Szeptember 11-e,mely megváltoztatta Amerikát
„Egy nő ordítva lépett a metrókocsiba: »Repülőgép csapódott be a World Trade Center egyik tornyába!« Néhányan végigmérték, és gondolták: megint egy őrült. A többség fel sem nézett az olvasnivalójából. Amikor az irodába értem, leültem a számítógép elé, és látom, hogy több európai barátom küldött e-mailt ezzel a tárggyal: Rendben vagy? Minden OK? Nem értettem, kimentem az ebédlőhelyiségbe, ahol már többen nézték a tévé adását. Akkor tudtam meg és ébredtem rá, hogy pont a World Trade Center alatt voltam a metróban, amikor a gép becsapódott.”
Egyik ismerősöm története ez. Ő is, mint mindenki, aki a városban élt akkor, pontosan emlékezik arra, hol volt, mint csinált és mit érzett 2001. szeptember 11-én. Ez az ismerősöm délutánig munkahelyén maradt, este pedig, amikor már újra járt a metró, hazament.
Egy napra megállt az élet
New Yorkban. Ilyesmire talán még nem is volt példa a polgárháború óta. Másnap megjelentek az újságok, kinyitottak a boltok, de sok iroda és minden iskola zárva maradt. Egy hétig bámultuk a tévé képernyőjét, és nem hittünk a szemünknek. Az emberek kétségbeesetten járták a kórházakat, szeretteik után kutatva. A kórházi személyzet hiába várta a bejárat előtt a sérültek tömegét. A csend borzasztó volt. Nem volt könnyű tudatosítani, minden kézzelfogható, tehát átélt és virtuális, tehát a média által közvetített bizonyíték ellenére, hogy ez itt tényleg megtörtént. Az utcákon és főleg a metrómegállók és vasútállomások környékén rengeteg rendőr álldogált, gépfegyverekkel, kutyákkal. Ez a látvány később visszatért, amikor a világban terrortámadás történt.
Még aznap, szeptember 11-én a szél elhozta házunkhoz a dél-manhattani füst- és porfelhőt. Órákon át szálltak az A4-es papírlapok, sértetlenek és megégettek, az udvarra. A csukott ablak mögül néztem őket, de még így is bejött a szag. Ez a szörnyű szag még sok-sok napon át velünk maradt. Szeptember 18-án elmentem a történtek helyszínére. A környéket lezárták, így csak messziről láttam, hogy mindent finom fehér por borított. A szag itt volt a legerősebb. Láttam a romokból kiálló vasdarabokat és a füstöt, amely a törmelék alatti tüzekből még akkor is szállt felfelé. A városban mindenütt plakátok a hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottak arcképével, de a rokonok még bizakodtak, hogy szerettük valamelyik kórházban fekszik. Rendőrök és tűzoltók jöttek New Yorkba az ország minden pontjáról, hogy segítsenek. Egy hét után viszont már világos volt, hogy nem lesz több túlélő.
Most, öt évvel a tragédia után az élet a normális, megszokott vágányon halad. Mégis akadnak olyanok, akiknek még mindig gondot okoz, hogy átkeljenek a Brooklyni hídon, megremegnek, amikor alacsonyan szálló repülőgépet látnak a város felett, és könnyes lesz a szemük, mikor eszükbe jut valaki, aki már nincs, mert a romok között halt meg.
Egy ismerősöm férje is életét vesztette az egyik toronyban. Aznap pont oda küldték dolgozni, számítógépeket javított. Jó munkaerő lévén idejében érkezett – bárcsak aznap késett volna egy kicsit! Bevándorló volt, moszlim, Afrikából. Takarítóként kezdte, elvégezte az iskolát, számítógépes szakember lett belőle. Az első gép becsapódása után még felhívta a feleségét, hogy minden rendben van. Többé nem látta, nem hallotta senki. DNS-ének nyomait hónapokkal később felesége kapta meg egy kis zacskó porral egyetemben. Férje maradványait egy hajnalon a Central Parkban temette el titokban.
2001. szeptember 11-e után az itt élő arab kinézetű emberekre gyanakvóan néztek a többiek, és a rasszista megnyilvánulások száma is megnőtt. Egy rendelet szerint minden moszlim férfinak regisztráltatnia kellett magát a honvédelmi és bevándorlási hatóságnál. Néhány férfit vád nélkül hónapokig tartottak börtönben. Ketten sikeresen be is perelték a kormányt, és egyikük peren kívül 300 000 dollár kártérítést kapott. A letartóztatottak nagy részét az itt-tartózkodással kapcsolatos kisebb kihágások miatt deportálták. Az újságok híradása szerint egyes arab országok férfi állampolgárai számára egyenesen lehetetlen amerikai vízumhoz jutni, tekintet nélkül arra, hogy például ismert zenészek, egyetemi tanárok vagy kutatók. A titkosszolgálatok emberei – olvasom az egyik cikkben – beépültek egy brooklyni mecsetbe, és gyanús viselkedés, al-Kaida-kapcsolatok után kutatnak. A helyi moszlim szervezetek minden erejükből igyekeznek bizonyítani, hogy az iszlám a béke vallása, és a terroristák nem az iszlámot képviselik, tehát az itt élő moszlimokat sem.
Épül az új torony
2006. augusztus 23-án egy kiállítás nyílt meg a World Trade Center új metróállomásánál. A megkezdett építkezés körüli kerítésre ötvenkét fényképet erősítettek, valamint hat fekete panelt az elhunytak nevével. Ottjártamkor nem sokan nézelődtek. Reggel volt, az emberek munkába siettek. Vállukon táska, fülükben kedvenc zenéjük, arcukon a városlakók közömbös arckifejezése. Munkába siettek, mint ahogy mindennap teszik, és tették azok is, akik öt évvel ezelőtt tragikus módon elhunytak. Az új torony, a Freedom Tower, vagyis Szabadság-torony építése elkezdődött, az élet megy tovább.
Egy közeli felhőkarcoló tetejéről – olvasom a mai újságban – szakemberek még midig gyűjtik a DNS-mintákat. Öt évvel ezelőtt emberi testrészeket találtak volna, mint ahogy találtak is ezen a környéken sokan, akik hetekkel a tornyok összedőlése után végre hazamehettek. A halálukba ugró emberek és a testrészek látványát, valamint az égett szagot sosem fogja elfejteni az, aki megtapasztalta. Lehet, hogy kívülről nem igazán látszik, de 2001. szeptember 11-e megváltoztatta Amerikát.
Megjelent a Vasarnap magazinban.
Tuesday, September 12, 2006
Sunday, September 10, 2006
Saturday, September 09, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. augusztus
Amikor az embernek jó dolga van, az idő – úgy tűnik – sokkal gyorsabban telik. ĺgy sajnos eljött az a nem nagyon várt hétvége, amikor el kellett búcsúznom csallóközi családomtól és barátaimtól.
Csomagolás közben egyre csak csörgött a telefon, jöttek az sms-ek, és az ismerősök nem szűkölködtek jókívánságaikban. Bevallom, nagyon jól esett, hogy megjegyezték, mikor utazom, és hogy vették a fáradságot, és ha már személyesen nem is, legalább így búcsúztak. Többen később újra megkerestek, mert értesültek róla, hogy mi mindent nem szabad a repülőgép fedélzetére vinni. A könyvek, ruhák, ajándékok bekerültek a bőröndökbe; minden kis zugot kihasználtam, elvégre sosem lehet tudni, mikor jön jól egy-egy tubus, bepréselt krém. Egyébként sem szeretek búcsúzkodni, és a családomtól elköszönni ilyenkor a legnehezebb, pedig elég sokszor túlestünk már ezen a procedúrán az elmúlt évtizedben. A bennünket elválasztó óceán óriási, még ha hét órányi repüléssel tulajdonképpen bármikor itthon lehetek.
Túlestünk a búcsún, a kellemes otthoni hétvégémnek vége szakadt, és én újra a Ferihegyi repülőtéren álltam, csomagjaimmal együtt a New York-i járat hosszan kígyózó sorában. A fokozott biztonsági intézkedések miatt lassan haladtunk. Mindenkinek egyenként magyarázták el, hogy semmiféle folyadékot, krémet vagy orvosságot nem vihet a fedélzetre. A véletlen szerencsének köszönhetően ezt az utat a business osztályon tehettem meg, így még felszállás előtt kipróbáltam a business lounge nevű várótermet, amely leginkább egy kellemes kávézóra emlékeztetett. Volt inni- és ennivaló, újságok és két gépen internet-hozzáférés is, mindez ingyen, illetve a jegy árába foglalva.
A felszállás előtt még egyszer ellenőriztek bennünket. Sok minden került ki a táskákból a szemétbe. A magyar légitársaság a szép várótermen kívül más előnyt nem nyújt a méregdrága business class jegyek tulajdonosainak, így mindenki egy sorban várakozott, vagy, mint én, megvárta, amíg a sor elfogy, és a végén ment át az ellenőrző ponton. Végül egyórás késéssel elindultunk. Kellemes volt kivételesen távol maradni a síró gyerekektől és élvezni a kényelmesebb ülést, a figyelmesebb kiszolgálást és a jobb ételeket. A mellettem ülő úriemberrel hosszasan beszélgettünk filmekről, irodalomról és az élet furcsa fintorairól.
Az út hamar eltelt, a késésünkből is lefaragtunk valamennyit, és már sorakozhattunk is a JFK repülőtér határőrei előtt. Az ügyintézés simán ment, a csomagokra sem kellett túl sokat várni. Amikor kiléptem a reptér légkondicionált épületéből, megcsapott az ismerős, párás, meleg levegő: a New York-i betonrengeteg sok autóval és még több, különféle bőrszínű és nyelvű emberrel. A megérkezés élményét fűszerezte, hogy a reptér felújítása miatt az elémsiető barátnőm autójával csak távolabbra tudott parkolni, így három, iszonyúan nehéz csomagommal a tervezettnél jóval hosszabb utat kellett megtennem a külső parkolóig.
Ettől eltekintve viszont minden a megszokott kerékvágásban zajlott, mint amikor először életemben autóztam erre, most is lenyűgözve néztem a mellettem elhaladó városrészeket, a házakat, az autókat, az embereket, az óriásplakátokat és minden mást, ami ezt a sokszínű, érdekes kavalkádot alkotja. ĺme, a második otthonom.
Megjelent az Uj Szo szeptember 9-ki szamaban
Brooklyn, 2006. augusztus
Amikor az embernek jó dolga van, az idő – úgy tűnik – sokkal gyorsabban telik. ĺgy sajnos eljött az a nem nagyon várt hétvége, amikor el kellett búcsúznom csallóközi családomtól és barátaimtól.
Csomagolás közben egyre csak csörgött a telefon, jöttek az sms-ek, és az ismerősök nem szűkölködtek jókívánságaikban. Bevallom, nagyon jól esett, hogy megjegyezték, mikor utazom, és hogy vették a fáradságot, és ha már személyesen nem is, legalább így búcsúztak. Többen később újra megkerestek, mert értesültek róla, hogy mi mindent nem szabad a repülőgép fedélzetére vinni. A könyvek, ruhák, ajándékok bekerültek a bőröndökbe; minden kis zugot kihasználtam, elvégre sosem lehet tudni, mikor jön jól egy-egy tubus, bepréselt krém. Egyébként sem szeretek búcsúzkodni, és a családomtól elköszönni ilyenkor a legnehezebb, pedig elég sokszor túlestünk már ezen a procedúrán az elmúlt évtizedben. A bennünket elválasztó óceán óriási, még ha hét órányi repüléssel tulajdonképpen bármikor itthon lehetek.
Túlestünk a búcsún, a kellemes otthoni hétvégémnek vége szakadt, és én újra a Ferihegyi repülőtéren álltam, csomagjaimmal együtt a New York-i járat hosszan kígyózó sorában. A fokozott biztonsági intézkedések miatt lassan haladtunk. Mindenkinek egyenként magyarázták el, hogy semmiféle folyadékot, krémet vagy orvosságot nem vihet a fedélzetre. A véletlen szerencsének köszönhetően ezt az utat a business osztályon tehettem meg, így még felszállás előtt kipróbáltam a business lounge nevű várótermet, amely leginkább egy kellemes kávézóra emlékeztetett. Volt inni- és ennivaló, újságok és két gépen internet-hozzáférés is, mindez ingyen, illetve a jegy árába foglalva.
A felszállás előtt még egyszer ellenőriztek bennünket. Sok minden került ki a táskákból a szemétbe. A magyar légitársaság a szép várótermen kívül más előnyt nem nyújt a méregdrága business class jegyek tulajdonosainak, így mindenki egy sorban várakozott, vagy, mint én, megvárta, amíg a sor elfogy, és a végén ment át az ellenőrző ponton. Végül egyórás késéssel elindultunk. Kellemes volt kivételesen távol maradni a síró gyerekektől és élvezni a kényelmesebb ülést, a figyelmesebb kiszolgálást és a jobb ételeket. A mellettem ülő úriemberrel hosszasan beszélgettünk filmekről, irodalomról és az élet furcsa fintorairól.
Az út hamar eltelt, a késésünkből is lefaragtunk valamennyit, és már sorakozhattunk is a JFK repülőtér határőrei előtt. Az ügyintézés simán ment, a csomagokra sem kellett túl sokat várni. Amikor kiléptem a reptér légkondicionált épületéből, megcsapott az ismerős, párás, meleg levegő: a New York-i betonrengeteg sok autóval és még több, különféle bőrszínű és nyelvű emberrel. A megérkezés élményét fűszerezte, hogy a reptér felújítása miatt az elémsiető barátnőm autójával csak távolabbra tudott parkolni, így három, iszonyúan nehéz csomagommal a tervezettnél jóval hosszabb utat kellett megtennem a külső parkolóig.
Ettől eltekintve viszont minden a megszokott kerékvágásban zajlott, mint amikor először életemben autóztam erre, most is lenyűgözve néztem a mellettem elhaladó városrészeket, a házakat, az autókat, az embereket, az óriásplakátokat és minden mást, ami ezt a sokszínű, érdekes kavalkádot alkotja. ĺme, a második otthonom.
Megjelent az Uj Szo szeptember 9-ki szamaban
Tuesday, September 05, 2006
Családi nyaraim
Nemcsak azért volt jó a nyári szünet gyermekkoromban, mert akkor nem kellett az iskola miatt korán kelni, hanem a látogatók miatt is. A szétszéledt család egyik előnye, hogy lehet örülni, örömmel várakozni, amikor látogatóba jönnek.
Már a lépcsőházban haladva felfelé tudtam, hogy megjött Nénje, mert az ő illatát semmi mással nem lehetett összetéveszteni. A vicces történetek és a határon át történő csempészés nagymestere volt ő, hiszen voltak évek, amikor majdnem semmit sem volt szabad áthozni a baráti szocialista Magyar Népköztársaságból. Nénje mégis hozott hurkát, csabai kolbászt, szalonnát, és ami engem a leginkább érdekelt – lengyel tejkaramellát, a bocis cukorkát. Annál finomabb nem is volt. Emlékszem, később román piacokról hozott ezt-azt, de a bocisnál akkor sem volt jobb.
Két másik csorvási rokonunk is jött gyakran, de talán nem évenként, mint Nénje, és velük is nagyon jó volt az időt eltölteni, mert olyan izgalmasan, olyan máshogy beszéltek magyarul – például nem üzletbe mentek táskával, hanem boltba szatyorral. Dicsérték az itteni levegőt, a finom vizet, a jó kis piacot, és naphosszat beszélgettek a nagyszüleimmel olyan emberekről, akiket én nem ismertem, mégis éreztem: közöm van hozzájuk, hiszen ők is a családhoz tartoznak.
Csehországból édesanyám húga járt nyaralni hozzánk családjával évente. Két unokatestvérünk nagyon különbözött tőlünk – nem féltek a hideg víztől, még esőben is vígan úszkáltak és elmerültek a bányatóban. Édesapjuk éjszaka szeretett vezetni, így mindig kora reggel érkeztek, Trabanttal, egy nagy szörfdeszkával a tetején. Napokat töltöttünk a víz mellett dinnyével és kukoricával felszerelkezve, s mindennap az volt a csúcs, hogy fagyizni mehettünk, mi, gyerekek egyedül is. Úgy sajnáltuk, amikor nyár végén hazaindultak az unokatestvérek, hiszen minden alkalommal nagyon jól összecsiszolódtunk!
Most, hogy néhány látogató nem jöhet már többé, tudatosul bennem is, hogy nem lesz már együtt a család úgy, ahogy gyermekkoromban voltunk, minden nyáron. Az itthoni és a külföldi rokonok, sajnos, megritkultak. Hiányoznak is. És nemcsak nyaranta, hanem ilyenkor, iskolakezdés idején is, ünnepek közeledtével, meg mindig.
Megjelent a Vasarnap hetilapban.
Nemcsak azért volt jó a nyári szünet gyermekkoromban, mert akkor nem kellett az iskola miatt korán kelni, hanem a látogatók miatt is. A szétszéledt család egyik előnye, hogy lehet örülni, örömmel várakozni, amikor látogatóba jönnek.
Már a lépcsőházban haladva felfelé tudtam, hogy megjött Nénje, mert az ő illatát semmi mással nem lehetett összetéveszteni. A vicces történetek és a határon át történő csempészés nagymestere volt ő, hiszen voltak évek, amikor majdnem semmit sem volt szabad áthozni a baráti szocialista Magyar Népköztársaságból. Nénje mégis hozott hurkát, csabai kolbászt, szalonnát, és ami engem a leginkább érdekelt – lengyel tejkaramellát, a bocis cukorkát. Annál finomabb nem is volt. Emlékszem, később román piacokról hozott ezt-azt, de a bocisnál akkor sem volt jobb.
Két másik csorvási rokonunk is jött gyakran, de talán nem évenként, mint Nénje, és velük is nagyon jó volt az időt eltölteni, mert olyan izgalmasan, olyan máshogy beszéltek magyarul – például nem üzletbe mentek táskával, hanem boltba szatyorral. Dicsérték az itteni levegőt, a finom vizet, a jó kis piacot, és naphosszat beszélgettek a nagyszüleimmel olyan emberekről, akiket én nem ismertem, mégis éreztem: közöm van hozzájuk, hiszen ők is a családhoz tartoznak.
Csehországból édesanyám húga járt nyaralni hozzánk családjával évente. Két unokatestvérünk nagyon különbözött tőlünk – nem féltek a hideg víztől, még esőben is vígan úszkáltak és elmerültek a bányatóban. Édesapjuk éjszaka szeretett vezetni, így mindig kora reggel érkeztek, Trabanttal, egy nagy szörfdeszkával a tetején. Napokat töltöttünk a víz mellett dinnyével és kukoricával felszerelkezve, s mindennap az volt a csúcs, hogy fagyizni mehettünk, mi, gyerekek egyedül is. Úgy sajnáltuk, amikor nyár végén hazaindultak az unokatestvérek, hiszen minden alkalommal nagyon jól összecsiszolódtunk!
Most, hogy néhány látogató nem jöhet már többé, tudatosul bennem is, hogy nem lesz már együtt a család úgy, ahogy gyermekkoromban voltunk, minden nyáron. Az itthoni és a külföldi rokonok, sajnos, megritkultak. Hiányoznak is. És nemcsak nyaranta, hanem ilyenkor, iskolakezdés idején is, ünnepek közeledtével, meg mindig.
Megjelent a Vasarnap hetilapban.
9/11 női hősei
New York-ban biztosan (de valószínűleg az Egyesült Államok nagy részében is), mindenki tudja, hol volt, mit csinált, és mit érzett 2001 szeptember 11-én.
Most, öt évvel a szörnyű esemény után, az emberek még mindig beszélnek arról, hol voltak, hogy értek haza, és hogy ismertek-e valakit, aki a tornyok romjaiban halt meg.
Oliver Stone új filmje, a World Trade Center, két rendőrről szól, akik túlélték, 18 másik szerencsés áldozattal együtt, a terrorista támadást. A film a két férfira koncentrál, valamint azokra a férfiakra, akik az ő megmentésükön dolgoznak. A nők – feleségek, anyák, testvérek, nőrokonok – megjelennek ugyan a filmben, de csak mellékszereplőként.
Egy másik film, a United 93-as járatán megélt borzalmakat ábrázoló tévéfilm is férfihősöket mutat be. A női utasok „telefonálnak és félnek”. A férfiak szervezkednek, és megtámadják a terroristákat a pilótafülkében, megakadályozva ezzel, hogy a gép a Fehér Házba vagy a Kapitóliumba csapódjon.
Pedig a New York-i terrorista támadás a nőkre is hatást gyakorolt, s női részesei is voltak. Mert a férfiak, akik élve és hősként menekültek meg, sajnos csak nagyon kevesen maradtak. A hátrahagyott feleségek, anyák, rokonok viszont sokan. Róluk valahogy nem nagyon esik szó, pedig ők is hősök, hiszen nekik kellett megbirkózniuk a gyásszal, az ürességgel, az előnytelen anyagi helyzettel, stb.
A The New York Times egyik augusztusi számában egy 9/11-es özvegy nő meséli el a történetét. A tragédia után összeismerkedett egy vele egykorú özvegy férfival, aki a feleségét veszítette el a World Trade Center-ben. Elkezdtek emailezni, majd találkozgatni. Gyerekeik is vannak, a családjaik is találkoztak már. Két éven át tartott a kapcsolatuk, de a nő mégsem érezte úgy, hogy közel állna hozzá a férfi. Nem volt boldog, de egyedül sem akart maradni -- a tragédia mindkettőjüket fogva tartotta. Végül szakítottak, de még emaileznek. „-- Nem tesz jót nekem -- írja a nő --, hogy olvasom az emailjeit, de most még nem tudom megtenni, hogy ne olvassam.”
Ismerek egy negyvenes éveiben járó nőt, aki férjét veszítette el szeptember 11-én. A férj afrikai volt, muszlim. Mindent megtettet azért, hogy jó amerikai legyen. Takarítóként kezdte, közben iskolába járt. Számítógépes szakember lett, és egy nagy, jeles cég alkalmazottja. Aznap éppen a Word Trade Center egyik vállalatához küldték ki. Még telefonált a feleségének az első gép becsapódása után. Azt mondta, minden rendben. A feleség a tragédia után napokig járta a kórházakat, hátha rátalál a férjére. Százával ragasztgatta a szórólapokat városszerte, hátha látta valaki… Később már csak az FBI kért hajszálmintákat, hogy azonosíthassák a DNS-ét. Egy kis zacskó port kapott vissza – talán a férje maradványait. Egy idős rabbi bácsival egy hajnalon belopóztak a Central Parkba, és ott temették el a pormaradványokat. A nő azóta férjhez ment. Hogy boldog-e, nem tudom. Öt éve nem láttam boldognak, pedig előtte nagyon sokszor.
Egy orosz lányról csak hallomásból tudok. A zöld kártya megszerzése miatt ment férjhez, az Államokban akart élni, innen tartotta el az otthoniakat. Minden jól sikerült. Megkapta az engedélyt, jó álláshoz jutott a Word Trade Center-benszékelő cégek egyikében – és rendszeresen küldte a pénzt a rokonainak. Sajnos ő is időben ment munkába aznap. Többé nem látta senki. A lány életbiztosítását a férj kapja, pedig csak papíron volt a férje…
Ilyenek is az asszonysorsok 9/11 után. A támadás után az özvegyek közül sokan energikus szervezkedésbe kezdtek, és magyarázatot kértek a kongresszustól, a kormánytól arra, mi történt, miért és hogyan következhetett be ez a szörnyű esemény. Meghallgatásokon vettek részt. Szerepeltek a médiában. Sokan jótékonysági rendezvényeket szerveztek azon özvegyek számára, akik több gyerekkel maradtak egyedül, bevétel nélkül. Egyfajta terápia is volt ez, gondolom, a kétségbeesésüket, tehetetlen dühüket így változtatták pozitív energiává és tudták, hogy bánatukkal nincsenek egyedül. Ma már nem hallani az özvegyek csoportjáról. Többen bizonyára továbbléptek, férjhez mentek, de sokan vannak, akik még nem tudták magukat túltenni a történteken.
Nem tudom, akad-e majd rendező, aki az ilyen, hősies nőkről akar majd filmet forgatni. Nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, de az is lehet, hogy igazi kasszasiker lenne. Mert a nők általában kíváncsiak más nők sorsára, még akkor is, ha nem éppen thriller-szerű sorsról van szó, hanem a terrortámadás utáni mindennapok horrorjáról.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
New York-ban biztosan (de valószínűleg az Egyesült Államok nagy részében is), mindenki tudja, hol volt, mit csinált, és mit érzett 2001 szeptember 11-én.
Most, öt évvel a szörnyű esemény után, az emberek még mindig beszélnek arról, hol voltak, hogy értek haza, és hogy ismertek-e valakit, aki a tornyok romjaiban halt meg.
Oliver Stone új filmje, a World Trade Center, két rendőrről szól, akik túlélték, 18 másik szerencsés áldozattal együtt, a terrorista támadást. A film a két férfira koncentrál, valamint azokra a férfiakra, akik az ő megmentésükön dolgoznak. A nők – feleségek, anyák, testvérek, nőrokonok – megjelennek ugyan a filmben, de csak mellékszereplőként.
Egy másik film, a United 93-as járatán megélt borzalmakat ábrázoló tévéfilm is férfihősöket mutat be. A női utasok „telefonálnak és félnek”. A férfiak szervezkednek, és megtámadják a terroristákat a pilótafülkében, megakadályozva ezzel, hogy a gép a Fehér Házba vagy a Kapitóliumba csapódjon.
Pedig a New York-i terrorista támadás a nőkre is hatást gyakorolt, s női részesei is voltak. Mert a férfiak, akik élve és hősként menekültek meg, sajnos csak nagyon kevesen maradtak. A hátrahagyott feleségek, anyák, rokonok viszont sokan. Róluk valahogy nem nagyon esik szó, pedig ők is hősök, hiszen nekik kellett megbirkózniuk a gyásszal, az ürességgel, az előnytelen anyagi helyzettel, stb.
A The New York Times egyik augusztusi számában egy 9/11-es özvegy nő meséli el a történetét. A tragédia után összeismerkedett egy vele egykorú özvegy férfival, aki a feleségét veszítette el a World Trade Center-ben. Elkezdtek emailezni, majd találkozgatni. Gyerekeik is vannak, a családjaik is találkoztak már. Két éven át tartott a kapcsolatuk, de a nő mégsem érezte úgy, hogy közel állna hozzá a férfi. Nem volt boldog, de egyedül sem akart maradni -- a tragédia mindkettőjüket fogva tartotta. Végül szakítottak, de még emaileznek. „-- Nem tesz jót nekem -- írja a nő --, hogy olvasom az emailjeit, de most még nem tudom megtenni, hogy ne olvassam.”
Ismerek egy negyvenes éveiben járó nőt, aki férjét veszítette el szeptember 11-én. A férj afrikai volt, muszlim. Mindent megtettet azért, hogy jó amerikai legyen. Takarítóként kezdte, közben iskolába járt. Számítógépes szakember lett, és egy nagy, jeles cég alkalmazottja. Aznap éppen a Word Trade Center egyik vállalatához küldték ki. Még telefonált a feleségének az első gép becsapódása után. Azt mondta, minden rendben. A feleség a tragédia után napokig járta a kórházakat, hátha rátalál a férjére. Százával ragasztgatta a szórólapokat városszerte, hátha látta valaki… Később már csak az FBI kért hajszálmintákat, hogy azonosíthassák a DNS-ét. Egy kis zacskó port kapott vissza – talán a férje maradványait. Egy idős rabbi bácsival egy hajnalon belopóztak a Central Parkba, és ott temették el a pormaradványokat. A nő azóta férjhez ment. Hogy boldog-e, nem tudom. Öt éve nem láttam boldognak, pedig előtte nagyon sokszor.
Egy orosz lányról csak hallomásból tudok. A zöld kártya megszerzése miatt ment férjhez, az Államokban akart élni, innen tartotta el az otthoniakat. Minden jól sikerült. Megkapta az engedélyt, jó álláshoz jutott a Word Trade Center-benszékelő cégek egyikében – és rendszeresen küldte a pénzt a rokonainak. Sajnos ő is időben ment munkába aznap. Többé nem látta senki. A lány életbiztosítását a férj kapja, pedig csak papíron volt a férje…
Ilyenek is az asszonysorsok 9/11 után. A támadás után az özvegyek közül sokan energikus szervezkedésbe kezdtek, és magyarázatot kértek a kongresszustól, a kormánytól arra, mi történt, miért és hogyan következhetett be ez a szörnyű esemény. Meghallgatásokon vettek részt. Szerepeltek a médiában. Sokan jótékonysági rendezvényeket szerveztek azon özvegyek számára, akik több gyerekkel maradtak egyedül, bevétel nélkül. Egyfajta terápia is volt ez, gondolom, a kétségbeesésüket, tehetetlen dühüket így változtatták pozitív energiává és tudták, hogy bánatukkal nincsenek egyedül. Ma már nem hallani az özvegyek csoportjáról. Többen bizonyára továbbléptek, férjhez mentek, de sokan vannak, akik még nem tudták magukat túltenni a történteken.
Nem tudom, akad-e majd rendező, aki az ilyen, hősies nőkről akar majd filmet forgatni. Nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, de az is lehet, hogy igazi kasszasiker lenne. Mert a nők általában kíváncsiak más nők sorsára, még akkor is, ha nem éppen thriller-szerű sorsról van szó, hanem a terrortámadás utáni mindennapok horrorjáról.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Saturday, August 26, 2006
Wednesday, August 23, 2006
Monday, August 14, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. július
Hazajöttem nyaralni, haza a nyári Csallóközbe, ahol a napraforgók gyönyörűen sárgulnak a földeken. Ez idő alatt egy műtétre is sor került, és rájöttem, a lábadozó ember hétvégéje olyan, mint a hétköznapjai. Az idő folyását valójában csak a rutin tennivalók és a hetenkénti orvosi ellenőrzés jelzi, egyébként a napok egyformák – esetemben kellemesen egyformák.
Reggelente az ablakon besütő napocska ébreszt, a rádió bemondja az aktuális katasztrófahíreket, időjárást, pontos időt. Délelőtti olvasgatásomat csak egy kisfiú zavarja meg, aki minduntalan Gyuszit keresi. Lágy hanggal szólongatja barátját a panelház előtt, és bár ablakomból nem látom, remélem, Gyuszi válaszol, és lemegy vele játszani. A vakáció idejében nem árt, ha van kivel eltölteni a hosszú napokat; erre még én is emlékszem.
Előfordul, hogy már dél előtt ebédelünk. A mama beszerzi a közeli piacon az alapanyagokat, és finomabbnál finomabb ételeket főz – éppen olyanokat, amilyeneket egy lábadozó igényel. Ebéd után kis szunyókálás, szieszta következik, miközben a nyári hőségben az egyik erkélyen hallom, hogy az anyuka kisfiának magyarázza: „Még ne állj be! Még hideg. Majd csak most hozom a meleget hozzá.” A kisfiú azonban türelmetlen, és sírva fakad – már nagyon pancsolna. Délután a nagyi is meglátogat. Hoz valamilyen saját kezűleg készített finomságot: frissen főzött baracklekvárt, nudlit vagy kalácsot. Az uzsonnával is megvolnánk... Közben megszólal a hangosbemondó – előfordul, hogy naponta kétszer is. Kár, hogy a panelházak között nem lehet érteni, mi fontosat közölnek a lakókkal, így csak a bevezető zenét hallgatom élvezettel. Este sorozatot nézünk, és próbáljuk kitalálni, mi lesz a szereplők sorsa. Más életét mindig könnyebb megoldani...
Nagy örömömre másnap délelőtt megérkezik a húgom a kislányával. Annával a nappaliban játszadozunk, majd délben vele együtt mi is elbóbiskolunk.
Zavartalan óráimban gyorsan megy az olvasás. A Columbia Egyetemen kiosztott kötelező olvasmányon kívül a Márai-köteteimet is előveszem. Az utolsó éveiben írt naplója tetszik a legjobban. Az író a Kádár-korszak leomlása után sem engedte, hogy Magyarországon kiadják a könyveit – majd ha minden szovjet katona kitette a lábát a hazájából. Pisztolyt vásárolt, és nyolcvanhét évesen megtanult vele bánni, hogy legyen választási lehetősége a méltó és méltatlan halál között. De én nem foglalkozom a halállal, hiszen a mama főz, Annával nemsokára újra fogócskázunk, örülök a családnak, és ők is örülnek nekem. Ilyen szép, kellemes ez az itthoni, hosszúra nyúlt hétvégém.
Megjelent az Uj Szo augusztus 12-ki számában.
Brooklyn, 2006. július
Hazajöttem nyaralni, haza a nyári Csallóközbe, ahol a napraforgók gyönyörűen sárgulnak a földeken. Ez idő alatt egy műtétre is sor került, és rájöttem, a lábadozó ember hétvégéje olyan, mint a hétköznapjai. Az idő folyását valójában csak a rutin tennivalók és a hetenkénti orvosi ellenőrzés jelzi, egyébként a napok egyformák – esetemben kellemesen egyformák.
Reggelente az ablakon besütő napocska ébreszt, a rádió bemondja az aktuális katasztrófahíreket, időjárást, pontos időt. Délelőtti olvasgatásomat csak egy kisfiú zavarja meg, aki minduntalan Gyuszit keresi. Lágy hanggal szólongatja barátját a panelház előtt, és bár ablakomból nem látom, remélem, Gyuszi válaszol, és lemegy vele játszani. A vakáció idejében nem árt, ha van kivel eltölteni a hosszú napokat; erre még én is emlékszem.
Előfordul, hogy már dél előtt ebédelünk. A mama beszerzi a közeli piacon az alapanyagokat, és finomabbnál finomabb ételeket főz – éppen olyanokat, amilyeneket egy lábadozó igényel. Ebéd után kis szunyókálás, szieszta következik, miközben a nyári hőségben az egyik erkélyen hallom, hogy az anyuka kisfiának magyarázza: „Még ne állj be! Még hideg. Majd csak most hozom a meleget hozzá.” A kisfiú azonban türelmetlen, és sírva fakad – már nagyon pancsolna. Délután a nagyi is meglátogat. Hoz valamilyen saját kezűleg készített finomságot: frissen főzött baracklekvárt, nudlit vagy kalácsot. Az uzsonnával is megvolnánk... Közben megszólal a hangosbemondó – előfordul, hogy naponta kétszer is. Kár, hogy a panelházak között nem lehet érteni, mi fontosat közölnek a lakókkal, így csak a bevezető zenét hallgatom élvezettel. Este sorozatot nézünk, és próbáljuk kitalálni, mi lesz a szereplők sorsa. Más életét mindig könnyebb megoldani...
Nagy örömömre másnap délelőtt megérkezik a húgom a kislányával. Annával a nappaliban játszadozunk, majd délben vele együtt mi is elbóbiskolunk.
Zavartalan óráimban gyorsan megy az olvasás. A Columbia Egyetemen kiosztott kötelező olvasmányon kívül a Márai-köteteimet is előveszem. Az utolsó éveiben írt naplója tetszik a legjobban. Az író a Kádár-korszak leomlása után sem engedte, hogy Magyarországon kiadják a könyveit – majd ha minden szovjet katona kitette a lábát a hazájából. Pisztolyt vásárolt, és nyolcvanhét évesen megtanult vele bánni, hogy legyen választási lehetősége a méltó és méltatlan halál között. De én nem foglalkozom a halállal, hiszen a mama főz, Annával nemsokára újra fogócskázunk, örülök a családnak, és ők is örülnek nekem. Ilyen szép, kellemes ez az itthoni, hosszúra nyúlt hétvégém.
Megjelent az Uj Szo augusztus 12-ki számában.
Wednesday, August 09, 2006
Sammy, a kis huncut
Olyan picurka volt, amikor hozzánk érkezett, hogy elfért a tenyeremben. Most pedig 88 centiméter hosszú, farokkal együtt. Ha kinyújtózik, úgy néz ki, mint egy barna csőtészta. Sammy, a kis kandúr.
2005 októberében született, és mire mi februárban érte mehettünk, már túl volt minden oltáson és szobatisztasági tréningen. A washingtoni repülőtéren randevúztunk a hölggyel, aki Havana Brownokat tenyészt Pennsylvaniában. Az egész repülőút alatt meg sem nyikkant. Ijedt szemekkel nézett ránk, amikor a kis táskában simogattuk és bátorítottuk, hogy nem kell félni, nemsokára otthon leszünk.
Persze az otthoni lét sem volt egyszerű, hiszen a két felnőtt cicánk, Lola és Max nem repdesett az örömtől, hogy hirtelen kisöcscsük lett. Az állatorvos és a tenyésztő tanácsára két napra elkülönítettük a jövevényt, aki nem akart egyedül aludni. Megszokta, hogy állandóan vannak körülötte, hiszen eddig tizenöt kis és nagy cicával lakott.
Az elkülönítés tartama alatt Sammy fokozatosan megbarátkozott velünk, de amikor a harmadik napon nyitva hagytam az ajtót, gyorsan az íróasztal mögötti sarokba bújt el. Magától nem is jött elő, akrobata mozdulattal kellett kikanalaznom onnan, de ahogy megjelent az ajtóban a többi macska, újból elbújt. Ráadásul megfázott, és nagyokat tüsszögött.
Harmadik nálunk töltött este aztán átvittük a hálószobába, és felraktuk az ágyra – olyan pici volt, hogy egyedül felugrani sem volt képes. Legnagyobb meglepetésünkre megvédte területét: amikor a másik két cica közeledni próbált, nagyokat fújt, és többször feléjük kapott. Lola és Max csak az ágy végében aludhatott, míg Sammy a nyakam mélyedésébe gömbölyödött össze, és végigaludta az éjszakát. A több mint egy héten át tartó barátkozás apró lépésekkel haladt előre; Sammy Lolával már vígan játszadozott, de Max még mindig haragos volt és elégedetlen. Sammy azonban nem adta fel a harcot, és addig kedveskedett Maxnak, amíg az is beadta a derekát.
Közben Sammyvel és Lolával kétszer is jártunk az állatorvosnál, mivel a megfázás nem múlt el magától, sőt Lola szeme is megfertőződött, így kénytelenek voltunk naponta kétszer mindkettőjüknek antibiotikumos szirupot erőltetni a szájába. Közben az enyhe sérüléseket sem úsztuk meg.
Gyógyulását követően Sammy a lakásban lévő dísztárgyak réme lett. Harapdálja a növényeket, széttépi az újságokat, papírokat, ellopja a cipőket, papucsokat, lelöki a dísztárgyakat a polcról, felugrik a faliszőnyegre, és saját árnyékát kergeti a falakon. Már nem velem, hanem a többi cicával szeret aludni, és már nem kedveskedik dorombolva reggelenként. Megsimogatni csak akkor érdemes, ha ő maga leheveredik a padlóra, és a hasát kezdi el mutogatni – egyébként nagy karmolási nyomokat hagy a közeledő emberen. Kedvenc étele a tojás. Nyersen, főve vagy sütve, imádja – kinyalja a felvert tojást tartalmazó tányért és serpenyőt. Óvatlan pillanatokban még a tojás héját is ellopja, és a kanapé alá rejti. Szóval nagy huncut lett Sammy, a barna kis kandúr, aki a tenyeremben is elfért, amikor hazahoztuk...
Megjelent az Uj Szo augusztus 5-ki szamaban.
Olyan picurka volt, amikor hozzánk érkezett, hogy elfért a tenyeremben. Most pedig 88 centiméter hosszú, farokkal együtt. Ha kinyújtózik, úgy néz ki, mint egy barna csőtészta. Sammy, a kis kandúr.
2005 októberében született, és mire mi februárban érte mehettünk, már túl volt minden oltáson és szobatisztasági tréningen. A washingtoni repülőtéren randevúztunk a hölggyel, aki Havana Brownokat tenyészt Pennsylvaniában. Az egész repülőút alatt meg sem nyikkant. Ijedt szemekkel nézett ránk, amikor a kis táskában simogattuk és bátorítottuk, hogy nem kell félni, nemsokára otthon leszünk.
Persze az otthoni lét sem volt egyszerű, hiszen a két felnőtt cicánk, Lola és Max nem repdesett az örömtől, hogy hirtelen kisöcscsük lett. Az állatorvos és a tenyésztő tanácsára két napra elkülönítettük a jövevényt, aki nem akart egyedül aludni. Megszokta, hogy állandóan vannak körülötte, hiszen eddig tizenöt kis és nagy cicával lakott.
Az elkülönítés tartama alatt Sammy fokozatosan megbarátkozott velünk, de amikor a harmadik napon nyitva hagytam az ajtót, gyorsan az íróasztal mögötti sarokba bújt el. Magától nem is jött elő, akrobata mozdulattal kellett kikanalaznom onnan, de ahogy megjelent az ajtóban a többi macska, újból elbújt. Ráadásul megfázott, és nagyokat tüsszögött.
Harmadik nálunk töltött este aztán átvittük a hálószobába, és felraktuk az ágyra – olyan pici volt, hogy egyedül felugrani sem volt képes. Legnagyobb meglepetésünkre megvédte területét: amikor a másik két cica közeledni próbált, nagyokat fújt, és többször feléjük kapott. Lola és Max csak az ágy végében aludhatott, míg Sammy a nyakam mélyedésébe gömbölyödött össze, és végigaludta az éjszakát. A több mint egy héten át tartó barátkozás apró lépésekkel haladt előre; Sammy Lolával már vígan játszadozott, de Max még mindig haragos volt és elégedetlen. Sammy azonban nem adta fel a harcot, és addig kedveskedett Maxnak, amíg az is beadta a derekát.
Közben Sammyvel és Lolával kétszer is jártunk az állatorvosnál, mivel a megfázás nem múlt el magától, sőt Lola szeme is megfertőződött, így kénytelenek voltunk naponta kétszer mindkettőjüknek antibiotikumos szirupot erőltetni a szájába. Közben az enyhe sérüléseket sem úsztuk meg.
Gyógyulását követően Sammy a lakásban lévő dísztárgyak réme lett. Harapdálja a növényeket, széttépi az újságokat, papírokat, ellopja a cipőket, papucsokat, lelöki a dísztárgyakat a polcról, felugrik a faliszőnyegre, és saját árnyékát kergeti a falakon. Már nem velem, hanem a többi cicával szeret aludni, és már nem kedveskedik dorombolva reggelenként. Megsimogatni csak akkor érdemes, ha ő maga leheveredik a padlóra, és a hasát kezdi el mutogatni – egyébként nagy karmolási nyomokat hagy a közeledő emberen. Kedvenc étele a tojás. Nyersen, főve vagy sütve, imádja – kinyalja a felvert tojást tartalmazó tányért és serpenyőt. Óvatlan pillanatokban még a tojás héját is ellopja, és a kanapé alá rejti. Szóval nagy huncut lett Sammy, a barna kis kandúr, aki a tenyeremben is elfért, amikor hazahoztuk...
Megjelent az Uj Szo augusztus 5-ki szamaban.
Wednesday, August 02, 2006
Kórházi és egyéb családi körök
Nemrég egy pozsonyi kórházban töltöttem néhány napot. Ez alatt a kórházi rutinnal teli majdnem egy hét alatt többek között azt is megfigyeltem, milyen fontos az ilyen környezetben az ember családja.
Kis női csapatunk egyik tagja már három hete ott tartózkodott, és minden nap bejött hozzá férje a fiával. Egy nap tévét is hoztak neki, beüzemelték a szobában, de a feleség irányítása alatt mindenkinek mindig segítettek, még a betegek tálcáit is kihordták és visszavitték az étkezésnél. Látogatókat egyébként csak délután volt szabad hivatalosan fogadni, és az emberek többsége ezt be is tartotta. A család jött, látogatott, hozott inni-, enni-, olvasnivalót, és minden mást, ami kellett. A család telefonált is gyakran, és a külföldi családtagok SMS-en értekeztek, csipogtak a mobilok éjjel-nappal.
Rövidesen a nővérekből és orvosokból álló személyzet is családnak számított. Átmeneti családnak ugyan, de mégis – ők nézték meg a sebeket, kötötték át őket, bátorítottak, tanácsot adtak, ébresztettek reggel és szemmel tartották lázunkat, vérnyomásunkat. Intim viszony alakult ki, kényszeresen ugyan, hiszen mi, betegek, csak bennük bízhattunk. Panaszra igazán nem volt okunk, mert mindenki tette a dolgát, ahogy kell, mint a méhecskék a kaptárban – szorgosan röpködtek és zümmögtek egész nap egyik betegszobából a másikba.
A kórtermekben is kis családok alakultak ki, akik figyelemmel kísérték egymás állapotának változását, elmesélték egymásnak sorsukat, az élet nagy dolgairól cseréltek eszmét. Néhány nap elteltével úgy is érezhette az ember, hogy már régóta ismeri ágyszomszédait, hiszen reggel öttől, amikor a nővérek ébresztettek, este tízig bőven volt idő beszélgetni bármiről. „Igazi” családtagoknak nincs néha idejük ennyi háborítatlan órát beszélgetéssel tölteni. Pedig ez lehet az emberi lét legfontosabb eleme – a kommunikáció. ĺgy születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak.
Nem volt lényeges, ebben a kórházi kis közösségben, hogy én a magyarok családjához is tartozom, sőt meghallgatásra talált mindaz, amit tapasztalatból mesélni tudtam. Persze, itt is a kommunikáció volt a kulcs, mert tudtam szlovákul mesélni.
Hazajövet jó volt látni az autóból az aratásra kész búzatáblákat, a nap után forgó napraforgókat és a szél fújta fákat. A természet is beletartozik abba a tágabb családba, ami számomra a Csallóköz – csak itt vannak ilyen színek, illatok, és csak itt ilyen a táj. Hiába lenyűgöző a Hudson folyó mente, vagy Új-Mexikó vörös hegységei, bennem ez a táj ébreszti az idetartozás érzését. Itt is itthon vagyok, ahol szűkebb családom, nagy örömre, egyre csak bővül.
Mejelent az Uj Szo 2006. julius 29-ki számában
Nemrég egy pozsonyi kórházban töltöttem néhány napot. Ez alatt a kórházi rutinnal teli majdnem egy hét alatt többek között azt is megfigyeltem, milyen fontos az ilyen környezetben az ember családja.
Kis női csapatunk egyik tagja már három hete ott tartózkodott, és minden nap bejött hozzá férje a fiával. Egy nap tévét is hoztak neki, beüzemelték a szobában, de a feleség irányítása alatt mindenkinek mindig segítettek, még a betegek tálcáit is kihordták és visszavitték az étkezésnél. Látogatókat egyébként csak délután volt szabad hivatalosan fogadni, és az emberek többsége ezt be is tartotta. A család jött, látogatott, hozott inni-, enni-, olvasnivalót, és minden mást, ami kellett. A család telefonált is gyakran, és a külföldi családtagok SMS-en értekeztek, csipogtak a mobilok éjjel-nappal.
Rövidesen a nővérekből és orvosokból álló személyzet is családnak számított. Átmeneti családnak ugyan, de mégis – ők nézték meg a sebeket, kötötték át őket, bátorítottak, tanácsot adtak, ébresztettek reggel és szemmel tartották lázunkat, vérnyomásunkat. Intim viszony alakult ki, kényszeresen ugyan, hiszen mi, betegek, csak bennük bízhattunk. Panaszra igazán nem volt okunk, mert mindenki tette a dolgát, ahogy kell, mint a méhecskék a kaptárban – szorgosan röpködtek és zümmögtek egész nap egyik betegszobából a másikba.
A kórtermekben is kis családok alakultak ki, akik figyelemmel kísérték egymás állapotának változását, elmesélték egymásnak sorsukat, az élet nagy dolgairól cseréltek eszmét. Néhány nap elteltével úgy is érezhette az ember, hogy már régóta ismeri ágyszomszédait, hiszen reggel öttől, amikor a nővérek ébresztettek, este tízig bőven volt idő beszélgetni bármiről. „Igazi” családtagoknak nincs néha idejük ennyi háborítatlan órát beszélgetéssel tölteni. Pedig ez lehet az emberi lét legfontosabb eleme – a kommunikáció. ĺgy születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak.
Nem volt lényeges, ebben a kórházi kis közösségben, hogy én a magyarok családjához is tartozom, sőt meghallgatásra talált mindaz, amit tapasztalatból mesélni tudtam. Persze, itt is a kommunikáció volt a kulcs, mert tudtam szlovákul mesélni.
Hazajövet jó volt látni az autóból az aratásra kész búzatáblákat, a nap után forgó napraforgókat és a szél fújta fákat. A természet is beletartozik abba a tágabb családba, ami számomra a Csallóköz – csak itt vannak ilyen színek, illatok, és csak itt ilyen a táj. Hiába lenyűgöző a Hudson folyó mente, vagy Új-Mexikó vörös hegységei, bennem ez a táj ébreszti az idetartozás érzését. Itt is itthon vagyok, ahol szűkebb családom, nagy örömre, egyre csak bővül.
Mejelent az Uj Szo 2006. julius 29-ki számában
Monday, July 24, 2006
A WC-papír esete az elvtársakkal és Amerikával
Gyermekkorom egyik traumatikus élményének könyvelem el azt az időszakot, amikor nem lehetett WC-papírt kapni. Ha jól emlékszem, leégett a papírgyár, de az is lehet, hogy pompásan tervezett gazdaságunk keretében egyszerűen tévesen saccolták meg az elvtársak a többi elvtárs WC-papír-használatát, és kifogytunk. Mindenesetre nem volt kellemes a Pravda napilap oldalaival helyettesíteni az egyébként rendkívül rossz minőségű, vékony és durva papírt, amelyhez, mint ahogy az egyik szomszédaszszonyom mondta egyszer, gumikesztyűt is osztogathatnának.
Valaki azt is mesélte, ha emlékezetem nem csal, hogy még a születésem előtti időben az elvtársak azt is gondolták, minek a szocialista embernek az ilyen burzsoá luxus, mint a WC-papír, használják csak újra az újságokat. Nem számoltak viszont azzal, hogy emiatt eldugulnak a csatornák, és a lakosság nagy többsége ólomallergiától fog szenvedni éveken át. A nyomdafesték mégsem való kényes helyek törölgetésére.
Ma már válogatni lehet a szürke és durva, sárga és vékony, fehér és puha, vagy akár illatosított papírok között, igaz, az áruk sem egy csehszlovák korona már, mint anno.
Az USA-ban, mint ahogy a kis üdítősüveg is hat decinél is nagyobb, egy WC-papírtekercs, amit ott csak toalettpapírnak hívnak, kétszer akkora, mint nálunk. A legpuhább és legkellemesebb és legdrágább termék reklámja egy maci – ha egy nagy medvének megfelel, hát talán az embereknek is. És igaz, hogy lehetne, én mégsem spórolok ezen a téren, nálam mindig van két hétre való tartalék a spájzban. Az amerikai nyilvános helyeken viszont, mint például a múzeumok, könyvtárak, egyetemek, éttermek vagy mozik, a toalettre a papír egy nagy sajtra emlékeztető óriás kerék formájában kerül a vendéghez. Csak látszólagos viszont a spórolás, mert ez a papír vékonyka, így normális ember, aki nem hord magával gumikesztyűt, sokkal többet használ el belőle, mint ha az én macis márkámat venné igénybe. Hiába, semmi sem tökéletes. Még Amerikában sem.
Megjelent az Uj Szo julius 22-i szamaban.
Gyermekkorom egyik traumatikus élményének könyvelem el azt az időszakot, amikor nem lehetett WC-papírt kapni. Ha jól emlékszem, leégett a papírgyár, de az is lehet, hogy pompásan tervezett gazdaságunk keretében egyszerűen tévesen saccolták meg az elvtársak a többi elvtárs WC-papír-használatát, és kifogytunk. Mindenesetre nem volt kellemes a Pravda napilap oldalaival helyettesíteni az egyébként rendkívül rossz minőségű, vékony és durva papírt, amelyhez, mint ahogy az egyik szomszédaszszonyom mondta egyszer, gumikesztyűt is osztogathatnának.
Valaki azt is mesélte, ha emlékezetem nem csal, hogy még a születésem előtti időben az elvtársak azt is gondolták, minek a szocialista embernek az ilyen burzsoá luxus, mint a WC-papír, használják csak újra az újságokat. Nem számoltak viszont azzal, hogy emiatt eldugulnak a csatornák, és a lakosság nagy többsége ólomallergiától fog szenvedni éveken át. A nyomdafesték mégsem való kényes helyek törölgetésére.
Ma már válogatni lehet a szürke és durva, sárga és vékony, fehér és puha, vagy akár illatosított papírok között, igaz, az áruk sem egy csehszlovák korona már, mint anno.
Az USA-ban, mint ahogy a kis üdítősüveg is hat decinél is nagyobb, egy WC-papírtekercs, amit ott csak toalettpapírnak hívnak, kétszer akkora, mint nálunk. A legpuhább és legkellemesebb és legdrágább termék reklámja egy maci – ha egy nagy medvének megfelel, hát talán az embereknek is. És igaz, hogy lehetne, én mégsem spórolok ezen a téren, nálam mindig van két hétre való tartalék a spájzban. Az amerikai nyilvános helyeken viszont, mint például a múzeumok, könyvtárak, egyetemek, éttermek vagy mozik, a toalettre a papír egy nagy sajtra emlékeztető óriás kerék formájában kerül a vendéghez. Csak látszólagos viszont a spórolás, mert ez a papír vékonyka, így normális ember, aki nem hord magával gumikesztyűt, sokkal többet használ el belőle, mint ha az én macis márkámat venné igénybe. Hiába, semmi sem tökéletes. Még Amerikában sem.
Megjelent az Uj Szo julius 22-i szamaban.
Wednesday, July 19, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. június
Az újságoktól a rádióig mindenfajta média napokkal a megnyitás előtt beharangozta a legújabb, Brooklynban az első Fairway érkezését. Red Hook nevű városnegyedben, a Hudson folyó és az Atlanti-óceán partján egy volt gyárépületben helyezkedik el az 52 ezer négyzetláb méretű szupermarket, amely ambíciói egyenlőek méreteivel. Szombatra tervbe vettük tehát, hogy mi is elautózunk a Fairwaybe, kíváncsiak voltunk, mitől olyan különleges.
Reggel a Times átfutása után lázasan készítettem a kis listámat, amelyen élelmiszerek, tisztítószerek és más háztartási cikkek szerepeltek, miközben buzgón nyitogattam a hűtő és a konyhai kisszekrények ajtóit. Délben megérkeztek barátnőm szülei, és velük együtt indultunk el, hogy egy étteremben megebédeljünk. Amíg asztalra várakoztunk, kiderült, hogy az épület valamikor bank volt. A hodályszerű óriási belső tér több száz embert fogadott ezen a szombaton, nagyrészt gyerekeket. Hely volt bőven a babakocsiknak, a különféle babafelszerelésnek és maguknak a csöppségeknek is, akik futkostak, kiabáltak, ugrabugráltak, kergetőztek és bújócskát játszottak, amíg megérkezett az ételük, vagy amíg a szüleik ebédelni próbáltak. Ennek megfelelően időnként roppant hangzavar támadt. A pincérünk egy nagy darab színes bőrű férfi, kikérdeztük, nem zavarja-e őt a sok gyerek. Nem, állította széles mosollyal, már megszokta, és vigyáz, nehogy belebotoljon valamelyikbe kiszolgálás közben. Gyorsan felvette a rendelésünket és elsietett. Mi közben nemcsak a boldog gyermekeket, hanem a pompás kilátást is élveztük, hiszen az étterem óriási ablakaiból a brooklyni és a manhattani hídra is rálátni. Az ebéd megérkezett, gyorsan elfogyasztottuk, kifizettük a számlát, és némi megkönnyebbüléssel sétáltunk ki a ragyogó napsütésbe, ahol azonnal megszűnt a gyermekzsivaj, csak a város hangjai hallatszottak, de hétvége lévén, azok is csökkent mértékben.
A Fairway parkolója háromszáz autót képes egyszerre befogadni, és mire délután három óra körül odaértünk, majdnem annyi is állt a még mindig gyárszerű épület előtt. Szerencsénk volt, mert egy vásárló pont előttünk indult hazafelé az első sorból, így megkaptuk a bevásárlókocsiját és a parkolóhelyét is. Maga az üzlet tényleg hihetetlen méretű. Egy óra alatt csak a felét sikerült megtekintenünk, de így is szépen gyülemlettek az árucikkek a bevásárlókocsiban. A listákról megfeledkeztünk, csak ámultunk-bámultunk, hogy még macedón csoki-vanília krém is van, és hatfajta biocukor, szójatejjel készített tejcsoki és még ezernyi más érdekes, bizonyára finom étel, ital. A zöldség-gyümölcs részleg esztétikailag és anyagilag is kielégítő volt, bár számomra a sajtos pultok a leginkább csábítóak. Barátnőm és szülei a friss halak és tengeri herkentyűk előtt időztek a legtöbbet – nyilvánvaló volt, hogy itt minden friss, és az lesz holnap s holnapután is, hiszen mire megöregedne az áru, addigra elfogy. Az árakkal nagyon meg voltunk elégedve. A Fairway a nagy bioélelmiszerek és tisztítószerek választékával felvette a versenyt a mi kis élelmiszer-szövetkezetünkkel és a többi környékbéli biobolttal – megjegyzem, ha árait később is ilyen szinten tudja tartani, sikeresen. Ezeken morfondírozva, elégedetten vittük zsákmányunkat az autóhoz, a kijáratnál kis mágneseket kaptunk az üzlet telefonszámaival: éjjel-nappal nyitva, mindent a kedves vásárlóért.
Mire otthon elpakoltuk táskáink tartalmát, vacsoraidő lett, így a tévé előtt falatozgattunk egy darabig, és örömmel nyugtáztuk, hogy a vasárnapot olvasással, sétálással és mozizással töltjük el.
Megjelent az Uj Szo 2006. julius 15-i szamaban
Brooklyn, 2006. június
Az újságoktól a rádióig mindenfajta média napokkal a megnyitás előtt beharangozta a legújabb, Brooklynban az első Fairway érkezését. Red Hook nevű városnegyedben, a Hudson folyó és az Atlanti-óceán partján egy volt gyárépületben helyezkedik el az 52 ezer négyzetláb méretű szupermarket, amely ambíciói egyenlőek méreteivel. Szombatra tervbe vettük tehát, hogy mi is elautózunk a Fairwaybe, kíváncsiak voltunk, mitől olyan különleges.
Reggel a Times átfutása után lázasan készítettem a kis listámat, amelyen élelmiszerek, tisztítószerek és más háztartási cikkek szerepeltek, miközben buzgón nyitogattam a hűtő és a konyhai kisszekrények ajtóit. Délben megérkeztek barátnőm szülei, és velük együtt indultunk el, hogy egy étteremben megebédeljünk. Amíg asztalra várakoztunk, kiderült, hogy az épület valamikor bank volt. A hodályszerű óriási belső tér több száz embert fogadott ezen a szombaton, nagyrészt gyerekeket. Hely volt bőven a babakocsiknak, a különféle babafelszerelésnek és maguknak a csöppségeknek is, akik futkostak, kiabáltak, ugrabugráltak, kergetőztek és bújócskát játszottak, amíg megérkezett az ételük, vagy amíg a szüleik ebédelni próbáltak. Ennek megfelelően időnként roppant hangzavar támadt. A pincérünk egy nagy darab színes bőrű férfi, kikérdeztük, nem zavarja-e őt a sok gyerek. Nem, állította széles mosollyal, már megszokta, és vigyáz, nehogy belebotoljon valamelyikbe kiszolgálás közben. Gyorsan felvette a rendelésünket és elsietett. Mi közben nemcsak a boldog gyermekeket, hanem a pompás kilátást is élveztük, hiszen az étterem óriási ablakaiból a brooklyni és a manhattani hídra is rálátni. Az ebéd megérkezett, gyorsan elfogyasztottuk, kifizettük a számlát, és némi megkönnyebbüléssel sétáltunk ki a ragyogó napsütésbe, ahol azonnal megszűnt a gyermekzsivaj, csak a város hangjai hallatszottak, de hétvége lévén, azok is csökkent mértékben.
A Fairway parkolója háromszáz autót képes egyszerre befogadni, és mire délután három óra körül odaértünk, majdnem annyi is állt a még mindig gyárszerű épület előtt. Szerencsénk volt, mert egy vásárló pont előttünk indult hazafelé az első sorból, így megkaptuk a bevásárlókocsiját és a parkolóhelyét is. Maga az üzlet tényleg hihetetlen méretű. Egy óra alatt csak a felét sikerült megtekintenünk, de így is szépen gyülemlettek az árucikkek a bevásárlókocsiban. A listákról megfeledkeztünk, csak ámultunk-bámultunk, hogy még macedón csoki-vanília krém is van, és hatfajta biocukor, szójatejjel készített tejcsoki és még ezernyi más érdekes, bizonyára finom étel, ital. A zöldség-gyümölcs részleg esztétikailag és anyagilag is kielégítő volt, bár számomra a sajtos pultok a leginkább csábítóak. Barátnőm és szülei a friss halak és tengeri herkentyűk előtt időztek a legtöbbet – nyilvánvaló volt, hogy itt minden friss, és az lesz holnap s holnapután is, hiszen mire megöregedne az áru, addigra elfogy. Az árakkal nagyon meg voltunk elégedve. A Fairway a nagy bioélelmiszerek és tisztítószerek választékával felvette a versenyt a mi kis élelmiszer-szövetkezetünkkel és a többi környékbéli biobolttal – megjegyzem, ha árait később is ilyen szinten tudja tartani, sikeresen. Ezeken morfondírozva, elégedetten vittük zsákmányunkat az autóhoz, a kijáratnál kis mágneseket kaptunk az üzlet telefonszámaival: éjjel-nappal nyitva, mindent a kedves vásárlóért.
Mire otthon elpakoltuk táskáink tartalmát, vacsoraidő lett, így a tévé előtt falatozgattunk egy darabig, és örömmel nyugtáztuk, hogy a vasárnapot olvasással, sétálással és mozizással töltjük el.
Megjelent az Uj Szo 2006. julius 15-i szamaban
Friday, July 14, 2006
Norbi-hét egy családias vendéglőben
Budapest után könnyű volt belemerülni a New York-i étkezési szokások kényelmes világába. Brooklynban mindenki gyakran étkezik étteremben. A családok hétvégenként találkoznak egy nagyobb kerek éttermi asztal körül, baráti társaságok a hét bármely napján, és kollégák gyakran tartanak munkaebédeket kellemes, előkelő éttermi környezetben.
Tavaly nyári szlovákiai tartózkodásom alatt kellemesen lepődtem meg azon, hogy már nem csak Pozsonyban, hanem Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren is lehetséges kellemes környezetben enni, valamint régi és új barátokkal csevegni.
Az idén sem csalódtam, sőt. Nagyon kellemesen meglepődtem, amikor az egyik kisvárosi étterem Shubert Norbi recepttárából kínált egy héten át leveseket, salátákat, elő- és főételeket, és természetesen desszertet is. Húgommal nyomban el is látogattunk ide, s a kerthelyiségben foglaltunk helyet egy napernyő alatt. Aznap mi voltunk az első ebédvendégek, így a pincér zavartalan figyelmét élveztük. A kiszolgálásra, az ételek prezentációjára, az alapanyagok minőségére és a fűszerezésre – amely errefelé gyakran túlzottnak bizonyul – sem lehetett semmi panaszunk. Ásványvizünkbe és üdítőnkbe kaptunk citromkarikát. Remek koktélunkat egy szelet narancs és egy narancssárga zsiráf díszítette. A presszókávéhoz egy kis cukorka is járt.
Főételnek Norbi receptjei közül a pulykamell vagdalt zöldségekkel nevűt rendeltünk. A nagy hőségre való tekintettel másodiknak pedig egy olasz sajtsalátát kértünk. A két darab pulykamell grillezett cukkinival, póréhagymával, valamint három fajta paprikával volt töltve. A sajttál menüben feltüntetett öszszetétele csak mozzarella és parmezán sajtot jelzett, de amikor megérkezett, egy nagyon finom, kissé sós jellegű kemény sajtot is kaptunk. Mindkét főétel céklával és petrezselyem zöldjével volt mesterien díszítve. A sajtokhoz paradicsomkarikák, egy kis bazsalikomos olívaolaj és néhány szelet friss barna kenyér is járt.
Desszertnek húgom almás rétest rendelt, amely reszelt almából és szilvaszeletekből állt, egy gombóc rendkívül finom vaníliafagylalt, eperlekvár és fahéj kíséretében. Én a túrós palacsintánál döntöttem, és nem is bántam meg, hiszen a két nagy, négyszög alakba hajtogatott palacsinta vaníliás túróval volt töltve, tejszínhabbal, eperlekvárral leöntve, fahéjjal meghintve és egy nagy eperlevéllel díszítve.
A New York-i árakhoz szokva, még a számla is elviselhető volt.
Egy nagykanizsai fiatal sportolókkal teli busz állt meg mellettünk, amikor a kiszemelt étterem felé tartottunk. Makovecz-épületeket kerestek és a bősi erőmű felől érdeklődtek. Ha ebéd után találkozunk velük, Norbi konyháját is őszintén ajánlottunk volna az ifjaknak, akik, biztos vagyok benne, mind tudják, ki Norbi, és miről híres.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. július 14-én.
Budapest után könnyű volt belemerülni a New York-i étkezési szokások kényelmes világába. Brooklynban mindenki gyakran étkezik étteremben. A családok hétvégenként találkoznak egy nagyobb kerek éttermi asztal körül, baráti társaságok a hét bármely napján, és kollégák gyakran tartanak munkaebédeket kellemes, előkelő éttermi környezetben.
Tavaly nyári szlovákiai tartózkodásom alatt kellemesen lepődtem meg azon, hogy már nem csak Pozsonyban, hanem Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren is lehetséges kellemes környezetben enni, valamint régi és új barátokkal csevegni.
Az idén sem csalódtam, sőt. Nagyon kellemesen meglepődtem, amikor az egyik kisvárosi étterem Shubert Norbi recepttárából kínált egy héten át leveseket, salátákat, elő- és főételeket, és természetesen desszertet is. Húgommal nyomban el is látogattunk ide, s a kerthelyiségben foglaltunk helyet egy napernyő alatt. Aznap mi voltunk az első ebédvendégek, így a pincér zavartalan figyelmét élveztük. A kiszolgálásra, az ételek prezentációjára, az alapanyagok minőségére és a fűszerezésre – amely errefelé gyakran túlzottnak bizonyul – sem lehetett semmi panaszunk. Ásványvizünkbe és üdítőnkbe kaptunk citromkarikát. Remek koktélunkat egy szelet narancs és egy narancssárga zsiráf díszítette. A presszókávéhoz egy kis cukorka is járt.
Főételnek Norbi receptjei közül a pulykamell vagdalt zöldségekkel nevűt rendeltünk. A nagy hőségre való tekintettel másodiknak pedig egy olasz sajtsalátát kértünk. A két darab pulykamell grillezett cukkinival, póréhagymával, valamint három fajta paprikával volt töltve. A sajttál menüben feltüntetett öszszetétele csak mozzarella és parmezán sajtot jelzett, de amikor megérkezett, egy nagyon finom, kissé sós jellegű kemény sajtot is kaptunk. Mindkét főétel céklával és petrezselyem zöldjével volt mesterien díszítve. A sajtokhoz paradicsomkarikák, egy kis bazsalikomos olívaolaj és néhány szelet friss barna kenyér is járt.
Desszertnek húgom almás rétest rendelt, amely reszelt almából és szilvaszeletekből állt, egy gombóc rendkívül finom vaníliafagylalt, eperlekvár és fahéj kíséretében. Én a túrós palacsintánál döntöttem, és nem is bántam meg, hiszen a két nagy, négyszög alakba hajtogatott palacsinta vaníliás túróval volt töltve, tejszínhabbal, eperlekvárral leöntve, fahéjjal meghintve és egy nagy eperlevéllel díszítve.
A New York-i árakhoz szokva, még a számla is elviselhető volt.
Egy nagykanizsai fiatal sportolókkal teli busz állt meg mellettünk, amikor a kiszemelt étterem felé tartottunk. Makovecz-épületeket kerestek és a bősi erőmű felől érdeklődtek. Ha ebéd után találkozunk velük, Norbi konyháját is őszintén ajánlottunk volna az ifjaknak, akik, biztos vagyok benne, mind tudják, ki Norbi, és miről híres.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. július 14-én.
Thursday, July 13, 2006
Relaxálunk, lazítunk, kikapcsolódunk, tehát vagyunk
Otthoni ismerőseim, akik tehetősebbek vagy arra vágynak, hogy tehetősek legyenek, és úgy tesznek, mintha megengedhetnék maguknak a luxust, színházba járnak, operába és koncertekre, utána meg késő esti vacsorákra drága manhattani éttermekbe. Vagy ugyancsak drága klubokba járnak, ahol koktélokat fogyasztanak, darabját legolcsóbban öt, legdrágábban elképzelni sem tudom, milyen áron (ugyan a Timesban egyszer olvastam egy százdolláros koktélról), és legalább egydollárnyi borravalót is adnak italonként a bárpultosnak. A klubokban hangos zene szól, beszélgetni nem nagyon lehet, igaz, dohányozni sem, így azok, akik mégis füstölögni szeretnének, kivonulnak az étterem elé, s ott, az utcán pöfögnek és beszélgetnek.
Pihentető kultúra
Anyagi okokból én ritkán jutok el színházba. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az olcsóbb, nem a Broadway-n játszott darabokra itt-ott elmehetnék, csakhogy nem egészen értem, a többiek hogyan iktatják be normál dolgozó életükbe a színházat, amely után éjfél előtt nem nagyon ér haza a kedves néző. Múzeumokba, kiállításokra szívesen elmegyek, hiszen ezek anyagilag nem megterhelők, oda viszont társaság nélkül nem szeretek járni, így korlátozom saját magam. Pedig a múzeumi környezet kimondottan megnyugtató és pihentető számomra. Csak hallomásból tudok a klubokról, és a tévéből egy keveset, de ennek az információnak nem nagyon adok hitelt, mert Hollywood mindent elferdít saját érdekeit szem előtt tartva. Néha viszont késő este, éjfél körül, elmegyek egy-egy felkapott étterem vagy klub előtt, látom a fiatal és középkorú relaxálókat. Nekik nyilván megfelel ez a fajta közeg, és biztos jól érzik magukat, engem leginkább irritálna a hangzavar s a részeg vendégek. Legtöbbször az jut egyébként ilyen alkalmakkor az eszembe, hála az égnek, hogy nem lakom ilyen klub közelében, mert a füst és a zaj, főleg nyári meleg éjszakákon nagyon zavarna.
Különleges alkalmakkor megrendezett fogadásokra el szoktam menni, ha nem nekem kell fizetnem a belépőt – vannak még jó emberek, akik meghívnak másokat is egy-egy jótékony estére. Bár számomra az ilyen alkalom sem igazán relaxáció, mert beszélgetni kell, networkelni úgy, hogy egyik kézben a pohár, a másikban a kis papírtányérka, rajta sok finomság. A finomságokat gyorsan el kell fogyasztani, hisz mások is gyors tempóval esznek, és pillanatok alatt elfogy a kínálat, másrészt meg kell is a másik kéz kézrázogatásra, gesztikulálásra, papírszalvéta használatára stb.
Vendégfogadás
Barátnőm unszolására évi több alkalommal fogadunk brunch- vagy vacsoravendégeket. Ezek az alkalmak a vendég számára remélhetőleg kikapcsolódást és kellemes élményt nyújtanak, én leginkább arra asszociálok, hogy ki kell gondolni, mit fogunk főzni, a hozzávalókat meg kell vásárolni és haza kell cipelni. A vendégfogadás napján a lakást ki kell takarítani, az alapanyagokat el kell készíteni, és mire a vendég megérkezik, sok esetben én készen állok az elalvásra. Persze, előfordul, hogy nagyon kellemes délután vagy este kerekedik a vendéglátásból, és ilyenkor úgy érzem, bőven megtérül a befektetett energia. Ha viszont én megyek vacsoravendégnek valahová, azon tűnődöm már előre, mi olyat fognak tálalni, amit én nem szeretek és nem eszem vagy iszom, s hogy ezen majd megsértődnek-e a vendéglátók. Szerencsére az amerikaiak tisztában vannak az emberek eltérő étkezési szokásaival, és előre tisztázni szokták a menüt.
Séta, mozi
Sétálni szeretek. Az az igazi relaxáció, amikor nem kell sehová sem sietni, és csak azért sétál az ember, hogy kint legyen a zöldben. A séta akkor is nagyon jó, ha jó beszélgetőtársra bukkanok, ilyenkor, érdekes módon, nem fáradok el, még ha órákig sétálgatok sem. A jó beszélgetés energiát ad, nem csak az agynak, a fizikai testnek is, főleg, ha egy parkban sétálgatunk közben.
A mozi is ellazít. Csak arra kell figyelnem, hogy ne felejtsek el valami nassolni- és innivalót tenni a hátizsákba egy nagy pulóver kíséretében, ha nyár van, mert a mozis kukorica-kóla kombináció nemcsak, hogy megfizethetetlen, hanem műízű is, így csempészek. A pulcsi azért kell, mert a légkondit ilyenkor már bekapcsolják, s én pár perc alatt fázom. Egyébként a film után szeretek sorban állni a női mosdó előtt, mert ott a filmmel kapcsolatban sok érdekes megjegyzést lehet hallani. Egy New Yorkban létesített internetes oldalra bárki beküldhet vicces, érdekes vagy abszurd bemondásokat, amelyeket valahol véletlenül hallott a metrón, az utcán, esetleg valaki mobiltelefonozása közben. Én is beküldhetnék párat minden mozizás után, ha nem szenvednék időhiányban.
Otthon, édes otthon
Mostanában, a nagy hajtások közepette, leginkább csak otthon szeretek leheveredni a kanapén, lehetőleg két macskával valamely testrészemen, és olvasni egész nap. Le se venni a pizsamát, csak olvasgatni, esetleg megnézni egy jó filmet, és gondolkodni. A gondolkodást serkenti egy kis csokoládé, amit ilyenkor majszolgatni szoktam, vagy legalábbis én ezt szoktam magyarázatként elmondani magamnak. Nem bánom, ha ezen a napon nem szólok máshoz, csak a cicákhoz. És ha sikerül elolvasnom egy könyvet, kicsit rendet raknom és átnéznem a felhalmozódott újságokat, akkor nagyon elégedett vagyok a napommal. Néha csak ez tud relaxációt, ellazulást nyújtani: az irodalommal, jó írásokkal teli magányos nap, és nem számít, hogy New Yorkban vagy Nagymegyeren vagyok-e éppen otthon.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. julius 8-an.
Otthoni ismerőseim, akik tehetősebbek vagy arra vágynak, hogy tehetősek legyenek, és úgy tesznek, mintha megengedhetnék maguknak a luxust, színházba járnak, operába és koncertekre, utána meg késő esti vacsorákra drága manhattani éttermekbe. Vagy ugyancsak drága klubokba járnak, ahol koktélokat fogyasztanak, darabját legolcsóbban öt, legdrágábban elképzelni sem tudom, milyen áron (ugyan a Timesban egyszer olvastam egy százdolláros koktélról), és legalább egydollárnyi borravalót is adnak italonként a bárpultosnak. A klubokban hangos zene szól, beszélgetni nem nagyon lehet, igaz, dohányozni sem, így azok, akik mégis füstölögni szeretnének, kivonulnak az étterem elé, s ott, az utcán pöfögnek és beszélgetnek.
Pihentető kultúra
Anyagi okokból én ritkán jutok el színházba. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az olcsóbb, nem a Broadway-n játszott darabokra itt-ott elmehetnék, csakhogy nem egészen értem, a többiek hogyan iktatják be normál dolgozó életükbe a színházat, amely után éjfél előtt nem nagyon ér haza a kedves néző. Múzeumokba, kiállításokra szívesen elmegyek, hiszen ezek anyagilag nem megterhelők, oda viszont társaság nélkül nem szeretek járni, így korlátozom saját magam. Pedig a múzeumi környezet kimondottan megnyugtató és pihentető számomra. Csak hallomásból tudok a klubokról, és a tévéből egy keveset, de ennek az információnak nem nagyon adok hitelt, mert Hollywood mindent elferdít saját érdekeit szem előtt tartva. Néha viszont késő este, éjfél körül, elmegyek egy-egy felkapott étterem vagy klub előtt, látom a fiatal és középkorú relaxálókat. Nekik nyilván megfelel ez a fajta közeg, és biztos jól érzik magukat, engem leginkább irritálna a hangzavar s a részeg vendégek. Legtöbbször az jut egyébként ilyen alkalmakkor az eszembe, hála az égnek, hogy nem lakom ilyen klub közelében, mert a füst és a zaj, főleg nyári meleg éjszakákon nagyon zavarna.
Különleges alkalmakkor megrendezett fogadásokra el szoktam menni, ha nem nekem kell fizetnem a belépőt – vannak még jó emberek, akik meghívnak másokat is egy-egy jótékony estére. Bár számomra az ilyen alkalom sem igazán relaxáció, mert beszélgetni kell, networkelni úgy, hogy egyik kézben a pohár, a másikban a kis papírtányérka, rajta sok finomság. A finomságokat gyorsan el kell fogyasztani, hisz mások is gyors tempóval esznek, és pillanatok alatt elfogy a kínálat, másrészt meg kell is a másik kéz kézrázogatásra, gesztikulálásra, papírszalvéta használatára stb.
Vendégfogadás
Barátnőm unszolására évi több alkalommal fogadunk brunch- vagy vacsoravendégeket. Ezek az alkalmak a vendég számára remélhetőleg kikapcsolódást és kellemes élményt nyújtanak, én leginkább arra asszociálok, hogy ki kell gondolni, mit fogunk főzni, a hozzávalókat meg kell vásárolni és haza kell cipelni. A vendégfogadás napján a lakást ki kell takarítani, az alapanyagokat el kell készíteni, és mire a vendég megérkezik, sok esetben én készen állok az elalvásra. Persze, előfordul, hogy nagyon kellemes délután vagy este kerekedik a vendéglátásból, és ilyenkor úgy érzem, bőven megtérül a befektetett energia. Ha viszont én megyek vacsoravendégnek valahová, azon tűnődöm már előre, mi olyat fognak tálalni, amit én nem szeretek és nem eszem vagy iszom, s hogy ezen majd megsértődnek-e a vendéglátók. Szerencsére az amerikaiak tisztában vannak az emberek eltérő étkezési szokásaival, és előre tisztázni szokták a menüt.
Séta, mozi
Sétálni szeretek. Az az igazi relaxáció, amikor nem kell sehová sem sietni, és csak azért sétál az ember, hogy kint legyen a zöldben. A séta akkor is nagyon jó, ha jó beszélgetőtársra bukkanok, ilyenkor, érdekes módon, nem fáradok el, még ha órákig sétálgatok sem. A jó beszélgetés energiát ad, nem csak az agynak, a fizikai testnek is, főleg, ha egy parkban sétálgatunk közben.
A mozi is ellazít. Csak arra kell figyelnem, hogy ne felejtsek el valami nassolni- és innivalót tenni a hátizsákba egy nagy pulóver kíséretében, ha nyár van, mert a mozis kukorica-kóla kombináció nemcsak, hogy megfizethetetlen, hanem műízű is, így csempészek. A pulcsi azért kell, mert a légkondit ilyenkor már bekapcsolják, s én pár perc alatt fázom. Egyébként a film után szeretek sorban állni a női mosdó előtt, mert ott a filmmel kapcsolatban sok érdekes megjegyzést lehet hallani. Egy New Yorkban létesített internetes oldalra bárki beküldhet vicces, érdekes vagy abszurd bemondásokat, amelyeket valahol véletlenül hallott a metrón, az utcán, esetleg valaki mobiltelefonozása közben. Én is beküldhetnék párat minden mozizás után, ha nem szenvednék időhiányban.
Otthon, édes otthon
Mostanában, a nagy hajtások közepette, leginkább csak otthon szeretek leheveredni a kanapén, lehetőleg két macskával valamely testrészemen, és olvasni egész nap. Le se venni a pizsamát, csak olvasgatni, esetleg megnézni egy jó filmet, és gondolkodni. A gondolkodást serkenti egy kis csokoládé, amit ilyenkor majszolgatni szoktam, vagy legalábbis én ezt szoktam magyarázatként elmondani magamnak. Nem bánom, ha ezen a napon nem szólok máshoz, csak a cicákhoz. És ha sikerül elolvasnom egy könyvet, kicsit rendet raknom és átnéznem a felhalmozódott újságokat, akkor nagyon elégedett vagyok a napommal. Néha csak ez tud relaxációt, ellazulást nyújtani: az irodalommal, jó írásokkal teli magányos nap, és nem számít, hogy New Yorkban vagy Nagymegyeren vagyok-e éppen otthon.
Megjelent az Uj Szoban, 2006. julius 8-an.
Eszenyi estje
Eszenyi Enikő művésznő Dunaszerdahelyen járt, előadásán a New York-ból hazalátogató kolléganőnk is részt vett.
Vannak emberek, akik osztogathatnák az élet energiájukat, mert többlettel rendelkeznek. Eszenyi Enikő, Kossuth-díjas színművész, nem csak rengeteg energiával, hanem roppant sok kreativitással is rendelkezik, mint ahogy arról mindazok meggyőződhettek, akik a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház estjeinek évadzáró rendezvényén részt vettek.
A művésznő egy átsanzonozott éjszaka után vezetett le Prágából (ahol a Kertész Kutyája című darabot rendezi) Dunaszerdahelyre újságíró kollégájával. Hogy onnan rövid szereplése után tovább autózzon Trencséntyeplicbe, egy fesztiválra. Szabó G. László újságíró szerint Enikő egyetlen ellensége az autópályán a sebességkorlátozás, amit az is illusztrált, hogy idejövet ötszáz koronára meg is büntették gyorshajtásért…
A zenés produkció előtti beszélgetésből kiderült, hogy Eszenyi Enikő, ez az apró, közvetlen ember, nem csak sanzonokat tud énekelni. Prágában és a Vígszínházban rendezi a Kertész Kutyáját; és a Nő című dalos, táncos műsort -- amely a női lélek kérdéseit boncolgatja --, próbálja a nyáron napi hat órában; hanem ráadásul még Török Ferenc filmrendezővel egy brókerekről szóló filmet is forgat; az első saját filmje rendezésére készül; egy Lars Von Trier film adaptációt rendez a Pesti Színházban; és Shiller Stuart Mária darabjában játssza a főszerepet.
--Kelet-Európában könnyű színházat rendezni -- mondja a sokoldalú művész --, hiszen a történelmünk hasonló, nemzeteink sorsai összefonódtak.
Az USA-ban, történetesen Washingtonban, egészen más tapasztalatai voltak e téren, bár azokat nem részletezte. Első filmje színházi rendezése filozófiájának is megfelel, hiszen a történet Somorja környékén játszódik – itt is fogják forgatni – ahol a szlovákiai magyarok, magyarországi magyarok és csehek sorsa és nyelve keveredik. Igaz, ez lesz első játékfilmje, de a kamera mögött kipróbálta már magát, amikor reklámfilmeket forgatott. Saját bevallása szerint ezzel azért hagyta abba, mert nem volt türelme a kliensekkel hosszasan tárgyalni. Török Ferenc Overnight című filmjében, amely három ország tőzsde világáról szól, egy brókernőt fog alakítani. A szerepre úgy próbált felkészülni, hogy egy munkanapot töltött egy budapesti brókercégnél, ahol sajnos nem talált női alkalmazottat. Eszenyi Enikő szerint nagyon kevés a női rendező a színház és a film világában, de úgy látja, hogy a helyzet változik és a fiatal nők már önállósodnak a művészetekben -- „verseket írnak, és azokat ki is adják”. Igaz, ő még nem dolgozott női rendezővel, de ahogy mondta, „jönnek a fiatalok, hála istennek, többen leszünk”.
Azt már én teszem hozzá, hogy ezeknek a fiatal nőknek éppen Eszenyi Enikő és a hasonlóan tehetséges, erős és talpraesett nők törték az utat éveken át, sikert sikerre halmozva.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Eszenyi Enikő művésznő Dunaszerdahelyen járt, előadásán a New York-ból hazalátogató kolléganőnk is részt vett.
Vannak emberek, akik osztogathatnák az élet energiájukat, mert többlettel rendelkeznek. Eszenyi Enikő, Kossuth-díjas színművész, nem csak rengeteg energiával, hanem roppant sok kreativitással is rendelkezik, mint ahogy arról mindazok meggyőződhettek, akik a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház estjeinek évadzáró rendezvényén részt vettek.
A művésznő egy átsanzonozott éjszaka után vezetett le Prágából (ahol a Kertész Kutyája című darabot rendezi) Dunaszerdahelyre újságíró kollégájával. Hogy onnan rövid szereplése után tovább autózzon Trencséntyeplicbe, egy fesztiválra. Szabó G. László újságíró szerint Enikő egyetlen ellensége az autópályán a sebességkorlátozás, amit az is illusztrált, hogy idejövet ötszáz koronára meg is büntették gyorshajtásért…
A zenés produkció előtti beszélgetésből kiderült, hogy Eszenyi Enikő, ez az apró, közvetlen ember, nem csak sanzonokat tud énekelni. Prágában és a Vígszínházban rendezi a Kertész Kutyáját; és a Nő című dalos, táncos műsort -- amely a női lélek kérdéseit boncolgatja --, próbálja a nyáron napi hat órában; hanem ráadásul még Török Ferenc filmrendezővel egy brókerekről szóló filmet is forgat; az első saját filmje rendezésére készül; egy Lars Von Trier film adaptációt rendez a Pesti Színházban; és Shiller Stuart Mária darabjában játssza a főszerepet.
--Kelet-Európában könnyű színházat rendezni -- mondja a sokoldalú művész --, hiszen a történelmünk hasonló, nemzeteink sorsai összefonódtak.
Az USA-ban, történetesen Washingtonban, egészen más tapasztalatai voltak e téren, bár azokat nem részletezte. Első filmje színházi rendezése filozófiájának is megfelel, hiszen a történet Somorja környékén játszódik – itt is fogják forgatni – ahol a szlovákiai magyarok, magyarországi magyarok és csehek sorsa és nyelve keveredik. Igaz, ez lesz első játékfilmje, de a kamera mögött kipróbálta már magát, amikor reklámfilmeket forgatott. Saját bevallása szerint ezzel azért hagyta abba, mert nem volt türelme a kliensekkel hosszasan tárgyalni. Török Ferenc Overnight című filmjében, amely három ország tőzsde világáról szól, egy brókernőt fog alakítani. A szerepre úgy próbált felkészülni, hogy egy munkanapot töltött egy budapesti brókercégnél, ahol sajnos nem talált női alkalmazottat. Eszenyi Enikő szerint nagyon kevés a női rendező a színház és a film világában, de úgy látja, hogy a helyzet változik és a fiatal nők már önállósodnak a művészetekben -- „verseket írnak, és azokat ki is adják”. Igaz, ő még nem dolgozott női rendezővel, de ahogy mondta, „jönnek a fiatalok, hála istennek, többen leszünk”.
Azt már én teszem hozzá, hogy ezeknek a fiatal nőknek éppen Eszenyi Enikő és a hasonlóan tehetséges, erős és talpraesett nők törték az utat éveken át, sikert sikerre halmozva.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, June 29, 2006
Fekete lepelben
A Hetedik Avenuen ültem a buszon, amikor a kórházhoz közeli megállóban felszállt egy nő.Szó szerint, tetőtől talpig feketében volt. Fekete ruhája a földig ért, a fejét is fekete kendő takarta, sőt az arcát is -- csak a sötét színű szemét lehetett látni. Füléből az iPod zenegép jellegzetes fehér zsinórjai lógtak, és azon gondolkodtam legelőször, mit is hallgathat egy ilyen eltakart nő? Moszlim imákat? Pop-zenét? A fülhallgatók által teljes volt elszigeteltsége, mert ha becsukta a szemét, és becsukta, miután helyet foglalt, még csak nem is hallotta, ami körülötte történt.
Azon kaptam magam, ahogy ezt a fiatal nőt figyeltem, hogy heves haragot kezdek érezni. Először nem is értettem miért, hiszen elméletben és általában a gyakorlatban is, elfogadom az embereknek az enyémtől eltérő vallását, életmódját, nézeteit, hacsak azok nem egyeznek meg a fasizmus és terrorizmus, vagy más, másoknak is ártani akaró dogma eszméivel.
Azt hiszem, azért voltam ilyen mérges az eltakart nő láttán, mert őt egy férfiak által uralt, nőellenes rendszer rejtette fekete selyem alá. Ez a nő viszont, akit a buszon láttam, minden jel szerint itt él. Úgy éreztem, a világnak ezen a részén nem kellene hagynia, hogy ilyet tegyenek vele – nem is hiszem, hogy egy USA-ban felnövekedett nő hagyná, hogy ilyesmire kényszerítsék. Igaz viszont, hogy amennyiben önként vállalta ez a fiatal nő, hogy egész lényét eltakarja – vallási, vagy bármilyen más okból -- azt tiszteletben kell tartani. Mégsem tudtam így viszonyulni hozzá.
Visszagondoltam később: én sem voltam mindig olyan öntudatos, mint ma. Érdekes módon engem nem a feminista irodalom, hanem a családom férfitagjai tanítottak meg a viselkedésükkel arra, hogyan nem szabad a nőkkel bánni. Nagyapám, aki egyébként remek nagyapa volt, sokszor lekezelően és durván szólt a nagymamámhoz, aki hagyta, sőt néha még erősítette, igazolta és mentegette az e fajta viselkedést. Apám másképpen volt tiszteletlen a körülötte lévő nőkkel, és ma már tudom, hogy nagyon korán belém ivódtak mindkét viselkedésminta apró jelei. Később, fiatal felnőtt koromban könnyedén azonosítottam azokat a kapcsolatokat, ahol az egyik fél, többnyire a férfi, tiszteletlenül bánt a másikkal.
Az egyenrangúságot és annak igényét viszont nem lehet senkire sem ráerőszakolni. Senki sem „szabadíthatja” fel ezt a feketébe burkolózó nőt, csak ő saját maga. Akkor viszont, ha erre sor kerül, segíteni kell őt, mint minden olyan embert, aki ki akarja szabadítani magát valamilyen bántalmazó helyzetből -- mert ha nincs más alternatíva, akkor félő, hogy mégis ott köt ki, ahonnan el akart jönni.
A sajtóból tudom, hogy Németországban vannak olyan központok, ahol azok a fiatal lányok kérhetnek menedéket, akiket szüleik akaratuk ellenére férjhez kényszeríteni. Ezek a lányok általában török családokban nőttek fel, ahol a szerelmi házasság még ritkaságszámba megy, viszont a fiatal lányok idősebb, tehetős férfiakhoz való hozzáadása megfelel a tradícióknak. Németországban viszont az ilyen viselkedés nem csak társadalmilag, hanem jogilag is elfogadhatatlan, így az állam megvédi ezeket a fiatal lányokat saját családjuktól.
A mi kultúránkban már nem szokás a lányokat akaratuk ellenére férjhez adni. Nálunk inkább a szerelemből férjhez ment nők találják magunkat később a bántalmazott fél szerepében, amiből nagyon nehéz egyedül kilépni. Az alkoholizmus és az abból fakadó agresszió sajnos társadalmilag még mindig elfogadható magatartás. Sok esetben az áldozatot a saját szégyenérzete gátolja meg abban, hogy kilépjen az ilyen kóros helyzetből, ráadásul szüleitől, anyjától sem kap támogatás. A „mit szólnak a szomszédok”-tól az „én is szenvedtem, te is kibírod” típusú reakciókig mindenféle számomra felfoghatatlan attitűdök jelennek meg az egyes családokon belül. Szerintem megvédeni, támogatni kellene a saját gyermeket, ha segítségre van szüksége -- akkor is, ha már felnőtt!
Némiképp vigasztaló, hogy magam körül, kedves ismerőseim és rokonaim körében, mára már sokkal több olyan kapcsolatot látok, amelyek hosszú évek után is szeretetteljesek, és amelyben a nők és a férfiak tisztelettel beszélnek egymásról, és tisztelettel viselkednek egymással.
Reménykedem, hogy az ilyen családokban felnövekvő leány- és fiúgyermekek számára ez lesz a természetes, a normális, az elfogadható -- és lassan sehol sem lesznek fekete lepellel letakart nők.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
A Hetedik Avenuen ültem a buszon, amikor a kórházhoz közeli megállóban felszállt egy nő.Szó szerint, tetőtől talpig feketében volt. Fekete ruhája a földig ért, a fejét is fekete kendő takarta, sőt az arcát is -- csak a sötét színű szemét lehetett látni. Füléből az iPod zenegép jellegzetes fehér zsinórjai lógtak, és azon gondolkodtam legelőször, mit is hallgathat egy ilyen eltakart nő? Moszlim imákat? Pop-zenét? A fülhallgatók által teljes volt elszigeteltsége, mert ha becsukta a szemét, és becsukta, miután helyet foglalt, még csak nem is hallotta, ami körülötte történt.
Azon kaptam magam, ahogy ezt a fiatal nőt figyeltem, hogy heves haragot kezdek érezni. Először nem is értettem miért, hiszen elméletben és általában a gyakorlatban is, elfogadom az embereknek az enyémtől eltérő vallását, életmódját, nézeteit, hacsak azok nem egyeznek meg a fasizmus és terrorizmus, vagy más, másoknak is ártani akaró dogma eszméivel.
Azt hiszem, azért voltam ilyen mérges az eltakart nő láttán, mert őt egy férfiak által uralt, nőellenes rendszer rejtette fekete selyem alá. Ez a nő viszont, akit a buszon láttam, minden jel szerint itt él. Úgy éreztem, a világnak ezen a részén nem kellene hagynia, hogy ilyet tegyenek vele – nem is hiszem, hogy egy USA-ban felnövekedett nő hagyná, hogy ilyesmire kényszerítsék. Igaz viszont, hogy amennyiben önként vállalta ez a fiatal nő, hogy egész lényét eltakarja – vallási, vagy bármilyen más okból -- azt tiszteletben kell tartani. Mégsem tudtam így viszonyulni hozzá.
Visszagondoltam később: én sem voltam mindig olyan öntudatos, mint ma. Érdekes módon engem nem a feminista irodalom, hanem a családom férfitagjai tanítottak meg a viselkedésükkel arra, hogyan nem szabad a nőkkel bánni. Nagyapám, aki egyébként remek nagyapa volt, sokszor lekezelően és durván szólt a nagymamámhoz, aki hagyta, sőt néha még erősítette, igazolta és mentegette az e fajta viselkedést. Apám másképpen volt tiszteletlen a körülötte lévő nőkkel, és ma már tudom, hogy nagyon korán belém ivódtak mindkét viselkedésminta apró jelei. Később, fiatal felnőtt koromban könnyedén azonosítottam azokat a kapcsolatokat, ahol az egyik fél, többnyire a férfi, tiszteletlenül bánt a másikkal.
Az egyenrangúságot és annak igényét viszont nem lehet senkire sem ráerőszakolni. Senki sem „szabadíthatja” fel ezt a feketébe burkolózó nőt, csak ő saját maga. Akkor viszont, ha erre sor kerül, segíteni kell őt, mint minden olyan embert, aki ki akarja szabadítani magát valamilyen bántalmazó helyzetből -- mert ha nincs más alternatíva, akkor félő, hogy mégis ott köt ki, ahonnan el akart jönni.
A sajtóból tudom, hogy Németországban vannak olyan központok, ahol azok a fiatal lányok kérhetnek menedéket, akiket szüleik akaratuk ellenére férjhez kényszeríteni. Ezek a lányok általában török családokban nőttek fel, ahol a szerelmi házasság még ritkaságszámba megy, viszont a fiatal lányok idősebb, tehetős férfiakhoz való hozzáadása megfelel a tradícióknak. Németországban viszont az ilyen viselkedés nem csak társadalmilag, hanem jogilag is elfogadhatatlan, így az állam megvédi ezeket a fiatal lányokat saját családjuktól.
A mi kultúránkban már nem szokás a lányokat akaratuk ellenére férjhez adni. Nálunk inkább a szerelemből férjhez ment nők találják magunkat később a bántalmazott fél szerepében, amiből nagyon nehéz egyedül kilépni. Az alkoholizmus és az abból fakadó agresszió sajnos társadalmilag még mindig elfogadható magatartás. Sok esetben az áldozatot a saját szégyenérzete gátolja meg abban, hogy kilépjen az ilyen kóros helyzetből, ráadásul szüleitől, anyjától sem kap támogatás. A „mit szólnak a szomszédok”-tól az „én is szenvedtem, te is kibírod” típusú reakciókig mindenféle számomra felfoghatatlan attitűdök jelennek meg az egyes családokon belül. Szerintem megvédeni, támogatni kellene a saját gyermeket, ha segítségre van szüksége -- akkor is, ha már felnőtt!
Némiképp vigasztaló, hogy magam körül, kedves ismerőseim és rokonaim körében, mára már sokkal több olyan kapcsolatot látok, amelyek hosszú évek után is szeretetteljesek, és amelyben a nők és a férfiak tisztelettel beszélnek egymásról, és tisztelettel viselkednek egymással.
Reménykedem, hogy az ilyen családokban felnövekvő leány- és fiúgyermekek számára ez lesz a természetes, a normális, az elfogadható -- és lassan sehol sem lesznek fekete lepellel letakart nők.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, June 22, 2006
Pénzes barátnőim
Jennifer Aniston, a Barátok című sorozat Rachelje, már évek óta próbálkozik áttörni a szappaopera világából a komolyabb filmiparba, eddig kevés sikerrel. Az sors iróniája, hogy Nicole Holofcener rendezőnő remek kis filmje, a Gazdag barátnőim (Friends with money) valószínűleg azért lesz kevésbé sikeres és méltatott a filmkritikusok által, mert Jennifer Aniston az egyik főszereplője.
Aniston mellett három idősebb és sokkal sikeresebb, de kevésbé sztárolt színésznő is szerepel: Frances McDormand (a Fargo filmből is ismert), Joan Cusack, és Catherine Keener (Being John Malkovich, Capote) – ők a gazdag barátnők, akik elérkeztek életük középpontjára, ahol kényelmesen vezetik üzletüket vagy nevelik gyermekeiket. Aniston Oliviája fiatalabbnak tűnik náluk, és a filmből nem nagyon tudjuk meg, hogyan is keletkezett szoros barátság a négy hölgy között.
Jane (Frances McDormand) sikeres ruhatervező, viszont úgy tűnik, minden zavarja őt: a pincérek lassúsága, a parkoló autósok illedelmetlensége, mindent és mindenkit megmorog. A haját sem mossa már napok óta, mert, ahogy férjének bevallja, régen mindig új sampont próbált ki, mert abban bízott, valami majdcsak olyanná teszi a haját, amilyennek látni szeretné, így mindig volt remény. A férje viszont tisztálkodószerekkel üzletel, és többek között samponokat is kreál, így miután férjhez ment hozzá, Jane kénytelen volt szembenézni a ténnyel: minden sampon tulajdonképpen egyforma. Nincs remény, nincs miért hajat mosni.
Christine (Catherine Keener) és a férje forgatókönyvírók, és egy közös projekt, valamint házuk bővítése alatt házasságuk krízisével kénytelenek szembenézni. Franny az egyetlen, aki beleszületett a gazdagságba, és aki férjével, az Ally McBeal sorozat Richard-jével, látszólag boldogan neveli gyermekeit.
A sorból csak Olivia lóg ki, aki elveszettenk tűnik ebben a világban. Tanárként nem vált be (gazdag családból való diákjai kinevették az elavult autóját), nincs pénze, nem tudja, mit kezdjen az életével, és házas szeretője visszamegy feleségéhez. Olivia nem tudja elfelejteni a férfit, sokszor felhívja otthon, de nem szól bele a telefonba, ha a feleség veszi fel. Miután felmondja tanári állását, elhatározza, hogy gazdag emberek lakásait fogja takarítani. Franny közben bemutatja Oliviát trénerének, egy agytalan kigyúrt alaknak, és a néző nem győz csodálkozni azon, hogy állhat Olivia össze egy ilyen bunkóval, aki miután elkíséri őt takárítani elkéri tőle a keresett pénz egy részét, amelyet aztán egy másik nőre költi.
Minden jó, ha a vége jó, még akkor is, ha ez a film nem ajánl tökéletes megoldásokat. Főszereplői továbbra is szenvednek saját nyavalyáiktól, Jane viszont megmossa a haját és megérti, amikor az igazán kedves és megértő férje őszintén elmondja neki, milyen kellemetlen a társaságában lenni. Christine elválik. Franny kicsit másként látja ideális világát. Olivia pedig saját bőrén győződik meg arról, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és hogy az élet tartogat számára is különleges, váratlan meglepetéseket.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Jennifer Aniston, a Barátok című sorozat Rachelje, már évek óta próbálkozik áttörni a szappaopera világából a komolyabb filmiparba, eddig kevés sikerrel. Az sors iróniája, hogy Nicole Holofcener rendezőnő remek kis filmje, a Gazdag barátnőim (Friends with money) valószínűleg azért lesz kevésbé sikeres és méltatott a filmkritikusok által, mert Jennifer Aniston az egyik főszereplője.
Aniston mellett három idősebb és sokkal sikeresebb, de kevésbé sztárolt színésznő is szerepel: Frances McDormand (a Fargo filmből is ismert), Joan Cusack, és Catherine Keener (Being John Malkovich, Capote) – ők a gazdag barátnők, akik elérkeztek életük középpontjára, ahol kényelmesen vezetik üzletüket vagy nevelik gyermekeiket. Aniston Oliviája fiatalabbnak tűnik náluk, és a filmből nem nagyon tudjuk meg, hogyan is keletkezett szoros barátság a négy hölgy között.
Jane (Frances McDormand) sikeres ruhatervező, viszont úgy tűnik, minden zavarja őt: a pincérek lassúsága, a parkoló autósok illedelmetlensége, mindent és mindenkit megmorog. A haját sem mossa már napok óta, mert, ahogy férjének bevallja, régen mindig új sampont próbált ki, mert abban bízott, valami majdcsak olyanná teszi a haját, amilyennek látni szeretné, így mindig volt remény. A férje viszont tisztálkodószerekkel üzletel, és többek között samponokat is kreál, így miután férjhez ment hozzá, Jane kénytelen volt szembenézni a ténnyel: minden sampon tulajdonképpen egyforma. Nincs remény, nincs miért hajat mosni.
Christine (Catherine Keener) és a férje forgatókönyvírók, és egy közös projekt, valamint házuk bővítése alatt házasságuk krízisével kénytelenek szembenézni. Franny az egyetlen, aki beleszületett a gazdagságba, és aki férjével, az Ally McBeal sorozat Richard-jével, látszólag boldogan neveli gyermekeit.
A sorból csak Olivia lóg ki, aki elveszettenk tűnik ebben a világban. Tanárként nem vált be (gazdag családból való diákjai kinevették az elavult autóját), nincs pénze, nem tudja, mit kezdjen az életével, és házas szeretője visszamegy feleségéhez. Olivia nem tudja elfelejteni a férfit, sokszor felhívja otthon, de nem szól bele a telefonba, ha a feleség veszi fel. Miután felmondja tanári állását, elhatározza, hogy gazdag emberek lakásait fogja takarítani. Franny közben bemutatja Oliviát trénerének, egy agytalan kigyúrt alaknak, és a néző nem győz csodálkozni azon, hogy állhat Olivia össze egy ilyen bunkóval, aki miután elkíséri őt takárítani elkéri tőle a keresett pénz egy részét, amelyet aztán egy másik nőre költi.
Minden jó, ha a vége jó, még akkor is, ha ez a film nem ajánl tökéletes megoldásokat. Főszereplői továbbra is szenvednek saját nyavalyáiktól, Jane viszont megmossa a haját és megérti, amikor az igazán kedves és megértő férje őszintén elmondja neki, milyen kellemetlen a társaságában lenni. Christine elválik. Franny kicsit másként látja ideális világát. Olivia pedig saját bőrén győződik meg arról, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és hogy az élet tartogat számára is különleges, váratlan meglepetéseket.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Wednesday, June 21, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. május 27–28.
Mivel csütörtök óta nem evett, nem ivott és többször hányt, szombaton reggel kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi.
Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sammynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor.
A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomorsav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívodott.
Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy meredt maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e.
Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta.
Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak.
Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza.
Megjelent az Uj Szoban 2006. junius 17-en
Brooklyn, 2006. május 27–28.
Mivel csütörtök óta nem evett, nem ivott és többször hányt, szombaton reggel kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi.
Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sammynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor.
A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomorsav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívodott.
Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy meredt maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e.
Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta.
Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak.
Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza.
Megjelent az Uj Szoban 2006. junius 17-en
Nők – külön kupékban
Idén április óta, egy március 8-án(!) elfogadott törvény értelmében, a Rio De Janeiro-i vonatszerelvények, amelyek a dolgozókat szállítják reggel a munkahelyükre, délután pedig haza, kötelesek egy, esetenként két, külön a nők számára kijelölt, vonatszerelvényt közlekedtetni. A törvény betartását Rio szegényebb negyedeiben buzgó rendőrök ellenőrzik, akik nagy örömmel járják a kocsikat, és tessékelik ki belőlük a férfi utasokat.
Igaz, hogy a törvényt, az alkotmányban garantált mozgás szabadságra hivatkozva már meg is támadták, a brazil közvélemény mégis pozitívan ítéli meg a kezdeményezést. Egy 18-éves nővér ezt nyilatkozta a www.womensenews.org hírügynökségnek: „-- Sokkal kényelmesebb így utazni, a férfiak tolakodása nélkül. Több kocsit kellene viszont kizárólag a nők számára biztosítani, a nők nagy létszáma miatt.”
A törvényt, egy ingyenes telefonvonalra hivatkozva, Jorge Picciani kezdeményezte, aki a riói körzetet képviseli a parlamentben. Állítólag ide rengeteg, a témát érintő panasz érkezett az elmúlt időszakban.
Több megszólaltatott férfi ellenezte a kezdeményezést. Az egyik például így reagált: „-- Az államnak sokkal fontosabb dolga is van, minthogy rózsaszínű kocsikat jelölgessen. Ha ezt így elfogadjuk, akkor majd fehérek számára, a feketék számára, a hippik és a görkorcsolyázók számára is jelölhetünk ki kocsikat. Szétválasztjuk az egész várost?” A megszólaltatott ötvenéves orvos saját bevallása szerint rendszeresen utazik a női kocsikban, és még senkinek sem volt kifogása ellene. „-- A probléma igazán a műveltség és a kultúra hiánya. A nők tisztelete a kocsikon kívül sem létezik” -- mondja, miközben a várakozó utasok felé mutat.
Rio nem az egyetlen város, amely ilyen módon próbál segíteni az ingázó nőkön. Tokió, Mexikóváros, Mumbai és Kairó is hasonló törvényeket fogadott el a közelmúltban.
Érdekes módon, a nők érdekében politizáló nők bírálják az új törvényt. Cida Diogo, aki a Női Jogok Tanácsának alelnöke, például azt nyilatkozta, hogy a törvény meglepetésként érintett mindenkit, mert a jelenlegi brazil kormány eddig nem mutatott érdeklődést a női jogok iránt. Diogo szerint ez a törvény hamis biztonságérzetet kelt a nőkben. Mégpedig azt, hogy ahhoz, hogy védve legyenek, külön kocsikban kell utazniuk.
Az ilyen törvény nem világít rá, és főleg nem kezeli azokat a mély problémákat a brazil társadalomban, amelyek továbbra is fennállnak. Mint például a macsó-kultúra, a biztonság és a rendőrségi jelenlét hiánya és a problematikus nyilvános közlekedés.
Rogeira Peixinho, az EQUIT női szervezet igazgatója is hasonlóképpen nyilatkozott: „-- A törvény nem a problémát kezeli. Azt a kérdést kellene inkább feltennie, Miért történik ez? A nők zaklatása nem csak a vonatokon történik. Mi próbálunk párbeszédet kezdeményezni a témáról, de ez a törvény valamelyest legitimálja a nők zaklatását, mert nem a férfiakat bünteti érte, hanem a nőket különíti el”. Peixinho szerint a szegregáció alkotmányellenes és egyben veszélyes megközelítése a problémának, mert csak felnagyítja az egyenlőtlenséget.
Picciani, a törvény kezdeményezője szerint alkotmányellenes az ember lányát olyan útra küldeni, ahol a férfiak nem tartják tiszteletben. Szerinte a törvény elérte azt, hogy felhívja a férfiak figyelmét arra, hogy a nők tiszteletet kívánnak saját maguk számára, és ezt úgy is jelzik, hogy férfiak nélkül utaznak.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Idén április óta, egy március 8-án(!) elfogadott törvény értelmében, a Rio De Janeiro-i vonatszerelvények, amelyek a dolgozókat szállítják reggel a munkahelyükre, délután pedig haza, kötelesek egy, esetenként két, külön a nők számára kijelölt, vonatszerelvényt közlekedtetni. A törvény betartását Rio szegényebb negyedeiben buzgó rendőrök ellenőrzik, akik nagy örömmel járják a kocsikat, és tessékelik ki belőlük a férfi utasokat.
Igaz, hogy a törvényt, az alkotmányban garantált mozgás szabadságra hivatkozva már meg is támadták, a brazil közvélemény mégis pozitívan ítéli meg a kezdeményezést. Egy 18-éves nővér ezt nyilatkozta a www.womensenews.org hírügynökségnek: „-- Sokkal kényelmesebb így utazni, a férfiak tolakodása nélkül. Több kocsit kellene viszont kizárólag a nők számára biztosítani, a nők nagy létszáma miatt.”
A törvényt, egy ingyenes telefonvonalra hivatkozva, Jorge Picciani kezdeményezte, aki a riói körzetet képviseli a parlamentben. Állítólag ide rengeteg, a témát érintő panasz érkezett az elmúlt időszakban.
Több megszólaltatott férfi ellenezte a kezdeményezést. Az egyik például így reagált: „-- Az államnak sokkal fontosabb dolga is van, minthogy rózsaszínű kocsikat jelölgessen. Ha ezt így elfogadjuk, akkor majd fehérek számára, a feketék számára, a hippik és a görkorcsolyázók számára is jelölhetünk ki kocsikat. Szétválasztjuk az egész várost?” A megszólaltatott ötvenéves orvos saját bevallása szerint rendszeresen utazik a női kocsikban, és még senkinek sem volt kifogása ellene. „-- A probléma igazán a műveltség és a kultúra hiánya. A nők tisztelete a kocsikon kívül sem létezik” -- mondja, miközben a várakozó utasok felé mutat.
Rio nem az egyetlen város, amely ilyen módon próbál segíteni az ingázó nőkön. Tokió, Mexikóváros, Mumbai és Kairó is hasonló törvényeket fogadott el a közelmúltban.
Érdekes módon, a nők érdekében politizáló nők bírálják az új törvényt. Cida Diogo, aki a Női Jogok Tanácsának alelnöke, például azt nyilatkozta, hogy a törvény meglepetésként érintett mindenkit, mert a jelenlegi brazil kormány eddig nem mutatott érdeklődést a női jogok iránt. Diogo szerint ez a törvény hamis biztonságérzetet kelt a nőkben. Mégpedig azt, hogy ahhoz, hogy védve legyenek, külön kocsikban kell utazniuk.
Az ilyen törvény nem világít rá, és főleg nem kezeli azokat a mély problémákat a brazil társadalomban, amelyek továbbra is fennállnak. Mint például a macsó-kultúra, a biztonság és a rendőrségi jelenlét hiánya és a problematikus nyilvános közlekedés.
Rogeira Peixinho, az EQUIT női szervezet igazgatója is hasonlóképpen nyilatkozott: „-- A törvény nem a problémát kezeli. Azt a kérdést kellene inkább feltennie, Miért történik ez? A nők zaklatása nem csak a vonatokon történik. Mi próbálunk párbeszédet kezdeményezni a témáról, de ez a törvény valamelyest legitimálja a nők zaklatását, mert nem a férfiakat bünteti érte, hanem a nőket különíti el”. Peixinho szerint a szegregáció alkotmányellenes és egyben veszélyes megközelítése a problémának, mert csak felnagyítja az egyenlőtlenséget.
Picciani, a törvény kezdeményezője szerint alkotmányellenes az ember lányát olyan útra küldeni, ahol a férfiak nem tartják tiszteletben. Szerinte a törvény elérte azt, hogy felhívja a férfiak figyelmét arra, hogy a nők tiszteletet kívánnak saját maguk számára, és ezt úgy is jelzik, hogy férfiak nélkül utaznak.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Pink, a provokátor
Alecia Moore, ismertebb nevén Pink, aki 1979 szeptemberében született az USA-beli Pensylvaniában, Nem vagyok halott (I’m Not Dead) címmel adott ki új albumot az év elején. Az első két dal, amely a lemezről video formájában felkerült az MTV képernyőire, a Buta lányok (Stupid Girls) és a Kedves elnök Úr (Dear Mister President) máris rebellis és provokatőr hírébe hozták.
A Buta lányok című szerzemény egyesek szerint remek, mert szókimondó, mások viszont sértőnek tartják. Pink szerint azok a lányok buták, akik behódolnak a fogyasztói társadalomnak, a plasztikai sebészetnek, a sztárkultusznak, és akik étkezési zavarokkal küszködnek. A dal videójában Pink egy éjszakai klub mosdójában egy fogkefe segítségével hányik, majd azt kiáltja: Sovány akarok lenni! A dal nemcsak, mint zenei mű találta meg a popkultúrában a helyét, hanem a januári bemutató óta különböző blogok is foglalkoznak vele. zenkívül családi beszélgetések tárgya, és több tanár használta fel az oktatásban a közép és felsőfokú iskolákban.
És nemcsak az USA-ban van komoly visszhangja – Pink weboldalán a világ minden részéről érkezett üzeneteket találhatunk a problémakörrel kapcsolatban. „Sokan megkönnyebbültek, hogy végre valaki nyíltan szót ejtett erről az agyatlan járványról, amelyben beteg lányok a fogyasztói társadalmat reklámozzák” -- írja az énekesnő. A videó fő üzenete – „Az okos és a szexi nem zárják ki egymást.”
Több lány találta sértőnek a dal címét, az egyik például ezt az üzenetet tette fel Pink weboldalára: „Én is étkezési zavarokkal küszködöm, de nem vagyok egy úgynevezett ’Buta lány’. Jó tanuló vagyok és nagyon egyedülálló, mégis bulimiában szenvedek, és a videóban nagyot csalódtam.”
Pink erre ezt válaszolta: „Szerintem buta az, aki elpazarolja az esélyt arra, hogy saját maga legyen.”
Linkek: www.pinskpage.com
Buta Lányok videó: www.yourtube.com/w/pink’s-%22stupid-girls%22-video?v=PRTNfDRPcAY&eurl
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Alecia Moore, ismertebb nevén Pink, aki 1979 szeptemberében született az USA-beli Pensylvaniában, Nem vagyok halott (I’m Not Dead) címmel adott ki új albumot az év elején. Az első két dal, amely a lemezről video formájában felkerült az MTV képernyőire, a Buta lányok (Stupid Girls) és a Kedves elnök Úr (Dear Mister President) máris rebellis és provokatőr hírébe hozták.
A Buta lányok című szerzemény egyesek szerint remek, mert szókimondó, mások viszont sértőnek tartják. Pink szerint azok a lányok buták, akik behódolnak a fogyasztói társadalomnak, a plasztikai sebészetnek, a sztárkultusznak, és akik étkezési zavarokkal küszködnek. A dal videójában Pink egy éjszakai klub mosdójában egy fogkefe segítségével hányik, majd azt kiáltja: Sovány akarok lenni! A dal nemcsak, mint zenei mű találta meg a popkultúrában a helyét, hanem a januári bemutató óta különböző blogok is foglalkoznak vele. zenkívül családi beszélgetések tárgya, és több tanár használta fel az oktatásban a közép és felsőfokú iskolákban.
És nemcsak az USA-ban van komoly visszhangja – Pink weboldalán a világ minden részéről érkezett üzeneteket találhatunk a problémakörrel kapcsolatban. „Sokan megkönnyebbültek, hogy végre valaki nyíltan szót ejtett erről az agyatlan járványról, amelyben beteg lányok a fogyasztói társadalmat reklámozzák” -- írja az énekesnő. A videó fő üzenete – „Az okos és a szexi nem zárják ki egymást.”
Több lány találta sértőnek a dal címét, az egyik például ezt az üzenetet tette fel Pink weboldalára: „Én is étkezési zavarokkal küszködöm, de nem vagyok egy úgynevezett ’Buta lány’. Jó tanuló vagyok és nagyon egyedülálló, mégis bulimiában szenvedek, és a videóban nagyot csalódtam.”
Pink erre ezt válaszolta: „Szerintem buta az, aki elpazarolja az esélyt arra, hogy saját maga legyen.”
Linkek: www.pinskpage.com
Buta Lányok videó: www.yourtube.com/w/pink’s-%22stupid-girls%22-video?v=PRTNfDRPcAY&eurl
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, June 08, 2006
Wednesday, May 24, 2006
Tammy, a fazekas
Először fényképen láttam az apró, mosolygós Tammy Garciát, amikor egy róla megjelent könyvet nézegettem.
Már évekkel azelőtt felfigyeltem műveire, és emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor a könyvet böngésztem, egészen büszke voltam magamra, hogy micsoda jó szemem van – már öt évvel ezelőtt láttam, nagy tehetség lakik ebben a nőben.
Ma már tudom, rajtam kívül sokkal hozzáértőbb műkedvelők réges-régóta tudják, hogy Tammy Garcia egy napon híres és sikeres lesz, ezért sűrűn vásárolják alkotásait, tehát máris gyűjtik, leginkább befektetésként.
Idén áprilisban szerencsés véletlenek sorozata után eljuthattam Tammy Garcia műtermébe, és meggyőződhettem arról, hogy nemcsak tehetséges, hanem szerény, de magabiztos alkotó. Mosolyogva és türelmesen mondta el, hogyan készülnek a fazekai, a bronzszobrai és válaszolt kérdéseimre, amelyek témája leginkább az ősi indián motívumait érintették.
Tammy Új-Mexikó egyik indián falujában, Santa Clara-ban nőtt fel, ahonnan több híres női fazekasmester is származik. Lánykora óta gyártja, és díszíti a fazekakat. A mai napig Santa Clara-ból hozatja az a sötétbarna színű, csokoládéra emlékeztető, zsíros agyagot, amellyel dolgozik. Viszonylag fiatalon ment férjhez, a taosi LeRoy Garciához, aki „ha azt mondta, hogy valamit megcsinál, azt meg is csinálta, méghozzá azonnal. És ez nemcsak hogy kivételes viselkedés volt akkoriban a fiúk között, hanem nekem is (Tammynak) nagyon imponált.”
LeRoy hamar tudatosította, hogy Tammy kivételes tehetséggel rendelkezik, és első közös házuk emeletén egy kis galériát rendezett be, ahol Tammy edényeit és más helyi, taoszi, művészek festményeit árulta. „-- Azt mondogattam akkoriban Tammynak: nem tudod gyorsabban gyártani azokat az edényeket?” -- emlékezik vissza LeRoy, aki egyik éjszaka türelmetlenségében kicsiszolta az edényt, amelyen felesége éppen dolgozott. Tammy többet nem engedte alkotásai közelébe, viszont beleegyezett, hogy LeRoy testvérei -- tízen vannak -- besegítsenek.
Ma már LeRoy nővérei vigyáznak a házaspár három apró lányára minden nyáron, amikor a legjobban megy az üzlet. És augusztusban, az indián piac idején, még LeRoy atomfizikus bátyjai is eljönnek bronzszobrokat és festményeket cipelni. LeRoy örömmel és fogyni nem látszó energiával igazgatja a galériák és a stúdió menetét.
Az óriási, kétemeletes galéria a taoszi főtéren helyezkedik el, és a Santa Fé-ben található második Blue Rain (Kék eső) galériával együtt vagy egy tucat alkalmazottja van. A bronzszobrokat egy másik műhelyben öntik ki. Nemrég a washigtoni Smithsonian Institution-ból keresték fel Tammyt azzal az ajánlattal, hogy rendeznének neki egy külön kiállítást az Amerikai Női Művészetek Múzeumában.
Legenda lesz Tammy Garciából, méghozzá nem is olyan sokára, pedig még fiatal. Új-mexikói látogatásaim alkalmával nem találkoztam még egy ilyen sikeres indián művésznővel. És remélem, hogy példája nem csak saját lányait, hanem más indián nőket is megihlet majd, és ösztönözi őket arra, hogy ha házasodni akarnak, akkor olyan férfihoz menjenek feleségül, aki tiszteli és támogatja művészetüket. Aki mellett boldogan lehetnek anyák, feleségek és sikeres alkotók.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Először fényképen láttam az apró, mosolygós Tammy Garciát, amikor egy róla megjelent könyvet nézegettem.
Már évekkel azelőtt felfigyeltem műveire, és emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor a könyvet böngésztem, egészen büszke voltam magamra, hogy micsoda jó szemem van – már öt évvel ezelőtt láttam, nagy tehetség lakik ebben a nőben.
Ma már tudom, rajtam kívül sokkal hozzáértőbb műkedvelők réges-régóta tudják, hogy Tammy Garcia egy napon híres és sikeres lesz, ezért sűrűn vásárolják alkotásait, tehát máris gyűjtik, leginkább befektetésként.
Idén áprilisban szerencsés véletlenek sorozata után eljuthattam Tammy Garcia műtermébe, és meggyőződhettem arról, hogy nemcsak tehetséges, hanem szerény, de magabiztos alkotó. Mosolyogva és türelmesen mondta el, hogyan készülnek a fazekai, a bronzszobrai és válaszolt kérdéseimre, amelyek témája leginkább az ősi indián motívumait érintették.
Tammy Új-Mexikó egyik indián falujában, Santa Clara-ban nőtt fel, ahonnan több híres női fazekasmester is származik. Lánykora óta gyártja, és díszíti a fazekakat. A mai napig Santa Clara-ból hozatja az a sötétbarna színű, csokoládéra emlékeztető, zsíros agyagot, amellyel dolgozik. Viszonylag fiatalon ment férjhez, a taosi LeRoy Garciához, aki „ha azt mondta, hogy valamit megcsinál, azt meg is csinálta, méghozzá azonnal. És ez nemcsak hogy kivételes viselkedés volt akkoriban a fiúk között, hanem nekem is (Tammynak) nagyon imponált.”
LeRoy hamar tudatosította, hogy Tammy kivételes tehetséggel rendelkezik, és első közös házuk emeletén egy kis galériát rendezett be, ahol Tammy edényeit és más helyi, taoszi, művészek festményeit árulta. „-- Azt mondogattam akkoriban Tammynak: nem tudod gyorsabban gyártani azokat az edényeket?” -- emlékezik vissza LeRoy, aki egyik éjszaka türelmetlenségében kicsiszolta az edényt, amelyen felesége éppen dolgozott. Tammy többet nem engedte alkotásai közelébe, viszont beleegyezett, hogy LeRoy testvérei -- tízen vannak -- besegítsenek.
Ma már LeRoy nővérei vigyáznak a házaspár három apró lányára minden nyáron, amikor a legjobban megy az üzlet. És augusztusban, az indián piac idején, még LeRoy atomfizikus bátyjai is eljönnek bronzszobrokat és festményeket cipelni. LeRoy örömmel és fogyni nem látszó energiával igazgatja a galériák és a stúdió menetét.
Az óriási, kétemeletes galéria a taoszi főtéren helyezkedik el, és a Santa Fé-ben található második Blue Rain (Kék eső) galériával együtt vagy egy tucat alkalmazottja van. A bronzszobrokat egy másik műhelyben öntik ki. Nemrég a washigtoni Smithsonian Institution-ból keresték fel Tammyt azzal az ajánlattal, hogy rendeznének neki egy külön kiállítást az Amerikai Női Művészetek Múzeumában.
Legenda lesz Tammy Garciából, méghozzá nem is olyan sokára, pedig még fiatal. Új-mexikói látogatásaim alkalmával nem találkoztam még egy ilyen sikeres indián művésznővel. És remélem, hogy példája nem csak saját lányait, hanem más indián nőket is megihlet majd, és ösztönözi őket arra, hogy ha házasodni akarnak, akkor olyan férfihoz menjenek feleségül, aki tiszteli és támogatja művészetüket. Aki mellett boldogan lehetnek anyák, feleségek és sikeres alkotók.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Thursday, May 11, 2006
Big Love(2)
Úgy látszik, az amerikai közönségnek is tetszik az HBO kábeltévé társaság Big Love című sorozata, mert egyre nő a nézettsége.
Ehhez hozzájárul az is, hogy a média is szívesen feszegeti a poligámia kérdését. Nemrég Larry King a CNN csatornán sugárzott műsorában foglalkoztak a témával, méghozzá elég alaposan. Azok a nők meséltek tapasztalataikról, akik már éltek poligámiában. Fiatal fiúkat is meginterjúvoltak, akiket a közösség korosabb férfiai tinédzser korukban elűztek otthonukból, hogy ne legyen közelben a „friss konkurenciájuk”. És voltak nők, akik áldották férjüket és feleség társaikat (sister wives), mert így életük nyugodtabb és teljesebb. Az adás kicsengése nem volt egyértelmű, viszont a nők legtöbbje nagyot nevetett, amikor Larry King a szex gyakoriságáról kérdezte őket. Ami a képernyőn látható, az fikció – nevetett a kamerába az egyik női vendég.
A fikció viszont egyre érdekesebb. Bill, a családfő továbbra is a Viagrát hívja segítségül házastársi kötelességei elvégzéséhez, amíg egy délután majdnem elájul. Margene beviszi az elsősegélyre, ahol az ügyeletes orvos szörnyülködve hallja, hogy Bill száz milligramos tablettákat vett be naponta többször is. „-- Az ön teste nem erre van tervezve” -- mondja az orvos. Bill viszont azt mondja Margene-nak: a stressz az oka mindennek.
És stresszből van akármennyi. Először is, Bill és Barb, az első feleség, titokban találkozgatnak, motelekbe járnak és „viszonyukat” mindenki előtt titkolják. Nicki ugyan megsejti, mi történik, és Barb lánya, Sarah is, de senki sem szól semmit. Nicki azzal próbálja Bill figyelmét magára vonni, hogy bejelenti, újabb lelket szeretne hozni a családba. Közben persze titokban szedi a fogamzásgátló tablettákat.
Két cipődoboznyi számlakivonatot gyűjtött össze Nicki, és egy nap végre rászánja magát, hogy összeadja, mennyivel is tartozik a különböző hiteltársaságoknak. Majdnem hatvanezer dollár jelenik meg a számológép képernyőjén és Nicki gyorsan vissza is teszi a dobozokat az ágya alá. Egy nap viszont, amikor Margene konyhájában elromlik a „konyhamalac”, Nicki elfut Bill áruházába, hogy megvegye a szükséges alkatrészt. A hitelkártya, amellyel fizetni akar, nem érvényes és Nicki, aki arra hivatkozik, hogy jár neki Bill családi engedménye, sajátos durva modorával vérig sérti a kasszás kisasszonyt, mire az hívja a menedzsert, aki hívja a biztonsági őröket és Barbot. Barb ilymód megtudja, hogy Nicki hitelével valami baj van, és végül megtudja az igazat is. Nicki attól retteg, ha Bill megtudja az összeget, elküldi, és arra kéri Barbot, ne mondja el Billnek.
Margene közben összebarátkozik a szemben lévő szomszédasszonnyal, aki ugyancsak magányos, és akinek nincsenek gyerekei. Margene elmegy a szomszédékkal egy vasárnapi egyházi délutánra is, egy mormon hitközségbe. Barb és Nicki figyelmeztetik Margenet, hogy kockára teszi családjuk biztonságát. A szomszédok jó mormon létükre elítélik a poligámia gyakorlását és már néhány alkalommal úgy látszott, sejtenek valamit. Margene barátkozhat bárkivel, de haza ne hozzon senkit, tanácsolják.
Bill tinédzser fia egy este megkérdezi az apjától, mit gondol, ő is éljen poligámiában, ha felnő? Bill azt válaszolja, hogy nem tudja, de biztos benne, fia képes a többnejüség megfelelő menedzselésére. Bill nem sejti, hogy a fiú mormon egyházi oktatásra jár hetente egyszer, mert attól fél, a reggeli magömlései és a sok szexszel foglalkozó gondolata bűn.
Bill és Barb lánya, Sarah, viszont úgy rebellál, hogy egyik este bejelentés nélkül magával hozza az egyik munkatársát vacsorára. A család álla leesik, de mindenki figyelmes és kedves a vendéggel, aki saját bevallása szerint csak azért jött, hogy lássa „milyen egy poligámiás családi vacsora.” Barb a vendég távozása után annyit mond Sarah-nak, hogy bármikor hozthat haza vendéget, de előtte szóljon.
Bill üzleti ügyei sem állnak túl jól. Nicki apja (Roman, „a próféta”) és Bill továbbra is harcolnak egymással, egyre alattomosabb eszközökhöz folyamodva. Ezáltal némi betekintést nyerhetünk a zárt mormon közösség üzleti és belső politikai ügyeibe. Engem a közösség egy maffia által kormányzott kis falura emlékeztet. Bill anyjától azt is megtudjuk, hogy Roman annak idején az ő apjától csalással vette át a hatalmat, és azt bármilyen eszközt igénybe véve meg is tarotta.
Amikor Nicki sírva mondja el az anyjának, hogy hatvanezer dollárral tartozik, az anyja ezt válaszolja: „-- Mi mindnyájan tartozunk, Nicki. Én kilencvenezerrel tartozom, mert bizonyos dolgokat meg kell venni, és ki kell fizetni akkor is, ha az apád próféciái már évek óta nem nagyon jönnek be.”
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Úgy látszik, az amerikai közönségnek is tetszik az HBO kábeltévé társaság Big Love című sorozata, mert egyre nő a nézettsége.
Ehhez hozzájárul az is, hogy a média is szívesen feszegeti a poligámia kérdését. Nemrég Larry King a CNN csatornán sugárzott műsorában foglalkoztak a témával, méghozzá elég alaposan. Azok a nők meséltek tapasztalataikról, akik már éltek poligámiában. Fiatal fiúkat is meginterjúvoltak, akiket a közösség korosabb férfiai tinédzser korukban elűztek otthonukból, hogy ne legyen közelben a „friss konkurenciájuk”. És voltak nők, akik áldották férjüket és feleség társaikat (sister wives), mert így életük nyugodtabb és teljesebb. Az adás kicsengése nem volt egyértelmű, viszont a nők legtöbbje nagyot nevetett, amikor Larry King a szex gyakoriságáról kérdezte őket. Ami a képernyőn látható, az fikció – nevetett a kamerába az egyik női vendég.
A fikció viszont egyre érdekesebb. Bill, a családfő továbbra is a Viagrát hívja segítségül házastársi kötelességei elvégzéséhez, amíg egy délután majdnem elájul. Margene beviszi az elsősegélyre, ahol az ügyeletes orvos szörnyülködve hallja, hogy Bill száz milligramos tablettákat vett be naponta többször is. „-- Az ön teste nem erre van tervezve” -- mondja az orvos. Bill viszont azt mondja Margene-nak: a stressz az oka mindennek.
És stresszből van akármennyi. Először is, Bill és Barb, az első feleség, titokban találkozgatnak, motelekbe járnak és „viszonyukat” mindenki előtt titkolják. Nicki ugyan megsejti, mi történik, és Barb lánya, Sarah is, de senki sem szól semmit. Nicki azzal próbálja Bill figyelmét magára vonni, hogy bejelenti, újabb lelket szeretne hozni a családba. Közben persze titokban szedi a fogamzásgátló tablettákat.
Két cipődoboznyi számlakivonatot gyűjtött össze Nicki, és egy nap végre rászánja magát, hogy összeadja, mennyivel is tartozik a különböző hiteltársaságoknak. Majdnem hatvanezer dollár jelenik meg a számológép képernyőjén és Nicki gyorsan vissza is teszi a dobozokat az ágya alá. Egy nap viszont, amikor Margene konyhájában elromlik a „konyhamalac”, Nicki elfut Bill áruházába, hogy megvegye a szükséges alkatrészt. A hitelkártya, amellyel fizetni akar, nem érvényes és Nicki, aki arra hivatkozik, hogy jár neki Bill családi engedménye, sajátos durva modorával vérig sérti a kasszás kisasszonyt, mire az hívja a menedzsert, aki hívja a biztonsági őröket és Barbot. Barb ilymód megtudja, hogy Nicki hitelével valami baj van, és végül megtudja az igazat is. Nicki attól retteg, ha Bill megtudja az összeget, elküldi, és arra kéri Barbot, ne mondja el Billnek.
Margene közben összebarátkozik a szemben lévő szomszédasszonnyal, aki ugyancsak magányos, és akinek nincsenek gyerekei. Margene elmegy a szomszédékkal egy vasárnapi egyházi délutánra is, egy mormon hitközségbe. Barb és Nicki figyelmeztetik Margenet, hogy kockára teszi családjuk biztonságát. A szomszédok jó mormon létükre elítélik a poligámia gyakorlását és már néhány alkalommal úgy látszott, sejtenek valamit. Margene barátkozhat bárkivel, de haza ne hozzon senkit, tanácsolják.
Bill tinédzser fia egy este megkérdezi az apjától, mit gondol, ő is éljen poligámiában, ha felnő? Bill azt válaszolja, hogy nem tudja, de biztos benne, fia képes a többnejüség megfelelő menedzselésére. Bill nem sejti, hogy a fiú mormon egyházi oktatásra jár hetente egyszer, mert attól fél, a reggeli magömlései és a sok szexszel foglalkozó gondolata bűn.
Bill és Barb lánya, Sarah, viszont úgy rebellál, hogy egyik este bejelentés nélkül magával hozza az egyik munkatársát vacsorára. A család álla leesik, de mindenki figyelmes és kedves a vendéggel, aki saját bevallása szerint csak azért jött, hogy lássa „milyen egy poligámiás családi vacsora.” Barb a vendég távozása után annyit mond Sarah-nak, hogy bármikor hozthat haza vendéget, de előtte szóljon.
Bill üzleti ügyei sem állnak túl jól. Nicki apja (Roman, „a próféta”) és Bill továbbra is harcolnak egymással, egyre alattomosabb eszközökhöz folyamodva. Ezáltal némi betekintést nyerhetünk a zárt mormon közösség üzleti és belső politikai ügyeibe. Engem a közösség egy maffia által kormányzott kis falura emlékeztet. Bill anyjától azt is megtudjuk, hogy Roman annak idején az ő apjától csalással vette át a hatalmat, és azt bármilyen eszközt igénybe véve meg is tarotta.
Amikor Nicki sírva mondja el az anyjának, hogy hatvanezer dollárral tartozik, az anyja ezt válaszolja: „-- Mi mindnyájan tartozunk, Nicki. Én kilencvenezerrel tartozom, mert bizonyos dolgokat meg kell venni, és ki kell fizetni akkor is, ha az apád próféciái már évek óta nem nagyon jönnek be.”
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Big Love
Az HBO kábeltévé társaság új, kissé sokkoló sorozatot indított el a közelmúltban Big Love címmel.
Remek PR-húzással, a Big Love című sorozat első része rögtön a The Sopranos maffiasorozatot követte, így érdeklődő közönség bizonyára akadt bőven.
Mitől sokkoló a Big Love, vagyis a Nagy Szerelem? A sorozat főszereplői egy férfi, három nő és sok gyerek. Ez még nem lenne nagyon érdekes, ha nem ez egy férfi lenne az összes gyermek apja és mind a három nő férje. Nem volt férje, hanem jelenlegi, párhuzamos férje. A játék neve: poligámia.
A három feleség három külön házban lakik, amelyeket egy kert köt össze. Így az üzletember férj, miután este haza érkezik, az egész családjával étkezhet, jó idő esetén a kertben. A feleségek minden hónap elején aprólékos napirendet készítenek és megegyeznek, melyik napon kinek az ágyában fog Bill (Bill Paxton) aznap elaludni.
Az első feleség, Barb (Jeanne Tripplehorn) félállásban tanít és méhrákja volt évekkel ezelőtt. A második feleség, Nicki (Chloe Sevigny) naponta vásárol valamit, nem bírja leállítani magát, annyira magányosnak és depressziósnak érzi magát, annak ellenére, hogy két kisgyermeke van. A harmadik, Margene (Ginnifer Goodwin), a legújabb feleség, fiatal, két totyogós kisgyermeke van, szenved attól, hogy a terhesség nyomai még meglátszódnak a kilóin és nagyon igyekszik beilleszkedni a családba.
Nem nehéz kitalálni, milyen gondokkal járhat, ha egy férfi próbál három nőt és hat gyereket eltartani a mai világban. Például sosem tud elég figyelmet szentelni egyik gyermekének sem, és hiába igénylik a feleségek is, azoknak sem. Ne feledjük viszont, hogy amit a képernyőn látunk, az a mormonok által Utah államban még mindig -- bár illegálisan --, bevett családforma hollywoodi változata! Bill-nek itt nem csak a nőkkel és a gyerekekkel kell „megbirkóznia”, hanem saját családjával is, amely régi mormon szokások szerint él – az apja beteg és az anyja nem engedi, hogy kórházba vigyék. Miután Bill az anyja távollétében elrabolja apját, és kórházba viszi, ott kiderül, hogy mérgezést szenvedett.
Nicki szívesen költözne vissza szülei házába, de az anyja azt tanácsolja neki, örüljön, hogy ilyen jó férjet választottak neki és menjen szépen vissza saját házába. Nicki (a második feleség) apja viszont zsarolja Bill-t, és részesedést követel Bill új üzletéből. Barb nem hajlandó saját keresetéből hozzájárulni Nicki eszeveszett vásárlásaihoz. És Bill-nek erekciós problémái is vannak, minek után az interneten keresztül Viagrát vásárol...
Három nő jobb, mint egy? Majd meglátjuk!
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Az HBO kábeltévé társaság új, kissé sokkoló sorozatot indított el a közelmúltban Big Love címmel.
Remek PR-húzással, a Big Love című sorozat első része rögtön a The Sopranos maffiasorozatot követte, így érdeklődő közönség bizonyára akadt bőven.
Mitől sokkoló a Big Love, vagyis a Nagy Szerelem? A sorozat főszereplői egy férfi, három nő és sok gyerek. Ez még nem lenne nagyon érdekes, ha nem ez egy férfi lenne az összes gyermek apja és mind a három nő férje. Nem volt férje, hanem jelenlegi, párhuzamos férje. A játék neve: poligámia.
A három feleség három külön házban lakik, amelyeket egy kert köt össze. Így az üzletember férj, miután este haza érkezik, az egész családjával étkezhet, jó idő esetén a kertben. A feleségek minden hónap elején aprólékos napirendet készítenek és megegyeznek, melyik napon kinek az ágyában fog Bill (Bill Paxton) aznap elaludni.
Az első feleség, Barb (Jeanne Tripplehorn) félállásban tanít és méhrákja volt évekkel ezelőtt. A második feleség, Nicki (Chloe Sevigny) naponta vásárol valamit, nem bírja leállítani magát, annyira magányosnak és depressziósnak érzi magát, annak ellenére, hogy két kisgyermeke van. A harmadik, Margene (Ginnifer Goodwin), a legújabb feleség, fiatal, két totyogós kisgyermeke van, szenved attól, hogy a terhesség nyomai még meglátszódnak a kilóin és nagyon igyekszik beilleszkedni a családba.
Nem nehéz kitalálni, milyen gondokkal járhat, ha egy férfi próbál három nőt és hat gyereket eltartani a mai világban. Például sosem tud elég figyelmet szentelni egyik gyermekének sem, és hiába igénylik a feleségek is, azoknak sem. Ne feledjük viszont, hogy amit a képernyőn látunk, az a mormonok által Utah államban még mindig -- bár illegálisan --, bevett családforma hollywoodi változata! Bill-nek itt nem csak a nőkkel és a gyerekekkel kell „megbirkóznia”, hanem saját családjával is, amely régi mormon szokások szerint él – az apja beteg és az anyja nem engedi, hogy kórházba vigyék. Miután Bill az anyja távollétében elrabolja apját, és kórházba viszi, ott kiderül, hogy mérgezést szenvedett.
Nicki szívesen költözne vissza szülei házába, de az anyja azt tanácsolja neki, örüljön, hogy ilyen jó férjet választottak neki és menjen szépen vissza saját házába. Nicki (a második feleség) apja viszont zsarolja Bill-t, és részesedést követel Bill új üzletéből. Barb nem hajlandó saját keresetéből hozzájárulni Nicki eszeveszett vásárlásaihoz. És Bill-nek erekciós problémái is vannak, minek után az interneten keresztül Viagrát vásárol...
Három nő jobb, mint egy? Majd meglátjuk!
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Friday, May 05, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. április 29–30.
A tavaszi szünet alkalmával Új-Mexikóba, az USA délnyugati részére kirándultunk egy hétre április végén. Santa Fe városában hétvégének tűnt minden nap a megelőző sok-sok hétköznap után, mégis a Taosban, egy hegyek közötti kis városkában eltöltött hétvégénk volt talán a legemlékezetesebb.
Szombaton korán felkeltünk, és már nyolc órakor elhagytuk Santa Fét, hogy tizenegy előtt Taosban legyünk. Útközben megreggeliztünk egy számomra újdonságnak számító helyi gyorsétteremben, amely nemcsak a nagyon finom reggeli buritóiról, hanem arról is híres, hogy az autósok csak leparkolnak, egy táblán elolvassák a menüt, és egy gomb megnyomásával megrendelik az ételt, italt. Pár perc után (mi hat percet vártunk) megérkezik az étterem alkalmazottja, tálcán átnyújt egy papírzacskót, benne a rendelés, műanyag étkészlet és papírszalvéta. Az autós átnyújtja a pénzt, cserében megkapja a zacskót, és máris ehet, avagy utazhat tovább.
Tizenegy óra előtt pár perccel leparkoltunk a taosi főtéren, a Plazán, és olyannyira izgatottak voltunk, hogy elfelejtettünk pénzt dobni a parkolóórába. Szerencsére még mielőtt elindultunk volna a Blue Rain Gallery (Kék Eső Galéria) igazgatójával felesége, Tammy Garcia fazekas művész stúdiójába, eszünkbe jutott a parkolóóra, és tele is tömtük negyeddollárosokkal. Denise, a galéria alkalmazottja később felvilágosított, hogy nem New Yorkban vagyunk, ahol száz dollár körül mozognak a büntetőcédulák, hanem Taosban, ahol öt dollárt fizettünk volna ugyanezért, ha ugyan valaki észreveszi.
Tammy és LeRoy Garcia Taos városán kívül, egy magaslaton laknak. Adobe (hagyományos agyagból épült) házuk ebédlőjéből, amely Tammy és más indián művészek műtárgyaival van ízlésesen díszítve, pompás kilátás nyílik Új-Mexikó prérijére. Három lányuk nagyapjukkal játszadozott a kertben, amikor átsétáltunk az udvaron Tammy stúdiójába. Egy órán át beszélgettünk a kedves, fiatal és sikeres fazekas művésszel, aki újabban bronz- és üvegszobrokat is készít. Igazán nagy élmény volt látni, hogyan születnek a műtárgyak, és melyikről mit gondol Tammy, s hogy honnan veszi az ihletet. Miután LeRoy visszaszállított bennünket a galéria közelébe, Denise társaságában még sokáig csodáltuk a tavaly óta felgyülemlett új tárgyakat.
Délután a városka központjában sétálgattunk és nézelődtünk. Hat órakor két ismerőssel találkoztunk az Orlando nevű étteremben, ahol pompás vacsora közben elmeséltük egymásnak, mi történt az elmúlt egy évben, amióta nem találkoztunk. Ismerőseinknél töltöttük az éjszakát, vasárnap reggel pedig kutyaugatásra és tyúkok kotkodákolására ébredtünk. Gyönyörűen sütött a nap, a tyúkok – mindnek külön neve van, és csak a tojásukért tartják őket, nem a húsuk végett –, mint kiderült, egy kis friss salátának örültek ennyire.
Miután búcsút vettünk ismerőseinktől, úgy határoztunk, hogy korai ebédünket az Apple Tree (Almafa) étteremben költjük el, s ez jó választásnak bizonyult, mert nemcsak az étel volt remek, mint mindig, hanem most a kerthelyiség egy asztalánál sikerült helyet foglalnunk, pont a nyíló almafa alatt. Délután a taosi indiánok falujába látogattunk el, amely ezen a hétvégén nyitotta meg újra kapuit a látogatók számára, miután két hónapig zárt körű ceremóniák miatt csukva volt. Vagy harminc autó állt a parkolóban, amikor megérkeztünk, és jólesett a huszonöt fokos kellemes melegben sétálni és szebbnél szebb indián műtárgyakat nézegetni.
Már majdnem beesteledett, amikor visszaindultunk Santa Fe felé, hogy másnap New Yorkba repüljünk, vissza a borús, esős időbe és a mindennapok sűrejébe.
Meglent az Uj Szoban 2006. majus 6-an.
Brooklyn, 2006. április 29–30.
A tavaszi szünet alkalmával Új-Mexikóba, az USA délnyugati részére kirándultunk egy hétre április végén. Santa Fe városában hétvégének tűnt minden nap a megelőző sok-sok hétköznap után, mégis a Taosban, egy hegyek közötti kis városkában eltöltött hétvégénk volt talán a legemlékezetesebb.
Szombaton korán felkeltünk, és már nyolc órakor elhagytuk Santa Fét, hogy tizenegy előtt Taosban legyünk. Útközben megreggeliztünk egy számomra újdonságnak számító helyi gyorsétteremben, amely nemcsak a nagyon finom reggeli buritóiról, hanem arról is híres, hogy az autósok csak leparkolnak, egy táblán elolvassák a menüt, és egy gomb megnyomásával megrendelik az ételt, italt. Pár perc után (mi hat percet vártunk) megérkezik az étterem alkalmazottja, tálcán átnyújt egy papírzacskót, benne a rendelés, műanyag étkészlet és papírszalvéta. Az autós átnyújtja a pénzt, cserében megkapja a zacskót, és máris ehet, avagy utazhat tovább.
Tizenegy óra előtt pár perccel leparkoltunk a taosi főtéren, a Plazán, és olyannyira izgatottak voltunk, hogy elfelejtettünk pénzt dobni a parkolóórába. Szerencsére még mielőtt elindultunk volna a Blue Rain Gallery (Kék Eső Galéria) igazgatójával felesége, Tammy Garcia fazekas művész stúdiójába, eszünkbe jutott a parkolóóra, és tele is tömtük negyeddollárosokkal. Denise, a galéria alkalmazottja később felvilágosított, hogy nem New Yorkban vagyunk, ahol száz dollár körül mozognak a büntetőcédulák, hanem Taosban, ahol öt dollárt fizettünk volna ugyanezért, ha ugyan valaki észreveszi.
Tammy és LeRoy Garcia Taos városán kívül, egy magaslaton laknak. Adobe (hagyományos agyagból épült) házuk ebédlőjéből, amely Tammy és más indián művészek műtárgyaival van ízlésesen díszítve, pompás kilátás nyílik Új-Mexikó prérijére. Három lányuk nagyapjukkal játszadozott a kertben, amikor átsétáltunk az udvaron Tammy stúdiójába. Egy órán át beszélgettünk a kedves, fiatal és sikeres fazekas művésszel, aki újabban bronz- és üvegszobrokat is készít. Igazán nagy élmény volt látni, hogyan születnek a műtárgyak, és melyikről mit gondol Tammy, s hogy honnan veszi az ihletet. Miután LeRoy visszaszállított bennünket a galéria közelébe, Denise társaságában még sokáig csodáltuk a tavaly óta felgyülemlett új tárgyakat.
Délután a városka központjában sétálgattunk és nézelődtünk. Hat órakor két ismerőssel találkoztunk az Orlando nevű étteremben, ahol pompás vacsora közben elmeséltük egymásnak, mi történt az elmúlt egy évben, amióta nem találkoztunk. Ismerőseinknél töltöttük az éjszakát, vasárnap reggel pedig kutyaugatásra és tyúkok kotkodákolására ébredtünk. Gyönyörűen sütött a nap, a tyúkok – mindnek külön neve van, és csak a tojásukért tartják őket, nem a húsuk végett –, mint kiderült, egy kis friss salátának örültek ennyire.
Miután búcsút vettünk ismerőseinktől, úgy határoztunk, hogy korai ebédünket az Apple Tree (Almafa) étteremben költjük el, s ez jó választásnak bizonyult, mert nemcsak az étel volt remek, mint mindig, hanem most a kerthelyiség egy asztalánál sikerült helyet foglalnunk, pont a nyíló almafa alatt. Délután a taosi indiánok falujába látogattunk el, amely ezen a hétvégén nyitotta meg újra kapuit a látogatók számára, miután két hónapig zárt körű ceremóniák miatt csukva volt. Vagy harminc autó állt a parkolóban, amikor megérkeztünk, és jólesett a huszonöt fokos kellemes melegben sétálni és szebbnél szebb indián műtárgyakat nézegetni.
Már majdnem beesteledett, amikor visszaindultunk Santa Fe felé, hogy másnap New Yorkba repüljünk, vissza a borús, esős időbe és a mindennapok sűrejébe.
Meglent az Uj Szoban 2006. majus 6-an.
Monday, April 10, 2006
Friday, April 07, 2006
KÉT KONTINENS – EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. március
Szombaton reggel már a rádió ébresztője előtt felébredtem, valószínűleg idegességemben, mert korán el kellett hagynom Brooklynt, hogy Manhattanben a városi egyetemen letegyem a felvételi vizsgát az újságírói szakra*. Vagy ötvenen jöttünk öszsze és foglaltunk helyet a nagy számítógépes szobákban, ahol a következő két órát töltöttük. Első feladatként egy hír elemzést kellett megírnunk, majd egy rövid, autóbalesetről szóló hírt. Mindkét esetben fél óra állt rendelkezésünkre, és ez igencsak kevésnek bizonyult az én esetemben. Tíz perc szünet után a teszt második része következett, ahol angol nyelvtanból és az aktuális hírekben való tájékozottságból vizsgáztattak bennünket. A nyelvtani rész, úgy éreztem, nem volt nagyon nehéz, és mivel sokat hallgatom a rádiót és rendszeresen olvasom az újságot, nem volt gondom leírni, ki Maureen Dowd, 50 Cent, Tom Delay, kik a Google alapítói, vagy hogy miről híres az Abu Ghraib.
Jó érzéssel sétáltam a 34-ik utcán az Ötödik sugárúttól a Nyolcadikig, gyönyörű kora tavaszi délutáni napsütésben. Sokkal több ember volt most az utcákon, mint reggel, amikor ugyanerre jártam. Mostanában minden percemet jól ki kell használnom, ha minden, az egyetemmel kapcsolatos teendőt időben el akarok végezni, így egy órakor a diplomamunkám egy következő alanyával találkoztam, és másfél órán át beszélgettünk.
Annyira jólesett a nap és a meleg, húsz fok körüli hőmérséklet, hogy miután visszaértem Brooklynba, nem mentem egyenesen haza, hanem kiültem a kedvenc kávézóm előtti padok egyikére, és figyeltem az embereket, beszégettem a körülöttem ülő kedves ismeretlenekkel.
Este színházba voltunk hivatalosak. A Brooklyni Művészetek Akadémiája egyik új színháza Ibsen Hadda Gabler című darabját vitte színre Cate Blanchette főszereplésével. A színház épülete rögtön elragadott bennünket – úgy tetszett, hogy nem újították fel, csak a színpadot, a nézőteret és a technikai részt tették rendbe. A falakon nagy foltokban hiányzott a vakolat, minden eredeti díszítés kopott volt s csak részben látszott, a tartórudakon vastagon állt a rozsda, és az ember néha attól félt, valami egyszer csak a fejére esik. De nem esett, és gyorsan el is felejtettük az épületet, a darab olyan sodró erejű volt. Két és fél óra elteltével azon kaptuk magunkat, hogy Keanu Reeves ballag mellettünk fel a lépcsőkön. Borostás arccal egy agyonhordott fekete zakóban – egyértelműen nem akarta magára irányítani a figyelmet. A New York-iak csak szemük sarkából figyelték őt és a két másik ismert színésznőt, néha összesúgtak, de nem rohanták meg egyiket sem. Cate Blanchette és társai elégedettek lehettek, mert a teltház állva tapsolta őket le a színpadról.
Tizenöt perces séta után már otthon is voltunk és konstatáltuk, milyen jó, hogy mostantól helyben is tudunk színházba menni.
A vasárnap esős időt hozott, s mert kint esett, bent nem esett nehezünkre a lakásban tenni-venni. A macskák meg kimondottan örültek, hogy végre napközben is eltölthettek velünk egy kis időt.
Megjelent az Új Szóban 2006 április 8-án
Brooklyn, 2006. március
Szombaton reggel már a rádió ébresztője előtt felébredtem, valószínűleg idegességemben, mert korán el kellett hagynom Brooklynt, hogy Manhattanben a városi egyetemen letegyem a felvételi vizsgát az újságírói szakra*. Vagy ötvenen jöttünk öszsze és foglaltunk helyet a nagy számítógépes szobákban, ahol a következő két órát töltöttük. Első feladatként egy hír elemzést kellett megírnunk, majd egy rövid, autóbalesetről szóló hírt. Mindkét esetben fél óra állt rendelkezésünkre, és ez igencsak kevésnek bizonyult az én esetemben. Tíz perc szünet után a teszt második része következett, ahol angol nyelvtanból és az aktuális hírekben való tájékozottságból vizsgáztattak bennünket. A nyelvtani rész, úgy éreztem, nem volt nagyon nehéz, és mivel sokat hallgatom a rádiót és rendszeresen olvasom az újságot, nem volt gondom leírni, ki Maureen Dowd, 50 Cent, Tom Delay, kik a Google alapítói, vagy hogy miről híres az Abu Ghraib.
Jó érzéssel sétáltam a 34-ik utcán az Ötödik sugárúttól a Nyolcadikig, gyönyörű kora tavaszi délutáni napsütésben. Sokkal több ember volt most az utcákon, mint reggel, amikor ugyanerre jártam. Mostanában minden percemet jól ki kell használnom, ha minden, az egyetemmel kapcsolatos teendőt időben el akarok végezni, így egy órakor a diplomamunkám egy következő alanyával találkoztam, és másfél órán át beszélgettünk.
Annyira jólesett a nap és a meleg, húsz fok körüli hőmérséklet, hogy miután visszaértem Brooklynba, nem mentem egyenesen haza, hanem kiültem a kedvenc kávézóm előtti padok egyikére, és figyeltem az embereket, beszégettem a körülöttem ülő kedves ismeretlenekkel.
Este színházba voltunk hivatalosak. A Brooklyni Művészetek Akadémiája egyik új színháza Ibsen Hadda Gabler című darabját vitte színre Cate Blanchette főszereplésével. A színház épülete rögtön elragadott bennünket – úgy tetszett, hogy nem újították fel, csak a színpadot, a nézőteret és a technikai részt tették rendbe. A falakon nagy foltokban hiányzott a vakolat, minden eredeti díszítés kopott volt s csak részben látszott, a tartórudakon vastagon állt a rozsda, és az ember néha attól félt, valami egyszer csak a fejére esik. De nem esett, és gyorsan el is felejtettük az épületet, a darab olyan sodró erejű volt. Két és fél óra elteltével azon kaptuk magunkat, hogy Keanu Reeves ballag mellettünk fel a lépcsőkön. Borostás arccal egy agyonhordott fekete zakóban – egyértelműen nem akarta magára irányítani a figyelmet. A New York-iak csak szemük sarkából figyelték őt és a két másik ismert színésznőt, néha összesúgtak, de nem rohanták meg egyiket sem. Cate Blanchette és társai elégedettek lehettek, mert a teltház állva tapsolta őket le a színpadról.
Tizenöt perces séta után már otthon is voltunk és konstatáltuk, milyen jó, hogy mostantól helyben is tudunk színházba menni.
A vasárnap esős időt hozott, s mert kint esett, bent nem esett nehezünkre a lakásban tenni-venni. A macskák meg kimondottan örültek, hogy végre napközben is eltölthettek velünk egy kis időt.
Megjelent az Új Szóban 2006 április 8-án
Tuesday, March 28, 2006
Sunday, March 26, 2006
Washingtoni kirandulas 3.
-- Az európaiak felfogása szerint a földnek tulajdonosa van, az országnak, népnek pedig királya. Az „indiánok” ezt nem értették.
--Az ő felfogásuk szerint a Föld Anya mindenkié, és minden vele kapcsolatos döntésben a következő hét generáció érdekeit kell figyelembe venni. Hogy fog a döntésünk kihatni a hetedik generációra? – mindig ezt kell kérdeznünk magunktól, hogy a természet megmaradjon. Mondja a múzeumkalauzunk.
Királyuk sem volt az indián törzseknek. A navajoknak (ejtsd navahóknak) például, tizenhét vezetőjük volt, és amikor olyan dologról volt szó, amely minden navajot érintett, mind a tizenhét vezetőnek egyet kellett értenie a döntéssel. Az európaiak ezt nem értették. Ők egy vezetővel akartak tárgyalni, nem tizenhéttel. Végül egy navajo írta alá azt a szerződést, amely a mai napig érvényben van, és amelyet békeszerződésnek szoktak nevezni. Az európaiak minden indián néppel kötöttek ilyen szerződést, amelyek keretében megfosztották őket saját területeiktől és sok esetben kilométerek ezreit kellett gyalogolniuk új otthonukba. (Menet közben a gyengék, gyerekek és idősek, meghaltak. Őket csak úgy ott hagyták az út szélén.)
Ma az indiánoknak különös státuszuk van. Ennek viszont az az ára, hogy minden egyén egy törzslappal rendelkezik és egy azonosító számmal. Shirley-Cloud előveszi a sajátját. Az áll rajta, hogy Shirley-Cloud 1/2 navajo, férje 4/4 navajo, gyermekei pedig 3/4 navajok. Ha a navajo nem navajoval házasodik, az csökkenti a benne lévő indián vért akkor is, ha más indián törzs tagja lesz a házastársa.
--Ez a négy éves kisfiú, a férjem -- mutat egy fényképet Shirley-Cloud. -- Hatéves korában iskolába kezdett járni, ahol nem szólalhatott meg saját nyelvén, angolul viszont nem tudott. Ennek megfelelően butának tartották, a tanító néni pálcával verte a tenyerét, ha saját nyelvén próbált szólni, és akkor is, amikor nem tudta angolul a választ valamely kérdésére. Az amerikaiak a „Let’s keep the man but not the Indian!” (Tartsuk meg az embert, de ne az indiánt!) jelszóval így próbálták kinevelni az indián gyerekekből tradícióikat és családjuk befolyását.
Körutunk utolsó múzeumi része az indiánok négy évszak -- az emberi élet négy szakasza közötti párhuzamokat magyarázza. Az ember élete tavaszán tanul, befogad. Az élete végén, telén, tanít, átadja felgyülemlett bölcsességét a fiataloknak. Az ember nem születik emberré, azzá kell válnia, mondja Shirley-Cloud, és én rögtön lejegyezem magamban ezt a mondatot, amely napokig gyakran eszembe jut majd.
--Egy pozitív vonatkozása mégis van annak, hogy Kolombusz eltévedett -- mondja Shirley-Cloud. -- Ezek után minden kontinens össze lett kötve. Mindenki ismerheti a másikat, és szabadon utazhat a földrészek között.
Eltelt az egy óra, vezetőnk néhány kérdés megválaszolása után elindul a földszintre, ahol már gyülekezik a következő csoport. A liftben megköszönjük neki kiváló és rendkívül tartalmas előadását.
--Csodálom -- jegyzem meg --, hogy a nagyrészt negatív történtek ellenére, mégis pozitív hangulata van a múzeum történeti részének is.
– Igen -- válaszolja Shirley-Cloud --, fontos, hogy átadjuk az üzenetet mindenkinek, aki nyitott rá, mert a változás ideje elkezdődött. A bölcsek tanácsa évekkel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy a változás kora akkor lesz közel, ha többek között, az északi sarokhoz közeli tűzhányók aktivizálódnak. Akkor lassan költözhetünk a Four Corners közelébe (a Four Corners Új Mexikó, Arizona, Utah és Colorado államok találkozási pontja és az indián tradíció szerint különleges terület). De én inkább a Rocky Mountain hegységet javasolom -- mondja mosolyogva Shirley-Cloud, és még int, ahogy lesétál a lépcsőkön, hogy átadja üzenetét a következő két tucat látogatónak.
Megjelenet a www.baratno.com oldalon
-- Az európaiak felfogása szerint a földnek tulajdonosa van, az országnak, népnek pedig királya. Az „indiánok” ezt nem értették.
--Az ő felfogásuk szerint a Föld Anya mindenkié, és minden vele kapcsolatos döntésben a következő hét generáció érdekeit kell figyelembe venni. Hogy fog a döntésünk kihatni a hetedik generációra? – mindig ezt kell kérdeznünk magunktól, hogy a természet megmaradjon. Mondja a múzeumkalauzunk.
Királyuk sem volt az indián törzseknek. A navajoknak (ejtsd navahóknak) például, tizenhét vezetőjük volt, és amikor olyan dologról volt szó, amely minden navajot érintett, mind a tizenhét vezetőnek egyet kellett értenie a döntéssel. Az európaiak ezt nem értették. Ők egy vezetővel akartak tárgyalni, nem tizenhéttel. Végül egy navajo írta alá azt a szerződést, amely a mai napig érvényben van, és amelyet békeszerződésnek szoktak nevezni. Az európaiak minden indián néppel kötöttek ilyen szerződést, amelyek keretében megfosztották őket saját területeiktől és sok esetben kilométerek ezreit kellett gyalogolniuk új otthonukba. (Menet közben a gyengék, gyerekek és idősek, meghaltak. Őket csak úgy ott hagyták az út szélén.)
Ma az indiánoknak különös státuszuk van. Ennek viszont az az ára, hogy minden egyén egy törzslappal rendelkezik és egy azonosító számmal. Shirley-Cloud előveszi a sajátját. Az áll rajta, hogy Shirley-Cloud 1/2 navajo, férje 4/4 navajo, gyermekei pedig 3/4 navajok. Ha a navajo nem navajoval házasodik, az csökkenti a benne lévő indián vért akkor is, ha más indián törzs tagja lesz a házastársa.
--Ez a négy éves kisfiú, a férjem -- mutat egy fényképet Shirley-Cloud. -- Hatéves korában iskolába kezdett járni, ahol nem szólalhatott meg saját nyelvén, angolul viszont nem tudott. Ennek megfelelően butának tartották, a tanító néni pálcával verte a tenyerét, ha saját nyelvén próbált szólni, és akkor is, amikor nem tudta angolul a választ valamely kérdésére. Az amerikaiak a „Let’s keep the man but not the Indian!” (Tartsuk meg az embert, de ne az indiánt!) jelszóval így próbálták kinevelni az indián gyerekekből tradícióikat és családjuk befolyását.
Körutunk utolsó múzeumi része az indiánok négy évszak -- az emberi élet négy szakasza közötti párhuzamokat magyarázza. Az ember élete tavaszán tanul, befogad. Az élete végén, telén, tanít, átadja felgyülemlett bölcsességét a fiataloknak. Az ember nem születik emberré, azzá kell válnia, mondja Shirley-Cloud, és én rögtön lejegyezem magamban ezt a mondatot, amely napokig gyakran eszembe jut majd.
--Egy pozitív vonatkozása mégis van annak, hogy Kolombusz eltévedett -- mondja Shirley-Cloud. -- Ezek után minden kontinens össze lett kötve. Mindenki ismerheti a másikat, és szabadon utazhat a földrészek között.
Eltelt az egy óra, vezetőnk néhány kérdés megválaszolása után elindul a földszintre, ahol már gyülekezik a következő csoport. A liftben megköszönjük neki kiváló és rendkívül tartalmas előadását.
--Csodálom -- jegyzem meg --, hogy a nagyrészt negatív történtek ellenére, mégis pozitív hangulata van a múzeum történeti részének is.
– Igen -- válaszolja Shirley-Cloud --, fontos, hogy átadjuk az üzenetet mindenkinek, aki nyitott rá, mert a változás ideje elkezdődött. A bölcsek tanácsa évekkel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy a változás kora akkor lesz közel, ha többek között, az északi sarokhoz közeli tűzhányók aktivizálódnak. Akkor lassan költözhetünk a Four Corners közelébe (a Four Corners Új Mexikó, Arizona, Utah és Colorado államok találkozási pontja és az indián tradíció szerint különleges terület). De én inkább a Rocky Mountain hegységet javasolom -- mondja mosolyogva Shirley-Cloud, és még int, ahogy lesétál a lépcsőkön, hogy átadja üzenetét a következő két tucat látogatónak.
Megjelenet a www.baratno.com oldalon
Monday, March 20, 2006
Washingtoni kirandulas 2.
"...Kolumbuszt az itt élő emberek fedezték fel, amint épp tévelygett a kontinensen. Szegény, nem tudta, hol van..."
"…-- Sokáig azt hitte, Indiába érkezett, ezért „indiánoknak” nevezte el a benszülötteket, és ez természetesen helytelen, bár a kifejezés megmaradt "-- meséli a múzeumvezetőnk.
--Később, az amerikaiak helyre akarták hozni a dolgot, és „native American”-nek (itt született amerikai) hívták az először itt élőket, ami ugyancsak helyelen, hiszen mindenki, aki itt született, „native”, de nem feltétlenül „indián”. A vér szerinti megkülönböztetés sem stimmel, mert hiszen ha egy navajo egy spanyol születésűnek ad vért, attól a spanyol nem lesz navajo, ugye? Érdekes -- mondja Shirley-Cloud --, hogy minket, indiánokat egyszer sem kérdeztek meg: mégis, mi hogyan nevezzük saját magunkat? A mi nyelveinkben a „the people” azaz „az emberek” kifejezést használjuk saját magunk megjelölésére.
--Amikor Kolumbusz hazatért első felfedezőútjáról, rájött, hogy nem Indiában volt. De akkor kik azok az emberek, akikkel találkozott? Kitől is kérdezhetné meg? Kit tekintettek Európában akkoriban a legbölcsebbnek? – tette fel a kérdést Shirley-Cloud. A pápát bizony. A pápa sem tudta, viszont arra hamar rájött, hogy ezek az újonan felfedezett emberek nem ismerik a kereszténységet, és mint ilyenek, alacsonyabb rendűek, sőt kérdés, hogy van-e lelkük.
Elküldte tehát a hittérítőit. Az „indiánok” egy fehér alapon két fekete csíkot ábrázoló gyöngy zászlócskát adtak át az európaiaknak. A két csík az egymás mellett békésen, egymás ügyeibe be nem avatkozó módon, két nép egymás melletti létezését jelképezte. Az európaiak színes üveggyöngyöket ajándékoztak. Az „indián” nőknek nagyon tetszettek azok élénk színek, amelyeket ők természetes módon nem tudtak előállítani.
Az „indiánoknak” sosem volt írott nyelvi hagyományuk, magyarázza vezetőnk egy következő panel előtt. Mi abban hiszünk, hogy a kimondott szónak van csak hatalma, mert az viseli az energiát, ahogy az agyunkból a torkukon át, a vibráló hangszálak által a szánkon keresztül elér oda, ahova szánták. És a hallgató, nem csak szavakat fogad, hanem fülén át átveszi a rezgő energiát is attól, aki szólt. A leírt szó halott, elveszítette erejét, ezért nem jártak sikerrel azok a katolikus térítők, akik lefordíották tanaikat az indiánok nyelvére és könyvek formájában adták át nekik.
Halott szavakat adtak át, ezzel is bizonyítván, hogy nem ismerik, nem értik és nem tisztelik az indiánok életfelfogását.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
"...Kolumbuszt az itt élő emberek fedezték fel, amint épp tévelygett a kontinensen. Szegény, nem tudta, hol van..."
"…-- Sokáig azt hitte, Indiába érkezett, ezért „indiánoknak” nevezte el a benszülötteket, és ez természetesen helytelen, bár a kifejezés megmaradt "-- meséli a múzeumvezetőnk.
--Később, az amerikaiak helyre akarták hozni a dolgot, és „native American”-nek (itt született amerikai) hívták az először itt élőket, ami ugyancsak helyelen, hiszen mindenki, aki itt született, „native”, de nem feltétlenül „indián”. A vér szerinti megkülönböztetés sem stimmel, mert hiszen ha egy navajo egy spanyol születésűnek ad vért, attól a spanyol nem lesz navajo, ugye? Érdekes -- mondja Shirley-Cloud --, hogy minket, indiánokat egyszer sem kérdeztek meg: mégis, mi hogyan nevezzük saját magunkat? A mi nyelveinkben a „the people” azaz „az emberek” kifejezést használjuk saját magunk megjelölésére.
--Amikor Kolumbusz hazatért első felfedezőútjáról, rájött, hogy nem Indiában volt. De akkor kik azok az emberek, akikkel találkozott? Kitől is kérdezhetné meg? Kit tekintettek Európában akkoriban a legbölcsebbnek? – tette fel a kérdést Shirley-Cloud. A pápát bizony. A pápa sem tudta, viszont arra hamar rájött, hogy ezek az újonan felfedezett emberek nem ismerik a kereszténységet, és mint ilyenek, alacsonyabb rendűek, sőt kérdés, hogy van-e lelkük.
Elküldte tehát a hittérítőit. Az „indiánok” egy fehér alapon két fekete csíkot ábrázoló gyöngy zászlócskát adtak át az európaiaknak. A két csík az egymás mellett békésen, egymás ügyeibe be nem avatkozó módon, két nép egymás melletti létezését jelképezte. Az európaiak színes üveggyöngyöket ajándékoztak. Az „indián” nőknek nagyon tetszettek azok élénk színek, amelyeket ők természetes módon nem tudtak előállítani.
Az „indiánoknak” sosem volt írott nyelvi hagyományuk, magyarázza vezetőnk egy következő panel előtt. Mi abban hiszünk, hogy a kimondott szónak van csak hatalma, mert az viseli az energiát, ahogy az agyunkból a torkukon át, a vibráló hangszálak által a szánkon keresztül elér oda, ahova szánták. És a hallgató, nem csak szavakat fogad, hanem fülén át átveszi a rezgő energiát is attól, aki szólt. A leírt szó halott, elveszítette erejét, ezért nem jártak sikerrel azok a katolikus térítők, akik lefordíották tanaikat az indiánok nyelvére és könyvek formájában adták át nekik.
Halott szavakat adtak át, ezzel is bizonyítván, hogy nem ismerik, nem értik és nem tisztelik az indiánok életfelfogását.
Megjelent a www.baratno.com oldalon
Thursday, March 16, 2006
Friday, March 10, 2006
KÉT KONTINENS — EGY HÉTVÉGE
Brooklyn, 2006. február
Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.
Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.
Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.
Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.
Megjelent az Uj Szoban, 2006 marcius 11-en
Brooklyn, 2006. február
Mivel a szemeszter végén államvizsgázom, nagy erővel végzem a diplomamunkámmal kapcsolatos kutatást. Többek között különböző emberekkel találkozom és beszélgetek, és ezek a beszélgetések néha hétvégén zajlanak – ilyenkor több ideje van mindenkinek.
Szombaton tehát dél körül felkerekedtem és elindultam a metró felé, amely gyors tempóval elszállított Manhattan keleti oldalára, a Grand Central pályaudvarra. Az Ambrosia Cafét ötpercnyi gyaloglás után meg is találtam, és mivel kicsit előbb érkeztem, szétnéztem és beszélgetésbe elegyedtem a pult mögötti középkorú hölggyel. Kiderült, hogy a fia ennek a piciny, kávézónak nevezett helynek a tulajdonosa, ahol nem csak kávét és süteményt, hanem szendvicset, salátát és levest is lehet kapni. A három asztal közül csak az volt foglalt, ahol én ültem, így a hölgy a mellettem lévő asztalka mellé ült egy fél szendviccsel a tányérján. Akcentusából hamar kikövetkeztettem, hogy Pauline francia. A fiának segít néha, de már nem annyit, mint az elején szokott. Három éve nyílt az Ambrosia, akkor mindent ő főzött. Mára van egy jó szakácsuk, így nem kell reggel ötkor kelnie, hogy Long Islandról beérjen. Ő maga nem messze dolgozik, a divatbizniszben, mondja, az ő kliensei méregdrága ruhákat vesznek tőle. „Én csak itthon és itt eszem, mert tudom, mi van az ételekben”, mondja Pauline, és elmeséli, hogy a velem egyidős lánya még nála is finnyásabb, mert azt is szóvá teszi, ha Pauline nem öltözik át, miután hazaérkezett, és mielőtt nekilát vacsorát készíteni.
Jöttek-mentek közben az emberek. Volt, aki szendvicset, volt, aki salátát vitt magával, nem sokan akartak helyben étkezni. Közben megérkezett az én beszélgetőtársam is, és Pauline visszament a pult mögé. Egy óra elteltével én is megéheztem, és kértem egy kis lencselevest, amely nálunk inkább lencsefőzeléknek felelne meg, olyan dús volt az állaga. Kicsit túl volt sózva, biztos szerelmes a szakács, viccelődtünk beszélgetőtársammal, de mindketten mind megettük, egy kis bagett kíséretében. A hidegre való tekintettel nagyon jólesett. Fizetéskor Pauline fia félárat számított fel – sós volt, mondja, úgy röstellem magam... Ez Manhattanben nem szokás, itt vagy visszaadja az ember, ami nem ízlik neki, és visszakapja a pénzét, vagy kifizeti, amit megevett. Ez egy családi vállalkozás, mondja Pauline, mi törődünk azzal, milyen érzésekkel megy el tőlünk a vendég.
Vasárnap délelőtt rendbe tettem a lakást, amely igencsak megsínylette, hogy egy új kiscica érkezett hozzánk két hete. A barna kis kandúrt délután többen meg is látogatták. Először a két kislány, akikre vigyázni szoktam, töltött egy órát azzal, hogy megpróbálták kicsalogatni Sammyt az ágy alól, majd amikor végre kimerészkedett, nagy örömükben hangos ujjongás kíséretében felvették, mire ő újból az ágy alá menekült és kezdődött minden elölről. Vacsorára barátnőm szülei jöttek át, hogy megnézzék a kis jövevényt, aki ekkorra már kipihente a lányok okozta stresszt, és pár perc után játszott a nappali közepén kedvenc labdájával. Barátnőm szülei Floridáról érkeztek előző nap, elmesélték élményeiket és átadták az ajándékokat, miközben finom mexikói ételeket ettünk. Az este végén megnéztük kedvenc sorozatunkat, és lefekvés előtt arra gondoltam, hogy megint, és milyen gyorsan eltelt egy hétvége, s egy hét is, és máris kezdődik a következő.
Megjelent az Uj Szoban, 2006 marcius 11-en
Wednesday, March 08, 2006
Tuesday, March 07, 2006
Nőnap -- igen vagy nem?
Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…
…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.
Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.
Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?
A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.
De hol is tartottam?
Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.
Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Be kell vallanom őszintén, sosem szerettem a nőnapot. Ám, ha belegondolok…
…Szóval, a húsvét után talán ez volt számomra a legkevésbé kedvelt ünnep, amelyet úgy éreztem, végig kell szenvednem, és amelyet, miután külföldre költöztem, szívesen felejtettem el.
Emlékszem, gyermekkoromban a nők szenvicsekkek, süteménnyel és itallal kínálták a férfiakat, akik jobb esetben egy szál virággal, esetleg csokoládéval, rosszabb esetben pedig csak szóban köszöntötték őket. Csodálkoztam, miért nem a férifak vendégelik meg a nőket, ha egyszer nőnap van? Miért jelent még ez az ünnep is, ami állítólag a nőknek, nőkért van, plusz gondot és munkát pont nekik? Miért is? – gondolkodom tehát újra, sok év elteltével itt, New York-ban, ahol nincs nőnap, csak a nagyon baloldali szervezetek, egyének emlékeznek meg róla, de ezeknek a megemlékezéseknek semmi közük sincs ahhoz, amit én gyermekkoromban éltem meg március 8-án. Itt nem fogok délután részeg férfiakkal találkozni, akik hazafelé támolyognak, vagy esetleg egy másik irodába, ahol a nők további itallal és süteménnyel kínálják őket.
Úgy tűnik, a „kommunizmus” vagy a „szocializmus” üres retorikája a nők egyenlőségéről -- amelynek elég kevés eredménye látszott a mindennapi életben, hiszen általában a férfiak több fizetést kaptak ugyanazért a munkáért, mint a nők, és lettek főnökök akkor is, ha valamelyik női alkalmazott jobban megfelelt volna a pozícióra -- sem tudta kiküszöbölni a nőkből azt a beidegződést, hogy nekik kell vendégül látniuk a gratulálókat. Mert hiszen születésnapjukon is főznek a családjuknak és a vendégeknek. És más ünnepekkor is -- annak ellenére, hogy főállásban dolgoznak. Nagyanyáik és édesanyáik is így tettek, mire fel tehát a változás?
A nők a „szoci” rendszerben, szerintem ugyanúgy el voltak nyomva, mint a kapitalista társadalmakban. Hiszen például dolgozniuk kellett, nem nagyon volt más választásuk, hacsak nem tartoztak az elithez. Mint ahogy a kapitaluzmusban is dolgozniuk kell az anyáknak is, ha nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy otthon maradjanak porontyaikkal. Pedig nem kellene, hogy ez luxus legyen. Svédországban az állam fizetést ad azoknak az anyáknank és apáknak, akik otthon maradnak, és gyermeket nevelnek -- főállásban. Ha a svédek tudják, hogy a gyereknevelés a legnehezebb munka a világon, mások miért nem? Talán azért, mert máshol a politika területén és a közéletben férfidominancia uralkodik, Svédországban pedig nem. Az USA-ban az anyasági jó esetben három hónap, rosszabbikban három hét. Nem év, hanem hét és hónap! Ha valaki hosszabb ideig marad otthon, fizetetlen vagy szabadságot vesz ki -- vagy elveszíti állását.
De hol is tartottam?
Tehát nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer! Vagy ha mégis kell a nőnap, akkor lehetne férfi nap is, mert hiszen a férfiak is dolgoznak, és sokat tesznek a családjukért, társadalmukért. Mint ahogy kell, hogy legyen Apák napja is – ami itt az USA-ban ugyanolyan ünnep, mint az Anyák napja. A gyermekek általában valami jobb étterembe viszik el édesapáikat, vagy esetleg baseballra vagy más sporteseményre. -- Happy Father’s Day, Daddy – mondják, és koccintanak egy pohárka Martini-vel vagy borral.
Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre a rohanó stílusú életünkben. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, annyi, mintha nem is létezne. Happy International Women’s Day-t kívánok tehát minden kedves nőnek innen, Brooklyn-ból!
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Monday, March 06, 2006
Washingtoni kirándulás 1.
Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa a Kapitóliumon, a Washington és Lincoln elnökök emlékművein, és a Fehér Házon kívül rengeteg múzeumot is kínál a látogatók számára. A Smithsonian Institution-hoz több ismert múzeum tartozik, többek között az Amerikai Indiánok Múzeuma is (National Museum of the American Indian --www.americanindian.si.edu).
A múzeum épülete homok színű, adobe stílusú, leszámítva, hogy többemeletes. Kerekített vonalaival a természet „építményeire” emlékeztet. Még mielőtt belépnénk, a természet négy eleme fogad bennünket: köveken csobogó víz, tűz, fák és a nagy, több ezer éves kőbálványok, amelyeket Kanadából hoztak ide, hogy a nagyapáinkra emlékeztessenek bennünket. A bálványokat, miután elhelyezték őket a bejárattal szemben, beavatták, és a látogató is, aki nem siet befelé annak ellenére, hogy kint hideg van és szemerkél az eső, is hasonló beavatáson vehet részt, ha figyelmes. A műtavacskán két vadkacsa úszkál. A tűznél két férfi lazacot süt, amelyet később szétosztanak a vendégek között.
A bejárati ajtón túl egy félkör alakú helyiségbe lépünk, melynek közepén, egy süllyesztett színpadon, „indiánok” dobolnak, énekelnek és táncolnak. A kör körüli lépcsőfokokon sok-sok látagó foglal helyet, és a mikor az idiánok az utolsó tánc alkalmával felkérik a közönséget, hogy csatlakozzon, nem kell kétszer mondani. Megtelik a kör, körbejár a tömeg a dobok ritmusára.
A földszinten a gyülekezőhely-színpadon kívül még a múzeum egyik boltja, és az étterem foglal helyet. A bolt méregdrága gyönyörű edényeket és textíliákat kínál. Az étterem, nem véletlenül, négy részre van osztva – az északi, déli, keleti és nyugati indiánok ételeit külön kis büfék kínálják. Minden friss és nagyon finom. Evés közben, az ablakokon keresztül a köveken csobogó vízre tévedhetnek a szemek.
Naponta többször gyülekeznek a látogatók a kör közelében, hogy egy „indián” idegenvezetővel egy kb. egyórás körútra induljanak. A mi vezetőnket, egy középkorú hölgyet, Shirley-Cloud-nak (Felhőnek) hívják. A fején egy mikrofon, a hasára pedig egy hangszóró van csatolva, hogy mindenki jól hallja. Vállán egy kis vászonszatyor, amelyből néha ki-kivesz dolgokat, hogy illusztrálja, amiről beszél.
--Mit gondolunk, mit találtak a munkások, amikor a múzeum helyén az alapokat kezdék ásni? -- kérdezi Shirley-Cloud. Indián edényeket, művészeti darabokat -- kiabálják a közönség soraiból.
-- Nem, nem, mondja a vezető. Fűzőket! Egy nyilvános ház állt itt réges régen. Hát nem érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt a városatyák, akik egyben a kongresszus tagjai is voltak, egy bordélyházat egedélyeztek ilyen közel a kongresszus épületéhez? A közönség kuncog, többen összenéznek.
Ez az első olyan múzeum, fordítja komolyra a szót Shirley-Cloud, amely az indiánokról szól, és amelyet indiánok terveztek és rendeztek be. Nem a nyugati múzeumok mintáját követi, hanem az indián hagyományokat. Ezért vannak bálványok és fák, víz és lobogó tűz az épület előtt, és ezért van az, hogy az épület nem egyenes vonalakból áll. E hagyomány szerint, például minden épületbe és helyiségbe úgy kell belépni, hogy az óra járásának megfelelően menjünk. Csak így hozunk pozitív energiát oda, ahová belépünk. Ezért néha körbe kell járni a házat, vagy a szobát, mielőtt belépünk, vagy helyet foglalunk.
A színpad körüli bronzfalon különböző szimbólumok találhatóak, az egy állandó motívum viszont a vesszőé, amely a kosárfonóknak, a kosárfonás tradíciójának tiszteleg. A színpad süllyesztett és kerek -- a Földanyát (Mother Earth) szimbolizálja. A teteje kupolaszerű, közepén kör alakú üveg, benne egy csillag -- az Ég-apa (Father Sky) jelképe. Az üvegen keresztül bejön a fény -- az égi és a földi egyesül. Egy vékony, hosszúkás ablak látható az egyik falon. A napforduló idején, ha besüt a nap, a szembenlévő falon szivárvány látható, mondja Shirley-Cloud. A múzeumot az őszi napforduló idején nyitották meg: 2004. szeptember 21-én.
Egy igencsak „dizájnos” lifttel megyünk fel a második emeletre, ahol egy hullámzó fal mellett állunk meg. A falon rengeteg arc látható – fiatal, idős, nő, férfi.
-- Amikor gyerekeket kísérek a múzeumban -- mondja Shirley-Cloud --, mindig itt kezdünk. Megkérdezem tőlük: ezek közül az emberek közül melyik „indián”? És ők rámutatnak azokra a fényképekre, amelyeken az emberek fejdíszt, vagy hagyományos öltözéket viselnek. A többi nem „indián”, mondják, pedig mindenki „indián” ezen a falon. Még ez a kékszemű, szőke hajú hölgy is, aki cherokee származású. Mi is sokfélék vagyunk -- és az megnevezésünk sem egyforma.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa a Kapitóliumon, a Washington és Lincoln elnökök emlékművein, és a Fehér Házon kívül rengeteg múzeumot is kínál a látogatók számára. A Smithsonian Institution-hoz több ismert múzeum tartozik, többek között az Amerikai Indiánok Múzeuma is (National Museum of the American Indian --www.americanindian.si.edu).
A múzeum épülete homok színű, adobe stílusú, leszámítva, hogy többemeletes. Kerekített vonalaival a természet „építményeire” emlékeztet. Még mielőtt belépnénk, a természet négy eleme fogad bennünket: köveken csobogó víz, tűz, fák és a nagy, több ezer éves kőbálványok, amelyeket Kanadából hoztak ide, hogy a nagyapáinkra emlékeztessenek bennünket. A bálványokat, miután elhelyezték őket a bejárattal szemben, beavatták, és a látogató is, aki nem siet befelé annak ellenére, hogy kint hideg van és szemerkél az eső, is hasonló beavatáson vehet részt, ha figyelmes. A műtavacskán két vadkacsa úszkál. A tűznél két férfi lazacot süt, amelyet később szétosztanak a vendégek között.
A bejárati ajtón túl egy félkör alakú helyiségbe lépünk, melynek közepén, egy süllyesztett színpadon, „indiánok” dobolnak, énekelnek és táncolnak. A kör körüli lépcsőfokokon sok-sok látagó foglal helyet, és a mikor az idiánok az utolsó tánc alkalmával felkérik a közönséget, hogy csatlakozzon, nem kell kétszer mondani. Megtelik a kör, körbejár a tömeg a dobok ritmusára.
A földszinten a gyülekezőhely-színpadon kívül még a múzeum egyik boltja, és az étterem foglal helyet. A bolt méregdrága gyönyörű edényeket és textíliákat kínál. Az étterem, nem véletlenül, négy részre van osztva – az északi, déli, keleti és nyugati indiánok ételeit külön kis büfék kínálják. Minden friss és nagyon finom. Evés közben, az ablakokon keresztül a köveken csobogó vízre tévedhetnek a szemek.
Naponta többször gyülekeznek a látogatók a kör közelében, hogy egy „indián” idegenvezetővel egy kb. egyórás körútra induljanak. A mi vezetőnket, egy középkorú hölgyet, Shirley-Cloud-nak (Felhőnek) hívják. A fején egy mikrofon, a hasára pedig egy hangszóró van csatolva, hogy mindenki jól hallja. Vállán egy kis vászonszatyor, amelyből néha ki-kivesz dolgokat, hogy illusztrálja, amiről beszél.
--Mit gondolunk, mit találtak a munkások, amikor a múzeum helyén az alapokat kezdék ásni? -- kérdezi Shirley-Cloud. Indián edényeket, művészeti darabokat -- kiabálják a közönség soraiból.
-- Nem, nem, mondja a vezető. Fűzőket! Egy nyilvános ház állt itt réges régen. Hát nem érdekes, hogy kétszáz évvel ezelőtt a városatyák, akik egyben a kongresszus tagjai is voltak, egy bordélyházat egedélyeztek ilyen közel a kongresszus épületéhez? A közönség kuncog, többen összenéznek.
Ez az első olyan múzeum, fordítja komolyra a szót Shirley-Cloud, amely az indiánokról szól, és amelyet indiánok terveztek és rendeztek be. Nem a nyugati múzeumok mintáját követi, hanem az indián hagyományokat. Ezért vannak bálványok és fák, víz és lobogó tűz az épület előtt, és ezért van az, hogy az épület nem egyenes vonalakból áll. E hagyomány szerint, például minden épületbe és helyiségbe úgy kell belépni, hogy az óra járásának megfelelően menjünk. Csak így hozunk pozitív energiát oda, ahová belépünk. Ezért néha körbe kell járni a házat, vagy a szobát, mielőtt belépünk, vagy helyet foglalunk.
A színpad körüli bronzfalon különböző szimbólumok találhatóak, az egy állandó motívum viszont a vesszőé, amely a kosárfonóknak, a kosárfonás tradíciójának tiszteleg. A színpad süllyesztett és kerek -- a Földanyát (Mother Earth) szimbolizálja. A teteje kupolaszerű, közepén kör alakú üveg, benne egy csillag -- az Ég-apa (Father Sky) jelképe. Az üvegen keresztül bejön a fény -- az égi és a földi egyesül. Egy vékony, hosszúkás ablak látható az egyik falon. A napforduló idején, ha besüt a nap, a szembenlévő falon szivárvány látható, mondja Shirley-Cloud. A múzeumot az őszi napforduló idején nyitották meg: 2004. szeptember 21-én.
Egy igencsak „dizájnos” lifttel megyünk fel a második emeletre, ahol egy hullámzó fal mellett állunk meg. A falon rengeteg arc látható – fiatal, idős, nő, férfi.
-- Amikor gyerekeket kísérek a múzeumban -- mondja Shirley-Cloud --, mindig itt kezdünk. Megkérdezem tőlük: ezek közül az emberek közül melyik „indián”? És ők rámutatnak azokra a fényképekre, amelyeken az emberek fejdíszt, vagy hagyományos öltözéket viselnek. A többi nem „indián”, mondják, pedig mindenki „indián” ezen a falon. Még ez a kékszemű, szőke hajú hölgy is, aki cherokee származású. Mi is sokfélék vagyunk -- és az megnevezésünk sem egyforma.
Megjelent a www.baratno.com oldalon.
Subscribe to:
Posts (Atom)