Magány vagy egyedüllét?

A magány nem egyenlő az egyedülléttel. A magányosság egy érzés, sok esetben kellemetlen, míg az egyedüllét általában átmeneti fizikai állapot, amikor az ember nincs körülvéve más emberekkel. A nők, talán a kommunikációs készségük és a kommunikációra való hajlamuk, szükségük miatt, szenvednek az egyedülléttől. A hosszan tartó egyedüllét a nőknél gyakran vezet magányossághoz, depresszióhoz és ez által lelki és testi betegségekhez.

De nem csak a nőkre van káros hatással a hosszú távú izoláció. Gondoljunk csak a magánzárkára, amely társadalmunk által a kiszabható legsúlyosabb büntetés, vagy Robinsonra, aki kitalálta magának Pénteket, hogy legyen kihez beszélnie. Mi emberek társas lények vagyunk.

Szerintem az, hogy ki mennyire tűri az egyedüllétet, rendszerint veleszületett adottság és szocializáció kérdése. A nagy családban nevelkedett emberek általában nagy családra vágynak. Az egykék gyakran csak egy gyermeket vállalnak. Ismerőseim között bőven vannak olyanok, akik úgy érzik magukat egyensúlyban, ha a napjuk nagy részét egyedül, valamiféle magányos elfoglaltsággal töltik, és olyanok is, akik el sem tudják képzelni, hogy ne emberek között töltsék egész napjukat. Vannak olyanok, akik nem tudnak egyedül elaludni, és olyanok is, akik csak külön szobában, egyedül tudnak. E tekintetben az emberek sokfélék és szokásaik, reakciójuk különböző. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy minden ember valamilyen mértékben szociális lény -- ezért azokat, akik teljes egyedüllétre vágynak, furcsának tartjuk.

Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb.

És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat. A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.

Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.


Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Fekete mokus

... Siesta Megzavarva...

Siesta

.... es ma....

Brooklyn tegnap....

Lola es Sammy

Irene Némirovsky: Suite Francaise


Hogyan kerül egy híres és nagyra becsült francia író egy német koncentrációs táborba? Hogyan menekül meg két kislánya, és miért gázosítják el férjét?

Akárcsak Joan Didion tette a The Year of Magical Thinking (A mágikus elmélkedés éve) című memoárjában, Irene Némirovsky sem tud mást tenni (mint amit az írók gyakorta):
megírta tragédiája történetét. Didion túlélte saját tragédiáját, amikor egy éven belül elveszítette férjét egy hirtelen, vacsora közbeni infarktusban, és fogadott lányát egy egzotikus és hosszan tartó betegségben. (Márciusban a Broadway-n Vanessa Radgrave előadásában indult a könyvből Didion által átdolgozott darab.)

Fogadott hazájában, Franciaországban Irene Némirovsky nem élte túl a nácik uralmát. Utolsó regénye, a befejezetlen Suite Francaise viszont túlélt mindent: a kézirat csodával határos módon lányának kofferébe rejtve a második világháború végéig megjárt sok rejtekhelyet, és csak most, több mint hatvan év múltán került nyomdába.

A szerző egy gazdag zsidó bankár családjában született 1903-ben Kijevben, a szovjeturalom elől 1919-ben menekült Franciaországba. Több regénye és egy nagyon sikeres Csehov életrajza is megjelent 1941-ig, amikor is a nácik elől Párizsból férjével és két kis lányával a kis Issy-l’Eveque nevű faluba költözött, és viselte a sárga csillagot, hogy reményei szerint kivárja a háború végét.

Csakhogy a Vichykormány 1942 májusában önként felajánlott tízezer német és közép-európai zsidó menekültet a náciknak. A részben zsidó gyökerekkel rendelkező Irene Némirovsky pedig hiába keresztelkedett meg, s hiába vallotta magát franciának, 1942. július 13- án lakásából elhurcolták. Egy hónapra rá meghalt Auschwitzban, tífusz vitte el, harminckilenc évesen. Férje, Michel Epstein néhány hónappal később került az auschwitzi haláltáborba, miután minden tőle telhetőt megtett Irene felkutatása és kiszabadítása érdekében. Ő a gázkamrában végezte.

Lányuk, Denise az 1970-es évek végéig nem lapozott bele a fekete bőr füzetbe, mert azt hitte, anyja naplója található benne, és nem akarta feltépni a régi sebeket. Végül legnagyobb meglepetésére nem naplót, hanem két regényt talált a füzetben. Az elsőt gépelt változatban, a másodikat, amelyet anyja már akkor írhatott, amikor a papír drága luxuscikké vált, apró betűkkel, kézzel.

Denise begépelte a kézzel rótt sorokat, és az ezredforduló táján elküldte egy kiadónak a művet, amely 2004-ben Suite Francaise címen látott napvilágot Franciaországban. Azonnal bestseller lett.

Tavaly a regényt kiadták magyarul is (megtartva a mű eredeti címét), Sashegyi Gábor fordításában. A kötet magyarországi piacelőkészítése megfelel a regény értékének, vagyis a kiadó részéről nem reklámfogás annak ténynek a népszerűsítése, hogy a Suite
Francaise nemcsak a 2004-es frankfurti könyvfesztivál egyik szenzációja volt, hanem ugyanabban az évben elnyerte a rangos Renaudot-díjat is. (E díjat története során először ítélték oda egy már elhunyt szerző művének, „kortársi”rangra emelve ezzel egy klasszikust.)

Az angol nyelvű kiadás ugyancsak 2006-ban jelent meg, és szintén szenzáció lett. A regény kiegészítéseként a könyv végén két adalék is található. Az egyik a szerzőnek a szöveghez írt jegyzeteit adja közre, a másik pedig férje levelezését tartalmazza, amelyet Irene elhurcolása után folytatott. (Kiderül belőlük, milyen keservesen próbálta megmenteni feleségét, és gondoskodni két lánya anyagi ellátásáról. Mintha érezte volna, árvák lesznek hamarosan.)

A regény 1940. június 4-e és 1941. július 1-je között játszódik. Az első rész a párizsiaknak a náci bevonulás előtti menekülését írja le több család történetén keresztül, a második pedig egy már megszállt kisváros mindennapi életét mutatja be. A város lakói, miután keserves tapasztalatokat szereztek a németek elől menekülő franciák „megszállása” alatt, eleinte rettegnek a németek bevonulásától; mindent, ami értékes, elrejtenek, és elhatározzák, gyűlölettel viszonyulnak majd a németekhez. Amikor azonban megérkezik az első német katona, elcsodálkoznak, milyen fiatal és udvarias. Később pedig, midőn kénytelenek együtt élni az ellenség katonáival, megismervén, sokan olyannyira megkedvelik őket, hogy amikor búcsút vesznek tőlük – mert a németek Moszkva felé indulnak –, a franciák sírva fakadnak bánatukban.

Szerelmek és barátságok szövődnek megszálló és megszállott között… Irene Némirovsky tudta, hogy a németek és a franciák is csak emberek, akik szeretnek, gyűlölnek, spekulálnak, megmentik és feljelentik egymást.

Ennek fényében sem mellékes, hogy a regény, mely a második világháborúról szól, a háború idején íródott. A szerző nagyon élesen látta, mi történik vele és a francia társadalommal
a 1940-es évek elején. Miközben az ellenség, akit ő emberinek hitt, nem hagyott neki időt
arra sem, hogy nagyszerű regényét befejezze.


Megjelent az Uj Szo Szalon mellekleteben.

Empire State Building ma reggel

Új Év Santa Fe-ben

Egy hónapon belül másodszor volt hóvihar Coloradóban és Új-Mexikóban, amit a globális felmelegedésnek tulajdonítanak az itt élő emberek.

Az első – amikor én még a tavaszias Brooklynban tartózkodtam – több ezer embert zárt el a külvilágtól, s utasok ezreit kényszerítette a környék repülőterein letáborozni. Coloradóban áram és fűtés nélkül maradtak a lakosok. Több száz szarvasmarha pusztult el a nagy hidegben és a magas hóban.

Noha a havazás télidőben nem ritkaság errefelé, Új-Mexikó fővárosa, Santa Fe is megszenvedte a rövid idő alatt lehullott nagy csapadékmennyiséget. Ottlétünk harmadnapján kezdett esni a hó, s három napon és éjszakán át abba sem hagyta. Autóval nem lehetett lejutni a hegyről, a város pedig állítólag nem szándékozott túlórát fizetni a munkásoknak. Így maradt a hó, a jég és a séta. A síelők örültek a legjobban. Az emberek sítalpakon és mindenféle más eszközön – például kutyával húzott szánon – közlekedtek. Egy hölgy megkért, hogy fényképezzem le garázsának bejárata előtt, hogy a felvételt e-mailben elküldhesse gyermekeinek. „Már évtizedek óta itt élek, de ehhez foghatót még nem láttam” – mesélte.

Santa Fét, Amerika legöregebb fővárosát spanyol gyarmatosítók alapították 1607-ben. A Sziklás-hegység úgynevezett magas sivatagában elterülő város ma a „furcsa” emberek – mint például az állatok nyelvén beszélők, a különleges képességű gyógyítók, álomfejtők, spirituális mesterek – és a gazdagok menedéke. Ahogy New Yorkban minden pincér színész, táncos vagy énekes egyben, Santa Fében festő, író vagy gyógyító. A művészembereken kívül a keleti tanok rajongóit is vonzza a város. Egy sikeres helyi üzletember például a Tibetből érkező buddhista szerzetesek rendelkezésére bocsátotta egyik villáját, s azok ott-tartózkodásuk alatt olyannyira megkedvelték a szíves vendéglátást, hogy csak nehezen tudnak visszaszokni a nepáli nomád környezetbe.

A tagállam fővárosában sok New York-i él. Az albuquerque-i repülőtéren, amely Új-Mexikó legnagyobb, központi repülőtere, például egy rokonszenves idősebb úr ült az információs pult mögött. Brooklynban nőtt fel, sokáig Manhattanben dolgozott: bárokat és éttermeket menedzselt, majd miután elege lett a nagyvárosból, Albuquerque-ben telepedett le. Jelenleg ingatlanügynök, és nagyon elégedett.

A spanyolok bejövetele előtt több amerikai indián törzs élt ezen a vidéken. Ma is látogathatók olyan „puebló”-k (falvak), ahol az indiánok régi szokásaik szerint próbálnak élni. Hasonlóan a tibeti szerzetesekhez azonban nekik sem könnyű ellenállniuk az elektromosság vagy a központi csatornarendszer kényelmének: petróleumot, fertőtlenítő oldatot használnak. A hagyományos törzsi nyelvek – amelyek közül mára több majdnem kihalt – újraélednek a gyermekek által. A fiatalabb nemzedék tagjai nem hagyják el falujukat, nem költöznek el a jobb megélhetés reményében városokba. Az iskolázott, egyetemet végzett sikeres diplomások is visszatérnek a pueblóba, s ha nem laknak is helyben, vállalkoznak, tanítanak, turistákat vezetnek körbe, előadásokat tartanak, s ezzel falujuk fejlődését segítik.

Az állam és a törzsek közötti megegyezés szerint az indiánok területükön adómentesen kaszinókat üzemeltethetnek (ez némi kárpótlás az állam részéről, amiért a gyarmatosítók a helyi bennszülöttek nagy részét kiirtották, elvették földjeiket, és rezervátumokba zárták őket). Jó üzletnek bizonyult a szerencsejáték, mint ahogy a dohánytermesztés is, bár mindkettő komoly morális kérdéseket vet fel.

Az indián törzsek által birtokolt földeken békésen legelnek a tehenek és a bölények, szabadon vágtatnak a lovak. Az ősi hagyományok szerint a modern indiánok is megpróbálnak összhangban élni a természettel – noha autókat és mobiltelefonokat használnak.

A térség legjellegzetesebb – az idelátogatónak rögtön szembetűnő – vonása az épületek színe és alakja. Egy állami rendelet előírja, hogy csak hagyományos stílusúakat szabad építeni – faluk vályogból, téglából vagy fából egyaránt készülhet, de be kell illeszkedniük a városképbe. Így tehát nemcsak a lakóházak, hanem a bankok és a szállodák is földszínűek, a falak sima felületűek, sehol sincs éles kiszögellés.

A várost ez idő tájt a téli sportok kedvelői látogatják, nyáron vadvízi és hegyi túrákon érdemes részt venni, de golfpályák (ez utóbbiak, sajnos, nagymértékben hozzájárulnak az állandóan csökkenő talajvíztartalékok kimerüléséhez), légballonos kirándulás, lovaglóiskolák és még sok más hasonló érdekesség fogadja a sportolni vágyókat.

A híres csilipaprikán kívül a térséget jellemző termények közé tartozik a több – fehér, sárga, kék, piros – színben pompázó kukorica. A hagyományos mexikói és amerikai ízeket ötvöző ételek többségét erős csilimártással tálalják. Ha a pincér egy specialitásra azt mondja, hogy csípős, biztosak lehetünk benne, hogy ízlelőbimbóinkon órákig fogjuk érezni a paprika hatását.

Santa Fe utcáin a kézművesüzletek változatos portékáikkal csalogatják be a turistákat. Fonott, szőtt, kovácsoltvas, barkácsolt, égetett és festett műalkotások várják a vastag pénztárcájúakat vagy csak jó ízlésűeket. A belvárosban és a sok kis utcácskában egymást érik a galériák, melyekben edények, ékszerek és festmények vannak többségben.

Több híresség is alkotott Új-Mexikóban. Georgia O’Keeffe Abiquiu ranchán festette remekműveit, amelyek hűen adják vissza az itteni természetet. D. H. Lawrence Új-Mexikó című esszéjében fejezte ki e táj iránti szeretetét. Az állam jelenlegi kormányzója, a spanyol ajkú demokrata, Bill Richardson nemrég jelentette be, hogy indul a 2008-as elnökválasztáson.

Igaz, hogy a fővároson kívül szembetűnő a szegénység Új-Mexikóban, de az itteni emberek mégis nagyon kedvesek, és elégedettnek látszanak. A bioélelmiszer-boltban a pénztárnál ülő hippi hölgy vidáman mosolygott vissza rám, s miközben a vásárolt termékeink vonalkódjait olvasta be, beszélgetésbe elegyedett velünk. Megelégedését fejezte ki, amiért ilyen jó élelmiszereket választottunk, s már csomagolta is a természetbarát papírtáskába áruinkat. Ilyen New Yorkban nem történt még meg velem…


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Cukorfalatok


A Columbia Egyetemtől néhány utcányira levő Magyar cukrászdában, az igazi krémesek és képviselőfánkok társaságában találkoztam egy csoporttársammal, Deena Guzderrel egy hideg januári délutánon, hogy elmesélje nekem egyik cikkének történetét.

Néhány hónappal korábban véletlenül látta meg egy internetes oldal reklámját, és ez indította el a „cukrosbácsik” felkutatásában. Pontosabban az angol sugar daddy (magyarul: cukros papa) nem pedofilt jelent, hanem olyan idősebb urat, aki fiatal, gyönyörű barátnőket tart. Néha többet, van úgy, hogy egyet. Ezek a férfi rendelkezésére állnak, drága éttermekben vacsorázgatnak vele, elkísérik az operába, ajándékokat és pénzt kapnak a társaságukért és az alkalmankénti szexért.

A kapcsolat jellegéből következően a két fél semmire sem kötelezi el magát egy-egy randevún túl. A honlap, ahol a cukorfalatok és támogatóik találkoznak, 2006 júniusában jött létre Nevadában. Ma már az oldalnak 28 ezer regisztrált tagja van. A tagság a nők számára ingyenes. A férfiak korlátozott ideig ingyen próbálhatják ki, utána havi 15 dollárért kapják meg az alapszolgáltatást. Mivel a fizető kliensek nagy része nős, a számlán egészen más, kevésbé feltűnő néven jelenik meg a tagsági díj.Hétezer férfi mellett 200 nő is keres fiatal férfiakat kitartás céljából. A legtöbb kapcsolat azonban idősebb férfiak és fiatal nők között jön létre. Az USA-ban a prostitúció illegális, így sem hivalkodó képeket, sem más törvénytelen tevékenységre való utalást vagy ajánlatot nem lehet az oldalon hirdetni. Minden jelentkezőlapot elolvasnak, minden fényképet megnéznek, és utána hagyják jóvá a cég munkatársai.


Az említett internetes oldalon, amely „kölcsönösen kedvezményes kapcsolatok” létrehozását ígérte, Deena kitöltött egy adatlapot, feltett egy napszemüveges, hajpántos fényképet, és várt. Nemsokára több érdeklődőtől kapott e-mailt. Annak ellenére, hogy nagyon világosan megírta, hogy újságírást tanul, és csak interjúkat szeretne készíteni, a férfiak többsége ajánlatot tett neki, kivéve egyet, aki később Markként mutatkozott be.

Mark 48 éves, banki befektetőként dolgozik, nős, gyermekei is vannak. Évi jövedelme meghaladja az egymillió dollárt, és saját bevallása szerint nettó vagyona harmincötmillió dollár körül mozog. Felesége, aki ügyvéd, de már nem dolgozik, régi, gazdag családból származik, ő viszont munkáscsaládba született. Vagyonáért saját maga dolgozott meg. „Nem fogok hazudni, elég okos pasi vagyok – mondta. – De az igazság az, hogy szerencsém is volt, mert a megfelelő időben a megfelelő helyen voltam.”

Hat hónapja fedezte fel a weboldalt, és az első hetekben Londonból és Sydney-ből is ajánlkoztak neki nők. Jelenleg három szeretője van, nemsokára egy állandót fog választani közülük. A két döntős: egy feltörekvő színésznő és egy divatszakmában dolgozó nő. Mark azt mondja, hogy viszonylag boldog, és a házassága ha nem remek is, de jó. Amit a fiatal nőkben keres, az inkább egyfajta intimitás, kedvesség és az, hogy segíteni tudjon nekik. A nők külsejéről nagyon pontos elképzelései vannak, és aki ezeknek nem felel meg, azt az első randi után ejti. Azzal, hogy drága ajándékokat vesz (bőrtáskákat, szőrméket), és alkalmanként 600–1500 dollárt is ad a fiatal nőknek, saját magának szerez örömöt, és persze így vásárolja meg az idejüket, figyelmüket és kedvességüket.

Felesége és barátai előtt természetesen titkolja kis románcait. Külön bankszámlát nyitott, az utóbbi időben lefogyott, és a felesége érdeklődött is, hogy miért jár olyan gyakran sportolni.Deenának szerencséje volt abban is, hogy talált egy fiatal hölgyet (nem Mark valamelyik barátnője), egy egyetemi hallgatót, aki hajlandó volt elmesélni tapasztalatait.


Sheena 23 éves, konzervatív szülők gyermeke. Rengeteg plüssállatkát tart diákotthoni szobájában. Jelenleg öt idősebb úrral tart kapcsolatot ez a „cukorfalat” – nem mintha rá volna szorulva, szülei fizetik a tanulással kapcsolatos költségeit. Az urakkal havonta kétszer-háromszor találkozik, és a találkák nem végződnek feltétlenül szexszel.

Sheena tudatában van annak, mennyire csábító a könnyen keresett pénz, és bevallotta, hogy unalmas előadások alatt bizony eszébe jut, hogy akár egy múzeumban is lehetne, és 250 dollárt is kaphatna érte. „Nem is értem, hogy a férfiak miért adnak drága ajándékokat és készpénzt azért, hogy velük töltöm az időmet. Szex csak akkor van, ha nekem is tetszik az illető” – tette hozzá Sheena, aki csak ázsiai férfiakkal randevúzik, mert azok vonzzák őt leginkább. 2006 márciusában csatlakozott a weboldal klienseihez, és azóta 1245 ajánlatot kapott, 21–54 éves férfiaktól, akik közül harminccal találkozott. Az első, akivel randevúzott, egy 30 éves koreai vállalkozó volt, aki Koreában hagyta barátnőjét.

Deena hirdetését a weboldal tulajdonosai hamar levették, azzal az indoklással, hogy a kliensek panaszkodtak, zaklatja őket. Zaklatásról az ő részéről nyilvánvalóan nem volt szó, a kliensek viszont elég merész ajánlatokat tettek neki e-mailben. Mark több mint négy órán át volt hajlandó mesélni titkos életéről Deenának egy méregdrága bárban. Sheena is ennyi időt töltött el a fiatal újságíró-gyakornokkal, és még ideiglenes lakhe-lyét is megmutatta neki. Igaz lehet tehát, hogy ezek az emberek leginkább figyelemre és kedvességre vágynak, és e vágy kielégítésének egyik módja ez a kitartott nő-férfi, férfi-nő kapcsolat, amely egyidős a civilizációnkkal.

A lényeg nem, csak a forma változott. Manapság a világháló tágas és anonim berkeiben találkoznak.

Megjelent a Vasarnap magazinban.

Jegcseppek egy Brooklyni lakohazon. Ma reggel -16C fok volt.

Női szolidaritás


A történet három nőről szól és az ő barátnőikről, valamint arról, hogy az igaz barátság sok mindenen átsegít, sok mindent képes legyőzni: akár még a rákot is.Nem a mellrákról szeretnék most írni. Remélem, a netBarátnő ezzel a témával is fog foglalkozni a közeljövőben, így meghagyom erre vonatkozó gondolataimat későbbre. Amiről viszont szólni szeretnék, sokban összefügg a mellrákkal és a nőket érintő rákbetegségekkel.

Az USA-ban járványként terjed a mellrák. Fiatal és középkörű nők szenvednek és halnak meg e betegségben. Közvetlen környezetemben is több olyan nő van, aki a múltban megbirkózott a mellrákkal, és olyan is, aki most próbálja túlélni.

A jelenség, amelyről írni szeretnék a női szolidaritás, és a mellrákkal, vagy más rákbetegséggel diagnosztizált nők között jelenik meg itt, New York/ban. Három nő történetét szeretném röviden elmesélni.

Az első nő, Karen, Brooklynban él családjával. Férje dolgozik, két gyermeke pedig alapiskolás. Negyvenes évei közepén, idén nyáron diagnosztizálták nála a mellrákot. Túl van a műtéteken, és most kezdte el a kemoterápiát. Karen barátnői, akiket főleg gyermekein keresztül ismert meg (terhes nők klubja, csecsemő klubok, óvodás barátok anyukái, stb.), már Karen műtétje előtt elkezdtek emailezni és szervezkedni, ki miben tudna segíteni. Kineveztek egy koordinátort, aki összeállított egy email-listát és többször is leült beszélgetni Karennel arról, mire lenne szüksége. A koordinátor többek között értesítette a többi résztvevőt, a tucatnyi nőt, amikor valami új információ látott napvilágot Karen betegségével kapcsolatban, hogy Karennek ne kelljen tizenkétszer elmondania ugyan azt. A beteg embert néha a beszéd is kimeríti, főleg, ha negatív dolgokról kell minduntalan mesélnie.

Több, mint egy félév telt el Karen diagnosztizálása óta és a kis segítő csapat már modernizálódott is. A Google internetes oldalon létrehoztak egy naptárt, amelyhez csak a csapat tagjainak és Karennek van hozzáférése. Ide írják be a barátnők azokat a napokat, amikor főzni, bevásárolni tudnak, vagy el tudnak menni gyermekeiért az iskolába. A naptár állandóan hozzáférhető, így a feladatok megosztódnak, nincsenek félreértések vagy dupla vacsorák és Karen is látja, mikor és mi várható. Úgy gondolom, hogy a kis csapat tagjai nagyon jól tudják, ha velük is valami hasonló történne, ők is ilyen segítségben részesülnének. A tizenkét felé szétosztott feladatok hatékonyan és maradéktalanul elvégezhetőek, nem úgy, mintha csupán egy-két emberre hárulnának hónapokon át.

A másik nő, Rachel, aki méhrákban szenved, jóval ötven felett jár. Nemzetközi jogász és a jogtudomány professzora. Saját döntése alapján nincs családja – a munkájának szentelte egész életét, és munkája által sok ezer ember életét mentette meg és tette jobbá. Amikor Rachel megkapta a rossz hírt, tanítványai és régi barátai fogtak össze, hogy segítsék. Őt azonnal műtötték és annyi ideje sem volt, hogy körbetelefonálja a legközelebbi barátait. A műtétje miatt hónapokig nem tudott vezetni sem, így az autóval és/vagy jogosítvánnyal rendelkező segítők hetekre előre elkészítették az időbeosztást – ki viszi Rachelt és melyik kontroll vizsgálatra, vagy kemoterápiás kezelésre, stb. Bevásárlási, mosási, főzési időbeosztást készítettek. Minden nap volt valaki mellette és minden nap többen telefonáltak is neki.

Rachel mára jobban van, bár az ő betegsége sokkal súlyosabb, mint Karené. Már vezet is, és egy indiai tisztító kúrán vesz részt a közeljövőben, mivel korábbi munkája által elég sok időt töltött Indiában és ismeri az ottani gyógymódokat. Tanítói állását egy indiai hölgy vette át átmenetileg, aki felajánlotta Rachelnek Mumbai lakását ott-tartózkodása idejére.

A harmadik nő a nyugdíjas korához közelít. Jackie az ENSZ egyik óvodájában tanított évek hosszú során, amikor 2006 elején mellrákkal diagnosztizálták. Egyedül él, elvált, gyerekei nincsenek. A betegség váratlanul érte, önálló és önellátó volt egész életében, amelyet mások gyermekeinek nevelésének, szeretésének szentelt. Amikor napokig otthon kellett maradnia egyedül a lakásában rájött, hogy nincs tévéje sem, ami szórakoztatná.

Egyik barátnője, anélkül, hogy Jackie megkérte volna, vett neki egy tévékészüléket és be is szereltette, antennával, miegymással. Jackie lassan épül fel. Dolgozik ugyan, de hamar elfárad, és néha elfogja a bús hangulat. Ilyenkor felhívja valamelyik barátnőjét, aki rábeszéli, jöjjön el hozzá, főz valami jót ebédre, délután lepihenhet, és este még moziba is elmehetnek. Jackie ilyenkor el szokta fogadni az ajánlatot – nem csak azért, mert nincs ereje főzni, hanem azért is, mert néha sokkal jobb úgy sírni, ha valaki átöleli a vállunkat.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Annyi minden lehetnék New Yorkban! – néha eszembe jut, és elgondolkodom, milyen volna az életem, ha nem az volnék, ami.

Lehetnék például taxis. Naponta hosszú órákon át ülnék a sárga Fordomban, és úgy érezném, hogy enyém a város. Minden kuncsaftommal elbeszélgetnék, így rengeteg jó kis sztorit szednék össze az évek során. Ezekből a történetekből írnám meg az első és utolsó könyvem, amit sosem adnék ki. A hátam és térdem ugyan fájna kissé, de az emberek közelsége kárpótolna érte.

Lehetnék tanár is. Fekete, latin-amerikai és ázsiai gyerekeket oktatnék aprópénzért, de még így is megvenném az irkát és a ceruzát azoknak, akiknek nincs. Mindig két szendvicset csomagolnék ebédre, hátha valamelyik gyerkőc nem hozna magával. Diákjaimat nagyon szeretném, még azokat is, akik rosszalkodnának, és nem tanulnának. Azokat pedig, akik elaludnának az óráimon, megsajnálnám, és megkérdezném tőlük, hogy miért nem tudnak otthon, a saját ágyukban aludni. Talán hamar kiégnék, vagy fiatalon öregednék meg, de kedvenc diákjaim az évek múltán is viszszajárnának hozzám.

Lehetnék Wall Street-i bankár is, akinek nem kell télikabátot vennie, mert otthonából a taxiba, a taxiból a munkahelyére megy, és nem kell fagyoskodnia sehol. Manhattanben laknék, egy toronyházban magasan. Minden reggel és este gyönyörködnék a kilátásban és partikat rendeznék. Két tucat márkás öltöny és még több ing lógna a szekrényemben, s időbe telne, amíg megjegyezném spanyol ajkú bejárónőm gyerekeinek a nevét. Rengeteg pénzem volna, de egyedül érezném magam a csillogásban.

Lehetnék modell is, aki nem hagyja magát kihasználni. Csakis komoly munkákat vállalnék, megismerném a divatvilág nagyjait, és sosem futnék be igazán, mert nem lennék hajlandó megalkudni. Gyorsan kiöregednék, fiatalon férjhez mennék egy ismeretlen, de gazdag úrhoz. Később gyerekeket szülnék, és élvezném az anya szerepét a nagyváros dzsungelében.

Egyetemi tanár is lehetnék, persze mindegy, melyik egyetemen, mert New Yorkban mind jó. Csodálkoznék, milyen okos diákok nőnek fel manapság, és néha féltékeny is lennék arra, hogy egy huszonéves többet tud, mint én. Persze ezt nem árulnám el, és nagyon igyekeznék műveltnek és bölcsnek látszani. Évekig szenvednék, hogy végre befejezzem első vagy második könyvem írását, s imádkoznék, hogy állandó munkaviszonyba vegyenek fel, mert a szellemi munka évek múltán is örömet tudna szerezni.

Akár illegális bevándorló is lehetnék. Egy előkelő étteremben dolgoznék, ahol jól keresnék, de állandóan attól félnék, hogy valahogy kiderül a státusom, és kitoloncolnak, s akkor soha többé nem láthatnám Manhattant. Sok híres ember ismerné a nevem, törzsvendégek beszélgetnének velem mindennapi dolgaikról. Udvarolnának is, de én nem viszonoznám közeledésüket, mert az illegalitásból legtöbbször nincs kiút. Inkább a szabadnapokon is dolgoznék, és hazaküldeném a pénzt, hogy mások is örülhessenek neki.

Metrókocsi-vezető is lehetnék, és a napom nagy részét a föld alatt tölteném. Mérgelődnék azokkal, akik feltartják a forgalmat, késleltetik a szerelvényem. Úgy ismerném a New York alatti alagutakat, mint a tenyerem. A munkanap végén örömmel tudatosítanám, mennyi embert szállítottam haza biztonságosan, és nem mindig zavarna, hogy csak nyáron látnám a napsütést.
Persze nem vagyok a fentiek egyike sem. Maradok csak saját magam, a kis szürke figura a milliók között, a megfigyelő.

Megejelent a Vasarnap magazinban

Magyar cukraszda Manhattanben

Teahaz Santa Fe-ben

Egy érzékeny férfi

Santa Fe-ben, az USA délnyugati részén 2006 végén három napig és három éjjel esett a hó. Nem szakadt, hanem szépen lassan esett, ráérősen, nem sietve, mint aki tudja mi a dolga a világon.

A behavazott város egyik teaházában ültem, amikor a következő beszélgetés véletlen és önkéntelen tanúja lettem.

Egy ötvenes férfi, aki később Patrick-ként mutatkozott be, egy heverőn ült, kabátja és hátizsákja a bal oldalán, laptopja pedig előtte az asztalon. Szorgalmasan pötyögött. Egy idő után felnevetett. Hangosan, hogy mindenki hallja. Később újra felnevetett.

A vele szembeni kerek asztalnál ülő nő, negyvenes évei közepén járhatott, csendben írogatott, valószínűleg naplót. Hívjuk Karen-nek. Nem tudta nem észrevenni Patrick hahotáit.

-- Nem akarja megosztani velem, min mulat ilyen jól? -- kérdezte Karen.

-- Egy pillanat, rögtön befejezem -- válaszolta Patrick.

Tíz perc múlva Patrick felolvasta, amit olyan szorgalmasan gépelt. Egy párbeszéd volt két középkorú férfi között. A férfiak azt vitatták meg, mit akarnak a mai nők a mai férfiaktól. Valószínűleg mindkét férfi Patrick alteregói voltak.

Az egyik, Nathan, egyre csak bizonyítgatta barátjának, Ed-nek, hogy a mai nők bizony az érzékeny, és nem a macho és erőszakos férfiak után vágynak.

„-- Akkor neked, mint ilyen férfinak miért nincs szerencséd a nőkkel? -- kérdezte Ed. -- Mert én önpusztító tendenciákkal is bírok -- válaszolta Nathan.”

Patrick írása nem volt sem kitűnő, sem vicces, ő mégis nagy megelégedéssel beszélt róla. Kiderült, hogy Patrick épp egy hosszú kapcsolat végét gyászolja és keresi az okokat, illetve az után kutat, ő mit szeretne a partnernőjében, és vajon a nők mit szeretnének cserébe.

-- Én egy okos, független gondolkodású, érzékeny férfi vagyok -- mondta Patrick. -- Nők között nőttem fel. Ismerem őket, nagyon jól érzem magam közöttük. A mai nők azt mondják, hogy ilyen férfit akarnak, és amikor megkapják, mégsem felel meg nekik. A nők emancipálódtak, megtalálták helyüket a társadalomban és most a férfiak azok, akik nem tudják, mi a szerepük.

Karen ezzel nem értett egyet. Szerinte vannak olyan férfiak, akik helyzetüknél fogva nem találják a helyüket és vannak olyan nők is, akik nagyon kényelmesen érzik magukat a társadalomban, ezt mégsem lehet általánosítani. Még mindig sok nőt bántalmaz a férje vagy barátja, a nők kevesebb pénzt kapnak azonos munkáért, még mindig rájuk hárul a házimunka nagy része, amit a társadalom nem becsül meg, nem is értékel, és még mindig nem juthatnak a politika és a biznisz élvonalába.

Az emancipációval több felelősség és új kihívások, problémák keletkeztek a nők számára és ezekkel társadalmi szinten is meg kell majd birkóznunk, magyarázta Karen. És ne higgye azt sem, hogy nincsenek olyan egyedülálló nők, akik érzékeny férfi partnerre vágynak,monda Karen. Én egyre több ilyen nők ismerek a környezetemben, tette hozzá.

A beszélgetés innen a hagyományokra, a politikára és a kultúrára terelődött. Végül, már kabátjában ülve a heverő karfáján, Patrick megkérte Karen-t, hogy küldje hozzá egyedülálló barátnőit.

-- Küldöm -- mondta Karen, és amerikai szokás szerint megölelte az okos, érzékeny férfit.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Párbeszéd

A buszon hallottam a következő párbeszédet, Brooklyn-ban, 2007. január elején.

Nő 1.:

-- Ha egy napig nem hallok felőle, már nem bírok elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, és ahogy van egy szabad percem, máris csurognak a könnyeim. Imádkozok, mást nem tudok tenni. Próbáltam elengedni. Felajánlani, hogy ne kínozzon a félelem, de nem megy. Aztán kapok tőle egy sms-t, vagy felhív, és máris minden rendben van. Persze, csak egy napig.

Nő 2.:

-- Én ugyanígy vagyok ezzel. Ha nem hív egy napig, vagy én hívom a mobiljára és csak a rögzítő jelentkezik be, vagy hiába hagyok üzenetet, nem hív vissza egy órán belül, elfog a rettegés. Már látom is lelki szemeimmel, ahogy valahol elhagyatottan fekszik, lehet, hogy holtan. És én nem tudok rajta segíteni, mert azt sem tudom, hol van. Csakhogy az én fiam nem Irakban van, hanem itt, New York-ban. Heroinfüggő.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Canyon Road, Santa Fe, New Mexico

Munkahelyi szerepek


Számos munkahelyem egyikén sem volt olyan főnököm, vagy kollégám-kolléganőm, aki bármilyen módon is zaklatott volna.

Szexista és a nőket lekicsinyítő megjegyzéseket a munkahelyen akkor tapasztaltam, amikor a 80-as évek közepén, középiskolásként gyakorlaton vettem részt kisvárosom különböző üzemeiben. Az ottani főnökök mind férfiak voltak, még akkor is, ha a női alkalmazottak okosabbak, műveltebbek voltak és a vezetői munkakör ellátására jobb képességekkel bírtak.

Később, a rendszerváltás után, a pozsonyi politikai körökben hasonlókat tapasztaltam. Nagy kiábrándulás és komoly életlecke volt számomra azt látni, hogy még a legliberálisabb férfiak sem tudták elfogadni, nem respektálták az ügyes női politikusokat.

Budapesten egészen más tapasztalatok birtokába kerültem hét évnyi ottlétem alatt. Volt férfi és női főnököm is. Volt köztük magyar, amerikai, cseh és szlovákiai magyar is, és egyikkel sem volt semmi problémám. Korrektek, egyenesek voltak, megkövetelték a jó minőségű munkát, és azt jól meg is fizették. Meggyőződésem, hogy az előbbieket csakis a szerencsének köszönhetem. Bizonyára Budapesten is akadnak szexista főnökök bőségesen.

Amióta itt élek az Egyesült Államokban, nem dolgoztam formális munkahelyen, így saját bőrömön nem tapasztaltam az itteni főnökök modorát és szokásait. Annyi biztos, hogy itt számos női főnök akad. Nők irányítanak kis és közepes bizniszeket, de a nagyok között -- például a Wall Street-en, ahol a munkakörnyezet megköveteli, hogy a nők mindig harisnyában és zárt cipőben, a férfiak pedig csak hosszú ujjú ingben jelenjenek meg -- még mindig nem rúghatnak labdába.

Több nagy céget pereltek be női alkalmazottak bizonyított diszkriminációért, és dollárok milliói cseréltek gazdát a perek eredményeképpen, a nők helyzete a nagybiznisz világában mégsem változott. Még.

A nemi szerepek változóban vannak, a munkahelyeken és a családon belül is, ennyit leszögezhetünk. Hogy ez mikor és milyen hatással lesz a munkahelyi zaklatásra, a nők munkahelyi szerepére, azt majd lányaink és unokáink fogják elmesélni.

Megjelent a www.baratno.com oldalon

Ma Brooklynban 22 fok Celsius volt a homerseklet delutan. Gyonyoruen sutott a napocska. Nem csak az emberek orultek!

2007. januar 6., Brooklyn

Santa Fe, 2006 December 29.

Santa Moose

Karácsony New Yorkban

Hálaadás utáni napon az emberek megőrülnek New Yorkban (és a hírek szerint az Egyesült Államok más részeiben is). Mivel ez az ünnep mindig csütörtökre esik, fekete pénteknek hívják a következő napot, mert az üzletesek számára ilyenkor kezdődik a karácsonyi vásár. A Rockefeller Center elé odakerül az óriási fenyőfa, a sugárutakon esténként nagy neon hópelyhek fénylenek, és a kirakatokból is mosolyog a karácsony.

A hálaadás napja utáni pénteken amint elütötte az éjfélt, sőt néha korábban is, az emberek beállnak a sorba a legnagyobb kedvezményeket ígérő üzletek és üzletközpontok előtt, hogy nyitás után azonnal elcsípjék a kinézett laptopot vagy plazmatévét. Össze is verekednek a kedves vásárlók, néha rendőröknek kell közbelépniük.Hogy mi veszi rá őket ilyen viselkedésre?

Az átmenetileg olcsóbban kapható áruért mindenre képesek. Aki nem engedheti meg magának az ezerdolláros számítógépet, s csak négyszáz dollárja van, az tudja, hogy évente csak ez az egy alkalom adódik, amikor ilyen olcsón megvásárolhatja. (A tévhittel ellentétben az USA-ban rengeteg a szegény család, és még több az egy vagy több állásban minimálbérért dolgozó ember, aki a szegénység küszöbén él.)

A másik mozgatórugó pedig a vadászösztön. „Bárki tud kétszáz dollárért divatos, márkás farmert venni – mondta az egyik ismerősöm nemrég –, de negyvenért megszerezni ugyanezt, az már valami. És itt van a kutya elásva: Ott, ahol mindig minden rendelkezésre áll, ahol az interneten, telefonon, személyesen éjjel-nappal lehet vásárolni, és nincs lehetetlen, ott elvész a vásárlás öröme. Új örömöt az jelent, ha árengedménnyel árusított holmi után kutatnak, és némi szerencsével sikerül hozzájutniuk. Így jobban megbecsüljük, és jobban is örülünk neki.”A CNN novemberi közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 69 százaléka úgy vélekedik, hogy nem lesz elégedett a karácsonyi ajándékával. Ebből érthető, hogy december 26-án, amikor újból kinyitnak a nagy áruházak, ellepik őket a vásárlók, mintha újból fekete péntek lenne. Csak éppen most nem vesznek, hanem cserélnek. A nem tetsző ajándékokat viszik vissza – másra cserélik, vagy későbbi vásárlásra jogosító ajándékutalványra.

Brooklynban, azon a környéken, ahol lakom, nincsenek nagy áruházak, és az ünnepeket ki-ki a maga módján éli meg. A zsidók a hanukát, a keresztények a karácsonyt, az afroamerikaiak a kvanzát, a kínaiak pedig azt ünneplik, hogy egy hétig mindenki otthon marad. Mivel a kínai ünnepek más időpontra esnek, általában tőlük rendelik az ebédet, vacsorát. Sokan síelni vagy a karibi szigetek egyikére menekülnek a New York-i télből, a karácsony és újév közötti turistaáradatból. Manhattanbe nem is ajánlatos elindulni ebben az időszakban, mert mindenhol – a múzeumokban, éttermekben, az Ötödik sugárúton, az üzletekben, a metrón – tolonganak a látogatók. Fényképeznek, esznek-isznak, pénzt költenek, és ez jó a városnak.

Január másodikán megint visszaáll a rend. Kinyitnak a boltok, a turisták hazamennek, a helybeliek újra felveszik mindennapi munkatempójukat. A kirakatokból eltűnik a karácsonyi díszítés, és a sok kicserélt áru újra a polcokra kerül. S hogy ne unatkozzanak azok, akik árengedményre vadásznak, elkezdődik a karácsony utáni kiárusítás. Hiába, fogyasztói társadalom a miénk...

A gyerekek is örülnek ennek az időszaknak, mert nem kell iskolába járniuk, és ha szerencséjük van, még hóembert is építhetnek az udvaron vagy a ház előtt. Az amerikai gyerekekhez nem jár a Mikulás december elején, így csak egy ünnep marad az év végére, kinek-kinek vallása szerint.

Ismerek egy családot, ahol az anyuka zsidó származású, az apuka pedig ír katolikus. Egyik szülő sem vallásos, de két lányuk kedvéért mindkét vallás hagyományait követik. Így ők járnak a legjobban: először megkapják a hanukai ajándékokat, utána pedig felöltöztetik a karácsonyfát, hogy december 25-e reggelén új ajándékokat találjanak alatta.December 24-e itt nem ünnep. Igaz, hogy a karácsonyfát ilyenkor vagy még korábban díszítik, és a zoknikat is ilyenkor aggatják a kandalló párkányára, de az ajándékozásra még nem kerül sor. Este, mielőtt a gyerekek aludni mennének, kikészítenek egy pohár tejet és pár kekszet Santa Claus számára, aki a legenda szerint az égen robogó szánnal 25-ére virradóra – egy éjszaka alatt – járja végig a sok-sok amerikai otthont (a kandalló kéményén keresztül jön be), és a nagy munkában bizony meg is éhezhet. Reggel, amikor a gyerekek felébrednek, ott találják a fa alatt az ajándékokat, a kandallón pedig a teli zoknikat. Ezekbe a kisebb ajándékok kerülnek.

Egyik osztálytársam, Kate, aki az USA közép-nyugati részén nőtt fel, azt mesélte, hogy gyermekkorában nemcsak a keksz és a tej tűnt el reggelre a kandalló mellől, hanem az éjszakai vendég hamus csizmája, és a rénszarvas nyomokat is hagyott a nappaliban. Ebben a családban úgy kötöttek kompromisszumot a legenda és a realitás között, hogy néhány csomagon az állt: Anyától, Apától, másokon pedig: Santa Claustól, Santa Clausnétől. Kate nagyon meg volt elégedve azzal a karácsonyi szokással, amikor a család újból pulykát evett, és tojásos likőrrel koccintott.

December 26-ára véget ér az ünnep, de a vásárlási láz folytatódik. Aki ráér ilyenkor, igencsak jól jár. Nem így a karácsonyfák: ezek a hideg betonon végzik, néhai pompájuktól megfosztva. A házak előtti díszek még sokáig megmaradnak, néhol tündéri hangulatot kölcsönözve a hideg, sötét téli éjszakáknak.

Megjelent a Vasarnap magazinban

Repter, Albuquerque, Uj Mexico

Tiszta Cicusok /A Szárítóban/

Central Park South, 2006, December 20.

Rossz Cicus!

Jó Kutyus!

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006 novembere

A november végi, mint ahogy augusztus közepe óta minden hétvégém a tömérdek házi feladat elkészítésével telt. Szombaton este viszont egy nagyon kedves ismerős jött hozzánk vacsorára, akit még Budapesten ismertem meg, bár New York-i. Nevezzük Jennifernek ezt a magas, vékony, szőke hajú hölgyet, aki a harmincas évei vége felé jár.

Mivel csak egy hét telt el a hálaadási vacsora óta, és errefelé ez a leginkább családcentrikus ünnep, a beszélgetés rögtön az idei hálaadási eseményekre terelődött. Kiderült, hogy Jennifer édesanyjának a második férje uralni szerette volna a család hálaadását és az asztal körüli beszélgetést. Megkövetelte, hogy az ő szónoklatára figyeljen mindenki és amikor vacsora után az emberek szétszéledtek – ki a konyhában segédkezett, ki kávét főzött –, nagy hanggal hívta a családtagokat vissza az asztalhoz. „Itt most csak egy beszélgetés folyik, éspedig ennél az asztalnál!” – jelentette ki az önjelölt családfő. Erre több vendég sietve elbúcsúzott, köztük Jennifer is.

Nem mindig könnyű a családdal. Vannak családtagok, akik megnehezítik a dolgunkat, és ilyenkor nem lehet nem megkérdezni, mire jó az, hogy valaki hatalmaskodni szeretne egy családi összejövetelen, ahelyett, hogy szeretettel közeledne, érdeklődne a jelenlévők hogyléte felől. Jennifernek terebélyes a családja. Édesanyjának hét, édesapjának nyolc testvére van.

Édesanyja is uralkodó típus, bár a lány felnőtt kora óta megtanulta távol tartani őt a mindennapjaitól, mert öncélú kritikára és támadásokra nem volt szüksége. Testvéreivel jó a kapcsolata, a legjobb barátja mégis egy volt kapcsolatából származik. Az exbarát elkíséri a családi eseményekre is, mert Jennifernek már négy éve nincs állandó partnere. Szomorú, hogy egy ilyen jószívű, ügyes és szép fiatal nő, akinek jó munkahelye van, és aki minden más szempontból sikeresnek mondható, nem boldog. Szeretne gyerekeket is, de nem egyedül. A nagy őt már rég nem keresi, csak szerelmet szeretne – valakit, akiben megbízhat, és aki viszontszereti őt.

A vacsora sajttálból, salátából, igazi steakből, illetve párolt és friss fokhagymán pirított zöldségekből állt. Desszertnek brownie-t vettünk. A süteményen kívül ezúttal minden a mi konyhánkban és általunk készült. Italnak zöld teát és vörös bort szolgáltunk fel. Tizenegy óra felé taxit hívtunk Jennifernek, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát nálunk. Sammyvel, az egyéves cicával is összebarátkoztak.

Ahogy raktuk a tányérokat a mosogatógépbe, egyre csak azon spekuláltunk, hogy valami helyes fiatalemberrel kellene összeismertetni Jennifert. Vasárnap még egy záróvizsgát is letettem, az interneten keresztül. Előtte eljöttek értem a barátnőm szülei, mert a kétéves számítógépük rosszalkodni látszott. Útközben vettünk egy nagy kapacitású hordozható tárolót, és minden fontos anyagot arra mentettem át. Mire megebédeltünk, és hazaértünk, már késő délután lett. A vizsga után örömmel pihentem a Született feleségek legújabb epizódja mellett. Újra a hétfőre, a hétköznapokra gondoltam. Láttam az autóból, hogy a sarki fűszeres boltja előtt már ott sorakoznak a fenyőfák. Közeledik a karácsony, és megint eltelt egy év…


Megjelent az Uj Szo december 9-ki szamaban.

New York Karácsony Előtt

Az év végi ünnepek New Yorkban egészen máshogy zajlanak, mint mifelénk.

Egyrészt, New York nyolcmillió lakosságának jelentős része nem keresztény. Sokan nem ünneplik az általunk univerzálisnak vett karácsonyi és új évi ünnepeket. A zsidók, kínaiak vagy muszlimok egészen más ünnepnapokra koncentrálnak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nem keresztény gyerekek kimaradnának a karácsony körüli kavalkádból. Nem is lehet ebben a városban nem észrevenni, hogy üzleti szempontból, az egyik legjelentősebb ünnep közeledik.

Már november végén, a hálaadás ünnepét követő pénteken megkezdődnek a karácsony előtti vásárok. Városszerte megjelennek a sokfajta és sokméretű fenyőfák. Amikor este hazafelé baktatok Brooklyn utcáin, bizonyos boltok előtt megcsap a fenyők zöld illata -- nagyon kellemes, főleg szélcsend idején.

A kirakatok is megváltoznak. A Chanuka zsidó ünnep tiszteletére nyolcágú gyertyatartók és a karácsonyfák, illetve karácsonyi díszek jelennek meg. És természetesen az elmaradhatatlan csomagok, nagy, csillogós masnikkal átkötve.

Környékünkön a házak elejét ilyenkor a hóemberek és Santa Clausok uralják, és esténként több tucatnyi égő világítja meg a fákat.

A sugárutak villanyoszlopaira felkerülnek a nagy hópelyhek, amelyek sötétedés után gyulladnak fényre. Több étterem és intézmény is állít fát a székhelye elé, és feldíszíti az utcán növő fákat is. Sötétedés után öröm végigmenni a város néhány kiemelkedően szépen díszített kerületén, és a gyermekes családok el is autóznak ezekre a környékekre, hogy megcsodálhassák mások fantáziáját. Ez az egyetlen olyan időszak, amikor nem számít udvariatlanságnak bebámulni mások ablakain és udvaraiba.

Persze nem csak odakint nyilvánvaló, hogy ajándékozási szezon készül, hanem az emberek lakásaiban is. Pontosabban, már a postaládákban kiderül, hiszen ilyenkor naponta jönnek a szebbnél szebb katalógusok, amelyek a postaköltség elengedését vagy néhány százalékos engedményt kínálnak, ha éppen tőlük vesszük meg szeretteink számára az ajándékokat.

Én virtuális postafiókomban, az emailjeim között is észre vettem, hogy közeledik a karácsony. Jönnek a csalogató emialek olyan árusoktól, akiktől már korábban vásároltam. Van olyan, aki kétnaponta jelentkezik valami, véleménye szerint, fantasztikus ajánlattal.

December huszonhatodikán, amikor az itteni szokások szerint véget ér a karácsony ünneplése és mindenki elkezd az év végi mulatságokra készülni, az emberek visszaviszik az üzletekbe azokat az ajándékokat, amelyek nem nyerték el a tetszésüket. Valami szebbre, jobbra cserélik őket.

Még az év vége előtt, a karácsonyfák kikerülnek a házak elé, és ott várják, hogy a szemétszállítók elvigyék őket újrafelhasználásra. Szomorú látvány, mert csak pár napig szolgáltak az emberek örömére, pompásan feldíszítve, és most csupaszon fekszenek a betonon. Mint nem sokkal előtte a lehullott falevelek, ez is az elmúlás, az élet jelképe. Az élet körforgásáé, hiszen az új évben újra lesz vásárlási láz és karácsonyfa szezon.

Elhanzik a Pátria Rádió műsorában.

Borat

Az antiszemitizmus, a szexizmus, a rasszizmus és a homofóbia nem nevetségesek – jelentettem ki könnyelműen a Borat című filmmel kapcsolatban, miután november elején a New York-i médiapiac tele lett róla szóló elemzésekkel.

Tévedtem. A fent említett bűnök igenis nevetségessé válnak, ha olyan zseniális komédiások veszik kezükbe a dolgokat, mint Sacha Baron Cohen, a cambridge-i egyetemen végzett zsidó származású angliai tehetség. Udvari bolondnak lenni ugyanis nagyon bonyolult dolog. Először is élesen kell látni a királyi udvar hibáit. Ezeket fel kell nagyítani, és úgy kell tálalni a királynak, hogy egyrészt megértse, másrészt ne sértődjön meg.

Cohen az USA udvari bolondja lett ezen az őszön. Majd kilencvenperces filmjében bemutatja Amerika néhány rendkívül árnyékos oldalát. Ő nem nevet, a szereplők sem, a moziközönség annál inkább. Kérdés, hogy min nevetnek a kedves nézők. Tudják, hogy a vicc róluk szól? Attól tartok, sok esetben nem, és ez a komédiát azon nyomban tragédiává változtatja.

A film főszereplője, Borat Sagdijev magas, vékony, bajszos, rosszul szabott öltönyöket visel, és nem tudja, bár percenként bizonyítja, hogy civilizálatlan és ostoba. Kazahsztánban, ahol él, anyatejből készítik a sajtot, zsidófuttatást rendeznek, a prostituáltakat állami rangsorral látják el, s a nemi erőszak mindennapos és elfogadott dolog.

Boratot munkáltatója, az információs minisztérium küldi ki az USA-ba, hogy mint újságíró tudósítson arról, hogyan oldották meg ideát a gazdasági, szociális problémákat és a zsidókérdést. New Yorkban járva meglátja Pamela Andersont a Baywatch című sorozatban, és elhatározza: Kaliforniába megy, hogy feleségül vegye. Így kezdődik el barangolása az Egyesült Államokon keresztül.

Ahogy ültem a brooklyni moziteremben, s jókat szórakoztam Boraton és az amerikai mezei idiótákon, az is eszembe jutott, hogy tudnék-e ilyen jókat nevetni, ha esetleg Budapesten, Pozsonyban vagy Prágában járt volna. Meggyőződésem ugyanis, hogy sajnos, felénk is bőven találna anyagot egy hasonló hangvételű filmhez. És lehet, hogy nem ártana, ha elénk is tükröt tartana egy hasonló vicces, butuskának mutatkozó, s annál inkább leleplező udvari bolond.

Megjelent a Vasárnap magazinban.

Vásárlás, ajándék, karácsony

Egyre inkább az az érzésem, hogy nagyon nehéz feladat felkészülni a karácsonyra, főleg, ami az ajándékozás kérdéskörét illeti.

Mert az ember olyasmit szeretne ajándékozni szeretteinek, aminek őszintén örülnek, amit még hónapok múlva is kézbe vesznek, az ajándékról az eszükbe jutunk, és lehet, hogy még mosolyt is varázsolunk az arcukra.

Majdnem minden ismerősömnek, a gyerekeket is beleértve, minden olyan megvásárolható dolga megvan, amire igazán vágyik. És így az év egészében vadászó füllel figyelek, hátha elcsípek valamit, amiről kiderül, hogy az illető nagyon szeretne, de mégsem veszi meg magának. Persze, olyan családok is vannak, ahol megbeszélik, ki mit és kinek vesz majd, és ily módon mindenki azt kapja, amire szüksége van. Igen ám, de hol marad a meglepetés öröme, izgalma? Nem erről szól minden ajándékozás és leginkább a karácsony? A várakozásról, a meglepetésről és az ajándék okozta örömről?

A CNN tévétársaság adásában láttam egy felmérést, miszerint a megkérdezettek 69 százaléka gondolja úgy, hogy nem lesz megelégedve a karácsonyi ajándékával. Ők – nagyobb részben nők -- azt is bevallották, hogy szándékosan jutatják szeretteik tudtára, mit szeretnének, sokan listát is készítenek. Eközben a férfiak többsége azt vallotta, hogy macerának érzi az egész ajándékozási cirkuszt, és a vásárlást az utolsó pillanatra hagyják.

A felmérés persze Amerikában történt, de lehetséges, hogy a magyarországi vagy szlovákiai állampolgárok között is hasonló véleményeket kapnánk. Miért veszett ki az izgalom, a meglepetés és a várakozás öröme a karácsonyból? A kommercializálás lenne az oka? Első látásra úgy tűnhet, hogy a kereskedők csak meg akarják könnyíteni a helyzetünket azzal, hogy rengeteg mindent kínálnak. Másrészt viszont a reklámok és a kirakatok hamis vágyakat is keltenek bennünk. Úgy érezzük, hogy vágyunk valamire, és amikor megkapjuk, rájövünk, nem is vágytunk rá igazán, hanem csak, mert másnak is az van, mi is ráfanyalodunk.

Talán a gyerekek még igazán, felszabadultan örülnek a karácsonynak – mert nem kell iskolába menniük, együtt a család, finom sütemény kerül az asztalra, és karácsonyfa díszeleg a lakásban. Persze, a nők számára, akik évről-évre elővarázsolják mindezt a szépséget, a karácsonyi hangulatot, nem annyira örömöt, mint inkább munkát jelent mindez. Kigondolják, megveszik és becsomagolják az ajándékokat, s nem feledkeznek meg a férj családjáról sem. Megsütik a mézeskalácsot, kitakarítják a lakást, kiválasztják a karácsonyfát, és fel is díszítik, megfőzik az ünnepi vacsorát, negyed órát nyugodtan ülnek az asztalnál, elfogyasztják a részüket, hogy utána mosogassanak és eltakarítsák a csomagolópapír fecniket a fa alól.

Nem hiszem, hogy az amerikai nagyvárosi anyák, nők így töltenék az ünnepeket. Egyrészt itt sok férfi szeret főzni (és főz is), s ha vendégek jönnek, a férj uralja a konyhát, a feleség pedig a lakással és a gyerekekkel törődik. Másrészt, ha nem akar, nem kell főznie senkinek sem. Itt nincs semmi furcsa abban, ha a család étteremben fogyasztja el az ünnepi ételt, és abban sem, ha az ünnepi menü házhoz jön, készen. A mosogatógép mosogat, és a takarító-bejárónő pedig kitakarít. A feladatok sokkal jobban el vannak osztva a férj-feleség duó között, és a nők így sokkal inkább tudják élvezni az együtt töltött időt. Quality time – minőségi időt, ahogy itt mondani szokás.

Lehet, hogy az itteni nők nagyon igényesek, és nem lesznek megelégedve a fenyőfa alatt talált ajándékokkal, viszont a kereskedelmi szférára nem lehet panaszuk... A társadalomra, az államra annál inkább, hiszen csak három hónapos anyasági szabadságot biztosít a nőknek, vagy még annyit sem, és nem segíti az anyákat óvoda- vagy bölcsődehálózattal.

De hát semmi sem tökéletes, ugyebár...?



Megjelent a www.baratno.com oldalon

Milyen kicsi a világ!

Könnyen megeshet egy mezei Columbia egyetemi hallgatóval, hogy a napokban az egyetem épületeiben Václav Havel volt cseh elnökkel, Orhan Pamuk török Nobel-díjas íróval és Edmund S. Phelps professzorral, az idei közgazdasági Nobel-díj nyertesével találkozik össze. E három közismert személy közül csak Phelps professzor tartozik az egyetem több mint háromezer állandó tanára közé. Havel és Pamuk a vendégtanárok létszámát bővítik; nevük hívogatóan cseng a potenciális diákok számára.

Kell is némi csalogatás, hiszen az egyéves tandíj idén a harmincötezer dollárt is meghaladta, és a különféle pótdíjakat is beleszámítva az összköltségek 44 814 dollárt tettek ki a 2006–2007-es tanévben. Ha hozzáadjuk a szállásra, étkezésre, tömegközlekedésre és tankönyvekre fordított kiadásokat, a tanév költségvetése bőven túllépi a hatvanezer dollárt.

Az egyetem presztízsének köszönhetően idén mégis csaknem huszonötezer diák fizetett be a tanszékek egyikére. Az alapszintű, úgynevezett undergraduate képzésben több mint hétezer hallgató vesz részt. A magasabb szintű mesterprogramokat az egyetem központjában hatezernél is többen látogatják.

Manhattan északnyugati részén, Morningside Heightsban, a Broadway és a 116. utca találkozásánál található az a kapu, amelyet amerikai filmekből jól ismerhetünk. Az egyetem területére, a campusra bárki bemehet – teszik is ezt a turisták tömegei. A patinás épületkomplexum megér egy rövid sétát a volt 116. utcán, amelyet annak idején az egyetem potom öszszegért egyszerűen megvásárolt a várostól, és elzárta a forgalom elől, hogy diákjai biztonságosan közlekedhessenek a két fő épület, a Low Memorial Library (itt adják át minden évben a Pulitzer-díjat) és a Butler Library (a nagy könyvtár) között.

A későbbi Columbia Egyetemet King’s College néven, 1754-ben György király tiszteletére alapították. Manhattan alsó részében egy kis épületben nyolc diákkal kezdte történetét, és összesen négyszer költözött, míg a mai helyére került. A Columbia University nevet 1896-ban vette fel, ekkorra már a női Barnard College, a Teacher’s College és az orvosi kar is részévé vált.

A Manhattan délnyugati részén elterülő New York Universityvel a Columbia az egyik legnagyobb ingatlantulajdonos New York városában. Az oktatásra és kutatásra használt épületeken kívül több lakóház is az intézményé: ezekben nyugdíjazott tanárok és hozzátartozóik laknak. Néhány évtizeddel ezelőtt, a gazdasági fellendülés korában ugyanis a bérmentes lakás is része volt egy tanár díjazásának.

Ma már ilyesmiről szó sincs. Az intézmény egyes tanszékei minden évben masszív pénzszerzési kampányba kezdenek, és jellemző, hogy sok a félállásban foglalkoztatott, úgynevezett adjunktus tanár. Az oktatók között így nagy a versengés egy-egy megüresedett helyért. Ezzel azonban a hallgatók jól járnak, mert hatása ugyancsak megmutatkozik az adjunktusok teljesítményén.

Az általam látogatott, Graduate School of Journalism újságírói iskolát Joseph Pulitzer alapította 1912-ben. Az egyetem egyik legnevezetesebb intézményének mára – ahogy erről a tanév elején tanáraink gondosan tájékoztattak – csak a hírneve maradt. „Mi nem szolgálunk fel ebédet, és itt majd nem tolonganak a munkáltatók, mint a Business Schoolban” – mondta az egyik oktató hozzátéve, hogy kis költségvetése ellenére a tanári kar mindent megtesz azért, hogy a diákok jól teljesítsenek.

Idén összesen – a levelező tagozaton tanulókat és doktoranduszokat is beleszámítva – háromszázhetvenöt diák látogatja az intézményt. A hallgatók átlagéletkora huszonkilenc év, a nők hatvankét százalékkal vannak túlsúlyban. Hetvenöt külföldi tanul itt, közülük többen Angliából, Kanadából vagy Új-Zélandról érkeztek, mások zöld kártyával rendelkező, nem amerikai állampolgárok.

Legnagyobb meglepetésemre és örömömre egy losonci, szlovákiai magyar lány is van a csoporttársaim között. Milyen kicsi a világ! Még a világhírű amerikai Columbia Egyetemen is találkozom hazaival!


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Sammy

Kilatas egy Columbia egyetemi tanterembol

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. október


Október végén USA-szerte felmerül a kérdés: hová megyünk hálaadást ünnepelni? A mi karácsonyunkhoz hasonlóan itt a hálaadás napja az az ünnep, amikor mindenki igyekszik a családjával eltölteni néhány napot – még akkor is, ha egyébként ritkán látják egymást. Azok pedig, akik nem tudnak hazamenni vagy nincs hová, meghívást kapnak a barátaiktól, ismerőseiktől. A hálaadási csütörtök esti vacsora az, amikor senkinek sem szabad egyedül lennie – így tartja a hagyomány. A hagyomány egyébként onnan ered, hogy az első, Angliából ide települt fehér emberek nem élték volna túl a telet az indiánok segítsége nélkül. Az indiánok mutatták meg nekik, hogyan kell kukoricát, krumplit és egyéb növényeket termeszteni. A telepesek pedig aratás után hálát adtak a bennszülötteknek úgy, hogy nagy vacsorát rendeztek.

A modern szokás azt is beiktatta, hogy az asztal körül ülők elmondják, miért kell hálásaknak lenniük az elmúlt egy évben. Mára már ismert kép az amerikai filmekből: a család körbeüli a feldíszített asztalt, és a családfő megkezdi a pirosra sült óriás pulykát. A családtagok heccelik egymást, gyakran össze is vesznek, miközben adogatják egymásnak a krumplipürével, főtt répával, kukoricával, tőzegáfonya szósszal és más finomságokkal teli tálakat.

Mióta Brooklynban élek, évente egyszer én is részt veszek a hálaadási vacsorán. Barátnőm rokonai sosem feledkeznek meg rólam, a szegény külföldiről, és mindig szívélyes meghívást kapok erre a fontos eseményre. Tavalyelőtt a legnagyobb hóviharban autóztunk Brooklynból Manhattanbe. Útközben barátnőm papája némi kárörömmel mesélte, hogy lánya egyetlen egyszer kísérelte meg saját maga elkészíteni a vacsorát első lakásában. Mivel egyébként nem nagyon szokott a konyhában tevékenykedni, nem tudta, hogy a belső szerveket szorgos kezek már megtisztítva a pulyka belsejébe csomagolták. Barátnőm kibontotta a tőzegáfonyaszósz-, a kukorica- és más zöldségkonzerveket, porból megfőzte a krumplipürét. Amikor összejött a vendégsereg, kiemelték a pulykát a sütőből, és a szagról a konyhában jártasabbak rögtön felismerték, hogy a műanyag fóliába csomagolt belső részek bennsültek.

Barátnőm unokahúga férjével rendezte a vacsorát, amelyre vagy tizenöten jöttek el, beleértve a furcsa francia szomszédnőt is. A férj nagyon jó szakács, így én is, akinek a pulyka nem az esete, bőven válogathattam a finom salátákban, pulykatöltelékekben és grillezett zöldségekben. Desszertet mindenki hozott magával. Nekem az almás pite ízlett a legjobban. A kisméretű lakásban a sok ember, akik közül sokan itt látták egymást először, egészen jól elfért.

Tavaly a másik unokahúg rendezte a vacsorát. Ő Long Island távoli csücskében lakik. Itt is a férj volt a főszakács. A feleség inkább csak felügyelt, vagy szórakoztatta a vendégeket. A társaság nagy része jól összeszokott, ezúttal nem voltak idegenek a vacsoravendégek között.

Idén pedig a barátnőm hívta meg a családot hálaadás estéjére. A 17 ember három külön asztalnál vacsorázott, de ez sem rontotta el a meghitt légkört. A pulykát és a többi ételt egy étterem készítette elő, hiszen így is annyiba került, mintha ketten egész nap a konyhában szorgoskodtunk volna. Idén mi ezért az amerikai jó szokásért adtunk hálát, hogy csupán egy telefon, és a finom étel máris házhoz jön. ĺgy a konyhai nehéz munka helyett mi is részt vehettünk az ünneplésben.


Megjelent az Új Szó november 11-ki kiadásában.

Egy nő két táskával

Amikor először jártam New York-ban, sok minden feltűnt az emberek öltözködésével kapcsolatban.

Többek között, hogy a nők és a férfiak elegáns viselethez is tornacipőt viseltek, és hogy sok nő és kevesebb férfi két vagy több táskával mászkált.

Az amerikaiakra annyira jellemző tornacipő viseletének rejtélye azóta megoldódott számomra. Ha ugyanis elegáns, de kényelmetlen cipőkben próbálnának az emberek a városomban közlekedni, csak kevés láb és egyetlen cipő sem élné túl épségben. New York nagy, és ha az ember dolgozik, sokat kell gyalogolnia: a metróban is, amikor az egyik metróról a másikra szállnak, és a földfelszínen is. Bevett szokás, hogy a dolgozók az irodájukban tárolják elegáns cipőiket (néha nem is csak egy párt), és munkába érkezéskor lekerül a tornacipő, és felkerül az elegáns lábbeli.

A két táska jelenségre viszont csak azután találtam magyarázatot, miután már néhány hónapja itt éltem.

Az egyik tanáromtól, aki bizonyos napokon két táskával járt munkába, megkérdeztem, miért teszi ezt. -- Hát hetente kétszer jógára járok tanítás után -- mondta Jerome. A egyik táskában, egy hátizsákban, a személyes holmijai, olvasnivaló, víz és a tanításhoz szükséges anyagok voltak. A másikban pedig, egy vállra akaszthatós táskában, a jógához szükséges öltözet, tornacipő és törölköző, mert jóga után le is lehet zuhanyozni a sportklubban.

Tovább nyomoztam. Egy nőismerősöm elárulta, hogy a ridiküljében a szokásos női kellékek vannak – szemfesték, tükör, pénztárca, iratok, naptár, gyerekei fényképei, stb. A másik táskájában pedig azok az iratok, amelyeket előző nap vitt haza, hogy este otthon dolgozhasson rajtuk.

Egy másik nőismerősömnél, Jerome-hoz hasonlóan, tornázáshoz való kellékek voltak a második táskában. Egy harmadik pedig az elegáns cipőjét cipelte naponta oda-vissza, mert nem tudta hova elzárni a drága divatos lábbelijeit a munkahelyén. Egy negyedik nő a laptopját vitte egy külön válltáskában.

Jelzem, valamennyi megkérdezett minden táskája elegáns, a vászon kivitelezésű (úgynevezett „gym-bag”) – tornatáska is. Műanyag szatyrokat csak bevásárláskor hordoznak az emberek, és én például a szemétláda kibélelésére használom azokat.

Emlékszem, Szlovákiában és Magyarországon a nőknél azért volt sok táska, mert hazafelé menet ők vásároltak be, és cipelték haza az élelmiszert. New York-ban az élelmiszer, ha sok és nehéz, házhoz jön, ingyen. Vagy az egész család szombaton kirándul a legközelebbi nagyáruházba, és egy-két hétre bevásárol. Együtt.

Idén nyáron úgy láttam, már mifelénk is elég gyakori, hogy a családok autóval mennek lebonyolítani a nagybevásárlást valamelyik szupermarketba, de a délután cipekedő nők látványa még mindig elég gyakori.

Kíváncsi vagyok, a kéttáskás nők jelensége mikor éri el térségünket.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Lola es Sammy

Leibovitz beszelget

A Brooklyni Muzeum

Annie a Fotós

Hányas vagy? Negyvenhetes? – kérdezhetnénk Nagy Bandó Andrással együtt, és Annie Leibovitz azt mondaná, hogy igen.

A sztárfotóiról ismert amerikai fotósnak októberben nyílt meg az új kiállítása a Brooklyni Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás Leibovitz új könyve kapcsán jött létre A Photographer’s Life, 1990-2005 amely nem csak a művész hivatalos „munkafotóit” foglalja egybe, hanem Leibovitz magánéletére is rávilágít. Láthatunk számos fotót a szüleiről, az öt testvérről és családjaikról, Susan Sontag-ról és Leibovitz gyerekeiről.

Az éppen a San Franciscó-i Művészeti Intézetben tanult Leibovitzot – aki eredetileg festő akart lenni – az akkor induló Rolling Stone magazin 1970-ben fogadta fel portrék készítésére. 1973-ban már ő volt a magazin vezető fotósa. Rengeteg címlappal és tíz évvel később a Vanity Fair magazintól kapott néhány különleges megbízást, mint például a mezítelen terhes Demi Moore címlapfotó elkészítését. 1983-ban jelent meg az első könyve és került sor az első önálló kiállítására.

Később sztárportré sorozatot készített az American Express számára, elvállalta a hivatalos fotós szerepét az 1985-ös mexikói világkupán, saját stúdiót nyitott New York-ban és rengeteg díjat nyert. Sokak szerint mégis John Lennon és Yoko Ono portréja (ahol Lennon mezítelen és Ono köré csavarja testét, mint egy csecsemő, és amely néhány órával Lennon halála előtt készült), Leibovitz legismertebb és legjobb fotója.

A Leibovitz-klán csak egy része volt jelen a brooklyni megnyitón, mégis öt sort foglaltak el a nagy előadóteremben. A rövid beszélgetés alatt, amelyet a Brooklyni Múzeum igazgatója vezetett, Leibovitz elmondta, hogy az új könyv összeállítása egyfajta segítség volt a Susan Sontag halála okozta gyász feldolgozásában.

Sontag, akivel Leibovitz egy munka kapcsán találkozott az 1980-as évek végén, nagy hatással volt Leibovitz munkájára és életére. „-- Amikor először mentünk vacsorázni, egész délután a New York Times-ot olvastam, hogy felkészüljek”-- mondta a művésznő. Sontag azt mondta neki: „-- Jó vagy, de lehetnél jobb is!”

Sontagot minden érdekelte, nagyon nagy volt az intellektuális étvágya, és a két nő rengeteget utazott együtt világszerte. Rendszeresen látogatták Európát, de voltak Ruandában és Szarajevóban is, az ottani krízisek megoldása érdekében. Több sikeres könyvprojekten, mint például a Women címűn, is együttműködtek.

Kapcsolatukról hivatalosan nem beszéltek, ami annál érdekesebb, mivel Sontag sosem titkolta biszexualitását. Leibovitz az idén a Newsweek-nek adott interjúban viszont egyértelműen kimondja -- annak ellenére, hogy nem laktak egy lakásban (de látták egymás lakását az ablakból) „Susannal ez szerelem volt”.

A kiállítás és könyv fotói közül talán a Sontag halála előtti és halála utáni képek, valamint Leibovitz gyerekeiről készült portrék a legemlékezetesebbek. Sarah lánya egy kivételesen színes és csodálatos fotója alá Leibovitz ezt írta: „Tudom, hogy jobban be kellene kapcsolódnom a gyerekeim életébe, de néha nem tudom megállni, hogy csak nézzem őket.”



Megjelent a www.baratno.com oldalon

Halloween kutyus

Patria Rádió-Barátnő


Az igazság az, hogy sosem vágyódtam az Egyesült Államokba, de amikor 1999-ben lehetőségem nyílt ellátogatni New Yorkba, nagyon örültem.
Jöttem, láttam és nem akartam győzni. New York csodálatos, meséltem már odahaza az ismerőseimnek. Sétáltam éjszaka a Broadwayn, sétáltam napközben a Central Parkban, hajóztam a Szabadság szobor körül, voltam a Coney Islandi orosz negyedben és a tengerparton. Felmentem az Empire State Building kilátójára. Néztem háromdimenziós filmet, és egy felhőkarcoló tetején is koktéloztam. A New Yorkban töltött idő nagy része alatt úgy éreztem magam, mint egy Woody Allen filmben. Minden díszlet a helyén volt, csak a kamerát nem láttam sehol.
Ismerőseim főleg az emberekre voltak kíváncsiak. New Yorkban mindenféle náció és bőrszín megfordul: fekete, barna, sárga vagy fehér. Az emberek sokkal több időt töltenek munkában, moziban, étteremben, bárokban, vagy színházban, mint mifelénk. Ebben a nyolcmilliós városban egyszer sem láttam közúti balesetet. A sok autó az utcákon lassan halad, mert minden sarkon van egy forgalmi lámpa. Nincs olyan bűz a gépkocsiktól, mint Pesten, és zaj sincs. Az emberek sosem álltak túl közel hozzám a metrón. Vagy ha mégis, elnézést kérnek. Valamiféle érdekes udvariasság van a levegőben, ami nagyon gyorsan rámragadt.
A furcsaságokról: Az emberek papírpoharakkal a kezükben szaladgálnak az utcán, amelyben kávé van. A metrón is azt iszogatják reggel, és mindenki csendesen olvas. A forgalmas utcák tele vannak éttermekkel. Olyan éttermek is léteznek, ahol nincsenek asztalok, mert csak elvitelre főznek. A nők az elegáns ruhához is tornacipőt viselnek. Ritka a rövid hajú nő vagy lány. Rengeteg színesbőrű nőt látni fehér bőrű kisgyerekekkel – ők a babyszitterek. Mindenkinél van egy üveg ivóvíz. Ismerősök, amikor találkoznak, nem puszilkodnak, mint nálunk, hanem átölelik egymást. Szombaton is jár a postás. A New York Times vasárnapi kiadása több, mint három kilós. Az embereknek nics személyi igazolványuk – a jogosítvány szolgál e célra.
Rengeteg élményem akadt, sok mindent megfigyelhettem. Például az esős napokon a sarkon álló indiai árusokat. „Umbrella, umbrella, umbrella” kiáltásukat először nem is értettem, de később nagyon megkedveltem őket. Egy dollálért árulták az ócska kínai esernyőket.
Szóval, nem akartam én itt élni. A sors mégis úgy intézte, hogy 2001-ben ide költöztem és rájöttem, okosak azok a nők, akik kosztümhöz is tornacipőt hordanak, és azok is, akiknél mindig van egy üveg víz. A város ugyanis olyan nagy, hogy sok gyaloglás nélkül senki sem boldogul, és tűsarkúban gyalogolni a lábra és a cipőkre nézve is káros. Az irodában pedig nem gond cipőt cserélni. A víz is hasonló okból kell, hiszen az ember gyakran órakat tölt csak a városban utazgatva.
Never say never – sose mond, hogy soha – tanácsolja a közmondás. Mert az ember sosem tudja, hová sodorja a sors. Engem, szerencsére jó helyre és jó emberek közé, Brooklynba, helyezett.

Elhangzott a Patria Radio Baratno cimu musoraban, 2006. november 4-en

A bohoc cukorkat osztogat

A vilag legkeresettebb embere Brooklynban

Ket tokocske

Templom a 6. sugaruton

Brooklyni tehenke (Flatbush Avenue)

Time Square, New York

Tolerancia


Bevallom, nem szeretem a tolerancia szót. Amikor valaki azt mondja, hogy jól tolerálja a fájdalmat, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig tűri, hogy fájjon.

Ha viszont túlságosan fáj, akkor az ember sikít, vagy elmenekül. Én általában nehezen tolerálok bizonyos helyzeteket, és emberi viselkedést, és bizony sikítok, vagy elmenekülök.

A tűrés a kulcsszó ebben az esetben, és ezért nem szeretem, amikor politikusok, vagy más médiaszereplők toleranciáról beszélnek a homoszexuálisok, a romák, vagy bármelyik más embercsoporttal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy el kell ezeket az embereket tűrni köreinkben annak ellenére, hogy például legszívesebben kiköltöztetnénk őket egy távoli szigetre.

Sokkal jobb lenne, ha tolerancia hangoztatása helyett például a megértést vagy megismerést gyakorolnák, mert az a tapasztalatom, hogy az intolerancia, vagyis a gyűlölködés, pont onnan ered, hogy valamit nem ismerünk és félünk tőle, félreértjük. Az idegent, embert vagy eszmét, nagyon könnyű gyűlölni, és nagyon könnyű ráakasztani megkövesedett félelmeinket.

Amikor a német nemzet szocialisták kitalálták, hogy a zsidókat ki kell irtani, kihasználták azt, hogy Németország rossz anyagi és mentális helyzetben volt. Az emberek nagy tömegekkel kis adagokban hitették el, hogy minden problémájukért a zsidók a felelősek. Az ilyen tömeghisztériával nem nagyon lehet szembeszállni, így a normális emberek és a zsidók egy kisebb része még időben elhagyta Európát, és most az USA-nak nyernek Nobel-díjakat.

A mai lengyelországi, magyarországi, és szlovákiai politikai klíma engem pont erre a tömeghisztériás állapotra emlékeztet, amikor egy nemzet és benne néhány nemzedék keres bűnbakot. Ki tehet arról, hogy rossz a gazdasági helyzet? Ki tehet arról, hogy a politikusok, kivétel nélkül, hazudnak?

Ha a nemzet nem talál ideális csoportot, aki elvállalná a bűnbak szerepét -- mert nyilvánvaló, hogy a térségben nem sok zsidó él mostanság --, akkor el kell terelni a figyelmet a tehetetlenségről, és például a melegekkel foglalkozni.

Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik gyűlölik a homoszexuálisokat, nem ismernek egy meleget sem. Pedig biztos, hogy van környezetükben egynéhány -- mint ahogy mindnyájunk környezetében vannak. Ha őszintén elgondolkodunk azon, mi is az, amit a melegek akarnak, akkor rá kell jönnünk, hogy abban semmi kivetnivaló nincs. Nyíltan akarnak együtt élni -- és nem bujkálva, hazudozva. Azt szeretnék, ha partnerük gondozhatná őket, amikor betegek. Örökölni szeretnének egymás után, ha esetleg valamelyikük meghal. Családot szeretnének alapítani, mint hogy sokuknak már van gyereke előző házasságából. (Mivel a gyereknevelés témája talán a legkényesebb, előrebocsátanám, hogy a homoszexualitást nem lehet senkibe se bele nevelni. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden meleg egy heteroszexuális családban nőtt fel és mégsem lett heteroszexuális, így a folyamat fordítva sem működhet.)

Mégis kinek és milyen alapon lehetne kifogása ez ellen?

Társadalmunkban mégis a homoszexuálisokat tárgyalják napirenden. És nem az alkoholista vagy pszichopata férjeket, akik verik feleségüket és gyerekeiket. Nem a korrupt törvénykezést kritizálják, amely kiengedi a maffiózókat a börtönből. Nem a társadalmat, amely nem tesz semmit az ellen, hogy nagyon sok éhesen megy reggel iskolába, ha egyáltalán jár iskolába.

Mégis -- hogy is van ez?!

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Piac a Columbia Egyetem elott