Magyar cukraszda Manhattanben

Teahaz Santa Fe-ben

Egy érzékeny férfi

Santa Fe-ben, az USA délnyugati részén 2006 végén három napig és három éjjel esett a hó. Nem szakadt, hanem szépen lassan esett, ráérősen, nem sietve, mint aki tudja mi a dolga a világon.

A behavazott város egyik teaházában ültem, amikor a következő beszélgetés véletlen és önkéntelen tanúja lettem.

Egy ötvenes férfi, aki később Patrick-ként mutatkozott be, egy heverőn ült, kabátja és hátizsákja a bal oldalán, laptopja pedig előtte az asztalon. Szorgalmasan pötyögött. Egy idő után felnevetett. Hangosan, hogy mindenki hallja. Később újra felnevetett.

A vele szembeni kerek asztalnál ülő nő, negyvenes évei közepén járhatott, csendben írogatott, valószínűleg naplót. Hívjuk Karen-nek. Nem tudta nem észrevenni Patrick hahotáit.

-- Nem akarja megosztani velem, min mulat ilyen jól? -- kérdezte Karen.

-- Egy pillanat, rögtön befejezem -- válaszolta Patrick.

Tíz perc múlva Patrick felolvasta, amit olyan szorgalmasan gépelt. Egy párbeszéd volt két középkorú férfi között. A férfiak azt vitatták meg, mit akarnak a mai nők a mai férfiaktól. Valószínűleg mindkét férfi Patrick alteregói voltak.

Az egyik, Nathan, egyre csak bizonyítgatta barátjának, Ed-nek, hogy a mai nők bizony az érzékeny, és nem a macho és erőszakos férfiak után vágynak.

„-- Akkor neked, mint ilyen férfinak miért nincs szerencséd a nőkkel? -- kérdezte Ed. -- Mert én önpusztító tendenciákkal is bírok -- válaszolta Nathan.”

Patrick írása nem volt sem kitűnő, sem vicces, ő mégis nagy megelégedéssel beszélt róla. Kiderült, hogy Patrick épp egy hosszú kapcsolat végét gyászolja és keresi az okokat, illetve az után kutat, ő mit szeretne a partnernőjében, és vajon a nők mit szeretnének cserébe.

-- Én egy okos, független gondolkodású, érzékeny férfi vagyok -- mondta Patrick. -- Nők között nőttem fel. Ismerem őket, nagyon jól érzem magam közöttük. A mai nők azt mondják, hogy ilyen férfit akarnak, és amikor megkapják, mégsem felel meg nekik. A nők emancipálódtak, megtalálták helyüket a társadalomban és most a férfiak azok, akik nem tudják, mi a szerepük.

Karen ezzel nem értett egyet. Szerinte vannak olyan férfiak, akik helyzetüknél fogva nem találják a helyüket és vannak olyan nők is, akik nagyon kényelmesen érzik magukat a társadalomban, ezt mégsem lehet általánosítani. Még mindig sok nőt bántalmaz a férje vagy barátja, a nők kevesebb pénzt kapnak azonos munkáért, még mindig rájuk hárul a házimunka nagy része, amit a társadalom nem becsül meg, nem is értékel, és még mindig nem juthatnak a politika és a biznisz élvonalába.

Az emancipációval több felelősség és új kihívások, problémák keletkeztek a nők számára és ezekkel társadalmi szinten is meg kell majd birkóznunk, magyarázta Karen. És ne higgye azt sem, hogy nincsenek olyan egyedülálló nők, akik érzékeny férfi partnerre vágynak,monda Karen. Én egyre több ilyen nők ismerek a környezetemben, tette hozzá.

A beszélgetés innen a hagyományokra, a politikára és a kultúrára terelődött. Végül, már kabátjában ülve a heverő karfáján, Patrick megkérte Karen-t, hogy küldje hozzá egyedülálló barátnőit.

-- Küldöm -- mondta Karen, és amerikai szokás szerint megölelte az okos, érzékeny férfit.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Párbeszéd

A buszon hallottam a következő párbeszédet, Brooklyn-ban, 2007. január elején.

Nő 1.:

-- Ha egy napig nem hallok felőle, már nem bírok elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, és ahogy van egy szabad percem, máris csurognak a könnyeim. Imádkozok, mást nem tudok tenni. Próbáltam elengedni. Felajánlani, hogy ne kínozzon a félelem, de nem megy. Aztán kapok tőle egy sms-t, vagy felhív, és máris minden rendben van. Persze, csak egy napig.

Nő 2.:

-- Én ugyanígy vagyok ezzel. Ha nem hív egy napig, vagy én hívom a mobiljára és csak a rögzítő jelentkezik be, vagy hiába hagyok üzenetet, nem hív vissza egy órán belül, elfog a rettegés. Már látom is lelki szemeimmel, ahogy valahol elhagyatottan fekszik, lehet, hogy holtan. És én nem tudok rajta segíteni, mert azt sem tudom, hol van. Csakhogy az én fiam nem Irakban van, hanem itt, New York-ban. Heroinfüggő.



Megjelent a www.baratno.com magazinban.

Canyon Road, Santa Fe, New Mexico

Munkahelyi szerepek


Számos munkahelyem egyikén sem volt olyan főnököm, vagy kollégám-kolléganőm, aki bármilyen módon is zaklatott volna.

Szexista és a nőket lekicsinyítő megjegyzéseket a munkahelyen akkor tapasztaltam, amikor a 80-as évek közepén, középiskolásként gyakorlaton vettem részt kisvárosom különböző üzemeiben. Az ottani főnökök mind férfiak voltak, még akkor is, ha a női alkalmazottak okosabbak, műveltebbek voltak és a vezetői munkakör ellátására jobb képességekkel bírtak.

Később, a rendszerváltás után, a pozsonyi politikai körökben hasonlókat tapasztaltam. Nagy kiábrándulás és komoly életlecke volt számomra azt látni, hogy még a legliberálisabb férfiak sem tudták elfogadni, nem respektálták az ügyes női politikusokat.

Budapesten egészen más tapasztalatok birtokába kerültem hét évnyi ottlétem alatt. Volt férfi és női főnököm is. Volt köztük magyar, amerikai, cseh és szlovákiai magyar is, és egyikkel sem volt semmi problémám. Korrektek, egyenesek voltak, megkövetelték a jó minőségű munkát, és azt jól meg is fizették. Meggyőződésem, hogy az előbbieket csakis a szerencsének köszönhetem. Bizonyára Budapesten is akadnak szexista főnökök bőségesen.

Amióta itt élek az Egyesült Államokban, nem dolgoztam formális munkahelyen, így saját bőrömön nem tapasztaltam az itteni főnökök modorát és szokásait. Annyi biztos, hogy itt számos női főnök akad. Nők irányítanak kis és közepes bizniszeket, de a nagyok között -- például a Wall Street-en, ahol a munkakörnyezet megköveteli, hogy a nők mindig harisnyában és zárt cipőben, a férfiak pedig csak hosszú ujjú ingben jelenjenek meg -- még mindig nem rúghatnak labdába.

Több nagy céget pereltek be női alkalmazottak bizonyított diszkriminációért, és dollárok milliói cseréltek gazdát a perek eredményeképpen, a nők helyzete a nagybiznisz világában mégsem változott. Még.

A nemi szerepek változóban vannak, a munkahelyeken és a családon belül is, ennyit leszögezhetünk. Hogy ez mikor és milyen hatással lesz a munkahelyi zaklatásra, a nők munkahelyi szerepére, azt majd lányaink és unokáink fogják elmesélni.

Megjelent a www.baratno.com oldalon

Ma Brooklynban 22 fok Celsius volt a homerseklet delutan. Gyonyoruen sutott a napocska. Nem csak az emberek orultek!

2007. januar 6., Brooklyn

Santa Fe, 2006 December 29.

Santa Moose

Karácsony New Yorkban

Hálaadás utáni napon az emberek megőrülnek New Yorkban (és a hírek szerint az Egyesült Államok más részeiben is). Mivel ez az ünnep mindig csütörtökre esik, fekete pénteknek hívják a következő napot, mert az üzletesek számára ilyenkor kezdődik a karácsonyi vásár. A Rockefeller Center elé odakerül az óriási fenyőfa, a sugárutakon esténként nagy neon hópelyhek fénylenek, és a kirakatokból is mosolyog a karácsony.

A hálaadás napja utáni pénteken amint elütötte az éjfélt, sőt néha korábban is, az emberek beállnak a sorba a legnagyobb kedvezményeket ígérő üzletek és üzletközpontok előtt, hogy nyitás után azonnal elcsípjék a kinézett laptopot vagy plazmatévét. Össze is verekednek a kedves vásárlók, néha rendőröknek kell közbelépniük.Hogy mi veszi rá őket ilyen viselkedésre?

Az átmenetileg olcsóbban kapható áruért mindenre képesek. Aki nem engedheti meg magának az ezerdolláros számítógépet, s csak négyszáz dollárja van, az tudja, hogy évente csak ez az egy alkalom adódik, amikor ilyen olcsón megvásárolhatja. (A tévhittel ellentétben az USA-ban rengeteg a szegény család, és még több az egy vagy több állásban minimálbérért dolgozó ember, aki a szegénység küszöbén él.)

A másik mozgatórugó pedig a vadászösztön. „Bárki tud kétszáz dollárért divatos, márkás farmert venni – mondta az egyik ismerősöm nemrég –, de negyvenért megszerezni ugyanezt, az már valami. És itt van a kutya elásva: Ott, ahol mindig minden rendelkezésre áll, ahol az interneten, telefonon, személyesen éjjel-nappal lehet vásárolni, és nincs lehetetlen, ott elvész a vásárlás öröme. Új örömöt az jelent, ha árengedménnyel árusított holmi után kutatnak, és némi szerencsével sikerül hozzájutniuk. Így jobban megbecsüljük, és jobban is örülünk neki.”A CNN novemberi közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 69 százaléka úgy vélekedik, hogy nem lesz elégedett a karácsonyi ajándékával. Ebből érthető, hogy december 26-án, amikor újból kinyitnak a nagy áruházak, ellepik őket a vásárlók, mintha újból fekete péntek lenne. Csak éppen most nem vesznek, hanem cserélnek. A nem tetsző ajándékokat viszik vissza – másra cserélik, vagy későbbi vásárlásra jogosító ajándékutalványra.

Brooklynban, azon a környéken, ahol lakom, nincsenek nagy áruházak, és az ünnepeket ki-ki a maga módján éli meg. A zsidók a hanukát, a keresztények a karácsonyt, az afroamerikaiak a kvanzát, a kínaiak pedig azt ünneplik, hogy egy hétig mindenki otthon marad. Mivel a kínai ünnepek más időpontra esnek, általában tőlük rendelik az ebédet, vacsorát. Sokan síelni vagy a karibi szigetek egyikére menekülnek a New York-i télből, a karácsony és újév közötti turistaáradatból. Manhattanbe nem is ajánlatos elindulni ebben az időszakban, mert mindenhol – a múzeumokban, éttermekben, az Ötödik sugárúton, az üzletekben, a metrón – tolonganak a látogatók. Fényképeznek, esznek-isznak, pénzt költenek, és ez jó a városnak.

Január másodikán megint visszaáll a rend. Kinyitnak a boltok, a turisták hazamennek, a helybeliek újra felveszik mindennapi munkatempójukat. A kirakatokból eltűnik a karácsonyi díszítés, és a sok kicserélt áru újra a polcokra kerül. S hogy ne unatkozzanak azok, akik árengedményre vadásznak, elkezdődik a karácsony utáni kiárusítás. Hiába, fogyasztói társadalom a miénk...

A gyerekek is örülnek ennek az időszaknak, mert nem kell iskolába járniuk, és ha szerencséjük van, még hóembert is építhetnek az udvaron vagy a ház előtt. Az amerikai gyerekekhez nem jár a Mikulás december elején, így csak egy ünnep marad az év végére, kinek-kinek vallása szerint.

Ismerek egy családot, ahol az anyuka zsidó származású, az apuka pedig ír katolikus. Egyik szülő sem vallásos, de két lányuk kedvéért mindkét vallás hagyományait követik. Így ők járnak a legjobban: először megkapják a hanukai ajándékokat, utána pedig felöltöztetik a karácsonyfát, hogy december 25-e reggelén új ajándékokat találjanak alatta.December 24-e itt nem ünnep. Igaz, hogy a karácsonyfát ilyenkor vagy még korábban díszítik, és a zoknikat is ilyenkor aggatják a kandalló párkányára, de az ajándékozásra még nem kerül sor. Este, mielőtt a gyerekek aludni mennének, kikészítenek egy pohár tejet és pár kekszet Santa Claus számára, aki a legenda szerint az égen robogó szánnal 25-ére virradóra – egy éjszaka alatt – járja végig a sok-sok amerikai otthont (a kandalló kéményén keresztül jön be), és a nagy munkában bizony meg is éhezhet. Reggel, amikor a gyerekek felébrednek, ott találják a fa alatt az ajándékokat, a kandallón pedig a teli zoknikat. Ezekbe a kisebb ajándékok kerülnek.

Egyik osztálytársam, Kate, aki az USA közép-nyugati részén nőtt fel, azt mesélte, hogy gyermekkorában nemcsak a keksz és a tej tűnt el reggelre a kandalló mellől, hanem az éjszakai vendég hamus csizmája, és a rénszarvas nyomokat is hagyott a nappaliban. Ebben a családban úgy kötöttek kompromisszumot a legenda és a realitás között, hogy néhány csomagon az állt: Anyától, Apától, másokon pedig: Santa Claustól, Santa Clausnétől. Kate nagyon meg volt elégedve azzal a karácsonyi szokással, amikor a család újból pulykát evett, és tojásos likőrrel koccintott.

December 26-ára véget ér az ünnep, de a vásárlási láz folytatódik. Aki ráér ilyenkor, igencsak jól jár. Nem így a karácsonyfák: ezek a hideg betonon végzik, néhai pompájuktól megfosztva. A házak előtti díszek még sokáig megmaradnak, néhol tündéri hangulatot kölcsönözve a hideg, sötét téli éjszakáknak.

Megjelent a Vasarnap magazinban

Repter, Albuquerque, Uj Mexico

Tiszta Cicusok /A Szárítóban/

Central Park South, 2006, December 20.

Rossz Cicus!

Jó Kutyus!

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006 novembere

A november végi, mint ahogy augusztus közepe óta minden hétvégém a tömérdek házi feladat elkészítésével telt. Szombaton este viszont egy nagyon kedves ismerős jött hozzánk vacsorára, akit még Budapesten ismertem meg, bár New York-i. Nevezzük Jennifernek ezt a magas, vékony, szőke hajú hölgyet, aki a harmincas évei vége felé jár.

Mivel csak egy hét telt el a hálaadási vacsora óta, és errefelé ez a leginkább családcentrikus ünnep, a beszélgetés rögtön az idei hálaadási eseményekre terelődött. Kiderült, hogy Jennifer édesanyjának a második férje uralni szerette volna a család hálaadását és az asztal körüli beszélgetést. Megkövetelte, hogy az ő szónoklatára figyeljen mindenki és amikor vacsora után az emberek szétszéledtek – ki a konyhában segédkezett, ki kávét főzött –, nagy hanggal hívta a családtagokat vissza az asztalhoz. „Itt most csak egy beszélgetés folyik, éspedig ennél az asztalnál!” – jelentette ki az önjelölt családfő. Erre több vendég sietve elbúcsúzott, köztük Jennifer is.

Nem mindig könnyű a családdal. Vannak családtagok, akik megnehezítik a dolgunkat, és ilyenkor nem lehet nem megkérdezni, mire jó az, hogy valaki hatalmaskodni szeretne egy családi összejövetelen, ahelyett, hogy szeretettel közeledne, érdeklődne a jelenlévők hogyléte felől. Jennifernek terebélyes a családja. Édesanyjának hét, édesapjának nyolc testvére van.

Édesanyja is uralkodó típus, bár a lány felnőtt kora óta megtanulta távol tartani őt a mindennapjaitól, mert öncélú kritikára és támadásokra nem volt szüksége. Testvéreivel jó a kapcsolata, a legjobb barátja mégis egy volt kapcsolatából származik. Az exbarát elkíséri a családi eseményekre is, mert Jennifernek már négy éve nincs állandó partnere. Szomorú, hogy egy ilyen jószívű, ügyes és szép fiatal nő, akinek jó munkahelye van, és aki minden más szempontból sikeresnek mondható, nem boldog. Szeretne gyerekeket is, de nem egyedül. A nagy őt már rég nem keresi, csak szerelmet szeretne – valakit, akiben megbízhat, és aki viszontszereti őt.

A vacsora sajttálból, salátából, igazi steakből, illetve párolt és friss fokhagymán pirított zöldségekből állt. Desszertnek brownie-t vettünk. A süteményen kívül ezúttal minden a mi konyhánkban és általunk készült. Italnak zöld teát és vörös bort szolgáltunk fel. Tizenegy óra felé taxit hívtunk Jennifernek, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát nálunk. Sammyvel, az egyéves cicával is összebarátkoztak.

Ahogy raktuk a tányérokat a mosogatógépbe, egyre csak azon spekuláltunk, hogy valami helyes fiatalemberrel kellene összeismertetni Jennifert. Vasárnap még egy záróvizsgát is letettem, az interneten keresztül. Előtte eljöttek értem a barátnőm szülei, mert a kétéves számítógépük rosszalkodni látszott. Útközben vettünk egy nagy kapacitású hordozható tárolót, és minden fontos anyagot arra mentettem át. Mire megebédeltünk, és hazaértünk, már késő délután lett. A vizsga után örömmel pihentem a Született feleségek legújabb epizódja mellett. Újra a hétfőre, a hétköznapokra gondoltam. Láttam az autóból, hogy a sarki fűszeres boltja előtt már ott sorakoznak a fenyőfák. Közeledik a karácsony, és megint eltelt egy év…


Megjelent az Uj Szo december 9-ki szamaban.

New York Karácsony Előtt

Az év végi ünnepek New Yorkban egészen máshogy zajlanak, mint mifelénk.

Egyrészt, New York nyolcmillió lakosságának jelentős része nem keresztény. Sokan nem ünneplik az általunk univerzálisnak vett karácsonyi és új évi ünnepeket. A zsidók, kínaiak vagy muszlimok egészen más ünnepnapokra koncentrálnak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nem keresztény gyerekek kimaradnának a karácsony körüli kavalkádból. Nem is lehet ebben a városban nem észrevenni, hogy üzleti szempontból, az egyik legjelentősebb ünnep közeledik.

Már november végén, a hálaadás ünnepét követő pénteken megkezdődnek a karácsony előtti vásárok. Városszerte megjelennek a sokfajta és sokméretű fenyőfák. Amikor este hazafelé baktatok Brooklyn utcáin, bizonyos boltok előtt megcsap a fenyők zöld illata -- nagyon kellemes, főleg szélcsend idején.

A kirakatok is megváltoznak. A Chanuka zsidó ünnep tiszteletére nyolcágú gyertyatartók és a karácsonyfák, illetve karácsonyi díszek jelennek meg. És természetesen az elmaradhatatlan csomagok, nagy, csillogós masnikkal átkötve.

Környékünkön a házak elejét ilyenkor a hóemberek és Santa Clausok uralják, és esténként több tucatnyi égő világítja meg a fákat.

A sugárutak villanyoszlopaira felkerülnek a nagy hópelyhek, amelyek sötétedés után gyulladnak fényre. Több étterem és intézmény is állít fát a székhelye elé, és feldíszíti az utcán növő fákat is. Sötétedés után öröm végigmenni a város néhány kiemelkedően szépen díszített kerületén, és a gyermekes családok el is autóznak ezekre a környékekre, hogy megcsodálhassák mások fantáziáját. Ez az egyetlen olyan időszak, amikor nem számít udvariatlanságnak bebámulni mások ablakain és udvaraiba.

Persze nem csak odakint nyilvánvaló, hogy ajándékozási szezon készül, hanem az emberek lakásaiban is. Pontosabban, már a postaládákban kiderül, hiszen ilyenkor naponta jönnek a szebbnél szebb katalógusok, amelyek a postaköltség elengedését vagy néhány százalékos engedményt kínálnak, ha éppen tőlük vesszük meg szeretteink számára az ajándékokat.

Én virtuális postafiókomban, az emailjeim között is észre vettem, hogy közeledik a karácsony. Jönnek a csalogató emialek olyan árusoktól, akiktől már korábban vásároltam. Van olyan, aki kétnaponta jelentkezik valami, véleménye szerint, fantasztikus ajánlattal.

December huszonhatodikán, amikor az itteni szokások szerint véget ér a karácsony ünneplése és mindenki elkezd az év végi mulatságokra készülni, az emberek visszaviszik az üzletekbe azokat az ajándékokat, amelyek nem nyerték el a tetszésüket. Valami szebbre, jobbra cserélik őket.

Még az év vége előtt, a karácsonyfák kikerülnek a házak elé, és ott várják, hogy a szemétszállítók elvigyék őket újrafelhasználásra. Szomorú látvány, mert csak pár napig szolgáltak az emberek örömére, pompásan feldíszítve, és most csupaszon fekszenek a betonon. Mint nem sokkal előtte a lehullott falevelek, ez is az elmúlás, az élet jelképe. Az élet körforgásáé, hiszen az új évben újra lesz vásárlási láz és karácsonyfa szezon.

Elhanzik a Pátria Rádió műsorában.

Borat

Az antiszemitizmus, a szexizmus, a rasszizmus és a homofóbia nem nevetségesek – jelentettem ki könnyelműen a Borat című filmmel kapcsolatban, miután november elején a New York-i médiapiac tele lett róla szóló elemzésekkel.

Tévedtem. A fent említett bűnök igenis nevetségessé válnak, ha olyan zseniális komédiások veszik kezükbe a dolgokat, mint Sacha Baron Cohen, a cambridge-i egyetemen végzett zsidó származású angliai tehetség. Udvari bolondnak lenni ugyanis nagyon bonyolult dolog. Először is élesen kell látni a királyi udvar hibáit. Ezeket fel kell nagyítani, és úgy kell tálalni a királynak, hogy egyrészt megértse, másrészt ne sértődjön meg.

Cohen az USA udvari bolondja lett ezen az őszön. Majd kilencvenperces filmjében bemutatja Amerika néhány rendkívül árnyékos oldalát. Ő nem nevet, a szereplők sem, a moziközönség annál inkább. Kérdés, hogy min nevetnek a kedves nézők. Tudják, hogy a vicc róluk szól? Attól tartok, sok esetben nem, és ez a komédiát azon nyomban tragédiává változtatja.

A film főszereplője, Borat Sagdijev magas, vékony, bajszos, rosszul szabott öltönyöket visel, és nem tudja, bár percenként bizonyítja, hogy civilizálatlan és ostoba. Kazahsztánban, ahol él, anyatejből készítik a sajtot, zsidófuttatást rendeznek, a prostituáltakat állami rangsorral látják el, s a nemi erőszak mindennapos és elfogadott dolog.

Boratot munkáltatója, az információs minisztérium küldi ki az USA-ba, hogy mint újságíró tudósítson arról, hogyan oldották meg ideát a gazdasági, szociális problémákat és a zsidókérdést. New Yorkban járva meglátja Pamela Andersont a Baywatch című sorozatban, és elhatározza: Kaliforniába megy, hogy feleségül vegye. Így kezdődik el barangolása az Egyesült Államokon keresztül.

Ahogy ültem a brooklyni moziteremben, s jókat szórakoztam Boraton és az amerikai mezei idiótákon, az is eszembe jutott, hogy tudnék-e ilyen jókat nevetni, ha esetleg Budapesten, Pozsonyban vagy Prágában járt volna. Meggyőződésem ugyanis, hogy sajnos, felénk is bőven találna anyagot egy hasonló hangvételű filmhez. És lehet, hogy nem ártana, ha elénk is tükröt tartana egy hasonló vicces, butuskának mutatkozó, s annál inkább leleplező udvari bolond.

Megjelent a Vasárnap magazinban.

Vásárlás, ajándék, karácsony

Egyre inkább az az érzésem, hogy nagyon nehéz feladat felkészülni a karácsonyra, főleg, ami az ajándékozás kérdéskörét illeti.

Mert az ember olyasmit szeretne ajándékozni szeretteinek, aminek őszintén örülnek, amit még hónapok múlva is kézbe vesznek, az ajándékról az eszükbe jutunk, és lehet, hogy még mosolyt is varázsolunk az arcukra.

Majdnem minden ismerősömnek, a gyerekeket is beleértve, minden olyan megvásárolható dolga megvan, amire igazán vágyik. És így az év egészében vadászó füllel figyelek, hátha elcsípek valamit, amiről kiderül, hogy az illető nagyon szeretne, de mégsem veszi meg magának. Persze, olyan családok is vannak, ahol megbeszélik, ki mit és kinek vesz majd, és ily módon mindenki azt kapja, amire szüksége van. Igen ám, de hol marad a meglepetés öröme, izgalma? Nem erről szól minden ajándékozás és leginkább a karácsony? A várakozásról, a meglepetésről és az ajándék okozta örömről?

A CNN tévétársaság adásában láttam egy felmérést, miszerint a megkérdezettek 69 százaléka gondolja úgy, hogy nem lesz megelégedve a karácsonyi ajándékával. Ők – nagyobb részben nők -- azt is bevallották, hogy szándékosan jutatják szeretteik tudtára, mit szeretnének, sokan listát is készítenek. Eközben a férfiak többsége azt vallotta, hogy macerának érzi az egész ajándékozási cirkuszt, és a vásárlást az utolsó pillanatra hagyják.

A felmérés persze Amerikában történt, de lehetséges, hogy a magyarországi vagy szlovákiai állampolgárok között is hasonló véleményeket kapnánk. Miért veszett ki az izgalom, a meglepetés és a várakozás öröme a karácsonyból? A kommercializálás lenne az oka? Első látásra úgy tűnhet, hogy a kereskedők csak meg akarják könnyíteni a helyzetünket azzal, hogy rengeteg mindent kínálnak. Másrészt viszont a reklámok és a kirakatok hamis vágyakat is keltenek bennünk. Úgy érezzük, hogy vágyunk valamire, és amikor megkapjuk, rájövünk, nem is vágytunk rá igazán, hanem csak, mert másnak is az van, mi is ráfanyalodunk.

Talán a gyerekek még igazán, felszabadultan örülnek a karácsonynak – mert nem kell iskolába menniük, együtt a család, finom sütemény kerül az asztalra, és karácsonyfa díszeleg a lakásban. Persze, a nők számára, akik évről-évre elővarázsolják mindezt a szépséget, a karácsonyi hangulatot, nem annyira örömöt, mint inkább munkát jelent mindez. Kigondolják, megveszik és becsomagolják az ajándékokat, s nem feledkeznek meg a férj családjáról sem. Megsütik a mézeskalácsot, kitakarítják a lakást, kiválasztják a karácsonyfát, és fel is díszítik, megfőzik az ünnepi vacsorát, negyed órát nyugodtan ülnek az asztalnál, elfogyasztják a részüket, hogy utána mosogassanak és eltakarítsák a csomagolópapír fecniket a fa alól.

Nem hiszem, hogy az amerikai nagyvárosi anyák, nők így töltenék az ünnepeket. Egyrészt itt sok férfi szeret főzni (és főz is), s ha vendégek jönnek, a férj uralja a konyhát, a feleség pedig a lakással és a gyerekekkel törődik. Másrészt, ha nem akar, nem kell főznie senkinek sem. Itt nincs semmi furcsa abban, ha a család étteremben fogyasztja el az ünnepi ételt, és abban sem, ha az ünnepi menü házhoz jön, készen. A mosogatógép mosogat, és a takarító-bejárónő pedig kitakarít. A feladatok sokkal jobban el vannak osztva a férj-feleség duó között, és a nők így sokkal inkább tudják élvezni az együtt töltött időt. Quality time – minőségi időt, ahogy itt mondani szokás.

Lehet, hogy az itteni nők nagyon igényesek, és nem lesznek megelégedve a fenyőfa alatt talált ajándékokkal, viszont a kereskedelmi szférára nem lehet panaszuk... A társadalomra, az államra annál inkább, hiszen csak három hónapos anyasági szabadságot biztosít a nőknek, vagy még annyit sem, és nem segíti az anyákat óvoda- vagy bölcsődehálózattal.

De hát semmi sem tökéletes, ugyebár...?



Megjelent a www.baratno.com oldalon

Milyen kicsi a világ!

Könnyen megeshet egy mezei Columbia egyetemi hallgatóval, hogy a napokban az egyetem épületeiben Václav Havel volt cseh elnökkel, Orhan Pamuk török Nobel-díjas íróval és Edmund S. Phelps professzorral, az idei közgazdasági Nobel-díj nyertesével találkozik össze. E három közismert személy közül csak Phelps professzor tartozik az egyetem több mint háromezer állandó tanára közé. Havel és Pamuk a vendégtanárok létszámát bővítik; nevük hívogatóan cseng a potenciális diákok számára.

Kell is némi csalogatás, hiszen az egyéves tandíj idén a harmincötezer dollárt is meghaladta, és a különféle pótdíjakat is beleszámítva az összköltségek 44 814 dollárt tettek ki a 2006–2007-es tanévben. Ha hozzáadjuk a szállásra, étkezésre, tömegközlekedésre és tankönyvekre fordított kiadásokat, a tanév költségvetése bőven túllépi a hatvanezer dollárt.

Az egyetem presztízsének köszönhetően idén mégis csaknem huszonötezer diák fizetett be a tanszékek egyikére. Az alapszintű, úgynevezett undergraduate képzésben több mint hétezer hallgató vesz részt. A magasabb szintű mesterprogramokat az egyetem központjában hatezernél is többen látogatják.

Manhattan északnyugati részén, Morningside Heightsban, a Broadway és a 116. utca találkozásánál található az a kapu, amelyet amerikai filmekből jól ismerhetünk. Az egyetem területére, a campusra bárki bemehet – teszik is ezt a turisták tömegei. A patinás épületkomplexum megér egy rövid sétát a volt 116. utcán, amelyet annak idején az egyetem potom öszszegért egyszerűen megvásárolt a várostól, és elzárta a forgalom elől, hogy diákjai biztonságosan közlekedhessenek a két fő épület, a Low Memorial Library (itt adják át minden évben a Pulitzer-díjat) és a Butler Library (a nagy könyvtár) között.

A későbbi Columbia Egyetemet King’s College néven, 1754-ben György király tiszteletére alapították. Manhattan alsó részében egy kis épületben nyolc diákkal kezdte történetét, és összesen négyszer költözött, míg a mai helyére került. A Columbia University nevet 1896-ban vette fel, ekkorra már a női Barnard College, a Teacher’s College és az orvosi kar is részévé vált.

A Manhattan délnyugati részén elterülő New York Universityvel a Columbia az egyik legnagyobb ingatlantulajdonos New York városában. Az oktatásra és kutatásra használt épületeken kívül több lakóház is az intézményé: ezekben nyugdíjazott tanárok és hozzátartozóik laknak. Néhány évtizeddel ezelőtt, a gazdasági fellendülés korában ugyanis a bérmentes lakás is része volt egy tanár díjazásának.

Ma már ilyesmiről szó sincs. Az intézmény egyes tanszékei minden évben masszív pénzszerzési kampányba kezdenek, és jellemző, hogy sok a félállásban foglalkoztatott, úgynevezett adjunktus tanár. Az oktatók között így nagy a versengés egy-egy megüresedett helyért. Ezzel azonban a hallgatók jól járnak, mert hatása ugyancsak megmutatkozik az adjunktusok teljesítményén.

Az általam látogatott, Graduate School of Journalism újságírói iskolát Joseph Pulitzer alapította 1912-ben. Az egyetem egyik legnevezetesebb intézményének mára – ahogy erről a tanév elején tanáraink gondosan tájékoztattak – csak a hírneve maradt. „Mi nem szolgálunk fel ebédet, és itt majd nem tolonganak a munkáltatók, mint a Business Schoolban” – mondta az egyik oktató hozzátéve, hogy kis költségvetése ellenére a tanári kar mindent megtesz azért, hogy a diákok jól teljesítsenek.

Idén összesen – a levelező tagozaton tanulókat és doktoranduszokat is beleszámítva – háromszázhetvenöt diák látogatja az intézményt. A hallgatók átlagéletkora huszonkilenc év, a nők hatvankét százalékkal vannak túlsúlyban. Hetvenöt külföldi tanul itt, közülük többen Angliából, Kanadából vagy Új-Zélandról érkeztek, mások zöld kártyával rendelkező, nem amerikai állampolgárok.

Legnagyobb meglepetésemre és örömömre egy losonci, szlovákiai magyar lány is van a csoporttársaim között. Milyen kicsi a világ! Még a világhírű amerikai Columbia Egyetemen is találkozom hazaival!


Megjelent a Vasarnap magazinban.

Sammy

Kilatas egy Columbia egyetemi tanterembol

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. október


Október végén USA-szerte felmerül a kérdés: hová megyünk hálaadást ünnepelni? A mi karácsonyunkhoz hasonlóan itt a hálaadás napja az az ünnep, amikor mindenki igyekszik a családjával eltölteni néhány napot – még akkor is, ha egyébként ritkán látják egymást. Azok pedig, akik nem tudnak hazamenni vagy nincs hová, meghívást kapnak a barátaiktól, ismerőseiktől. A hálaadási csütörtök esti vacsora az, amikor senkinek sem szabad egyedül lennie – így tartja a hagyomány. A hagyomány egyébként onnan ered, hogy az első, Angliából ide települt fehér emberek nem élték volna túl a telet az indiánok segítsége nélkül. Az indiánok mutatták meg nekik, hogyan kell kukoricát, krumplit és egyéb növényeket termeszteni. A telepesek pedig aratás után hálát adtak a bennszülötteknek úgy, hogy nagy vacsorát rendeztek.

A modern szokás azt is beiktatta, hogy az asztal körül ülők elmondják, miért kell hálásaknak lenniük az elmúlt egy évben. Mára már ismert kép az amerikai filmekből: a család körbeüli a feldíszített asztalt, és a családfő megkezdi a pirosra sült óriás pulykát. A családtagok heccelik egymást, gyakran össze is vesznek, miközben adogatják egymásnak a krumplipürével, főtt répával, kukoricával, tőzegáfonya szósszal és más finomságokkal teli tálakat.

Mióta Brooklynban élek, évente egyszer én is részt veszek a hálaadási vacsorán. Barátnőm rokonai sosem feledkeznek meg rólam, a szegény külföldiről, és mindig szívélyes meghívást kapok erre a fontos eseményre. Tavalyelőtt a legnagyobb hóviharban autóztunk Brooklynból Manhattanbe. Útközben barátnőm papája némi kárörömmel mesélte, hogy lánya egyetlen egyszer kísérelte meg saját maga elkészíteni a vacsorát első lakásában. Mivel egyébként nem nagyon szokott a konyhában tevékenykedni, nem tudta, hogy a belső szerveket szorgos kezek már megtisztítva a pulyka belsejébe csomagolták. Barátnőm kibontotta a tőzegáfonyaszósz-, a kukorica- és más zöldségkonzerveket, porból megfőzte a krumplipürét. Amikor összejött a vendégsereg, kiemelték a pulykát a sütőből, és a szagról a konyhában jártasabbak rögtön felismerték, hogy a műanyag fóliába csomagolt belső részek bennsültek.

Barátnőm unokahúga férjével rendezte a vacsorát, amelyre vagy tizenöten jöttek el, beleértve a furcsa francia szomszédnőt is. A férj nagyon jó szakács, így én is, akinek a pulyka nem az esete, bőven válogathattam a finom salátákban, pulykatöltelékekben és grillezett zöldségekben. Desszertet mindenki hozott magával. Nekem az almás pite ízlett a legjobban. A kisméretű lakásban a sok ember, akik közül sokan itt látták egymást először, egészen jól elfért.

Tavaly a másik unokahúg rendezte a vacsorát. Ő Long Island távoli csücskében lakik. Itt is a férj volt a főszakács. A feleség inkább csak felügyelt, vagy szórakoztatta a vendégeket. A társaság nagy része jól összeszokott, ezúttal nem voltak idegenek a vacsoravendégek között.

Idén pedig a barátnőm hívta meg a családot hálaadás estéjére. A 17 ember három külön asztalnál vacsorázott, de ez sem rontotta el a meghitt légkört. A pulykát és a többi ételt egy étterem készítette elő, hiszen így is annyiba került, mintha ketten egész nap a konyhában szorgoskodtunk volna. Idén mi ezért az amerikai jó szokásért adtunk hálát, hogy csupán egy telefon, és a finom étel máris házhoz jön. ĺgy a konyhai nehéz munka helyett mi is részt vehettünk az ünneplésben.


Megjelent az Új Szó november 11-ki kiadásában.

Egy nő két táskával

Amikor először jártam New York-ban, sok minden feltűnt az emberek öltözködésével kapcsolatban.

Többek között, hogy a nők és a férfiak elegáns viselethez is tornacipőt viseltek, és hogy sok nő és kevesebb férfi két vagy több táskával mászkált.

Az amerikaiakra annyira jellemző tornacipő viseletének rejtélye azóta megoldódott számomra. Ha ugyanis elegáns, de kényelmetlen cipőkben próbálnának az emberek a városomban közlekedni, csak kevés láb és egyetlen cipő sem élné túl épségben. New York nagy, és ha az ember dolgozik, sokat kell gyalogolnia: a metróban is, amikor az egyik metróról a másikra szállnak, és a földfelszínen is. Bevett szokás, hogy a dolgozók az irodájukban tárolják elegáns cipőiket (néha nem is csak egy párt), és munkába érkezéskor lekerül a tornacipő, és felkerül az elegáns lábbeli.

A két táska jelenségre viszont csak azután találtam magyarázatot, miután már néhány hónapja itt éltem.

Az egyik tanáromtól, aki bizonyos napokon két táskával járt munkába, megkérdeztem, miért teszi ezt. -- Hát hetente kétszer jógára járok tanítás után -- mondta Jerome. A egyik táskában, egy hátizsákban, a személyes holmijai, olvasnivaló, víz és a tanításhoz szükséges anyagok voltak. A másikban pedig, egy vállra akaszthatós táskában, a jógához szükséges öltözet, tornacipő és törölköző, mert jóga után le is lehet zuhanyozni a sportklubban.

Tovább nyomoztam. Egy nőismerősöm elárulta, hogy a ridiküljében a szokásos női kellékek vannak – szemfesték, tükör, pénztárca, iratok, naptár, gyerekei fényképei, stb. A másik táskájában pedig azok az iratok, amelyeket előző nap vitt haza, hogy este otthon dolgozhasson rajtuk.

Egy másik nőismerősömnél, Jerome-hoz hasonlóan, tornázáshoz való kellékek voltak a második táskában. Egy harmadik pedig az elegáns cipőjét cipelte naponta oda-vissza, mert nem tudta hova elzárni a drága divatos lábbelijeit a munkahelyén. Egy negyedik nő a laptopját vitte egy külön válltáskában.

Jelzem, valamennyi megkérdezett minden táskája elegáns, a vászon kivitelezésű (úgynevezett „gym-bag”) – tornatáska is. Műanyag szatyrokat csak bevásárláskor hordoznak az emberek, és én például a szemétláda kibélelésére használom azokat.

Emlékszem, Szlovákiában és Magyarországon a nőknél azért volt sok táska, mert hazafelé menet ők vásároltak be, és cipelték haza az élelmiszert. New York-ban az élelmiszer, ha sok és nehéz, házhoz jön, ingyen. Vagy az egész család szombaton kirándul a legközelebbi nagyáruházba, és egy-két hétre bevásárol. Együtt.

Idén nyáron úgy láttam, már mifelénk is elég gyakori, hogy a családok autóval mennek lebonyolítani a nagybevásárlást valamelyik szupermarketba, de a délután cipekedő nők látványa még mindig elég gyakori.

Kíváncsi vagyok, a kéttáskás nők jelensége mikor éri el térségünket.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Lola es Sammy

Leibovitz beszelget

A Brooklyni Muzeum

Annie a Fotós

Hányas vagy? Negyvenhetes? – kérdezhetnénk Nagy Bandó Andrással együtt, és Annie Leibovitz azt mondaná, hogy igen.

A sztárfotóiról ismert amerikai fotósnak októberben nyílt meg az új kiállítása a Brooklyni Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás Leibovitz új könyve kapcsán jött létre A Photographer’s Life, 1990-2005 amely nem csak a művész hivatalos „munkafotóit” foglalja egybe, hanem Leibovitz magánéletére is rávilágít. Láthatunk számos fotót a szüleiről, az öt testvérről és családjaikról, Susan Sontag-ról és Leibovitz gyerekeiről.

Az éppen a San Franciscó-i Művészeti Intézetben tanult Leibovitzot – aki eredetileg festő akart lenni – az akkor induló Rolling Stone magazin 1970-ben fogadta fel portrék készítésére. 1973-ban már ő volt a magazin vezető fotósa. Rengeteg címlappal és tíz évvel később a Vanity Fair magazintól kapott néhány különleges megbízást, mint például a mezítelen terhes Demi Moore címlapfotó elkészítését. 1983-ban jelent meg az első könyve és került sor az első önálló kiállítására.

Később sztárportré sorozatot készített az American Express számára, elvállalta a hivatalos fotós szerepét az 1985-ös mexikói világkupán, saját stúdiót nyitott New York-ban és rengeteg díjat nyert. Sokak szerint mégis John Lennon és Yoko Ono portréja (ahol Lennon mezítelen és Ono köré csavarja testét, mint egy csecsemő, és amely néhány órával Lennon halála előtt készült), Leibovitz legismertebb és legjobb fotója.

A Leibovitz-klán csak egy része volt jelen a brooklyni megnyitón, mégis öt sort foglaltak el a nagy előadóteremben. A rövid beszélgetés alatt, amelyet a Brooklyni Múzeum igazgatója vezetett, Leibovitz elmondta, hogy az új könyv összeállítása egyfajta segítség volt a Susan Sontag halála okozta gyász feldolgozásában.

Sontag, akivel Leibovitz egy munka kapcsán találkozott az 1980-as évek végén, nagy hatással volt Leibovitz munkájára és életére. „-- Amikor először mentünk vacsorázni, egész délután a New York Times-ot olvastam, hogy felkészüljek”-- mondta a művésznő. Sontag azt mondta neki: „-- Jó vagy, de lehetnél jobb is!”

Sontagot minden érdekelte, nagyon nagy volt az intellektuális étvágya, és a két nő rengeteget utazott együtt világszerte. Rendszeresen látogatták Európát, de voltak Ruandában és Szarajevóban is, az ottani krízisek megoldása érdekében. Több sikeres könyvprojekten, mint például a Women címűn, is együttműködtek.

Kapcsolatukról hivatalosan nem beszéltek, ami annál érdekesebb, mivel Sontag sosem titkolta biszexualitását. Leibovitz az idén a Newsweek-nek adott interjúban viszont egyértelműen kimondja -- annak ellenére, hogy nem laktak egy lakásban (de látták egymás lakását az ablakból) „Susannal ez szerelem volt”.

A kiállítás és könyv fotói közül talán a Sontag halála előtti és halála utáni képek, valamint Leibovitz gyerekeiről készült portrék a legemlékezetesebbek. Sarah lánya egy kivételesen színes és csodálatos fotója alá Leibovitz ezt írta: „Tudom, hogy jobban be kellene kapcsolódnom a gyerekeim életébe, de néha nem tudom megállni, hogy csak nézzem őket.”



Megjelent a www.baratno.com oldalon

Halloween kutyus

Patria Rádió-Barátnő


Az igazság az, hogy sosem vágyódtam az Egyesült Államokba, de amikor 1999-ben lehetőségem nyílt ellátogatni New Yorkba, nagyon örültem.
Jöttem, láttam és nem akartam győzni. New York csodálatos, meséltem már odahaza az ismerőseimnek. Sétáltam éjszaka a Broadwayn, sétáltam napközben a Central Parkban, hajóztam a Szabadság szobor körül, voltam a Coney Islandi orosz negyedben és a tengerparton. Felmentem az Empire State Building kilátójára. Néztem háromdimenziós filmet, és egy felhőkarcoló tetején is koktéloztam. A New Yorkban töltött idő nagy része alatt úgy éreztem magam, mint egy Woody Allen filmben. Minden díszlet a helyén volt, csak a kamerát nem láttam sehol.
Ismerőseim főleg az emberekre voltak kíváncsiak. New Yorkban mindenféle náció és bőrszín megfordul: fekete, barna, sárga vagy fehér. Az emberek sokkal több időt töltenek munkában, moziban, étteremben, bárokban, vagy színházban, mint mifelénk. Ebben a nyolcmilliós városban egyszer sem láttam közúti balesetet. A sok autó az utcákon lassan halad, mert minden sarkon van egy forgalmi lámpa. Nincs olyan bűz a gépkocsiktól, mint Pesten, és zaj sincs. Az emberek sosem álltak túl közel hozzám a metrón. Vagy ha mégis, elnézést kérnek. Valamiféle érdekes udvariasság van a levegőben, ami nagyon gyorsan rámragadt.
A furcsaságokról: Az emberek papírpoharakkal a kezükben szaladgálnak az utcán, amelyben kávé van. A metrón is azt iszogatják reggel, és mindenki csendesen olvas. A forgalmas utcák tele vannak éttermekkel. Olyan éttermek is léteznek, ahol nincsenek asztalok, mert csak elvitelre főznek. A nők az elegáns ruhához is tornacipőt viselnek. Ritka a rövid hajú nő vagy lány. Rengeteg színesbőrű nőt látni fehér bőrű kisgyerekekkel – ők a babyszitterek. Mindenkinél van egy üveg ivóvíz. Ismerősök, amikor találkoznak, nem puszilkodnak, mint nálunk, hanem átölelik egymást. Szombaton is jár a postás. A New York Times vasárnapi kiadása több, mint három kilós. Az embereknek nics személyi igazolványuk – a jogosítvány szolgál e célra.
Rengeteg élményem akadt, sok mindent megfigyelhettem. Például az esős napokon a sarkon álló indiai árusokat. „Umbrella, umbrella, umbrella” kiáltásukat először nem is értettem, de később nagyon megkedveltem őket. Egy dollálért árulták az ócska kínai esernyőket.
Szóval, nem akartam én itt élni. A sors mégis úgy intézte, hogy 2001-ben ide költöztem és rájöttem, okosak azok a nők, akik kosztümhöz is tornacipőt hordanak, és azok is, akiknél mindig van egy üveg víz. A város ugyanis olyan nagy, hogy sok gyaloglás nélkül senki sem boldogul, és tűsarkúban gyalogolni a lábra és a cipőkre nézve is káros. Az irodában pedig nem gond cipőt cserélni. A víz is hasonló okból kell, hiszen az ember gyakran órakat tölt csak a városban utazgatva.
Never say never – sose mond, hogy soha – tanácsolja a közmondás. Mert az ember sosem tudja, hová sodorja a sors. Engem, szerencsére jó helyre és jó emberek közé, Brooklynba, helyezett.

Elhangzott a Patria Radio Baratno cimu musoraban, 2006. november 4-en

A bohoc cukorkat osztogat

A vilag legkeresettebb embere Brooklynban

Ket tokocske

Templom a 6. sugaruton

Brooklyni tehenke (Flatbush Avenue)

Time Square, New York

Tolerancia


Bevallom, nem szeretem a tolerancia szót. Amikor valaki azt mondja, hogy jól tolerálja a fájdalmat, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékig tűri, hogy fájjon.

Ha viszont túlságosan fáj, akkor az ember sikít, vagy elmenekül. Én általában nehezen tolerálok bizonyos helyzeteket, és emberi viselkedést, és bizony sikítok, vagy elmenekülök.

A tűrés a kulcsszó ebben az esetben, és ezért nem szeretem, amikor politikusok, vagy más médiaszereplők toleranciáról beszélnek a homoszexuálisok, a romák, vagy bármelyik más embercsoporttal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy el kell ezeket az embereket tűrni köreinkben annak ellenére, hogy például legszívesebben kiköltöztetnénk őket egy távoli szigetre.

Sokkal jobb lenne, ha tolerancia hangoztatása helyett például a megértést vagy megismerést gyakorolnák, mert az a tapasztalatom, hogy az intolerancia, vagyis a gyűlölködés, pont onnan ered, hogy valamit nem ismerünk és félünk tőle, félreértjük. Az idegent, embert vagy eszmét, nagyon könnyű gyűlölni, és nagyon könnyű ráakasztani megkövesedett félelmeinket.

Amikor a német nemzet szocialisták kitalálták, hogy a zsidókat ki kell irtani, kihasználták azt, hogy Németország rossz anyagi és mentális helyzetben volt. Az emberek nagy tömegekkel kis adagokban hitették el, hogy minden problémájukért a zsidók a felelősek. Az ilyen tömeghisztériával nem nagyon lehet szembeszállni, így a normális emberek és a zsidók egy kisebb része még időben elhagyta Európát, és most az USA-nak nyernek Nobel-díjakat.

A mai lengyelországi, magyarországi, és szlovákiai politikai klíma engem pont erre a tömeghisztériás állapotra emlékeztet, amikor egy nemzet és benne néhány nemzedék keres bűnbakot. Ki tehet arról, hogy rossz a gazdasági helyzet? Ki tehet arról, hogy a politikusok, kivétel nélkül, hazudnak?

Ha a nemzet nem talál ideális csoportot, aki elvállalná a bűnbak szerepét -- mert nyilvánvaló, hogy a térségben nem sok zsidó él mostanság --, akkor el kell terelni a figyelmet a tehetetlenségről, és például a melegekkel foglalkozni.

Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik gyűlölik a homoszexuálisokat, nem ismernek egy meleget sem. Pedig biztos, hogy van környezetükben egynéhány -- mint ahogy mindnyájunk környezetében vannak. Ha őszintén elgondolkodunk azon, mi is az, amit a melegek akarnak, akkor rá kell jönnünk, hogy abban semmi kivetnivaló nincs. Nyíltan akarnak együtt élni -- és nem bujkálva, hazudozva. Azt szeretnék, ha partnerük gondozhatná őket, amikor betegek. Örökölni szeretnének egymás után, ha esetleg valamelyikük meghal. Családot szeretnének alapítani, mint hogy sokuknak már van gyereke előző házasságából. (Mivel a gyereknevelés témája talán a legkényesebb, előrebocsátanám, hogy a homoszexualitást nem lehet senkibe se bele nevelni. Gondolkodjunk csak el azon, hogy minden meleg egy heteroszexuális családban nőtt fel és mégsem lett heteroszexuális, így a folyamat fordítva sem működhet.)

Mégis kinek és milyen alapon lehetne kifogása ez ellen?

Társadalmunkban mégis a homoszexuálisokat tárgyalják napirenden. És nem az alkoholista vagy pszichopata férjeket, akik verik feleségüket és gyerekeiket. Nem a korrupt törvénykezést kritizálják, amely kiengedi a maffiózókat a börtönből. Nem a társadalmat, amely nem tesz semmit az ellen, hogy nagyon sok éhesen megy reggel iskolába, ha egyáltalán jár iskolába.

Mégis -- hogy is van ez?!

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Piac a Columbia Egyetem elott

Pavla élete


Szívesen idemásolnám Věra Nosková Bereme, co je (Elfogadni, ami van) című könyvének első két oldalát, hogy a kedves Barátnő olvasója rögtön bele tudjon kóstolni a könyv hangulatába és csodálatos nyelvezetébe. A könyv 2005-ben látta meg a napvilágot magánkiadásban. Ugyanazon év vége előtt az Abonent ND cseh kiadó megvette és saját, kissé megváltoztatott kiadásban újra kiadta, hogy az írónő következő könyvén, a regény folytatásán tudjon dolgozni.

Nem könnyű az előző rendszerről írni. A cseh irodalom nagyjai mind kipróbálták, és kisebb-nagyobb sikerrel memoárok és regények formájában próbáltak megbirkózni a múlttal. Věra Nosková könyve nemcsak sikeres önéletrajzi ihletésű regény, hanem olvashatósága és humora ellenére remek, igényes irodalom is.

A mű másik érdekes és fontos jellemzője az, hogy nő írta, és egy fiatal nő szemszögéből reflektál az ötvenes és hatvanas évek szocialista Csehszlovákiájára. Pavla, a főhősnő, véletlenül születik meg fiatal, tapasztalatlan és nagyon csinos anyjának, akit a strakonicei környéken csak Fekete Rózsának neveznek. Apja egy szlovákiai Don Juan, aki magas, jóképű és máshoz, mint a nők elcsábításához, nem ért. Pavla szülei gyorsan el is válnak, és a kislány gyermekkora nagy részét anyai nagyszülei házában éli le. Pavla okos, anyja után csinos és apja után művészlélek. Gyermeki naivitással dől be a rendszer propagandájának, de serdülőként rájön arra, hogy nem minden az, aminek látszik.

Éppen a gyermekkor színes megjelenítése a regény igazi erőssége. Nosková nemcsak az akkori társadalmi viszonyok felfedezését írja le humoros, szarkasztikus nyelven, hanem a családon belüli dinamikát is. A nagypapa a jó kommunista, akit mindenki bolondnak tart, mert nem tesz semmi saját családja jólétéért. A nagymama a parancsnok, aki mindenkit terrorizál és ellenőriz, de dolgozik is és beszerzi a család élelmét akkor is, ha hajnali négykor kell a hentes előtt sorban állnia. Az anya pedig számító és kegyetlen. A haragon kívül semmilyen érzelmet nem nyilvánítanak ki a család tagjai. Pavla vágyik apja után, aki egyszer megpróbálja elrabolni lányát, de ez nem sikerül és hiába ír neki hosszú leveleket, azok sosem jutnak el lányához, aki érzi, hogy sok közös vonás köti össze őket.

Tizenéves korban a lázadás nem marad el, természetesen, és a könyv innen már Pavla első erotikus botladozásain és szerelmi ballépésein keresztül vezet a huszonéves fiatal nő fejlődéséhez. Végül rövid időre, egy pszichiátria intézetben köt ki, mert nem tud megbirkózni élete kilátástalanságával a családi panellakás elhagyása után. Nem csak a nők érzelmi élete, de a szexualitás és annak komplikációi is meglepően nagy teret kapnak a regényben.

Nem igaz tehát, hogy csak a mai világban nehéz az egyedülálló nőknek. Ötven évvel ezelőtt is férjhez kellett menniük, ha meg akartak szabadulni szüleik befolyásától. Önerőből egyetemre sem tudtak menni, mint ahogy ez Pavlának sem sikerült. A serdülőkori elhagyatottság érzését talán minden korban átélik a tinik, de nem soknak adatott meg, az, ami Pavlának. Hogy Kierkegaardot, Camust, Shopenhauert vagy Descartest olvasgasson naphosszat, miközben a nagymamája mosott, főzött és vasalt rá. A női barátságok is előtérbe kerülnek fiatal felnőtt korban, Pavlának két jó barátnője van, de a három grácia végül nem tudja életben tartani azt, ami összehozta őket.

Az írónő Pavla által az élet legfontosabb kérdéseit vitatja meg olvasóival. Meddig ér az ember szabadsága? Milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandóak kötni boldogságunk érdekében? Miből áll az ember tudatossága és milyen mértékben formálják azt a gének és a környezet? Mit kezdhet magával egy fiatal nő, aki nem tud vagy akar beilleszkedni a többségi társadalom életstílusába?

Ezekre a kérdésekre a regénybeli Pavla remélhetőleg a Bereme, co je folytatásában választ is ad.

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Time Square

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, ’06. szeptember


Elkezdődött az iskola, és vele együtt a bébiszitterkedés is. Nagyon örültem, hogy újra látom majd a lányokat. Pénteken este Juliette-tel kezdődött a felvigyázós hétvégém. Nyáron felújították a házuk egy részét, így első utam természetesen a lány új szobájába vezetett. Betettük a pizzát a sütőbe, megtartva tavalyi hagyományunkat. Elmesélte, miféle új tantárgyai vannak, és hogy sokkal, de sokkal jobban szereti az új angol tanárát, mint az előzőt. Megvacsoráztunk, és megvitattunk néhány közéleti témát – például azt, hogy miért probléma az, hogy Afganisztánban sok ópiumnak való mákot termesztenek. Vacsora után Juliette új fényképezőgépét próbáltuk ki, és megmutatta, hogyan lehet a photoshoppal különféle trükköket véghezvinni a digitális fotókon.

Később házi feladatként mindketten olvastunk. 11 óra körül Juliette édesapja hazakísért, és közben szomorú arckifejezéssel bejelentette, hogy a lánya úgy véli, ezentúl már nincs szüksége bébiszitterre, mert már elég nagy. Szégyelli osztálytársai előtt, és barátnőihez hasonlóan már ő maga szeretne kisebb gyerekekre vigyázni. „Nem volt szíve személyesen megmondani neked – mondta Nick –, mert nagyon szereti a veled töltött estéket.” Persze sejtettem, hogy ez a történet nem fog sokáig tartani, mert Juliette ezt már tavaly pedzegette. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, majd másnap váltottunk néhány e-mailt a történtekről, hogy senkinek se maradjon rossz érzése.

Másnap kora este átsétáltam a Kaufman-Henchy családhoz. Előzőleg már kétszer is találkoztam velük az utcán, és örömmel nyugtáztam, hogy a kisebbik lány, a hétéves Niamh (ír név, Nívnek ejtik) – akinek régebben gyakran okozott nehézséget édesanyja nélkül nyugovóra térni – már alig várja, hogy valamelyik este velük legyek. Mi több, már augusztusban megjegyezte a szeptemberi randevúnk dátumát, és nem is felejtette el. Niamh már az ablakban figyelt, és örömmel tudatta családjával, hogy megérkeztem. A két lány egymást túlharsogva mesélte, hogy az iskolában egy kislánynak tetűt találtak a hajában, ezért legalább egy hónapon át csak copfban engedélyezett hosszú hajat viselni. Miután a szülők távoztak, kivittük Gracie kutyust sétálni, majd Niamh és Aiofe (ĺfá) letelepedett a tévé elé.

Egy Felicity nevű lányról szóló filmet néztünk meg; a lány Angliában, az 1700-as években egy kereskedő családjában nőtt fel. Felicity módfelett szerette a lovakat és a természetet, ezért sem bírta elviselni, hogy egy goromba öregember a lovát kínozta; éjszakánként rendszeresen látogatta, végül el is lopta az állatot. A félelmetes részeknél Niamh az ölembe ült, de mivel örökmozgó, és egy pillanatra sem nyugszik, nem sokáig bírta. A film alatt végig magyarázott és kérdezősködött, és én nagyon örültem, hogy nem hiányolja az anyját – szemmel láthatóan jól érezte magát. A film után alkotómunkába kezdtünk. Mindkét lány szeret rajzolni és festeni, és természetesen nekem is részt kellett vennem az alkotásban. Többféle fa, kutya, macska, táj- és absztrakt kép került ki a kezünk közül, mire hallottuk a ház kis kapuját megnyílni. Jaj – mondta Niamh –, mindig úgy megijedek, amikor a kaput hallom. Miért ijedsz meg? – kérdeztük Aoife-val. Mert attól tartok, a szüleim jöttek meg, és én még nem akarom, hogy itt legyenek – mondta csalafinta mosollyal Niamh. Kiderült, a szomszéd kapu nyikorgását hallottuk... A kis Niamh is felnőtt ezen a nyáron, gondoltam, és rajzoltam tovább a Magas-Tátrát idéző hegyvidéket.


Megjelent az Uj Szo oktober 7-ki kiadasaban

Rendorcsoport a Time Squaren

Porból por


Annak idején, szeptember 11-én hozzánk, Brooklynba hozta a szél a por- és füstfelhőt. Fehér papírlapok szálltak a házak között egész délután. Megérzésüket követve az emberek becsukták az ablakaikat, és ha nem volt feltétlenül szükséges, nem mozdultak ki otthonaikból.

Másnapra a levegő némileg kitisztult, a szél más irányt vett. Azok viszont, akik a Ground Zerón dolgoztak, vagy a közelben laktak, hónapokon át belélegezték a veszélyes anyagokat, miközben a hivatalok biztosították őket, nincsenek káros hatásnak kitéve.

Romeltakarítás és egészségkárosodás?
2001. szeptember 11-e után az ember mindenféle hihetetlennek tűnő mendemondát hallott, a többségük mégis igaznak bizonyult, például a Ground Zerón dolgozók olyasmit lélegeztek be, ami rákot és más komoly betegségeket okoz. A Mount Sina-i Medical Center, Manhattan egyik legnevesebb kórházának vizsgálata szerint a leomlott tornyok helyén maradt romok eltakarításában segédkezők egészségkárosodást szenvedtek. Minél előbb kezdtek a helyszínen dolgozni, annál nagyobb a károsodás mértéke.

Lakossági kezdeményezés
New Yorkban, ahol Bush elnök munkájával a megkérdezettek 25 százaléka van csak megelégedve (2001-ben 79 százalék volt), az érintettek sokáig vártak a kormány intézkedéseire. Öt év után, megelégelve a cselekvésképtelenséget, maguk vették kézbe a dolgokat, és lakossági fórumokat rendeztek, kongresszusi és helyi képviselőiknek bosszús és követelődző leveleket írtak, amíg olyan ismert személyiségek, mint Hillary Clinton is, fel nem karolták az ügyet.

A Ground Zerón évekig összesen 40 ezer munkás dolgozott: tűzoltók, rendőrök, telekommunikációs szakemberek, a metró dolgozói és önkéntesek segédkeztek a túlélők keresésében, a romok eltakarításában, később az infrastruktúra újraépítésében.
A Mount Sina-i kórház tanulmányában – a tűzoltókon kívül, mivel velük egy külön felmérés foglalkozik – majdnem tízezer munkást vizsgáltak meg.
Az eredmények ijesztőek: a megvizsgáltak 62,5 százalékának voltak felső légúti, 46,5 százalékának pedig tüdőpanaszai. Az eredményekből arra lehet következtetni, hogy az idő múlásával több és komolyabb egészségi probléma fog megjelenni, s ezek többsége krónikus jellegű lesz.

És hogy miért nyugtalanok az emberek? Mert az USA-ban nagyon drága a betegbiztosítás. Azok közül, akik részt vettek a vizsgálatban, 40 százaléknak nincs biztosítása, nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást. A munkások közül szeptember 11-e után sokan munkaképtelenné váltak, így elveszítették állásukat – s ezzel együtt a biztosításukat is.

Kinek tiszta, kinek nem?
A munkásokon kívül a Manhattan déli részén lakókat is félrevezette a kormány: a terrortámadás utáni hetekben kijelentette, a környékbeli levegő az egészségre nem ártalmas. Azok, akik visszamentek otthonukba, hasonló tünetektől szenvednek, mint a munkások. Egy felháborodott hölgy mesélte minap a közszolgálati rádióban, hogy négy héttel a támadás után kétségbeesetten hívta az egészségügyi hivatalt – tudakozódva tőlük, hogy ha a tőle pár száz méterre dolgozó munkások légvédelmi maszkot viselnek az arcukon, akkor neki miért állítják azt, hogy lakásában a levegő jó minőségű?
Az üggyel kapcsolatban nyilatkozó New York-i politikusok szerint az az 52 millió dollár, amelyet a kormány a tavalyi év végén jelölt ki az egészségkárosultak kezelésére, nem lesz elég. Az érintettek hangsúlyozták, az eddigi tanulmányok nem tesznek említést a rákos, tüdőbetegségben szenvedő és hasonló panaszokkal élő páciensekről. A szövetségi kormányra így több felől is nagy nyomás hárul, hogy gyorsan és hatékonyan cselekedjen az ügyben.

Nem csak a terroristák
A politikai kampányon és a tanulmányokon kívül több dokumentumfilm is megjelent a szeptember 11-i támadás ötödik évfordulója előtti héten. Az egyik, Heidi Denhucke-Fisher Dust to Dust: The Health Effects of 9/11, vagyis Porból porrá: 9/11 Egészségi hatásai című filmje alaposan körbejárja azt a kérdést, mi került a levegőbe a tornyok összeomlása után. Összesen 2500 olyan anyagot mutattak ki, amely karcinogén, és valamilyen egészségkárosodást idéz elő: például a benzin leukémiát, az azbeszt rákot okozhat, a kadmium és az ólom a veséket károsítja, a higany pedig az idegrendszert. A filmben több érintett személy is szót kap: például tűzoltók, akik azóta sem értik, az egészségügyi hatóságok miért hagyták, hogy maszkok és más védőfelszerelés nélkül dolgozzanak a helyszínen.

Kollégáik közül többen meghaltak, s valószínű, hogy a romeltakarítás során beszívott levegő okozta panaszaikat.

S ha a tűzoltók többsége a teljes felépülésben már nem is reménykedhet, nem csoda, hogy háborognak. Nem csak a terroristák, hanem saját kormányuk is – gondatlanságával – az egészségükre tört.


Megjelent a Vasarnap-ban.

A Brooklyni Varoshaza

Oszi paradicsomok

Egy Brooklyni Anya

Anya csak egy van


Szülőnek lenni nagy örömök forrása, egyben nagyon nehéz feladat.

Harmincöt éves vagyok, még nem szültem, és nem is fogadtam örökbe gyereket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az életemben nincsenek gyerekek, vagy hogy nem gondolkodtam el azon: szeretnék-e szülő lenni, és miért? A pro- és kontrákról könyvet lehetne írni, de itt most inkább az észrevételeimet tenném közzé.

Egyszer hallgattam egy érdekes rádióműsort New York-ban. Egy fekete bőrű nő telefonált be a stúdióba, és tanácsot kért az ügyben, hogyan tartsa meg barátját, aki épp el akarta hagyni. Mellékesen megemlítette, hogy négy gyereke van, akiket egyedül nevelt az évek során. A műsorvezető-pszichológus ezt válaszolta neki: „-- Az Isten áldja meg magát, asszonyom, amiért négy gyereket nevel egyedül. Abból, amit eddig elmondott, érzem, hogy jó embereket nevel belőlük. Ha a barátja nem becsüli meg magát, hagyja, menjen csak! Minden nap meg kellene csókolnia a maga lába nyomait, azért, mert a világ legnehezebb foglalkozását végzi, méghozzá egyedül -- és nem azt éreztetni magával, hogy alacsonyabb rendű, mert nem tesz kényére-kedvére! Maga jobb férfit érdemel!”

Egyetértek a műsorvezetővel. Szülőnek lenni nagy örömök forrása, de nagyon nehéz is. Láttam olyan gyerekeket, akik a legjobb szülői igyekezet ellenére is rossz útra tértek, és olyanokat is, akik rossz környezetből kerültek ki, mégis becsületes, ügyes emberekké váltak. Bár talán ezek az esetek „kisebbségben” vannak. A szeretet és törődés általában meglátszik a gyerekeken.

Egyedülálló anyának, vagy apának lenni fokozott nehézségeket jelent. Nincs kivel megosztani az örömöt és a bánatot, megoldani a problémákat. Mégis elég sokan ezt az utat választják, vagy ha már megözvegyülés vagy válás miatt ebbe a helyzetbe kerültek, nem akarnak rajta változtatni.

Ez részben társadalmunk változásának eredménye. Hiszen, ha nem is könnyen, de ma már egy egyedülálló nő is el tudja tartani családját. Száz-százötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt a szabad döntés arról, hogy egy nő (aki nem volt gazdag) egyedül vállaljon gyerekeket. Persze, ha valakit a sors ilyen helyzetbe kényszerített, akkor túl kellett valahogy élnie, de a lényeg az, hogy nem önszántából választotta ezt az utat. Egyedül nem tudtak annyi pénzt keresni, hogy az alapvető dolgokat bebiztosítsák önmaguk és gyermekük számára. Másrészt úgy gondolom, hogy lehetőségeinkkel élve önzőbbek is lettünk.

Több olyan nő történetét ismerem, akik csak gyereket akartak, férjet, partnert nem. Ennek okai különbözőek, mégis úgy érzem, alapvetően egy önző érzés diktál – ha nincs partner, kevesebb a konfliktus, nem kell gyereknevelés és egyéb (munkamegosztás, anyagi ügyek, munkavállalási ügyek, stb.) dolgokban kompromisszumot kötni. Ha pedig segítség kell, pénzért valaki biztosan megcsinálja. Vannak babyszitterek, házvezetők, takarítók, stb., (jobb esetben rokonok) akikkel nem kell érzelmi kapcsolatba bonyolódni, és ha valami miatt nem tetszenek, el lehet őket bocsátani, egyik napról a másikra. Egy férjtől/feleségtől azért nehezebb megszabadulni, és a partnerekhez a gyerekek is jobban ragaszkodnak.

A szülői szerepben az is nagyon nehéz, hogy nem lehet a hibáinkat kijavítani. Minden gyerek más, és egyiknél sem lehet vissza állítani az időt, és újból próbálkozni. Egy hiba, főleg ha nagynak bizonyul, az ember egész életére kihat -- az pedig más emberek életét befolyásolja, többek között a szülő életét is.

Ismerek egy nőt: a saját lánya fiatal felnőtt kora óta nem beszél vele, még a hollétéről sem számol be. Az ok számomra érthetetlen, mert minden jel szerint jó anya volt, a fiával nagyon jó a kapcsolata. Sokszor eszembe jut, hogy egy gyermek elvesztése úgy, hogy a szülő tudja, a gyermek életben van, jól van, konfliktus sem volt köztük, mégsem lehet része az életének, borzasztó lehet. Mint ahogy egy gyermek elvesztése egyáltalán borzasztó.

Mint minden az életben, az anyaság, apasággal is úgy lehet, hogy létrejön az egyensúly a nagy és mással pótolhatatlan örömök és hasonló fájdalmak között. Mert hiába, tanúsíthatom: anya csak egy van!


Megjelent a www.baratno.com oldalon.

A kedvencek

Spóroló parfümvásárló


Pár hónappal ezelőtt történt. Egy találkozóra mentem Manhattan déli részébe. A helyszínt a legegyszerűbben a China Town-tól lehet megközelíteni, így kiszálltam a Canal Street nevű metrómegállónál és örültem, hogy ismerős területen vagyok.

Amikor még Budapesten éltem, gyakran villamosoztam ki az úgynevezett kínai piacra. Leginkább parfümöt szerettem ott vásárolni, mert akár fél áron is megkaptam azt a márkát, amit én és a család szeretettünk. Sajnos az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy már nem lehet alkudozni sem a kínai árusokkal, sem azok magyar alkalmazottaival. Ahogy nőttek a piacok, úgy drágultak is.

Így talán érthető, miért örültem annyira, hogy a China Town-ban vagyok. Visszajöttek a kellemes emlékek, egyrészt a jó kis pesti alkudozások, másrészt az itteni korábbi esetek, amikor szuvenírokat, és olcsó buddhista kegytárgyakat kerestem és találtam is.

Volt még idő a találkáig, így sétálgattam, nézegettem, persze, főleg a parfümökkel szemezgettem. Az egyik sarki boltnál megszólított egy fiatal hölgy. Megkérdezte, milyen parfümöt szeretnék. Mondom a standard szövegem, hogy csak nézegetek, nincsen nekem pénzem ilyen drága holmikra. De azért nem állom meg, érdeklődöm: mennyi lenne egy Issey Miyake, a legnagyobb üveggel…? Az 65 dollár, mondja a nő, és már csomagolja is a fóliás dobozt. Az nekem nagyon drága, mondom, megköszönöm igyekezetét és teszek egy lépést a járda felé.

Hát legyen 40, mondja a nő. Csak nekem, természetesen, másnak ennyiért nem adná sosem! Persze, gondolom én, és mondom, hogy nekem még mindig sok, nincs is ennyi pénz nálam. A nő erre felém nyújtja a fekete zacskót, benne a vágyott parfümmel, és azt mondja, na jó, 32, de ennél már igazán nem tud lejjebb menni.

Abban a pillanatban érzem: megfogott. Fejemben forognak a számok, mennyiért láttam akciósan ezt a márkát, mert azért a hirdetésekben mindig figyelem a kedvenc illataim árát. Ez egy jó ár -- mondja a parfümimádó bennem. De most erre nincs szükséged, kár érte akár csak egy dollárt is kiadni -- mondja a racionális énem. És ha megvenném és elvinném haza a nyáron? A mamával közösen használhatnánk -- egyezkedek a két énemmel. Rendben, adják meg magukat végül. Tudom, hogy van nálam ennyi pénz. Előveszem, átadom a nőnek, aki mosolyog. Ő győzött. Én is mosolygok, jó üzletet kötöttem…

A találkozóm is rendben lezajlik, hazaérkezem, és a fekete zacskóba csomagolt dobozt elteszem a többi hazavinni való holmi közé.

Vagy egy hónap elteltével, már otthon, Nagymegyeren, örömmel bontom ki a fóliát és a dobozt, mutatom a mamának, hogy nézd, mit alkudtam le a kínai negyedben. Spriccelünk egyet belőle. Várom az ismert illatot. Ez valahogy nem az igazi, gondolom. Spriccelek még egyet. Azért nem rossz, vigasztal a mama. Közelebbről is szemügyre veszem az üveget. Hamis! Leesik a tantusz. Becsapott a nő! Ő jogosan mosolygott, én meg hagytam magam átverni. A parfüm nevében az egyik betű más, egyébként minden stimmel, az üveg formája, a papírdoboz színe. Csak az illat és az üveg színe nem.

Megint a saját káromon tanultam. Nem szabad a kínai negyedben olcsó parfümöt venni. Mert ha még első látásra úgy is néz ki, mint az eredeti -- nem az! Bizony, így jár, aki spórolni akar!

Megjelent a www.baratno.com oldalon.

Ground Zero

Wall Street

Szeptember 11-e,mely megváltoztatta Amerikát


„Egy nő ordítva lépett a metrókocsiba: »Repülőgép csapódott be a World Trade Center egyik tornyába!« Néhányan végigmérték, és gondolták: megint egy őrült. A többség fel sem nézett az olvasnivalójából. Amikor az irodába értem, leültem a számítógép elé, és látom, hogy több európai barátom küldött e-mailt ezzel a tárggyal: Rendben vagy? Minden OK? Nem értettem, kimentem az ebédlőhelyiségbe, ahol már többen nézték a tévé adását. Akkor tudtam meg és ébredtem rá, hogy pont a World Trade Center alatt voltam a metróban, amikor a gép becsapódott.”

Egyik ismerősöm története ez. Ő is, mint mindenki, aki a városban élt akkor, pontosan emlékezik arra, hol volt, mint csinált és mit érzett 2001. szeptember 11-én. Ez az ismerősöm délutánig munkahelyén maradt, este pedig, amikor már újra járt a metró, hazament.

Egy napra megállt az élet

New Yorkban. Ilyesmire talán még nem is volt példa a polgárháború óta. Másnap megjelentek az újságok, kinyitottak a boltok, de sok iroda és minden iskola zárva maradt. Egy hétig bámultuk a tévé képernyőjét, és nem hittünk a szemünknek. Az emberek kétségbeesetten járták a kórházakat, szeretteik után kutatva. A kórházi személyzet hiába várta a bejárat előtt a sérültek tömegét. A csend borzasztó volt. Nem volt könnyű tudatosítani, minden kézzelfogható, tehát átélt és virtuális, tehát a média által közvetített bizonyíték ellenére, hogy ez itt tényleg megtörtént. Az utcákon és főleg a metrómegállók és vasútállomások környékén rengeteg rendőr álldogált, gépfegyverekkel, kutyákkal. Ez a látvány később visszatért, amikor a világban terrortámadás történt.

Még aznap, szeptember 11-én a szél elhozta házunkhoz a dél-manhattani füst- és porfelhőt. Órákon át szálltak az A4-es papírlapok, sértetlenek és megégettek, az udvarra. A csukott ablak mögül néztem őket, de még így is bejött a szag. Ez a szörnyű szag még sok-sok napon át velünk maradt. Szeptember 18-án elmentem a történtek helyszínére. A környéket lezárták, így csak messziről láttam, hogy mindent finom fehér por borított. A szag itt volt a legerősebb. Láttam a romokból kiálló vasdarabokat és a füstöt, amely a törmelék alatti tüzekből még akkor is szállt felfelé. A városban mindenütt plakátok a hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottak arcképével, de a rokonok még bizakodtak, hogy szerettük valamelyik kórházban fekszik. Rendőrök és tűzoltók jöttek New Yorkba az ország minden pontjáról, hogy segítsenek. Egy hét után viszont már világos volt, hogy nem lesz több túlélő.

Most, öt évvel a tragédia után az élet a normális, megszokott vágányon halad. Mégis akadnak olyanok, akiknek még mindig gondot okoz, hogy átkeljenek a Brooklyni hídon, megremegnek, amikor alacsonyan szálló repülőgépet látnak a város felett, és könnyes lesz a szemük, mikor eszükbe jut valaki, aki már nincs, mert a romok között halt meg.
Egy ismerősöm férje is életét vesztette az egyik toronyban. Aznap pont oda küldték dolgozni, számítógépeket javított. Jó munkaerő lévén idejében érkezett – bárcsak aznap késett volna egy kicsit! Bevándorló volt, moszlim, Afrikából. Takarítóként kezdte, elvégezte az iskolát, számítógépes szakember lett belőle. Az első gép becsapódása után még felhívta a feleségét, hogy minden rendben van. Többé nem látta, nem hallotta senki. DNS-ének nyomait hónapokkal később felesége kapta meg egy kis zacskó porral egyetemben. Férje maradványait egy hajnalon a Central Parkban temette el titokban.

2001. szeptember 11-e után az itt élő arab kinézetű emberekre gyanakvóan néztek a többiek, és a rasszista megnyilvánulások száma is megnőtt. Egy rendelet szerint minden moszlim férfinak regisztráltatnia kellett magát a honvédelmi és bevándorlási hatóságnál. Néhány férfit vád nélkül hónapokig tartottak börtönben. Ketten sikeresen be is perelték a kormányt, és egyikük peren kívül 300 000 dollár kártérítést kapott. A letartóztatottak nagy részét az itt-tartózkodással kapcsolatos kisebb kihágások miatt deportálták. Az újságok híradása szerint egyes arab országok férfi állampolgárai számára egyenesen lehetetlen amerikai vízumhoz jutni, tekintet nélkül arra, hogy például ismert zenészek, egyetemi tanárok vagy kutatók. A titkosszolgálatok emberei – olvasom az egyik cikkben – beépültek egy brooklyni mecsetbe, és gyanús viselkedés, al-Kaida-kapcsolatok után kutatnak. A helyi moszlim szervezetek minden erejükből igyekeznek bizonyítani, hogy az iszlám a béke vallása, és a terroristák nem az iszlámot képviselik, tehát az itt élő moszlimokat sem.


Épül az új torony

2006. augusztus 23-án egy kiállítás nyílt meg a World Trade Center új metróállomásánál. A megkezdett építkezés körüli kerítésre ötvenkét fényképet erősítettek, valamint hat fekete panelt az elhunytak nevével. Ottjártamkor nem sokan nézelődtek. Reggel volt, az emberek munkába siettek. Vállukon táska, fülükben kedvenc zenéjük, arcukon a városlakók közömbös arckifejezése. Munkába siettek, mint ahogy mindennap teszik, és tették azok is, akik öt évvel ezelőtt tragikus módon elhunytak. Az új torony, a Freedom Tower, vagyis Szabadság-torony építése elkezdődött, az élet megy tovább.

Egy közeli felhőkarcoló tetejéről – olvasom a mai újságban – szakemberek még midig gyűjtik a DNS-mintákat. Öt évvel ezelőtt emberi testrészeket találtak volna, mint ahogy találtak is ezen a környéken sokan, akik hetekkel a tornyok összedőlése után végre hazamehettek. A halálukba ugró emberek és a testrészek látványát, valamint az égett szagot sosem fogja elfejteni az, aki megtapasztalta. Lehet, hogy kívülről nem igazán látszik, de 2001. szeptember 11-e megváltoztatta Amerikát.


Megjelent a Vasarnap magazinban.

A Szabadsagszobor masolata, Brooklyni Muzeum

KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. augusztus


Amikor az embernek jó dolga van, az idő – úgy tűnik – sokkal gyorsabban telik. ĺgy sajnos eljött az a nem nagyon várt hétvége, amikor el kellett búcsúznom csallóközi családomtól és barátaimtól.

Csomagolás közben egyre csak csörgött a telefon, jöttek az sms-ek, és az ismerősök nem szűkölködtek jókívánságaikban. Bevallom, nagyon jól esett, hogy megjegyezték, mikor utazom, és hogy vették a fáradságot, és ha már személyesen nem is, legalább így búcsúztak. Többen később újra megkerestek, mert értesültek róla, hogy mi mindent nem szabad a repülőgép fedélzetére vinni. A könyvek, ruhák, ajándékok bekerültek a bőröndökbe; minden kis zugot kihasználtam, elvégre sosem lehet tudni, mikor jön jól egy-egy tubus, bepréselt krém. Egyébként sem szeretek búcsúzkodni, és a családomtól elköszönni ilyenkor a legnehezebb, pedig elég sokszor túlestünk már ezen a procedúrán az elmúlt évtizedben. A bennünket elválasztó óceán óriási, még ha hét órányi repüléssel tulajdonképpen bármikor itthon lehetek.

Túlestünk a búcsún, a kellemes otthoni hétvégémnek vége szakadt, és én újra a Ferihegyi repülőtéren álltam, csomagjaimmal együtt a New York-i járat hosszan kígyózó sorában. A fokozott biztonsági intézkedések miatt lassan haladtunk. Mindenkinek egyenként magyarázták el, hogy semmiféle folyadékot, krémet vagy orvosságot nem vihet a fedélzetre. A véletlen szerencsének köszönhetően ezt az utat a business osztályon tehettem meg, így még felszállás előtt kipróbáltam a business lounge nevű várótermet, amely leginkább egy kellemes kávézóra emlékeztetett. Volt inni- és ennivaló, újságok és két gépen internet-hozzáférés is, mindez ingyen, illetve a jegy árába foglalva.

A felszállás előtt még egyszer ellenőriztek bennünket. Sok minden került ki a táskákból a szemétbe. A magyar légitársaság a szép várótermen kívül más előnyt nem nyújt a méregdrága business class jegyek tulajdonosainak, így mindenki egy sorban várakozott, vagy, mint én, megvárta, amíg a sor elfogy, és a végén ment át az ellenőrző ponton. Végül egyórás késéssel elindultunk. Kellemes volt kivételesen távol maradni a síró gyerekektől és élvezni a kényelmesebb ülést, a figyelmesebb kiszolgálást és a jobb ételeket. A mellettem ülő úriemberrel hosszasan beszélgettünk filmekről, irodalomról és az élet furcsa fintorairól.

Az út hamar eltelt, a késésünkből is lefaragtunk valamennyit, és már sorakozhattunk is a JFK repülőtér határőrei előtt. Az ügyintézés simán ment, a csomagokra sem kellett túl sokat várni. Amikor kiléptem a reptér légkondicionált épületéből, megcsapott az ismerős, párás, meleg levegő: a New York-i betonrengeteg sok autóval és még több, különféle bőrszínű és nyelvű emberrel. A megérkezés élményét fűszerezte, hogy a reptér felújítása miatt az elémsiető barátnőm autójával csak távolabbra tudott parkolni, így három, iszonyúan nehéz csomagommal a tervezettnél jóval hosszabb utat kellett megtennem a külső parkolóig.

Ettől eltekintve viszont minden a megszokott kerékvágásban zajlott, mint amikor először életemben autóztam erre, most is lenyűgözve néztem a mellettem elhaladó városrészeket, a házakat, az autókat, az embereket, az óriásplakátokat és minden mást, ami ezt a sokszínű, érdekes kavalkádot alkotja. ĺme, a második otthonom.

Megjelent az Uj Szo szeptember 9-ki szamaban

A lefiatalabb legkozelebbi csaladtag

Családi nyaraim


Nemcsak azért volt jó a nyári szünet gyermekkoromban, mert akkor nem kellett az iskola miatt korán kelni, hanem a látogatók miatt is. A szétszéledt család egyik előnye, hogy lehet örülni, örömmel várakozni, amikor látogatóba jönnek.

Már a lépcsőházban haladva felfelé tudtam, hogy megjött Nénje, mert az ő illatát semmi mással nem lehetett összetéveszteni. A vicces történetek és a határon át történő csempészés nagymestere volt ő, hiszen voltak évek, amikor majdnem semmit sem volt szabad áthozni a baráti szocialista Magyar Népköztársaságból. Nénje mégis hozott hurkát, csabai kolbászt, szalonnát, és ami engem a leginkább érdekelt – lengyel tejkaramellát, a bocis cukorkát. Annál finomabb nem is volt. Emlékszem, később román piacokról hozott ezt-azt, de a bocisnál akkor sem volt jobb.

Két másik csorvási rokonunk is jött gyakran, de talán nem évenként, mint Nénje, és velük is nagyon jó volt az időt eltölteni, mert olyan izgalmasan, olyan máshogy beszéltek magyarul – például nem üzletbe mentek táskával, hanem boltba szatyorral. Dicsérték az itteni levegőt, a finom vizet, a jó kis piacot, és naphosszat beszélgettek a nagyszüleimmel olyan emberekről, akiket én nem ismertem, mégis éreztem: közöm van hozzájuk, hiszen ők is a családhoz tartoznak.

Csehországból édesanyám húga járt nyaralni hozzánk családjával évente. Két unokatestvérünk nagyon különbözött tőlünk – nem féltek a hideg víztől, még esőben is vígan úszkáltak és elmerültek a bányatóban. Édesapjuk éjszaka szeretett vezetni, így mindig kora reggel érkeztek, Trabanttal, egy nagy szörfdeszkával a tetején. Napokat töltöttünk a víz mellett dinnyével és kukoricával felszerelkezve, s mindennap az volt a csúcs, hogy fagyizni mehettünk, mi, gyerekek egyedül is. Úgy sajnáltuk, amikor nyár végén hazaindultak az unokatestvérek, hiszen minden alkalommal nagyon jól összecsiszolódtunk!

Most, hogy néhány látogató nem jöhet már többé, tudatosul bennem is, hogy nem lesz már együtt a család úgy, ahogy gyermekkoromban voltunk, minden nyáron. Az itthoni és a külföldi rokonok, sajnos, megritkultak. Hiányoznak is. És nemcsak nyaranta, hanem ilyenkor, iskolakezdés idején is, ünnepek közeledtével, meg mindig.


Megjelent a Vasarnap hetilapban.

Kepkiallitas a Ground Zero epitkezesnel

9/11 női hősei


New York-ban biztosan (de valószínűleg az Egyesült Államok nagy részében is), mindenki tudja, hol volt, mit csinált, és mit érzett 2001 szeptember 11-én.

Most, öt évvel a szörnyű esemény után, az emberek még mindig beszélnek arról, hol voltak, hogy értek haza, és hogy ismertek-e valakit, aki a tornyok romjaiban halt meg.

Oliver Stone új filmje, a World Trade Center, két rendőrről szól, akik túlélték, 18 másik szerencsés áldozattal együtt, a terrorista támadást. A film a két férfira koncentrál, valamint azokra a férfiakra, akik az ő megmentésükön dolgoznak. A nők – feleségek, anyák, testvérek, nőrokonok – megjelennek ugyan a filmben, de csak mellékszereplőként.

Egy másik film, a United 93-as járatán megélt borzalmakat ábrázoló tévéfilm is férfihősöket mutat be. A női utasok „telefonálnak és félnek”. A férfiak szervezkednek, és megtámadják a terroristákat a pilótafülkében, megakadályozva ezzel, hogy a gép a Fehér Házba vagy a Kapitóliumba csapódjon.

Pedig a New York-i terrorista támadás a nőkre is hatást gyakorolt, s női részesei is voltak. Mert a férfiak, akik élve és hősként menekültek meg, sajnos csak nagyon kevesen maradtak. A hátrahagyott feleségek, anyák, rokonok viszont sokan. Róluk valahogy nem nagyon esik szó, pedig ők is hősök, hiszen nekik kellett megbirkózniuk a gyásszal, az ürességgel, az előnytelen anyagi helyzettel, stb.

A The New York Times egyik augusztusi számában egy 9/11-es özvegy nő meséli el a történetét. A tragédia után összeismerkedett egy vele egykorú özvegy férfival, aki a feleségét veszítette el a World Trade Center-ben. Elkezdtek emailezni, majd találkozgatni. Gyerekeik is vannak, a családjaik is találkoztak már. Két éven át tartott a kapcsolatuk, de a nő mégsem érezte úgy, hogy közel állna hozzá a férfi. Nem volt boldog, de egyedül sem akart maradni -- a tragédia mindkettőjüket fogva tartotta. Végül szakítottak, de még emaileznek. „-- Nem tesz jót nekem -- írja a nő --, hogy olvasom az emailjeit, de most még nem tudom megtenni, hogy ne olvassam.”

Ismerek egy negyvenes éveiben járó nőt, aki férjét veszítette el szeptember 11-én. A férj afrikai volt, muszlim. Mindent megtettet azért, hogy jó amerikai legyen. Takarítóként kezdte, közben iskolába járt. Számítógépes szakember lett, és egy nagy, jeles cég alkalmazottja. Aznap éppen a Word Trade Center egyik vállalatához küldték ki. Még telefonált a feleségének az első gép becsapódása után. Azt mondta, minden rendben. A feleség a tragédia után napokig járta a kórházakat, hátha rátalál a férjére. Százával ragasztgatta a szórólapokat városszerte, hátha látta valaki… Később már csak az FBI kért hajszálmintákat, hogy azonosíthassák a DNS-ét. Egy kis zacskó port kapott vissza – talán a férje maradványait. Egy idős rabbi bácsival egy hajnalon belopóztak a Central Parkba, és ott temették el a pormaradványokat. A nő azóta férjhez ment. Hogy boldog-e, nem tudom. Öt éve nem láttam boldognak, pedig előtte nagyon sokszor.

Egy orosz lányról csak hallomásból tudok. A zöld kártya megszerzése miatt ment férjhez, az Államokban akart élni, innen tartotta el az otthoniakat. Minden jól sikerült. Megkapta az engedélyt, jó álláshoz jutott a Word Trade Center-benszékelő cégek egyikében – és rendszeresen küldte a pénzt a rokonainak. Sajnos ő is időben ment munkába aznap. Többé nem látta senki. A lány életbiztosítását a férj kapja, pedig csak papíron volt a férje…

Ilyenek is az asszonysorsok 9/11 után. A támadás után az özvegyek közül sokan energikus szervezkedésbe kezdtek, és magyarázatot kértek a kongresszustól, a kormánytól arra, mi történt, miért és hogyan következhetett be ez a szörnyű esemény. Meghallgatásokon vettek részt. Szerepeltek a médiában. Sokan jótékonysági rendezvényeket szerveztek azon özvegyek számára, akik több gyerekkel maradtak egyedül, bevétel nélkül. Egyfajta terápia is volt ez, gondolom, a kétségbeesésüket, tehetetlen dühüket így változtatták pozitív energiává és tudták, hogy bánatukkal nincsenek egyedül. Ma már nem hallani az özvegyek csoportjáról. Többen bizonyára továbbléptek, férjhez mentek, de sokan vannak, akik még nem tudták magukat túltenni a történteken.

Nem tudom, akad-e majd rendező, aki az ilyen, hősies nőkről akar majd filmet forgatni. Nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, de az is lehet, hogy igazi kasszasiker lenne. Mert a nők általában kíváncsiak más nők sorsára, még akkor is, ha nem éppen thriller-szerű sorsról van szó, hanem a terrortámadás utáni mindennapok horrorjáról.


Megjelent a www.baratno.com oldalon.