én voltam kislány, nem láttam női művészeket a múzeumokban. Judy Chicago sem. Ezen akartam változtatni.”

A központ első átfogó kiállítása a Global Feminisms nevet viseli, vagyis Globális feminizmusok, amivel a kurátorok azt szerették volna jelezni, hogy a nők problémái világszerte különböznek. Több mint száz fotó, videó és performance művésznő alkotásait láthatja a közönség, a világ minden sarkából.

A mi tájainkat Milena Dopitová cseh fotós Tánc című munkája képviseli. Rég nem látott tömegeket vonzott a megnyitó hétvégéjén A vacsora. Belépőket csak konkrét időpontra lehetett kapni, a túlzsúfoltság elkerülése miatt. Olyanok is eljöttek, akik 1980-ban és 2003-ban ugyanitt már látták A vacsorát.

A tér, ahol végre megtalálta méltó otthonát Judy Chicago életműve, háromszög alakú, sötétített üveggel van körülvéve, és a lámpák apró fénye tükröződik a mennyezeten, mintha csillagokat látnánk a brooklyni égen...



Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Magány vagy egyedüllét?

A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.

De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.

Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.

Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.

És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.

Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.


Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Fekete mokus

... Siesta Megzavarva...

Siesta

.... es ma....

Brooklyn tegnap....

Lola es Sammy

Irene Némirovsky: Suite Francaise


Hogyan kerül egy híres és nagyra becsült francia író egy német koncentrációs táborba? Hogyan menekül meg két kislánya, és miért gázosítják el férjét?

Akárcsak Joan Didion tette a The Year of Magical Thinking (A mágikus elmélkedés éve) című memoárjában, Irene Némirovsky sem tud mást tenni (mint amit az írók gyakorta):
megírta tragédiája történetét. Didion túlélte saját tragédiáját, amikor egy éven belül elveszítette férjét egy hirtelen, vacsora közbeni infarktusban, és fogadott lányát egy egzotikus és hosszan tartó betegségben. (Márciusban a Broadway-n Vanessa Radgrave előadásában indult a könyvből Didion által átdolgozott darab.)

Fogadott hazájában, Franciaországban Irene Némirovsky nem élte túl a nácik uralmát. Utolsó regénye, a befejezetlen Suite Francaise viszont túlélt mindent: a kézirat csodával határos módon lányának kofferébe rejtve a második világháború végéig megjárt sok rejtekhelyet, és csak most, több mint hatvan év múltán került nyomdába.

A szerző egy gazdag zsidó bankár családjában született 1903-ben Kijevben, a szovjeturalom elől 1919-ben menekült Franciaországba. Több regénye és egy nagyon sikeres Csehov életrajza is megjelent 1941-ig, amikor is a nácik elől Párizsból férjével és két kis lányával a kis Issy-l’Eveque nevű faluba költözött, és viselte a sárga csillagot, hogy reményei szerint kivárja a háború végét.

Csakhogy a Vichykormány 1942 májusában önként felajánlott tízezer német és közép-európai zsidó menekültet a náciknak. A részben zsidó gyökerekkel rendelkező Irene Némirovsky pedig hiába keresztelkedett meg, s hiába vallotta magát franciának, 1942. július 13- án lakásából elhurcolták. Egy hónapra rá meghalt Auschwitzban, tífusz vitte el, harminckilenc évesen. Férje, Michel Epstein néhány hónappal később került az auschwitzi haláltáborba, miután minden tőle telhetőt megtett Irene felkutatása és kiszabadítása érdekében. Ő a gázkamrában végezte.

Lányuk, Denise az 1970-es évek végéig nem lapozott bele a fekete bőr füzetbe, mert azt hitte, anyja naplója található benne, és nem akarta feltépni a régi sebeket. Végül legnagyobb meglepetésére nem naplót, hanem két regényt talált a füzetben. Az elsőt gépelt változatban, a másodikat, amelyet anyja már akkor írhatott, amikor a papír drága luxuscikké vált, apró betűkkel, kézzel.

Denise begépelte a kézzel rótt sorokat, és az ezredforduló táján elküldte egy kiadónak a művet, amely 2004-ben Suite Francaise címen látott napvilágot Franciaországban. Azonnal bestseller lett.

Tavaly a regényt kiadták magyarul is (megtartva a mű eredeti címét), Sashegyi Gábor fordításában. A kötet magyarországi piacelőkészítése megfelel a regény értékének, vagyis a kiadó részéről nem reklámfogás annak ténynek a népszerűsítése, hogy a Suite
Francaise nemcsak a 2004-es frankfurti könyvfesztivál egyik szenzációja volt, hanem ugyanabban az évben elnyerte a rangos Renaudot-díjat is. (E díjat története során először ítélték oda egy már elhunyt szerző művének, „kortársi”rangra emelve ezzel egy klasszikust.)

Az angol nyelvű kiadás ugyancsak 2006-ban jelent meg, és szintén szenzáció lett. A regény kiegészítéseként a könyv végén két adalék is található. Az egyik a szerzőnek a szöveghez írt jegyzeteit adja közre, a másik pedig férje levelezését tartalmazza, amelyet Irene elhurcolása után folytatott. (Kiderül belőlük, milyen keservesen próbálta megmenteni feleségét, és gondoskodni két lánya anyagi ellátásáról. Mintha érezte volna, árvák lesznek hamarosan.)

A regény 1940. június 4-e és 1941. július 1-je között játszódik. Az első rész a párizsiaknak a náci bevonulás előtti menekülését írja le több család történetén keresztül, a második pedig egy már megszállt kisváros mindennapi életét mutatja be. A város lakói, miután keserves tapasztalatokat szereztek a németek elől menekülő franciák „megszállása” alatt, eleinte rettegnek a németek bevonulásától; mindent, ami értékes, elrejtenek, és elhatározzák, gyűlölettel viszonyulnak majd a németekhez. Amikor azonban megérkezik az első német katona, elcsodálkoznak, milyen fiatal és udvarias. Később pedig, midőn kénytelenek együtt élni az ellenség katonáival, megismervén, sokan olyannyira megkedvelik őket, hogy amikor búcsút vesznek tőlük – mert a németek Moszkva felé indulnak –, a franciák sírva fakadnak bánatukban.

Szerelmek és barátságok szövődnek megszálló és megszállott között… Irene Némirovsky tudta, hogy a németek és a franciák is csak emberek, akik szeretnek, gyűlölnek, spekulálnak, megmentik és feljelentik egymást.

Ennek fényében sem mellékes, hogy a regény, mely a második világháborúról szól, a háború idején íródott. A szerző nagyon élesen látta, mi történik vele és a francia társadalommal
a 1940-es évek elején. Miközben az ellenség, akit ő emberinek hitt, nem hagyott neki időt
arra sem, hogy nagyszerű regényét befejezze.


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Empire State Building ma reggel

Új Év Santa Fe-ben

Egy hónapon belül másodszor volt hóvihar Coloradóban és Új-Mexikóban, amit a globális felmelegedésnek tulajdonítanak az itt élő emberek.

Az első – amikor én még a tavaszias Brooklynban tartózkodtam – több ezer embert zárt el a külvilágtól, s utasok ezreit kényszerítette a környék repülőterein letáborozni. Coloradóban áram és fűtés nélkül maradtak a lakosok. Több száz szarvasmarha pusztult el a nagy hidegben és a magas hóban.

Noha a havazás télidőben nem ritkaság errefelé, Új-Mexikó fővárosa, Santa Fe is megszenvedte a rövid idő alatt lehullott nagy csapadékmennyiséget. Ottlétünk harmadnapján kezdett esni a hó, s három napon és éjszakán át abba sem hagyta. Autóval nem lehetett lejutni a hegyről, a város pedig állítólag nem szándékozott túlórát fizetni a munkásoknak. Így maradt a hó, a jég és a séta. A síelők örültek a legjobban. Az emberek sítalpakon és mindenféle más eszközön – például kutyával húzott szánon – közlekedtek. Egy hölgy megkért, hogy fényképezzem le garázsának bejárata előtt, hogy a felvételt e-mailben elküldhesse gyermekeinek. „Már évtizedek óta itt élek, de ehhez foghatót még nem láttam” – mesélte.

Santa Fét, Amerika legöregebb fővárosát spanyol gyarmatosítók alapították 1607-ben. A Sziklás-hegység úgynevezett magas sivatagában elterülő város ma a „furcsa” emberek – mint például az állatok nyelvén beszélők, a különleges képességű gyógyítók, álomfejtők, spirituális mesterek – és a gazdagok menedéke. Ahogy New Yorkban minden pincér színész, táncos vagy énekes egyben, Santa Fében festő, író vagy gyógyító. A művészembereken kívül a keleti tanok rajongóit is vonzza a város. Egy sikeres helyi üzletember például a Tibetből érkező buddhista szerzetesek rendelkezésére bocsátotta egyik villáját, s azok ott-tartózkodásuk alatt olyannyira megkedvelték a szíves vendéglátást, hogy csak nehezen tudnak visszaszokni a nepáli nomád környezetbe.

A tagállam fővárosában sok New York-i él. Az albuquerque-i repülőtéren, amely Új-Mexikó legnagyobb, központi repülőtere, például egy rokonszenves idősebb úr ült az információs pult mögött. Brooklynban nőtt fel, sokáig Manhattanben dolgozott: bárokat és éttermeket menedzselt, majd miután elege lett a nagyvárosból, Albuquerque-ben telepedett le. Jelenleg ingatlanügynök, és nagyon elégedett.

A spanyolok bejövetele előtt több amerikai indián törzs élt ezen a vidéken. Ma is látogathatók olyan „puebló”-k (falvak), ahol az indiánok régi szokásaik szerint próbálnak élni. Hasonlóan a tibeti szerzetesekhez azonban nekik sem könnyű ellenállniuk az elektromosság vagy a központi csatornarendszer kényelmének: petróleumot, fertőtlenítő oldatot használnak. A hagyományos törzsi nyelvek – amelyek közül mára több majdnem kihalt – újraélednek a gyermekek által. A fiatalabb nemzedék tagjai nem hagyják el falujukat, nem költöznek el a jobb megélhetés reményében városokba. Az iskolázott, egyetemet végzett sikeres diplomások is visszatérnek a pueblóba, s ha nem laknak is helyben, vállalkoznak, tanítanak, turistákat vezetnek körbe, előadásokat tartanak, s ezzel falujuk fejlődését segítik.

Az állam és a törzsek közötti megegyezés szerint az indiánok területükön adómentesen kaszinókat üzemeltethetnek (ez némi kárpótlás az állam részéről, amiért a gyarmatosítók a helyi bennszülöttek nagy részét kiirtották, elvették földjeiket, és rezervátumokba zárták őket). Jó üzletnek bizonyult a szerencsejáték, mint ahogy a dohánytermesztés is, bár mindkettő komoly morális kérdéseket vet fel.

Az indián törzsek által birtokolt földeken békésen legelnek a tehenek és a bölények, szabadon vágtatnak a lovak. Az ősi hagyományok szerint a modern indiánok is megpróbálnak összhangban élni a természettel – noha autókat és mobiltelefonokat használnak.

A térség legjellegzetesebb – az idelátogatónak rögtön szembetűnő – vonása az épületek színe és alakja. Egy állami rendelet előírja, hogy csak hagyományos stílusúakat szabad építeni – faluk vályogból, téglából vagy fából egyaránt készülhet, de be kell illeszkedniük a városképbe. Így tehát nemcsak a lakóházak, hanem a bankok és a szállodák is földszínűek, a falak sima felületűek, sehol sincs éles kiszögellés.

A várost ez idő tájt a téli sportok kedvelői látogatják, nyáron vadvízi és hegyi túrákon érdemes részt venni, de golfpályák (ez utóbbiak, sajnos, nagymértékben hozzájárulnak az állandóan csökkenő talajvíztartalékok kimerüléséhez), légballonos kirándulás, lovaglóiskolák és még sok más hasonló érdekesség fogadja a sportolni vágyókat.

A híres csilipaprikán kívül a térséget jellemző termények közé tartozik a több – fehér, sárga, kék, piros – színben pompázó kukorica. A hagyományos mexikói és amerikai ízeket ötvöző ételek többségét erős csilimártással tálalják. Ha a pincér egy specialitásra azt mondja, hogy csípős, biztosak lehetünk benne, hogy ízlelőbimbóinkon órákig fogjuk érezni a paprika hatását.

Santa Fe utcáin a kézművesüzletek változatos portékáikkal csalogatják be a turistákat. Fonott, szőtt, kovácsoltvas, barkácsolt, égetett és festett műalkotások várják a vastag pénztárcájúakat vagy csak jó ízlésűeket. A belvárosban és a sok kis utcácskában egymást érik a galériák, melyekben edények, ékszerek és festmények vannak többségben.

Több híresség is alkotott Új-Mexikóban. Georgia O’Keeffe Abiquiu ranchán festette remekműveit, amelyek hűen adják vissza az itteni természetet. D. H. Lawrence Új-Mexikó című esszéjében fejezte ki e táj iránti szeretetét. Az állam jelenlegi kormányzója, a spanyol ajkú demokrata, Bill Richardson nemrég jelentette be, hogy indul a 2008-as elnökválasztáson.

Igaz, hogy a fővároson kívül szembetűnő a szegénység Új-Mexikóban, de az itteni emberek mégis nagyon kedvesek, és elégedettnek látszanak. A bioélelmiszer-boltban a pénztárnál ülő hippi hölgy vidáman mosolygott vissza rám, s miközben a vásárolt termékeink vonalkódjait olvasta be, beszélgetésbe elegyedett velünk. Megelégedését fejezte ki, amiért ilyen jó élelmiszereket választottunk, s már csomagolta is a természetbarát papírtáskába áruinkat. Ilyen New Yorkban nem történt még meg velem…


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Cukorfalatok


A Columbia Egyetemtől néhány utcányira levő Magyar cukrászdában, az igazi krémesek és képviselőfánkok társaságában találkoztam egy csoporttársammal, Deena Guzderrel egy hideg januári délutánon, hogy elmesélje nekem egyik cikkének történetét.

Néhány hónappal korábban véletlenül látta meg egy internetes oldal reklámját, és ez indította el a „cukrosbácsik” felkutatásában. Pontosabban az angol sugar daddy (magyarul: cukros papa) nem pedofilt jelent, hanem olyan idősebb urat, aki fiatal, gyönyörű barátnőket tart. Néha többet, van úgy, hogy egyet. Ezek a férfi rendelkezésére állnak, drága éttermekben vacsorázgatnak vele, elkísérik az operába, ajándékokat és pénzt kapnak a társaságukért és az alkalmankénti szexért.

A kapcsolat jellegéből következően a két fél semmire sem kötelezi el magát egy-egy randevún túl. A honlap, ahol a cukorfalatok és támogatóik találkoznak, 2006 júniusában jött létre Nevadában. Ma már az oldalnak 28 ezer regisztrált tagja van. A tagság a nők számára ingyenes. A férfiak korlátozott ideig ingyen próbálhatják ki, utána havi 15 dollárért kapják meg az alapszolgáltatást. Mivel a fizető kliensek nagy része nős, a számlán egészen más, kevésbé feltűnő néven jelenik meg a tagsági díj.Hétezer férfi mellett 200 nő is keres fiatal férfiakat kitartás céljából. A legtöbb kapcsolat azonban idősebb férfiak és fiatal nők között jön létre. Az USA-ban a prostitúció illegális, így sem hivalkodó képeket, sem más törvénytelen tevékenységre való utalást vagy ajánlatot nem lehet az oldalon hirdetni. Minden jelentkezőlapot elolvasnak, minden fényképet megnéznek, és utána hagyják jóvá a cég munkatársai.


Az említett internetes oldalon, amely „kölcsönösen kedvezményes kapcsolatok” létrehozását ígérte, Deena kitöltött egy adatlapot, feltett egy napszemüveges, hajpántos fényképet, és várt. Nemsokára több érdeklődőtől kapott e-mailt. Annak ellenére, hogy nagyon világosan megírta, hogy újságírást tanul, és csak interjúkat szeretne készíteni, a férfiak többsége ajánlatot tett neki, kivéve egyet, aki később Markként mutatkozott be.

Mark 48 éves, banki befektetőként dolgozik, nős, gyermekei is vannak. Évi jövedelme meghaladja az egymillió dollárt, és saját bevallása szerint nettó vagyona harmincötmillió dollár körül mozog. Felesége, aki ügyvéd, de már nem dolgozik, régi, gazdag családból származik, ő viszont munkáscsaládba született. Vagyonáért saját maga dolgozott meg. „Nem fogok hazudni, elég okos pasi vagyok – mondta. – De az igazság az, hogy szerencsém is volt, mert a megfelelő időben a megfelelő helyen voltam.”

Hat hónapja fedezte fel a weboldalt, és az első hetekben Londonból és Sydney-ből is ajánlkoztak neki nők. Jelenleg három szeretője van, nemsokára egy állandót fog választani közülük. A két döntős: egy feltörekvő színésznő és egy divatszakmában dolgozó nő. Mark azt mondja, hogy viszonylag boldog, és a házassága ha nem remek is, de jó. Amit a fiatal nőkben keres, az inkább egyfajta intimitás, kedvesség és az, hogy segíteni tudjon nekik. A nők külsejéről nagyon pontos elképzelései vannak, és aki ezeknek nem felel meg, azt az első randi után ejti. Azzal, hogy drága ajándékokat vesz (bőrtáskákat, szőrméket), és alkalmanként 600–1500 dollárt is ad a fiatal nőknek, saját magának szerez örömöt, és persze így vásárolja meg az idejüket, figyelmüket és kedvességüket.

Felesége és barátai előtt természetesen titkolja kis románcait. Külön bankszámlát nyitott, az utóbbi időben lefogyott, és a felesége érdeklődött is, hogy miért jár olyan gyakran sportolni.Deenának szerencséje volt abban is, hogy talált egy fiatal hölgyet (nem Mark valamelyik barátnője), egy egyetemi hallgatót, aki hajlandó volt elmesélni tapasztalatait.


Sheena 23 éves, konzervatív szülők gyermeke. Rengeteg plüssállatkát tart diákotthoni szobájában. Jelenleg öt idősebb úrral tart kapcsolatot ez a „cukorfalat” – nem mintha rá volna szorulva, szülei fizetik a tanulással kapcsolatos költségeit. Az urakkal havonta kétszer-háromszor találkozik, és a találkák nem végződnek feltétlenül szexszel.

Sheena tudatában van annak, mennyire csábító a könnyen keresett pénz, és bevallotta, hogy unalmas előadások alatt bizony eszébe jut, hogy akár egy múzeumban is lehetne, és 250 dollárt is kaphatna érte. „Nem is értem, hogy a férfiak miért adnak drága ajándékokat és készpénzt azért, hogy velük töltöm az időmet. Szex csak akkor van, ha nekem is tetszik az illető” – tette hozzá Sheena, aki csak ázsiai férfiakkal randevúzik, mert azok vonzzák őt leginkább. 2006 márciusában csatlakozott a weboldal klienseihez, és azóta 1245 ajánlatot kapott, 21–54 éves férfiaktól, akik közül harminccal találkozott. Az első, akivel randevúzott, egy 30 éves koreai vállalkozó volt, aki Koreában hagyta barátnőjét.

Deena hirdetését a weboldal tulajdonosai hamar levették, azzal az indoklással, hogy a kliensek panaszkodtak, zaklatja őket. Zaklatásról az ő részéről nyilvánvalóan nem volt szó, a kliensek viszont elég merész ajánlatokat tettek neki e-mailben. Mark több mint négy órán át volt hajlandó mesélni titkos életéről Deenának egy méregdrága bárban. Sheena is ennyi időt töltött el a fiatal újságíró-gyakornokkal, és még ideiglenes lakhe-lyét is megmutatta neki. Igaz lehet tehát, hogy ezek az emberek leginkább figyelemre és kedvességre vágynak, és e vágy kielégítésének egyik módja ez a kitartott nő-férfi, férfi-nő kapcsolat, amely egyidős a civilizációnkkal.

A lényeg nem, csak a forma változott. Manapság a világháló tágas és anonim berkeiben találkoznak.

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Jegcseppek egy Brooklyni lakohazon. Ma reggel -16C fok volt.

Női szolidaritás


A történet három nőről szól és az ő barátnőikről, valamint arról, hogy az igaz barátság sok mindenen átsegít, sok mindent képes legyőzni: akár még a rákot is.Nem a mellrákról szeretnék most írni. Remélem, a netBarátnő ezzel a témával is fog foglalkozni a közeljövőben, így meghagyom erre vonatkozó gondolataimat későbbre. Amiről viszont szólni szeretnék, sokban összefügg a mellrákkal és a nőket érintő rákbetegségekkel.

Az USA-ban járványként terjed a mellrák. Fiatal és középkörű nők szenvednek és halnak meg e betegségben. Közvetlen környezetemben is több olyan nő van, aki a múltban megbirkózott a mellrákkal, és olyan is, aki most próbálja túlélni.

A jelenség, amelyről írni szeretnék a női szolidaritás, és a mellrákkal, vagy más rákbetegséggel diagnosztizált nők között jelenik meg itt, New York/ban. Három nő történetét szeretném röviden elmesélni.

Az első nő, Karen, Brooklynban él családjával. Férje dolgozik, két gyermeke pedig alapiskolás. Negyvenes évei közepén, idén nyáron diagnosztizálták nála a mellrákot. Túl van a műtéteken, és most kezdte el a kemoterápiát. Karen barátnői, akiket főleg gyermekein keresztül ismert meg (terhes nők klubja, csecsemő klubok, óvodás barátok anyukái, stb.), már Karen műtétje előtt elkezdtek emailezni és szervezkedni, ki miben tudna segíteni. Kineveztek egy koordinátort, aki összeállított egy email-listát és többször is leült beszélgetni Karennel arról, mire lenne szüksége. A koordinátor többek között értesítette a többi résztvevőt, a tucatnyi nőt, amikor valami új információ látott napvilágot Karen betegségével kapcsolatban, hogy Karennek ne kelljen tizenkétszer elmondania ugyan azt. A beteg embert néha a beszéd is kimeríti, főleg, ha negatív dolgokról kell minduntalan mesélnie.

Több, mint egy félév telt el Karen diagnosztizálása óta és a kis segítő csapat már modernizálódott is. A Google internetes oldalon létrehoztak egy naptárt, amelyhez csak a csapat tagjainak és Karennek van hozzáférése. Ide írják be a barátnők azokat a napokat, amikor főzni, bevásárolni tudnak, vagy el tudnak menni gyermekeiért az iskolába. A naptár állandóan hozzáférhető, így a feladatok megosztódnak, nincsenek félreértések vagy dupla vacsorák és Karen is látja, mikor és mi várható. Úgy gondolom, hogy a kis csapat tagjai nagyon jól tudják, ha velük is valami hasonló történne, ők is ilyen segítségben részesülnének. A tizenkét felé szétosztott feladatok hatékonyan és maradéktalanul elvégezhetőek, nem úgy, mintha csupán egy-két emberre hárulnának hónapokon át.

A másik nő, Rachel, aki méhrákban szenved, jóval ötven felett jár. Nemzetközi jogász és a jogtudomány professzora. Saját döntése alapján nincs családja – a munkájának szentelte egész életét, és munkája által sok ezer ember életét mentette meg és tette jobbá. Amikor Rachel megkapta a rossz hírt, tanítványai és régi barátai fogtak össze, hogy segítsék. Őt azonnal műtötték és annyi ideje sem volt, hogy körbetelefonálja a legközelebbi barátait. A műtétje miatt hónapokig nem tudott vezetni sem, így az autóval és/vagy jogosítvánnyal rendelkező segítők hetekre előre elkészítették az időbeosztást – ki viszi Rachelt és melyik kontroll vizsgálatra, vagy kemoterápiás kezelésre, stb. Bevásárlási, mosási, főzési időbeosztást készítettek. Minden nap volt valaki mellette és minden nap többen telefonáltak is neki.

Rachel mára jobban van, bár az ő betegsége sokkal súlyosabb, mint Karené. Már vezet is, és egy indiai tisztító kúrán vesz részt a közeljövőben, mivel korábbi munkája által elég sok időt töltött Indiában és ismeri az ottani gyógymódokat. Tanítói állását egy indiai hölgy vette át átmenetileg, aki felajánlotta Rachelnek Mumbai lakását ott-tartózkodása idejére.

A harmadik nő a nyugdíjas korához közelít. Jackie az ENSZ egyik óvodájában tanított évek hosszú során, amikor 2006 elején mellrákkal diagnosztizálták. Egyedül él, elvált, gyerekei nincsenek. A betegség váratlanul érte, önálló és önellátó volt egész életében, amelyet mások gyermekeinek nevelésének, szeretésének szentelt. Amikor napokig otthon kellett maradnia egyedül a lakásában rájött, hogy nincs tévéje sem, ami szórakoztatná.

Egyik barátnője, anélkül, hogy Jackie megkérte volna, vett neki egy tévékészüléket és be is szereltette, antennával, miegymással. Jackie lassan épül fel. Dolgozik ugyan, de hamar elfárad, és néha elfogja a bús hangulat. Ilyenkor felhívja valamelyik barátnőjét, aki rábeszéli, jöjjön el hozzá, főz valami jót ebédre, délután lepihenhet, és este még moziba is elmehetnek. Jackie ilyenkor el szokta fogadni az ajánlatot – nem csak azért, mert nincs ereje főzni, hanem azért is, mert néha sokkal jobb úgy sírni, ha valaki átöleli a vállunkat.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Annyi minden lehetnék New Yorkban! – néha eszembe jut, és elgondolkodom, milyen volna az életem, ha nem az volnék, ami.

Lehetnék például taxis. Naponta hosszú órákon át ülnék a sárga Fordomban, és úgy érezném, hogy enyém a város. Minden kuncsaftommal elbeszélgetnék, így rengeteg jó kis sztorit szednék össze az évek során. Ezekből a történetekből írnám meg az első és utolsó könyvem, amit sosem adnék ki. A hátam és térdem ugyan fájna kissé, de az emberek közelsége kárpótolna érte.

Lehetnék tanár is. Fekete, latin-amerikai és ázsiai gyerekeket oktatnék aprópénzért, de még így is megvenném az irkát és a ceruzát azoknak, akiknek nincs. Mindig két szendvicset csomagolnék ebédre, hátha valamelyik gyerkőc nem hozna magával. Diákjaimat nagyon szeretném, még azokat is, akik rosszalkodnának, és nem tanulnának. Azokat pedig, akik elaludnának az óráimon, megsajnálnám, és megkérdezném tőlük, hogy miért nem tudnak otthon, a saját ágyukban aludni. Talán hamar kiégnék, vagy fiatalon öregednék meg, de kedvenc diákjaim az évek múltán is viszszajárnának hozzám.

Lehetnék Wall Street-i bankár is, akinek nem kell télikabátot vennie, mert otthonából a taxiba, a taxiból a munkahelyére megy, és nem kell fagyoskodnia sehol. Manhattanben laknék, egy toronyházban magasan. Minden reggel és este gyönyörködnék a kilátásban és partikat rendeznék. Két tucat márkás öltöny és még több ing lógna a szekrényemben, s időbe telne, amíg megjegyezném spanyol ajkú bejárónőm gyerekeinek a nevét. Rengeteg pénzem volna, de egyedül érezném magam a csillogásban.

Lehetnék modell is, aki nem hagyja magát kihasználni. Csakis komoly munkákat vállalnék, megismerném a divatvilág nagyjait, és sosem futnék be igazán, mert nem lennék hajlandó megalkudni. Gyorsan kiöregednék, fiatalon férjhez mennék egy ismeretlen, de gazdag úrhoz. Később gyerekeket szülnék, és élvezném az anya szerepét a nagyváros dzsungelében.

Egyetemi tanár is lehetnék, persze mindegy, melyik egyetemen, mert New Yorkban mind jó. Csodálkoznék, milyen okos diákok nőnek fel manapság, és néha féltékeny is lennék arra, hogy egy huszonéves többet tud, mint én. Persze ezt nem árulnám el, és nagyon igyekeznék műveltnek és bölcsnek látszani. Évekig szenvednék, hogy végre befejezzem első vagy második könyvem írását, s imádkoznék, hogy állandó munkaviszonyba vegyenek fel, mert a szellemi munka évek múltán is örömet tudna szerezni.

Akár illegális bevándorló is lehetnék. Egy előkelő étteremben dolgoznék, ahol jól keresnék, de állandóan attól félnék, hogy valahogy kiderül a státusom, és kitoloncolnak, s akkor soha többé nem láthatnám Manhattant. Sok híres ember ismerné a nevem, törzsvendégek beszélgetnének velem mindennapi dolgaikról. Udvarolnának is, de én nem viszonoznám közeledésüket, mert az illegalitásból legtöbbször nincs kiút. Inkább a szabadnapokon is dolgoznék, és hazaküldeném a pénzt, hogy mások is örülhessenek neki.

Metrókocsi-vezető is lehetnék, és a napom nagy részét a föld alatt tölteném. Mérgelődnék azokkal, akik feltartják a forgalmat, késleltetik a szerelvényem. Úgy ismerném a New York alatti alagutakat, mint a tenyerem. A munkanap végén örömmel tudatosítanám, mennyi embert szállítottam haza biztonságosan, és nem mindig zavarna, hogy csak nyáron látnám a napsütést.
Persze nem vagyok a fentiek egyike sem. Maradok csak saját magam, a kis szürke figura a milliók között, a megfigyelő.

Megejelent a Vasarnap magazinban

Magyar cukraszda Manhattanben

Teahaz Santa Fe-ben

Egy érzékeny férfi

Santa Fe-ben, az USA délnyugati részén 2006 végén három napig és három éjjel esett a hó. Nem szakadt, hanem szépen lassan esett, ráérősen, nem sietve, mint aki tudja mi a dolga a világon.

A behavazott város egyik teaházában ültem, amikor a következő beszélgetés véletlen és önkéntelen tanúja lettem.

Egy ötvenes férfi, aki később Patrick-ként mutatkozott be, egy heverőn ült, kabátja és hátizsákja a bal oldalán, laptopja pedig előtte az asztalon. Szorgalmasan pötyögött. Egy idő után felnevetett. Hangosan, hogy mindenki hallja. Később újra felnevetett.

A vele szembeni kerek asztalnál ülő nő, negyvenes évei közepén járhatott, csendben írogatott, valószínűleg naplót. Hívjuk Karen-nek. Nem tudta nem észrevenni Patrick hahotáit.

-- Nem akarja megosztani velem, min mulat ilyen jól? -- kérdezte Karen.

-- Egy pillanat, rögtön befejezem -- válaszolta Patrick.

Tíz perc múlva Patrick felolvasta, amit olyan szorgalmasan gépelt. Egy párbeszéd volt két középkorú férfi között. A férfiak azt vitatták meg, mit akarnak a mai nők a mai férfiaktól. Valószínűleg mindkét férfi Patrick alteregói voltak.

Az egyik, Nathan, egyre csak bizonyítgatta barátjának, Ed-nek, hogy a mai nők bizony az érzékeny, és nem a macho és erőszakos férfiak után vágynak.

„-- Akkor neked, mint ilyen férfinak miért nincs szerencséd a nőkkel? -- kérdezte Ed. -- Mert én önpusztító tendenciákkal is bírok -- válaszolta Nathan.”

Patrick írása nem volt sem kitűnő, sem vicces, ő mégis nagy megelégedéssel beszélt róla. Kiderült, hogy Patrick épp egy hosszú kapcsolat végét gyászolja és keresi az okokat, illetve az után kutat, ő mit szeretne a partnernőjében, és vajon a nők mit szeretnének cserébe.

-- Én egy okos, független gondolkodású, érzékeny férfi vagyok -- mondta Patrick. -- Nők között nőttem fel. Ismerem őket, nagyon jól érzem magam közöttük. A mai nők azt mondják, hogy ilyen férfit akarnak, és amikor megkapják, mégsem felel meg nekik. A nők emancipálódtak, megtalálták helyüket a társadalomban és most a férfiak azok, akik nem tudják, mi a szerepük.

Karen ezzel nem értett egyet. Szerinte vannak olyan férfiak, akik helyzetüknél fogva nem találják a helyüket és vannak olyan nők is, akik nagyon kényelmesen érzik magukat a társadalomban, ezt mégsem lehet általánosítani. Még mindig sok nőt bántalmaz a férje vagy barátja, a nők kevesebb pénzt kapnak azonos munkáért, még mindig rájuk hárul a házimunka nagy része, amit a társadalom nem becsül meg, nem is értékel, és még mindig nem juthatnak a politika és a biznisz élvonalába.

Az emancipációval több felelősség és új kihívások, problémák keletkeztek a nők számára és ezekkel társadalmi szinten is meg kell majd birkóznunk, magyarázta Karen. És ne higgye azt sem, hogy nincsenek olyan egyedülálló nők, akik érzékeny férfi partnerre vágynak,monda Karen. Én egyre több ilyen nők ismerek a környezetemben, tette hozzá.

A beszélgetés innen a hagyományokra, a politikára és a kultúrára terelődött. Végül, már kabátjában ülve a heverő karfáján, Patrick megkérte Karen-t, hogy küldje hozzá egyedülálló barátnőit.

-- Küldöm -- mondta Karen, és amerikai szokás szerint megölelte az okos, érzékeny férfit.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Párbeszéd

A buszon hallottam a következő párbeszédet, Brooklyn-ban, 2007. január elején.

Nő 1.:

-- Ha egy napig nem hallok felőle, már nem bírok elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, és ahogy van egy szabad percem, máris csurognak a könnyeim. Imádkozok, mást nem tudok tenni. Próbáltam elengedni. Felajánlani, hogy ne kínozzon a félelem, de nem megy. Aztán kapok tőle egy sms-t, vagy felhív, és máris minden rendben van. Persze, csak egy napig.

Nő 2.:

-- Én ugyanígy vagyok ezzel. Ha nem hív egy napig, vagy én hívom a mobiljára és csak a rögzítő jelentkezik be, vagy hiába hagyok üzenetet, nem hív vissza egy órán belül, elfog a rettegés. Már látom is lelki szemeimmel, ahogy valahol elhagyatottan fekszik, lehet, hogy holtan. És én nem tudok rajta segíteni, mert azt sem tudom, hol van. Csakhogy az én fiam nem Irakban van, hanem itt, New York-ban. Heroinfüggő.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Canyon Road, Santa Fe, New Mexico

Munkahelyi szerepek


Számos munkahelyem egyikén sem volt olyan főnököm, vagy kollégám-kolléganőm, aki bármilyen módon is zaklatott volna.

Szexista és a nőket lekicsinyítő megjegyzéseket a munkahelyen akkor tapasztaltam, amikor a 80-as évek közepén, középiskolásként gyakorlaton vettem részt kisvárosom különböző üzemeiben. Az ottani főnökök mind férfiak voltak, még akkor is, ha a női alkalmazottak okosabbak, műveltebbek voltak és a vezetői munkakör ellátására jobb képességekkel bírtak.

Később, a rendszerváltás után, a pozsonyi politikai körökben hasonlókat tapasztaltam. Nagy kiábrándulás és komoly életlecke volt számomra azt látni, hogy még a legliberálisabb férfiak sem tudták elfogadni, nem respektálták az ügyes női politikusokat.

Budapesten egészen más tapasztalatok birtokába kerültem hét évnyi ottlétem alatt. Volt férfi és női főnököm is. Volt köztük magyar, amerikai, cseh és szlovákiai magyar is, és egyikkel sem volt semmi problémám. Korrektek, egyenesek voltak, megkövetelték a jó minőségű munkát, és azt jól meg is fizették. Meggyőződésem, hogy az előbbieket csakis a szerencsének köszönhetem. Bizonyára Budapesten is akadnak szexista főnökök bőségesen.

Amióta itt élek az Egyesült Államokban, nem dolgoztam formális munkahelyen, így saját bőrömön nem tapasztaltam az itteni főnökök modorát és szokásait. Annyi biztos, hogy itt számos női főnök akad. Nők irányítanak kis és közepes bizniszeket, de a nagyok között -- például a Wall Street-en, ahol a munkakörnyezet megköveteli, hogy a nők mindig harisnyában és zárt cipőben, a férfiak pedig csak hosszú ujjú ingben jelenjenek meg -- még mindig nem rúghatnak labdába.

Több nagy céget pereltek be női alkalmazottak bizonyított diszkriminációért, és dollárok milliói cseréltek gazdát a perek eredményeképpen, a nők helyzete a nagybiznisz világában mégsem változott. Még.

A nemi szerepek változóban vannak, a munkahelyeken és a családon belül is, ennyit leszögezhetünk. Hogy ez mikor és milyen hatással lesz a munkahelyi zaklatásra, a nők munkahelyi szerepére, azt majd lányaink és unokáink fogják elmesélni.

Megjelent a www.baratno.com oldalon